Összegyűjtött versek^*

(1932–1978)

Az árnyak kertje

(1932–1938)

Az a kis ember ott belül

ugrál, torz fintort vág, nevet;

fejedben lakik, agyvelőd

az ágya, ablaka szemed.

Ha torkod sírás fojtogatja,

s keserűséged könnybe gyűl,

szemtelen hangján felkacag

az a kis ember ott belül.

Az a kis ember ott belül

tarka zászlókkal integet.

Nem látja más, csak te tudod,

mi van a homlokod megett:

cirkuszporond és arzenál,

hol minden együvé vegyül,

mert rendet sohasem csinál

az a kis ember ott belül.

Az a kis ember ott belül

szájas demagóg, lázadó.

Te vagy a buta nép neki,

téged uszít és téged óv.

Kigúnyol hagyományt, tekintélyt,

és ha a hallgató bedűl,

kaján szamárfület mutat

az a kis ember ott belül.

Az a kis ember ott belül

élősdid, kis belső tetű,

húsodtól s véred italától

torkiglakott tekintetű.

Megvárja, míg a szív megáll,

a szemgolyón át elrepül,

és egy új testbe költözik

az a kis ember ott belül.

Pokol

Kincsem kiszórtam mind az ablakon,

eltékozoltam a roppant vagyont én.

Most szörnyű kínzókamrában lakom:

tüzes rostélyon sülök meg naponként.

Jó, hogy nem láthat senki meg belül,

hol ingoványos és fekete táj

riaszt, sötét iszap fortyogva hűl,

hol minden csupa bürök és nadály.

Ott denevérek laknak és manók,

fél-állatok s keselyűtestű nők,

és boszorkányok undok üstje lóg,

amelyben békát s kígyót főznek ők.

Ott vad tűzvészt vérszínű zápor olt.

Így kóstolom meg földön a pokolt.

Középkor

Látom magam páncélban és sisakban,

duhaj vitézt, s a gyönyörű középkort.

Henyéltem, és ha harc jött, lóra kaptam,

kardom villant, s nyomában sűrű vér folyt.

Úr voltam és útonálló, aki

istent nem fél, és szenteket nem ismer,

templomok szentelt kincsét fosztja ki,

s nőket rabol, kiket várába visz fel.

Később öreg voltam, és csak hevertem

a tűz mellé húzódva, hol meleg volt,

és gyakran ittam forró, fűszeres bort,

s már a halál ólálkodott a kertben.

Senki, aki ma él, nem ismer engem.

Bolyongok egy előbbi életemben.

A vénleányok

Örök színház az utca, az ember bárhová jut.

Hányszor elnéztem én, kiket gúnnyal mutat,

a vénleányokat, lengő, sötét ruhájuk

és egészségtelen, májfoltos arcukat.

Borzasztó tudni, hogy egykor mind fiatal

lányok voltak, s testük dús ékszeres-doboz;

keblük telten feszült, szerelmi diadal

jelvénye, s most avult fűzőben fonnyadoz.

Jártukban temetési és monoton zene

kíséri őket, és holtak mennek velük,

kiket régen szerettek, s ráncos szélű szemük

örökös szemrehányás, mint vén kutyák szeme,

mert, hogy egykor kik voltak, elfeledtük…

És fanyar párák lengenek felettük.

A reményhez

Dús asztal mellett éhen halok én.

Sorsom poroszlóként halálra kerget.

Vonzó a bűn, förtelmes az erény.

Forróra fűtött kályhánál didergek.

Mint rossz ringyó, hiteget a remény:

játszik velem, csal, ingerel napestig,

apácaköntösben tipeg felém,

máskor csupasz, tárt combokkal lefekszik.

Nem akarom, hogy mindig azt, amit

kérek, fordítva téve, lassan öljön,

megvonva tőlem kívánt bájait,

s hogy mint unt szerető, ágyamba jöjjön.

Nem kell se bordélyház, se kínzókamra.

Azt akarom, remény, hogy hagyj magamra!

Elégia

1

Az égre nézek: szürke tér, ahol

kissé fakuló díszegyenruhában

agg őr, a rézszínű nap silbakol.

Az alkony mintha borvirágos orrán

ragyogna, s új fénnyel gyulladna ki,

amint a vártáról lelép mogorván,

s elcammog, mert tovább strázsálni un.

A fák tömör árnyékukat kinyújtják,

mint testéből plazmát a médium.

Gyorsan sötétedik, sűrű homály van,

és apró asztali lámpám kigyúl,

mint zöldes fénybogár az éjszakában.

2

Az éj mindig csak fájdalmat hozott.

Hány sötét éjszakán kószáltam én

órákon át, mint az elátkozott

lélek, aki az örökkévalóság

soha el nem fogyó percét nyüvi,

s úgy néztem a holdat, mint léghajósát

az űrnek, kit odarögzítve tart

balvégzete az éter óceánján,

s kinek elérhetetlen lett a part.

Egy padra ültem. Arcomon aláfolyt

pár könnycsepp, arcomról a földre hullt,

porral vegyült, s már nem könnycsepp, de sár volt.

És még órákon át elültem ott.

Az éjszaka beolvasztott magába,

és a terek mély csöndje felszívott.

3

Gyakran, ha ajtómat már kulcsra zártam,

és künn aludtak a merev tetők,

és a drótokban szunnyadott az áram,

elnéztem ablakomból a halott

várost: úgy tetszett, hogy sírban feküsznek

örökre a tündöklő nappalok.

Egy vendéglőben húzta a cigány még;

néhány késői vendég itta ott

esti sörét, vagy bort, feketekávét.

A kövér nagybőgőből brummogott

a hang; a dallam nem jutott idáig,

beitták a falak, mint hangfogók.

Két részeg csuklott, egymásnak felelvén;

vonat fütyült, a déli állomásra,

hallatszott, hogy begördült egy szerelvény,

s hallatszott, ahogy lassacskán megállt.

A puha csöndben megkásásodott

az éj, s tömör közeggé összeállt.

4

Így ültem akkor éjjelente szótlan,

jelentéktelen ifjú, árva számjegy

számlálhatatlan embermilliókban.

Egyképp nyomasztott társaság, magány.

A szinte már személyiséget öltő

elhagyatottság nehezült reám.

S én, kétségbeesett, beszélni kezdtem

valakihez, minden bajom okához,

kiben nem hittem, s néven sem neveztem:

„Tán van valami célod, de magunknak

el nem árulod féltett titkodat;

dróton rángatott bábjaid vagyunk csak.

Inkább nyelvem haraptam el, de vádat

nem mondtam ellened. Belém nevelték,

hogy téged, ki magadat koronáztad

királlyá, istenévé mindeneknek,

tisztelni kell, de végre most kimondom,

hogy félek tőled tán, de nem szeretlek,

mivel hibára halmoztál hibát,

s szándékkal vagy kontár-mód létrehoztad

minden világok legrosszabbikát,

hol csak a pusztulás uralkodik,

hol az idő krokodil-fogsora

morzsol össze mindent, mit álmodik

a költő, a tudós, a feltaláló.

Te vérszívónk, te óriási pók,

látom, hogyan szövődik az a háló,

honnan nincs szabadulás; semmi része

át nem szakítható, s küzdelmeink

csak szállni gyönge szárnyak verdesése.

Aki csak él, csapdádba kell hogy essék,

rá minden zugból puskacső mered:

mérgek, ragályok, nyálfolyós öregség.

Akadnak boldogok, kegyedben állók,

de sötétbe zuhannak és csalódnak

a másvilági kárpótlásra várók,

a nyomorékok, koldusok, a rútak,

kiket fekély borít és kelevény,

s a lángeszűek, akik nem tanultak,

mert nem volt módjuk, s ostobák maradtak:

mind, mind, akikből gúnyt űzöl. Miért?

Választ a legnagyobb bölcsek sem adnak.

Megíratott, hogy egyszülött Fiad

érettünk halt meg egykor a keresztfán

ama rút, eredendő bűn miatt.

Hívott halódva, de hiába, téged.

Fiadat is elhagytad volna hát?

Hulló vére azóta minket éget.

Így lett a megváltásból büntetés.

Így válik káromlássá a fohász.

Így lesz az ígéretből hitszegés.

Te vagy oka, hogy lakói a földnek

ölik s falják egymást, hogy állatot

más állat, embert másik ember öl meg.

Lepereg rólad kérő szó, imádság.

Kisgyermekek halnak és csecsemők.

A vakok napvilágodat se látják.

A hatalmas, kéklő mennyboltozat

kevés neked? Föl kell építenünk

a bazilikákat, a dómokat

s bennük oltárokat azonfelül?

Hetedíziglen büntetsz, s aki lázad,

poklod tüzes gyomrában elmerül.

Nem! Nem lehetsz ily kicsinyes, gonosz.

Meghaltál rég, minket sorsunkra hagyva,

s termeidben a véletlen toroz.

Azóta fordult visszájára minden,

s forog a világ ferdült tengelyen,

azóta gyűlik vérrög ereinkben,

azóta van éhínség, háború,

s az egymásra uszított arcokon

azóta ül álarcként a ború.

S én sodródom az árral, noha többször

megpróbáltam kitörni, mert az undor

forró pokolsara arcomba fröcsköl.

De a zsákot, ahová bekötött

kezed, s zárózsinórját te csomóztad,

nem szúrhatom ki, bárhogy döfködök,

hogy szemeim egy pillanatra lássák

(akár ki is folyhatnak azután)

a külső tér elrejtett csillogását.”

Így szóltam, pedig tudtam, hogy hiába.

Szavaimat elnyelte a sötétség,

mely engem is beolvasztott magába.

S magányosan bandukoltam haza,

mert reggel nyolcra várt a hivatal

s asztalomon az akták halmaza.

S úgy éreztem, nincs változás sehol, csak

egyformaságba fulladó napok,

egyforma tegnap és egyforma holnap,

hogy nincs, amit várjak, nincs, mit keressek,

s mikor álmos arccal kaput nyitott

a házmester, éppen virradni kezdett.

Anyagtalanság

Néha, éjszaka sima és üres

feketeségben ébredek, s a vak

semmiség hirtelen zsúfolva lesz

a képektől, pár másodperc alatt.

Az előbb azt se tudtam, ki vagyok,

csak csupasz létemet éreztem a

sötétség börtönében, mint ahogy

az ősember, az állat és a fa.

Fáztam, féltem, de most már összekapcsolt

múltammal a rejtélyes gépezet;

biztos tudat, ami fél-öntudat volt,

s minden felé ok és emlék vezet.

Életemnek ilyen alapja van csak:

ház homokon, laza téglák, közéjük

maltert a szappan habjából kavartak,

s levegőt szel, ki botjával belé üt.

Köréje rakta pajzsai falanxát,

s szilárdan tartja az anyagtalanság.

Emberi tévedés

Az űrben rémek élnek. Olykor érzem,

tavaszi éjeken, holdtöltekor

nagy árnyaik inognak fent az égen,

s alakjuk a felhőkkel egybefoly.

Majd fényes délben jő egy óriás

nagy ércpöröllyel, dús szakálla rőt;

a napra mint hatalmas gongra üt,

jelzi a százéves ebédidőt.

Távcsöveit hiába szegzi a

csillagász ég felé, semmit se lát;

nem jó eszének mindent tudnia,

s fényévekkel mérni a menny fiát.

Féreg az ember, hitvány ázalék;

fennen vitorláz gőgje tengerén,

bár süllyedő hajóján száz a lék,

agya igában, hályog a szemén.

Kevesen jönnek rá a tévedésre.

Azért élünk csak, mert nem vesznek észre.

A tearózsa

A tearózsa sápadtan hever,

sárga villanyfényt szórnak rá a körték,

mint egy szűzlány, ki este lefeküdt,

de kéjgyilkosok álmában megölték.

Szépívű szára lanyhán hajlik el,

kelyhe tövén áttetsző, halovány pír,

mint fogak helye a fehér nyakon,

ahonnan vérét szívta ki a vámpír.

A kertben valaki letépte reggel;

fáj nézni, s az asztalról nem veszem le,

mert nem mozdulhat addig semmi el, míg

lefolyik a sötét helyszíni szemle.

A tettes künn az éjben bujdosik,

s itt meztelenre vetkőztetve fekszik

az áldozat, és úgy vizsgálom én,

mint hivatásos és komor detektív,

s találok környékén, ha kutatok,

egypár lábnyomot s ujjlenyomatot.

Korlátolt szabadság

A réten egy nagy gömböt üldözött

– levegőből fújták fel, hogy bosszantsák –,

és bukdácsolt a fűcsomók között;

később követség jött, hívták a hangyák.

Tanácsot kértek tőle, kaptak is,

majd egy madártól szárnyát vette kölcsön;

röpte merész volt és mozgása friss,

hogy egy percet hiába el ne töltsön.

Odafent úgy fogadták, mint királyt,

aki a köznéphez ellátogat;

megbüntetett egy sast, s fészkek szerint

számba vétette a tojásokat.

Az embereket nem szerette, és a

szőlőhegyen, hol sok ezer karó van,

mindenkit karóba húzatni rendelt,

s puszta kézzel halat fogott a tóban.

A szabadságból így vett kóstolót…

De jöttek érte már az ápolók.

Késői sajnálat

Én sajnálom a régi rómait;

ha jött az éj, s ő takaró alá bújt,

szíve ezer rémségtől remegett,

bár nem ismert bombát, gázmaszkot, ágyút.

Kívül az istállóban ökre bőgött

– istent érzett a ködben –, a szobán át

lebegtek az elhaltak lelkei,

s Zeustól félté hajadon leányát.

Még elzárkózott ellenségesen

a természet; az élet vad kaland volt;

szatír vigyorgott rá a sűrű cserjék

közül, ha elhagyott erdőn barangolt.

A régi rómait sajnálom én:

borzasztó, mennyit reszketett szegény.

Rejtett játékok

A morfium kacérkodik velem,

amíg a pultnál kis kanállal adják,

azt súgja, hogy vegyem egyszerre be

a rendelvény egy hétre írt adagját.

Tudom, hogy egy ördög beszél a porból,

papírálarcban ő kerülget engem;

hideglelős vággyal melengetem

baloldalon, belső kabátzsebemben.

Fehéren csillog otthon villanylámpám

fényében; szívem gyorsabban dobog.

Vadászik rám, talán eléri azt, hogy

egy pillanatra megbolondulok,

s holtan lelnek. Hogy gyilkosom ki volt,

a pár üres papír nem sejteti;

vagy ellenségem italába szórom,

és életével áldozok neki.

Rég figyelem rejtett játékait,

s ha alszom, mindig meghalok kicsit.

Riasztó látvány

Folyópart, korzó, délben olvadó lég;

a bágyadt sarki rendőr tétován áll.

Hőség csorog a tájról, mely vadabb

és egzotikusabb most Afrikánál.

Sétálnak a kinyalt, vidéki dendik,

a satnya fákon pár kopott veréb ül,

s lenézi őket: exkrementumát

kalapjukra pottyantja névjegyéül.

Sárgás fénnyel megvillan a toronygomb;

senyved a fű, a hőségtől kiégve.

Temetés jön sötét drapériákkal,

és hullaszag vegyül a nyári légbe.

Bár sose láttam volna ezt a várost,

mely túl riasztó látvány a szememnek,

s hol idegen sorsok és emberek

valószerűtlenségét érezem meg.

Mint lassú gyilkost, nézem a vidéket,

amely bágyasztó mákonyával étet.

Fosztogató évek

Megrázzák ősz szakállukat az évek,

s távoznak; épp csak megpihentek itt,

mint vándor aggastyánok, kik motyójuk

izmos vállaikon tovább viszik.

Alakjuk lassan tűnik el a ködben,

s míg ormótlan csizmájuk lépeget,

észre se vesszük, hogy batyuba kötve

viszik magukkal az emlékeket.

Nem vigyáztunk e tolvaj koldusokra,

nem láttuk, hogy kérges kezük hová nyúl;

fosztogatásuk úgy tűnik szemünkbe,

ahogyan a múlt bennünk haloványul.

Valakit csókoltunk egy nyári éjen,

és emlékünkből ajka íze eltűnt,

s elfeledtük ruháját, haja színét

annak, akit könnyek között temettünk.

Kincsünket mely bank széfje védi meg?

Számára titkos gödröt merre ássunk?

Pusztulóban ásít a távozó

rablók után dúlt, kiürült lakásunk.

Most ment el egy; nyomában hív a semmi.

Ideje volna tán utána menni.

Ami ránk vár

Mi most körülvesz, egykor gyilkosod lesz.

Majd megtudod, ha szemed hidegen lát,

az idő roncsot mint formál belőled,

s rózsáskertedből kénköves gyehennát.

Mert törvény van, s uralkodik fölötted;

beteljesül, amire sorsod ítél,

hogy ember-voltod végigéljed, ám

mélyebb lényegéhez ne közelítsél.

Leszel üde ifjúból reszkető agg,

fölösleges lény, kit mindenki megvet,

ki ezer gyöngeséggel undorít,

és ujjain számlálja napjait meg.

Lassú égésed örökké emészt;

beolvaszt a természet szörnyű gyomra;

üzemét hűvös agy működteti,

mely végül az ítéletet kimondja,

hogy ne járj többé, csak feküdj hanyatt,

hogy anyag voltál, s légy megint anyag.

Az árnyak kertje

E kert az árnyak kertje itt.

Aki a kertkapun belép,

múltjáról elfeledkezik,

s vértelen árnyként át meg át

bolyongja szüntelen sötét

útjai labirintusát.

Nem kert e kert, nem lét e lét,

nem ösvény az ösvény, ahol

vaktában lép a láb, ha lép.

Mert régi énjét elveti,

ki itt teng, s újszerű erők

szabnak törvényeket neki.

Jaj, minden kútforrás hamis

e szörnyű kertről! Tévedett

Vergilius és Dante is.

Fagyos szelek lebegtetik

a teljes semmiség felé

tartók pusztuló lelkeit,

s még hírmondó se szabadul

szegény lárvák közül, kiket

az árnyak kertje ejt rabul.

Egy nyáréj emléke

Míg meghalok, el nem felejtem én, micsoda éj volt.

Hogyan sötétedett, s a gyönge pasztellkékből lila tintaszínűre vált a nyári égbolt

a lángoló nap után.

A fülledt tájon forró szél futott át,

és villámok robbantak, mint a bombák,

sóváran nyalta nyelvük az eget,

és ménták, vadfüvek, lósóskák, jázminok bús, leszegett

fejjel konyultak el, s a porban fulladó

légben hosszú kísértetek suhantak rémesen, groteszkül és sután.

A forgószél tölcséres tornyokat csinált,

és lomha felsőteste fenn a fák fejével egyvonalban ingott,

de lába lenn elvékonyult, mint angolkóros gyermeké, s amint ott

elszáguldott, gyors piruett-forgással lábujjhegyre állt.

S már odafentről érkezett, csapkodva, ostorozva kergetett

minden járókelőt fedél alá a hirtelen jött, szinte trópuséji zápor;

minden tetőt megostromolt, amíg az ég roppant boltjából lezuhant, s pusztult nyomában a silány por,

s felrázta kábultságából a déltől eltikkadt mezőt, s felvillanyozta mind a kerteket.

Micsoda fák fúrták akkor az ég felé sötét

koronájukat, és hogyan fordították merőlegesre a virágok oldalra dűlő fejüket!

S mi szomjasan ittuk magunkba a mennydörgés zenéjét, mint ki rég süket,

s ágyúszót hall, és úgy üdvözli azt, mint a künn tomboló világnak diadalmas, hozzája küldött harci hírnökét.

Pár percig folyt a zápor, azután a dörgés egyre távolabbra ment;

a környék hegyei egy ideig még visszadobták moraját,

de a felfrissült élet hangosabb volt, s elnyomta gyorsan terjedő, saját

zajával; elhúzódtak mind a tintaszínű felhők, s kigyúlt a hold is odafent.

Millió vízcsepp csillogott, mint csöppnyi diadém;

a folyó megnövekedett, és úgy vonult el méltóságosan, komor kőpartjai között;

kigyúlt a táj, amelyet villanyfény, hold s víz ezüstözött,

s minden kis fűszál koronát viselt büszkén begyeskedő fején.

Azon az éjszakán egy kerti ünnepély volt, himbálóztak a faág

hegyén a tűzvörös lampionok, és a párok színes tömege táncolt,

feledve villámot, égzengést, távoli harcok, ragályok hírét, bajt s veszélyt,

fénygömbökkel telítettnek látta túl mámoros szemem a részeg éjszakát,

s fejemben sok sötét szesz négerül beszélt.

Lányok táncoltak ott, keblük feszült, kérkedtek fiatal testük csodáival;

fürtjük együtt lengett a nyári léggel és a fönn száguldó fellegekkel.

A zene zajosan csörömpölt. Vészes vidámság terjedett el,

pedig vidéki vinkó volt csupán a bűvölő ital.

S kiáltani kellett volna akkor, de nem tudom, mit,

s hogy tisztuljon fejem, messzire mentem, ágbogas cserjék közt utat törve én.

A zene nem hallatszott már oda, s eltűnt a lámpafény.

Holdvilágos tisztáson álltam, honnan minden fa holtak árnyához hasonlít.

Az ég kitisztult, egyre ragyogóbb lett, tejszínű fátyolát mutatta, és a csillagoknak fénye nőtt,

erősödött. Elvesztem, a roppant félgömbre bámulva odafent,

mint ókori bölcs, aki töprengve vizsgálta, hogy az égitestek titkos rendje mit jelent,

s ekkor három hosszú kísértet lengett el a tükörfényes hold előtt.

És énekeltek is: „Huhú, kis emberek, kik játszogattok odalenn a földön, s jártok-keltek száz apró-cseprő, fontos okkal,

jobb volna abbahagyni már a sok fontoskodást, és félre, földbe bújni inkább.

Ezer oktalanságra felragyogtok és örültök, ó, bamba őrültek! Pedig hát:

pár évtized, s a gyermekek és részegek fognak kockázni csontotokkal.”

Már ellebegtek, undorító énekük csak ennyi volt,

de tömegsírrá változott számomra a víg kerti ünnepély,

ezüsttel hímzett gyászlepellé a millió csillaggal égő nyári éj,

és síri lámpa lett a tükörfényű hold.

S hogy visszamentem, éreztem, így kellene kiáltanom:

„Kis emberek, kik játszogattok idelenn a földön, s jártok-keltek száz apró-cseprő, fontos okkal,

jobb volna abbahagyni már a sok fontoskodást, és félre, földbe bújni inkább.

Ezer oktalanságra felragyogtok és örültök, ó, bamba őrültek! Pedig hát:

pár évtized, s a gyermekek és részegek fognak kockázni csontotokkal.”

Nem szóltam akkor semmit, és azóta hallgatok,

de koponyámban bent kísértetkórus zengi énekét,

s ma is előttem van még az a tisztás, az a kert és az az ég,

mely soha nem homályosul, és az a dallam, melyet nem nyomhatnak el se hangfogók, se mennydörgő dobok.

Első szerelem

Egy úrilány portréja

Szép arc, kacér mosolyú, barna szem,

karcsú derék, feszülő, büszke mellek,

ötvennégy kiló hús vagy; azt hiszem,

semmi több, s én hülye, megénekellek.

A zongora billentyűit vered,

strandon fekve tartásod kéjes, álmos,

labdád száll a teniszháló felett,

illatos hajad széltől fújva szálldos.

Legdrágább kincsed, féltett drágaságod

kis hüvelyben egy félhold-forma hártya,

épségben tartva kell reá vigyáznod,

és tartogatnod a nászéjszakára.

Nem fér hozzá udvarló, szerető,

csak férj számára lesz áttörhető.

Beismerés

Mi vagyok én? Egy tagja udvarodnak.

Önkéntes pojáca. A táncteremben

szorongathatlak, de mind így szorongat,

kihez kissé vonzódsz. Elmegy a kedvem

az egésztől. Szakítsunk, arra kérlek

másnap négyszemközt, de hozzám simulsz

ilyenkor, s érzem, nélküled nem élet

az élet: a csávából nincs kiút.

Azt mondod, várjak, míg érzelmeiddel

„tisztába jössz”, s higgyem el, van remény.

Szád csókra nyújtod, mint aki lekvittel

egy tartozást. Ó, női lelemény

kifogyhatatlansága! S én hiszékeny!

Még el se mentem, máris visszatértem.

Fonák állapot

A bál után a masszőzhöz kísérlek

a gőzfürdőbe, s látok egy padot

a folyosón, hol, míg becses személyed

meggyúrják, el-elbóbiskolhatok.

De álmos udvarlód kell hogy virrasszon,

mert sikoltasz, mint kin erőszakot

követnek el. Csiklandós a kisasszony!

S elképzelem – mily fonák állapot! –,

hogyan heversz anyaszült meztelen

hanyatt, mosószappanhabtól fehérlő,

szétvetett tagokkal egy hencseren,

s majd megesz az irigység a kövér nő

miatt, ki minden porcikádban ismer…

És ráadásul még fizetned is kell.

Bűnjelek

Fűvel-fával kikezdesz, s még ha fűvel-

fával kezdenél ki, de férfiakkal.

Fiatallal s öreggel is, a bűnjel

kacér mosolyod, mely csábít s marasztal

mindenkit közeledben. Még a vén

érettségi biztost is, lusta kislány,

úgy elbájoltad annak idején,

hogy végül átevickéltél a vizsgán.

Ölelnélek, míg meg nem fojtanálak!

Gonosszá tettél engem, oly gonosz vagy.

Légy beteg, azt kívánom, nyomd az ágyat,

míg minden hódolód megunja, s otthagy,

és egyedül én látogassalak.

De te egészséges vagy, mint a makk.

Költészet és valóság

Giccs vagy remekmű, néked egyre megy.

A legszebb költemény, legszebb szonáta

számodra csak betűk és hangjegyek

összessége. Soha, senki se látta,

hogy egy jó könyvet a kezedbe vennél,

a vers neked csak akkor érdekes,

ha hozzád írták. Még nagyobb baj ennél,

hogy komolytalan és felületes

minden, amit mondasz, amit cselekszel,

ezért marad örökre parlagon

eszecskéd. Strandhomokban hasra fekszel,

s gondolat nélkül barnulsz a napon.

És én mégis boldog vagyok, ha látlak,

s napolajjal kenegetem a hátad.

Fiatalság bolondság

Beállt az ősz, én meg lázas vagyok.

Kabát nélkül meghűltem odakint,

edzettségemet fitogtatva, fogy

a testsúlyom, szedem az aszpirint

marokszámra, de ágynak mégse dőlök

én, a versenyző, ki egy hét alatt

szétverem a rakett húrját. Az őröd

ki lesz helyettem? Elhódítanak

távollétemben. El nem fojthatom már

a köhögést. A zsebkendőt elő

kell kapnom, s bár eszem más utakon jár,

orvoshoz megyek. Gyógyszert ír fel ő.

Lázam pedig nem száll le a poroktól.

„Mellhártyagyulladás ez,” – szól a doktor.

Morbus hungaricus

No még csak ez kellett! Tüdőbajom van.

Csúcshurut, de hát mindig az a kezdet.

Átvészeltem még kisfiú koromban

a bőrtuberkulózist. Most kikezdett

belülről is a kór. Egyik beteg,

ki velem egykorú, azt mondja: „Meglásd,

félnek tőled eztán az emberek.

Kerülnek majd a lányok, mint a leprást.

Nagy baj, hogy nincs még gyógyszere e bajnak,

csak téblábolnak itt az orvosok.

Körül a betegek rakásra halnak.”

Sajnos, igaza van. Bizony, mocsok

egy állapot! Mégis, egye fene,

úgy döntöttem, nem pusztulok bele.

Az emberkerülő

Pár hónap múlva elbocsátanak.

Állítólag gyógyultan. Már örülni

kezdek. Hogy mégsem mondtak igazat,

majd csak úgy hét-nyolc év múltán derül ki.

Csak lopva járok, elkerülve titkon

másokat, hogy ne ők kerüljenek.

Öt kilót híztam. Jó, hogy nem vagy itthon.

Aki nem lát, nyilván ki sem nevet.

Pufók vagyok, ez gyógyulásom ára.

Nem teniszezem, táncolni se járok

a Télikertbe s a Kiskoronába.

Előttem átugorhatatlan árok.

Elmaradt alapvizsgám leteszem,

s várok. Még jó, hogy nem vagy itt te sem!

Ez lett a vége

Mint aki iszapos tó fenekén él,

úgy tengetem itthon minden napom.

Lejjebb vagyok a béka fenekénél.

Hull a hajam, kopaszra nyíratom

s kvarcoltatom fejem, a tegnap este

írt verset dühhel tépem össze mára.

Nem válaszolsz leveleimre. Pestre

mentél, egyéves akadémiára.

Majd hazajössz, hogy eljegyzésedet

megtartsd. Nem is találkozunk mi már most.

Ha így határoztál, Isten veled!

Én itthagyom örökre ezt a várost.

Lantom miattad szögre nem akasztom.

Szülj, flörtölj, légy vidéki úriasszony!

Egy éj a tanyán

Világos éj. Ma telihold tekint a

tanyára. Megdermedve áll a kert.

A kékes fény mindent varázsba vert.

Ájulva lóg a hosszú árnyú hinta.

A hold az úr most, selyemtakarót fon

a gyepnek és a rokkant kőpadoknak.

Kék, zöld s piros pofával vigyorognak

az üveggömbök a virágkarókon.

Lapul a csend, alvók mellére fekve;

kínlódva mind kiáltani szeretne.

Bilincs a holdfény, és a puszta börtön.

A melegház csupa fagyos üvegfal.

Az erdőn álmában egy lepke meghal,

és kísértet zokog a búzaföldön.

Az igazi bosszú

Félrefordulsz undorodva,

mert szemétre süt a nap

és mocsokra. Hamarabb

nyeli el az éjnek odva

őket, hogyha szem-befogva

állsz közöttük, mialatt

elhatározod magad,

mit tégy. Tán tovább forogna

a föld, s csak a te bajod,

ha tovább nem folytatod,

mit nehéz kibírni s hosszú.

De ha föld, víz, fellegek

együtt tűnnek el veled,

az lesz az igazi bosszú!

Jégvirág kisasszony

Titok másoknak, és titok magának

ez a leány, mint ékszer, tokba zárva,

amelyet senki nem tett még magára,

s bár mosolyog, valami könnyű bánat

lengi körül szőkeségét. Ruhája

kék szalagjaiban nincs semmi élet,

hervadni kezdő csokrában s kezének

lankatag tartásában sem. Reája

érzéki vággyal nem tekintenének

a férfiak, ha élne is e festmény.

Jégvirággá fagyott egy téli estén

ez a leány, s ha élő és meleg

ujjak érintik, ezüst szirma olvad.

Ő azt kívánja, hogy az emberek

csak messziről csodálják, mint a holdat.

Magyar költő a XVI. században

Hajnalban az mezők fűve harmatozik.

Nap kél. Nehéz fejem kókad, darvadozik.

Harsány hangú madár vígan kiáltozik,

s bajom vigasságra ettől sem változik.

Sem penig, ha est jő, világ borultában,

mikor álmatlanul az Duna martjában,

távoli pitymallatt sanyarú vártában

ülök az éjtszaka csillagos sátrában.

Mandorlába foglalt szentkép volt a képed,

de téjszín kezeddel durván összetépted.

Másra borul selyme hajad függönyének.

Én fene mándrucnak fogait kiállom.

Csatákban véremnek hulltát nem sajnálom,

s gyönge lány okozza keserves halálom.

Ima

Panaszkodom neked, és nem figyelsz rám.

Hívlak, kérdezlek, de választ nem adsz.

Hallgatásod lever. Ekképp felelsz tán,

s a forró sivatagban veszni hagysz.

Mint egy király, kinek a porba sújtott

halálraítélt lábához borul,

palástod szélét markomból kihúzod,

s méltóságos alakod elvonul.

Magad arany füstbe kell hogy takard:

utolsó kiáltásom meg ne halld,

ne lásd magasba szökni véremet,

s ne lásd a vérsugár homokba-holtát,

ha rám vadászik s szétszaggat a falkád.

Hogy ne lásd a tulajdon szégyened!

A tengerész

A szürke tengeren

száll egy kicsiny hajó,

mögötte illanó

barázda-végtelen

foszlik szét hirtelen,

s a messzeségbe néz

a tengerész.

Körülborítja köd

s a whisky illata.

Dúdolgat ő maga,

pipázgat, vízbe köp,

dohányfüsttől köhög,

s mindig előrenéz

a tengerész.

Vajon ki tudja, hány

mérföldre még a part,

hová hajója tart,

s a bennszülött leány,

kit háncskötény takart,

s még mennyi ködbe néz

a tengerész?

A szürke ég fakó

ködtengerén halad,

s tőle el nem marad

egy alig látható

ellenlábas hajó

s egy másik tengerész,

ki szembenéz.

Játékszerek

Gyermekkorod oly sima, oly kacagó,

gumilabdák és kicsi lepkefogó,

baba, paprikajancsi, lovacska, golyó;

játékszer volt a világ.

A távoli kék fölibéd lehajolt,

tányér a nap és rézkifli a hold,

az éjszaka elmúlt, újra ma volt,

s fény kezdett hullani rád.

Türkizszinü hernyók másztak a fán,

a sárga homok-szaharán karaván

volt pár gyufaszál, s könnyű parafán,

hordóban szállt a hajós.

A pince örök sötétje megintett,

mélyébe szemed riadozva tekintett,

fenekén sárkány őrzött mese-kincset,

hétfejű és tarajos.

Ifjúkorod álmai láng-lobogók,

táncos paripák, szilajul dobogók,

a világ csupa új, ragyogó csoda volt,

és forró véred a vad

vágytól buzogó erek útjain át

száguldva futott, áhítva csatát,

mert hitte: övé, csak övé a világ,

s akadályra sehol sem akad.

Mint messzi harang mély hangja ha csendül,

vagy lassu folyó árjára ha csend ül,

mint kar, mely céltalanul sose lendül,

olyan érett férfikorod.

Amit alkotsz, már-már játszva teremted,

s bár céltudatos, szigorú a te rended,

egy gondolat árnya örülni nem enged,

s minden körülötte forog.

Mert játszani fognak, akár te előbb,

de most veled ám, nem eföldi erők;

kényúr az idő, elapasztja velőd;

kinevet, de te tűröd e gúnyt.

Idegen hatalom fura bábuja vagy,

mely gyermeki, durva kezébe ragad,

erőd kifacsarja, kitépi hajad,

s szemétre hajít, ha megunt.

Négy hasonlat

1

Lágy lelkem a sok furcsa bűn

csavaros útján félve jár,

s néha olyan, mint egy kecses,

hajlékony testű, légies,

trágyában vájkáló madár.

2

Olyan vagyok, mikor finom

szépséged versben rajzolom,

mint egy giccses festő, aki

ha bíborban kelő napot lát,

festéket ragad és palettát,

s az ég vérét lapátujjakkal szétkeni.

3

Testem, lelkem forró kazán,

s kihűl fűtőenergiám,

kihűl szívem, mely vert a hőben.

Elhal, nem érzi a valót,

s mint csüggedt órainga, lóg

a levegőben.

4

Futok, s ha egyszer elbukom,

a földről sohasem kelek fel

többé, tudom;

mint katonák,

kik véresen lógó belekkel

meghalnak az uton.

Szanatórium 1933

1

Hegyek közt száguldott a gyorsvonat,

szél szórta szét a szikrák záporát.

Tér és idő formálta sorsomat,

sápadt holdarc bámult a fákon át.

Mint hegycsúcsot, úgy láttam a jövőt,

amelyre sárga és sűrű köd ül,

s mint színpadot, ahol kísértetek

lesnek a fekete függöny mögül.

És egyszerű anyag lett életem,

massza, melyet az órák marka gyúrt,

belőle szobrodat formálva ki;

munkájuk közben megszépült a múlt,

s értékesnek mutatta perceit,

míg minden pillanat messzebbre vitt.

2

Nagy bárkán ringatott a rózsaszín láz.

A völgyre néztem, s láttam, odalent

az élet mikrokozmosz, bolhaszínház,

amely számomra semmit sem jelent.

S fönn az égen is játék folyt, de más:

zord bömbölés, duhaj színek, pazar

villámlás, lángok, harsány támadás,

ordító erdők, szürke zűrzavar.

Oly közösek voltunk e szent haragban,

s erőnk együtt fogyott, a láng kihűlt,

a vihar elmúlt, és magam maradtam,

mikor a szürke égbolt kiderült.

S feküdtem ott, társatlan árny a sok közt,

nem látva mást, csak néhány tompa színt,

s csak a napot loholni a hegyek közt,

mint egy pohos, rézarcú mandarint.

Emlék

Álmos vagyok, gubbasztok egymagam,

kedvem mint ázott zászló vászna lóg.

Sötétben őrizem emlékedet,

mint arcképet a becsukott fiók.

Unatkozom, nincs semmi, ami bánt,

és mint tanyán subát a számadó,

fülig húzom magamra a magányt.

Akaratom mint megvert eb nyüszít;

valaha virgonc volt, most tenni fél.

És inkább megbocsát, mint elitél,

míg önmagáról vesz példát a szív.

Most hallgatás ül a tűnő, zajos

napok helyén. Irtózva tespedek,

mint karszékében puffadt májbajos.

És látom, amint esőben megyek

egy kis, vidéki állomás felé.

Mint mozikép, gyorsan fordul a táj,

s összedugják orrukat a hegyek.

Tudom, hogy engem gúnyolnak, hiszen

úgy ballagok, mint egy kopott borügynök,

s a bánatot mint csomagot viszem.

Viaszangyalok

Ónos kedvvel, sápadt-fakóan

és fáradtan babrálgatok

a beteg anyagban, és a kezem

szegény, kicsi, halva született

viaszangyalok

tetemeit formálja ki.

És közben csöndesen dúdolgatok.

Ó, szürke, együgyű dalok

s ti, kicsi viaszangyalok,

kiket a sors ölembe dobott,

ti vagytok már az egyetlen valami

az életemben!

Így pusztulok lassan… Mióta?

És meddig? Mi marad belőlem?

Ó, kedvem halott virágai,

szegény kicsi viaszangyalok,

imádkozzatok értem!

Ballada az őszi erdőkről

Borzong, meghajlik a fenyő;

rejtekhelyén a karcsú őz fél,

kis szíve kétszeresre nő,

mert nincsen rémítőbb az ősznél.

A tér mint nagy, fekete lyuk,

sáros vízben úsznak a csertők,

és elzokogják bánatuk

minden éjjel az őszi erdők.

Az űrben denevér kering, és

dermeszt, bűvöl az éji óra.

A fákban áll a nedvkeringés,

ha fölsikolt a mandragóra,

mikor szellemkezek kiássák,

lila körmök, sárgán tekergő

ujjak, és most a jajkiáltást

visszhangozza az őszi erdő.

Halvány udvara van a holdnak,

sötétek a felhők alatta,

és alakjuk fekete macska.

Fenn boszorkányok lovagolnak.

Vérszínű nyelvét mind kiölti,

mögöttük hosszan lobban el rőt

hajuk, s vijjogásuk betölti

éjféltájban az őszi erdőt.

AJÁNLÁS

Lelkem üres térben lebeg;

kinyújtott kezek el nem érnek;

fenyegetnek vagy féltenek,

de mézes hangok is dicsérnek.

Egyetlen szavukat se hidd:

amelyben élek, nézd e fertőt!

Sírd tele értem könnyeid

vadvizével az őszi erdőt.

Virágszedés

(Egy álomban írt vers hozzávetőleges rekonstrukciója)

Tavaszi réten jársz, virágok

között; kacagsz, repül a hangod;

lábad füvek fejére lép;

sikoltanak, s a néma jajszót

meg se hallod.

Ruhádon is virág a minta,

de mintha elég száz se volna,

a fű közül is újakat tépsz,

illesztgeted, csokorba gyűjtöd

lehajolva.

Így közeledsz felém, s ijedten

látom, hogy hirtelen föléled

minden növény, s már nékem is

zöldül bőröm, lábam gyökér lesz,

s földbe mélyed,

és szár vékonyul derekamból,

vér helyett fű zöld nedve árad

ereimben, ágat, virágot

hajt fejem különös gumója.

Félve várlak.

Meglepődve megállsz előttem,

nem nyúlsz felém, talán nem is mersz.

Még egzotikus rém vagyok,

később csak egy bokor, amelyet

még nem ismersz.

S már rám rohansz, töröd a gallyat.

Halálfélelmemben kiáltok:

„Jaj, a kezem! Jaj, most a lábam

téped!” S közben érzem, hiába

kiabáltam.

S amíg megcsonkítod, s kacagva

hagyod ott testemet, a bokrot,

merev szemmel, halódva nézem,

amint hajolgatsz új virágért,

s nő a csokrod.

És jól látom, hogy élnek ők is,

s valamennyit halálra sebzed.

Távolabb más nők szedegetnek,

de mind közül, amit te gyűjtesz,

az a legszebb.

Körömmel téped torkukat fel,

ujjaidat húsukba ásod.

Szétpattanó mellkosarak

zaja kíséri vértelen

mészárolásod.

Örökre látom, hogy hanyatt dőlsz

a gyepre, mint zöld kerevetre.

Hanyag kézzel a fűbe nyúlsz,

nem virágot, emberfejeket

gyűjtögetve.

Mint a karnagy

Mint a karnagy, ki hirtelen

megőrült, és össze-vissza

csapkod pálcájával – a riadt

zenészek pár másodpercig

még követni igyekeznek,

nem tudva, mi történt,

s a következő pillanatban

már elhallgatnak –,

úgy kapkodtam én is,

és magam ijedtem meg legjobban

a diszharmóniától.

A megzavart hangok

szétrebbentek az űrben,

s úgy éreztem,

hogy felforrnak testem nedvei,

és sejtjeim megtagadják

összetartozásuk törvényeit.

Úgy tetszett pillanatokig,

mintha nem volna súly,

földvonzás, csontrendszer, vérkeringés,

és mintha lehetne azonnal

szétrobbanni apró darabokra.

De nagyobb parancsnak kellett engedelmeskedni,

és most csend van.

Négy fehér fal bámul körül,

s minden hang

szűrőkön át jut el hozzám.

Az éjszaka fekete lepedő,

melyen csak a megzavart képzelet

mozgóképei futnak át.

A hős is

már inkább komikus, mint tragikus

helyzetekben mozog,

s a szív és agy, lassan megnyugodva,

csöndesebb lesz.

De nem hangzik fel újra a harmonikus

és tömör zene,

mely mint az áradás

töltötte be a termeket.

Az eltemetett dalok

Senki sem tudja meg,

hogy két szememben kialudt a láng,

hogy elfáradtam, és

kicsi koporsót tettem föld alá.

Senki sem tudja meg,

hol van az a kert,

ahol ástam a gödröt,

azután betömtem és letapostam a földet,

s teleszórtam rozsdaszínű levelekkel.

Halott az a kert:

a rácsot befutják a vadszőlő

zöld színét s levelét vesztett szárai;

ősziesen nedves a föld,

s a tó állott víztükrén

lebegnek az öngyilkos falevelek.

A jó szellemek,

kik a kastélyt lakták,

elköltöztek, s csak a szél sír át

éjjel a parkon,

hol félve rezzennek meg az ágak,

s borzongva megmozdulnak

a földben a fák

keserű gyökerei.

Nyugodjanak ott. De talán

lesz még fényes óra a tündöklő nap alatt,

s akkor jön majd egy angyal,

aki kiássa

az eltemetett dalokat.

Változás

Kitartón rombol az idő,

s torzítja, ami megmaradt;

már képed is megváltozott

az évek mázsái alatt;

a múltnak görbetükre ma

groteszkül villantja elém,

s gúnyolja benne egykori

arcod a furcsa, ferde lény.

S hallom, míg rút, rekedt zsivaj

tolul felém a légen át,

összhangzat nélkül játszani

az emlékek zenekarát.

Fültépően üvölt a kürt,

hegedűk gikszere riaszt.

Pezsgősüvegben trágyalé;

a bánat kotyvasztotta azt.

Kutatok, nézem, hol maradt

a régiből csak egy atom;

járom az ismerős utat,

a lágy szelet szagolgatom.

