Mint a karnagy
Mint a karnagy, ki hirtelen |
megőrült, és össze-vissza |
csapkod pálcájával – a riadt |
s a következő pillanatban |
és magam ijedtem meg legjobban |
hogy felforrnak testem nedvei, |
összetartozásuk törvényeit. |
Úgy tetszett pillanatokig, |
földvonzás, csontrendszer, vérkeringés, |
és mintha lehetne azonnal |
szétrobbanni apró darabokra. |
De nagyobb parancsnak kellett engedelmeskedni, |
Négy fehér fal bámul körül, |
szűrőkön át jut el hozzám. |
Az éjszaka fekete lepedő, |
melyen csak a megzavart képzelet |
már inkább komikus, mint tragikus |
s a szív és agy, lassan megnyugodva, |
De nem hangzik fel újra a harmonikus |
|
|