Őszi képek kisvárosból

 

A színtér

Távoli jegenyék alatt
a menekülő nyár oson.
Mint egy henyélő, lanyha úr,
hever az ősz a városon,
ki unalmas ebéd után
egy csésze feketét ivott,
fél kézzel újságot lapoz;
egy perc, s már bóbiskolni fog.
Szivarhamuja földre hull;
tátott szájjal ásít, mivel
nem látják, és különben is
már nem törődik senkivel.
 

Októberi zápor

Az égben csatazaj: ólomgolyók
görögnek, távolról morajlanak.
Sötét a táj. Az eső lába lóg.
Forgószél járja be az elhagyott utat.
Félnek a fák, a sok élettapasztalattól
megtörve, kopaszon húzzák be nyakukat.
Nyarat játszik az október: fönn az eget
elárasztja sötétlila felhőivel;
később lelepleződik: eső után nem adhat meleget.
A sarki koldus menekül, nyakába húzza rongyait,
botjával súrolja a házakat, a külváros felé szalad.
A természettel készül valaki leszámolásra itt.
Sárgán mered a tébolyda, de udvarában áll egy őrült, s énekel;
haja lobog, elszáradt tagjai kinyúlanak,
ordít, sárga öklével fenyeget az égre fel.
 

Érsekkert

Bejárja a hervadt füvek szaga
a mezőt; a parkban vadgesztenyék
csillognak a holdfényben éjszaka.
A rét fölött pár felhő andalog;
hosszú időn át vékonyulnak el,
s elmúlanak, mint fáradt angyalok.
Cigarettázom, s nézek; egyre megy,
hogy az ember hintón jár vagy gyalog.
Egy száraz ág fölöttem megremeg.
Menyét oson a bokrok közt, hegyes
orrával szimatol, fényes szemű.
Szeretném megkérdezni, mit keres.
Tengés-lengés csupán az életem.
Asztalomról száz akta rám röhög
holnapra, bélyegzőktől szennyesen.
Medvének kéne lenni, áfonyát
s vadalmát falni a bozót között,
és aludni a hosszú télen át.
Egy sárga kerti lámpa rám ragyog,
csúfol, s fogatlanul motyogja, hogy
még csak huszonhat esztendős vagyok.
 

Rókus temető

Októberben temettük el
nagynéném férjét, egy sötét
napon; egyszer sem hagyta el
a fény a felhők börtönét.
Nagy temetés volt: kanonok
kísérte végső útra őt –
így rendelte a káptalan –,
mint káptalani számvevőt.
Nem is egyszerű sírgödör
nyelte el maradványait,
hanem kripta, fölötte meg
kápolna állt, melyet pedig
ötvenhat éve rokona,
egy régi püspök épített
magának, testvérének és
testvére gyermekeinek.
De nem is ezt akarom én
voltaképpen elmondani,
hanem a temetés után
történt inkább csak valami.
Elmondta a temetkezési
vállalkozó, hogy amikor
a kőlap fölfeszítve állt,
s eloszlott a dohszag s a por,
lenéztek a kriptába, s lenn
hevert egy ócska puskacső,
melynek faalkatrészeit
régen megette az idő.
Vagy, mint már akkor rozsdamart
csövet, egy munkás hagyta itt,
vagy a püspök puskája volt,
melyet magával sírba vitt.
Éjjel tán sírjából kikelt,
s e holt fegyverrel lőtte le
a halott őzek árnyait
a halott főpap szelleme.
Nagynéném férje is vadász
volt, és most mellé költözött,
s lesen feküsznek éjidőn
a holdfényes dombok között.
Titkok közt élünk… Kavarog
fejemben száz bizarr dolog,
s az indiánok különös
vallására is gondolok,
s gyakran látom, mint járja be
kezében puskával a két
halott vadász együtt a menny
örök vadászterületét.
 

A leleplezők

A lélek menekül; megmérgezik,
mert mindenkiről mindent tudnak itt;
a szívben mi forr, a fazékban mi fő,
leleplezik.
Nyugodtan otthon sem ülhetsz: kívül
izzó szemek lesik magányodat.
Ily egyszerű néha a pokol, ily együgyű
a kárhozat.
Itt talpat nyalnak, s még egyebet is;
étvágy és gyomor van hozzá elég.
Szomorú, hogy maga a mardosó
is martalék.
Hogy X. úr mennyit sikkasztott, és Y.
kisasszony teherbe kitől esett:
mindenkiről tudnak rosszat sokat,
jót keveset.
S még ezer más dolog van, ami sorra kerül.
Az undor mocsara fejed búbjáig betemet.
Sunyítanak, guggolnak, és egymásra lesnek apró
kis emberek.
A lélek menekül; megmérgezik,
mert mindenkiről mindent tudnak itt;
és hogy a szívekben mi forr,
és hogy a fazékban mi fő,
leleplezik.
 