Más mozdulattal int a táj:

tartózkodó, mint hölgy, akit

társaságom nem érdekel,

s kalandba nem bocsátkozik.

Előttem egy szép, karcsú fa,

ága jó lenne botnak, és

csak állok, mint ki megmeredt,

s kezemben is így áll a kés,

tanácstalanul, mint sebész

a fölnyitott hasú beteg

előtt, kinek kórképe új,

s tünetei idegenek.

Valaki észrevétlenül

működött, fosztva, rontva itt;

lelopták megtorlatlanul

az ég s a bokrok színeit.

Futnék a rendőrségre, hogy

ami menthető, mentsem én,

s az ismeretlen tettesek

kártevését jelenteném.

Így forr s apad az áradás,

egyre mélyebbre szállva le,

s már nemsokára a mohón

habzsoló földbe fúl bele.

Keringek még hullámain,

mint örvényben forgó levél,

vakon várva a változást,

amely megvált és kicserél.

Régen megrémített a sors,

de most úgy imbolyog felém,

mint félkótya, szakadt ruhás,

falubolond parasztlegény.

Kalapján, melyet ittasan

tompult fejével hátravet,

viaszrózsa és vadvirág,

de kórók is és gyomfüvek.

Emlékek fényénél

1

Suhantunk, szerpentineken

száguldottunk a völgybe le;

izgága szél támadt nekem,

hol hajamba kapott bele,

hol tépázta a lombokat,

hol színleg elült a mihaszna,

s lett csak annál bolondosabb:

kalapokat vitt a magasba.

Úgy éreztük, hogy zuhanunk,

részegek voltunk mindahányan;

tömény szesztől tompult agyunk

a kipufogó-gáz szagában

a halál szagát szimatolta.

Így borítja a sír sötétjét

a zuhanó öngyilkosokra

hullásuk közben már a mélység.

Nem hittem, hogy sír, gyászlepel

vagy más hasonló várna engem,

csak hogy valami kelepel

vagy kerepel inkább fejemben.

Kocsink egy falun át rohant,

láttuk tükrét egy messzi tónak,

egy hangszóróból férfihang

üvöltött: diktátori szózat.

Ámulva láttam, hogy a fény,

mint nagy szökőkút, fölbuzog,

tört sugarak szálltak felém,

majd rózsaszínű rombuszok

s villogó zöld háromszögek

viaskodtak szemem ködével,

dobhártyámmal dal és szöveg,

minőt józan fül el se képzel.

Aztán kitisztult a világ.

Most hagytunk el egy templomot,

honnan porlepte úton át

izzadó násznép távozott.

A nap, ez a tüzes legény,

útján megállt, hogy a menyasszony

fátylán s a vőfélyek kemény

kürtőkalapján láng fakadjon.

Majd állomás mellett haladt

utunk, lassabban egy kicsit;

mozdony loholt, és künn a vak-

vágányokon teherkocsik

álltak; sárgán virult a gyom

a sínek között, és a talpfák

kopott sávját már semmi nyom

nem jelezte, füvek takarták.

Folyó tűnt elő, strandhomok;

kéjes tartásban heverésztek

a vidéki stranddémonok;

kihívóak voltak s merészek:

szájukon rúzs; sajnos, e lányok

arcán a lecsorgó verejték-

sávokban, mint az indiánok

harci színei, folyt a festék.

S a város túlsó oldalán

értünk ki. Nyílegyenes út

állott előttünk, mely talán,

úgy tetszett, a semmibe fut.

Az erdők csodabalzsamot

leheltek ránk, tüdőnk kitágult.

Mért lesz az élőből halott?

Piros jelenből halovány múlt?

2

Emlékeim még ragyogóak,

de hátterük sötét falak.

Ők is fakulnak, ellobognak,

s engem is elfogyasztanak.

Ami értékes, mindenáron

menekül, végső útra indul,

s bár görcsösen markomba zárom,

lassan kicsúszik ujjaimból.

Látom, most még fiatalon,

az aggastyánt, kivé leszek.

Elég! Látni sem akarom

e vánszorgó kísértetet!

Asztalkendőt kötnek elém

holmi szegényes menhelyen.

Tengődöm mások kenyerén;

gyilkos vigyázza éjjelem.

Látom, ahogy a mélybe buknak

vidám percek ezüst halakként,

rejteket találva maguknak,

és sápadni látom a napfényt.

Sömör s fekély üt ki a testen,

mit egykor tenger habja csókolt,

s világom szűk lesz és kietlen,

mint külvárosi kis szatócsbolt.

Óda Charles Baudelaire szelleméhez

1

A végtelen kopár rónáin vándorolva,

míg forró fény zuhog, a lélek szomjazik.

A szél a kutakat homokkal telehordta,

s gyengülő lábai gépiesen viszik

a láthatár üres, kéklő félgömb-falának,

majd földre térdepel, és gyors kezekkel ás,

de fürge ujjai forrásra nem találnak,

s érzi, hogy terjedez benne a pusztulás,

majd úgy kerülgeti, mint dögmadár a légben

a lenti rét gyepén a fekvő katonát,

s vijjogva sürgeti, hogy végre véget érjen

a haláltusa, és ő pazar lakomát

csaphasson a tetem terített asztaláról,

hol csőre húsba váj és gyomrot bontogat,

s felszáll, ha jóllakik, majd elnyeli a távol,

s a nap szántja szét a sárga csontokat.

Tizennyolc éven át láttam a gyér növényzet

között élősködő, tengődő, satnya fajt,

az emberbarmokat, kiket a csorda-végzet

alagutakon át a vágóhídra hajt,

és szunnyadt a remény, mint lomha vérű szajha,

ki végképp elhízott, s üzletre nem talál,

s nem szólott égi hang felém, mely megmutatja,

hogy van más élet is, és van különb halál.

Mint fiatal fatörzs, vártam, hogy a szekerce,

amely erdőket irt, majd engem is kidönt,

mikor váratlanul, mint mágikus szelence,

kinyílt egy barna bőrkötésű, tömzsi könyv,

melyből varázsos és dús illatskála áradt,

s lélek lengett elő, mely őrként járta át,

előttem szállva és szavakkal nyitva zárat,

a nagy szimbólumok hűs oszlopcsarnokát.

Egy lélek, ki saját áramkörébe kapcsolt,

s eltűnt a szédítő táj, a sivár vidék.

Ébredtem, és a nap nem az előbbi nap volt.

Láttam, fejem fölé hogyan teríti kék,

üvegszínű egét a nyolcvan év előtti

Párizs, s hogyan nyüzsög köröttem az avult

ruhájú nép, amely lármájával betölti

a levegőt, s az eldübörgő lóvasút

elől hogyan szökik félre az utcagyermek.

Egy púpos éji őr gyújtott gázlángokat.

A kocsmaasztalon kopott kártyák hevertek,

s láttam egy öreget, hogy borba mártogat

négyszögletű lepényt, fogatlan ajkkal majszol,

s gyertyáját fújja az örvénylő levegő.

Karbolszag szállt fel a sötét kanálisokból,

s mellékutcákon át testetlen, lebegő

léptekkel vezetett a kéz, s együtt figyeltünk

sovány macskákat, és egy nyomorék anyót

követtünk hosszasan és gondosan, míg eltűnt

a vonal, amelyet botjával porba rótt.

2

Te, akit egyedül vallok csak mesteremnek,

micsoda óceánt borít föléd a holt

idő áramlata, míg bennem megteremnek

e verssorok, s nekik a belőled kivont

fluidum életet és keserű erőt ad.

A holt szív füveket ekként termékenyít;

hajszálcsöveken át savat és égni hőt ad,

s a karcsú szárakon zöld mérge fölvirít.

Hol reszket utolsó mosolyod már a térben?

Szelíd tekinteted az űrben merre jár?

Mint vizsgálóbíró, soraidat kikérdem.

Szállnék, s bukdácsolok, mint nagy gázlómadár.

Mikor a párizsi kórház szűk ablakán át

utolszor nézted el az alkonyi eget,

hol lágyan lengtek a bíborszín esti párák,

s rajtad a tisztulás dicsfénye lebegett,

hol jár a pillanat, hányadik végtelenben?

A rettentő csillagdzsungelben merre fut?

S hol bujdosol magad a roppant bálteremben,

hol mint ezüst uszály húzódik a tejút?

Hosszú ezüst uszály, melyet a bálkirálynő

hanyagul vonszol az álarcosok között,

s fényére ott tolong nyomában, s mint az ár, nő

a sokaság, a dús jelmezbe öltözött

jegyek: a vízöntő, a kos, a rák, a mérleg,

oroszlán s bika, mely hajlott szarvára tűz

pár bolygót könnyedén, s útjából félretérnek

az olló, ikrek és a fénylő testű szűz.

Vagy csupán légkörünk fénytörő közegének

üres játékai, melyeknek a hanyag

és megcsalt szem örül, s csak játszanak a fények,

de örök-fekete az elhagyott anyag,

s téged is eltakar a léttelen sötétség;

fölötted áll a csend, a néma kriptabolt,

melynek a légüres tér elfojtotta mécsét,

s agytekervényeid üres játéka volt

minden műved. Lelked fölszívta rég a semmi,

s úgy tűnt el, mint tüzes kohóba hullt virág.

Balga kísérlet ez, vakon utána menni.

Új Aeneas előtt nem nyílik alvilág.

A szavak keserűn kacagnak, és a zsarnok

kétség mint tompító, lassú méreg hat át,

de közben hajtom a törékeny imamalmot,

s elszántan mormolom az együgyű imát:

„Ringassa lelkedet egy különös mennyország,

hol az örök fényű és trópusi nyarat

a lelkek, mint aranyruhát, pompázva hordják,

s hol az árnyékadó datolyafák alatt

függőágyad a dús csípőjű malabár nők

hintáztatják. Daluk, mit lágy szél messze hord,

pompázva lengjen a légben, hogy megcsodáld őt,

s kupádba szüntelen töltsék a pálmabort.

Áradjon szét nehéz és egzotikus illat,

mely, mint a prémeké vagy mint a pézsmaszag,

egy kissé undorít, de mégis szívedig hat,

ha évek óta zárt szekrényből fölszakad.

Ne érezd már soha a fájó, nyugtalan kínt.

Ne gyötörjön a zord és spleenes alkony ott.

Néger szolgák vigyék hordszéked, a palankint,

s szabad tenger fölött ragyogjon balkonod.

S az est nagy baglyai égő-vörös szemekkel

bókoljanak feléd, mint bölcs barátaid.

Példát mutassanak számodra, és te lesd el

kiegyensúlyozott nyugalmuk titkait,

hogy démonaid is nyomodat elveszítsék:

az ártó angyalok, a hét szörnyű öreg;

s a lassú mardosó, ki ellen nincs segítség,

fogával életed fáját ne rágja meg.

Sorsod ne adja, hogy csak rongyszedők borát idd;

aranytálakkal és serleggel megrakott

asztalnál üljenek körötted cimboráid:

Rubens, Delacroix s a többi fároszok.

S hadd üljünk ott mi is, leghívebb hódolóid.

Terítékünk legyen nekünk is a csodás

vendégségben, ha majd a földről menni szólít

és hosszú útra hív a végső utazás.”

Őszi képek kisvárosból

A színtér

Távoli jegenyék alatt

a menekülő nyár oson.

Mint egy henyélő, lanyha úr,

hever az ősz a városon,

ki unalmas ebéd után

egy csésze feketét ivott,

fél kézzel újságot lapoz;

egy perc, s már bóbiskolni fog.

Szivarhamuja földre hull;

tátott szájjal ásít, mivel

nem látják, és különben is

már nem törődik senkivel.

Októberi zápor

Az égben csatazaj: ólomgolyók

görögnek, távolról morajlanak.

Sötét a táj. Az eső lába lóg.

Forgószél járja be az elhagyott utat.

Félnek a fák, a sok élettapasztalattól

megtörve, kopaszon húzzák be nyakukat.

Nyarat játszik az október: fönn az eget

elárasztja sötétlila felhőivel;

később lelepleződik: eső után nem adhat meleget.

A sarki koldus menekül, nyakába húzza rongyait,

botjával súrolja a házakat, a külváros felé szalad.

A természettel készül valaki leszámolásra itt.

Sárgán mered a tébolyda, de udvarában áll egy őrült, s énekel;

haja lobog, elszáradt tagjai kinyúlanak,

ordít, sárga öklével fenyeget az égre fel.

Érsekkert

Bejárja a hervadt füvek szaga

a mezőt; a parkban vadgesztenyék

csillognak a holdfényben éjszaka.

A rét fölött pár felhő andalog;

hosszú időn át vékonyulnak el,

s elmúlanak, mint fáradt angyalok.

Cigarettázom, s nézek; egyre megy,

hogy az ember hintón jár vagy gyalog.

Egy száraz ág fölöttem megremeg.

Menyét oson a bokrok közt, hegyes

orrával szimatol, fényes szemű.

Szeretném megkérdezni, mit keres.

Tengés-lengés csupán az életem.

Asztalomról száz akta rám röhög

holnapra, bélyegzőktől szennyesen.

Medvének kéne lenni, áfonyát

s vadalmát falni a bozót között,

és aludni a hosszú télen át.

Egy sárga kerti lámpa rám ragyog,

csúfol, s fogatlanul motyogja, hogy

még csak huszonhat esztendős vagyok.

Rókus temető

Októberben temettük el

nagynéném férjét, egy sötét

napon; egyszer sem hagyta el

a fény a felhők börtönét.

Nagy temetés volt: kanonok

kísérte végső útra őt –

így rendelte a káptalan –,

mint káptalani számvevőt.

Nem is egyszerű sírgödör

nyelte el maradványait,

hanem kripta, fölötte meg

kápolna állt, melyet pedig

ötvenhat éve rokona,

egy régi püspök épített

magának, testvérének és

testvére gyermekeinek.

De nem is ezt akarom én

voltaképpen elmondani,

hanem a temetés után

történt inkább csak valami.

Elmondta a temetkezési

vállalkozó, hogy amikor

a kőlap fölfeszítve állt,

s eloszlott a dohszag s a por,

lenéztek a kriptába, s lenn

hevert egy ócska puskacső,

melynek faalkatrészeit

régen megette az idő.

Vagy, mint már akkor rozsdamart

csövet, egy munkás hagyta itt,

vagy a püspök puskája volt,

melyet magával sírba vitt.

Éjjel tán sírjából kikelt,

s e holt fegyverrel lőtte le

a halott őzek árnyait

a halott főpap szelleme.

Nagynéném férje is vadász

volt, és most mellé költözött,

s lesen feküsznek éjidőn

a holdfényes dombok között.

Titkok közt élünk… Kavarog

fejemben száz bizarr dolog,

s az indiánok különös

vallására is gondolok,

s gyakran látom, mint járja be

kezében puskával a két

halott vadász együtt a menny

örök vadászterületét.

A leleplezők

A lélek menekül; megmérgezik,

mert mindenkiről mindent tudnak itt;

a szívben mi forr, a fazékban mi fő,

leleplezik.

Nyugodtan otthon sem ülhetsz: kívül

izzó szemek lesik magányodat.

Ily egyszerű néha a pokol, ily együgyű

a kárhozat.

Itt talpat nyalnak, s még egyebet is;

étvágy és gyomor van hozzá elég.

Szomorú, hogy maga a mardosó

is martalék.

Hogy X. úr mennyit sikkasztott, és Y.

kisasszony teherbe kitől esett:

mindenkiről tudnak rosszat sokat,

jót keveset.

S még ezer más dolog van, ami sorra kerül.

Az undor mocsara fejed búbjáig betemet.

Sunyítanak, guggolnak, és egymásra lesnek apró

kis emberek.

A lélek menekül; megmérgezik,

mert mindenkiről mindent tudnak itt;

és hogy a szívekben mi forr,

és hogy a fazékban mi fő,

leleplezik.

Agglegény

Bemegy a házba, hol dohánysziták

hevernek az ablakdeszkán; flanell

házikabátot ölt, tüzet rak, és

vacsoráját unottan költi el.

A falról nézi néhány rokona;

rossz, ócska képek, nagyrészt kancsalok.

Sápadtabb lesz a fénykép is, ha az,

akiről készült, már régen halott.

Nem kell a cigány s kaszinó se már;

esős időn hallgatja az ereszt;

legyet csap légycsapóval, szundikál;

néha unalmában szakállt ereszt,

s tört foncsorú tükrében figyeli,

mint lepi arcát rőt borosta el.

Unja a várost: legszebb éveit

itten kártyázta és borozta el.

Hajdan külföldön járt egyetemet,

majd atyja meghalt, és ő vette át,

visszatérve ide, hol született,

ősei régi szőlőbirtokát.

Feledte, amit egykor megtanult.

Évek múltak, s egy józan reggelén

egyszerre észrevette, hogy bizony

semmi egyéb, vén és morc agglegény.

Érezte, elmulasztott valamit;

gondolkozott, kereste rá a szót.

Vadászkutyáját is kérdezte, majd

oldalba rúgta, hogy nem válaszolt.

Most rozsdásodva tölti napjait.

Hallgat. Henyél. Iszik. Káromkodik.

Kioszk

A kerti vendéglőben ül

egy úr, előtte málnaszörp.

Távol áll tőle, hogy mohón

hörpölne vagy zabálna: bölcs.

Bélyeggyűjtő esetleg, és

a vastag könyv ott katalóg.

Székén a pincér szundikál,

ősz feje féloldalra lóg.

Szezon után, egy hét alatt

három vendég se jön ide.

Rejtély, hogy a tulajdonos

helyiségét nem csukta be.

S míg borzongat az őszi szél,

s míg vastag könyvével mulat,

egyre jobban sajnálom én

a málnaszörpivó urat.

Gyomorbaj bántja tán szegényt,

s minő unalmat érez itt?

Dohánytól sárgák ujjai,

és szalmaszála vérezik.

Őszi strand

A vízből két kis zöld toronyra látok;

gőzpára száll; fejem a vízre hajtom.

Egyedül ülve így gyötrődöm én

az elhagyott, homályos, őszi strandon.

Víz zúg a lefolyókban csöndesen;

egy mesterséges zuhatag dalol;

melegforrások buborékjai

szállnak föl szüntelen a föld alól.

Olvastam, hogy egykor Petronius

forró fürdőben ülve vágta fel

ereit. Könnyű, kényelmes halál:

a vért a víz lágy ajka szívja el.

Kést kellett volna hozni, vagy borotvát;

valamit, ami tartósan segít.

Ködösen két kis zöld toronyra látnék,

s vértóban lelnének reggelre itt.

Völgykoporsó

Az élet oly unalmas és

egyhangú, mint az egyszeregy.

Vasárnapi ebéd után

az ember nyújtózik bután,

s telt hassal futballmeccsre megy.

Máskor, csak hogy múljék a nap,

végigjár cukrászdát, mozit;

barátok jönnek, elviszik

kártyázni; langyos sört iszik;

torkig van, és unatkozik.

Ilyenkor járok én a vár

bástyáira, s nézek nyugat

felé; ott, mint kővé meredt

imák, templomok s minaret

nyújtják az égre tornyukat.

Ravatal ez, hol a hegyek

a várost úgy veszik körül,

mint koszorúk, pompázva zöld

halotti díszül, míg a völgy

koporsójában elterül.

Majd lenn sétálok, a kihalt

mellékutcákban. Néha egy

ismerős szembe jön, megáll,

együgyű mondókát darál,

kezet fog, és útjára megy.

Vén, sárga ház. Szent szobra áll

keskeny fülkében a falon.

Gyakran kerülök erre, s itt

mindig megállok egy kicsit.

Egy régi, esős hajnalon

kábultan álltam, s néztem a

szobrot, bámultam vértelen

kőajkát, kissé csorbuló

orrát és égre forduló

homlokát, ahol értelem

fénylett. Arcáról folyt a víz,

mint hogyha könnye folyna le

halott szeméből. Megvirradt.

Kérdezgettem, hogy mit sirat,

és részegen sírtam vele.

Ezt mint nagy titkot őrzöm én.

Jaj annak, ki ilyet kimond.

Mert aki átugorja itt

a csirkeész határait,

neve különc lesz és bolond.

Van társaság, vacsora, bál,

ahol minden szó új adat,

melyet ízekre szedve szét,

hajtják a pletyka verklijét,

s mindenkit számon tartanak.

De látszatélet életük,

s ők maguk taposómalom

rabszolgái, kiket nevel,

s korbácsával véresre ver

önkényuruk, az unalom.

S azt gondolom, míg nézem a

kopott, egyforma házakat:

„Mind kripta, hová belevész

életük, s melyben csenevész

szerelmeik virágzanak.”

A vígság gazdag birtokos,

ki más vidékeken mulat.

Kastélya elhagyottan áll;

termeiben a félhomály

s pókok szövik hálójukat.

Hogy e vidék mocsár, amely

százezer álmot temet, és

mindig friss életekre tör,

egyre tartósabban gyötör

a keserű megismerés.

Hogy én is mit dobtam belé,

hogy mily sokat küzdöttem a

sorssal, nem tudják meg, pedig

keserves volt az út, amíg

oly tompa lettem, mint a fa.

A nagytemplom órája kong.

Hangja gyorsan hal el a híg

levegőben. Az őr tutul.

A megkínzott agy elbutul,

és rémképekkel álmodik.

A sarkon gyermek áll; sovány

kezében egy darab kenyér.

Az óra azt ütötte le,

az őr is azt tutulta le,

hogy életem semmit sem ér.

Lázas csillagon

(1939–1956)

Férfikor

Boldog költő voltam hajdanta én.

Magától, könnyedén

lejtett a sor, csendült végén a rím,

s futottak verseim,

mint nyájas dombvidéken a patak,

mely fényes halakat

csillogtat, s hátán a szelíd fodor

falevelet sodor.

Betegség, szenvedély lábbal tiport,

hozták a férfikort.

A szárnyaló dallam bizony gyalog,

félénken oldalog.

S a Múzsa? Jaj, a tündérarcú lány

zörgő csontú, sovány.

A haja sárga fű, mely a kihalt

ház küszöbén kihajt.

Emlékeim közt régi verssorok,

mint elrejtett borok;

ha kóstolom, nem éri ajkamat

a jól ismert zamat.

Gonosz mocsárláz környez és ragály.

Elönt a borzadály!

Éjjel kigyúlni látom szerteszét

a vad törzsek tüzét.

Festett arcok, kunyhók előtt totem

s megcsonkított tetem,

lándzsák; tányérajkakról hangzanak

az indulatszavak.

Előttem áll az őserdő, bizarr,

gyilkos lakóival.

Vannak békés országok és üde

tájak! Mi hajt ide,

hol expedíciómat szervezem?

Túlél-e majd nevem?

Vagy mélyre száll, mint csőben a higany

a fagy óráiban?

Miféle torz ábrándot kergetek

e szörnyű rengeteg

mélyén? Hányan pusztultak el, akik

előttem jártak itt?

Nyílvessző zúg, súrolja vállamat.

Rajokban szállanak

a dögre gyűlő zöldarany legyek,

mégis továbbmegyek.

Karom lendül, a sűrűségbe tág

utat baltája vág,

hol az erőtlent és a habozót

felfalja a bozót.

Éjszaka

Felijed s menekülne az alvó,

keze kapkod: ó, hol a villany?

Rém jött a semmi kanyargó

ösvényén, most tovaillan.

Kívánja a csendet, a fényt, hogy agyát

újból tisztára söpörjék;

arcát legyezi, csitítja magát.

Bambán hunyorognak a körték.

Hideg fut a hátán, neszre figyel,

reccsenve ijeszti a bútor;

nem tudja, hogy így hány perc telik el,

fázós körmére huhúkol;

beteg szive gyorsan préseli szét

az erekbe elsiető vért,

acélkoszorú szorítja fejét,

ablakhoz fut levegőért.

A város a végtelen éjbe vesz el.

Lámpák pislognak a hídnál,

és fent a sötétkék ég sokezer

jégfényű csillaga vibrál.

E fényben a fák múlt századi nők,

leng fátyluk alatt laza kontyuk,

szél fújja, mely éjjel a házak előtt

szárnyas szellemfogaton fut.

Zümmög a homály, és mormol a kert.

Egyedül áll őrt a virrasztó

a többi fölött, akiket letepert

álmuk, mint barmot a lasszó.

Bűn és buja vágy fürkész, tapogat

titokban a béna mocsáron;

az undok, nyálkás állatokat

felszínre bocsátja az álom.

Háztömbök-e ott a sötét vonalak?

Mit rejthet az éj birodalma?

Hány csapda lapul takarója alatt:

börtön, kórház, gumicella,

hol lángol a szem, a száj vicsorog,

túlcsordul a kínok edénye,

s az ablakon át eszelős sikolyok

szilánkjai hullnak a mélybe!

A hold különös, vöröses ködön át

süt, mint a gyilkosok álma;

fázik s komoran burkolja magát

vulkánjai rőt hamujába;

alatta sötét szénrajz a vidék,

dúlt vázlat, ahol szomorú, nagy

tájrészletek egymás szürke szinét

nem tükrözik, árnyba borulnak.

Nagy, tintavizű folyó ez az éj,

utasát feledéssel itatja;

elzsongul a test, s nem érzi, ha mély

örvényeken át fut a sajka.

Megcsillan a víz, rémülten inal

el a hab, mit a hold bevilágít.

S ő látja az alvók ágyaival

vágtatni az ár paripáit.

Megfordul, visszafeküdne, s ahogy

ablakát csukni akarja,

hintázik a föld, lélegzete fogy,

feje szédül, zsibbad a karja.

Először a görcs a szivére rohan,

keze még odakap lehanyatlón,

azután torkáig ér a roham,

s holtan zuhan arcra a padlón.

A hajnal üvegfáján meginog

árnyéka a holt leveleknek;

távol zene szól, s hosszú futamok

ütemére a földre peregnek.

Alvó házakba bekúszna a fény,

próbálkozik újra meg újra

a tetőkön, mint dobozok fedelén

motoz a kutató vakok ujja.

Kék füst gomolyog s lebeg át a szobán.

A tetemre világit az új nap;

hálóingéből sárga, sovány

lábszárai messze kinyúlnak.

A csendben az óra ketyegni se mer;

széthullik az éj dideregve,

foszlányaiból felszáll sokezer

szomorú, halaványlila lepke.

Kövérek a fürdőben

A nap saját tüzét nem állva ődöng,

s a föld alatt fölgyújtja a szenet.

Hűsre vágyunk. De mint megannyi kőtömb,

oly súlyosak, oly lomhán fekszenek

a víz partján a fürdőző kövérek;

hanyatt hevernek, míg a rekkenő

nyárban, mint nagy gyümölcsök, lassan érnek,

és állukon sötétlő serte nő.

Mellszőrzetük sűrű, fekete bokra

dzsungel, melyben eltévedt hangya jár;

rápingálja hasukra, homlokukra

haragosvörös rózsáit a nyár.

Verejték tölti meg hájuk redőit

s alápereg, mint zsíros, sűrü könny,

de köldökük körül kis tóba gyűlik,

s a guta ül lila nyakszirtjükön.

Bukfencet vet a délibáb, s továbbszáll.

Fejükre százezer fehér acél-

sugár zuhog, mint fémes fényü nádszál.

Zubog a víz, s lángot vet. Itt a dél!

Kilenc angyal fényes réztrombitát fúj;

süket fülük mintha nem hallaná;

savószínű szemük a légbe bámul,

eszméletük mély űrbe hull alá.

Nyugodtan fekszenek, tán arra várnak,

hogy fölszippantja súlyukat a nap,

s ők könnyű fonalán egy szép sugárnak,

mint lomha ballonok, elszállanak.

Emblema poetica

Ez címerem: a nagy, kék óceánnak

vizében úszik egy piros sziget,

kopár szegélyén törpe bokrok állnak,

egy zugban árva, elfonnyadt szivek.

Méregzöld sárkány öleli körül

a pajzsot, éppen jóllakott s pihen,

állkapcsával ezüst pólyákra dűl,

melyekbe nincs pólyálva semmi sem.

Oldalt két harcos angyal karja nyúlt

a pajzs felé, a nagy villámcsapásig,

akkor levált az egyik, s mélybe hullt.

Holt társa után bámul most a másik.

Véres kezében tört sisakja lóg,

s a rajta tátongó gonosz lyukak

mélyéből apró, csintalan manók

nyelvöltve csúfolják gazdájukat.

Egy költőhöz

Nem kiáltasz hiú panaszt

az égre. Ó, nem áltatod

ily olcsó konccal bánatod,

e vérebet! Mi tudjuk azt,

hogy úgysem hallják odafent

a porba fúló szenvedély

keserveit. Erről beszél

finom soraid közt a csend.

Minket a nap tűzárja bánt.

Illőbb, ha sárga gyertyaláng

lobog, míg ablakunk alatt,

mint lomha víz, hömpölyg a bú,

s viszi a hullamosolyú,

meredt szemű királyokat.

Ajánlás

(Az árnyak kertje egyik példányához)

Téged nem érdekel a vers,

untat a költő s költeménye,

félrefordulsz, és nem figyelsz

távol zenére, kósza fényre.

Még messze van, és rejti arcát,

de ha ködsátrából kijő,

s mint férgek a szép, fiatal fát,

falja szépséged az idő,

dalom, e kis tündércseléd,

ezüstös tükröt tart eléd,

könnyű lesz lépte, mint az őznek.

Lámpád fellobog, majd kiég,

s a csendben egy idegen ég

kék csillagai kergetőznek.

Pillanatkép egy haldoklóról

Olyan volt ő az utolsó hetekben,

mint akit oldalán angyal kisér

hervadt koszorúval, s mindenki fél

tudtára adni ezt. (Közölhetetlen

és kínos is, hogy csak a többiek

látják a jelenést.) Bordái rácsa,

rései közt a napfényt átbocsátva,

kirajzolódott, s mi ablaküveg

mögött láthattuk a szétdúlt szoba

berendezését. Nem tudta, mi lelte

a tárgyakat, melyek ide-oda

imbolyogtak, siklottak körülötte,

míg testéből hajszálnyi repedések

hálózatán szivárgott el az élet.

Nyárutó

A fák között forró szél fut keresztül,

lila felhők úsznak, borong az ég.

Sajgó testtel, mint nő, ha gyermeket szül,

vad görcsökben vonaglik a vidék.

Aléltan hullik hátra betegágyán

a nyár, s vörös köpenyben haldokol,

és oldalán, mint vértanúk a máglyán,

lángolva ég két elszáradt bokor.

Körülveszik ágyát az udvaroncok,

akik konyhájában lesték a koncot:

vadmacska, róka, nyúl, sok léha vendég.

A mókus ugrál, markában dió van,

s egy finom őzbak áll tartózkodóan,

mint barnakámzsás szerzetesnövendék.

Október

Lehajtja rőtarany fejét az erdő.

A levegő friss újbor-íze csíp.

A párás dombhajlat felől kesergő

melódiát fütyül az őszi síp.

Szőlőt hoznak kosárban, prést csavarnak.

Sárgul a hegy – itt-ott kopár darab –

és mélyvörös foltjával a fagyalnak,

elcammog a szálló felhők alatt.

Bár lennék őszi felhő, melynek alját

a szélkutyák nyers-hús-színűre nyalják,

vagy szilvafőző üst fölött a gőz!

Legyek hozzád hasonló, barna, bölcs rög,

s ti megbékélten fonnyadó gyümölcsök.

Te légy koporsóm, diadalmas ősz!

Találka

1

Megvacsoráztam, feketéztem,

lassan szívtam a cigarettám.

Kint a körúti estbe kék, zöld

s vörös betűket írt a reklám.

Az újságokat félredobtam,

számítgattam, hogy még jöhetsz-e?

Az üvegen át egy csavargó

vágyódó szemmel nézni kezdte,

a fürge pincérek kezében

hogy vándorol a pecsenyéstál.

De félt szegény, hogy jön a rendőr,

így hát csoszogva tovasétált.

Gépiesen mondtam magamban

el egy verssort; jazz-zenekar szólt.

A szomszéd asztalnál kövér úr

emésztett, szájában szivar volt.

A kávéházi grafológus

megpróbált pár pengőt szerezni,

és egy sertéskereskedő

jellemét kezdte elemezni.

Egy hölgy kivette tükörét, hogy

száján megigazítsa rúzsát.

Négy nőszobor oszlopot tartott.

Talán pályatévesztett múzsák?

Fizettem, s indulni akartam,

mivel tizenegy óra múlt már;

ekkor érkeztél, s elmesélted,

milyen nehezen szabadultál.

Arcod piros volt a hidegtől,

a szemeid izzó acéltűk,

és tudtam, hogy enyém leszel

az éjjel, ahogy megbeszéltük.

2

Összemart s itthagyott a vágy,

mint szélben elzúgó darázsraj;

a sötétben két cigaretta

világított halvány parázzsal.

Feküdtünk, s az jutott eszembe,

hogy mászkáltak körötted holmi

fajankók, s csak nézték a szádat,

de sose merték megcsókolni.

Tudtam, most gyöngédnek kell lenni,

s az volna a dolgoknak rendje,

hogy mondjak már valami szépet,

ami, sajnos, nem jut eszembe.

És irigyeltem azt a férfit,

aki a nőktől gyorsan elmegy,

mikor a szerelem után

már nem kívánja a szerelmet.

Féltem fölgyújtani a villanyt,

mely garniszállókban fakó, bús;

arra gondoltam, most megy el

a legutolsó autóbusz,

s lassan elvásik minden íz,

amibe a száj belekóstol,

s arra, hogy holnap délelőtt

ötven pengőt kérek Lajostól,

s hogy bárcsak egyedül lehetnék

– nógatni kellene a percet –,

s hogy a héten lesz rá időm,

lefordítok egy Verlaine-verset.

Kissé fáztam, és úgy feküdtünk,

a semmit nézve, szótlan, ébren,

mint két fogoly az éjszaka

fekete bársonybörtönében.

Epilógus

Huszonhét évig szállt felettem

a nap, s forgott a föld alattam.

Tulajdonképpen férfi lettem,

és mégis kisfiú maradtam,

ki vendégségben, vacsoránál,

kis szobában külön kap asztalt,

bár érettebb életkoránál,

s az vonzza, amit nem tapasztalt.

Lehetnék egyszer én a vendég,

kezem, szám nem maradna veszteg:

mindent egyszerre követelnék,

miből az élet kirekesztett!

Jelmezbe bújok, hátha használ,

ha szűrben járok, mint parasztok,

vagy – májbajos vidéki kasznár –

dohánybarna szakállt ragasztok.

Hurkot készít, és rám vadászni

piros csizmában jár az ördög,

s mint disznóvá bűvölt királyfi

gonosz tündérhez, így könyörgök:

„Kérlek, szép börtönőr, eressz el!

Az évek jönnek, s elköszönnek.

Borzasztó rágondolni: egyszer

meghalok, és sosem tudom meg,

kínai nő hogyan becézget,

s háremekben hogy megy a játék?

Nem ettem soha fecskefészket,

se medvetalpból kocsonyát még.

És azt is hallani szeretném,

hogy mit beszélek, mikor alszom.

Kártyában sose volt szerencsém,

s csak tükörben láttam az arcom.

A tüntetők közt, lelkesülten

nagy eszmékért, nem kiabáltam.

Még repülőgépen sem ültem,

és még Paraguayban se jártam.

Hisz úgyis mindent eldobálok;

értéktelen lesz, ócska holmi

az, amit oly szörnyen kivánok,

hogy nem is tudom felsorolni.

Lelket áldoznék érte, s vért is;

számon nem szólna ily kopott dal.

Nagy költő lehetnék! Miért is

áltatsz kétszínű mosolyoddal?!”

Két pávián megáll az asztal

mellett; soványak, mint a macskák,

és választékos mozdulattal

ülőgumójukat mutatják.

E jelbeszéd értelme ennyi:

„Sietünk, mert még sok a dolgunk.

Ne legyen eszed, csak amennyit

mi a hátsófelünkben hordunk.

Mások tőkéje nő a bankban,

pénzük mások teszik rulettre.

E verssel babrálgatsz magadban,

s a szép nők mással fekszenek le.

Fejed lopótökre cseréld át,

levetsz majd minden sutaságot.

Boldogság kell? Kövesd a példát,

a szabadító butaságot!

Könnyű leszel, felhőkre ülhetsz,

kamasz szelek kapnak derékon,

s üdvözült törpékkel repülhetsz

egy színes szappanbuborékon.”

Reménytelenül

Emlékedtől ha szabadulni bírnék,

mily boldog lennék, mily elégedett.

Nem kell a pénz, nem érdekel a hírnév,

csak gyógyítsa be végre sebemet

csoda, sebészkés! Hol lehet a műtő,

a megváltás? Ó, bánjatok velem

irgalmasan, ti nők! Forró s lehűtő

lángok marnak, nyaldosnak szüntelen.

Erőm csüggedt. Reménytelen a harcom,

mert arcod átvilágít minden arcon,

tilt a csóktól, nem enged el az ágyig,

s mint madárral, csak félig elevennel,

sötét kezek labdáznak a szivemmel,

mely elrepülni, menekülni vágyik.

Harag

1

Szívedben máglyát raksz, magasra lángol,

s hogy ki ne hunyjon a tűz, egyre szítod.

Úgy gyűlölsz, hogy gyümölcs helyett a fákról

bombákat tépsz le, és felém hajítod.

Mintha az égből furcsa, egyenetlen

hangok pattogó zápora omolna,

idegszaggatóan kísért füledben

agyrémeid kromatikus unalma.

Süvölt késélesen, kétségbeejtőn,

mint színpadi rágalmak áriája,

amíg vörös ködben leérsz a lejtőn.

Betömött füllel is mindegyre hallod.

Csüggedten ülsz, fejed térdedre hajtod,

haragod szűk völgykatlanába zárva.

2

Úgy tűz a nap, hogy forró fénye fájjon,

tüskés ág nyúl ki, hogy sebet szakasszon,

és száz évig bolyongasz majd e tájon,

mint egy elátkozott királykisasszony.

Nem látod arcod; félsz, hogy már öreg;

tóba néznél, eltűnik a tükörkép,

s nem találnak rád szavaim, hű törpék,

hogy kis fehér házba vezessenek.

Födetlen fővel állsz az ég alatt,

kemény szelek zilálják szét hajad.

Viharfelhők jönnek, lilák, gomolygók,

mint vén, szakállas kéjencek, s reád

mutatnak a kerítő napraforgók,

e sárgarokolyás, részeg banyák.

Nagy téli éj

Nagy téli éj. A csillagok remegnek,

amíg körmömre fújva ballagok.

A Sarkot választom lakóhelyemnek,

vagy egy bolygót, egy messzi csillagot;

oly tájat, hol fülembe sose téved

nyáresti zaj s a lombok lágy nesze;

magányosan gubbasztom át az évet,

lekötve tart a pólus mágnese.

Egy eszkimókunyhó talán tanyát ád,

s majd fókazsírral töltöm meg a lámpát,

és bámulom a gyenge, sárga fényt,

mint sarkutas, kiben fagyott a lélek,

s halakkal és jegesmedvékkel élek,

tiltó parancsod száműzöttjeként.

Kórház

A hosszú, sárga kórház foglya voltam.

Tolókocsik görögtek, szólt a csengő.

Elhagyatva kínlódtam, s nyomoromban

még sírtam is. Az ember oly esendő!

Hogy vártalak, s milyen hiába vártam,

arcképedet képzelve a kopár

falakra, s úgy vacogtatott a lázam,

hogy fogaimhoz koccant a pohár.

Milyen tündéri zaj, micsoda vonzó

zene volt akkor minden telefonszó,

s mindig idegen hang futott a dróton.

Emlékedet reményem-vesztve hordom,

mint egy lányét, ki távol él a holdon,

s akit nem láthatok meg semmi módon.

Bordaműtét

Gonosz fogókkal hét bordám kitörték,

hallottam megreccsenni csontomat.

Holtsárga fényt szitáltak szét a körték,

a műtőasztal szállt, mint a vonat.

A morfium elringatott, hideg

mámorba, jégfalú mélységbe estem,

és olykor egy-egy átvágott ideg,

mint villanyáram, rázkódtatta testem.

Ha akkor láttad volna azt a tálat,

melybe vérem folyt! Micsoda utálat:

csupa húscafat, genny és csontdarabka.

Ha láttad volna azt, mit én se láttam,

válltól lapockán túl feltárva hátam,

megszántál volna tán egy pillanatra.

Utolsó napom

Ha eljön az a nap, mikor a betegágyban

feküdni sem tudok, felültetnek, s miként

egykor barátaim, kiket meghalni láttam,

palackból szürcsölöm az édes oxigént,

el bírom-e vajon panasz nélkül viselni

a szenvedést? Miből meríthetek erőt,

felülmaradni e legutolsó türelmi

játékban a sötét bizonytalan előtt?

Mint aki hídon áll és vízbe ejti csokrát,

s ijedten nézi, hogy ragadja el az ár,

míg végképp eltünik, akkor úgy gondolok rád,

vagy mint a tengerész, ki elveszti az éjben

szerelmesét, s aztán csak össze-vissza jár

az ópiumpipás keleti ünnepélyen.

A gyógyulás hegyén

Nézd őket, nézd, ahogy sorban feküsznek,

halálraszánt s gyógyulni akaró!

Tél van. Párája száll leheletüknek,

állukig ér a szürke takaró.

Láztól emésztve, csontvázzá aszottan

még küzd a test, hőmérőt tart a száj,

pedig jövőre nem feküsznek ottan,

mások csodálják, mily fehér a táj.

Engem az emlék mindig bűntudatra

indít, beomló arcukat mutatja,

s úgy érzem, őket nem szabad felednünk,

s a könyörület szent izsópja hint meg.

Szeressük és szánjuk testvéreinket,

kik ott maradtak s meghalnak helyettünk!

Július

A perzselő és buja nyár

kemencéjében a kopár

fennsík kigyúl, lentebb a málna-

bokrok nyújtják gyümölcsüket,

s a szunnyadó erdők felett

úszik a tölgyek barna álma.

Lombok között bujkál a fény,

zöld láng lobog a fák hegyén.

Szerszámládájukat kinyitják

a kis, hegyes fülű manók,

kezükben gyújtó és kanóc,

hogy felrobbanthassák a sziklát.

Kilencszáznegyvenegy nyarán

együtt jártunk itt, kicsi lány.

Elnézem a patak szökellő

vizét, sok hófehér kavics.

Úgy illant el mosolyod is,

mint a patakvíz, mint a szellő.

Látom fejünk fölött az ég

s az elúszó felhők szinét.

Lassan haladsz a fák alatt, s én,

ahol a lomb már kevesebb,

árnyékos helyet keresek,

mert ellenséged volt a napfény.

Télen meg órákig hanyatt

feküdtél nagy ponyvák alatt;

védett a pokróc és a lábzsák.

Üvegharangba zárt a csend.

Sötétedett, és odafent

kigyulladtak az égi ábrák.

Mint a tudós, mint a vegyész,

kinek a tört rész is egész,

mikroszkóppal járnám a tájat.

Micsoda drága gyűjtemény

volna, ha összegyűjteném

azt, ami ittmaradt utánad!

Üres doboz, papír, szalag,

szőke hajszál, mind új adat!

Eltűnődnék minden darabkán,

melyet megkímélt az idő,

s mint mozaik szemcséiből,

arcképed újra összeraknám.

Hanyatt dőlök. Zizeg a fű.

A szenvedés mily egyszerű!

Véletlenül szemelt ki engem

kísérletéhez anyagul,

s mellékesen és hanyagul

forgatja meg tőrét szivemben.

Láthatlak-e még? Alakod

a romboló kedvű napok

sora lassan foszlatja köddé.

Mintha helyettem néma fák,

sötét tanúk kiáltanák

a jajszót: „Nem jössz vissza többé!”

Szanatóriumi elégia

1

Az éjjel, hogy szivem zakatolt szakadatlan,

s dobolt, aludni nem hagyott,

és ablakom mögött ragyogtak dús csapatban

a tiszta téli csillagok,

forró párnáimon forogtam jobbra-balra,

s ekkor történt velem, hogy ráeszméltem arra,

mily borzasztó, hogy itt vagyok.

Körül az utakat a hófúvás belepte.

Hóban szunnyadtak a faluk.

Az éj, mint óriás szárnyú, fekete lepke,

rászállt a tájra, s elaludt.

