Egy nyáréj emléke

Míg meghalok, el nem felejtem én, micsoda éj volt. Hogyan sötétedett, s a gyönge pasztellkékből lila tintaszínűre vált a nyári égbolt a lángoló nap után. A fülledt tájon forró szél futott át, és villámok robbantak, mint a bombák, sóváran nyalta nyelvük az eget, és ménták, vadfüvek, lósóskák, jázminok bús, leszegett fejjel konyultak el, s a porban fulladó légben hosszú kísértetek suhantak rémesen, groteszkül és sután. A forgószél tölcséres tornyokat csinált, és lomha felsőteste fenn a fák fejével egyvonalban ingott, de lába lenn elvékonyult, mint angolkóros gyermeké, s amint ott elszáguldott, gyors piruett-forgással lábujjhegyre állt. S már odafentről érkezett, csapkodva, ostorozva kergetett minden járókelőt fedél alá a hirtelen jött, szinte trópuséji zápor; minden tetőt megostromolt, amíg az ég roppant boltjából lezuhant, s pusztult nyomában a silány por, s felrázta kábultságából a déltől eltikkadt mezőt, s felvillanyozta mind a kerteket. Micsoda fák fúrták akkor az ég felé sötét koronájukat, és hogyan fordították merőlegesre a virágok oldalra dűlő fejüket! S mi szomjasan ittuk magunkba a mennydörgés zenéjét, mint ki rég süket, s ágyúszót hall, és úgy üdvözli azt, mint a künn tomboló világnak diadalmas, hozzája küldött harci hírnökét. Pár percig folyt a zápor, azután a dörgés egyre távolabbra ment; a környék hegyei egy ideig még visszadobták moraját, de a felfrissült élet hangosabb volt, s elnyomta gyorsan terjedő, saját zajával; elhúzódtak mind a tintaszínű felhők, s kigyúlt a hold is odafent. Millió vízcsepp csillogott, mint csöppnyi diadém; a folyó megnövekedett, és úgy vonult el méltóságosan, komor kőpartjai között; kigyúlt a táj, amelyet villanyfény, hold s víz ezüstözött, s minden kis fűszál koronát viselt büszkén begyeskedő fején. Azon az éjszakán egy kerti ünnepély volt, himbálóztak a faág hegyén a tűzvörös lampionok, és a párok színes tömege táncolt, feledve villámot, égzengést, távoli harcok, ragályok hírét, bajt s veszélyt, fénygömbökkel telítettnek látta túl mámoros szemem a részeg éjszakát, s fejemben sok sötét szesz négerül beszélt. Lányok táncoltak ott, keblük feszült, kérkedtek fiatal testük csodáival; fürtjük együtt lengett a nyári léggel és a fönn száguldó fellegekkel. A zene zajosan csörömpölt. Vészes vidámság terjedett el, pedig vidéki vinkó volt csupán a bűvölő ital. S kiáltani kellett volna akkor, de nem tudom, mit, s hogy tisztuljon fejem, messzire mentem, ágbogas cserjék közt utat törve én. A zene nem hallatszott már oda, s eltűnt a lámpafény. Holdvilágos tisztáson álltam, honnan minden fa holtak árnyához hasonlít. Az ég kitisztult, egyre ragyogóbb lett, tejszínű fátyolát mutatta, és a csillagoknak fénye nőtt, erősödött. Elvesztem, a roppant félgömbre bámulva odafent, mint ókori bölcs, aki töprengve vizsgálta, hogy az égitestek titkos rendje mit jelent, s ekkor három hosszú kísértet lengett el a tükörfényes hold előtt. És énekeltek is: „Huhú, kis emberek, kik játszogattok odalenn a földön, s jártok-keltek száz apró-cseprő, fontos okkal, jobb volna abbahagyni már a sok fontoskodást, és félre, földbe bújni inkább. Ezer oktalanságra felragyogtok és örültök, ó, bamba őrültek! Pedig hát: pár évtized, s a gyermekek és részegek fognak kockázni csontotokkal.” Már ellebegtek, undorító énekük csak ennyi volt, de tömegsírrá változott számomra a víg kerti ünnepély, ezüsttel hímzett gyászlepellé a millió csillaggal égő nyári éj, és síri lámpa lett a tükörfényű hold. S hogy visszamentem, éreztem, így kellene kiáltanom: „Kis emberek, kik játszogattok idelenn a földön, s jártok-keltek száz apró-cseprő, fontos okkal, jobb volna abbahagyni már a sok fontoskodást, és félre, földbe bújni inkább. Ezer oktalanságra felragyogtok és örültök, ó, bamba őrültek! Pedig hát: pár évtized, s a gyermekek és részegek fognak kockázni csontotokkal.” Nem szóltam akkor semmit, és azóta hallgatok, de koponyámban bent kísértetkórus zengi énekét, s ma is előttem van még az a tisztás, az a kert és az az ég, mely soha nem homályosul, és az a dallam, melyet nem nyomhatnak el se hangfogók, se mennydörgő dobok.