Agglegény

Bemegy a házba, hol dohánysziták
hevernek az ablakdeszkán; flanell
házikabátot ölt, tüzet rak, és
vacsoráját unottan költi el.
A falról nézi néhány rokona;
rossz, ócska képek, nagyrészt kancsalok.
Sápadtabb lesz a fénykép is, ha az,
akiről készült, már régen halott.
Nem kell a cigány s kaszinó se már;
esős időn hallgatja az ereszt;
legyet csap légycsapóval, szundikál;
néha unalmában szakállt ereszt,
s tört foncsorú tükrében figyeli,
mint lepi arcát rőt borosta el.
Unja a várost: legszebb éveit
itten kártyázta és borozta el.
Hajdan külföldön járt egyetemet,
majd atyja meghalt, és ő vette át,
visszatérve ide, hol született,
ősei régi szőlőbirtokát.
Feledte, amit egykor megtanult.
Évek múltak, s egy józan reggelén
egyszerre észrevette, hogy bizony
semmi egyéb, vén és morc agglegény.
Érezte, elmulasztott valamit;
gondolkozott, kereste rá a szót.
Vadászkutyáját is kérdezte, majd
oldalba rúgta, hogy nem válaszolt.
Most rozsdásodva tölti napjait.
Hallgat. Henyél. Iszik. Káromkodik.
 

Kioszk

A kerti vendéglőben ül
egy úr, előtte málnaszörp.
Távol áll tőle, hogy mohón
hörpölne vagy zabálna: bölcs.
Bélyeggyűjtő esetleg, és
a vastag könyv ott katalóg.
Székén a pincér szundikál,
ősz feje féloldalra lóg.
Szezon után, egy hét alatt
három vendég se jön ide.
Rejtély, hogy a tulajdonos
helyiségét nem csukta be.
S míg borzongat az őszi szél,
s míg vastag könyvével mulat,
egyre jobban sajnálom én
a málnaszörpivó urat.
Gyomorbaj bántja tán szegényt,
s minő unalmat érez itt?
Dohánytól sárgák ujjai,
és szalmaszála vérezik.
 

Őszi strand

A vízből két kis zöld toronyra látok;
gőzpára száll; fejem a vízre hajtom.
Egyedül ülve így gyötrődöm én
az elhagyott, homályos, őszi strandon.
Víz zúg a lefolyókban csöndesen;
egy mesterséges zuhatag dalol;
melegforrások buborékjai
szállnak föl szüntelen a föld alól.
Olvastam, hogy egykor Petronius
forró fürdőben ülve vágta fel
ereit. Könnyű, kényelmes halál:
a vért a víz lágy ajka szívja el.
Kést kellett volna hozni, vagy borotvát;
valamit, ami tartósan segít.
Ködösen két kis zöld toronyra látnék,
s vértóban lelnének reggelre itt.
 

Völgykoporsó

Az élet oly unalmas és
egyhangú, mint az egyszeregy.
Vasárnapi ebéd után
az ember nyújtózik bután,
s telt hassal futballmeccsre megy.
Máskor, csak hogy múljék a nap,
végigjár cukrászdát, mozit;
barátok jönnek, elviszik
kártyázni; langyos sört iszik;
torkig van, és unatkozik.
Ilyenkor járok én a vár
bástyáira, s nézek nyugat
felé; ott, mint kővé meredt
imák, templomok s minaret
nyújtják az égre tornyukat.
Ravatal ez, hol a hegyek
a várost úgy veszik körül,
mint koszorúk, pompázva zöld
halotti díszül, míg a völgy
koporsójában elterül.
Majd lenn sétálok, a kihalt
mellékutcákban. Néha egy
ismerős szembe jön, megáll,
együgyű mondókát darál,
kezet fog, és útjára megy.
Vén, sárga ház. Szent szobra áll
keskeny fülkében a falon.
Gyakran kerülök erre, s itt
mindig megállok egy kicsit.
Egy régi, esős hajnalon
kábultan álltam, s néztem a
szobrot, bámultam vértelen
kőajkát, kissé csorbuló
orrát és égre forduló
homlokát, ahol értelem
fénylett. Arcáról folyt a víz,
mint hogyha könnye folyna le
halott szeméből. Megvirradt.
Kérdezgettem, hogy mit sirat,
és részegen sírtam vele.
Ezt mint nagy titkot őrzöm én.
Jaj annak, ki ilyet kimond.
Mert aki átugorja itt
a csirkeész határait,
neve különc lesz és bolond.
Van társaság, vacsora, bál,
ahol minden szó új adat,
melyet ízekre szedve szét,
hajtják a pletyka verklijét,
s mindenkit számon tartanak.
De látszatélet életük,
s ők maguk taposómalom
rabszolgái, kiket nevel,
s korbácsával véresre ver
önkényuruk, az unalom.
S azt gondolom, míg nézem a
kopott, egyforma házakat:
„Mind kripta, hová belevész
életük, s melyben csenevész
szerelmeik virágzanak.”
A vígság gazdag birtokos,
ki más vidékeken mulat.
Kastélya elhagyottan áll;
termeiben a félhomály
s pókok szövik hálójukat.
Hogy e vidék mocsár, amely
százezer álmot temet, és
mindig friss életekre tör,
egyre tartósabban gyötör
a keserű megismerés.
Hogy én is mit dobtam belé,
hogy mily sokat küzdöttem a
sorssal, nem tudják meg, pedig
keserves volt az út, amíg
oly tompa lettem, mint a fa.
A nagytemplom órája kong.
Hangja gyorsan hal el a híg
levegőben. Az őr tutul.
A megkínzott agy elbutul,
és rémképekkel álmodik.
A sarkon gyermek áll; sovány
kezében egy darab kenyér.
Az óra azt ütötte le,
az őr is azt tutulta le,
hogy életem semmit sem ér.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]