Bár hagyna engem is a fájó nyugtalanság,

mint fürge hírvivő, ki átvevé parancsát,

s indul, reggelre messze fut.

Vagy futhatnék magam, s lehetnék messze innen,

csatolhatnék lábamra sít,

és meg se kérdeném, teherként kell-e vinnem

e táj sötét emlékeit,

hol minden gondolat vergődés, visszahullás

és cél nélküli harc. Nem várja szabadúlás

azt, akiből kihalt a hit.

Mintha csak egyedül élnék az épületben,

sehol sincs egy parányi nesz.

Várom, hogy a szelíd álomtündér belebben,

sötétkék léghajóra vesz.

A csend, mint fekete bálvány, néz a sarokból,

de reggel köhögés kél háromszáz torokból.

A lassú lázak háza ez.

Milyen lehangolók a fáradt ébredések!

A hó esik, vagy épp elállt.

Lassan felöltöm a szokásos öltözéket:

mackóruhát, nyakamba sált.

Ha hőmérsékletem nem száll magasra, holnap

felöltözöm, három pokrócba csomagolnak,

és úgy gyakorlom a halált.

Az álom elkerült. Mennyire irigyeltem,

ki öntudatlanul pihen:

az alvók ágyukon, az almafák a kertben,

a gőzhajók sötét vizen.

De párnáimra én fejem hiába hajtom,

mert mint kemény ököl egy súlyos tölgyfaajtón,

dörömböl nyugtalan szivem.

Hallgattam a szivem. Valami nyomta mellem,

nehéz, alattomos veszély.

Harag öntött el az ostoba végzet ellen,

sűrű, fekete szenvedély.

Vasfalnak ronthat így az őrült, s visszapattan.

És vérem folyt, amint az ajkamat haraptam.

Így múlott lassacskán az éj.

2

Oly hosszú volt a tél, szinte kibírhatatlan;

milyen nagyon vártuk pedig

a tavaszt, mely a föld alatt szervezte lassan

játékos forradalmait,

hogy kéklő ég alatt nyilazzanak a fecskék,

s a fák, mint párttagok, kitűzzék a rügyecskék

élénk színű jelvényeit.

Néha oly vágyódón néztem a szürke égre,

mint börtöncellából a rab,

akinek egyetlen vigasza, menedéke

az a kis, négyszögű darab,

s így néztek mások is, csüggedten vagy kitartón

viselve végzetük. Meglátszott minden arcon:

fél, hogy örökre itt marad.

Ó, hányszor néztem el az ődöngő csoportot

a kúracsarnokok előtt!

Sötét tekintetek, pergamensárga arcok,

micsoda gondterhelte fők!

Akadtak párok is; sétáltak kéz a kézben,

de távolról nézve egyforma volt a két nem.

Nadrágban jártak itt a nők.

A legtöbb lány olyan fiatal volt s törékeny,

hogy összeszorult a szivem.

Félénk virágok a halál forgószelében.

Összebújtak nyolcan-tizen.

Könnyű lépéseik, ha csend van, szinte hallom!

A kettős lift felé siettek át a hallon,

kopogva, kis cipőiken.

E különös helyen sokan a szerelemben

kerestek feledést, vigaszt.

Mit elvesztettek, egy kék vagy fekete szemben

próbálták megtalálni azt.

Szívük sütkérezett a bágyadt téli napban,

s az irgalmas sugár leolvasztotta lassan

a reá kérgesült viaszt.

Az aggodalmasak, elég nagy volt a számuk,

a kórt, mely birkózott velük,

figyelték; pontosan tudták a gaffky-számuk,

vagy westergren-felvételük,

és röntgenképüket maguknál hordva, foszlott

légzőszervük gyakran elnézték. Higanyoszlop

irányította életük.

Fél éve éltem itt, s a hely ezer szokása

így lett lassan tulajdonom.

Mintha egész nyakig volnék a földbe ásva,

nem kért tudás mázsája nyom.

S mint kóbor remete valami sziklazugban,

úgy éltem a hegyen, melyről magam se tudtam,

hogy börtönöm vagy otthonom?

3

Hol elfordul az út, jobbról egy sziklakatlan,

baloldalt bokrok és fenyők,

hogy eltűnt már a hó, gyakran meglátogattam

a hegyvidéki temetőt.

Kakukk szólt, nyúl futott, a természet zsibongott,

de csöndben álltak a fejfák; alul a dombok

hátán haragoszöld fű nőtt.

Halott nevek. Sokan még húsz évig sem éltek.

Mit vétettek vajon, s kinek?

Kaptak-e örömöt az élettől szegények?

Halálukat ki érti meg?

Egy rosszkedvű öreg motoszkált olykor itten;

kimérten dolgozott, sírgödröt ásva Isten

mostoha gyermekeinek.

Pár percet tölt el itt az élő, mint a vendég,

s sötétlő arccal megy tovább.

Félelmes tanterem e hely, hol a növendék

elveszti fénylő mosolyát.

Akiknek nincs tavasz, akiknek nincs vasárnap,

sötétben alszanak, már semmire se várnak

lenn a türelmes koponyák.

Fölöttük csendben nő a fű, közötte dudva

és sárga kutyatej virít.

Ó, ha a számtalan csontszáj beszélni tudna,

mily hangzavar támadna itt!

De emberéletet Isten csak egyszer adhat,

s nem fogja kedvükért megtörni az anyagnak

örök létű törvényeit.

Hogy a sebész kivett hét bordarészt belőlem,

a természetben mit jelent,

s éppúgy, ha a halál majd elrabolja tőlem

az örökkévaló jelent?

A félelem felém hiába is lopódzna,

nem fogom görbülő gerinccel, szolga módra

kérlelni a könyörtelent.

Járok-kelek a lét zavart forgatagában,

és nyugtot nem lelek sehol.

Egy rosszkedvű napon utolsót lép a lábam.

Eltemetnek. Ki tudja, hol?

Ha majd egy sírgödör a testem befogadja,

ott sem leszek egész: csontvázam hét darabja

messze kallódik valahol.

Az életet ha túl kegyetlennek találom,

eldobni azt enyém a jog,

és megrendelhetem naptár szerint halálom;

ha tetszik, mindent itthagyok.

Tapintom mellkasom falát, a szív ahol ver,

de mégsem dörren el kezemben a revolver.

Mily gyáva lázadó vagyok!

Csak állok s bámulom az égen gyors iramban

tovarepülő fecskerajt.

Elillant éveim számlálgatom magamban.

A menekülés vágya hajt.

Hadd mondják a buták és boldogok: „Be jó itt!”

feledve, hogy a sors apró egérfogóit

nem tudják kikerülni majd.

A lét reménytelen. Sötét a szív magánya,

bár mélyén olvadt érc hevül,

de sziklarétegek zárják el, s mint a bánya,

nem mutatja, mit rejt belül.

Titkom sem él tovább, ha megszűnik személyem.

A tárna összedől, és kincsei a mélyben

maradnak menthetetlenül.

Hány szürke alkonyat lepett meg észrevétlen,

testvéreim, tinálatok!

Sok évig jámborul és együgyűen éltem,

akár a boldog állatok.

A fürge gondolat, ha itt járt, már szaladt is.

Rémképek voltatok. Kinőtt a föld alatt is

a körmötök, szakállatok.

De úgy esett, hogy egy hozzátok közel álló

közösség fogadott tagul.

Létem két út között csupán rövid megálló.

Mi sem sújthat váratlanul.

Lassan elhagynak az eszmék; hiába hittem.

A szép szavak silány gyűjteményével itten

csődöt mond Settembrini úr.

Láttam, ki vérömlés után mozdulni sem mer.

Láttam mellkast, melyben szelep

módján gumicső volt. Láttam, mint lesz az ember

élő baktériumtelep.

Láttam, mit ellenünk szeszélyből, unalomból

egy ellenséges ész a földön túl kigondol.

Új változat már meg se lep.

A semmi dölyfe tölt. Mért vigasztalna minket

bűvészet, betanult fogás?

Figyeljük, befelé fordítva szemeinket,

a férget, mely bensőnkben ás.

Eltűnünk nyomtalan, mint réteken a hófolt.

Nevünk sem él tovább: vérünktől az utókort

megvédi a törvényhozás.

De a sötét erők, szüntelen szertejárván,

a halál magvait vetik;

az ártalmas csírák, az éhség és a járvány

szolgálnak eszközül nekik.

A láthatatlanul kicsik hadteste hódít

e földön, és talán kiirtja majd lakóit

a legutolsó emberig.

A csillagász csövén csak éjt láthat, gomolygó

ködfoltokat; kevés a fény.

A mindenség hideg, a föld parányi bolygó,

az ember megtűrt jövevény,

ki a mulandóság keserű kenyerén él,

s a napkorong tüzes kályhája melegénél

tengeti napjait szegény.

És vándorolnak a csillagképek felettünk,

megfejthetetlen rend szerint.

Lelkünk anyagtalan, és színes sár a testünk,

amelyben életnedv kering.

Nem értjük végzetünk. Bolyongunk körbe-körbe.

Csak porszemek vagyunk. Mindegy, hogy mely gödörbe

kerülnek egykor csontjaink.

Egy modern zsarnokhoz

A messzi harcmoraj,

a szén, vas és olaj,

az újság és a könyv

hatalmad hirdetik.

A föld mély gyomra döng,

ha mint hógörgeteg,

fenn eldübörgenek

a súlyos harckocsik.

Éjfélkor városok

fölött az ég lobog;

gyorsan futó, falánk

tűz terjed s szörnyű hő,

sárkánytaréj a láng,

rekedt vészkürt vonít,

megolvadt érc folyik,

átforrósul a kő.

Amíg száj szólni bír,

szélvészként száll a hír,

sötét lovon, az éj

hátán vágtat, s vadul

üvölt, mert a veszély

rabló ölyvként lebeg

a háztetők felett,

s lecsap váratlanul.

Ki fél, imába kap,

más gázmaszkot ragad,

sötét pincéken át

botolva lépeget.

Az asszonyok jaját

elnyelte már a csend,

s hallják berregni fent

az éji gépeket.

Népednek új utat

baljós horgod mutat.

Jog, emberszeretet,

mindezt fölfalta, jaj,

undok falansztered,

a szervezett pokol!

Az ember haldokol,

és bálvány lett a faj.

Álmodban őrzenek

hű testőrezredek.

Tőrével el nem ér

a bujdosó bitang.

Úgy rejt a sűrü éj,

mint lomha harci mű,

mint egy sötét szinű

és óriási tank.

Egy véres árnyalak

mégis meglátogat;

tőle fegyver se véd.

S megbénít az iszony,

mert érzed csontkezét,

s kibuggyanó bele

mint hóhér kötele

feszül meg torkodon.

Analízis

Vakít a fény. Elbújnék szédelegve,

mint vézna gyertyaszentelői medve,

mély barlangjában a tudattalannak,

de érzi a vihar jöttét keletről

nyughatatlan parancsolóm, a szellem,

és arra kényszerít, hogy kedvem ellen

a kor kifordult gyomrában kutassak,

undorodva a rossz szagú belektől.

Természetellenessé így alázza

a kényes ízlést hentesmunka láza.

A kéjes borzadás a hamuszürke

agysejteken pókhálóként huzódik.

Töpreng, mereng a hullaboncoló, bús,

lankadt fejű költő-krizeológus;

tapasztalását jól-rosszul leszűrve,

gyanús vegyképletek közé gubózik.

Reggeltől estelig számolna egyre,

de beleszédül az egyenletekbe.

Gubancba fonva az okozat és ok;

szétpattan a lombik; hiába bízik.

Vérző arccal, sóváran néz a gyatra

műszerből illanó nemes anyagra;

helyén csupasz salak, s a maradékot

megőröli a pontos analízis.

Hírek az éterben

Berlin szól: „Kiürítik Londont,

ép ház nincsen már benne egy sem!”

London szól: „Hetvenezer ember

volt az Arsenal-Grimsby meccsen!”

Hírek, miket a propaganda

bűzös vegykonyháin kifőznek,

rövidhullámok szárnyain

bújócskáznak és kergetőznek.

Herr Mayer pilsenit iszik.

John Bull pipára gyújt s pöfékel.

A levegőben pernye száll;

beszennyezve a tiszta éter.

Mister Brown tőzsdelapba bújt,

mert szerfölött kíváncsi arra,

az inváziós front milyen

hatással lesz az árfolyamra.

Reflektor villan, zúg a gép,

a városokra hull a bomba.

Szalmacséplés, üres beszéd

folyik bele a mikrofonba.

Borzong a hallgató, kifáradt

aggyal fülelve a neszekre;

az embertelen gép helyett

valami emberit szeretne,

emberi szót, nem híreket,

amelyek fürgén, mint az őzek,

futkosnak az ég mezején,

bújócskáznak és kergetőznek.

A nyári délhez

Ó, nyári dél, tündöklő nyári dél,

tedd homlokodra gyémántkoronádat,

s vágd testemet, mint a nyárvégi nádat

a nádvágók hosszúkás kései.

Minden faág a föld felé alél,

s bíbor alkonyra vágyik, kései

órákra, míg a gőzfürdői hő

aszalja levelét; szennyes szivárvány,

olajcsík az úttesten, és a járdán

aszfaltozók kátrányos üstje fő.

Bogár fut a gyepágy perzselt füvén át,

odébb egy rozzant villamos szalad.

Piros csíkozású ponyvák alatt,

a kávéház műkertes teraszán

kakukkfüvet szagolnék, sárga szénát;

régmúlt idillt, falusi perceket

villant a képzettársítás szeszélye.

Kedves bolond mulattat herceget

ily furcsa módon, s bár a földben rothad,

így idézzük a szeretett halottat,

ki néha még úgy tetszik, mintha élne.

Ez a terasz, e fák: egy perc a béke

szigetén, mint mikor a moziban

rövidszoknyás táncosnő lejt vigan

a fénysugárban, és már itt a vége,

mivel a reklámkép elérte célját.

Zsilettpengét vagy fogpasztát ajánl

ez a lenge, tündéri szőke lány,

de megtanít, hogy minden percet élj át,

mereszd szemed, mert eltűnnek sudár

lábszárai, s bombázott körutat,

páncéltörő ágyút, tankot mutat

az illanó, az áruló sugár.

Ó, nyári dél, tündöklő nyári dél,

mutasd, míg itt ülök tűnődve, gazdag

kincstáradat, az elszédült kamasznak

buja formáidat. E szív előtt

vetkőzz most meztelenre. Meggyötörték

pufók angyalkezükkel bár a nők,

de mégis bízik, és derűre vágyik.

Telt melleid mint hamvas bőrű körték

virulnak. Lassan és ringatva vidd

a csípő és a combok titkait

az alkonyig, a dús királyi ágyig,

a lángszín párnákon kibontva ében

hajsátradat, hagyd el kőbörtönében

sínylődő rabszolgád, ki a sikert

kívánja s unja is, hagyd e kivert

kutyát egy korsó sör mellett henyélve.

Esze zavart, jó, hogy ritkán beszél,

s már régi rímeit is elfeledte,

fél a tolltól, papírtól, és helyette

láthatatlan plajbásszal ír a szél

verseket a vadszőlő levelére.

Intermezzo

Nézd az eget s a csüggedt, méla tájat,

a kerteket, a tornyokat, a várat.

A felhőkből, a szélből és a fákból

egy esős nyári nap borúja árad.

Tegnap minden forró volt és sugáros,

de ma alélt és tetszhalott a város,

a mozdulatlan, bűvölt csend szigetje,

mit az idő, az ólmos, sárga ár mos.

Rágyújtok a présház mellett a dombon.

Papírcsomagból ebédem kibontom.

Ringatnak a felhők, s én lassan úszom,

mint szomorú vándorlegény a kompon.

Diófánk máskor lombjával beárnyal,

de itt most eggyé vált a fény az árnnyal.

Levert vagyok. Lehet-e, hogy a versem,

a földön kúszó, egykor égbe szárnyal?

Itt örök hazát védett az örök hős.

Családi címerem kardos, törökfős.

Miért, hogy éppen bennem hallgatott el,

s szunnyad a sok, vérembe költözött ős?

Elindulnék, ha tudnám, merre menjek,

hogy a földet figyeljem vagy a mennyet.

Feledhetem-e azt, hogy körülöttem

az árva ország üszkös teste gennyed?

Kinek a harci kürt vad és üvöltő,

változhat-e a csendes, furcsa költő,

s kihűlt tüzemtől lobbanhat-e lángra,

olvasva versem, egy más emberöltő?

A fűben zöldruhás kabóca pattog.

Egy elfutó vonat zenéje kattog.

Észrevétlen kihullasz az időből.

Talán maholnap meghalsz, s nem panaszkodsz.

Ezerkilencszáznegyvennégy, szeptember

Latyakos az út, csupa kátyú.

Recseg az ócska fakerék.

Sánta ökör sovány gebével

húzza az ország szekerét.

Baka utca

Vas Istvánnak

Megborzongva október szelétől,

az üres háztelken fonnyadó

gaznövényeket nézem, s az égből

esőszínű felhők rongya lóg.

Ólomszürke mélabú lepett el.

Ó, ki tudná bűvölő ecsettel

átszínezni a kopár valót?

Sárga ház. Baloldalt áll a gázgyár,

nagy kéménye füstjét ontja ránk;

udvarunkon vézna macska mászkál,

zsémbes albérlők lármája bánt.

Elfuthatnál, s itt ragadsz a sárba.

Gyűlöld, mint én, gyűlöld ezt a sárga

házat, melyben fölvertük tanyánk!

Ha megyünk, kíváncsi szem tapad ránk.

Visszatérünk, szomjas fül figyel.

Kopasz aggastyán a házigazdánk,

ki a lábtörlőre rávizel.

Csengő szólal, reszket tőle térded:

már nyomodban vannak, jönnek érted!

Napunk tétován így múlik el.

Ablakunkból minden este látjuk,

hogy gomolygó, kámzsás alakok

megragadják trónfosztott királyuk,

a vérpadra induló napot,

s az, fehérből rézvörösre hűlve,

mint levágott fej zuhan az űrbe,

ahol nem teremnek csillagok.

A sötétbe nézünk. Néha távol

hangokat hallunk: szitkot, sikolyt.

Fülhasító lárma kél a gyárból.

Füttyszó. Durva férfihang rikolt.

Robajával egy egész vonatnak,

síneken teherkocsit tolatnak.

Ébren alszunk. Nyeljük az iszonyt.

Rendőrspicli leskel bűnötökre,

s mit kiszaglász, nem csekély dolog.

Fenyeget a törvény bamba ökle.

Álmotokban csendőrtoll lobog.

„Ékszert rejtegettek! Fajt gyaláztak!”

Rátok bélyeget sütött a látszat.

Víz le nem moshatja foltotok.

Én a kort nyitott szemmel szeretném

nézni, bátran és személytelen.

A salak közt csillog-e nemesfém,

meghatározná az értelem.

De az őrült század zavarában

barbár indulóra lép a lábam,

s szenvedélyek labdáznak velem.

S egyre őröl, működik az elme,

mint a megvadult malomkerék.

Nem segít a bor, se nő szerelme,

nem kell zsíros hússal telt fazék.

Nem csábít a kétes üdvű mennybolt:

ki a földön mindig idegen volt,

nem vigasztalhatja azt az ég.

Bár vihetne egy szigetre vágyam,

hol a béke és a csend örök,

melynek árnyadó oázisában

megnyugodhatnék az üldözött.

Régi estéink derűje hol van?

Hárman fuldoklunk e bús pokolban,

kénszagú, maró lángok között.

Utóhang

Elhallgatok, mert vallomás, de póz is

a költemény. Lecsillapult a vad láz.

Didergek, és a régi neurózis

új táplálék után kutatva szaglász.

Áramkört lel ideghálózatomban,

s mint vészjelző villanycsengő, csörömpöl:

a csőcselék üvöltsön, te azonban

ne szólj, feküdj le, halj meg a csömörtől!

Mint terhes lány a szégyent, úgy viselném

eszményeim. De hát az eszme fontos?

Hisz meghajlik a zsarnok tény előtt.

S görcsös vajúdás közt megszüli elmém

a mindenben-kételkedést, e csontos,

idétlen, hosszú körmű csecsemőt.

November

Az elnyűtt proletáranya,

november síró szeleket szül.

Lakás ez vagy nyomortanya?

A papírablakon keresztül

jéghideg száj nyirkot fuvall;

az eresz szürke könnye csorran.

A vontatott és lassu dal

vacogva hagyja el a tollam.

A szív is lassan ver. Szegény

ugyan miért sietne jobban?

Mi sejlik, ha a fürge fény,

az öntudat zöld lángja lobban?

Dúlt álmok törmeléke, vagy

emlékek romja, kúsza halmaz?

Fölötte őr csupán az agy,

amely még ítél és fogalmaz.

Hogy villamos helyett gyalog

járok, megszokta rég a lábam.

Gyakran didergek, koplalok,

és nem reménykedem csodában.

Szemem elringott tétován

a múzsák libbenő szalagján,

s most a művészet oly sovány,

akár egy számtani haladvány.

Nincsenek könyvek és viták;

rajtuk ínyenckedett az elme.

Mindig unatkozom, de hát

nem is tudom, mi érdekelne.

Csatangoljak, ha jő az est,

s egymást futó kalandok érjék?

Már nem kíván gyönyört a test,

csak szőlőcukrot és fehérjét.

A másé nem kell. Süljenek

finom pecsenyék és kalácsok

másnak. Érvényesüljenek

a törtetők, a spekulánsok.

Nem érdekel, hogy mit locsog

a bamba száj, mely gúnnyal illet;

nem lelkemnek fáj a mocsok,

csupán az érzékszerveimnek.

Nem vagyok arra sem irígy,

ki könnyen a magasba lendül.

Tengődtek nálam jobbak így,

mért járnék éppen én különbül?

Szemét közt is van drágakő,

de hogy én kegyéért loholjak,

mely oly könnyen elnyerhető,

megérdemli-e ez a korszak?

Tél jön, már terjed a sötét.

Sárga fénnyel virraszt a villany.

Szörnyű idők emléke ég,

nyújtózkodik a csontjaimban.

Perc percre hullik hallhatón,

mint csapból a csepp cseppre buggyan.

Töprengjek-e a holnapon,

avagy örökre elaludjam?

Időszerűtlen vallomás

(Őszi városban, háború után)

Bágyadt a nap. Az év már őszbe hajló.

Megejtenek a délután aranyló

reflexei. A pasztellkék eget

szárnyak hasítják, s mint megannyi őrszem,

védi cukrát a barnán töppedő szem,

melyet tolvaj madárhad csipeget.

Gunnyasztva rejti titkait a város,

mint sűrű, túl édes óbort homályos

pincemélyben a pókhálós palack.

Egyazon háttérből válnak ki boldog

összhangban a szőlőhegyek s a tornyok:

boros pogányság s főpapi malaszt.

Szelíd dombhajlatok kis nyárilakkal,

bevonva mintegy tompa fényü lakkal,

csillognak. Elmosódott kék orom

töri át távolabb a párafátyolt,

s fény ömlik el a zömök és rovátkolt

falú óbarokk palotasoron.

Szelíd vidék, de nemrég még a harctér.

Emlékét őrzi néhány csorba arcél

a szobrokon. A vakolat lehullt

a házakról. Tört ablakok. Szenes folt

a háztetőkön. Mars elég kegyes volt:

határáról gyorsan továbbvonult.

Szegényesek vagy zárva még a boltok.

Az élet itten csendes, visszafojtott,

s a szó inkább suttogás, mint beszéd.

Figyel a föld, hallgatja, hogy a fű nő,

s mélyében érzi még a messze tűnő

ágyútalpak, tankok görgő neszét.

A fecskeraj most készül messzi délre.

Jó volna, ha százötven, kétszáz évre

fordulna vélem vissza a világ.

Arcom balzsamfuvalmú nyári szellet

simítja, odvas bükkfa törzse mellett

ébredek, mint szegény vándordiák,

ki útnak indul, míg felszáll a harmat.

Régimódi zöngéje van a dalnak

ajakán, meghat és elandalít.

Vadrózsabokrok rózsaszín virággal.

Nyájas múzsákkal, félénk gráciákkal

népes búvóhely zöld berek s csalit.

S városba ér, ahol kvártélyt keresgél

éjjelre; megszáll egy vén esperesnél;

ott enni kap, néhány korty bort iszik.

S mert a testnél nagyobb étű a lélek,

lámpánál, elköltvén az estebédet,

Horatiust olvassák egy kicsit.

Lehetne tél, a szél is mint borotva.

Talpam alatt hó porlik csikorogva.

Vonít az eb, ha odakint szorul.

Cudar hideg, de lépteim az ocsmány

sötétben sem tévednek túl a kocsmán,

ahol a tálon sült malac pirul.

A vendégek, kivált a termetesse,

kiknek arcát jó bor festé rezesre,

nyakalják és dicsérik e nedűt:

nyáron hűsít, télen belül melenget!

Pipáznak, ritkán szólnak egyet-egyet,

mert a fecsegés nem természetük.

A házasember búcsúzik a torból.

Éjfél elmúlt. Morogva hazafordul,

bár a mulatság még javában áll.

Cigány helyett a pulykamérgű némber

várja új nótával; taktust fején ver

a hurkatöltő vagy főzőkanál.

Fordul a kép: lakodalomban állok,

ahol a frisset aprózzák a párok,

hogy kedvük majd szétrúgja a falat.

Reng a szála, rezeg a hártyaablak,

s döngölt cserhéjport füstölög a padlat

a sárga kordoványcsizmák alatt.

Képzeletem a múltat mért idézi?

Mért tűnik oly magyarnak, ami régi?

Tűz és zamat! Rubinköves kehely

kéklángú szesszel, vad párlat, maró íz;

máskor sziklák közül kibuggyanó víz,

vagy langyos tőgyből fejt, hótiszta tej.

Tisztás gyepén pihen meg így a vándor,

ki talpán még sarat hoz a mocsárból.

De szebb a múlt valóban, vagy pedig

varázsszava az együgyű „azóta”?

Szebbnek látja a földet a pilóta

azáltal, hogy fölé emelkedik?

A vár fegyvertermében nagy halomba

rakva a koponyák: dúlt hekatomba,

de hajdan emberek, akár magam.

Halálos kardcsapás ma már fakó sáv.

Jelképpé egyszerűsödő valóság

példájából okul gyarló agyam.

Mongol szemek, zömök test, barna homlok,

legtöbben életükben is hasonlók;

s amit egyéni jegynek tarthatott

a kortárs, a lényegtelen lefoszlott,

s mezítlenül fedik föl most a csontok

titkukat, az időtlen alkatot.

Nemzedékek során céljára törvén,

hány ellenállást gyűrt le már a törvény,

hogy ím, a káoszból kihallani

szavát, s egy ősi kérdésnek felelvén,

bár akadozva szól, a fajta nyelvén

mindig ugyanazt készül mondani!

Világosul, amit régóta sejtek:

ahogy bonyolult testemben a sejtek

születnek, halnak, névtelen tömeg,

s tűhegyhez képest ezredrésznyi szörnyek

egyek velem, bár életemre törnek,

mások meg a haláltól védenek,

úgy old magába engem is a népem,

a vére lüktet versem ütemében,

és nyelvével szólhat csupán a szám.

Sodrába vett a véghetetlen áram.

Egy hang vagyok a nagy harmóniában,

mely megtagadhat, akkor is hazám!

Már nem bánhatna vélem mostohábban,

s vonzóköréből nem léphet ki lábam;

testem földjéből vétetett: övé.

Ha ezt tudom, nem lesz nehéz a búcsú:

bölcsen térek meg borfoltos bajúszú,

hordóderekú őseim közé.

Bűn

Bűnről, aljasságról ki tudna többet

beszélni nálam? Én voltam a kert

gazdája, s buzgón öntöztem a földet,

melyben a mag csirázott és kikelt.

Gonosz beléndeket s bürköt vetettem.

Meddő facsonkok tárták fel csupasz,

megcsúfolt törzsüket. Elégedetten

jártam a gaztól ellepett utat.

Majd a lépések sűrűségbe vesztek.

Nyüzsgött a fülledt zsúfoltság, habár

forrása nem volt látható e nesznek.

(Kertem kerülte állat és madár.)

Itt éltünk. Reszkettél, ha a szakállas

sziklák haragvó arca rád hajolt.

A poshadó vizű és békanyálas

tó arcod undorító tükre volt.

Hogy olvasztott ércként lényembe forrjál,

azt hittem, ehhez lesz erőm nekem,

s mint Isten sárgolyót képére formál,

világomat magam teremthetem.

S mint a király, ki harcol az idővel,

és esztelen építkezésbe fog,

mulandó hírét menteni a kővel,

gőgtől vakult szemem nem látta, hogy

vad szélvihar csapott a kártyavárra,

hogy a bokrok között kígyó sziszeg,

s hogy Ámor elhagyott talapzatára

rátelepedtek az Erinnysek.

Sápadtan mentél, hangtalan haraggal.

Utánad néztem, míg csattant a zár,

furcsa Ádám, kit elhagyott az angyal,

és elpusztított Édenébe zár.

Közeledtén álmatlan éjszakámnak,

amely naponta mély gyomrába nyel,

rám ront emléked, és elönt a bánat.

Ma már tudom, hogy bűnt követtem el.

Sötéten zúg a kert. Eléri párás

ablakomat a kora őszi fagy;

fantasztikus virágokat cirádáz.

S ha valaki kopogtat, nem te vagy.

Szakításkor

Ez is megtörtént. Odavan

a legvégső remény.

Vádolhatok mást, mint magam,

hogy nem vagy már enyém?

Fülemben egyre ott zsibongott

kislányos éjszakai hangod.

Más hallja most, nem én.

Leküzdhető e gyötrelem?

S ha élni kényszerít

agyam, mért hívja szüntelen

foszló emlékeit,

melyek kecsesen kergetőznek,

és elszaladnak, mint az őzek,

ha vadász közelít?

Még elviselhetetlenül

gyötör, hogy más ölel,

de a seb tüze egyre hűl,

s végül heg födi el.

Bár vágyam makacsul marasztal,

minden elmúló pillanattal

kevésbé vagy közel.

Egyszer megállapítom azt,

eljött az alkalom,

hogy sutba vágjak bút, panaszt,

s nem érzem ajkamon

a lealázó, dőre szomjat,

mikor egy elromlott viszonynak

hulláját boncolom.

Töprenghetek majd józanul:

mily furcsa az, ha két

szerelmes védi oly vadul

tulajdon érdekét,

s teszik, mint megvadult motollák,

szinte üzemszerű pokollá

az egymás életét.

A férfit útjain tovább

kíséri ész, erő.

Gyámoltalanabb, ostobább,

ha megvénül, a nő.

És föltámad bennem a kétség,

hogy a barátság vagy a részvét

meg lesz-e menthető?

S ha végül szánalmam se véd,

lehetsz vén vagy beteg,

elzüllhetsz, koldulhatsz, feléd

pillantást sem vetek.

A szív bolond, az ész kegyetlen,

vadállat éhezik a testben…

Az ember szörnyeteg!

Jegyzetek a pokolban

Három éve múlt, hogy pihen a tollam,

kötelesség volt ez a hallgatás,

de kényszerít valami, hogy kimondjam,

amit helyettem nem mondhatna más.

Egy régi hang szólít, egy kéz felém int,

és ujjam jól ismert sebeket érint,

bár kétkedőn, mint egykor szent Tamás.

Csak befelé fordulhatok, magamba,

fény és homály ott ismerős nekem.

Útvesztős bolyban járhat így a hangya;

s lent lángírással vár egy nagy terem,

de több értelmű ez a furcsa mondat,

amelyet pontok s vesszők nem tagolnak,

és ellentétes minden értelem.

Beteg vagyok, de szenvedéshez edzett.

Élek, s tudom: nem lenni volna jobb.

Hajszol és gátol a beteg idegzet.

Tenni vágyom és tétlen maradok.

Ős bűnökért engem sújt most az átok,

s gyötörnek undorító látomások,

kétségbeesve bárhová futok.

Mint ha kévéjében a napsugárnak

ezer szemcsét gomolyogtat a por,

e látomások szemcséi kiválnak

agyam szürkésfehér páráiból,

s mint anyaméhben alakul a magzat,

úgy fejlődik ki egy-egy új alakzat,

és hangok is: nyögés, sóhaj, sikoly.

Arc nélküli szempár néz rám merően,

éles sugara agyvelőmbe vág;

aranybogár dönög a levegőben,

s kelyhét tárja a húsfaló virág;

máskor meg mintha holt apám beszélne

hűdéses szájjal: „Eltemettek élve!”

Kiásták. Sorvadt arcán ott a vád.

Miért kell, hogy ily kínzó egyvelegben

keveredjék az élő és a holt?

Ki rendeli, hogy egyre itt lebegjen,

ami még van, s ami rég szétomolt?

Legszörnyűbb, hogy naponta újraalkot

egy kéjtől eltorzuló angyalarcot,

mely egykor tiszta s nékem drága volt.

Sosem mutatja meg igazi arcát

a valóság, ezernyi maszkja van,

kineveti önhitt eszünk kudarcát,

érzékeinket csalja untalan.

A végső titkokat rejtő szelencét

nem nyitja gyatra kulcsa, a jelenség,

s hogy létezem, az is bizonytalan.

De ha vagyok, s valódi ég borul rám,

s valódi föld van a talpam alatt,

és túl egy régi nemzés háborúján,

egyetlen vagyok, aki megmaradt,

míg millió elpusztult lehetőség

ünnepelte némán a csata hősét,

mint megannyi ártatlan áldozat,

miért kellett elpusztítani annyit,

hogy létrejöjjön egy parányi lény,

ember, bogár, rügyecske, mely vakon nyit,

ha gyenge kis bőrére hull a fény?

Annyi halál egy létnek túl nagy ára,

ha ilyen eredmény jön a világra:

beteg test és lélek, mint az enyém.

Odakötve a föld felületéhez,

a mindenség e porszemén nyüzsög

a milliárdnyi lény; mind szenved, érez,

és majdnem annyira rab, mint a rög;

öntudatlan örülnek a világnak,

s egyéniségüket kiélni vágynak

a kedvező véletlenek között.

Szerencse, hogy magasba sose néznek,

és ritka az, kire váratlanul

a soha föl nem fogható egésznek

halálosan nyomasztó súlya hull.

Szerencse, hogy elméjükön homály ül,

s a táguló, szétrobbanó világűr

eszméik szűk körébe nem nyomul.

Tudatuk ment a nagy magánvalótól,

koponyájukba csak a földi fér,

nem ismerik azt a dimenziót, hol

egymásba olvad az idő s a tér,

s bár folyton azt kísérli, hogy a görbe

tér börtönéből valahogy kitörne,

a fény is önmagába visszatér.

Engem a bűntől visszatart, ha látom

a reménytelen emberi jövőt,

de kevesen torpannak meg e gáton,

s vígan bűnöznek, mert nem hisznek ők

sem a pokolban, sem pedig az égben;

fölényesen nevetnek e meséken,

bár sokan hittek bennük azelőtt.

Meglepné őket, hogyha a halálnak

perce után ama kinevetett,

naív tüzes pokolra szállanának,

hol ördögök kavarnak üstöket.

Ha meglelnék a poklot, a valódit,

a gyilkosok, buják, az lenne jó vicc!

S a végtelenben még ez is lehet…

De én a földön éltem át a poklot,

minden gyalázat megtörtént velem:

betegség, vad kínok, a szív kifosztott

üressége, rossz múlt, sötét jelen.

Ha valamit szépnek hittem s csodásnak,

a keserű csömör követte másnap,

de legtöbb kínt hozott a szerelem.

A boldogság engem került, csak árát

fizettem meg busásan, amikor

végignéztem az érzelem halálát,

mint ha egy kedves gyermek haldokol.

Mikor már megcsalatva és leverten

egy gyöngyházfényű test mellett hevertem,

az volt, az volt a legmélyebb pokol!

A fáradt sejt kihull a szervezetből,

veszendő ember, állat és növény,

kis és nagy zsarnokok hatalma megdől,

gyom nő a márványcsarnokok helyén.

Pusztításvágyból vagy csak unalomból,

születni, nőni, élni hagy s lerombol

mindent valami kozmikus fölény.

Míg sokszínű virágait kihajtja,

csupán saját halálát érleli

gyümölccsé az egyén, s éppúgy a fajta,

hisz vágyakkal, reményekkel teli

nyüzsgésüket az örök semmi várja.

Az minden létező tragédiája,

hogy percnyi éltét túlértékeli.

Nem is tudom, mi késztet élni minket,

miért becses e rendszerekbe tört

rendszertelenség? Élni, halni mindegy!

Mindegy, hogy meddig rójuk még a kört,

s a nap forrón fellángol vagy kiég-e!

Hisz így is, úgy is pusztulás a vége,

s útján kihaltan fut tovább a föld.

Hátán egykor fajunk folytatta harcát,

de most, akár a puszta űr, hideg;

kihamvadt kráterektől foltos arcát

kölcsönzött fény sem aranyozza meg,

ha az elliptikus pályán továbbszáll,

amíg felé tárul egy óriás száj,

s elfújja végleg, mint egy porszemet.

Szavak

Miféle cél sarkallhat engem?

Hihetek-e az értelemben,

ha minden utamat lezárja,

mint drótsövény, a MINDHIÁBA?

Tiszteljem, mit az ég parancsol?

Remegjek-e a kárhozattól,

ha éjszaka ágyam felett áll,

mint néma rém, a NEM LESZEK MÁR?

Vagy jobb, ha vélük nem törődöm?

Akad még boldogság a földön!

Csak ne fújná a szerelemre

fagyos szelét a NEM LESZEL TE!

Akinek az egész világ fáj,

segítségért sosem kiált már,

mert túltesz minden szenvedésen,

és zsarnokabb a NINCS REMÉNY SEM.

Van-e szükségem szívre, észre,

ha oly törékeny, mint a csésze,

s ezer darabra hull a porban?

Söpörje el a SEMMI VOLTAM!

Önhittség

Engem köszönt a porcelántorony

kilencezer csengője reggel óta.

Hajam álhaj, szemöldököm korom,

piros falábon járok, mint a gólya.

Kegyeskedtem versem elmondani,

s enyém lett az opálszemű királylány.

Homlokomat szent macskák talpai

illették az Áhítat Délutánján.

És este, bár a vásár még zsivajgott,

a tarkasapkás főpapok s a majmok

rézcsörgőt rázva tódultak körém.

Mézsört kínáltak s gyömbéres befőttet…

Láttam, hogy szinte leigázta őket

a lényemből kiáradó fölény.

Öngúny

Bár elméd nagy gonddal színezte ki,

nem volt soha hiteles a bizarr táj.

Gyönyörködött-e benne valaki,

ha virágról vagy holdfényről szavaltál?

Mondhattad aszúbornak a vizet,

kéjnek a kínt és rózsának a retket,

több gúnyolód akadt, mint irigyed,

s valld be, a nők sem oly nagyon szerettek.

Karod izmai nem arra valók,

hogy erejük az érckaput bezúzza,

s a levegőbe siklott az a csók,

amelyet homlokodnak szánt a múzsa.

Nem vagy gazdag, se szép, se fiatal.

Ha lantod peng, nem hangzik fel a nagy dal.

Pástétomodban túl sok a pacal,

melyet az utókor ízekre vagdal.

Szűkmarkú kegyelem

Nem dalolhattam, mint a csalogány,

és nem röpülhettem versenyt a sassal.

Sáfárkodhatnék jobban is talán

a talentum helyett kapott garassal!

Nem, mert a szent lázat nem ismerem,

higgadt fővel hozom létre a rendet,

s ez a korlátolt, langyvizű elem

szomjat nem olt, nem hűsít, nem melenget.

Nem lubickolok benne boldogan.

Nem kárpótol ezer hiányomért,

és nem elégít ki a magtalan,

suta gyönyör, a nem kedvem-szerinti

szellemi önfertőzés, mely a kéjt

mindig saját ágyékából meríti.

A teremtés kudarca

Csáp, olló, hártyaszárny és halfarok

egymás hegyén-hátán, rút vagy hibátlan

emberi törzsek, fők, lábak, karok

vonaglanak egy óriási kádban.

A kád zavaros vizét hirtelen

föl-fölkavarja egy otromba pózna,

és vadul lüktetnek a meztelen

szívek, a kín görcsében rángatózva.

A kotyvalék kezd lassanként kihűlni.

A kísérletező nem tud vele

mit kezdeni, elsötétül az arca,

s a teremtés be nem vallott kudarca

elől igyekezik görbült tere

kancsal útvesztőjébe menekülni.

Emberszabású panasz

Azt hittem: életünk nem vész a semmibe,

és hitem sokáig szilárd volt.

Azt hittem: kiszemelt minket valamire

a szellem, ki e földre láncolt.

Hallani véltem egy emberfölötti szót,

s elhittem, míg fülembe dörgött,

hogy egy test s vér velünk a négy dimenziót

magához fűző égi köldök,

hogy nem céltalan a hit, kétség, vágy s a kín,

hisz őhozzá vagyunk hasonlók,

és túl az értelem szűkös határain,

földerengnek a messzi ormok.

Azt hittem, csúcsukat fajunk elérheti,

s birtokunk lesz az új, csodás hon…

Kijózanult eszem ma már csak neveti

ifjúkori fontoskodásom.

Egy tükör kell, egyéb fölösleges, ha tán

feledni akarnám a múltat,

s szemembe vigyorog az ősi pávián;

ma némileg kifinomultabb.

Mit néki a patak ezüstös éneke!

Mit néki a zengő madárdal!

Hisz van saját magasrendű művészete,

mely majmon túli égbe szárnyal!

Ág hegyén a maki-Nizsinszkij ott libeg,

a költők nagyobbnál nagyobbak.

A cerkóf-Shelley-k, a csimpánz-Hölderlinek,

ó, mily csodaszépen makognak!

A nagy színpad fölött pazar díszlet az ég,

melyet bevilágít az estpír;

Hamlet királyfinak gyászos történetét

megírja egy gorilla-Shakespeare.

Sarah Bernhardt diót ropogtat s felsivít,

odébb egy hosszú farkú Talma

feszegeti a lét legmélyebb titkait,

a nagy monológot szavalva.

Gibbon-Kant megleli a magábanvaló

kókuszt, s a nép ünnepli Goyát

a tárlaton, ahol mutatja ragyogó,

püspöklila ülőgumóját.

Isten elhagyta az embert? Mindegy talán,

ha verset írok, vagy ha bőgök?

„Állat vagy!” – így kiált mellkasom, koponyám,

karomon s lábamon a szőrök.

És túl a majmokon… Félelmes sorozat!

Rút rémek, melyek visszajárnak:

emlősök, madarak, őshüllők és halak,

szülöttei gőzlő mocsárnak.

Undok mocsár a lét! Szennylé a gondolat,

mely agyvelőmön átszivárog!

A nyálkás éjszaka takarója alatt

osztódások, párosodások!

Egy perverz akarat diktálta, szörnyü kéj

nemzi önmagát önmagából.

Megvillan a titok s a kétértelmü éj

útvesztőjébe visszatáncol.

Pislákoló parázs az önhitt értelem.

A szentek s hősök glóriáján

felcsillanó aranysugár csak végtelen

pocsolyán tündöklő szivárvány.

Ugorj a mélybe! Verd sziklába a fejed!

Vagy élj tompultan, mint a barmok!

Ilyen kegyetlenül még nem kötözte meg

a népét semmiféle zsarnok.

Az áldozatra szánt jámbor állat a kés

vagy tagló ellen sose lázad.

Nekünk szemünk elé tárulkozik egész

nyíltan a ránk váró gyalázat.

Nem tud vagy nem akar rajtunk segíteni

ő, a mindenség alkotója;

rejtelmes üzeme melléktermékei

vagyunk, erjedünk félredobva.

Bizonnyal szívtelen, s ha mégis van szive,

miattunk nem zaklatja gyász s bú,

hiszen nem emberi formájú nagy műve,

s ő maga sem emberszabású.

Vezeklés káromlásért

Akár a tetszhalott, akit a síri éjben,

ahol ébredezik, a légszomj fojtogat,

úgy eszmélek reád, mivel hiányod érzem,

bár élsz bennem, nehéz, formátlan gondolat.

