Férfikor

Boldog költő voltam hajdanta én.
 
Magától, könnyedén
lejtett a sor, csendült végén a rím,
 
s futottak verseim,
mint nyájas dombvidéken a patak,
 
mely fényes halakat
csillogtat, s hátán a szelíd fodor
 
falevelet sodor.
Betegség, szenvedély lábbal tiport,
 
hozták a férfikort.
A szárnyaló dallam bizony gyalog,
 
félénken oldalog.
S a Múzsa? Jaj, a tündérarcú lány
 
zörgő csontú, sovány.
A haja sárga fű, mely a kihalt
 
ház küszöbén kihajt.
Emlékeim közt régi verssorok,
 
mint elrejtett borok;
ha kóstolom, nem éri ajkamat
 
a jól ismert zamat.
Gonosz mocsárláz környez és ragály.
 
Elönt a borzadály!
Éjjel kigyúlni látom szerteszét
 
a vad törzsek tüzét.
Festett arcok, kunyhók előtt totem
 
s megcsonkított tetem,
lándzsák; tányérajkakról hangzanak
 
az indulatszavak.
Előttem áll az őserdő, bizarr,
 
gyilkos lakóival.
Vannak békés országok és üde
 
tájak! Mi hajt ide,
hol expedíciómat szervezem?
 
Túlél-e majd nevem?
Vagy mélyre száll, mint csőben a higany
 
a fagy óráiban?
Miféle torz ábrándot kergetek
 
e szörnyű rengeteg
mélyén? Hányan pusztultak el, akik
 
előttem jártak itt?
Nyílvessző zúg, súrolja vállamat.
 
Rajokban szállanak
a dögre gyűlő zöldarany legyek,
 
mégis továbbmegyek.
Karom lendül, a sűrűségbe tág
 
utat baltája vág,
hol az erőtlent és a habozót
 
felfalja a bozót.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]