Kórház
A hosszú, sárga kórház foglya voltam. |
Tolókocsik görögtek, szólt a csengő. |
Elhagyatva kínlódtam, s nyomoromban |
még sírtam is. Az ember oly esendő! |
|
Hogy vártalak, s milyen hiába vártam, |
arcképedet képzelve a kopár |
falakra, s úgy vacogtatott a lázam, |
hogy fogaimhoz koccant a pohár. |
|
Milyen tündéri zaj, micsoda vonzó |
zene volt akkor minden telefonszó, |
s mindig idegen hang futott a dróton. |
|
Emlékedet reményem-vesztve hordom, |
mint egy lányét, ki távol él a holdon, |
s akit nem láthatok meg semmi módon. |
|
|
|