Olvasni nem tudom titokzatos nevednek

egy betűjét sem, így hát Istennek nevezlek

jobb híján. Jól tudom, hogy káromoltalak.

Tudom, hogy létezel, mindegy, hogy mily alakban.

E tudat vonz feléd, de vissza is taszít:

ily terhet nem bír el, aki nem halhatatlan.

Homályos szakadék a vallás szabta hit,

amelynek peremén szédelgek tántorogva.

És az elrendelés, mely pórázod, húsomba

vágja szüntelenül félelmes karmait.

Másféle kínok is tépdesnek napról napra,

s belém sajog a más szívekbe szúrt tövis.

A félelem sötét diadalát aratja…

De mért szorongok úgy? Árthatnak-e hamis

szavak, görögtüzek, trónból sújtó hatalmak?

Én különb zsarnokot választottam magamnak,

aki, ha eltipor, királyom akkor is.

Ő gyújtott életet bennem, s ha a szövétnek

egyszer tövéig ég, mert így rendeltetett,

és akarata mint külön személyiséget

megsemmisít, tüzes pokolra mégse vet.

Nem gondol bosszúra, bár százszor megtagadtam,

s bűneim serege oly végeláthatatlan,

mint gót templom falán burjánzó kőfejek.

A világok felett ül, de nem földi trónon,

e király; tér s idő trónjának két ive;

áramló deleje körbeforgatja folyton

a nagy galaktikát, s az űr mélyeibe

hajtja, mind távolabb, csillagködei nyáját,

melyek parancsait halvány szemmel vigyázzák,

s ha egyet int, megáll a mindenség szive.

Ő gyújtotta a szent koponyákban a lángot,

melyeket esztelen dühöm sárral dobált.

Nagy műveiken át az ő tüze sugárzott,

s a barlangunk körül ólálkodó halált,

az éhes dúvadat elűzte. Ily csodáknak

lehetett tanúja a gyarló emberállat.

Őserdőnk éjjelét beragyogta e láng.

Hányszor rohantam a hideg, szeles szabadba,

és őgyelegtem ott a nagy máglyák között!

Belém kapott a láng, és most lélekszakadva

kiáltom: „Nézzetek reám! Szemem fölött

nincsen szemöldököm, a koponyám s a tarkóm

letarolva, korom s pörkök lepik az arcom,

égett rongy a ruhám, mert nagy tűzből jövök!”

Ők vállalkoztak az iszonyú küzdelemre,

ahol kard nem segít, és meg nem véd a vért,

ahol önnönmagát emészti el az elme,

ahol tengernyi vér omlik ki semmiért,

és égi szózatot hallván, a sziklaszálak

sasfészkéből közénk, a rút lapályra szálltak,

reménytelen csatát vívni az emberért.

Áprilisi este

Hűs, nyirkos este van. Ma a didergő

kora tavaszi táj oly idegen:

a Dunapart, az ótorony, az erdő,

a sárga lámpasor a szigeten.

És mintha bánatos szemmel csodálnák

fent a változhatatlan égi ábrák

változhatatlan sorsunk idelenn.

Bóbiskoló táj, alvó víz, kihűlt ég…

Teljes sötét száll lassan az egész

folyópartra. A felhők palaszürkék,

s egy helyben állanak. A csönd nehéz.

A mozdulatlanná dermedt vidékre

tűnődve néz le a hold sárga képe,

s a sápadt emberarc rá visszanéz.

Rozmaringszál

Nem vagy lefesthető, leírható.

Hogy mondjalak ki? Nincs reád szavam.

Nálad a más nőkben található

hús-vér szépségnek szellemburka van.

Szeretlek-e? Ne kérdezd! Mit feleljek,

ó, jaj, én csetlő-botló árnyalak?

Nekem sivatagaim a szerelmek,

földjükbe fúrok keserű kutat,

hogy szomjas szám epét igyék belőle.

Hát nem bolondság, nem kacagtató-e,

hogy a remény, e nyeszlett kis virág

kinyitja szirmát, együgyűn kacsint rám,

és meghat, mint az öngyilkos bakák

sírja fölött kihajtó rozmaringszál?

Számadás

Ha meghalok, majd vallatóra fognak,

hogy s mint éltem, s végül azt kérdezik:

„Volt-e értelme sok búdnak, bajodnak?

Hajad kihullt, megrogytak térdeid;

csak tengődtél, kallódtál voltaképpen,

vagyon s utód utánad nem maradt,

még csontvázad se hoztad vissza épen,

s amire oly büszke voltál, agyad

alkotott-e valami maradandót?

Könnyen s hamar felednek a halandók…

Tudatra vágyakoztál, s földi létre

az öntudatlanság ege helyett.

Megérte?” S én szólok: „Igen, megérte,

hisz egy időben élhettem veled!”

Öt nap

1

A délután derűje leng a tájon.

Arany pókhálót szövöget a nap

az ágak közt. Komoly fakoronákon

akad fenn az imbolygó gondolat,

majd öntudatlan siklik át az elme

valami parttalan, nagy, kék elembe.

Mintha az éj után nyugodt derengés

ragyogna fel az égbolt peremén,

kibontakozik előttem a rend és

szépség, jóval túl életem felén.

Elérhetetlenségek messzi fénye!

Mégis elindulok híven feléje.

Harminckét évig éltem sűrü éjben,

és még hét éven át félig vakon.

Ó, mily kerülő ösvényekre tértem,

rémek nyomát követtem a havon,

s ha nem körben topogtam kerge táncot,

egy inda, egy kar mindig visszarántott.

Kit vádolhatnék? Egyedül a törvényt,

hogy ily kegyetlenül elbánt velem!

Ami történt, mindaz parancsra történt,

gonosz parancsra, mely féltékenyen

rejti a földlakók elől a mennyet,

s helyette tarka poklokat teremtett.

Ó, hány egyéni poklot felkutattam,

jóval sivárabbat, mint az enyém!

Micsoda undok bugyrokba zuhantam,

míg egyre hajszolt a konok remény,

s én lassan a rút, ostoba, kietlen

ismeretek élő tárháza lettem!

Vergődtem torz érzelmek dzsungelében,

éltem magányban érzéketlenül,

mert tompul ott a becsvágy és a szégyen,

szívre, agyra sárga köd települ,

a vér alvadni kezd, s alig szivárog…

Ó, hullaarcú téli délutánok!

Majd értem nyúlt, és újból lecsapott rám

a régi, hamvadó tüzű pokol

legforróbb bugyra, s összefent a posvány…

Hozzád támolyogtam mindannyiszor.

Melletted újra eszméletre tértem

a tiszta szellem ritka légkörében.

Akiben forrón túlbuzog a hála,

annak szét is feszíti ajkait,

bármily tilos… Féltem, hogy most a drága,

a drága kéz is végleg eltaszít.

De nem! Engem egy örökké magasztalt

percben szelíd, testvéri csók vigasztalt.

Hogyan köszönjem meg mindezt e verssel?

Hogyan mondhatnám el, ki vagy nekem?

Én tőled többet kaptam százezerszer,

mint amennyi valódi érdemem.

Ha próbálnám, szárnyát szegné az óda,

és csak dadogva tudnék szólni róla.

2

Szellő leng, lábujjhegyre áll

egy kis virág;

boglyas fejét kidugja két

fűszálon át.

„Ne sajnálj!” így szól. „Tépj le csak!

A helyemen,

mire a nyáron erre jársz,

másik terem.”

Míg könnyű lábbal jársz a zöld

hegyoldalon,

feléd bókol minden virág,

s körültolong.

Kezedben sárga kankalin

s ibolyaszál.

Most megpihensz. Szép vagy s nyugodt,

akár a táj.

Egy vagy vele, oly bonyolult,

oly egyszerű.

Hajad úgy leng vállad körül,

mint szőke fű.

Ha lépsz, lábad nem sérti meg

szúrós kavics,

behúzza éles karmait

a tüske is,

virágos szőnyegként terül

eléd a part,

s én megtanultam kedvedért

a könnyü dalt.

3

Két napja mentél el. Nem is tudod,

micsoda űrt hagytál magad után.

Búsongó fák, üres kerti padok…

A lomha és kóválygó délután

szinte egy helyben áll. Unalmas esték

után sivár és ordító üresség.

Csak két nap, de maga a végtelen

idő, mely ingaként lendül le és föl,

s kénye-kedvére hintázik velem,

akit hozzákötöztek büntetésből.

A társtalan magány is meggyötört,

mégis keményen álltam a sarat,

összeszorított foggal, mert a föld

nem ingott-lengett a talpam alatt.

Reménytelenül magamra hagyottan,

egyensúlyt vesztve sosem imbolyogtam.

De most egy meglódult bolygó ragad

magával, és a semmiségbe ránt,

ha nem szól hozzám szép, komoly szavad,

és nem mutatod a helyes irányt,

s mint nevére virágoknak, füveknek,

nem tanítasz, hogy jobb s különb lehessek.

Tudom, sok ez, és kérni nincs jogom.

De vonz a szakadék… Minden forog…

Ó, fogd meg a kezem! Lezuhanok,

ha valakibe nem kapaszkodom.

4

A lombon átmorajlik

valami mély zene.

A felhők sárga kontyát

tépi a szél keze.

Nagy, kékesszürke hátát

ezer ficánkoló,

fehér hullámtaréjjal

cifrázza a folyó.

Vackába bújt az állat,

fészkén ül a madár,

dalát is abbahagyja,

amíg a szél eláll.

Kihűl a szív, reményét

elfújta rég a szél,

s ő, mint a tücsök ősszel,

haláláig zenél.

5

Ma utoljára jöttem fel a hegyre,

s indulni kell, mert mindjárt este van.

A hamvadó nap füstgyűrű-övezte

korongja lassan mind alább zuhan,

s fellobognak körötte furcsa lángok,

violaszínű és bíbor hasábok.

Alvadt-vér-színű árnyéksáv szivárog

a lomb közt, s cseppenként alápereg,

kialusznak a gesztenyevirágok,

e nappal égő kandeláberek.

Szunnyad a táj, de bennem föl-leszállva

hullámzik az emlékek árapálya.

Reménytelen, de gyönyörű bolondság!

Földre sütött szemmel tovább megyek,

mint kire az ítéletet kimondták.

Hajbókoló árnyakra förmedek.

A sejtjeimbe fészkelt elmulással

bolygok e lázas csillagon… s te mással.

Későn találkoztunk. Csak esti holdam

lehetsz, hideg csillámú égi jel,

míg egyedül bíbelődöm a porban

széthullt planéták cserepeivel,

s agyam talaján próbálok ezernyi

tigriscsíkos virágot fölnevelni.

Égek, s nem csillapíthatod le lázam;

szánsz, s nem lehetsz bajomban vigaszom,

és nem takargathatsz be, hogy ne fázzam,

italt nem adhatsz, hogyha szomjazom.

Kérdlek, s te nem felelsz; nem jössz, ha várlak.

Túl messze vagy! Miért nyúlnék utánad?

A barlang

(Töredék)

......később az árnyak összefolytak

egyetlen óriási szörnyalakká,

s az ezerlábú, százfejű csoda

gomolygását ott láttuk az egen

sok-sok éven keresztül. Lényege

volt a sötétség, azt iparkodott

hatalmával elterjeszteni köztünk.

Eltakarta a holdat, a napot,

alig ragyogott egynéhány didergő

csillag, mely a polipkarok között

itt-ott még tisztán látszó égszelet

lakója volt. A szörnyeteg a fényt

gyűlölte, s úgy irtózott tőle, mint

a nagy ragadozók a távoli,

ember-rakta máglyák lángjaitól.

Ezért, ha lent egy-egy bátortalan

lángocska megpróbálta félszegen

fölütni halovány fejét a porból,

ő bőszülten sűrű ködoszlopot

lövellt felé, és elfojtotta nyomban.

Elhagytuk akkor a föld felszinét,

s a mélyben kerestünk búvóhelyet.

Emlékszem, egy sötét barlangban ültem;

tudtam, hogy emberek vesznek körül;

nyögések, visszafojtott sóhajok

hallatszottak, olykor beszéltek is,

ha a fölöttünk tomboló vihar

mennydörgése egy percre szünetelt.

De többnyire együgyű, idegen,

unalmas panaszok törték meg a

barlangi csendet, s a fojtogató

magány szívemben hajszálnyit sem enyhült.

Háttal a hideg, nyirkos sziklatömbnek

támaszkodva, úgy éreztem, hogy én is

kövülni kezdek, s beleolvadok

lassanként a sivár barlangfalakba.

Ekkor a távolabbi boltozat

alatt először szólalt meg a csendben

egy női hang. Áthallottam szavát

a halálra ijedtek nyögdelésén

s a földön szerte alvók hortyogásán.

Sosem hallottam még ily tiszta, kedves

hangot, melyben szellem, báj és okosság

így egyesül. Éreztem, hogy az arc,

mely hozzá tartozik, csak szép lehet.

Azt mondta, ő is fél, és egyedül van.

Én meg fölálltam, mint az alvajáró,

és tántorogva indultam felé,

de lábam az első lépés után

földön fekvő testekbe ütközött.

Megálltam. Tudtam, hogy nem juthatok

a közelébe, csak a szenvedő,

élő, érző, vonagló törzseken

s arcokon átgázolva, recsegő

fogsorokat s üregükből kifolyt

szemgolyókat hagyva magam után.

És visszarogytam…

Magány

Valami vinnyog… Kint vagy idebenn?

Egy gazdátlan kutya? Vagy a szivem?

Egy hang nyüszít bennem órák során át,

meg-megszakítja együgyű sirámát,

majd újrakezdi… Mért zokog vajon

e táguló s szűkülő fájdalom?

Tartalma nem foglalható szavakba,

mert nem hasonlít emberi panaszra.

Nyirkos pincében zokog így a fény

nélkül tengődő, sápkóros növény.

Vadállatot gyötörhet így a honvágy,

mely ketrecébe hozza zöld vadonját.

Minden árva élőlény így vonít,

ha érzi, hogy elvesztett valamit,

s legfojtogatóbb akkor lesz magánya,

amikor a sosem-voltat kivánja.

Kép a falon. Ember nélküli tájék.

Csak fű, fa, ég, a távolban hegyek.

Az úton az előbb valaki járt még.

Ki lehetett?

Megváltásban kár volna hinned,

húzódj hát barlangodba vissza.

A valóság csak meglegyintett.

Temetkezz gyötrő álmaidba.

Ha kiizzadhatnám a kínt, a lázat,

s építhetnék belőlük csigaházat,

ha száz tüském nem befelé sebezne,

de félelmes sünpáncélként övezne,

ha én lehetnék a dió bele,

s csontnál keményebb héja védene,

mily bátorságot adna a tudat,

hogy senki sem sejti tartalmamat.

Önmagamba nézek, s elborzadok:

Jaj, szinte már egész üres vagyok!

Önürességembe nyakig merülve

bámulok a kinti, fekete űrbe.

Hiába is várnám, hogy összebékül,

egymást taszító mágnes ez a két űr.

Pusztaságban haldoklom egyedül,

s belenyugodva érzem, ez a béke,

míg fáradt szemhéjamra nehezül

a lángoló égbolt fénytörmeléke.

Jönnek vigasztaló káprázatok;

jönnek, tudják, hogy utoljára látnak,

s mindazt, amit ajkam elhallgatott,

bevallom egy megértő látomásnak.

Ő szomorú mosollyal megy tovább;

talán maradna kissé, ha lehetne.

A szél képzelt városok hamuját

szórja rám. Alkonyul. Szállong a pernye.

Távozó fényt látok csillámlani,

majd eltakarják előlem a bomlott

szelek eszelős alkotásai,

az óriási, szürke hamuszobrok.

Meztelen szív

Csupasz szívem a tenyeredbe vetted,

és lüktetése szórakoztatott;

majd felmutattad azt a többieknek,

kissé büszke és kissé meghatott

mosollyal, hisz te műveltél csodát

a szerkezettel, melyet félredobtak;

ha akadozva is, ketyeg tovább;

életre keltettél egy tetszhalottat.

De lásd, a szív nem zenélődoboz;

talán csak egy dalt tud, de mégse gép,

melyet akárki működésbe hoz,

csak föl kell nyitnia a fedelét.

A meztelen szív inkább valami

elvadult, beteg állathoz hasonlít,

ha meglepik, hangját sem hallani,

holtnak teszi magát, s vackára omlik;

megkopasztva, nyúzottan didereg,

– ép korában sem volt valami edzett –,

hártyánál véknyabb bőre csupa seb,

s felszakad, alighogy hegedni kezdett;

minden belészúrt pillantás tövis,

és most szabad prédája bárkinek…

Mit várjak másoktól, ha még te is

kiszolgáltatsz egy védtelen szivet?

Búcsúztató

Amit szerettél, azt szerettem én,

s amit te megtagadtál, megtagadtam.

Melletted lettem hű, komoly, szerény:

úgy éreztem, hogy vak vagyok s tudatlan.

Hallgattalak, s ha végre menni kellett,

jártam parázsló csillagok alatt,

vonzalmamat

hurcolva, mint kínzó testvérszerelmet.

Sokszor hittem: szeretlek, mint a fák

a nap fényét, langyos esőt a földek,

patak vizét a hal, lombját az ág,

zenét a fül, fáradt szem üde zöldet.

De képzeletben, hogy magam se vártam,

rámtört a vágy, a kerge gyorsvonat,

s nem láttam arcodat,

csak combjaid ragyogtak a homályban.

Hogy egymás mellett élnünk nem lehet,

belétörődtem, hisz te nem kivánod.

Elmorzsolódnak így napok, hetek,

s mint annyiszor már, fojtogat hiányod.

Fejemben érzem a felszökkenő vért,

én, dzsungelben tébolygó utazó,

amíg emberfaló

indák között kapkodok levegőért.

Hová fusson, kit egy kép tölt be csak?

Leszállhat jéghideg pokolkörökbe,

hol mellig ér a kénszagú iszap;

sima cetháton csúszkálhat örökre.

Hihetem-e, hogy oltalmazva rejthet

lágy sír – idegen ágy, idegen öl –

a két karod elől,

melyek nem simogattak, nem öleltek?

Fájsz bennem, mint a szív, mely eltaszít

valami drágát, mint betűk a fában,

mint hitetlenben fölsajog a hit…

A visszahúzódó tenger nyomában

kísértetfák alá, kígyószigetre

vonszolhatom mázsás árnyékomat.

Mert nincs magányosabb,

mint aki mellőled van számkivetve.

Ars poetica

Tűz hull az égből? Rád szakad

a csillag zúgva, sisteregve?

Költő vagy, hát ne féltsd magad,

vagy tűnj el, s álljon más helyedbe!

Panaszkodol, hogy túl kevés

a levegőd, s megfojt e század?

Jó oxigén a szenvedés,

vele izzítsd forróbbra lázad.

Jajgatsz, hogy nem bírod tovább?

Gyerek szeretnél lenni s boldog?

Miért adod az ostobát?

Jól tudod, hogy nem ez a dolgod.

Csak rajta, törd belé fogad

szikláiba a gondolatnak,

és rázd a rozzant rácsokat,

mik mellkasodból megmaradtak,

míg végképp meglazul a zár,

s szárnya lendületére döbben

szíved, e gunnyasztó madár,

s csontkalitkájából kiröppen.

Hadd szállja be a végtelent,

emelkedjék mind magasabbra,

míg madártávlatból dereng

felé a földi dolgok arca.

Lássa, hogy a lét bokrai

ujjongva friss halált teremnek,

s hogy dús, penészzöld gyom lepi

mezőit a történelemnek.

Lássa – bár nem tudhatja meg,

hogy kárpótlás-e vagy előleg –

a kényszerből nyert életet

s kudarcait az agyvelőnek.

Lássa, hogy a kevély falak

sorra a semmibe omolnak;

helyükön halvány vonalak:

néhány örök képlet s viszonylat.

Költő vagy, hát ne féltsd magad

pokoltüzétől a jelennek.

Te púpként hordod zsákodat,

nem lehet azt a földre tenned.

Segítő kéz nem nyúl feléd,

s ha összerogynál, vagy kiállnál

a sorból, terhednek felét

akkor se vállalhatja más váll!

Te magad légy a költemény,

melyet hatalmával a szónak

világra hozol! Légy tömény

s elvont párlata a valónak!

Erőd pattanásig feszítsd,

így lesz tiéd, amit kerestél.

Magad kell, hogy benépesítsd

a magányt, melyre ítéltettél.

A műfordító halála

Egyre gyakrabban látom képzeletben,

milyen leszek húsz évvel öregebben:

ütött-kopott, őszes-kopasz, sovány;

egy eszpresszó a dolgozószobám,

ott körmölök, a koffein

eufóriáját zabálva,

s meszesedő érfalaim

figyelmeztetnek a halálra.

Mégsem agyszélhűdés, embólia

leselkedik rám. Furcsább lesz a végem:

szilánkra kell annak hasadnia,

aki fordított teljes életében.

Ha meghalok, fakadjatok kacajra,

szíveteket a részvét meg ne csalja.

Mondjatok rám kemény ítéletet:

„Végre megkapta, amit keresett

ez a bolond, ki buzgón töltögette

saját vérét idegen szellemekbe,

s ha rendelésre új munkába kezdett,

lefarigcsált szívéből egy gerezdet.

Talán kincset kapott, de nem kimélte,

s mint a krumplicukrot, olcsón kimérte.

Belül így lett mindegyre üresebb,

már nem tartotta semmi… szétesett.

S most mi? Szemétdombra való salak.”

Ne legyetek hozzám irgalmasak!

Az éjszaka cirkuszában

Amikor ráborul élőre és halottra

az éj, mely a velőt a csontokból kiszopja,

mintha fogatlan és sötét ínyű, öreg

száj szívna csecsemő-vággyal anyatejet,

eljön az én időm: mint ifjú lány, virágos

pártában hívogat a vén és vaksi város;

nappal lehangoló, szennyszürke házai

kezdenek medvetánc-ütemre lejteni;

a nagy bűvész, a csend, az orrlyukán keresztül

fekete nyulakat s bársonypatkányokat szül;

futnak a gyepen át, utánuk agarak

s mustárbödön-fejű törpék száguldanak.

Nyüzsög az éjszaka groteszk cirkuszporondja,

s a mennybolt gömbölyűn feszül rá, mint a ponyva.

Egy hullócsillag ott halálugrásra kész,

vakítón villan az ezüstfényű trapéz,

s behintik az eget púderral s kis cipellők

aranyporával a mennyei műlovarnők.

Fantázia

Nagy ablakszárnyak nyílnak fenn az égen,

s kinéznek rózsaszín hajasbabák,

míg lenn, az összekuszált táj szelében

rőt lombsörényüket rázzák a fák.

Látványán a riasztó idegennek,

hol minden fölkavart és másnemű,

kerekre nyílt angyalszemek pihennek:

a réteken kókadt, perzselt a fű,

mozgó foltot vet szárnya egy madárnak;

s ők odafenn az alkonyatra várnak,

mikor égbe nyúlik a szikla árnya,

a tömzsi bucka hétölesre nő,

és a homályba búvó törpenyárfa

meredezik, mint meredek fenyő;

fülük pipacspiros, foguk vacog,

mert arc nélküli árnyéklovasok

csörtetnek a láthatatlan bozótban.

Így várnak megbűvölten, egy se moccan,

míg a tagbaszakadt, elszánt himek

nekivágnak a menny lépcsőinek,

s a lebegő erkélyekig hatolnak,

hol árnyak, felhők egybegomolyodnak;

a kastély rózsás hercegnő-babáit

ablakukból durván kiráncigálják,

s a nyafka szűzek ott érzik hazáig

derekukon karjuk vasizmú pántját;

szúrón csiklandja kényes orrukat már

az alvadt vér s a verejték szaga,

vágtat feléjük a mező, a barbár

sátortábor s a ködös éjszaka;

lágy testüket gubancos medvebőrre

szegzi a vad, kőkemény szenvedély,

s tiltakozó sikolyukat legyőzve

hasít húsukba a nyers, földi kéj.

Esti árnyak éneke

Rezdül csipkés ágbogunk,

holdvilágnál táncolunk

imbolyogva, szállva mi,

lombos ágak árnyai,

szétágazó ösvényekhez hasonlók,

egybefolyó patakokhoz hasonlók,

marakodó fenevadakhoz hasonlók,

legelésző bárányokhoz hasonlók,

pálmalegyezőkhöz hasonlók,

kardokhoz, lándzsákhoz hasonlók,

gombák ernyőihez hasonlók,

emberi arcokhoz hasonlók,

ijesztő rémalakokhoz hasonlók,

álmok tündéreihez hasonlók,

menyasszonyi fátyolhoz hasonlók,

csipkés szemfedőhöz hasonlók,

mely az ágról földre lebben,

s táncra kél a fák alatt

tétovázva, mint fejedben

álom, vágy és gondolat.

Kamaszkor

Mint búvár, kit vonz a tengerfenék,

ahol egy elmerült világ dereng föl,

kamaszkorom, úgy süllyedek beléd,

ha néha megcsömörlöm már a rendtől.

Jöjj, zűrzavar! Tégy boldoggá, homály!

Hátat fordítok a szabályozottnak.

Az alkonyat nagy körhintája száll,

rajta elmosódott arcok forognak.

Hadd élvezzelek újra szabadon,

kamaszkor túlfűlt, zsúfolt nyári éje,

te buktató indákkal telt vadon,

kamaszkor kíméletlen ünnepélye!

Habzó sör, pörköltszaft- és hagymaszag…

Vörös-zöld lampion a holdja, napja

az éjnek. Egy-egy gömbölyű pocak

imbolyog, s pattog el, mint lomha labda.

Akik neveltek ifjúkoromig,

s kikre most egy lebujban rátalálok,

reverendájukat fölemelik,

és kánkánt járnak a jámbor tanárok.

Meglódult az idő visszafelé,

s huszonkét évvel siklik el alattam.

Szívem dobog, futok a fák közé.

Kamasz vagyok, szerelmes és tudatlan.

Süldő-lánykák várnak a lomb alatt,

viháncolók vagy mélán szomorúak;

felváltva szívják hosszan ajkamat,

és mellbimbójukkal szívembe szúrnak.

Hazarohanok szédült-boldogan,

a kisvárosi utcán, tántorogva,

s boldogságomban felkötöm magam,

pettyes nyakkendőmből hurkot bogozva.

Két sarkam pajzán indulót dobol,

míg himbálódzom az ablakkilincsen,

s azt kívánom, bár jönne egy komoly,

józan felnőtt, hogy mérsékletre intsen.

A kísérők

Szobában, utcán, mint szakasznyi testőr,

kísérnek sárga és füstszürke fők,

s én nem mondom meg nékik kíméletből,

amit tudok, hogy rég halottak ők.

Szájukkal, melyben nincs már nyelv, se fogsor,

fontoskodóan tátognak felém,

s én úgy teszek közömbös szánalomból,

mintha hallanám őket, s érteném.

Vagy én is egy vagyok e rétjevesztett

nyájból, melyet a szélfúvás terel?

Céltalan járnom élő emberekhez,

s időmet jobb, ha köztük töltöm el?

A szomjazók

Aquincum, 1953.

Élők, könyörgünk, nézzetek reánk,

hisz itt tengünk e látszólag lakatlan

termekben, hol rendben, üveg alatt van

kancsónk, sisakunk, vízi orgonánk.

Ne higgyétek, hogy az űrben lebeg

testtől megvált szellemünk… Ó, gyalázat!

Pénzek, ruhák és használati tárgyak

kötnek le minket is, mint titeket.

Örök a forma, szín marad a szín

annak, kit sorsa földi létre átkoz,

s most rég kihűlt szenvedélyeknek áldoz

az anyag együgyű oltárain.

Töltsétek csordultig a poharat,

legyetek mohók, vadak és merészek,

mert iszonyú az, mikor elenyésznek

az érzékszervek, s a vágy megmarad.

Ilyen lomtárba kerül a világ,

ha törmelékké omlik, mint a házunk.

Nem láthattok, de jaj, mi sem hiányzunk,

kiásás közben széthullt múmiák!

Állatkör

Ti jámbor barmok fenn a fényes égben,

csillagszemű, szelíd vadállatok,

bőgjétek el, mikor tárul ki nékem

langymeleg, otthonos karámotok,

hol ismerős lesz ínyemnek az abrak,

és tiszta jászlak várnak mindenütt,

nem sáros vályú, mely fölött a napnak

vörösréz istállólámpása függ.

Hadd kússzam fel iszonyú szarvhegyedre,

Egyszarvú! Zebra, végy föl csupa-sáv

hátadra! Dörmögj a fülembe, Medve!

Hajtsd le hozzám hosszú nyakad, Zsiráf!

Rám ne ijessz, lapulj a fűbe, Hidra!

Cet, el ne csússzam síkos hátadon!

Sárkány, húzódj a barlangodba vissza!

Tüzes Bika, te se tiporj agyon!

Kutyák, fussatok farkcsóválva hozzám,

s nyaljátok meg szelíden arcomat!

Hadd kapaszkodjam mancsodba, Oroszlán!

Kotlós, melengess szárnyaid alatt!

Merengjek, Hattyú, bánatos dalodnál!

S te, Hal, légy közbenjáróm odafenn,

hogy ő, kinek egykor jelképe voltál

a földön, hozzám irgalmas legyen!

Három őszi vers

1

Kábító eső hullong, szürke lőre.

Faaggastyánok zacskós, barna bőre

ráncosodik. A nap gyorsan tünő.

Vacog a szőrehullatott idő.

Egypár öngyilkos makk-kopáncs a fák

ágairól földre veti magát,

s helyeslőn bólogat tömött kötésű

buzogányfejével az őszi vérfű.

A felhők, mint óriáspók-sereglet,

hosszú, nyúlós szálakat eregetnek,

és hálójukban, mint kocsonya-lágy

függőágyban, hintázik a világ.

Nyálkájuk áthatol kabáton, ingen,

nyirkuk lomhán kering vérereimben,

s hajszálvékony csövecskék vezetik

föl az erjesztő nedvet agyamig.

Lábam gyökeret vert. Nem lepne meg,

ha látnám, hogy sarjadni kezdenek

ujjaim, s görcsös derekam körül

moha fonódik bársonyzöld övül.

Lót-fut le-föl, s eltéved az egyén

az ismeretek törmelékhegyén,

de a boldog fa, az ősibb tenyészet,

minden rostjában érzi az egészet.

Ha fa volnék, élhetnék szabadon,

nem kötne vágy, kényszer, társadalom,

s kristálytisztává szűrt, friss nedveket

habzsolnék véres állathús helyett.

Lenéznék bölcs, növényi türelemmel

az emberre, egykor magam is ember,

s gallyaim szánakozva simogatnák

a ballagó kirándulók kalapját.

2

Közelg az ősz. Könyörtelen szelek

hordják szét a város felett

a harsonák szavát.

Fejvesztett sokaság

rohan, egymást taposó emberek.

Lent a mezőn hátrál a vert sereg.

A sárga ködön át

halálra ítélt katonák,

az utóvéd lámpásai derengenek.

Eléri őket sorra

a hódító had és nyomban lekaszabolja.

Oly vérszagú az ősz, oly

fojtón gomolyog a lőpor

füstje! Létrán tolongva

másznak fel a bástyafokra

sisakos, alabárdos

árnyak. Pánikban a város!

Én földre rogyva didergek

egy ház sötét fala mellett.

A reggelt meg nem érem,

sebemből csorog a vérem.

Lantornás ablakokban

gyertyák rőt lángja lobban.

A süvöltő szeleknek

harsány csatakürtjei zengnek.

3

Az égi parton áll az ősz,

ködhálót vet ki ránk;

benne cikázó pikkelyek,

egy-két rőt fényszilánk.

Megfekszi mellem ez a köd,

s eltömi torkomat.

Az évek óta összegyűlt

szorongás fojtogat.

Lennék bár százszor oly okos,

fürgébb, mint a higany,

úgyis eltűnnék nyomtalan

az éj csapdáiban.

Megállnék, s érzem, futni kell.

Futnék, de nem merek.

Figyelnek szemhéj nélküli,

kerek polipszemek.

Elérnek s mélybe rántanak

szívós polipkarok…

A köd hálójában szivem

vonagló halfarok.

A létezés rémségei

Gyászos végű kaland

Távoli zúgás. A halott

égbolt kárpitja lebben.

Nagy madarak vagy angyalok

szállnak ékes seregben?

Diadalmas felfedezőknek

flottája lel aranymezőket?

Ím, újra s újra megfogan

az ős-tenger vagy ős-ég,

termékenyíti boldogan

a nemző lehetőség,

s varázsütésre büszke tábor

rajzik ki szürke kocsonyából.

Az egyre sűrűbb légen át

zihálva erre törnek,

szabad prédájuk a világ,

átformálják a földet!

Csak higgyék röptüket szabadnak;

mint légypapíron, ittragadnak.

Sírnak, vergődnek, s egy sem él,

mire leszáll az alkony.

Ki nem elégült szenvedély

ül a vércsíkos ajkon,

halálveríték-mosta, vékony

ősz haj leng sárga koponyákon.

Ó, lelkek ős bölcsője, űr,

szeledben mennyi pálya

sodródik menthetetlenül

a gömbnek áramába,

ahol egy kannibáli étvágy

csalja csapdába martalékát!

Szférák zenéje

Meg-megrezdülök, mint hangvilla-ág,

ha olykor álmélkodva fedezem fel,

hogy mossa sziklabörtönöm falát

az egyetemes, örök zenetenger,

s derűje a boldog harmóniának,

ha foszlányokban is, cellámig árad.

Fejem fölött zenéje hömpölyög

az égre írt hangjegykolosszusoknak;

óriás tűzgömbök, csillagködök

ütemre mért, zárt összhangban forognak,

s akkordjaik oly világról beszélnek,

melytől elszakadtam, s melyet nem értek.

E szebb világból hangzó zengzetek

hulláma ringatott valaha engem,

ki az örök tudás lángja helyett

a tudat halvány mécséért esengtem,

s végül kikönyörögtem a kegyelmet,

mely kínzó rögeszmém és mindenem lett.

Boldog hangok, tudom, a nagy hazát

örökre elvesztettem, hol ti laktok.

A földbe gyökereztem, mint a fák,

s itt halok meg, hol bűzös emberaklok

közül kígyózva csap magasba néha

a szenvedés, mint sistergő rakéta.

A sorsa ellen lázadó parányt

így nyomja el a végtelen szeszélye.

Egyéniségem terhe visszaránt,

ha hívogat a mindenség zenéje,

melyből pár alamizsna-porszemecskét

hullat a gúnyos könyörületesség.

A dicsőség törmelékei

Az alkonyégen szétömlik a fény,

nyárvégi naplementék tűzvarázsa,

üres vigasz, komédiás remény…

A mennyei kemence parazsába

láthatatlan bűvész keze csepegtet

narancssárga, smaragdzöld s lila pettyet.

Ormótlan, szürke felhőbérc alatt

érces csörömpöléssel elvonulnak

az égi, szemkápráztató hadak,

s amíg a nap saját vérébe fullad,

szétágazó fényküllőktől övezve

ragyog az öncélú jelképek ezre.

A zűrzavar a rendet mímeli,

sötét mélyéből áraszt ily pazar fényt;

a semmit lengeti e légköri

szemfényvesztés átszellemült anyagként,

de rajta mégis öncsalón mereng el,

s beléálmodja vágyait az ember.

Elámulunk az égi csarnokoknak

színpompáján, szemünk mohón nyeli

e látványt, bár talpunk alatt ropognak

öndicsőségünk törmelékei,

vagy zajt se csapnak: némán, elfeledten

feküsznek a mélyebb földrétegekben.

Mert többen vannak föld alatt a holtak,

mint fent az élők milliárdjai;

köveit az elsüllyedt városoknak

a napfényre ásó fordítja ki,

s velük a múlt sárga lárvája jön föl,

kísértetté torzítva az időtől.

Mint tengerből, vetődnek egyre fel

molytól szitává rágott könyvlapok,

istenasszonyok márványteste fej

s kar nélkül, rozsdás fegyverek, kopott

aranypénzek… Hogy ránk miféle sors vár,

példázza ez a történelmi lomtár.

Bármerre is megyünk, ott kong alattunk

az egyetemes, roppant sírüreg;

szentek s hősök koponyáiba botlunk

utunkon, amely lefelé vezet,

s közben fejünk fölött feltündökölnek

káprázatai a derűs közönynek.

Ó, hány hasonló szürke csillagot

hömpölygethet végtelene a térnek,

hol égre néznek nyomorult rabok,

születnek és kihunynak a remények,

s követi csalfa vonzások parancsát

az űrben keringő boldogtalanság!

A kárhozottak himnusza

Mohók vagyunk, mindent magunkba falnánk,

s összecsattan csalódottan fogunk;

kínjainkkal űzzük a lét unalmát,

s ha görcsösen meg-megkapaszkodunk

az élet egy törékeny ágbogán,

visszaránt legfőbb rémünk, a magány.

Irigyeljük a szobrokat, e tétlen

ácsorgókat: tompán merengenek,

míg fuldokolnak kígyóölelésben,

hisz kőből vannak! Érzéketlenek,

bármily vadul-vonaglón mímelik

az élőlények szenvedéseit.

Porrá hullva álmodnánk boldogan már

az anyag örök álmát, s nem szabad.

Fölöttünk silbakol az égi zsandár,

kire e sárgolyót bízták, a nap;

elomló tájakkal szeretkezik,

és nemzi a pocsolyák férgeit.

Miatta van szünetlen erjedésben

az élet rothadón s termékenyen,

szeszélyéből született meg a két nem,

kétféle torzlény, s mert elégtelen

külön-külön mindegyik önmagának,

az ős egyformaságba visszavágynak.

Agyrémeink tenyésznek, mint a gombák,

átszellemültek s vaskosan buják;

hímjeink dühödten megostromolják

a földi lét szűk, sötét kapuját,

s a szerelem megriadt angyala

vad vércsevijjogással száll tova.

Álom, való… a tiszta ész, a téboly…

anyag és szellem kísértetei…

A forró katlan mocska bugyborékol…

S mindezt előlről kell majd kezdeni

másoknak, máshol! Vagy már ott jajongnak

a térben az idegen kárhozottak?

Te, akinek nincsen sem emberarcod,

sem emberi formájú szellemed,

ha már erőd csak kárhozókat alkot,

oltsd ki az űrben szétszórt mécseket,

s térj vissza a sötétbe, hol nem ég

másféle láng, egyedül a tiéd!

Óda a reménytelenséghez

Albert Einstein emlékének

Elememből idegen partra vetve,

fuldokolva, rémülten tátogok;

a horog nyeldeklőmet fölsebezte,

s nyoma gyógyíthatatlanul sajog,

míg alig érzékelve, noha látva

bámulok egy értelmetlen világra,

s csak azt tudom, hogy semmit sem tudok.

Bár él a lényeg millió alakban,

kezdetleges elmém nem érti meg,

számomra titka áthatolhatatlan,

mint kerge légynek az ablaküveg;

egy létező valóságból üzennek

a tapintásnak, fülnek és a szemnek,

s nem fejthetem meg üzenetüket.

Kik ők? Mik ők? – kérdem mohón, panasszal.

Hiszem, hogy tudni s látni van jogom,

és mégsem vitt előbbre egy arasszal

négy évtizednyi csecsemőkorom;

érintésüket megborzongva érzem

képben, szoborban, verssorban, zenében,

de eltűnnek, mikor gondolkozom.

Dadognom kell. Azt, ami mondhatatlan,

lehet-e hús-vér szájjal mondanom?

Pedig ha meglelném, amit kutattam,

szó a szóhoz úgy forrna ajkamon,

mint mikor két test egymást tépi, falja,

s a kettős gyönyörben egy pillanatra

fölenged a magányos fájdalom.

Rideg szeszély volt, ami létre hívott?

Hurcolom a tompa, állati bút,

a lét kínját. Fogcsikorgatva vívok

a kozmikus közönnyel háborút,

mert szellemem gyarló burokba zárta.

De jaj, egyetlen birtokom e zárka,

s elveszteni még sokkal szomorúbb!

Ha van is fényesebb, másféle lámpa,

mint értelmem, úgysem vezet vakot.

Szomjam csak a mindentudást kivánja,

s magamba botlom mindenütt: napok

s csillagködök nem tükröznek, csak engem,

és az ember-nem-járta partfövenyben

a saját lábnyomomra bukkanok.

Bár élhetnék tökéletes közönyben,

s égethetném salakká agyamat,

hogy ne vádoljam és ne is köszönjem

egy hatalmas, megvetett akarat

reám erőszakolt, terhes kegyelmét.

Tárd ki sarkig, nemes reménytelenség,

semmibe nyíló ablakaidat!

Oszlopszent

Zsibbadás terjed szét a csontjaimban,

s arcomra, mint forró tejre a bőr,

kéreg telepszik. Fulladásig ittam

az unalom kongó csöbreiből.

Megszámlálom a kavicsot a parton,

a fürtfelhőkben minden kis redőt,

s izgága mormolással egyre hajtom

a mind lassabban kóválygó időt.

Összevegyül fejemben, ami fontos,

és ami nem. Türelmesen forog

a föld velem, míg vén fám zöldbozontos

karján beteg majomként guggolok.

Emberek, mint ki oszlopszentre bukkan,

szent borzalommal nézzetek reám!

A mellemen ezer csőrvájta lyuk van,

karó, mint lábam, nincsen oly sovány.

Álljatok meg, kis ételmaradékot,

ebnek valót, csupromba vessetek.

Kacagjatok ki, hisz van rá elég ok:

bolondosabban már nem festhetek.

Csontváz-kezem nem szór arra, ki így tesz,

madárganéjt. Ellenség, jó barát,

nekem nem árthatsz, rajtam nem segíthetsz.

Csóváld fejed, vonj vállat, s menj tovább.

Lángok árnyékában

(1957–1969)

Múlt

Egy városhoz

Nem maradhattam ott örök rabodnak,

de hogy eszembe sem jutsz, mégse hidd.

Kockaköveid bennem súlyosodnak,

bennem görbülnek nagy boltíveid.

Pupillám belsejére odafestve

szivárványló kép több ezernyi van:

barokk szentek bohókás, kurta teste

a falfülkék kis őrbódéiban,

a minaret nyurgán és magauntan,

földes szobák, vörös dunyhacihák,

a hétöles csontváz a múzeumban

s a rég kihűlt török cseréppipák.

A vicinális-vágány és a várrom,

mint víz alól, mindegyre fölmerül,

oly egyszeri s tünékeny, mint az álom,

de éles elviselhetetlenül,

s a térzene, a harsogón banális,

bakák s cselédek, hölgyek és urak,

és a merev, mézsárga napsugár is,

mint egy légben maradt táncmozdulat.

Gyermekkor

Süllyedő, már-már víz alatti tájék,

zöld lobogású alkonyi falombok,

hol rigófüttyel labdázó fuvallat

borzolja kék tollait a homálynak,

legelésző bárányát a mezőnek

bárányfelhőként tükrözi az égbolt,

a tóba hajigált sárgás kövecskék

mulandó gyűrűt vetve mondanak halk

búcsút vízen kívüli életüknek,

púpos kis házak roskadnak a nyárban,

s a mozdulatlan árnyú pitvarokban,

mint kő Buddhák, öreg parasztok ülnek.

Ó, gyermekkor, te múlt s jelenvalóság,

gyökeredet hol tapogathatom ki?

A jelen a jövőbe mártja arcát,

a múlt szoba, de elveszett a kulcsa.

A gyermek érti a füvek beszédét,

az állatok siralmát, s faggatásra

a madarak nyelvén tud csak felelni.

A sókristályba zsúfolt végtelenség

törvényeit otromba műszerekkel

hiába fürkészném: ott más a légkör,

az angyalok s a rémek másneműek,

a jó s a rossz egymás karjába bújó

ikerpár, alvó s lélegzésre nyíló

szájukon még anyatej csöppje fénylik,

ott súlytalan a sziklatömb, s a pelyhek

mázsát nyomhatnak, a kacaj s a sírás

határa elmosódott, öntudatlan

az ébrenlét, és oly megfejthetetlen

az álom, mint a fecskék s gyíkok álma.

