Emberi tévedés

Az űrben rémek élnek. Olykor érzem,
tavaszi éjeken, holdtöltekor
nagy árnyaik inognak fent az égen,
s alakjuk a felhőkkel egybefoly.
Majd fényes délben jő egy óriás
nagy ércpöröllyel, dús szakálla rőt;
a napra mint hatalmas gongra üt,
jelzi a százéves ebédidőt.
Távcsöveit hiába szegzi a
csillagász ég felé, semmit se lát;
nem jó eszének mindent tudnia,
s fényévekkel mérni a menny fiát.
Féreg az ember, hitvány ázalék;
fennen vitorláz gőgje tengerén,
bár süllyedő hajóján száz a lék,
agya igában, hályog a szemén.
Kevesen jönnek rá a tévedésre.
Azért élünk csak, mert nem vesznek észre.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]