Elégia
Az égre nézek: szürke tér, ahol |
kissé fakuló díszegyenruhában |
agg őr, a rézszínű nap silbakol. |
|
Az alkony mintha borvirágos orrán |
ragyogna, s új fénnyel gyulladna ki, |
amint a vártáról lelép mogorván, |
|
s elcammog, mert tovább strázsálni un. |
A fák tömör árnyékukat kinyújtják, |
mint testéből plazmát a médium. |
|
Gyorsan sötétedik, sűrű homály van, |
és apró asztali lámpám kigyúl, |
mint zöldes fénybogár az éjszakában. |
|
|
Az éj mindig csak fájdalmat hozott. |
Hány sötét éjszakán kószáltam én |
órákon át, mint az elátkozott |
|
lélek, aki az örökkévalóság |
soha el nem fogyó percét nyüvi, |
s úgy néztem a holdat, mint léghajósát |
|
az űrnek, kit odarögzítve tart |
balvégzete az éter óceánján, |
s kinek elérhetetlen lett a part. |
|
Egy padra ültem. Arcomon aláfolyt |
pár könnycsepp, arcomról a földre hullt, |
porral vegyült, s már nem könnycsepp, de sár volt. |
|
És még órákon át elültem ott. |
Az éjszaka beolvasztott magába, |
és a terek mély csöndje felszívott. |
|
|
Gyakran, ha ajtómat már kulcsra zártam, |
és künn aludtak a merev tetők, |
és a drótokban szunnyadott az áram, |
|
elnéztem ablakomból a halott |
várost: úgy tetszett, hogy sírban feküsznek |
örökre a tündöklő nappalok. |
|
Egy vendéglőben húzta a cigány még; |
néhány késői vendég itta ott |
esti sörét, vagy bort, feketekávét. |
|
A kövér nagybőgőből brummogott |
a hang; a dallam nem jutott idáig, |
beitták a falak, mint hangfogók. |
|
Két részeg csuklott, egymásnak felelvén; |
vonat fütyült, a déli állomásra, |
hallatszott, hogy begördült egy szerelvény, |
|
s hallatszott, ahogy lassacskán megállt. |
A puha csöndben megkásásodott |
az éj, s tömör közeggé összeállt. |
|
|
Így ültem akkor éjjelente szótlan, |
jelentéktelen ifjú, árva számjegy |
számlálhatatlan embermilliókban. |
|
Egyképp nyomasztott társaság, magány. |
A szinte már személyiséget öltő |
elhagyatottság nehezült reám. |
|
S én, kétségbeesett, beszélni kezdtem |
valakihez, minden bajom okához, |
kiben nem hittem, s néven sem neveztem: |
|
„Tán van valami célod, de magunknak |
el nem árulod féltett titkodat; |
dróton rángatott bábjaid vagyunk csak. |
|
Inkább nyelvem haraptam el, de vádat |
nem mondtam ellened. Belém nevelték, |
hogy téged, ki magadat koronáztad |
|
királlyá, istenévé mindeneknek, |
tisztelni kell, de végre most kimondom, |
hogy félek tőled tán, de nem szeretlek, |
|
mivel hibára halmoztál hibát, |
s szándékkal vagy kontár-mód létrehoztad |
minden világok legrosszabbikát, |
|
hol csak a pusztulás uralkodik, |
hol az idő krokodil-fogsora |
morzsol össze mindent, mit álmodik |
|
a költő, a tudós, a feltaláló. |
Te vérszívónk, te óriási pók, |
látom, hogyan szövődik az a háló, |
|
honnan nincs szabadulás; semmi része |
át nem szakítható, s küzdelmeink |
csak szállni gyönge szárnyak verdesése. |
|
Aki csak él, csapdádba kell hogy essék, |
rá minden zugból puskacső mered: |
mérgek, ragályok, nyálfolyós öregség. |
|
Akadnak boldogok, kegyedben állók, |
de sötétbe zuhannak és csalódnak |
a másvilági kárpótlásra várók, |
|
a nyomorékok, koldusok, a rútak, |
kiket fekély borít és kelevény, |
s a lángeszűek, akik nem tanultak, |
|
mert nem volt módjuk, s ostobák maradtak: |
mind, mind, akikből gúnyt űzöl. Miért? |
Választ a legnagyobb bölcsek sem adnak. |
|
Megíratott, hogy egyszülött Fiad |
érettünk halt meg egykor a keresztfán |
ama rút, eredendő bűn miatt. |
|
Hívott halódva, de hiába, téged. |
Fiadat is elhagytad volna hát? |
Hulló vére azóta minket éget. |
|
Így lett a megváltásból büntetés. |
Így válik káromlássá a fohász. |
Így lesz az ígéretből hitszegés. |
|
Te vagy oka, hogy lakói a földnek |
ölik s falják egymást, hogy állatot |
más állat, embert másik ember öl meg. |
|
Lepereg rólad kérő szó, imádság. |
Kisgyermekek halnak és csecsemők. |
A vakok napvilágodat se látják. |
|
A hatalmas, kéklő mennyboltozat |
kevés neked? Föl kell építenünk |
|
s bennük oltárokat azonfelül? |
Hetedíziglen büntetsz, s aki lázad, |
poklod tüzes gyomrában elmerül. |
|
Nem! Nem lehetsz ily kicsinyes, gonosz. |
Meghaltál rég, minket sorsunkra hagyva, |
s termeidben a véletlen toroz. |
|
Azóta fordult visszájára minden, |
s forog a világ ferdült tengelyen, |
azóta gyűlik vérrög ereinkben, |
|
azóta van éhínség, háború, |
s az egymásra uszított arcokon |
azóta ül álarcként a ború. |
|
S én sodródom az árral, noha többször |
megpróbáltam kitörni, mert az undor |
forró pokolsara arcomba fröcsköl. |
|
De a zsákot, ahová bekötött |
kezed, s zárózsinórját te csomóztad, |
nem szúrhatom ki, bárhogy döfködök, |
|
hogy szemeim egy pillanatra lássák |
(akár ki is folyhatnak azután) |
a külső tér elrejtett csillogását.” |
|
Így szóltam, pedig tudtam, hogy hiába. |
Szavaimat elnyelte a sötétség, |
mely engem is beolvasztott magába. |
|
S magányosan bandukoltam haza, |
mert reggel nyolcra várt a hivatal |
s asztalomon az akták halmaza. |
|
S úgy éreztem, nincs változás sehol, csak |
egyformaságba fulladó napok, |
egyforma tegnap és egyforma holnap, |
|
hogy nincs, amit várjak, nincs, mit keressek, |
s mikor álmos arccal kaput nyitott |
a házmester, éppen virradni kezdett. |
|
|
|
|