A folyó itt folyik még, de a hullám

nem ugyanaz már. E hajózhatatlan

víz titkait soha ki nem beszéli

az idegennek a bejárható part.

Nem mondja meg, melyik az a vidék, hol

iszapba fúl a boldog önfeledtség,

mely ős-ártatlan habját átitatja,

sem, hogy hol ér a kikötők övébe,

melyek először zúdítják a szennyet,

az állat- s embervért a szűz mederbe.

A kielégítetlen múltba-vágyó

be kell hogy érje unott önmagával,

s az elmúlás szörnyét kell hogy becsapja,

örökkön szaporítva mit sem érő

tarka álöltözeteit, vagy inkább,

áhítozva a nagy leszámolásra,

le kell hogy vesse maszkjait, ruháit,

miként végső fátylát a szív ledobja,

ha ráriad a szégyen reggelére.

Alkony

Georg Trakl emlékének

Vérét hullatja már az esti csillag,

egy elhajított labdarózsa robban,

s a barlangokban meggyűlik az illat,

mint óriás gyógyfüves-dobozokban.

Fenyők sötétzöld lángja csap az égre,

s megint le a párás vadonba tódul,

ciripelő mezőkre visszanézve

sír a kanásztülök búcsúztatóul.

Homály szövi szálait a bokorban,

s kisüt egy sistergő szempár parázsa.

Az ég alján, hol színleg nyugalom van,

nagy bíborsebek nyílnak kacagásra.

Az élet egyre haldoklásgyanúsabb…

Hol istenét imádja minden állat,

a zöld szentélyek tömjéncsendben állnak,

s köröttük holtak kék árnyai kúsznak.

Évszakok temetője

Mozdulatlan csillagi tájakon

tavasz, nyár, ősz, tél százéves kacatja

keveredik el, s a hallgatagon

derűs enyészetnek magát megadja.

Páfrányok nyúlnak ki felhők mögül,

mélytengerben szunnyad el a szivárvány,

s kánikulák verítéke kövül

cseppkőbarlangok kupolahomályán.

A szerepüket eljátszott terek,

korok és klímák, kallódva a boldog

valótlanságban, földerengenek.

Rothadásukban megvigasztalódott

gyümölcsök érnek, sarki-fény-szerű

sugárzásban a zöldár tovaharsan,

s a tavaszangyal rügyező nyelű

dárdájával kotor a jégavarban.

A halottak folyói

Ott hömpölyögnek, kanyarognak,

ahol sohasem jártunk, te meg én,

rőzsetűzfényű estéktől lilák,

vagy kékesfeketék és görcsösek,

mint erek egy vénember kézfején,

fölöttük tarfejű madár rikolt,

s úszik rajtuk seregnyi holt,

tátott szájjal bámulva fölfelé,

s mindegyik oly bambán kedveszegett,

mintha nem látott volna még eget.

Már-már ocsúdnak, szemüket kinyitva,

s képek születnek emlékezetükben,

egy város, egy házsor, egy nő szeme,

s úgy hatol a víz füljárataikba,

mint formátlan, de ismerős zene,

s mikor már kép a képpel összeállna,

s a zenéből kihallanék a dallam,

rájuk a folyók zsarnoka, a szél csap,

hogy az emlékszövevényt szétzilálja,

s szétfoszlik a ritkás, semmicske fátyol,

mert a holtak emléke annyit ér csak,

mint hóemberek álmai a nyárról.

Boldog vándorok

Mily révületben úszik

a boldogok naszádja,

túl ama kikötőn, hol

emlékek horgonyoznak,

túl szivárványain

idegen csillagoknak!

Mily könyörületes szél

simul vonásaikhoz,

hogy mosolyogni lássa

a déli félhomályból

éjféli ragyogásba

költöző arcokat!

Lányarc

A piros alma mosolyok

elefántcsont lépcsőn gurulnak.

Házikó az orr,

páros ajtaján

ki- s bejár a lég,

mint vendégsereg.

Halántékmezőn

halványkék erek

csörgedeznek el.

Gyöngykagyló a fül.

A homlok fehér

templompadozat.

Varkocsok, szűz, fekete papnők

járják éjféli táncukat.

Pusztuló arc

Lazulnak engedetlen izmai,

tojásdadsága petyhüdtebb, seformább.

Önnönmagát pusztítja ki

a korhadó, a szétzüllő mennyország.

Bizonytalanba szálló angyalok

viszik el szárnyukon a pírt s a hamvat.

Lakatlan égtáj, kiszipolyozott,

forró szelektől szántott, puszta gyarmat:

helytartója a keserűség.

Ez volt az a vidék,

hol nem tudtam betelni a derűs ég

mosolyával, ahol ezernyi kék

tavacska csillogott, ahol a szellem

s érzékiség egymást ölelve alvó

testvérek voltak, hol a kegyelemben

benne zengett a kérés, mint harangszó

a homályban, benn élt az indulatban

a szelídség, ösztönben a szemérem,

s a mondott szóban a kimondhatatlan?

Meddő gőg a lefittyedt szájszegélyen…

Mint kém a titkot, úgy viszem tovább

a sárga fogsor csontvázmosolyát,

míg a képmutatás meg az iker

gyanakvás nyelvet öltöget

az arcból, melynek már kerülni kell

az irgalmatlan tükröket.

Az aszkéta pillanata

Aszú fügebor cellaéjjele,

hol vérszínű nyugtalanság világol,

s mert éjről-éjre birkózik vele,

mindent tud immár a paráznaságról.

Mérget lehel ki, úgy hozzászokott

a kígyó mérgéhez, mely egyre marja,

s most végre a hüllőt, az undokot

elfogta, s tagjai köré csavarja.

Átlépi az önmaga húzta kört,

és kéjesen förtelmes testet ölt

minden káprázata, mit visszafojtott.

Két orrlyukából sistereg a fény,

s kivirítanak kéz- és lábfején

a stigmák, arcán csillaglepra-foltok.

Kettősség

Ha a szellem testköréből kiléphet

egy kis időre, zakatolva jár

az agyvelő tovább is, mint kitépett

pókláb, amely pók nélkül is kaszál.

Felhőt követ a szellem s csapodár fényt,

az agy csak a felhúzott szerkezet

gépösztönét, míg óriásbogárként

fal az óra percegve perceket.

Futószalagon

Terhei vagytok, terheket vivő

emberek, a világnak, s elragadja

e megrakott rakományt az idő

magatok gyártotta futószalagja.

El fogjátok mindig szalasztani

a percet, melyben szökhetnétek. Ó, ti

dohos fájdalmak átalagjai,

kiirthatatlan képek hordozói!

Ismeretlen hatalmak

Ha dől a fal, a már vállal nem tartható,

megmentenek

a legbenső világ homályában lakó

kis őrszemek.

Tárnáim éjjelén nyüzsögnek tettre kész

alakjaik,

s öblítik szüntelen vérpályám gyülevész

salakjait.

Az arc nélküli rém, ha ők lépnek elő,

nem oly merész,

s megáll az idegen arcokból rám törő

hullámverés.

Lelket belém, mikor föladnám a csatát,

türelmük önt.

Gyümölcsharangjukat így kongatják a fák,

ha tűz dühöng.

Együgyű könyörgés

Csak egy hajszálat adjatok,

abban is megkapaszkodom,

s le nem zuhanhatok!

Tanítsatok egy percen át,

s megfejtem én a nap arany

tallérjának köriratát!

Ó, adjatok ez egyszeri

arc helyett kígyóbőrt nekem,

amit le tudok vedleni!

Adjatok olyan szavakat,

mik fületeknek kedvesek,

hogy megmenthessem magamat,

ti, üres egek szökevény

hatalmai, s tűrjétek el,

hogy megtartsam, mi nem enyém!

Várakozás

Öregedőben a szív egyre várja,

hogy valami kimondhatatlan,

szem és homlok mögötti virradatban

kezdődjék ég és föld színváltozása,

s éjek, napok titkukról valljanak.

Lassan száll fel a fakó boltozatra

az elmosódott, lomha nap,

s lenn a lapályra sárga fényt vet.

Bozótosukban kushadnak az évek,

s falánk vadállatarcuk eltakarják.

A fölrepedt föld gyűrődéseit

a sugarak mint hogyha kivasalnák.

Az idő nagy békességben telik.

A gyapjas felhők kék mezőn delelnek.

A legyezőalakban terjedő fény

észrevétlen hatol be a homályba,

ahol őslények árnyékai élnek,

és történelem előtti szerelmek,

míg ő a sűrűben tapogatódzva

rálel saját rég otthagyott nyomára,

amely el nem enyészett mindazóta.

Ösvényre lép, hol rég haladt át,

váratlan minden, mégis egyszerű,

ugyanolyan a lomb s a fű,

ahol különös maszkokat lát,

félig elfelejtett halottak

laposra préselődött arcait.

Az erre járók őrajtuk taposnak.

Megáll szorongva, összerezzen,

mint aki sejti már a csapdát.

Ferde sugarak nyílvesszője éri,

feszélyező emlékek fojtogatják.

Tudja, bekerítették. Visszatérni

nem lehet már. Jobb, ha magát megadja,

s eltűri, ami elkerülhetetlen.

A távozó

Mögötte hosszan kígyózott az út,

érdes cirádáit fülébe véste

a láthatatlan tücskök cirpelése,

légoszlop nyomta, fullasztó teher,

s erdő nyelte el, mikor alkonyult.

Ő ment tovább, nem lankadó iramban,

s látta lombok között a holdvilágot

vörösleni, mint hegylakók tüzét.

Faodúkban kongott a tompa tamtam,

magasból hulló tüskés fénynyalábok

súrolták arcát, súrolták kezét,

s zöld selyemből szőtt égi létrák,

léggyökerek keresztezték a léptét.

Így jutott a bizonytalan terepre,

ahol fehér foltot mutat a térkép.

Itt-ott hideg rovarfény foszforeszkált,

és egyenletes zümmögés követte,

míg a bozótban támolygott vakon,

ahol emlékei szétrongyolódva

akadtak fenn mohó faágakon.

Tudta, hogy így lesz, tudta, hogy mi éri.

Tudta, hogy nincs mód visszatérnie.

Reggel füvetlen tengerpartra ért ki.

Mint nap az égen, lüktetett szive.

Ő bandukolt a forró ragyogásban,

amely minden homályt magába nyelt,

s nem hagyott hűset. Mégis lehevert.

A partra dőlt, hol mindörökre nyár van.

Fáradt volt. Aludni akart.

Aludt. Árnyéka testéből kilépett,

mint aki jobban tudja, mit tegyen.

Ment az árnyék, kémlelte a vidéket,

letérdepelt, megmosta arcát.

A test földön feküdt, élettelen

tartásban, úgy, ahogy magára hagyta.

Föltekintett az árnyék, föl a napba.

A nap mereven nézett vissza rá,

mert egy percig habozva állt még.

Nem látta senki, hogy az árnyék

magától hajolt a tagló alá.

Megnyugvás

Növényi sejtek öntudatlan mámora,

állatok álma, az el nem gondolt gondolat

békéje tölt el. Látni nem vágyó szemem

homályt iszik, barlangfal ábráin legel,

mozgást ha lát, kialudt lángok árnyait,

s magába fordul, mint aki mindent megbocsát.

Mit látna, hogyha látni akarna? Völgyeit

és kúpjait kopár arcoknak, a szemgödör

kéken ragyogó vagy nyálkás, poshadó tavát,

körültűzdelve a pillák pálcikáival,

tar koponyák fennsíkját, szőke s barna haj

őserdejét, talányos horpadásokat,

terméketlen hegeket s a fül cseppkő-alakzatát.

S ha mindezektől elfordulna is, magát

látná mindenben, ami fut, üvölt, sziszeg,

prédára vadász, vagy föld alatt növeszt gumót,

nyüzsögve, veckelődve küzd az életért,

s hozzá tapad még kínban haldokolva is,

bár nem tudhatja, volt-e célja küzdeni.

Nyugodt vagyok, mert lassan újra az leszek,

mi voltam egykor: bár piciny részecske csak,

de végtelen fény része, oszthatatlanul

egy a szájjal, mely szalmaszálon fújja ki

színes világbuborékait, tűzgömbjeit,

s míg engedi felszínüket burjánzani,

kedvére van milliónyi tarka semmiség.

Érzem, hogy lassan elnyüvöm kölöncömet,

csontszerkezetre húzott gyatra burkomat.

Legyűröm az önzést, vérre szomjas kannibált,

és bűneim kígyóbőrét levedlem én.

Szétszórom azt, mi mérgező, bár súlytalan,

a gondolat mihaszna pitypangpelyheit,

az értelmetlen ösztönök darázsraját,

és visszanyert hazámba nélkülük megyek,

hol ismeretlen a boldogság s a szenvedés…

Megbántott halottakhoz

Ti, kik az éjben, melynek neve nincsen,

puszta névvé, majd éjjé foszlotok,

szánjátok meg függőleges gerincem,

vízszintesen is büszke oszlopok!

Mit arcotokba vághattam, a szégyen

visszaháramlott a fejemre rég,

szívem puhára főtt saját levében,

hogy megutálja a saját levét.

Az ágyakat, mikben lehorgonyoztam

hűtlenségből, mely titeket gyötört,

szú ette szét. Súlyotoktól nyomottan,

magához ránt, majd eltaszít a föld.

Hatalmat ad fölöttem némaságtok,

hatalmat, milyen emberé soha.

Arcok töredezett foncsora tátog,

és vicsorog a tükör fogsora.

Mert hathatósabban vádol, ki vádol,

de szó nélkül. Leselkedik reám

az embriós üveg spirituszából

az emlék tején hízó halmagány.

Arcáról a kencét, hogy végre lássam

igaz mivoltát, lemossa a múlt.

Menekülök a parton álruhásan,

de pőre árnyékom már vízbe fúlt.

Töredék

Valami történt, amit most sem értek:

egy éve nem szólsz hozzám. Furcsa csönd ez.

Egy várost, hol a tornyok égig értek,

közömbös mozdulattal összedöntesz,

s a rom fölött bolyongsz, te szép kísértet.

A küszöbökről szétroncsolt kutyák

halálig hű tekintete követ,

de vádolnak az üszkös csonkú fák,

üres talapzatok, málló kövek…

Mint istennő, ki hasztalant teremtett,

továbblebegsz, hogy feldúltad a rendet.

Kéklő csóvák nyomodba sisteregnek,

de félelem nélkül haladsz előre

te, a hideg égövnek kedvelője,

hogy gőgöd oltárán magadnak áldozz.

Hát tudd meg végre: nincs közöd a fákhoz,

nincs közöd a plántákhoz és füvekhez,

az állatokhoz és az emberekhez!

Hozzám se..................

Vád

A lombok közt fekete csónak

imbolyog át. Fülelve vársz.

Nem félsz, amikor mozgolódnak,

kiket nappal sötétbe zársz?

Nem félsz, hogy rád ismernek ők,

a csülökkel, manccsal, karommal,

halfarokkal, nyálkás uszonnyal

lassan, döcögve evezők?

Mikor átvonulnak fölötted,

nem félsz-e, hogy egyszer kikötnek

az éjfél tömör cölöpén?

Nem félsz-e, hogy gyűrűbe fognak,

mint vérző, eleven sövény,

s nem ismervén szót, rád vakognak?

Nem félsz-e, hogy szügyükön izzik

magad sütötte bélyegük,

hogy levegődet elirigylik,

és ketrecbűzük mellbe üt?

Őket örökre el nem zárhatod:

hiába minden rácsok és falak,

ha majd, mint tarka címerállatok,

rád rontanak.

Kerüllek már

Kerüllek már. Nem látlak hetek óta.

Nincsen mit mondanom, vagy mondanod.

Egyetlen fényképed asztalfiókba

eltemetett halott.

Mint annyi más harc, meddő ez a harc itt,

föl nem adható s meg nem nyerhető.

Egy arc kiszenved, s megmarad sok arc, mit

nem nyel be temető.

Nem akarlak szeretni. Nem szeretlek.

Gyöngeségemért magamat szidom.

Sohase tudd meg, mily fények lebegnek

képzelt arcaidon!

Kétségbeesés

A gyertyák visszaszívják lángjukat.

A vázából kihajlik az ottfeledett

csokor sárga árnya. Kaparászás

hallatszik a falban, nemsokára kibukkan

egy kar- vagy lábszárcsont a tapétán.

A le nem járt óra tehetetlenül megáll.

Madarak menekülnek szélviharban.

Kék vijjogás karcol jeges tetőket.

Ledobja batyuját az országúton a vándor,

lába nem viszi, lefekszik meghalni a hóba.

Az űrben bolygó földteke bordaközeiből

meghallgatásra nem lelő panasz vonít.

Felül ágyában az aludni nem tudó.

Magánya csordogál szürke arca árkaiban.

Belényilall az új megaláztatás.

Már nem fiatal, érzi szervei súlyát.

Tüdőben, szívben gyűjti hadát a romlás.

Arcot keres tekintete, de nem talál.

Menekülő szív

A bottal ütlegelt szív

vakon ugrik előre,

s utat törni igyekszik

a tompa sziklakőbe,

mit szánalomra lágyít

reménytelen szökése.

Nyű fúrja be magát így

egy lábujj éjjelébe.

A megalázott

1

Mi voltál nékem? A vágynak, a kéznek

érinthetetlen, mégis hangszerem.

Az élő, mégis kristálytiszta lényeg.

Mi voltál nékem? Minden. Mindenem.

Kuszált agyamban szentté vált, rögeszmés

ragaszkodásom tárgya, itala

fényszomjamnak, az elrontott teremtés

kivétele, büszke diadala.

Mi voltál nékem? A váratlanul

talált kincs, mely koldus ölébe hull,

szelíd balzsam a lét minden sebére.

Közeledő, vigasztalást hozó,

majd elforduló, tűnő lobogó,

hajótörött szív szétfoszlott reménye.

2

Én mindig tudtam, hogy a kárhozottak

titokban testvérüknek tartanak,

hogy egyszer majd mint lélegző halottat

zárnak körül a koporsófalak,

s uzsoraárát a boldog napoknak

behajtja egy ki nem hívott harag.

Én mindig tudtam, hogy büntetni fognak,

de nem sejtettem, hogy teáltalad.

Én mindig tudtam… Eh, semmit se tudtam!

A keserűség forrásként kibuggyan

belül, s betömhetetlen árkot ás,

gyógyíthatatlan, indázó sebet.

Ma már tudom, hogy el nem követett

bűnökre soha sincs feloldozás.

3

Mióta élek, ő is bennem él,

s én csillapítom, egyre fékezem.

A démoni, formátlan szenvedély

birokra kel, viaskodik velem.

Hét évet átalszik, tunyán henyél,

s egyszerre rám ront orvul, hirtelen.

Csóvát lobogtatok, attól se fél,

ő gyilkosabb fegyvert hoz ellenem:

nem képzelt bánatot, mely tetszeleg

magában, nem kacér agyrémeket,

de a megrendelt halált, a valódit;

arcot öltő gomolyt, mely fölmerül

a semmiből, s én tehetetlenül

nézem, amint lassan kirajzolódik.

4

Félszeg kalandvágy megszállottja lettem,

ifjúságomba visszavittelek,

s álomban ismert, ébren ismeretlen

barokk tornyok közt kószáltam veled.

„Talán csoda történik” – képzelegtem.

„Felejtünk kínokat, förtelmeket.”

Nem sikerül soha a lehetetlen.

Bolond tervezgető a képzelet.

Foszló szivárványgomolyagon át,

az együtt látott csorba koponyák

sárga kezüket tiltva emelik föl.

A mélybe kézen fogva zuhanunk,

de a föld hátán nincsen egy utunk.

Nem válthatlak meg kísérteteidtől.

5

Cserépre tört maradék büszkeségem:

szólok, s nem én vagyok az, aki szól;

fénylő kavicsért túrok a szemétben,

tengődöm más elmék koncaiból.

Önmagamat fogyasztom és fölélem;

a majomi, személytelen vigyor

átüt a túlápolt egyéniségen,

s a köszörű-idő porrá csiszol.

Hajam kihull, és fogaim kitörnek,

a kérés átokszóként visszaförmed;

mi másnak szárnyat adna, földre ránt.

Kapaszkodom siralmas tévhitekbe,

s a rosszat szülő jó szándék sziszegve

arcomba visszasújtó bumeráng.

6

Szomorú, ha a szív megalkuvást

keres; szeretni szomorú felényi

szeretetért, vagy annyiért se, mást.

Szomorú lesz még húsz évet leélni.

És szomorú a lassú rombolást

önmagunkban beletörődve nézni,

a sejtjeinkbe szívódott tudást

viselni, s testet, elmét nem cserélni.

Szomorú bízni az esetlegesben,

s hogy örök önvád közben is nyesetlen

bűnöknek hajt ki bennünk busa bokra.

Szomorú bámészkodni ténferegve,

mások fölött felragyogó egekre,

mások felé forduló mosolyokra.

7

Csak egy arccal szegényedik világod.

Csak egy fokkal lesz sápadtabb a nap.

Csak egy rabszolga sír, egy megalázott.

Csak egy vadállat nyí korbács alatt.

Csak egyvalaki nem jön, hogyha várod.

Csak egy árnysáv pásztázza a falat.

Csak egy ízzel lesz keserűbb magányod.

Csak egy perced, mely önváddal marat.

Csak egy madár verdes redőnyödön.

Csak egy szegény dalt fojt meg a közöny.

Csak egy láng huny ki, mely szenét fölélte.

Csak egy emlék kószál majd hontalan.

Csak egy út vesz a ködbe nyomtalan.

Csak egy földrész süllyed tengerfenékre.

Hamualma

Kizsarolod a szélcsendtől nyugalmát,

hogy égető homokvihar legyen.

Emléked holttengeri hamualmák

ízét idézi fel most ínyemen.

Ha föld vagy, néped meghal szomjan, éhen,

ha barlang vagy, benned tigris tanyáz,

ha templom vagy, nem mondanak misét benn,

ha ház vagy, hát lakatlan az a ház,

rozsda hízik a kulcstalan vasajtón,

vakablaktól vakulnak a falak.

Nem ítéltelek el, csak a tulajdon

irgalmatlan szívedre hagytalak.

Múlt

Nem indulok feléd többé zarándokútra.

A felhőt, mit körül holdfényszalag szegett,

felhúzták éjjel a kalózok árbocukra,

s tavi ősz lázbeteg freskói kéklenek.

Tétován meg-megáll a szél, ha földereng is.

Nem a lég árama, de az idő sodor

tájat, várost, szobát, miket oly messze elvisz,

s arcot, mely félig arc, félig már ködgomoly.

Mozdulatlan, tutajravatalra kötözve

úszik mindaz, mi volt, s elúszik hidegen,

elúszik céltalan, elúszik mindörökre,

és nem üzen neked, és nem üzen nekem.

Az elveszettek

Fonogatja fölöttem a mélyvizi csöndben

csillagkoszorúit az éj.

Radnóti Miklós

Kiket a partfokról tengerbe dobtak,

fogják a víz alatt

egymás kezét az imbolygó halottak,

hogy szét ne ússzanak.

Míg béna arccal befelé figyelnek,

nézik őket achát-

szemű spirálok, pikkelyes tekercsek,

halfarkú rózsafák.

Álmuk ellop egy-egy arcot a partról,

de oly viaszfakón,

hogy meg se hallják, ha jelzőharang szól

az elsüllyedt hajón.

Bár félelmükben egy-nyájba verődnek,

a vízi istenek

nem fogadják be halnyájukba őket,

s mikor fejük felett

a hűs árnyú jégtáblák áthaladnak,

meg-megborzonganak.

Nincs melege a te zöld sugaradnak,

tenger alatti nap.

A vár

Híján a védők kénnek, puskapornak,

a víz se futja pár napnál tovább.

Tán levegő se hatol be maholnap

az egyre fojtóbb ostromzáron át.

Csoda, hogy eddig tartották a várat,

mely egy haldokló tartomány szive;

kúszó hullámlökésekben beárad

a poshadt ároklé pincéibe.

A védőszent a zászlón, fiatal s agg

vitéze a szitává lőtt falaknak

az éjszakai nagy rohamra vár,

s küzd, míg a végső bástya is le nem dől,

és vér szárnyal fel az ütőerekből,

lángvilágú éjben sötét madár.

A kapu

A földdel egyenlő városfalaknak

kapuja még áll, – körül holt romok.

Sivatagi szél meddő ajka hagy csak

egy napórán szenvedélyes nyomot.

A múlás malma már üresen őröl,

a romlás nem csaphat több dáridót,

s mit sem tudhatnak az építkezőről

a messziről jött expedíciók.

Járhatatlan magánya süppedékeny

homokjában elakad a kerék,

s a számum porszemcsés leheletében

emlékét szimatolják a tevék.

Amit koncul kapott itt az enyészet,

félig volt csak város, félig hazug

kulisszaálom. De még századévek

múltán is megbámulják a kaput.

Lángok árnyékában

Amit az ember a földön tehet

Tüzet szítani, hogy kezünkbe marjon

a visszaharapó láng.

Szomjazni, hogy az első korty után

magába szívja vizét a pohár.

Tovarohanni eszelős

sikoltásoktól tarka folyosón,

megtartva ép eszünket.

Hurkot vető fények közt elterülni,

s várni, hogy a fegyver lesújtson,

vagy haladékot adjon valami

arcunkat félreértő könyörület.

Kihívó szókkal ingerelni

a más irányba forduló közönyt.

Tengődve a megszokható veszély

színtelen közegében,

titkos ablakra lelni,

s az ötszáz évvel ezutáni város

elmosódott képét megsejteni.

Betömött füllel is figyelni

elfojtott, ismeretlen hangokat,

s fölpeckelt szájjal is felelni rájuk.

Tanulmányfej

Kassák Lajos emlékének

A boltozatos, napsütötte koponya

magába gyűjtötte a fényt,

mely most ott foszforeszkál

a szürkületben,

a mozdulatlan szemgolyók felületén.

Szabálytalan görbületek,

redők…

Két rézsútos vonal

az orrcimpáktól a szájszögletig,

akár az óra arcán

a mutatók érzékeny csápjai.

Az arc befelé hallgatózik,

ahol időtlen zeneszó

hullámai áradnak és apadnak,

s már-már kicsapnak a homlok mögül,

hol láthatatlanul vérző nyomot hagyott

a kalap szoros töviskoronája.

Nyári kert

Lángszínű arc lobog a virágágyak fölött,

elfonnyasztja lehelete a sápadt rezedákat,

szája vért fröcsköl szét a bokrokon,

tüzének tűrhetetlen tébolyától

vöröslenek tehetetlenül a kőfalak,

és kemencévé fűlnek a szobák.

Kivégzett ingek lógnak a szárítókötélen.

A fakózöld gyepen halott jár láthatatlanul.

Mintha a kora délután a pusztulásba tartana.

Sötét kőtörmelék alá

bágyadtan siklik a gyík.

Tetőcserepekben megbújt vigyor

kísér mindent, ami még eleven.

Puskaporos hordón ijedt szobor

áll a kert közepén,

a robbanás előtti pillanatban.

Csalogányok

Az éjszakai park

alvó lombjaiból

halljuk az énekest,

a holdfény-mosta dalt,

a bársony csattogást.

Le nem kottázható

magasságokba tart,

s elhallgat hirtelen.

Felhangzik válaszul

egy fürge fütty: ezüst

tőr, mely koromsötét

drapériákba szúr.

Zarándokút

Fölfelé megyek vánszorogva

belső hegyomlásom görgetegén,

méregzöld fenyvesek között,

ezüstté őszült alkonyatban.

A sűrűben félénk füst nem bolyong,

nem próbálnak szárnyra kapni a sziklák,

madár nem rikolt figyelmeztetőn,

csak sárgult fű zörög,

csak zihálásom fújtatója

éleszti lépteim tüzét.

Tekintetem elvész a szürke égben.

Egy forduló után,

amelyet még sötét bozót takar,

megpillantom talán a jelenést,

a csontszikár, páncélos alakot,

a seszínű sohase-voltat,

aki táblát mutat felém,

hol legféltettebb titkaim olvashatók,

aki ismeretlen nyelven kiált

álomban hallott, régi átkokat,

s szavára hamuvá kell omlanom.

Levegőért kapkodva

Mintha tágas termeken keresztül

levegőért kapkodva futnánk,

hogy még egyszer hallhassuk hőskorunk

naív csataképeinek

iszap-csendbe süllyedő zaját.

Zsákutca

A biztonság unalmas

nyúltornyából néha előmerészkedsz,

s késpengeélű éjszakában

botorkálsz, hogy megtapogasd

a zsákutca végében a falat.

Önismeret

Agyrémek – foszforos szárnyú legyek

koponyám gyufásdobozában.

Munkamódszerül

1

Oly vigyázva illeszd szóhoz a szót,

mint akit csak saját

távolléte bátoríthat beszédre,

s oly aprólékos-pontosan,

ahogyan a halál fiatal arcok

évtizedek múlva megjelenő

ráncainak tervrajzán dolgozik.

2

Úgy nézd a jelenségeket,

mint ahogy a be nem kötött szemű fogoly

látja a fákat, bokrokat,

egy pillanattal a sortűz előtt.

Olyan világban éltem

Olyan világban éltem,

hol bárgyú kések szeleteltek

búzacipó-mosolyú arcokat –

hol főzelékszagú homályban

fortyogva pangtak el az eszmék –

hol a sárból gyúrt ember

sárból gyúrta isteneit.

Elfelejtett szavak

Fakuló partra vetve,

az eszmélet szegélyén

alélt hajótöröttek

hevernek a homokban

só-marta szemgödörrel,

gubancos, szürke hajjal,

püffedt lábuk kinyújtva.

Nyers szél csapkodja őket,

fölállnak, tántorognak,

bágyadtan visszarogynak

a kagylótörmelékes,

kényelmetlen fövenyre.

Erőtlen fejtörésben,

tétova akarásban,

aluszékony szivekben,

tört fényű mosolyokban,

ellobbant fáklyafényben,

földmélyi motozásban,

töppedt falevelekben,

föl nem épült falakban,

a csillagok porában

kallódnak…

Álmatlan éj

Éj, forró, lüktető éj!

Te naponta táruló anyaméh!

Újra meg újra

visszafogadja menedéked

napfényben perzselődött,

őszülő magzataidat.

Enyhíted sebeik tüzét

templomboltozatod alatt,

akol kéklőn ketyegő csillagok

mérik hozzávetőleg az időt,

s lassan mozgó fekete ingák

szabályozzák vonagló éveinket.

Verítékálarc takarta arcok

úsznak benned mozdulatlanul,

szótlanul, bár minden pórusukból

lucskos fájdalom szivárog.

Hömpölygeted jelképeidet:

mák virágából font koszorút,

lanthúros teknősbéka-páncélt,

halott fehér madarakat,

szelek hangján szóló csengettyűt.

Messziről halványzöld part dereng.

Kagylózúgásodban hallatod

a be nem váltott ígéretet,

gyertyalánggal festesz falra vért,

haldokló száján kibuggyanót,

csontvázunkat formálod ki őszi

tar gallyakból, túl az ablakon.

Ó, szoktass hát a meg nem szokhatóhoz

engem, ki ébren hányódom a baljós

lószőrmatrácokon! Mérgezz igéző,

kecsegtető káprázatokkal is,

másképp nappal elhanyatlanék,

ha túl is éllek, örökkévaló,

téged naponta, s új erőre kapva

ébredek, mikor hatalmadat

megtöri az első halvány sugár.

Az ősz

Szégyenkező leányként áll a nyári tájék

a gyertyafényben úszó ég alatt;

ledobja testéről a tarka rongyokat,

s hideglelős ölelkezésre készül.

Kínpadra vont madár

sikoltását utánozza a szél,

majd lenyomja az aggastyántanyák

füstjét a fuldokló mezőkre.

Az erdő sűrűjében láthatatlan

csőrök szemelgetik a haragosvörös bogyót.

Kockakövekből épült tömzsi bástyák

és négyszögű, vasrácsos ablakok.

Mint hogyha a toronyszobából

egy főkötős hajdani aggszűz

sárga arca kandikálna ki

a hegygerinc felé, honnan az alabárdos őrök,

petyhüdt fitymaszerű sapkával fejükön,

topogva elvonultak.

Kigyomlált fejtető a messzi fennsík.

Mogorva arc a távoli sziklatömb.

Szemöldöke a kúszva el nem érhető

tövisbozót. Bajsza elfajzott bujtovány.

Vörös szakálltüskéin régi szégyen

vet lángot alkonyatkor.

S elkezdenek a hallgatag növények

fonnyadt indáikkal tapogatódzni,

mint szánalomra méltó koldusok

vakságuk börtönében,

s bizonytalanba száll szomorú panaszuk:

Minket szegényeket

cudar szél tépeget

cudar szél fosztogat

zöld bőrfoszlányokat

zöld arcok rostjait

zöld szárak roncsait

röpítve ellohol

nem csillog sárga por

a méhek potrohán

hull párta és kocsány

meddőn hull el magunk

jaj olyanok vagyunk

mint a szökött halott

kit vonz egy fényszelet

ki félreoldalog

élők közt ténfereg

élők közt ácsorog

majd visszatántorog

a négy veremfalig

hol nyugton alhatik

többé nem háborog

megadja csontjait.

És mintha csak halálukat siratná,

elered az eső.

Lüktető, személytelen zokogás

rázza a fákat, bokrokat.

Erdők sóhajtozását hallani.

Nyálkás növényi vértől latyakos

zöld leple a mezőnek.

Folyókák sodrában virágmaszat

s üres bogárpáncél hajózik.

És éjszaka

mintha a láthatatlan csillagok

hullatnák könnyüket a földre.

Égből a földre

földről a földbe

lombról fatörzsre

törzsről fatőre

tőről gyökérig

gyökér tövéig

a föld szivéig

magasból mélyre

kéményszegélyre

tetőcserépre

homokszigetre

a kerti gyepre

virágkaróra

szürke folyóba

mocsári tóba

üres malomra

a sírhalomra

fekete földbe

a szemgödörbe

a szájüregbe

aláperegve

alácsorogva

semmit se fogyva

alászakadva

el nem apadva

hízva a földben

keringve körben

földről a légbe

légből az égbe

összevegyülve

felhőbe gyűlve

égből ömölve

megint a földre.

Ilyenkor pókhálósodik meg

arcunkon a mosolygás.

Ilyenkor tapintjuk ki az erek

félhomályában bolyongó halált,

s tápláljuk öntudatlan sejtjeinkben

a meghúzódó férgeket.

Ilyenkor merülnek alá a szörnyek,

s alusszák tél előtti álmukat

szerelmeink barlangtavában.

Ilyenkor jár a lélek

az álom és a tetszhalál határán,

és lát sosem-volt képeket,

szivárvány ívén hintázó halat,

kemencetűzben alvó csecsemőt,

faodúban országos dáridót,

hol hímoroszlán szőke lányt ölel,

s hóemberek gőzölgő puncsot isznak.

Mit lát, ha lát?

Lépcsők sokát

díszes lakot

fénycsarnokot

márványlapot

trónon napot

ércharsonák

zengő sorát

lángkoronát.

Mit lát ha lát?

Ködös tanyát

kehes banyát

szemben csipát

szájban pipát

dunyhacihát

krumplit babot

borulatot

dúló ragályt

hulló homályt

emberhalált

idült fekélyt

fekete vért

gyötrelmes éjt.

És már semmit se lát, csupán az őszi

sötétséget maga körül.

Mint a fának, szél rázza lombját,

gyökerei a sáros földbe nyúlnak.

Hallja a nem szájból jövő panaszt,

érzi a nem szemből hullt könnyeket.

Az álom és a tetszhalál határán

didereg, s már-már öröknek hiszi

az éjszakát. Úgy véli, hogy a hold

sírban talált, penészes pénzdarab,

s derengés láttán szürke hóesésről

képzelődik, pedig virradni kezd.

Önéletrajz helyett

Fogyó világosság köröskörül.

Az olvasatlan könyvsorokból

alkonyati szemrehányás szivárog.

Az öngúny tűszúrásait

elkendőzik az arcon

a tükörre rászáradt légyköpések.

Megáll-e az idő,

hogy a kicsorbult körző

krikszkrakszait jóvátehesse?

Haszontalan kibúvó:

parókát tenni kőszobrok fejére,

vagy holtak szájába bort tölteni,

mint annyian cselekszik.

Ügyet se vet mások tálkáira,

súlyaira, aki megmérte önmagát,

aki jól látja már,

hogy omló falú kastélyhoz hasonlít,

hol a háznép kihalt,

de a zászlót bevonni elfeledték.

Születésnapomra

Mésztől szűkül az ér, a szív, az agy,

de egyre tágul az önismeret,

amíg holttá meredt

rákok, csigák között magamra hagy

a tél elől hátráló tengerár.

Az öregedő arc rongyfüggönye

eltakarja a fiatalt.

Ha nincs miért, a lélek küzdjön-e,

ha nincs, csak az árnyékok lakta part,

csak a növényt nem tápláló föveny?

Időfoszlányokat szór szét a szél,

s forr az időtlen üst,

hol egyre fő a friss velő s a vér,

míg kiherélnek szigorú ezüst

arccal a nem nélküli angyalok.

Tegyek úgy, mint az öngyilkosjelölt,

mint a gyáva szemfényvesztő, aki

soha legyet sem ölt,

s amíg pohárban tablettákat old,

tudja, hogy úgysem issza ki?

De profundis

Nem ráz meg többé tornyokat sóhajtásom szele,

vérem piros folyója nem zúg át a földeken.

Képmásomat sziklába nem faragják

ormótlan nagy kezükkel

kőbaltás óriások.

A szerelem karácsonyfája,

ahol a vágy színes gyertyái égtek,

valami messzi gyermekkorba csúszott,

s a könny, mit értem ejtenek,

nem friss halottra, múmiára hull.

Hová lettek a fiatal nők,

kik szívem rózsaszín lazacszeleteit

tartósították illatos olajban,

és spulnira csavart

érzelmeimet tűdobozba zárták?

Hová lettek a lányok,

akik örökké félhomályos egemen

csillagpályájukat ragyogva rótták?

Mikor magányos arcomat

a fényreklámok zöld levében áztatom,

mikor idomtalan fejű

búvár gyanánt bukdácsolok

a múlt mélytengerében, érzem,

hogy árnyékom alattomban leválik

két sarkamról, s ellenkező irányban

eltűnik. Érzem,

nem vár többé az alkalom

nyihogva, fölkantározottan.

Már egyre tűrhetetlenebbek

a klozettkefe-bajuszok

a répabunkó orr tövében,

a képernyőn úszó lepényhal-arcok

és elvitorlázó fülek.

Egyre jobban riasztanak

a koponyán belüli omladékok.

Egyre többször állok meg, és tünődöm

hamuba írt betűk fölött.

Ha nincsen fültanú,

egyre gyakrabban hallatom

a megcsonkított cédrus jajszavát.

Lángok árnyékában

Tüzek törnek elő, mint sárkányfogak

a világegyetem tíz pontján.

Nhat Hanh

Ki lángok árnyékában él,

nem készül annak szemfedél,

arca viaszfehér.

Hazája már

buborékot vető homály –

égboltján alvadt vérsugár.

Estelén, éjjelén

tüzes kemencefény

a széthullt csillagok helyén.

Feje fölött

úszó lángbörtönök

parázsló mocska hömpölyög.

Apadnak teste kútjai,

elszenesednek csontjai.

Sújtják a dél néma villámai.

Látja halottak rendjeit,

vágják, verik

könyörtelen vércseppjeik.

Ha menekül,

hirtelen rávetül

a véres fény ítéletül.

Hiába fél,

kegyelmet is hiába kér,

ki lángok árnyékában él.

Hérosztratosz

A félmagon fogant vénarcú csecsszopó,

a majdnem elcsinált kilencedik fiú,

szülők keserve, taknyos, ótvaros pulya,

a falszhakapsz, a napratátsdaszád kamasz,

a mazna kásapusztító, a nyálfolyós

kétbalkezes, a mindigútban lökdodább,

az árnyékszéki szégyentettén rajtkapott,

az asszonynak, leánynak ittnelássalak

túléli híretek, ti délceg kérkedők,

nevét el nem felejtik, míg csak ember él,

s az alvilágban is külön hely illeti.

Diót, fügét, olajbogyót, mit évszakok

érlelnek, kéz letép és bendő eltemet

egy perc alatt. Házat, mely álló éven át

épült, szétzúz ostromgép dobta kőkolonc.

Húsz év növeszt harcossá apró gyermeket,

de dárda s nyílvessző legott végez vele.

Anészidóra és Khlóé lassan teremt,

de Árész kardja gyors, az ollós Moira is

sietve metsz. S ki tudja, tán lehullanak

aiónok óta álló csillagképek is

egy égi szélviharba fúló végnapon.

Fehérségtekre büszke márványoszlopok,

leomlotok. A törmelék, mi megmarad,

mészégetők kemencéjébe vándorol,

s bódé vagy istálló falához jó lehet.

A csóva lángja lobban, mit rátok dobok…

Ítéljétek halálra a szentségtörőt,

a templomrombolót nyúzzátok kínpadon,

holtradöbbent, hibbanterényű jámborok!

A máglya kóválygó füstjében feltörök,

s kométafarkként rémít nemzedékeket

harchirdető, tűzcsóvaszínű üstököm!

Hamlet elkallódott monológja

Álmát alussza Dánia.

Éjbe merültek öblök és mezők.

Magam ődöngök, álmatlan királyfi,

ama holdfény-sütötte grádicson,

hol egykor a szellem léptét követtem.

Hívom ismét, de nem jő.

Visszatérjek-e hát a palotába?

Hallgassam-e a gyilkos mámorittas

hortyogását pántolt ajtók mögül?

Vagy várjak künn, a szabad ég alatt,

s a ködös légbe írt ábrákra lessek,

miket rónak láthatatlan kezek,

s emberésznek fölfoghatatlanok?

Várjak ama rémlátásokra tán,

mik éji órán ütnek rajt halandón,

midőn akadozik légvételünk,

midőn szívünk szilaj verésbe fog,

s lüktetése a vaskos rétegekben

rárakódott nyugtalanságot tördeli?

Idézzem arcát az ártatlanoknak,

kiknek porait irigyen takarják

a sziklakatlanok hamvvedrei,

kiket megmenteni volt hivatásom,

s tán labdajátszmát folytattam hiún,

míg remélve kiáltozták nevem,

s végsóhajtásuk vádja szállt fejemre?

Nem! Hisz rettegnék újra látni őket,

kiknek ősz esői, tél karmai

szétbomlasztották csontjaik körül

a hús túl romlandó sövényét.

Mint hogyha hánykódó bárkában ülnék,

s körém a fuldoklók sereglenének,

a csónakszélért kapkodó kezek,

és nem tudnák, hogy én, a csónakos,

immár közéjük számítom magam…

Ég-föld hatalmai,

akik mulatságul formáltatok

fénylő csillagot fénytelen agyagból,

mit bánjátok, hogy hibbant tervező elv

munkál túl gyarló alkotásotokban!

Én, az úgyis hamar veszendő,

szégyenetek szemetekbe kiáltom!

Tanúim az elhullott milliók,

őspáfrányok nyomai a palában,

gigászi hüllők, szárny nélküli madarak

földből kifordult csontdarabjai,

s a fájdalmak közt nyíló anyaméh,

honnan, miként föld gyomrából a csont,

kifordul a máris halálra szánt,

síró, eleven élet.

Tanúim a természet oly csalékony

csodái, ama szemkápráztató

szikrák, a tűzszeplők a hajnal arcán,

tanúim az esti kertek lakói

s a bíbor kelyheken fel-felsötétlő

virágharag, mikor a nap kötésig

merül az óceánba.

Tanúim a folyók kikoptatott

torkolatának fövenyén a kagylók

s csigák üres héjai. És tanúim

a legszentebb eszmék, miket kigondolt

a bölcsesség, s mik szétpukkanni fognak

a légben, mint naggyá fújt hólyagok,

ha nem lesz lény, ki magvukig hatol.

Nem, ily kezektől én a büntetést

nem tűröm el, hulljon lábam elé bár

intő jelül csőr-tépte májdarab!

