Éjszaka

Felijed s menekülne az alvó, keze kapkod: ó, hol a villany? Rém jött a semmi kanyargó ösvényén, most tovaillan. Kívánja a csendet, a fényt, hogy agyát újból tisztára söpörjék; arcát legyezi, csitítja magát. Bambán hunyorognak a körték. Hideg fut a hátán, neszre figyel, reccsenve ijeszti a bútor; nem tudja, hogy így hány perc telik el, fázós körmére huhúkol; beteg szive gyorsan préseli szét az erekbe elsiető vért, acélkoszorú szorítja fejét, ablakhoz fut levegőért. A város a végtelen éjbe vesz el. Lámpák pislognak a hídnál, és fent a sötétkék ég sokezer jégfényű csillaga vibrál. E fényben a fák múlt századi nők, leng fátyluk alatt laza kontyuk, szél fújja, mely éjjel a házak előtt szárnyas szellemfogaton fut. Zümmög a homály, és mormol a kert. Egyedül áll őrt a virrasztó a többi fölött, akiket letepert álmuk, mint barmot a lasszó. Bűn és buja vágy fürkész, tapogat titokban a béna mocsáron; az undok, nyálkás állatokat felszínre bocsátja az álom. Háztömbök-e ott a sötét vonalak? Mit rejthet az éj birodalma? Hány csapda lapul takarója alatt: börtön, kórház, gumicella, hol lángol a szem, a száj vicsorog, túlcsordul a kínok edénye, s az ablakon át eszelős sikolyok szilánkjai hullnak a mélybe! A hold különös, vöröses ködön át süt, mint a gyilkosok álma; fázik s komoran burkolja magát vulkánjai rőt hamujába; alatta sötét szénrajz a vidék, dúlt vázlat, ahol szomorú, nagy tájrészletek egymás szürke szinét nem tükrözik, árnyba borulnak. Nagy, tintavizű folyó ez az éj, utasát feledéssel itatja; elzsongul a test, s nem érzi, ha mély örvényeken át fut a sajka. Megcsillan a víz, rémülten inal el a hab, mit a hold bevilágít. S ő látja az alvók ágyaival vágtatni az ár paripáit. Megfordul, visszafeküdne, s ahogy ablakát csukni akarja, hintázik a föld, lélegzete fogy, feje szédül, zsibbad a karja. Először a görcs a szivére rohan, keze még odakap lehanyatlón, azután torkáig ér a roham, s holtan zuhan arcra a padlón. A hajnal üvegfáján meginog árnyéka a holt leveleknek; távol zene szól, s hosszú futamok ütemére a földre peregnek. Alvó házakba bekúszna a fény, próbálkozik újra meg újra a tetőkön, mint dobozok fedelén motoz a kutató vakok ujja. Kék füst gomolyog s lebeg át a szobán. A tetemre világit az új nap; hálóingéből sárga, sovány lábszárai messze kinyúlnak. A csendben az óra ketyegni se mer; széthullik az éj dideregve, foszlányaiból felszáll sokezer szomorú, halaványlila lepke.