Emberi tévedés
Az űrben rémek élnek. Olykor érzem, |
tavaszi éjeken, holdtöltekor |
nagy árnyaik inognak fent az égen, |
s alakjuk a felhőkkel egybefoly. |
Majd fényes délben jő egy óriás |
nagy ércpöröllyel, dús szakálla rőt; |
a napra mint hatalmas gongra üt, |
jelzi a százéves ebédidőt. |
Távcsöveit hiába szegzi a |
csillagász ég felé, semmit se lát; |
nem jó eszének mindent tudnia, |
s fényévekkel mérni a menny fiát. |
Féreg az ember, hitvány ázalék; |
fennen vitorláz gőgje tengerén, |
bár süllyedő hajóján száz a lék, |
agya igában, hályog a szemén. |
Kevesen jönnek rá a tévedésre. |
Azért élünk csak, mert nem vesznek észre. |
|
|