Midőn a tengert kémlelem, tudom,

hogy vétkes nem vagyok, csupán a ti

csalétkeitek hajórakománya

fut be a révbe, a portéka, mely közt

mohó kézzel turkál a póri nép,

főrangú hölgy s pöffeszkedő tanácsúr.

Én megvetem e szennyes kacatot,

mellyel rosszra bírjátok rá az embert.

Üzletelésetekben semmi részem.

Szabadon fogok meghalni, s ha már

ellenfél nem lehettem, el nem állok

cinkosotoknak…

Kancsal világ

No nézd csak

No nézd csak ezt a tűzrőlpattant, gömbölyű kis nőszemélyt,

amint a sötétben kurta lábacskáin elpörög!

Rongyokban lógnak róla tarka ruhái, az évszakok,

szétpattannak feszes fűzője pántjai, a délkörök.

Az égi szálában tivornya folyt, és hajnalig állt a bál,

a szálában, hol állt a bál, s patakokban folyt a bor,

a nagyfényű vendégsereg közül ez a nőszemély

kipenderült az ajtón tánc közben, valamikor,

s nem tud megállni azóta, évmilliókon át.

A fényes, jól fűtött teremtől lassan messze kerül,

és nem veszi észre, hogy maga van már, egymaga!

Talpára jégkéreg tapad, fejére fehér hósapka gyűl.

Mézsárga, langy tócsák helyett fekete lyukakba lép.

És nem veszi észre, míg eszelősen járja szegény,

hogy útja egyre fagyasztóbb, egyre sötétebb, úttalan út,

mit nem kísér többé soha távolban aranyló fáklyafény.

Egy moralista intelmei

Boldogok mindenekfölött,

kik tisztes summát örököltek,

s a bölcs ingatlanügynökök,

kik felvásárolják a földet

szent hírű remeték körött.

Jobb egy aranyból vert hatos

ólomból öntött lázsiásnál,

s aki lopott szőlőt tapos,

kártyát cinkel s orrába vájkál,

alig érzi, hogy ragacsos.

A mérlegnyelv kedvezve ing,

ha megpöccentjük észrevétlen,

és lelki árnyékszékeink

balzsamos öblítővizében

illatosabbak vétkeink.

Akinek fején sok a vaj,

takarja be a süvegével,

nem éri akkor semmi baj.

Zárt ajtó mögött böjtös étel

nagyhéten a sertéskaraj.

Csizmaszárban miskároló,

hattyút nyúzni, herélni zebrát,

alkalmatos, ha éle jó,

s vaddisznótorban holmi zsebrák

lágyékába is szúrható.

Gyümölcsünk más fáján terem,

más földjén érik a vetésünk,

s igazabb a töredelem,

ha előbb szűzlányt csöcsörészünk.

De ne szólj szám, nem fáj fejem.

Egy rossz költő halálára

Ő volt a mesebeli tyúk:

sohase költött, noha kotlott.

Hol járt, göröngyös volt az út,

s helyette is verslába botlott.

Mint falkából kimart vadállat,

rítt a sorvégről lemaradt rag.

Rímei párra nem találtak,

s végül is pártában maradtak.

Mennydörgés volt ajkán a sóhaj,

s átkot nyöszörögve kiáltott,

mit visszapöcköltek azonnal

fejére ügybuzgó szeráfok.

Nem boldogul a föld alatt se,

mert kötött formájú a kripta.

Lábvizek nimfája, fogadd be

lelkét szürke hullámaidba!

Megszívlelésül

Élők között nemegyszer

fontoskodnak a holtak,

akik újjászülettek,

de régi hullájukban felbotoltak.

Tanács halaknak

Ne kapjátok be, jó halak,

mit nyújtanak felétek.

Kiderül néhány perc alatt:

halétek vagy csalétek?

A kegyelet oltárán

Hová lettek a családi ereklyék,

a be nem vett orvosságok a polcról,

a titokban iddogált hajszeszek,

alig használt óvszerek, sérvkötők?

Hol a néma zenélődobozok

s az ezüsthangú éjjeliedények?

Hol a családhoz hozzáidomult

pamlagdíszítő oroszlánfejek?

Hol van Henrik bácsi műfogsora,

mit éjjel loptak el vizespohárból?

Hová tűnt el nagymama álszakálla,

amit viselt matrózinas korában?

Hol a gordonka, melyet nagypapa

elásott az erdőn, de rajtakapták,

s mit a diófa tetején felejtett

Máli néni, a szép burnótszelence?

Hol a bugylibicskával kiszedett

vesekövek, a spirituszban eltett

vakbelek és prosztaták s a csavarkulcs,

mit tortába sütöttek tévedésből?

Hová lett a hascsikarás miatt

el nem mondott névnapi felköszöntő?

Hol van a Bösendorfer zongorán

örökké megbicsakló Für Elise

s a férfiágon örökölt bibircsók,

melytől nemegy kasszírnő megvadult?

Hol a lényegesebb aranyköpések

élethű viaszmásolatai?

Kallódnak holmi szeméttelepen,

vagy az Andromeda-ködben lebegnek,

s iparilag föl nem használható

szellemképüket az utódok őrzik.

Széljegyzet

Akad, ki megunta a szépet,

s nem játssza az álmodozót;

ábrándjai ördögi képek,

búvóhelye tüskebozót.

Ha lába tilosba botorkál,

öklét mutogatva dühöng

a nyalnok, a tollnok, a polgár –

s hajdú, ki harangot önt.

Látom, amint nekem esnek –

mondván: „Anathema sit!” –,

Manders tiszteletesnek

késői utódait.

Szégyen alázna, ha járnám

én is a régi utat,

hol annyi az unt tabu s bálvány,

akár a szivarkacsutak.

Szégyen alázna, ha tűrném

vén kloakád ragacsát,

szájtátó, kockafejű rém,

emberi ostobaság!

A kannibál család

Pistike dá-dá a kutyust

állkapcsával a nagymamának,

amelyről lerágták a húst

családi körben, múlt vasárnap.

Apa tepsit készít elő

anyácskának, s pirul a jó nagy

adag körített csecsemő-

sült a fogatlan nagyapónak,

ki benn csibukozik, s kiált:

„Ebédet, mert éhen halok, hej!”

S mit kedvetlenül rágicsált,

gurul a félig elszopott fej

az ifjú jegyespár elébe,

kik egy padon enyelgenek,

s a holt szem pilláit kitépve

kérdezik: Szeret? Nem szeret?

Ártatlan kedvtelés

Munka után a hóhér hazamegy.

Megvacsorázik.

Pohár bor mellett, kenyérgalacsinból

emberkéket gyúr, cérnaszállal

felakasztja őket

formán megtört fogpiszkálóra, gyufaszálra.

Az asztal körül tömzsi kisfiúk

bámulják ügyes apukájukat.

Város- és önarckép 1955

A házak sárga elefántok,

a járdák szürke tigrisek.

Tüzes liliomok forognak

kalauznők fogai közt.

Műsor mellé műsört iszik

e város, hol feszengve élek,

mint a rozmár, mely visszatorpan

a hőpalack bejáratánál,

mint a tapír, mely büntetésből

dodgemet kénytelen vezetni.

Bár lennék boldog pörsenés

gyógytornász egyengette háton,

légy a kávéház asztalán,

hol a címersas két feje

zártkörű klubot alapított,

s tarkón hajszál, mit maradék

utasüdítővel locsol

a szórakozott agronómus!

Ehelyett, úszólecke közben

a fuldoklót kell játszanom,

hogy mélyvízből kihúzzanak

halálra rémült üldözőim,

és kést fogjanak rám a parton,

miközben a porondra lépnek

bágyadt erőművészeink,

s harakiristákat gyanítva

jámbor önborotválkozókban,

mit sem sejtő lábakra ejtik

a súlyzót. S ha nem az enyémre,

gyanúba fog néhány divatfi,

ki hírt vár táskarádión

az ormányforma-változásról.

Sajnáljam-e hát, nem tudom,

ha megfeszíttetésemet

egyelőre, a kedvezőtlen

időjárás miatt lemondja

a vidám-parki rendezőség,

s örvendjek-e, ha a jelenkor

ribizlihántolás terén

szerzett érdemeimre eszmél,

s még árleszállítás előtt

selejtbe tett mentőövet tűz

glóriaként a homlokomra?

Walpurgis éj

A teremben folyt annak rendje-módja

szerint a bál. Loknit, vuklit, tupét

vagy parókát viselt minden boszorka,

s hímes tojásként hordta a fejét.

El voltak látva kezdetben ruhával.

Majomdzsessz játszott, refrént énekelt

egy szolgálatkész orrszarvú. Az álhaj

a csillárgyertyákkal versenyre kelt.

De megjött a mindentudó kucséber,

mire belátták, hogy úgyis hiába,

s mivelhogy szombat éj volt ez az éjjel,

pőrén szaladtak ki az éjszakába.

S míg a pálmák phalloszokká dagadtak,

s cirokseprőin szétrebbent a lányhad,

s míg szilaj főpincérek elragadtak

pisztonkacajtól spicces bálanyákat,

tüzet fogott a csillártól a lokni-,

tupé-, paróka- s vukligarmada,

s az ablakon mint forgószél csapott ki

a terem elárvult hónaljszaga.

Shakespeare: XIX. Henrik

(Műfordítás-paródia)

Harmadik felvonás

Tizenötödik szín

(Henrik király, lord Downtar, Anyakirályné, tombárok, pálhahordozók)

DOWNTAR

Felség, a franc föld künyső parlatán

elült a hadvasak zadorlata.

Bék ül kevély-csornáló Mars helyén;

s a nép, a tél-túl potnát, csart, sugát,

pohontyot vesztő, nyögsanyarta nép

tallót subál, polyhót vet parlagon,

s ha pönty aszalva, surboly ha beért,

újpénz fejében vesterát lakik,

zengő pakád szavára jár hokornyást,

s dibározik Bonárdus innepén.

A franc király, ki – tudjuk – fő gyimót,

s hétért kitesz, még morcolánkodik,

Richárdot fölcihellve ellened,

ennhorjodat, míg téged elsümérel,

pihál, de csak kurtán s fonátosan.

Mert hosszú nótát a cölöpmadár –

hajósok tartják – ritka nap pityog.

HENRIK

Csitándiságomat csotválja még

e purhonya, ez a pöhös nyagóc!

S Richárd, a nyekre? Hát ő? Mondsza csak!

DOWNTAR

Cáp cselkesiddel sunnyog és butog

a Vérgonyasztón…

ANYAKIRÁLYNÉ

A Vérgonyasztón? Ó, süh! Pém! Piha!

Szotykon vatyorgó, páhás veckelem!

Süly rá, ki vity-váty cselkesek közin

ennhorja ellen ily pórén pocáz!

Csorhózzék szik töpörré jonha, vetyke,

folyánk cihó duzzon rút harpocsán!

Ó, habkaságos, pátyos-szép nyoszolma,

hol monhóm szörnyt csüvöllött, süly reád!

Süly rátok, hónál hóbb, duzos gemellők,

miknek nedén a ded földemhedett!

Mert nincs ponyább, nincs csetvesebb, riháltabb,

még torzs pöhöndiek között se, mint

e csép, ki szétmandangolá a hont!

(elhónyál)

Farsang utóján

(1970–1975)

Kalandozás egy égitesten

Meglepetések

Megdöbben a szerelmes,

ki évek óta vár a parkban,

s mikor már lába gyökeret eresztett,

és szél kuszálja lombhaját,

meglátja hölgye ablakában

a gyors, felvillanó fényt,

az elmulasztottnak hitt jeladást.

És megdöbben a gyermek,

ha feldobott labdájából parányi

pontocska lesz, majd elnyeli az ég.

És meglepődik a lovas,

aki azt hiszi, fennsíkon poroszkál,

s egyszerre látja, hogy az árkok

óriási homlokbarázdák,

s meglepődik a vándor,

ha egy rézsútos ösvény kaptatóján

útjába áll

az átugorhatatlan orrsövény.

Meglepődünk mindannyiszor,

ha arcot vált a megszokott jelenség,

vagy ha az emlékek madárrajában

megpillantunk egy szárnyas, különös lényt,

valami ismeretlen szellemet,

vagy ha unalmas zátonyunkról

távoli part felé sodor a hullám,

ahol üvegként átlátszók a sziklák,

a földnyelvek mint pántlikák lobognak,

s boldog a lelkünk, hogy fénylő kis kavics lehet

a végtelen homokmezőben.

Dél

Tűrhetetlen napsütésben

felbolydult darázsfelhő talál rám.

Forró szélben mozdulatlan állok

kavicsok záporában.

Vénülő, töppedten aszalódó

képek halnak bennem el.

Cserben hagyja torkomat a hang.

Cserben hagyja arcomat a vér.

Állok száraz porviharban.

Állok parázsló szőrbozótban.

Állok a körém hurkolódó

hőhullámok ostromgyűrűjében.

Majd ha a szivacsos éjszaka

likacsaiból hűvös fény szivárog,

ujjal megérint, ki lát először,

s összeomlok marék hamuvá.

Hétköznapok

Az eseménytelen tavon

vízgyűrűk egyformasága,

lemondó legyintései a mélynek.

Szomorú sziklákon az ének

ezer darabra törik,

partra vetett limlommá züllik a szó.

A sötétség gyepűin nem hatol át

a fény káprázatos ellenérve.

Az áldozatok szentelt mezején

patkány futkos, sündisznó sündörög.

És jönnek hosszú sorban

az elfásult vezeklők,

kik soha le nem vethetik

a hátukhoz tapadt batyut,

sem a bőrükkel összenőtt darócot.

A szemtanú

Őszi csillagok lombhullása.

Maga köré falat álmodik a mező.

Háztetőkről tengeri tajték

csorog a meztelen bokrok közé.

Ablakok tébolyát tükrözi künn a táj.

Ugyanazt nézni mindig!

Fogytán a haszontalan türelem,

mit a százfogú óra morzsol.

Elbotorkálni még a szemhatárig,

hová csalóka, márványos derengés

hálója hívogat, s ott halni rovarok

zümmögő kínhalálát!

Ki esztendőkön át

forgott egy képzelt középpont körül,

és csak a fegyverek hiánya védte,

aki arcán üszkös mosollyal

látott száguldani tüzes tekéket,

s keze hamuba fúló fény után nyúlt,

s látott vízáradást,

amely térképet hatálytalanít,

mit is keresne még a sivatagban,

ahol óriás madarak

homokszínű körmenete vonul át?

Jobb helyben állni mereven,

amíg görcsüket el tudják tagadni

a zsigerek, s kétrét görnyedni nem kell

a megváltó hányingerig.

Mereven, mintha vallatásra várna,

mely – sajnos – úgyis elmarad.

Magányosság

Füstgomolyokkal, felhőcafatokkal övezve

száguldok, ahol nincsen előre, se hátra.

Farkasszemet néz velem az önfényében sütkérező,

elégedett, aranyszínű arc.

Nincs se takarni-, se félnivalóm.

Nyugodt szívvel, ha tehetném,

szembeköpném zsarnokomat.

Ha nem feszülne a póráz!

Reménytelenül hordozom

szikláimat, tengereimet.

Élősdieim kihalnak,

mezőim elszikesednek.

Dajkám, a megőszült idő

ringatja örvénylő fejemet,

altatgat, hamuval betakar.

Szeles napon

Selyemtekercsek az őszi felhők…

Jü Hszin

Képzeld, hogy béna lábbal tolószékben ülsz,

s úgy nézel föl az októberi égre,

ahol csak imbolygó szigetekkel találkozol

egy végtelen tekintet tengerében.

Várj, míg a szél nemcsak a fák

dohánysárga szakállát tépdesi,

de téged is megfoszt vonásaidtól,

hogy arcod meddő karsztvidék legyen,

ahol a szakadékok, vízmosások

egy cseppfolyós lávában gázoló

őrült megfagyott lábnyomai.

És selyemtekercsekről szó ne essék!

Az idő szintjei

Az idő szintjei…

Egymást kergető és utol nem érő

körcikkelyek.

Vonaglások a glóbus arcán.

Az idő szintjei…

Termek, ahol szót sem érdemlő célokat

idétlen tánclépésekkel kerülgetünk.

Az idő szintjei…

Az amfiteátrum lépcsősora,

hová önnömagunkat ünnepelni

elkésve érkezünk.

Az idő szintjei…

Lejtők, hol a hazugság, öncsalás

napot, holdat eltakaró

szeméthegyei halmozódnak.

Az idő szintjei…

Ziháltató emeletek

egy lift nélküli felhőkarcolóban.

Az idő szintjei…

Megálljt parancsoló

kőtáblák, ahol elmosódva is

a legrosszabbat sejtetik az ábrák:

a gyilkos tűzben sistergő szemek,

egy mutatóujj, szüntelen kinyújtva

valami végzetrejtő gomb felé;

sokáig tűrő hátasállatunk,

a felháborodott föld,

mely lerázná nyomunkat is magáról;

s a megbántott egek,

amint lemondóan továbbvonulnak,

s más csillagot keresnek.

Kalandozás egy égitesten

Szürkéskéken alvó hegyek,

élettelen síkságok lábaiknál.

Legszomorúbb a városokba térve

látni a sárgán szanaszét szórt

csontok seregét a sikátorokban,

téglafalak vörhenyes csonkjait

az esti fény utolsó lobbanásakor,

és a kőlépcsőket a kikötőben,

melyekről a rászáradt vért lemosta

réges-rég a dagály…

Hamueső hullt a könnyelműek

tetemei fölé, kik félrevezető

ösztöneiknek engedtek.

A mélyben

pestisnél iszonyúbb járvány dühöngött,

de a csillagok ugyanúgy ragyogtak.

S ezt teszik akkor is, ha elborítja

az őrjöngő növényzet

a szobrokat s pártás toronytetőket.

Kudarc volt ez, de sötétjébe némi

hősiesség visszfénye is vegyül,

mert magasba törtek az elbukottak.

Szánalmasan végezték, de a szégyen

el nem törölheti soha a gyászt.

Itt az alázat most is leborul,

s csókolgatja a talaj sebeit,

az emlékezés horgával szivében.

Láng és sötétség

Csak mint a fák…

Egyedül állni a nyári délutánban

egy ismeretlen város főterén,

a falnak vetve hátadat,

bámulni a gótikus tornyokat,

testes kupolán a rézrozsda zöldjét,

arcodon érezni a zápor

jótékony, langyos sortüzét,

és hálásan, halkan sóhajtani,

mint a porlepte fák…

A régi ház

Egy gyomfölverte őszi kert vöröslik,

hol az égő avar

tüze tompán fénylik a ködön át,

és a kőszobrot ellepő bozótnak

ormótlan, zöld szoborformája van.

Fölösleges belépni a szobákba,

ahol törött ablakon, rozsdaszeplős

tükrön árnyékokat táncoltat most a szél,

s a tapétáról megszöktek a színek.

Nem oldozhatja senki föl

a jövevényt, ki halasztást kapott,

a földön vesztegelni egyelőre.

Odabenn se pattanna szét

a homlokát szorongató vasabroncs.

Jobb elrohanni messze,

a korlát nélküli fahídon át,

vagy nézni lenn a vasszínű vizet,

amelyben arca eltorzult ellipszis,

és szája megvonagló téglalap.

A fény fonákja

A fáradt szél kékes foszlányai,

merev mozdulatok egyformasága.

Egy molyrágta arc megmerül

a szürkület mosdóvizében.

Alig felfogható hang:

egy ág hullása az emlékezetben.

Terasz, hol sárga fű tenyészik

a nagy kőasztalon.

Ki hinné, hogy itt egyszer vacsoráztak,

s megszelték a nyöszörgő kenyeret.

Inas, szikár árnyékok járnak erre,

a rég halottak képei,

s félresiklanak a kinyújtott kéz elől.

Ha jönne végre egy,

kinek hajában hullócsillagok,

s tekintetében egy sereg hal el,

nyomában a sötétség

az elszivárgó fény fonákja lenne.

A háttérben

Messze hintázó lámpák fényköre,

lassan megérő, halvány sejtelem,

éjszakai, tompa lábdobogás,

árulkodó nyomok a parthomokban…

Valaki les, figyel a házból,

arcát az ablakhoz szorítja,

elmosódott vonásait

rovátkolják az eső szálai.

Itt mindig nyirkosak a fák,

itt mindig egy irányból fúj a szél,

itt csak a némaság kiált,

itt semmi sincsen az arcokra írva,

itt nem lüktet az idő szívverése.

Itt, ami él, csak a háttérben él,

s nem önmaga, sápadt jelképe csak

valaminek, ami magára hagyva

vergődik, de nem képes megjelenni,

s folytatni, aminek nincs folytatása.

Meddő órán

Mit ér vajúdni, tépelődni?

Kisiklanak kezemből a szavak,

láncos golyót hurcol a gondolat,

szürkés iszap az órák üledéke.

Nincs megváltás az asztalára görnyedőnek,

nem nézhet fölfelé,

ahol színes palástban

vonulnak a koronás évszakok,

mint vándorló királyok,

ahol tánclépésben fut át a szél,

ahol szárnycsapás minden mozdulat,

s ahol elfüggönyözve

az ajtók, mik varázsszóra nyíltak,

és mögöttük halomban állt a kincs…

Bizonytalanság

A sűrű sötétből előrobog,

sisakos feje áttör a falon,

szemgödréből szél süvölt.

Melyik pillanat szülte meg

az éjszaka alvadt tócsáiból?

Mióta visszhangzanak

szívünk sírkamrájában

az ő dördülő léptei?

Mikor rohan tovább, s mikor talál ránk,

honnan tudnánk, te meg én,

gyanútlan, védtelen alvók?

Nyársirató

Miért bukunk föl az éjben

az óraketyegés egyenletes hullámaiból,

marokra szorítva az álmot,

mint aki játszadozik viperákkal,

kifeszíti s pengeti őket?

Miért látom szemedben

az elmaradt tűzvész ígéretét?

Már fölszakadoztak a nyár sebei,

harciszekér tördelte robogva a fák koronáját,

és elgereblyézték a kerti porondon a vér nyomát.

Viaszfehér az arcunk a zöldes fénylucsokban.

Hisz elvérzett a nyár… A kakukkszót hallod-e még?

Hallod-e még vágtatni a távoli lángparipákat?

Láng és sötétség

Egyszer csak fellobogtál,

éjjel-nappal kéklő lánggal égtél,

hiába próbált elfújni a szél,

hiába formált az út porából

hívogató ál-alakot,

sosem mentél utána.

Visszatartott szigorú iránytűd,

meg nem téveszthetőn.

Mi volnék mostmár nélküled?

Lyukas vederből elpergő hamu,

papírfoszlány, korláton fennakadva,

egy homályban eltűnő állat árnya.

Egyszer majd keresni fogjuk egymást.

Végigmégy, mint vak, a szobán.

Tapogatsz karszéket, padlót, falat.

Érinted létem kihűlt körvonalait,

s nem hallod, hogy hangtalan tátogással

próbálok feléd kiáltani.

Azután feladod. Ülsz egyedül.

És mintha mázsás súly dördülne, úgy hull

le egy apró malterdarab

a mennyezetről…

Kedvedért megjátszom, mintha hinném

a könyörületes mesét,

hogy van fogódzó a bizonytalanban.

Nélküled

Megszólaltat, mint hangvillát, hiányod,

ülök, homlokom kezembe temetve,

elviselni már nem tudom ideiglenes halálodat sem.

Ha nem vagy, nem vagyok.

Csak mint üres szoba,

hol az elköltözött lakók

szétszórták a gyűrött újságpapírt.

Az ablak alatt lámpák sorfala,

meghajtja nyakát a sötétség,

ha kardjukat kivonják.

Nem számít, hogy éreztek hasonlót

előttem mások, és érezni fognak.

Nem vigasztal, hogy rám gondolsz: nem érzem…

Nem vigasztal, hogy évek óta

járod velem

reménytelen útvesztőjét a szerelemnek.

Siess! Mire visszajössz, nem találsz,

egy üres képmás pótol ezután,

ő ül székemen, ő iszik poharamból.

Mint kés hasít tekintete.

Jókedvet mímelve nevet lélektelenül.

Akkorra messze járok,

megbotlom kőben, keshedt fűcsomóban,

zsebeimet kiforgatom,

elhagyom mindenemet,

gondolattalan ülök egy fatönkön,

arcomon át hangyák vonulnak,

nap, hold értetlenül bámul szemembe.

Nélküled hagyom múlni az időt

– és nélkülem…

Újraszületés

Majd fölemel, majd magasba emel

aranyszín tenyerén a feledés,

hol a gyülekező évszakok táborában,

fény és árnyék közös, tarka köpönyegén,

a pirkadat parázsló ketrecében,

a madárfüttyös ég halálkék harmatában

görbülten fekszünk, mint az embriók.

Változatok egy témára

Az elsodortak

Újra és újra látom a képet, amely köznapiságával lenyűgöz,

banalitásával mellbe vág, szürkeségével lehengerel,

az egri főutcát a század harmincas éveiben,

a nyüzsgő esti korzót a liceumtól a moziig

terjedő kurta útszakaszon,

a sárga lámpafényben fürdő, elmosódott arcokat,

a gömbölyű hasú, középkorú urak méltóságteljes lépteit,

a vastag arany óraláncokat, amint a hivatalfőnökök vagy módosabb kereskedők

állig begombolt mellényét szegik rézsútosan,

látom terjedelmes vagy ösztövér hitveseik malomkerék-kalapját,

jól hallom a matrózruhás iskoláslányok vihogását,

amint kitódulnak az angolkisasszonyok kápolnájából, a májusi litániáról,

itt kölnivíz illata csap meg, amott bor- vagy szivarszag,

a törvényszéki bíró és neje kétoldalról fogják karon bolond leányukat,

mert máskülönben a fiúkat simogatná,

ezüstfejű bottal, ferencjózsef-kabátban

végzi esti sétáját a telekkönyvezető,

a nagytemplom őszhajú karnagya csitrik után lohol,

üveges ajtajú batárban hajtat el egy lilaöves kanonok,

és hat vagy hét templomtoronyból

hangzik föl egyszerre az estharangszó,

s már hullámozni kezd a kép,

míg a vízáradásszerű kondulások remegtetik,

hegyi folyóvá szűkül össze hirtelen a keskeny utcasor,

a hanghullámok áradása sodrába kapja a járókelőket,

tempóznak a karok, a víz fölött pontyszájak, harcsabajszok,

fuldokló kapkodás, némán tátogó halálfélelem,

így sodródnak mindannyian az éjfekete torkolat felé,

döglött pisztráng, én is velük, de lehorzsolt ezüstpikkelyeim

sokáig ott csillognak még az alkonyatban

a házfalakon vagy a parti sziklák oldalán.

Az emlékező

És látja őket, látja arcukat,

amint egy pocsolyából fölmerülnek,

eszelősen csapódnak rá az ablakokra,

s esőpászták maszatjává fakulnak.

S nincs semmi eszköz, jöttük elleni,

kóvályognak fel s alá a szelekben,

s ő tudja: nem lehet nem hallani

a morajló hangokat a falakban,

s dübörgéssé növekvő ütemük

fájó halántékán úgy hatol át,

mint mikor a zongora fedelét

durván lecsapják, és a futamok

ideges csillagszóróját kioltják.

A menekülő

Míg talpa a zsombékot tapogatja

az éjféli árnyékok mocsarában,

a félelem recéje lepi arcát.

Mázsás ólomtömb lett a levegő.

Fojtott hangon kiált.

Egy fal tövében összerogy.

Minden hiába! Már titokban

körbevették az üldözők.

Tehetetlenül forgolódik.

Irgalmas kéz nyújt színezüst

pengét feléje egy felhő mögül.

Megkönnyebbülten dől belé.

Minden napra

Hiába lázongsz, nincs meghallgatás.

Hiába küszködsz, a legyőzhetetlen

titok csonthéja nem fog szétrepedni.

Nincs fény. Lerakta díszeit a nap.

Tűrj vád nélkül. Késéles szél hasít

arcodba minden reggel új rovást.

Egy szálat minden este elmetélsz.

Minden éjjel utolsó éjszakád.

Sorsvonal

Talán csak egy marék agyag

vagy csillagok felé kitáruló növény,

talán egy csontgödréből kiszökő,

független szemgolyó leszek. Nem tudhatom.

Talán majd egy fasor fedélzetén

hajózom el, ha a száraz, meleg szél

az akácok fehér vitorláit dagasztja,

talán az irgalom magasságába lendül

a sorsomat himbáló mérlegserpenyő.

Talán kiválik a homályból a határkő,

hol tündöklő kard vágja ketté

az ösztönök sötét gubancát.

A látogató

Te közelítesz-e hozzám, vagy én

botorkálok ügyetlenül feléd, ki tudja?

Lépéseket jelez halk ropogással

a kavicsos út. Szél motoszkál

a lepattogzott zöldű zsalugáteren.

Irtózik az odabenn lakó

elmúlni dolgavégezetlen.

Pedig a bútorok, porlepte tárgyak,

az elmosatlan poharak, edények

mint valami alkalmi vérpad

sivár kellékei…

Mutasd, hóhér, mutasd időtlen arcod,

mutasd palaszürke csillagaid

tompa fényét a hamusivatagban,

ahol úr vagy, mielőtt letarolnál

pallosoddal, akár az őszi kertet,

hol dércsípte gyümölcsök dideregnek

hajnal felé…

Visszatérés

Egyszer majd visszajövök, és senki sem vesz észre,

mécslángként föl-le futok az omladozó falakon,

a gyomsűrűben keresem levedlett régi arcomat,

fejem fölött a túlvilág krétaszín csillagaival.

Lassan tájékozódom, mint a hajótörött,

aki szélcsendnek képzeli a megállt időt.

Gubója ha átforrósodik, izeg-mozog a báb,

a rozsdás penge újra kibújik a kardhüvelyből,

máglyák pattogó nevetése fúródik az űr fagyába.

De az én gyönge fényem nem táplál idegen tüzet:

árnyékok rácsai között reszketve kihamvadok.

Egyszerű fejfa

Anyám emlékének

Arc, mit tükrözött a tiszta tenger,

szétroncsolt a hullám, nem felelsz.

Dallam, emberi ajkak lakója,

házadat elhagytad, nem felelsz.

Mondat, mit a föld porába róttak,

elmosott a zápor, nem felelsz.

Kör, mit madár írt a levegőbe,

az a madár elszállt, nem felelsz.

Láthatatlan lettél, néma lettél,

mint aki sosem volt, nem felelsz.

Találkozás

Még néha megjelensz az ingoványos szürkületben.

Arcod sárgán világító holdudvarában

elhalnak a fényérzékeny növények.

Nem látható drótakadály borzolja tüskéit közöttünk.

Az asztalon lassan elvérzik a vörösboros pohár,

és jeladás reccsen a bútorokban.

Elindulok, az eső tengerzöld hullámai arcomba csapnak,

a léten túli navigációt próbálgatom, ügyetlen tengerész,

akit mindig tévútra visz valami gúnyos szélroham,

és küzd ereje fogytáig a rosszindulatú áramlatokkal.

Vagy mint aki koromsötét szobában ébred,

s találomra botorkál valamerre,

székekbe ütközik, és tapogatózó keze

az asztalon az apró tárgyak rendjét megzavarja,

s az ajtót keresi, mit régen befalaztak…

Egy hiányérzet margójára

Mivé válik az emlék

a felejtés vegykonyháján, ahol

ízetlenné és színtelenné

pácolják, gőzölik

képmutató szakácsok

kenetteljes mozdulatokkal?

S mivé leszünk magunk,

mikor beleegyezésünket adjuk

az alvilági művelethez?

Részvétlenekké, vagy tán cinkosokká?

Hiába néztük megrendülve végig

az értelmetlen szenvedést

– végül csak annyi volt a test,

mint földre hullt, sötét ruhacsomó –,

ha egy homályos ablak áll utunkba,

ahol még az árnyék sem látszik át…

Magányos utas

Leszállsz a földre, nehézkes madár,

szárnyaidról lerázod a havat,

csőröddel kopogtatsz az ablakon,

de nincs kéz, hogy kinyissa.

Éhesen fölcsipegeted

mások elejtett szavait,

a nappal földre hullatott

ismerős mozdulatokat.

Körülnézel, a környék ugyanaz még,

amott bóbiskol a formátlan kőszobor.

Fejed vállára hajtanod mit érne?

Nincs semmi más, csak ami volt,

és amiért nem érdemes maradni.

Zajt hallasz, tebenned zuhan le

valami súlyos tárgy, az egyedüllét

purgatóriumából nem válthat ki a tehetetlen remény,

csak terjegeti kifordult, sápadt két tenyerét,

mint aki nem felelhet a történtekért.

Újra felszállsz. Mögötted sárga fényben

bontakozik ki az örökre

félbemaradt építkezés állványzata.

Megbánás

Zsákutca béna foglya,

arcod megmártanád sekélyes pocsolyákban,

gyászlobogóba takaródznál,

megvénülnél idő előtt.

Holtágak csöndje vesz körül,

döglött halak hasán látod viszont

tulajdon sápadtságodat.

Egy személytelen ujj

korommal festi az egekre:

így történt, így marad.

A bocsánat

A házak ingón féloldalra dőlnek,

rézsútos sávok, át az arcokon.

Jön egy madár, csőrében levelet hoz.

Talán a várva várt feloldozás!

Elmúlt a tél. Ideje, hogy fölengedj.

Vágj neki a mezőknek szabadon.

Sebaj, ha lábad kásás hóba süpped.

Csüggedésed senkit sem boldogít.

S mégis tölcsérszerű kínzószerszám az önvád,

minden új nap új mákonyt tölt belé.

Izzadó tenyérrel elkapod,

és szürcsölöd, és szürcsölöd mohón,

míg belekábulsz, támolyogni kezdesz,

s úgy érzed, meg kell hogy fogóddz,

hisz egy lélegzet is továbbsodorhat,

s a párás messzeség magába szív.

Szégyen

Terepszínű sátrak a félhomályban.

Emitt egy villanyfényes udvar.

Még látni őket, akik négyszögében

állnak az alacsony épületeknek.

Egy ajtó fölött bádogtábla: FÜRDŐ.

S porlepte, izzadó embertömeg

tolong a víztelen csapoknál.

Mért kellene folytatni, részletezni?

Egy pontba is sűríthető a látvány:

egy vércsepp, mit az erőszak kisajtolt,

lehullik szégyenében.

Hűség

Látszólag mozdulatlanok szánalmas szurdokukban csontjaik,

szemük nem látja többé az idő eszelősen nyüzsgő tenyészetét,

emléküket ki-kioltja a szél, sodródnak kozmikus viharban,

sosem találnak vissza közénk.

Hiába tárom szét karom, nem oltalmazhatom meg őket,

vérem hiába lövell ki az érfalon,

föl nem melegítheti őket,

vörös fénye nem világítja át kihűlt szerveik éjjelét.

Nem érhetem őket utol, akikhez nem vezet út,

akiknek a reggel is éjszaka, a dél is éjfél,

akik tehetetlenül fekvő csemegék valami zsarnok asztalán.

Mégsem nyugszom bele. Viaskodom erőtlenül.

Holtomig fog lüktetni értük

harcban kapott, állatszív formájú sebem!

Évfordulóra

In memoriam T. P.

1

Huszonöt éve, hogy nem élsz.

Felbukó fejeden a szőke haj

huszonöt éve küszködik

a föld ragacsos hullámaival.

Nem tudom, hol van az a ház,

ahová most is visszajársz még,

mégis jól látom a kaput,

amint belépsz, törékeny árnyék.

Mint aki vízben gázol, úgy

botorkálsz a vetetlen ágyig.

Állsz, mint fehérlő gyertyaszál,

sápadt tested az ingen átvilágít.

A mozdulatlan liftbe szállsz,

eleven arcokat keresve.

Az óriási, béna hintaló

fölcammog a legfelső emeletre.

Nyöszörögsz, a falat tapogatod,

járod a kihűlt romszobákat.

A lyukas tetőn át kezed

az elguruló csillagok után kap.

És minden így gurul tovább,

amiben már-már megkapaszkodol.

Az éjszakák véletlene

partra dob, aztán elsodor.

2

A látszólag burkolt fenyegetések,

a sivatagi szél, mely el nem ül,

a jövő járhatatlan tartománya,

amint kiterjedéstelen terül,

a hullámpostán hányódó palackban

érkező, szem nem látta üzenet,

az alkonyati ég alján a messzi,

tőmondatszerű torkolattüzek,

a színleg hebehurgya támadások,

a kardcsapás, mely mellettünk suhan,

a sanda mordály, mely csütörtököt mond,

a célját tévesztő lovasroham,

az ólálkodó ezerféle rémkép,

mely jön, hogy lelkünkön erőt vegyen,

ablakon beleső kocsonyaarcok,

formátlan lábnyomok a szőnyegen,

az éjszaka, a sötétség erői,

mik játszanak velünk tetszés szerint,

érzékeink utolsó lobbanása,

kihunyó belső naprendszereink,

a kés, a méreg, a kötél a torkon,

a szívbe fúródó acélszigony…

Min estél túl? Mi zajlik még előttem?

Nem tudom! Jaj, nem tudom! Nem tudom!

3

Feketeruhás koporsóvivőid

nem kívántak neked rosszat, se jót,

mikor föléd borították az éjjelt,

ezt a belül üres ólomgolyót.

Magányos voltál, kiszolgáltatott is,

mohó ellenségek közt védtelen.

Fehér férgek nyüzsögtek rajtad ott is,

hová nem nyúlhatott az én kezem.

Jobb nem tudni, nem is gondolni arra,

az a tivornya meddig tarthatott,

amit messze kerül el minden élő,

de mozdulatlan tűr el a halott.

S hogy végre megpihentek fölfalóid,

mert látták, hogy nincs egy falat se már,

de nem lehetett hová menekülni,

s győzött a férgeken az éhhalál,

hosszú csend jött, majd a széthullni vágyó

csontok utolsó roppanásai…

Porod faggatnám: mondd, csak ennyi történt?

De titkait a föld nem adja ki.

Letépett álarcok

Szélben lengő mécsláng alatt

halovány fénykörben kuporgó,

idomtalan fejű, reszketeg árnyék.

A véletlen szülötte.

Karmok széttéphetik,

szétloccsanthatja koponyáját

egy kődarab.

És mégis eleven hit

lakja a szívét! Hiszi, hogy trón illeti őt,

a gyengét és veszendőt.

S a mindenséget ostromolni készen,

ekképp kiált:

„Köröskörül romlás és rombolás!

Széthullnak égitestek.

Tűzeső veri városaimat.

Lávakövekké fagynak a csillagok,

melyeket egy képzeletbeli égbolt

tereit bevilágítani öntök.

Képek vesznek körül, káprázatok,

miket a puszta légből bűvöltem elő,

mítoszaimat vakmerően fölidézve,

noha nem tudom, egyenesen állok-e,

vagy fejjel lefelé függök az űrben.

Öklöt rázok a menny felé,

ha tarjagos felhőkből lecsapó

villám fonódik tornyaimra,

vagy járványok vörhenyes szőrű farkascsordája kerülget.

Mert bátran káromol hatalmakat

a lény, ki ellenséges környezetben is

képes volt megfoganni,

ki nem hóember és nem szalmabáb,

de eszméletre ébredt sárkolonc,

az anyag élő kétségbevonása,

vályogviskó a mocsár szigetén,

egy mélyre süllyedt isten menedéke.

Ez a trónfosztott szellem gyújt világot

sejtjeim éjében, idegeim

hamar rozsdásodó drótszálain

az ő parancsa futkos.

Ő nem tűri, hogy a legyőzetés

szégyenébe belenyugodva,

tehetetlenül elheverjek

ürülékem kupacai között.

Ő késztetett föloldhatatlan ellentéteim

tövisbozótjából magasba nézni,

hogy lássam a kárpitok lebbenését,

melyek mögül álarcok kandikálnak.

Csontcsészében, pépes anyag tekervényeiben

ő kényszerített szőni terveket ellenük.

Az ő tüzes ösztökéje tanított

repülni, hogy egyszer zsarnokaim

csillagálmú, nyugodt völgyeinek

kéklő csendjét földúljam. Ő mutatta meg,

hogyan tűzzem ki zászlóm rongyait

fellegváruk fokára.

És ő bátorított, a messzeségben

sápadozó fénypontokra mutatva:

Nézd! Ott az én lámpáim égnek!

A bölcsesség, mit hetven-nyolcvan éven át szívok magamba,

testem petyhüdt tömlőjéből kifolyhat,

s tudatlan leszek ismét, mint a föld pora,

de termékenyítő veszély

vonzza milliárdnyi képmásomat,

hogy a gömbhöz fűző köldökzsinórt

elvágják, és súlyuktól szabadultan

induljanak ama fények felé,

hogy a leplek, álcák, miket ma még

néven nevezni nem tudunk,

de művük szenvedés, nyomor, halál,

egyszer ronggyá foszoljanak.

Igen! Én mondom ezt, halálra szánt,

féregcsupasz teremtmény, ki csigánál

védtelenebb, egyedül mit sem ér,

annál veszélyesebb sokadmagával,

s kit fölfelé visz a szárnyas tudásszomj.

Igen! Én mondom ezt: Nem veszhet el,

ki újraszüli önmagát!”

Ígéret

A reggel mint ünnepnap reggele,

az utakon sűrű menet vonul,

zászlókat visznek és jelvényeket,

az arcokon várakozó komolyság.

S ünnepies fölöttük a nap is,

a langymeleg, szélcsöndes levegőben

a felhők mint szikrázó pendelyek,

és zene szól a messzi csarnokokban.

Nem mi vagyunk, egy más kor népe már ez,

szemükben irigység, se gyűlölet nem ég,

évfordulóikhoz vér nem tapad,

a madarak vállukra telepednek.

Nálunk sokkalta szebbek, okosabbak,

fakó lángunk ragyogássá növekszik

bennük, avítt, elkopott szavainkat

színessé bűvölik és dallamossá.

Lassan hömpölyög az emberfolyam,

mint hullám csap magasba énekük.

Látva derűs, de elszánt arcukat,

vicsorogva torpan meg a halál,

s mi egy ilyen nap kedvéért hiszünk

az öröklétben egy kevés időre,

és markoljuk, mit elveszíthetünk,

és ismételjük a felejthetőt.

Már nincsen a légkörben semmi baljós.

Boldogságunkban térdre roskadunk,

s úgy érezzük a fényt felénk hatolni,

mint egy aranyszárnyú ígéretet.

Farsang utóján

Egy mutatványos feljegyzéseiből

Arcunkat liszttel, festékkel bekenjük,

a fűrészporban bukfencet vetünk,

hagyjuk, hogy más szégyenkezzék helyettünk,

és piruettezünk, komédiázunk,

hogy végre megtaláljuk

az ingatag egyensúlyt, aminek

fanyar megalkuvás az ára.

Lefolyik, mint színpadon a cselekmény,

lefolyik, mint a türelmi idő,

lefolyik, mint az esti tárgyalás,

lefolyik, mint a hajnali kivégzés,

lefolyik, mint esővíz a falon,

lefolyik, mint vak tükrön a köpés.

Az ügyelő intelme

Miért érzed, hogy nem vagy itt, se túl,

míg színpadias megvilágításban

csúszkálsz a nagy vízválasztó gerincén,

és elkövetkező háttereid

a zsinórpadlásról lógnak föléd?

Jelenlétednek mi az ürügye

ott, ahol a jelenetek

mind megfordíthatatlanok,

s megválik inkább gyíkfarkától az idő,

mintsem hogy visszarántsd?

Hisz tudom, irtóznál a hallgatástól,

az izzó szájkosártól akkor is,

ha cipődben már más láb lépegetne,

és levágott hajad a más fején

viaskodna a széllel.

Lásd be, hogy e festett világban,

hol álom-ételt és italt fogyasztunk,

hatástalan eszköz a szó,

de roncsolni tud akkor is a kő,

ha vízen tükröződő arcba dobják.

Pályám emlékezete

Nem sejtettem, hogy minden utamat

előre megrajzolták és kimérték,

s megszabta egy idegen akarat

arcvonásaim minden rezzenését,

hogy ostorpattintásra kell ugornom,

ha látom a lángoló karikákat,

s hogy körbenforgok egyre a porondon,

én, idomíthatatlan állat.

Mélytenger

Vállam ágak súrolják a sötétben.

