Virágszedés
(Egy álomban írt vers hozzávetőleges rekonstrukciója)
Tavaszi réten jársz, virágok |
között; kacagsz, repül a hangod; |
sikoltanak, s a néma jajszót |
|
Ruhádon is virág a minta, |
de mintha elég száz se volna, |
a fű közül is újakat tépsz, |
illesztgeted, csokorba gyűjtöd |
|
Így közeledsz felém, s ijedten |
látom, hogy hirtelen föléled |
minden növény, s már nékem is |
zöldül bőröm, lábam gyökér lesz, |
|
és szár vékonyul derekamból, |
vér helyett fű zöld nedve árad |
hajt fejem különös gumója. |
|
Meglepődve megállsz előttem, |
nem nyúlsz felém, talán nem is mersz. |
Még egzotikus rém vagyok, |
később csak egy bokor, amelyet |
|
S már rám rohansz, töröd a gallyat. |
Halálfélelmemben kiáltok: |
„Jaj, a kezem! Jaj, most a lábam |
téped!” S közben érzem, hiába |
|
S amíg megcsonkítod, s kacagva |
hagyod ott testemet, a bokrot, |
merev szemmel, halódva nézem, |
amint hajolgatsz új virágért, |
|
És jól látom, hogy élnek ők is, |
s valamennyit halálra sebzed. |
Távolabb más nők szedegetnek, |
de mind közül, amit te gyűjtesz, |
|
Körömmel téped torkukat fel, |
|
Örökre látom, hogy hanyatt dőlsz |
a gyepre, mint zöld kerevetre. |
Hanyag kézzel a fűbe nyúlsz, |
nem virágot, emberfejeket |
|
|
|