A gyógyulás hegyén

Nézd őket, nézd, ahogy sorban feküsznek,
halálraszánt s gyógyulni akaró!
Tél van. Párája száll leheletüknek,
állukig ér a szürke takaró.
Láztól emésztve, csontvázzá aszottan
még küzd a test, hőmérőt tart a száj,
pedig jövőre nem feküsznek ottan,
mások csodálják, mily fehér a táj.
Engem az emlék mindig bűntudatra
indít, beomló arcukat mutatja,
s úgy érzem, őket nem szabad felednünk,
s a könyörület szent izsópja hint meg.
Szeressük és szánjuk testvéreinket,
kik ott maradtak s meghalnak helyettünk!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]