A fák tövébe hullok, mint a lomb.

Zseblámpa kattanása. Rám hajolnak.

Eltűnök. Egy falon kirajzolódom,

és más leszek. Fölkelek és lenyugszom

fényreklámok éjében s hajnalában.

Hídkorlátok peremén siklom át,

egyenletes zúgássá hengeredve.

A holdnál gyorsabban fogyatkozom,

felhőbe fullad sárga cikkelyem,

s fölhangzom egy raktár mélyén, a néma

pamutbálák között érthetetlen sikoltás.

Személytelenül

Féltérdedet fölhúzva ülsz

az üres délutánban, ottfeledve

egy árokparton, félig-meddig

fűhajjal már, s száraz kórószakállal.

De mielőtt magába olvaszt

s megemészt a falánk növényvilág,

hártyásodó szemréseden keresztül

meglátod a mozgalmas színpadot,

ahol a névtelen szereplők

minden fölbukkant s le nem írt sort,

minden fontos, mégis elhallgatott szót,

minden tagjaidban rekedt mozdulatot

megismételnek személytelenül.

Sötétedés

Mielőtt elsüllyedne a talajban,

a fényt újra fölemelkedni látod,

érzéketlen kolosszusokat vádoló

hajszálvékony tiltakozásul.

Míg szaporázzák táncukat a percek,

átjár a veszély madárvijjogása.

Egy farakás őrtornyából figyelsz

az agyafúrt hurkot vető utakra.

Kit rémalaknak hittél messziről,

a te másod jön talpig feketében,

álmatagon halad melletted el,

mint aki meg se lát.

Farsang utóján

Rég kialudt vonzalmak lobbanása,

mit az emlékezet elnyomni nem tud,

tiltott táplálékok ízlelgetése,

úttévesztések váratlan kalandja,

félrevezető kiáltások a ködben,

ki nem bogozható szagok csalétke

és ablakrésen át elpárolgó zenék,

ott, hol szomjas szelek kerülgetik a cégért,

s az elmulasztott alkalmak vinnyogva sírnak,

mint hóra kitett csecsemők…

Nem nyughatom, míg újra s újra

kibontom őket bugyraikból.

Kiktől koldulok, nékik adnám mindenem,

kiket marasztalnék, nem alkudoznak.

Ferde képű vakremény jár előttük,

nyomukban évtizednyi másnaposság,

lankasztó eseménytelenség

és az örökös józanság kolonca.

Valódi kísértők helyett:

póznára szúrt, kivájt tökhéjban gyertyaláng.

Lemondás

Ha egyszer nem a megszokott eget

látjuk, csak egy hatalmas, sáros udvart,

ahol hajnalban összesöprik

a fényevesztett csillagtörmeléket,

s halljuk a kapuszárnyakat csapódni,

ha egyszer érezzük, hogy a szavak

kútba hulló kövek,

ideje elindulni lefelé

a magunk választotta alvilágba

vezető csigalépcső

izzó spirálján.

Fojtogató emlék

A megvetemedett ajtót kinyitják

az ismeretlentől megborzongó kezek.

A homokóra alján mozdulatlan

parányi sivatag: a halott évek üledéke.

De mintha eszelős dagályát hömpölygetve terjedne szét

egy tenger, mely fölfalta partjait.

Azután egy fonográf hengere kezd forogni

a leghomályosabb sarokban. Fényevesztett

hang szól, de alig van szavához már közünk.

Nem nekünk gyújtották meg azt a mécsest,

nem lábunk nyűtte el a küszöböt,

nem mi vagyunk a fénykép a falon.

Vagy ha igen, el kell felejteni!

Ha menekülünk is, tovább viseljük

a régi, csúfos hegeket,

az eltörölhetetlen nyomokat.

Ami történt, durván birtokba vesz

bármelyik órában, tetszés szerint,

s testestül-lelkestül övé vagyunk.

Sejtetőn simogatva érint,

mint a szultán mohó keze

a kegyencnő szőrig csupasz hasát.

X. Y. elkárhozása

A várakozás tikkadt percei…

Előbb-utóbb megjelenik az arc,

mit oly keserves eltorzulva látni.

Lassanként minden összedől,

szakad a vászon, kétségbeesett

kezek tépik a délután egét,

s a nyitott szemek lámpáit kioltják.

A táguló sötétben

valami szárnyak fémes csattogása…

Felkapnak a földről, elejtenek,

hogy új szemével láthasson a vak,

ne tapicskoljon önsajnálata

sekély állóvizében.

Látom, ott lóg, már élettelenül,

a régen félárbocra vont remény.

Vigyázva, mint tükör felületén,

lépések nélkül siklok, távozom,

eltűnök egy korhadt palánk mögött,

és beissza árnyékomat a föld.

A labirintus

ahol a palota kapuján belépni már bukás

ahol a folyosókon a járás bizonytalan tapogatózás

ahol az alattomos homály látszólag egy irányba vonz

ahol sárgalángú halotti lámpák pislákolnak a fordulókban

ahol tovább kell tántorogni spirális szédületben

ahol megtorpan a láb mikor az út csarnokká öblösödik

ahol a körbefutó fal kétségbeejtő táblaképei várnak

ahol az áldozatok a megbántottak arca tekint alá

ahol a szemgödrökből véres víz szivárog könny helyett

ahol a pergamentbőrű kezek vádolva integetnek

ahol megváltás lenne változni bogárrá pihévé semmivé

ahol az útjelzők előre-hátra egyformán mutatnak

ahol csigavonalban fúj a fojtó föld alatti szél

ahol az arcot pókháló vagy szellemkéz súrolja végig

ahol a tévelygő emberre rátör az embertelen félelem

ahol gyomrában kés forog fejében légcsavar süvölt

ahol a húsevő vadak forró förtelmes bűze csapja meg

ahol az eltévedt megérzi nincs tovább egy lépés a halál

ahol mozdulatlanul figyeli mi közelít felé

ahol a pikkelyes szörny a középpontban terpeszkedik

ahol mozdulatlanul figyeli mi közelít felé

ahol az eltévedt megérzi nincs tovább egy lépés a halál

ahol a húsevő vadak forró förtelmes bűze csapja meg

ahol gyomrában kés forog fejében légcsavar süvölt

ahol a tévelygő emberre rátör az embertelen félelem

ahol az arcot pókháló vagy szellemkéz súrolja végig

ahol csigavonalban fúj a fojtó föld alatti szél

ahol az útjelzők előre-hátra egyformán mutatnak

ahol megváltás lenne változni bogárrá pihévé semmivé

ahol a pergamentbőrű kezek vádolva integetnek

ahol a szemgödrökből véres víz szivárog könny helyett

ahol az áldozatok a megbántottak arca tekint alá

ahol a körbefutó fal kétségbeejtő táblaképei várnak

ahol megtorpan a láb mikor az út csarnokká öblösödik

ahol tovább kell tántorogni spirális szédületben

ahol sárgalángú halotti lámpák pislákolnak a fordulókban

ahol az alattomos homály látszólag egy irányba vonz

ahol a folyosókon a járás bizonytalan tapogatózás

ahol a palota kapuján belépni már bukás

Szvidrigajlov utolsó éjszakája

Aludnék, s nem jön álom a szememre.

Miért hánykódom itt, hepehupás

ágyán egy kéteshírű fogadónak?

Mi ült lelkemre, mint a por,

mely könyvek lapjai közé szivárog,

s elmossa a betűket?

Miért olyan ijesztő

a fák zúgása künn, a szélviharban?

Mily messze tűnt vidéki kúriám,

a megszokott pipák és bútorok,

az oly szükségesnek hitt kényelem,

az éhomra felhajtott papramorgó,

a tűzdelt fácán- s fogolypecsenyék,

früstökre kis kövér fenyőrigók,

a kamrában oldalszalonnák, sódarok,

a zongoraszó este a szalonban,

a whist-partik, a megejtett leányok

ölelésbe fúló tiltakozása,

sok titkos, bűnös, édes összebújás,

a lejtős úton a csilingelő szán,

s fakó lovacskák árnya a havon.

Mit érdekelne mindez

engem, akit halottak látogatnak?

Már nem vesz semmi sem körül,

csak a tárgyak fekete foltjai,

bőrszag, egérbűz, szennyes ágynemű

s az undorító ételmaradék

a tálcán, legyek lakomája.

Pénzem szétosztogattam.

Méltóknak-e? Jobb, ha nem firtatom.

Innen indulni könnyebb,

s az út végét előre sejthetem.

Igen! Igen! Az örökkévalóság

nem szent mennyország, nem tüzes pokol.

Poros kuckó az, nincsen ott egyéb,

csak holmi át nem látszó, piszkos ablak,

nádfonatú rossz szék, a falusi

fürdőkamráknak korma a falon

és sűrű pókháló a szögletekben.

Ott ásítozik, bóbiskol az ember

ezredévtől a másik ezredévig.

Fölrezzen olykor. Véli: kopogást hall

az ajtón, pedig csak kihűlt szive

dobban meg néha. Bosszúsan legyint,

s nehéz feje ismét mellére kókad.

Az eszmélet fintoraiból

Fohászok senkihez

Az álnokság, a félrevezetés

selyemkesztyűs simogatásai…

Hogy hiányzol közülünk,

kristálykemény, elrendező igazság!

Engedj bármilyen megszégyenülést

annyiba vennem,

mint nemiszervek ábráit, amelyek

egy vizelde falán az esti fényben

átszellemülnek.

Megállapítások

1

a térzene szelében

az akasztott ember

óraingát utánoz –

esti sétája közben

tűnődve meg-megáll

a bokrok közt hagyott

réztrombitákon a holdfény

2

a fotelokból felszálló por

szürkén rakódik a gondolatra

makacsul hallgató faláb

ujjaira most húz hüvelykszorítót

egy kíméletes inkvizíció

3

ismeretlen rovarok isznak

félig üres poharamból

míg Polyhimnia meddő

szobrára erényövet

fon fölöslegesen az árnyék

4

sohasem léphetek

a bensőmbe vezető

lépcsőfokokra

megállapítani

vajon az ott folyó

idült üszkösödés

tömegjárvány-e vagy személyes ügy

További megállapítások

1

vadkan törtet a rózsakerten át

ormótlan bálnahegy takarja el

ezüstrácsát a hullámfodrozásnak

s a kékben zölden úszó szigetet –

miről úgy hisszük tiszta és világos

bepöttyözi tudós széljegyzetekkel

a kommentátorok ügyeskedése

akik az érthetőt s nyilvánvalót

homályos-bonyolulttá magyarázzák

(avagy világossá az érthetetlent)

2

életfogytiglani zárkámban ülve

hallom a piac örök hangjait

a medvelánc-rázó melldöngetést

nyakkendőmintás szószátyárkodást

legokosabb lesz elhallgatni mindent

amit megtudtam másokról s magamról

3

mit építgettem egy életen át

látnom kell hogy már életemben

a hanyatlás penészes foltjai

ütköznek ki a város arcán

és a falak megunt felhámjukat

egy vállrándítással levedlik

4

megérkezésünk pályaudvarán

oroszlánképű mozdonyok pöfögnek

pókhálós raktárablakokra

olvadt arany csordogál a magasból

sasok röpítenek kék baldachint

de sorsunk már kiosztott kártyalap

és nem leszünk azok akik lehetnénk

5

vidáman csillogó csempék között

lubickoltunk jó forró volt a fürdő

s ekkor élvezetünk tetőfokán

nagy hirtelen kihúzták a dugót

ijesztő zúgást hallunk fázva most

s nagyobb hidegtől tartva reszketünk

a kádat lassan elhagyó időben

Mozaik

Verstöredékek

Korszakokkal születésem előtti

időben élek, nyúlós félhomályban.

Nyálkás falú gödörben forgolódom,

valami ellen védekezni készen,

rovarokat szaporító melegben…

A partokon élhetsz örökké, azt hiszed,

ahol nappal a nap

csorgatja aranyszínű levesét

az öblök kéklő tálaiba,

éjjel madár visz csőrében csillagot,

s oda sodródtál mégis,

ahol szélben fehérlő, hosszú fátyolukkal

száguldanak a vonatok,

mint menekülő, őrült menyasszonyok.

Pedig voltak intő jelek,

mikor vér fröccsent ki az ingaóra

számlapja mögül,

s egy veseformájú arcélt

láttál az ablakon túl…

Nem lehet az idő szivacsát kifacsarni,

és nem lehet a szél gyökereit kitépni.

Egyszer hanyatt vágódom a földön,

megfáradt, kiszolgált madárijesztő,

fejemet kidőlt mérföldkőre hajtva,

s ezer képmásom jár-kel a világban,

pótol, helyettesít.

Hol én hasztalanul vesződtem,

a vakablakban egyikük

emlékemre gyújt rózsaszín lámpavilágot,

pirosló lángot a sötét kandalló hamujában…

A törmelékkupacból föltekint

egy arc, szakálla órainga volt,

a májkonzerves doboz boldogan

pihen az ülőkád ágyékzománcán,

és csigahéjba préselt tánczene

mászik át nyálkás dallamlábain

a keshedt fűcsomókon…

Az este színjátékai…

A már üres színpadok a fennsíkokon…

Szomorú, borvörös fény kíséri

az árba lassanként alábukókat,

a nem ígért, de várt csónak hogy elmaradt…

Ki érti meg, mitől

erősödik, mitől halkul a csend?

Ültében összeroskad,

fektében fölmagasodik.

Ki mondja meg, miért sír

a kés a köszörűkövön,

a gyermek a sötét, hideg szobában,

a szúnyog a homályos levegőben?

Ugyan mi nehezedik reájuk

földrétegnél is súlyosabban,

akik nemrég itt jártak közöttünk

tiszta szemmel, gyanútlan arccal?

Ha próbálnék beszélni róla,

lepattogzana arcomról a máz,

ha érte kapnék, markolnám a semmit,

ismételném a rég tudottat…

Rongyos zászlót tépáz a szél,

képzelt szabadságommal áltat,

nevetséges mozdulatokra késztet,

csatázni porviharba küldene,

árnyékbóbitát tűzne sisakomra…

Szennyszürke sugarat lövell az ablak-

üvegre a mogorva reggel.

A tágas udvaron alakok állnak,

s hadonászva mutatják,

hogy holnap bontják az épületet…

Az óriás kétéltűek elűzték

lakóit a szigetnek,

melynek egy tűzhányó a köldöke.

Azóta fokról-fokra gyorsuló sodródás az életük,

mogyoróhéjban ülve hányódnak a viharban,

hajnaluk párakastély, delük égő vitorla…

Alvadt fényű télvégi hajnal

szele rázza a léckaput.

Arcunkon kényszeredett mosoly,

pedig hó üli meg testünk titkos ösvényeit…

Ólomarccal néz alá a készülő vihar,

fehér sörétje sortüzével ostoroz,

fakón nézünk a mészárlás elébe,

talán félórai haladékot kapunk,

vagy szimatolunk gyanútlanul,

mint puha orrú, szelíd állatok,

azután hatalmasat lobban az utolsó pillanat…

A visszafordulás mozdulata…

Végig az ösvényen a kifacsart napok

elkékült hullái, köröskörül

kartácstűzben elhulló kuglibábuk.

Nincs hátra más, mint megadóan

sebezhetetlenségünkről lemondani

az ismeretlenek javára.

Addig is, az alig járható terepen

a félbe nem szakítható menetelés,

a kitágult pórusokból szivárgó

nyirkot nem törölheti le kezünk,

nem kötözhetjük be a nyitott sebeket,

merev szemmel bámulunk a napba.

Szomjunkat nem oltjuk, s a kútüregből

visszatekintő arcot egyikünk sem hozza fel.

Ágon megülhet a madár,

éneke akkor is magasba szárnyal.

Mi fuldokolva köpjük ki a hangok

megfagyott rögeit…

Az elhúzódó, apró lángokat

sorban kioltod, mint a szél,

ha meglebben sötétlő köpenyed.

Lépéseid a levegőbe vesznek,

fák csonka ágbogán pihensz,

elhiteted velünk: nem is vagy!

Pedig arcunk árkaiban motoszkálsz,

utat vágsz benső tömbjeink felé.

Pedig testünk kamráiban fogantál,

s nekünk kellett téged világrahozni,

időtlen újszülött!…

Még minden reggel magamra öltöm testemet,

szakadozó bőrömet jól-rosszul összefércelem,

s a mindennapi szertartásra készülök,

mint ismeretlen szekta papja.

Mindenütt holtak lábnyomába lépek,

hajdani körvonalaikat súrolom

minden mozdulatommal…

Egy magánzó emlékirataiból

(1976–1978)

Elmulasztott megváltás

Egy közérzet módosulásai

1

Lombzöldjében a kertnek,

kapkodva süllyedek.

Nem sokkal a felhők alatt

egy labda mosolyogva száll.

Vakon állok a nyálkás tófenéken.

2

A korsóból kiloccsant víz vagyok,

mely megfagyott a levegőben,

és földet sosem ér.

A súlygolyó vagyok,

mit egy óriás karja ellök.

Lyukat ütök a földgolyó szivéig.

3

Megértem a dühöngőt,

aki vöröslő arccal,

kést fogva rám rohan.

Megértem a ragályt,

amint a házakat lomhán elönti.

Megértem a homlokomat tapogató,

majd agyvelőmben kotorászó

poros lábujjak lelkifurdalását.

4

Kincseim: egy fölrobbant pillanat szilánkjai,

zafírok szűkülő szemrésben elenyészve,

sérült felhámról hulló bőrdarabkák,

habzó ürességtől kicsorduló pohár.

Kerülőutakon

1

Mindig tilosban jár a kéz,

zsebet metsz, vagy egy női hát

langyos hómezején siklik tova.

Csak néha mozdulatlan,

akár az útmenti pléh Krisztusé,

aki legyintene, ha tudna,

s meghal, látszatra együgyűen,

kufárokért és zsoldoskatonákért.

2

Csak a tükörben pusztít a tűz,

a falak, bútorok sértetlenül maradnak.

Ezért ver bilincsbe a tél,

ezért fojt a vértolulásos arcú nyár

nyershús-szagú lehelete.

Ezért lép ki homályos műhelyéből

a szájnyílást beforrasztó közöny.

3

A tudás szívszorító kaptatóján,

szúrós szemek kereszttüzében,

a rosszakarat bozótjába veszve,

téves tapasztalás csapdáiban,

az öncsalás kerülőútjain

kell végül elbotolni,

és mereven halottat játszani,

mit nálunk mesteribben

tud a veszélyt sejtő gyík vagy bogár.

Legélesebb emlékeim

Az állandó léghuzat, a börtönszerű

toronyszobában, a kísérteties

fehér függönyök, a fülsértő késfenés,

a fenyegető suttogás, a porcukorral

megédesített visszautasítás,

a megtapsolt, látványos elbukások,

az észrevétlen fölemelkedések,

a kísérleti nyúl

kapálódzása, ha bagószagú,

izzadt markok nyomják le az asztallapon.

Ami közös minden dologban

A rét füvét harapdáló csikó,

a felemás korláton billenő

tornászlány, a halánték forradása

egy horpadt, öreg arcon, a nyakék

drágaköve, a megnevezhetetlen

mocsok, amit egy csizmatalp hagy

a küszöbön: egyetlen, közös elv

változó megnyilvánulása.

Elmulasztott megváltás

A szorosan egymáshoz préselődő

vagy présben egymáshoz szoruló

kárhozott holttestek steril

poklában álombeli, fojtott

sikoltások nyomják el a szokatlan

részvét csillapító szavát,

s a festő halála miatt

félbemaradt freskón a lábatlan, kezetlen

törzsek és a befejezetlen arcok

görcsösen vonagolva kikerülik

a tanítvány segítőkész ecsetjét.

Régi történet

Elhallgatott a zene. A teremben

egy csillár terjegette karjait,

mint hogyha áldást osztogatna,

s csatakos fényeit kínálta.

De ők hátat fordítottak, kimentek,

és ültek a szálloda folyosóján,

átnyirkosodott kabátok tövében,

míg tigrismancsát fektette közéjük

a hallgatás. Álmatlanságtól sárga volt

a fiú arca. A lány szájszélén a rúzs elkenődött.

Kint a hajnal gőzfürdője gomolygott,

mint egy kivégzés reggelén.

Az arc homálya

Szép az, hogy van, de mégis az a legszebb,

hogy végül semmi sem marad belőle!

Mint amikor egy súlyos rongy letörli

a fényt az égről, vagy ha a lyukas

zsebből kihullnak az utolsó

pénzdarabok. Nincsen homályosabb,

mint egy fakuló arc homálya,

mely az egész világra rátelepszik.

Zene

Szavakkal, mondatokkal

bíbelődöm. Gondolat-pasziánszot

rakok ki piszkos, rég megunt

kártyákkal, s arcomba lövell,

mellbe taszít

a kősziklából kitörő,

hatalmas dallamú sugár.

A földre kell hanyatlanom,

hogy áthaladjon

rajtam, legyőzöttön, az ütemes

patkócsattogás, dobpergés, a csizmák

díszlépése, a rézfúvósok ellenállhatatlan

diadalmenete.

A város bevétele

Minden sejtemben érzem

az alattomban folytatódó,

bekerítő hadmozdulatokat.

Fellegváramba visszavonulva,

már szinte közömbösen szemlélem a mélyben

az apró, szürke martalócok

dúlását, míg lángolva hulló zsindelyek,

üszkösen zuhanó téglák között

hajtják a lakosságot csorda módján,

nyárson forgatják a megnyúzott barmokat

a csapra vert hordók között,

az esti dáridón,

és a templomfalról letépett

szentképeket a bordélyház falára

aggatják fel röhögve.

Egy kishitű motyogja

Dohos, sötét dobozba zárva

ráébredek, milyen szűk a világ.

Poharamban lángot vet a bor,

de ereimben aludttej kering.

Tarkómat odahajtanám

akármiféle bárd alá,

ha ezzel másnak örömöt szereznék.

Szív és tüdő zihálva fuldokol

a jelentéktelen vállalkozások

katlanában. A kétdimenziós

lény, az szenvedhet így,

az asztallap kitörni vágyó

nyomoronca. Talán megkönyörül

rajta egy kéz, és két ujja közé

csippentve, óvatosan emeli

valami ismeretlen fénybe

az ismeretlen bogarász,

mielőtt spirituszba tenné.

Hányan végezzük szebben, ó felebarátaim!

Mi vagyok én?

Zongora a süketnémák intézetében,

kőkorszakbeli táskarádió,

csillagászati távcső egy szénbánya mélyén,

szélmalom teljes szélcsend idején,

lejárt belépőjegy egy elmaradt előadásra,

kulcscsomó egy lebombázott lakáshoz,

éjszakai napszemüveg,

tévedésből kopaszra nyírt paróka,

tékozló fiú malacperselye,

madárijesztő a Szaharában,

hóember a trópusokon,

eltűnt protézisét kereső macskacápa,

gyalogló bajnokságból kizárt százlábú,

könnyeit felszárító krokodil,

egérfogóba szorult kandúr,

gazellák elől futó leopárd,

téli álmatlanságban szenvedő barnamedve,

etruszk nyelven beszélő papagáj,

galambepéjű hörcsög,

farkasvaksággal megvert szentjánosbogár,

heverő alatt sétáló zsiráf,

elvonókúrán sínylődő gödény,

kéményseprő fehér szmokingban,

Földnélküli János árendása,

lepkevadász az Északi-sarkon,

analfabéta polihisztor,

vegetáriánus kannibál,

fagylaltárus a pingvinek honában,

búvár a sivatag kellős közepén,

alkoholundorban szenvedő pincemester,

abrakadabrát szállító futár,

villanyszerelő Mátyás király udvarában,

koporsókísérő bohóc.

Használati utasítás. A régi költők szerint a 33 bűvös szám volt. Balassi Bálint ezért állította össze első verseskötetét 33 versből. Állítólag még két, egyenként 33 verset tartalmazó kötetet tervezett, mivel a 99 szintén mágikus szám volt. Tervének megvalósításában korai halála és egyéb kisebb kellemetlenségek megakadályozták. Az én itt közölt versem 33 verssorból áll. 11 sorban valamilyen tárgyhoz, 11-ben valamely állathoz és 11-ben valamilyen személyhez hasonlítom magamat. Ez a részarányosság természetesen növeli a költemény bűverejét és gyógyhatását. Elmondhatjuk ráolvasásként, rosszat kívánva ellenségeinknek, és bizonyos, hogy nem lesz belőle semmi hasznuk. Ha influenza-járvány idején mondogatjuk, lehetséges, hogy nem kapjuk meg a betegséget. Légzőszerveink fölé rögzítve is hordhatjuk ilyenkor a verset; természetesen csak ing, kombiné vagy garbó-pulóver alatt, hogy feltűnést ne keltsünk. Strandon, uszodában fecske vagy bikini helyett semmi esetre se viseljük!

Paraziták

Egy kert, mely bokrai között

eltűntet minden rejteni valót,

kötélen lógó, rosszul kimosott

fehérneműt, százéves öregasszonyt,

kit a rokonság ottfelejtett

egy rozoga nyugágyon. Arcán

már a kövületek nyugalma ül,

fülét belepte a moha, nem hallja meg,

hogy citerán játszanak valahol,

hogy uzsonnázik a szomszéd verandán

a nagy család. Teletömik gyümölcsízzel, vajas kaláccsal

soha be nem álló szájukat.

Csak görbe úton tisztelik a törvényt,

őszerintük erkölcsös minden ügylet,

ami haszonnal jár. Kiszopják

a csontból a velőt, s csupaszra rágják,

mielőtt odadobnák a kutyáknak.

Kérdezitek: kik ők?

Nem is kell messze mennetek.

Sokan vannak, lépten-nyomon

beleütköztök az élősdiekbe,

s mert arcra nézve hasonlítanak

ők az emberiség jobbik feléhez,

sosem bánhattok el velük

érdemük szerint, sőt a föld

sem tudja széles hátáról lerázni

ezt a kisszerű, de új ötletekből

ki nem fogyó, hatalmas söpredéket.

Villámfényben

Villámfényben álló alak.

Szemében a megvetés jégverése,

ajkán ki nem mondott ítélet.

Indulatos mozdulata

jelzi csak, hogy mind bűnösök vagyunk.

A következő villanáskor

nincs már sehol, nem küld megérdemelt helyünkre.

S mi gyanútlanul hentergünk a porban.

Papírlámpák

1

Maholnap kialusznak

a cseréptalpon izzó,

sercegő gyertyavégek,

faggyúszagot lehelnek

hamvukbaholt kanócok.

Ma még az ősz fellobbanásai,

holnap a téli rovarok

dermesztő zümmögése.

2

Arcunkat meglegyintve,

azaz legyintve ránk,

szél fúj a fák alatt,

szél jár az arcredőkben.

A köszörűkő s a kés párbeszéde

és az áldozat jajgatása

csobogássá szelídül

az egykedvű fülek

sötét folyótorkolatában.

3

Fölébredsz az éj közepén.

Ágyadra sütő telihold

fénye sistereg idegszálaidban.

Ha most rés nyílna emlékezeted falán,

ugyan miféle férgek

nyüzsgése kényszerítene,

hogy szemed eltakard csupasz karoddal?

4

Kisgyermekek üveggolyói,

keringő égitestek,

fémpitykék a bohócruhán,

drótszálon foszforeszkáló fejek,

papírlámpák egyformasága.

5

Eltűnnek a ködben a fáklyavivők.

A színes, eleven tüzeket

elfojtja saját

sötét lobogásom.

6

A részegítő hajnal poharából

mérget fröccsent szemembe a fény.

Megfagyott virágarcok szerte a fűben.

Lyukas bádogeresz csorgatja nyakamba

romlékony italát,

sebzett felhők fekete vérét.

Sirató

Nagy László emlékének

1

Hűvös fényű kaszával

láthatatlan suhintás,

érzem, megcsap szelével:

időnk hidegre fordult.

Gyorsan fogyó kalászok,

egymásra ráborulunk.

Hagyod, hogy szertehordja

hajadnak színezüstjét

a tolvaj, kapkodó szél?

Hagyod csontig lerágni

felejthetetlen arcod?

Szóm rajtad nem segíthet.

Szód rajtam nem segíthet.

2

Sosem látott mezőkön

fekszel zöld fűbilincsben,

arcodon állatoknak

langyos leheletével.

A csöndet nem törik meg

melledből messze hangzó,

piros harangütések.

Csak bordáid törékeny

üvegcimbalma pendül

játékos szélfúvásban.

Csak a sárgás halánték

behorpadt völgye mélyén

üt ki lopva a sziksó.

3

Amit te cselekedtél,

sosem teheti azt más.

Amit egyszer te mondtál,

sosem mondhatja azt más.

Zenére fölfigyeltél,

sosem hallhatja azt más.

Itthagyott lábnyomodba

más sohasem taposhat.

Edényed összetörted,

más nem ihat belőle.

Amit te elfeledtél,

nem juthat más eszébe.

Mert voltál, aki voltál.

Eltávozók nyomában

Rónay György emlékének

Nyakamba még nyári hőségben is

régi, elrontott ünnepek

piszkos-szürke konfetti-havazása

záporozik… Didergek… Meg-megállok.

Kapkodva szedem már a levegőt,

de nem találok pihenőhelyet.

Azt a kék sziklát a magaslaton

szeretném még elérni, s odafentről

szemügyre venni a megtett utat,

a szélborzolta fák haját

s a felhőszürke kísértethajót,

mely nélkülem húz át ma még fölöttük.

Minden oly végleges.

Kiterjedés nélküli s mégis

határtalan. Rosszabbra, jobbra

többé már nem fordítható.

Milyen jó lenne megmerülni

a belenyugvás langymeleg vizében,

és elmondani: jobbat nem tehettem,

s ha elhibáztam, akkor elhibáztam.

Milyen jó lenne úszkálni a mindent

közömbösen vevő halak között,

s ragadozó önmagamat

halnak álcázni, mint a delfinek.

S nézem vágyódva, tehetetlenül

a lemenőfélben levő napot:

az ő útját éppúgy kiszabták,

mint azokét, akik hamarosan

a véresen hullámzó fényözönben

merülnek el, s minden nyomasztó

terhük semmivé foszlik. Szabadon

áramlanak tova, s magamra hagynak…

Határon

Festmény az arc az ablak keretében,

de hátralép, és elnyeli a háttér félhomálya.

Vissza hiába hívnám. Mindez a múltban

történt, vagy meg se történt. Egy idegen halott

álmai úsznak át félálmom szürke tükrén.

Oszlop vagyok, mit elfogyaszt saját belső tüze,

míg összerogy, és rajta átvonul

a néma kórus, nem méltatva gyászénekére

a törmeléket, bár a réseken

tűzszikrák pattannak ki még…

Már nem sokáig. Hangtalan mennek tovább,

kámzsába burkolózva az úton, hol lassan elfogynak a fák.

A rom marad, árnyék borul rá, és fölötte

szederjes arcú szél kering.

Végső tennivalók

Lobogj, sötét arc, lobogj, égő diófa lángja!

Tudod, sietni kell,

bohókás táncot járni bokáig érő, cifra ingben,

fölvirágozott vérpadon,

rothadó napsütésben

vagy penészedő alkonyatban.

Sietni kell, mert nem ejthetik ki az élők

a tiltott szavakat a mozdulatlanok helyett.

Siess, hogy mire a menet megérkezik

viaszfáklyákkal, koszorúkkal,

már itt se légy.

Térj ki az útból, ahogy szelíden elhárítja a síkság

a dombok tolakodó ölelését.

A többi úgysem tartozik rád.

A helyszín visszaállítása

Igen! Itt folyt le. Igen!

A szavak örökre belefúltak a szőnyegekbe,

de a levegőben ott kóvályog

a vér enyhén édeskés szaga,

kirajzolódnak

a halványuló körvonalú

foltok is a falon,

pedig nem folyt itt vér soha,

legföljebb képzeletben.

Nem is szobában, víz alatt vagyunk,

súlyunkból annyit veszítünk,

amennyit jóvátehetetlen

cselekedeteink nyomnak a mérlegen.

Szerencsére nincs, aki leolvasná a számot

(magunk sosem tudnánk megtenni ezt,)

homokba dugott fejjel állunk,

mint az elbújni vágyó struccmadár.

Az ágy bevetve, a halott rég eltemetve,

de kinyúlnak az aranyozott falikarok

sárga selyemernyői alól

a gyertyaégők hosszú, fénylő ujjai,

és ránk mutatnak vádlón, mert hiszen

nem akadályoztuk meg azt,

aminek előbb-utóbb

úgyiscsak meg kellett történnie.

Fölmenteni mégsem tudjuk magunkat,

vergődünk vakon, tehetetlenül

a visszatérő emlékképek ketrecében.

A lehetséges változatok

száma hiába végtelen, akkor se több

a szürke szín árnyalatainál, monoton kattogásnál.

Mellünkben a metronóm

lelassul, fölgyorsul, meg-megáll.

Mindig megújulnak a minták,

de mintha láttuk volna valamennyit

a távoli múltban. A jelen

unalma egyenlő a régi évek

mulasztásainak lajstromával

vagy a beszűkülő, zsugorodó

jövőben várható szemernyi jóval,

sokasodó bajjal. A szobrok

fejére por hull, madarak

ürüléke potyog. Húsz évben egyszer

letisztogatják őket. A verseskönyveket is leveszik

a polcról hébe-hóba. Valaki megért

egy-egy sort, saját vérével telíti

a kihűlt ereket, fényt lop a megtört

szembe. De mégse több ez

látszatnál, ártalmas önáltatásnál.

Valójában homoksivatag

lesz akkor már az arcunk,

csak a szelek vésik belé érthetetlen

ábráikat, csak a pusztaság

nyughatatlan, örökké szomjas szelei.

Néma párbeszéd

Hangot vél hallani, fölkel a vacsoraasztal mellől.

Semmit sem felel a nyugtalanul kérdő szemeknek.

Kilép a szabadba, keresés nélkül is tudja az irányt.

A gyéren szűrődő holdfényben arrafelé veszi útját,

ahol szél zörgeti a száraz cserjelombot.

Megáll a ház mögött, kisvártatva előlép, akit nem ismer,

de mégis vár, valami sötét lebernyeges,

formátlan alak vagy árnyék:

az a visszatérő látogató, aki nem szól soha,

tán nincs is szólni ajka, mégis érteni minden szavát:

„Ott voltam. El ne feledj engem, aki mindent láttam, mindent tudok.

Nem gyűlöllek, mégsem lehet mentségedül semmit se mondanom

bíráid előtt, akik a zöld posztóval bevont

hosszú asztalnál ítélkezni fognak fölötted.

A mulasztás bármi gaztettnél gonoszabb lehet,

és te ebbe a bűnbe estél”

Már nincs sehol, csak a sötét levegő zúg nyomában.

Csak a vadlibák hallatják a magasban hangjukat,

csak a szél zörgeti a száraz cserjelombot.

Vacsorája még ki se hűlt, mire visszatér.

De nem eszik belőle.

Poharát teletöltik, koccintanának,

de ő csupán mímeli az ivást.

A nem kívánt látogató akármikor eljöhet.

Néma hívása meg nem tagadható parancs.

Néma vádja sötétben lobbanó igazság.

S amit ő válaszolna, nem lenne több

némán dadogó beismerésnél.

A sötétség felé

Felhőket terel a szél, juhnyája

lelegel minden csillagot az égről.

Láthatatlan utain sodor a vér

halált hozó, parányi szörnyetegeket.

Beszívjuk orron, szájon át

végzetünket. Nem küzdünk ellene.

Bennünk szaporodik, elhatalmasodik,

lelegeli bensőnk égboltjának

csillagait. Már nem ijeszt ránk

a sárga arc a tükörből, a fakuló

kék szem, a szemöldök eldurvult, őszülő

tüskesövénye. Pedig tudjuk, nehéz a föld,

beroppantja koporsónk fedelét.

Orrlyukon, szájon át belénk szivárog

az őszi esők nyirka, de mégsem

fázunk többé, pedig csak a melegség éltetett.

Nem bánt a sötétség, pedig csak a fényt szerettük.

Bútoraink kődarabok, a kóróvá száradt óraingát

hideg szél lengeti jobbra-balra.

Könyörögni kellene, de nincs kihez,

lázadni kellene, de nincs ki ellen.

Csuklya takarja a hóhér fejét,

nem akar, nem tud a halálraítélt

számonkérő szemébe nézni,

pedig védtelenebb az a hernyónál,

a házatlan csigánál.

Mutatvány

Meghajlok, pedig úgyse lát

e pillanatban eleven lény.

Szorítom sorsom fonalát,

talpam alatt képzelt emelvény.

Szememben bámész öntudat.

Bódult vagyok és elfogódott.

Fák fordítják el arcukat,

mikor meggyújtom a kanócot.

Halk robbanás… Holthalovány

szeme bámul az ablakoknak,

míg fönn az égen koponyám

csontszilánkjai felragyognak.

Szakmai töprengések

Kettéhasadtan

„…a vers mintha két csigalépcsőn futna, s ezeket nekünk is egyszerre kell megjárnunk…”

Egy fülszövegből

Néha-néha az ember elbizony-

talanodik, ha versenyt fut a verssel,

egyszerre két lépcsőn rohanna le s fel,

le az egyiken, fel a másikon.

Mert szembefutni maga az iszony

önnönmagunk felével, nemcsak egyszer,

de többször is. Ezért van, hogy az ember

elbizonytalanodik, el bizony.

Megváltó berregés vet véget ennek.

A manzárdszoba fél lakója csenget

a félemelet fél házmesterének.

Vannak, akik hiszik, s vannak, akik nem,

hogy fölcsendül a rég-várt mester-ének,

ha újra eggyé válnak ők a liftben.

A szellem kéjelgései

Én, azaz a százbillió atom,

mely engem képez, s mit énnek neveznek,

én, hű antennája gyanús neszeknek,

melyek átszűrődnek a falakon,

én, aki majd kicéduláztatom,

én, kit mumifikáltan polcra tesznek,

én, akit decimálnak, jegyzetelnek,

s bibliográfiákban lakhatom,

megteszem az élőtől adatig

vivő utat, s túljutok ama zónán,

hol a kijózanult költő belátja,

hogy az emberöltőnyi pásztorórán

simogatnia más nem adatik,

csupán egy pontosvessző térdkalácsa.

Az ihlet csapdája

Beismerem, hogy inkább csak alattom-

ban vágyom lenni túl világias,

mert rám ijeszt a túlvilágias

koporsódeszka-reccsenés alattam.

De ha többet törtettem és arattam

volna a múltban, túl csekély vigasz

lenne számomra: akkor is igaz,

hogy az egyenleget ki kell mutatnom.

A kegyelmet, melyben annyit csalódtam,

mert lényege tömény irónia,

nem csalja hozzám színlelt ájtatosság.

Úgy járok, mint ha fölfedezi a

pap a szentségtörőt az áldozóban,

és szája elől elkapja az ostyát.

Mező és mezőny

Mintha nem léteznének alkotók,

csak úgy íródnának a költemények,

burjánozva, akár a gyomnövények,

az önmaguktól elszaporodók.

De üvegházak is találhatók.

Virágzik a mesterséges tenyészet,

hiszen a kényelmes kertészlegények

vadvirágért nem másznak kaptatót.

Látható néha párviadal is, hol

vakra töltve a lovassági pisztoly:

sértő és sértett egymást le ne lőjék!

Büszkén vonul el szerencsés golyó-

váltás után a két párbajozó.

S két lyukkal szellősebb a levegőég.

Eszmefuttatás a költészet mikéntjéről

Önmagamnak

A fenségeset, a magasztosat

ma már ellensúlyozni illik

gúnnyal, öngúnnyal, a retorikát

farba rúgni, csokoládéval enni

a fokhagymás kolbászt, kirúzsozott

száj fölé kackiás bajuszt ragasztani.

S mi zajlik ezalatt belül?

Ólomkatonák harca papírtigrisek ellen.

Sznobjaink jobbjainak

Fontos-e a mellékes? Meglehet.

Sőt meglehet, hogy a legfontosabb.

Mellesleg szólva, a mellékes új

mellékeseket s a mellesleg is

új melleslegeket szül. Nem szabály ez,

csak következmény, már-már követelmény,

mit a költőnek tudni illenék.

S a többit is, a fenntartásokat,

a módosítást, a frissen leírt

állítások azonnali

felülvizsgálását, és ráadásul

tudni illik, hogy a központozás

egyenrangú a mondanivalóval,

sőt néha még több. Természetesen

mindennek az ellenkezője is

igaz, mert medvecukorhoz hasonló

a költészet: édes is, savanyú is.

T. D.-nek

Honni soit qui mal y pense.

Ennének-e medvecukrot a medvék?

Elvileg igen, ha a csemegét

el nem nyelné a széles szakadék,

mely embertől medvét tátongva megvéd.

De látom, medvéknek keresve kedvét,

sétálgatni mackóival D’Orét,

kinek bitorlom most szerepkörét,

féltve medvék üdvét, ügyetlen ügyvéd.

Jó volna nem látni többé trolit, buszt,

csak mászni hajlékony fatörzseken,

s mohón rágcsálni az eukaliptuszt.

A járható ösvényt fölismerem

már messziről, s száll szívem sóhaja:

Jó írni s élni à la koala.

Három bagatell

Őrült bokor

Nagyítón át vizsgálnám a világot,

magamon át, de minden változatlan.

A nézőszög új, a homály a régi.

Micsoda düh van egy-egy mozdulatban!

Szemembe csapnak az üvegszilánkok.

A vers őrült bokor, vadul kitépi

lábát a földből, s világgá rohan.

Az ihlet szertartása

Tömjéngőzfürdő hencserén,

vaskos ujjú henteskezek

alatt feküdni élvezet,

s mint szektánk tartja, szent erény.

Nem finnyásak, mindegy nekik,

hogyha dögönyözik a lelket,

vagy ha szalámit szeletelnek.

Láng

Szüli vajúdó pillanat,

szoptatja néma lehelet.

Kábán, vakon táncol, pedig

tükörben nézhetné magát.

Árnyéka a falhoz tapad,

freskó-alaknál kecsesebben.

Lobog csiszolatlan szemekben,

suhog rögös füljáratokban.

Aztán nagyot lobban… Kilobban.

Egy magánzó emlékirataiból

Első olvasótermem

1919 nyarának elején tanyára küldték a hétéves kisfiút,

mivel fejletlen s vézna volt; tulajdonképpen súlyosabb beteg,

de akkor még nem gyanította senki,

noha alsókarján, lábszárán, combján néhány ártalmatlannak látszó,

kisebb-nagyobb rózsaszínű foltocska támadt,

mit az emésztéssel összefüggő, csekélyebb rendellenességnek

minősített a háziorvos. Egy bérkocsis tüdőbajos feleségének

tüdőbajos gyermekei voltak a kisfiú állandó játszótársai,

kikkel egy házban élt. Talán nem is kell mondani,

ki volt a fiú, de időben egymástól annyira eltávolodtunk,

hogy már csak harmadik személyben tudok beszélni róla.

Vendéglátója H. bácsi volt és hitvese,

H. bácsi százhúsz kilós férfiú, az egri főkáptalan gazdatisztje,

felesége finom hölgy, aki magázta férjét,

s oly módon beszélt vele, ahogyan egy nem harapós,

csak reménytelenül idomíthatatlan állathoz szól az ember.

De H. bácsit ez csöppet sem zavarta, s ebéd után

– mert jókat ettek e nehéz időkben is,

ha mást nem, hát kacsát, csirkét, libát –,

mindennap egy egész görögdinnyét kebelezett be,

s utána hamarosan horkolt az ebédlő bőrkanapéján,

mialatt neje a bárdolatlan hang elől a lakás

legtávolabbi szobájába fölvetett fővel visszavonult,

s a fiú magára maradt…

Ilyenkor az üres szalonban szokott őgyelegni,

ahol tarka matyóhímzéssel leterítve állt a zongora,

de csak H. néni játszott rajta néha-néha,

mikor vendégek jöttek vacsorára,

például F. úr, szolgabíró a járás székhelyén,

a híres nótaköltő öccse (vagy unokaöccse?),

alacsony, ripacsos arcú, karikalábú ember, aki mégis fennhordta orrát,

s H. néni körül legyeskedett. H. néni sudár,

szemrevaló asszony volt, legföljebb negyven éves,

de jöttek H. bácsi gazdatiszt-társai is a szomszédos tanyákról,

s vigadtak, mint távoli szigeten, ahová a nagyvilág hírei nem jutnak el.

