Harag

1 Szívedben máglyát raksz, magasra lángol, s hogy ki ne hunyjon a tűz, egyre szítod. Úgy gyűlölsz, hogy gyümölcs helyett a fákról bombákat tépsz le, és felém hajítod. Mintha az égből furcsa, egyenetlen hangok pattogó zápora omolna, idegszaggatóan kísért füledben agyrémeid kromatikus unalma. Süvölt késélesen, kétségbeejtőn, mint színpadi rágalmak áriája, amíg vörös ködben leérsz a lejtőn. Betömött füllel is mindegyre hallod. Csüggedten ülsz, fejed térdedre hajtod, haragod szűk völgykatlanába zárva.   2 Úgy tűz a nap, hogy forró fénye fájjon, tüskés ág nyúl ki, hogy sebet szakasszon, és száz évig bolyongasz majd e tájon, mint egy elátkozott királykisasszony. Nem látod arcod; félsz, hogy már öreg; tóba néznél, eltűnik a tükörkép, s nem találnak rád szavaim, hű törpék, hogy kis fehér házba vezessenek. Födetlen fővel állsz az ég alatt, kemény szelek zilálják szét hajad. Viharfelhők jönnek, lilák, gomolygók, mint vén, szakállas kéjencek, s reád mutatnak a kerítő napraforgók, e sárgarokolyás, részeg banyák.