Szóval, unatkozott a kisfiú, s hallgatta a konyhában a legyek

halálos zümmögését a szalagforma légypapír kínpadán

vagy a furfangos üvegcsapdákban, hová az ecetes víz

szaga csalogatta az ostoba rovarokat,

(abba is fulladtak belé.)

Ekkor mintegy mentőötlete támadt,

s ha nem hajtotta is a természet parancsa,

a kert egyik zugában álló kecses fabódé felé vette lépteit,

bement, maga mögött behúzta a reteszt,

s körülnézett a félhomályban.

Nem érződött a helyiségben oly büdösség, mint várható volt,

csak valami áporodott, savanykás és bizonytalan szag,

mivel az ülőkén a köralakú nyílást

kerek, fogantyús falappal zárták el használat után;

különben is, a bódé résein keresztül

állandóan behatolt a napfény meg a friss levegő.

Egyáltalán nem volt kibírhatatlan.

S amiért a fiú jött, fontosabb volt.

Egy horgas szögre ugyanis nagy, négyszögletes papírlapokat

tűztek föl vastag rétegben gondos kezek.

Kivágatokat újságokból, képeslapokból,

talán füzetes szerelmi- vagy ponyvaregények lapjait is,

és noha mindegyik lap szövege megcsonkult a nyirbáló olló nyomán,

mégis akadt elég olvasnivaló mindegyiken, nyilván azért,

mivel a nyirbáló tekintetbe vette H. bácsi ülepének méretét,

s ahhoz szabta munkáját.

Tehát minden olvasmány töredék volt, és közülük

csupán kettő ragadt meg a kisfiú emlékezetében.

Az elsőben egy fiatal nő kétségbeesve könyörög

ősz atyjához, ki kastélyából elűzni akarja

igazságtalanul, valami el nem követett,

irtóztató nagy bűn miatt szegényt.

Nem derült ki, voltaképpen mi történt,

de a fiatal nő őszinte kétségbeesése,

a méltatlanul megbántott ártatlanság szenvedélye szavaiban,

már akkor meggyőzte a fiút, hogy a vádlott igazat mond,

s az atya téved. A fabódé födele alatt

tragédiák felhői gyülekeztek,

s kövér dongók hallatták gordonkahangjukat,

kerülgetve az ülőke fogantyús zárófedelét,

de a történet megszakadt, befejezetlenül, a lap alján.

Közel két évtized múlva felbukkant a fiú olvasmányai közt

ez az elbeszélés; Heinrich von Kleist szerezte,

Montaigne anekdotája nyomán: O. marquise, a szép, fiatal özvegy

atyjának kastélyában élt (aki, ha jól emlékezem,

határőrgróf vagy valami eféle volt,)

s váratlanul teherbe esett (mármint a marquise, nem az ősz atya,)

noha makulátlan tisztaságban élt férje halála óta,

s atyja most el akarta űzni házából és kitagadni,

megszégyenítve mindörökre egy ártatlan szívet. (Ekkor következik

a bódéban olvasott töredék jelenet.)

Végül a lengyel tiszt, a ház vendége

– ki hazája szabadságáért harcolt, s mert elbukott a szent ügy,

külhonba menekült – bevallja, hogy halálosan

beleszeretett a szép özvegybe, de mint földönfutó,

nem léphetett föl kérőjéül, s mert vágya űzte,

egy ízben meglopta imádottjának délutáni álmát,

míg kerti nyugszékén pihent.

Most az ifjú özvegynek is eszébe jut,

álmából ébredve, mily zavart arccal látta egyszer a ház vendégét

a bokrok közt tovaosonni.

Mellesleg szólva, jó alvókája lehetett,

s a lengyelnek is elég dolga akadhatott a hosszú szoknya

no meg a csipkés bugyogó szalagjaival, pertlijével,

míg kibontotta belőlük szíve hölgyét,

majd újra visszacsomagolta észrevétlen.

(S a nyugszéket sem két személyre méretezték.) De ilyen apróságokon

nem akadtak fenn a régi írók. Azonban rövidre fogom szavam,

pedig most jön az érdekesebbje, a másik történet,

valami ponyvaregény töredéke, valószínűleg

idegen nyelvből fordították. Két fiatal nőt

autón szállítanak valahová, s az utasok csak későn veszik észre,

hogy elrabolták mindkettőjüket, mert ismeretlen útirányba

száguldanak szédítő tempóban velük,

(talán óránként ötven kilométeres sebességgel is.)

Ne feledjük, hogy még csak 1919-et írunk.

Végül ismeretlen épület udvarára fordulnak be csikorgó fékezéssel,

majd durva kézzel megragadják s végighurcolják őket lépcsőkön, folyosókon,

aztán betaszítják a két szánalomra méltó teremtést

egy hófehér ajtón, egy műtőnek fölszerelt helyiségbe,

ahol rájuk vár a sebész, asszisztenseivel, szája előtt gézzel,

sebészkéssel kezében…

És itt ért véget a papír, épp a legizgalmasabb pillanatban.

Ugyan mit akartak velük a gonosztevők? Mai napig találgatom.

Mivégre kellett a sebész? Hisz egészségesek voltak és fiatalok,

nővérek vagy barátnők. Ha az előbbiek,

talán alkalmatlanná akarták tenni őket az anyaságra,

hogy ne szüljenek gyermeket, aki sokmilliós vagyon örököse lenne.

Vagy talán neves történelmi nőalakokra hasonlítottak,

az egyik, mondjuk, Mária Lujzára, a másik Marie Antoinette-re,

s egy őrült panoptikumába kellettek élőből preparált viaszbabának?

Sosem tudom meg… De a két történetet

leginkább tanulságuk miatt adtam elő.

Darwin (vagy talán Siegmund Freud) szerint

ugyanis az ember őse olyan állatfajta volt,

amely az ivarérettséget ötéves korára elérte,

mondván, hogy a gyermek szexuális lény, míg be nem tölti ötödik életévét,

azután teljesen aszexuális, saját pubertásának kezdetéig.

Nem merem megcáfolni a nagytekintélyű tudósokat,

az általam elmondottak mégis azt sejtetik,

hogy az aszexuális korú fiúgyermek érdeklődési köre

inkább egyezik a kamaszokéval vagy a felnőtt férfiakéval,

mint a kicsiny gyermekekével,

mivel mindazt, amit első olvasótermemben

e két töredéken kívül tanulmányoztam,

mindazt, aminek valószínűleg nem voltak szexuális vonatkozásai,

maradéktalanul elfeledtem.

Azután már csak a hosszú utazásra emlékszem, váltott lovaskocsikon,

Biharból át a Tiszán, s messze tovább, északnyugatra,

ugyanazon a nyáron. A távolból nemegyszer hallatszott tompa ágyúdörgés.

Elől a jóltáplált lovak trappoltak, időnként felcsapva szépen nyírt farkukat,

hogy ügetés közben potyogtassák a kerekded, sárga lócitromot,

éléstárát a verebeknek.

Oroszlánkörmök szárnypróbálgatása

„Oroszlánkörmök szárnypróbálgatása!” Nyilván sokan

elmarasztalnának e csúnya képzavarért,

de aki így gondolkodik, nem egy gyékényen őröl velem,

nem egy malomban árul.

Legjobb hát tiszta vizet önteni a nyílt kártyák közé,

s jóelőre fölhívni a figyelmet,

hogy már az ókor (kivált a perzsák) művészetében

találkozunk szárnyas oroszlánokkal, és kétségtelen,

hogy szárny nélkül semmiféle körmök sem képesek szárnyalásra.

Mindenekelőtt meg kell vizsgálnom,

mennyi a hasonlatosság köztem és egy oroszlán között.

Látszólag semennyi, hiszen erőben vagy bátorságban

nem mérhetem magam a sivatag királyához:

az ő sörénye sárga, dús, az enyém ősz és ritka már,

ő bojtos farkával hessenti el testéről a legyeket,

magam csak kezemet használhatom e célra.

De egy dologban mégiscsak hasonlítunk:

az oroszlán egyetlen példányt ejt el csupán az antilop- vagy gazellanyájból

s beéri vele másnapig. Magam úgyszintén,

ha megírok egy négysorost, vagy lefordítok egy epigrammát,

abbahagyom aznapra a munkát,

szóval, a legcsekélyebb zsákmánnyal is beérem,

és elégedetten heveredek le barlangom

szegényes vackára, ha van pihenni ürügyem.

De ideje végre visszaemlékezni, hogyan

kezdtek el réges-rég sajátkezű oroszlánkörmeim

szárnyat növeszteni. Egy kicsit hóbortos nagynéném

nyolchónapos koromban észrevette,

hogy ha szavakat mondanak előttem, ismételni próbálom azokat,

de egyelőre eredménytelenül, pedig még

erőlködő fejmozdulataim is tanúsítják szándékomat.

„Maga még megőrjíti azt a szerencsétlen gyermeket!”

– kiáltott ilyenkor húgára anyám.

Úgy gondolta, hogy az életkoromhoz képest

túl nagy szellemi erőfeszítés ártalmamra lehet.

De nagynénémnek nem voltak efféle aggályai,

s néhány hónappal később, amikor már valóban tudtam beszélni,

elkezdte fölolvasni mesék helyett

Ady Endre versesköteteit,

ami ellen nem tiltakoztam, sőt figyelmesen

végighallgattam „Az ős Kaján”-t vagy „A fekete zongorá”-t.

Alig múltam három éves, máris elkezdtem versikéket faragni,

s ezek közül a családi szájhagyomány egyet-kettőt megőrzött.

De nem idézek belőlük, hiszen szájhagyomány és szövegromlás

ikertestvérek. Mégis, egy-egy épségben maradt sortöredék,

például: „ott léptet a halál…”, vagy ugyanezen versike befejező sora:

„és semmi, semmi, semmi…” arról árulkodik,

hogy Ady lírájának ha nem is a lényegéből,

de hangulatából és külsőségeiből már kisgyermek koromban

megsejtettem valamit. Mikor ötéves múltam,

oldalszámra tudtam idézni „Az egri csillagok”-ból,

és mivel különös véletlen folytán egy Mariska nevű kamaszlány,

akinek bátyja Gárdonyi Géza kertésze volt,

egyszer magával vitt, amikor testvérét meglátogatta,

én, élve az alkalommal, a virágágyak között sétálgató

idős író elé pattantam, és saját könyvéből hosszan idéztem,

ő pedig példás türelmet tanúsítva, meghallgatott.

(Ma is előttem még a jelenet;

látom a napsütötte kertet s magammal szemben az írót,

soványan, őszes kefefrizurával.)

Gárdonyi ezután bement a házba, s levelet írt anyámnak.

Azt tanácsolta, ne írasson be az elemi iskolába.

Nem tudom, mivel indokolta ezt, mert a levél,

sajnos, elkallódott. Mindenesetre,

ha anyám megfogadta volna a tanácsot,

nem tanulok meg írni, következésképp verseket sem írok.

Lehet, hogy csak nyert volna ezáltal a magyar irodalom,

de bízzuk a kérdés eldöntését az utókor ítélőszékére.

Az iskolai olvasókönyvben aztán

olyan verseket olvastunk, hogy közöttük Eötvös Józseftől „A megfagyott gyermek”

kiemelkedő remekmű-számba ment;

kezdett hát elmenni a kedvem a költészettől.

Igaz, nyolcévesen még megírtam „Az Attila népe” című

hazafias költeményt, hangsúlyos hatosokban,

a rímelés terén már-már megközelítve Pósa Lajos színvonalát,

sőt ezt az általános sikert aratott művemet

elszavalhattam az évzáró ünnepségen,

s még a helyi lap is közölte, mint egy nyolcéves gyermek alkotását.

Költői pályafutásom ezután mégis hosszú évekre lezárult.

„Az Attila népé”-t szövegromlás nélkül tudnám idézni,

de rövid fontolgatás után rájöttem, hogy nem érdemes.

Nekem legalább nem kell szégyenkeznem miatta,

s akik nem ismerik, semmit sem vesztenek.

Egy (vagy két?) letört liliomszál

Tizennégyéves koromtól meztelen nők kezdtek látogatni

éjszaka, forrók és engedékenyek.

Húsz-huszonöt éves, szép arcú, szép termetű nők,

látszólag ivarérettek, alkalmasak a szerelemre és anyaságra.

Ismeretlen valakik valahonnan, csöppet sem hasonlók

azokhoz a korombeli kislányokhoz, akikkel a házi zsúrokon,

egy-egy rejtettebb szobasarok félhomályában gyors és ügyetlen

csókokat váltottunk, szüntelen félve a rajtakapástól.

Csak egy, de annál nagyobb fogyatékosságuk volt ezeknek az álombeli

szépségeknek; ugyanis hiába kerestem testük megfelelő helyén

azt, amit Villon olyan csodaszépen írt körül: „a szerelem

házát a kis kert közepén.” Nyoma sem volt

se kis kertnek, se házikónak. Megtettem, amit tehettem,

de nem találtam sohasem az ajtót, valamiféle rést,

mely ama házba vezet. Álmaim

úgy végződtek, ahogyan a kamaszfiúk erotikus álmai

általában végződni szoktak, mégis fura hiányérzet

maradt nyomukban. A természet

igen elmésen, mondhatnám gúnyos célzatossággal

egyesítette a szerelmi örömre és az anyagcsere

folyékony részének lebonyolítására szolgáló szervünket. Ezek szerint

az álombeli nőknek, úgy látszik, nem volt anyagcseréjük, talán

istennők lehettek. De ha szerelmi gyönyörre se vágytak,

miért látogatták mégis olyan szorgalmasan

ágyamat, míg aludtam? Mire volt jó

szenvedélyes odaadásuk ? Ez a visszás állapot

jó két éven keresztül tartott, és az sem segített,

hogy időközben, részint könyvekből, részint az idősebb fiúk

elbeszélései nyomán tökéletes kiképzést kaptam elméletben

a nemi élet anatómiájáról és a technikai lebonyolítás

módozatairól. A várva várt feloldást

csak a gyakorlat hozta meg, amikor,

kevéssel tizenhetedik évem betöltése előtt, az angliai

Birkenhead városának közelében megrendezett

dzsemborin a magyar csapat tagja lehettem,

és két héten át éltem a táborban, meglehetősen

mostoha körülmények között, mivel szüntelenül és színtelenül

esett a szürke eső, és nem kaptunk szalmazsákot fekvőhelyül,

csupán egy igen vékony gumilapot, alig vastagabbat az akkoriban használatos,

olla-gumi néven ismert, népszerű óvszernél,

továbbá egy, a gumilap fölé helyezendő

gyékényt, aminél vékonyabbat életemben se láttam.

Sátrunk talaja nedves volt, ennek ellenére mégis kőkemény.

Egy katonaviselt angol öregcserkész azt tanácsolta,

ássunk valami kisebb mélyedést megfelelő helyen,

ahol oldalfekvésben tomporunkat, hanyatt fekve pedig

fenekünket helyezhetjük el; akkor kényelmesebb lesz a fekvőhelyünk.

Az egymás mellett alvók egymásnak vetett

háttal aludtak, kölcsönösen melegítve egymást,

mert csupán egy-egy plédet hoztunk magunkkal fejenként,

melegebb ruhát pedig egyáltalán nem, hisz otthon

forró nyárban keltünk útra. De itt a táborban

s éjszaka a sátorban is dermesztő volt a hideg.

A napi élelmiszer-adagot nyersanyagban adta ki

a táborparancsnokság élelmezési részlegének

a szó valódi és átvitt értelmében egyaránt skót főnöke,

mi pedig többnyire nem tudtuk, hogyan kell az ismeretlen

élelmiszereket elkészíteni. Egy ízben szafaládé vastagságú

kolbászfüzéreket adtak, s miután bicskával elnyiszáltuk

a kolbászok meglepő keményen ellenálló héját,

halvány-rózsaszínű, savanykás ízű, leginkább

nem illatosított fogpasztához hasonló

pépre bukkantunk, közel az ehetetlenség végső

határához, de aki olyan éhes volt, mint mi,

meg tudta enni, kenyérre kenve. Csak később hallottuk,

hogy nyers pépet ettünk, és ha megsütöttük volna a kolbászokat,

a hazai sült kolbászhoz megszólalásig hasonló,

jó ízű ételt ehettünk volna. Mellesleg szólva,

fogalmam sincs, milyen hangon szólna egy megszólalásig hasonló

kolbász egy másik kolbászhoz, vagy az emberhez,

aki elfogyasztja. De elég ebből! Térjünk rá

férfiúvá-avattatásom történetére. Felsőbb helyen

elhatározták, hogy egyik este közös tábortüzet

rendeznek, műsorral egybekötve, a finnugor nyelvcsaládba

tartozó nemzetek cserkészeinek. Egy osztálytársammal,

a szép arcú és daliás O. Lászlóval, mint későn érkezők,

a leghátulsó sorok egyikében telepedtünk le a nedves

fűre, s egy fiatal észt vagy finn cserkészlány

váratlanul kettőnk közé ült, és valószínűleg a finnugor testvériség jeléül,

jobb kezével osztálytársam, baljával pedig az én

kezemet kezdte szorongatni, majd a fel-fellobbanó

nagyobb lángok fényénél mindkettőnket alaposabban

szemügyre vett, s száznyolcvan centiméteres osztálytársam

jobban megnyerte tetszését, mint én, aki arcra csinosnak mondható,

de szerény középtermetű és cingár kamaszfiú

voltam. El is engedte hát az ifjú lány az én kezemet,

hogy azzal is osztálytársam hajába túrjon,

arcát simogassa, majd láttam, hogy keze

becsúszik O. László cserkészinge alá, s egyre lejjebb

és lejjebb matat, s mikor egy bizonyos pontot elért,

a nálam szemérmesebb O. László felugrott, elrohant, és eltűnt

a sötét éjszakában. Ekkor a lány, úgy látszik,

rám fanyalodott, és engem kezdett volna munkába venni.

Jelekkel értésére adtam, hogy jobb volna valami

elhagyatottabb helyet keresni. Úgy terveztem,

beviszem a lányt az elnéptelenedett táborban

az üres sátorba, de a sátrakhoz közeledve

láttuk, hogy a táborparancsnokság angol cserkészfiúkkal,

vállas vagy nyurga ifjakkal őrizteti az üres táborokat.

Nem maradt más, csak az erdő. Koromsötétben

botorkáltunk a csepegő lombú fák között. Mindkettőnk cserkészköpenyét

leterítettük az ázott fűre, azonban annyira

dideregtünk már, hogy ruházatunkat csak az okvetlenül

szükséges helyeken lazítottuk meg, s hamarosan a fiatalság

akadályt nem ismerő vadságával vonaglottunk

a nedves fűtől átnedvesedett köpenyeken. Talán

mondanom sem kell, hogy ezúttal sikerült megtalálnom

ama kis kertet és a házikó bejáratát is.

Vajon járt-e előttem más is ott? Nem tudom biztosan,

de valószínű, hogy igen. Tehát az is valószínű,

hogy nem két, csupán egy liliomszál hervadt le azon az éjjelen.

Az eső éppen szünetelt, de a szélrohamok szakadatlanul

hintették ránk a vizet a nedves lombok közül.

Végül is bőrig áztunk, én persze még jobban, mint a lány.

Emlékszem, hogy csókolózás közben a szél

az ő nedves haját többször is az én félig nyitott szájamba fújta,

s ujjaimmal kellett kiszedni onnan a csapzott fürtöket.

A lány arcának és hajának angol esőszaga volt.

Nyilván nekem is angol esőszagom volt,

ahogy általában mindennek és mindenkinek angol esőszaga

volt e vidéken. Csuromvizesen jöttünk ki a fák közül, és egy utolsó

csókkal elváltunk. A lány mondott a búcsúzásnál valamit,

számomra ismeretlen anyanyelvén.

Én is mondtam valamit magyarul, amit pedig ő nem értett.

Másnap próbáltam újra megkeresni a lányt,

de a nemzetközi tábor zűrzavarában reménytelen volt ez a vállalkozás.

Azonkívül mindketten csak a távoli tábortűz fel-fellobbanó

lángjainál láttuk bizonytalanul egymás arcát,

az erdőben pedig szinte koromsötét volt, tehát hamarosan

felhagytam a kereséssel. Mint említettem,

csak középtermetű kamaszfiú voltam, százhatvanhat centiméter;

abban az időben ez is középtermetnek számított.

Huszonkilenc éves koromban, a bordaműtét után

három centit veszítettem testmagasságomból,

mikor pedig már hatvanéves is elmúltam, az öregedés további két

centimétert zsugorított rajtam. Nemsokára a kriplik között

kötök ki, ha ugyan nem vagyok már most is ott.

Sajnos, mire a törpék méretére zsugorodom,

cirkuszi törpének már túl öreg leszek, aligha

fogok tudni bukfencet vetni. Kerti törpének

talán megtenném szerényebb házaknál. Kár, hogy az agyagból való

kerti törpék sokkal jobban állják az időjárás

viszontagságait. Néha eljátszom a gondolattal,

hogy él valahol külföldön egy gyermekem,

aki most hajszál híján ötvenéves.

De nem tudnék gyermekemnek tekinteni egy ismeretlen,

javakorabeli férfit vagy egy többgyermekes családanyát.

És valljuk be, nevetséges látvány, ha egy apa vagy nagyapa

csak tolmács segítségével tud érintkezni gyermekével és unokáival.

Még szerencse, hogy egy alkalmi szerelmi együttlétből

ritkán születik utód. Montaigne olvasása közben,

annak idején meghökkentett ez a mondat:

„Három gyermekem volt, vagy négy.” Első olvasásra

nem értettem, mi az oka ennek a bizonytalanságnak

vagy túlzott nagyvonalúságnak. De ma már belátom,

hogy a saját emlékirataimban mindössze annyit mondhatok

ugyanerről a témáról: „Egy gyermekem volt,

vagy egy sem.”

Több dolgok vannak földön és egen

Nemigen történtek velem csodálatos események, nem lehettem

természetfölötti dolgok tanúja, páratlan kalandok részese.

Nem kaptam el villámgyors mozdulattal

a fülem mellett elzúgó ufókat.

(Igaz, sohasem is zúgtak el fülem mellett, sőt távolabb sem.)

Nem szólt be ablakomon az édes aquinói doktor,

mint néhai pályatársamnak, H. Bélának ablakán.

De hiába szólt volna be, én akkor is félnék a gonoszoktól.

Mégcsak egy tüzes meteorkő se csapódott be közelemben,

noha láttam nemegy, a meteorkőnél veszedelmesebb becsapódást,

sőt számos alkalommal magam is becsapódtam,

hála kitűnő és kevésbé kitűnő embertársaimnak.

Szóval, csodák nélkül zajlott le életem,

s ámbár nem a csodavárás jegyében,

mégsem teljes híjával a különös és meglepő élményeknek.

Három ízben tapasztaltam olyasmit, amit azóta sem tudok megmagyarázni.

Az első eset a század húszas éveiben történt, egri lakásunkban.

Anyám, Elvira nevű barátnőjével együtt, kinézett egy vasárnap délután,

virágmintás diványpárnára könyökölve,

szalonunknak a Főutca nyüzsgő sokaságára tekintő, első emeleti ablakán,

mindketten nagy állatbarátok. Odalent

egy fiatal katonatiszt haladt, igen szép fajkutyával oldalán.

„Jó lenne, ha feljönne hozzánk az a gyönyörű kutya”

– szólt a barátnő halkan. (A tiszt az utcazajban semmiképp sem hallhatta meg.)

Különben is, anyámék a kutya ismeretségére vágytak, nem az övére.

Kevéssel utóbb mindketten elhagyták az ablakot,

hogy uzsonnához készüljenek. E pillanatban

nagyot csattant az előszoba-ajtó rézkilincse

– az ajtó nappal nem volt kulcsra zárva –,

s a szép kutya ott állt az előszobában, gazdája nélkül.

Beinvitáltuk a kedves állatot, s kínáltuk volna ezzel-azzal,

de ő csak körüljárta a szalont, hagyta ugyan fejét

megsimogatni, mégis, mint aki kívánságunknak csupán udvariasságból tesz eleget,

jelezve, hogy nincs sok ráérő ideje, eltávozott,

ahogyan jött. Többé sosem láttuk viszont.

Hadd tegyem hozzá, hogy az ablak helyzetéből

nem találhatta ki az utcai járókelő,

melyik a lakás ajtaja. Mert az mégiscsak elképzelhetetlen,

hogy a kutya leolvasta az ajtóról apámnak

fémlemezre vésett nevét. A másik különös eset

ekképp történt: egypár évvel később, kamaszkoromban,

anyámmal együtt észrevettünk a hálószoba egyik ablakának

virágládájában a muskátlin pihenő

két különös rovart. Légyfélék voltak, de a házilégynél jóval nagyobbak;

fekete testük hosszúkás, átlátszó hártyaszárnyukon

tűzpiros pettyek. De a legkülönösebb,

hogy a rovaroknak kétágú farkuk volt, akár a madaraknak,

parányi, szürke tollakból. Éppen rekkenő

nyár tombolt, nem meglepő hát, hogy anyám meg én

arra gondoltunk, e rovarok petéit

valami banánszállítmánnyal hozhatták be a trópusokról,

s a tartós nyári forróságban itt is kikeltek.

Mint vérbeli állatbarátoknak, eszünkbe sem jutott

foglyul ejteni őket. Egyedül természetrajz-tanárunknak mondtam el

a furcsa fölfedezést, ő azonban leszamarazott, mondván, tollfarkú rovarokat

nem ismer a természettudomány,

sem a forró égöv alatt, se máshol. A harmadik

meg nem magyarázható esemény 1949-ben történt,

kevéssel apám halála után, mikor anyám felköltözött Budapestre.

Négy napon át folyt a ládák kirakodása, képek felszögezése,

könyveknek szerzőik szerinti alfabetikus rendberakása,

mert csak ketten végeztük mind e munkát.

A negyedik nap estelén elkészültünk, fáradtan lefeküdtünk,

s álomba szenderültünk, miként a régi költők mondanák.

Körülbelül másfélórai alvás után, éjszaka egykor

pokoli lármára riadtunk fel, mintha dühöngő őrültek cintányérokat

vagdaltak volna a padlóhoz az ebédlőkredenc előtt.

(Ez az egyetlen, nagy szoba szolgált hálószobának, könyvtárnak,

ebédlőnek, dolgozó- és fogadószobának.)

Az utolsó két csattanást ébren hallottam már, ágyamban felülve.

„Eddig nem hittem kísértetekben, de úgy látszik, mégiscsak vannak”

– így szóltam. „Ez borzasztó!” – mondta anyám is.

Villanyt gyújtottam, bejártam a szobát, de teljesen eredménytelenül.

Másnap reggel mégis találtam valamit, egy képkeret belsejéről levált,

mintegy ötcentiméteres, szinte súlytalan lécdarabkát a szőnyegen,

az ebédlőkredenc előtt. Próbákat végeztem vele,

fémtárgyakra ejtettem jó magasról,

teljes erővel hozzávágtam egy ezüst cukortartóhoz,

de csak alig hallható, gyengécske hangot tudtam előcsalni,

nem cintányércsattogást. Mint mondtam, 1949-ben történt ez a különös esemény.

Azóta nem tapasztaltam újabb, megmagyarázhatatlan jelenségeket.

A csodák kora, úgy látszik, lejárt.

Mintsem bölcselmetek álmodni képes

Időzzünk még egy kicsit a meglepő dolgok övezetében,

és essék szó ezúttal a tárgyak

kiszámíthatatlan viselkedéséről, titokzatos

tulajdonságairól. Volt két egyforma, nikkelezett vasból készült,

igen erős cipőhúzónk, megvoltak már gyermekkoromban is,

olyan masszívak és szilárdak, hogy talán egy cirkuszi

erőművész se tudta volna meghajlítani őket,

s mégis egy reggelen, amikor jobb sarkammal

a szokásos mérsékelt nyomást alkalmaztam cipőhúzás közben,

éreztem, amint meglágyulva görbülni kezd ez az oly kemény tárgy,

s valóban, csúnyán meggörbült állapotban maradt,

noha még jobban meghajlítani minden erőm megfeszítésével se bírtam,

hiába is próbálgattam. Szépséghibája miatt

mégis nemsokára kidobtuk ezt a cipőhúzót,

a párja ma is megvan görbületlenül,

csupán nikkel-bevonatát pettyezték be apró szeplőkkel az évtizedek.

„Úgy látszik, van az anyagnak valami gyönge pontja,

csak éppen nagyon nehéz telibe találni.”

Így gondolkoztam akkor felületesen, később sem jártam utána.

Ma sem tudom, hogyan vélekednének erről

a fizikusok. De voltak egyéb titokzatos tárgyaink is,

például az az alpakka evőkanál, amelynek öt társa

együtt tűnt el megmagyarázhatatlan módon

apám temetése napján, akinek kedvencei voltak

ezek a kanalak, mondván, hogy könnyebbek a többinél,

kellemesebb velük enni. Nem tudom, miért hagyott

apám számunkra emlékül egyetlen kanalat, föltéve, hogy a többi ötöt

ő vitte magával a másvilágra, amiben erősen

kételkedem. Mégis meglehet, hogy néha a halottak is

feledékenyek. Ez a kanál használaton kívül helyeztetett,

de mégsem dobtuk el, sőt magunkkal hoztuk végül Budapestre is,

és még évekig pihent a fiókban,

egyéb evőeszközök társaságában. Volt azonkívül egy üvegpoharunk is,

már szintén egyedi darab, s noha társai

nem egyszerre tűntek el, hanem egymás után

törtek el a használatban, s jóllehet anyám nem vonta ki végképp

a forgalomból, bárki más ihatott belőle,

egyedül ő nem, és ha némelykor magam terítettem meg az asztalt,

s megfeledkezve a pohár tabu-jellegéről,

anyám terítékéhez állítottam, nem szólt semmit,

csak fölkelt, és kicserélte. Kérdésemre, miért teszi,

nem adott magyarázatot. Így hát nem firtattam tovább a dolgot,

de egyszer, évekkel később, ezt a poharat

vittem magammal a szabadsághegyi szanatóriumba.

Amikor tíz hónap múlva elbocsátottak onnan,

táskám kicsinek bizonyult minden holmim befogadására,

ezért a rossz emlékű ivóalkalmatosságot

néhány más aprósággal együtt

otthagytam. Mindez nem lenne említésre méltó,

hogyha nem ez lett volna utolsó szanatóriumi tartózkodásom.

A pohárral együtt ott maradt a több mint negyven éven át

kínzó betegség is. Kigyógyultam a Csokonai Vitéz Mihályt,

Reviczky Gyulát, Tóth Árpádot s még annyi más költőt sírba vivő

kórból. (Persze, a következményes bajok,

a tüdőtágulás, a jobbszív-elégtelenség,

a nehézlégzés, azóta is gyötörnek.)

Jó volna tudni, miféle poharat

kellene még elhagyni valahol, hogy elmúljék tőlem

ez a keserű pohár.

Egy elkallódott lángész

Van úgy, hogy hitvány szállásra talál az égi láng,

de silány otthonát mégsem hagyhatja el,

ott pislog, veckelődik, nem képes föllobogni,

s kialszik ő is, amikor a sárház összedűl.

Sosem tudjuk meg, milyen lett volna fénye,

ha szabadon áraszthatja azt.

Ily hitvány szállása volt annak idején a géniusznak

H. Anti zeneművész porhüvelye;

később kiderül, miért illethetem őt csupán

ezzel a nagyon is általános megjelöléssel.

Első emlékem H. Antiról, mikor apró fiúcskaként

meghallottam őt nagybőgőn gyakorolni

anyai nagyanyám házának kertre néző,

földszinti szobájában, mit bérbe vett,

s ahol lakott, mint notórius lakbér-nem-fizető,

mindaddig, míg nagyanyám ki nem adta útját.

Egy, hogy H. Anti vállig érő hajat viselt,

ami gyermekkoromban nem volt olyan általános divat, mint manapság,

sőt párját ritkító különlegesség-számba ment.

H. Anti valószínűleg művész-voltát kívánta hangsúlyozni ezáltal.

Akkor még lágyabbak voltak vonásai,

csak távolról utaltak arra a karvalyorrú,

rezes képű férfiúra, akivé az ital

formálta őt az emberélet derekán.

Művészünknek sokáig dédelgetett álma volt

egy nagybőgő-hangverseny, amit majd ő fog világ csodájára adni,

bebizonyítandó, hogy ez az instrumentum

voltaképpen kiváló szóló-hangszer is,

és ő lesz annak első virtuóza.

Egyedül az volt a bökkenő, hogy a zeneirodalom nagyjai,

sőt kevésbé nagyjai sem írtak

versenyművet nagybőgőre, úgyhogy H. Antinak

magának kellett volna ilyen műveket szereznie,

de mivel ezt elmulasztotta, a hangverseny is füstbe ment.

Kamasz koromban H. Anti gimnáziumunk zenetanára és az iskolai zenekar

dirigense volt néhány éven keresztül,

s noha még nem jutott túl az egyre lefelé vezető

élet- és művészpálya fele útján,

nem volt már keményített mellű inge, csupán

manzsettái és ing nélküli plasztrona;

utóbbit nyakába akasztotta, rá csokornyakkendőt kötött,

keményített kézelőit pedig kabátujján belül végigfutó

cukorspárga tartotta, s miközben

Hérold „Zampa”-nyitányát dirigálta vagy pedig

Middletontól „A néger álma” című szerzeményt,

mivel csak ezt a két számot tanította be, s vezényelte

felváltva a tanév-nyitó vagy záró ünnepségeken

vagy bármilyen más alkalomból,

szóval, vezénylés közben néha félrecsúszott a plasztron,

s H. Anti sovány bordáit láthatta egy pillanatra

előtűnni a zenekar, a keményített kézelők pedig nemegyszer

előrecsúsztak ujjai hegyéig madzagostul,

mindaddig, míg a gimnáziumunkat vezető

cisztercita atyák megunták a pálinkás üvegtől

bűzlő kottaszekrényt a zeneszobában,

és ők is kiadták szépszerén H. Anti útját.

Évek múlva hallottam, hogy kisebb cigánybandákat

„stimmel össze”, vagyis tanít meg azonos hangnemben játszani;

fizetése itt is inkább ital, mint pénz lehetett.

Volt egy úri ivókompánia, tagja H. Anti is,

akit még mindig úriember-számba vettek,

hisz jobb családból származott, és a zenetanári képesítést

valóban megszerezte.

Borát fizették, de csúnya tréfákat követtek el rovására

ennek fejében. Hallottam, hogy pohara szélét méregerős paprikával

dörzsölték be, mialatt kisebb dolgát végezni távozott.

Szájához emelte s lecsapta azonnal a poharat.

„Gazemberek! Kutyák!” – üvöltötte, de csak röhögtek rajta cimborái.

Nem volt megállás már a lejtőn.

Ötven éves korára valami gerincbántalom támadta meg,

kétrét görnyedve vánszorgott az utcán,

az ivócimborák is megtagadták, ágyrajáró lett egy találkahelynek

használt szobában, s ha párocska érkezett,

át kellett engedni a helyiséget.

Azt beszélik, könyörgött: „Nagyon kérem magukat,

ne kívánják tőlem, hogy kimenjek sétálni éjszaka

ebben az istenverte hidegben. Nézzék,

itt ez a bekecs, ha a fejemre húzom,

semmit se hallok, és semmit se látok.”

Hírlik, hogy jobb érzésű pároknak

meg is esett a szíve rajra.

Aztán meghalt H. Anti, nem tudom pontosan,

milyen betegség vitte el. De a hűtlenné lett kompánia

megemberelte még egyszer magát, s nagy temetést rendeztek neki.

Feje alá egy nyaláb kottát helyeztek, amikor koporsóba tették,

jobb oldalára egy liter vörös, bal oldalára egy liter fehér bort,

s cigánybanda húzta a nótát a halottaskocsi előtt a sírig.

Egyszer, szülővárosomban járva, megkérdeztem doktor F. Tivadart,

az említett kompánia legokosabb tagját,

aki bridzs-könyvet is írt,

lángelme volt-e csakugyan H. Anti zenetanár,

és ő habozás nélkül igennel válaszolt.

Arra a kérdésemre, hogy vajon zeneszerzői,

előadóművészi vagy karnagyi minőségben

juthatott volna a legnagyobbak közé,

doktor F. Tivadar mély meggyőződéssel azt felelte:

„Akármelyikben, ha akarta volna.”

(Sajnos, úgy látszik, nem akarta.)

Egy magyar Don Quijote

Ó, hogy rá tudtok nehezedni az emberi lélekre

mázsányi súlyotokkal, égi és földi hatalmak!

Küszködik veletek a gyarló, halandó lény, de hiába.

Küzdelme olyan, mint hogyha haragvó kisded

dörömbölne parányi ökleivel egy óriás

boltozatos mellkasán. Ekként kiáltanak

átokszavakat alanyi költők a puszta űrbe,

s zagyválnak össze tücsköt-bogarat a létezés rémségeiről.

Versem hőse, doktor F. János is ilyen

háborgó lélek volt, de a földöntúli hatalmak

túl messzire estek tőle. Nemkülönben a földi

uralkodók, diktátorok, tehát praktikus ésszel

az ellen lázadt, ami inkább keze ügyébe esett,

s bár nem volt alanyi költő, igénybe vette

még a poézis fegyverét is, a mű- és népköltészetből,

valamint a saját leleményéből egyaránt merítve

verses mottóit, miket periratok, fellebbezések

szövege elé szokott biggyeszteni.

Mikor még nem ment tönkre praxisa,

s irodájába be-betévedtek még az ügyfelek,

egy gyermektartási díj iránti perben,

hol az alperest képviselte,

doktor F. János az alábbi versikével

vezette be ügyfelének fellebbezését:

Sűrű sötét az égalj.

Megkaptalak, elég baj.

De te arról nem tehetsz. (Népdal.)

Hadd említem meg, hogy doktor F. János

a „megkaptalak” helyett sokkal erőteljesebb

igét használt, mit nem merészelek leírni.

Később nem akadtak már peres ügyei,

mert a közvélemény bolondnak kiáltotta ki,

pedig logikus elme volt a maga módján,

csak észjárása ütött el sajnálatosan

a szokványostól. Ekkor haragját

a közigazgatási hatóságok ellen fordította,

s megfellebbezte a városi képviselőtestület közgyűlésének

valamennyi határozatát, vagy legalább a fontosabbakat.

Mikor az említett közgyűlés a húszas évek elején artézi kutak

fúrását és a város vízvezetékkel való ellátását,

valamint nagyobb állami- és bankkölcsön felvételét

határozta el, doktor F. János fölvette a harcot,

„a városunk vizenyős egén pislákoló hármas ikercsillag”-nak nevezve

a határozat kezdeményezőit, s a város akkori polgármesterét,

aki szőkés, gyenge szakállnövésű

férfi volt, ezzel a mottóval pécézte ki:

Egy szem szilva, két szem szilva,

pállott szájú csizmadia,

megetted a suvikszot,

nem nőtt ki a bajuszod.

Mondanom sem kell, hogy hiába akarta

meghosszabbítani a kútra járás, a fazekakban való

fürdővíz-forralás időszakát, s útját állni

az újmódi csöveknek és csapoknak, fürdőkádaknak, vízforraló hengereknek,

ezt a fellebbezését ugyanúgy elutasították,

akár a többit, kimondva rájuk az „alaptalan” szót.

Utolsó éveit szűkös viszonyok között töltötte,

ügyvédi irodáját bezárta, kolbászon és kenyéren élt,

s miután kiszámította, hogy a létfenntartáshoz

hány centiméter kolbász elegendő naponta,

nem restellt centimétert ragadni és késsel bejelölni

e rúdalakú hentesipari terméket, úgyhogy

személyében többek között a kalibrált füstöltkolbász

feltalálóját is ünnepelhetjük. E nélkülözést

elkerülhette volna, sőt jólétben élhette volna le

utolsó éveit, hogyha eladja Káptalan utcai

egyemeletes házát, de mivel e ház

pontosan ott állt, ahol a kanonoki barokk palotácskák

sora véget ér, doktor F. János, katolikus létére,

házát a református egyházra hagyta végrendeletében,

lelkészi hivatal és lakás céljára, ezzel az indokolással:

„Hadd legyen Egerben egy református kanonok is!”

E tréfa kedvéért vállalta a hosszú füstöltkolbász-diétát,

s nyilván megrövidítette életét is.

Lehet, hogy szörnyűséges bűne miatt

lángpallosú kerub állta el doktor F. János útját

a mennyország kapujában.

Látom lelki szememmel a kicsiny, de szikár öreget,

látom lengeni halotti ingét, ősz haját a túlvilág szelében,

amint a zárt kapu felé epébe mártott tollal írt

fellebbezést lobogtat, gúnyos mottót süvölt.

Eretnek a századfordulón

K. Ákos, anyai nagyapám testvére falusi plébános, majd Egerben

az érseki líceumi könyvtár könyvtárosa volt. Nagyapám népes családjában

bőven akadtak mindenféle rendű és rangú emberek, főispántól

sipistáig, de sohasem hallottam, hogy e családból bárki is

papnak ment volna, K. Ákos kivételével, akit személyesen megismerni

sohasem volt alkalmam, noha körülbelül húsz éven át

mind a ketten Egerben éltünk, de ő a családból,

korai fiatalságától eltekintve, senkivel sem érintkezett.

Hallottam, hogy papnövendék korában a teológia

tudományában az akkori évfolyamok egyik

kiválósága volt, úgyhogy a szeminaristák többször is

vitatkoztak, vajon kiből lesz egykor egri érsek,

K. Ákosból-e vagy a másik kiváló teológiai tanulóból,

Sz. Lajosból. Nos, végül is Sz. Lajosból

valóban egri érsek lett, K. Ákos pedig nem sokra vitte.

Talán már kora fiatalságában is kiütközött

hóbortos természete, ami később oly sok galibát okozott,

de ez az idő örökre eltűnt a múlt

homályában, kénytelen vagyok tehát arra

támaszkodni csupán, amit magam

hallottam, vagy tapasztaltam. Arról sem tudok,

hogyan teltek K. Ákos papi pályafutásának

első évei egy Tisza-menti faluban,

csak arról a botrányos eseményről értesültem, ami a századforduló

táján történt, amikor közvetlenül a nagyhét előtt

K. Ákos vendégségbe ment egy ismerős

plébánoshoz a Tisza túlsó partján, a folyó pedig

másnapra úgy megáradt, hogy a vendég nem juthatott vissza idejében

a saját falujába, ott pedig a falusiak nem tudtak már másik papot

szerezni hirtelenében, talán nem ismerték a módját,

hogyan fogjanak az ilyesmihez, s vegyük tekintetbe

az akkori kezdetleges hírközlési és utazási lehetőségeket.

Mert akkoriban sokkal lassúbb tempójú volt még az élet,

mint a miénk. K. Ákos csak a húsvéti ünnepek utáni kedden

jutott vissza falujába valamiféle ladikon, s alighogy megérkezett,

körülfogták a hivők, s főképpen a vénasszonyok

sápítoztak: „Jaj, jaj, főtisztelendő úr, még húsvétunk se

volt az idén!” K. Ákos azonban megőrizte

nyugalmát e kínos helyzetben is, és így válaszolt,

elhallgattatva az asszonyi sírást-rívást és kishitűséget:

„Nem volt? Majd lesz!” És már a következő napon,

szerdán nekikezdett a nagyheti szertartásoknak,

és annak rendje-módja szerint el is végezte valamennyit,

persze mindet egy heti késedelemmel. Mivel pedig faluhelyen

a húsvét nemcsak ünnep, hanem szórakozás is,

a legközelebbi hét falu népe, amikor elterjedt a hír,

hogy K. Ákos falujában későbbre esik a húsvét,

odasereglett, s végigélvezte újra a nagyheti

ájtatoskodások örömeit. K. Ákos jót akart,

de amit tett, már-már eretnekség-számba ment,

mert noha a húsvét időpontja változó,

mégis szigorú szabályok szerint a tavaszi

napéjegyenlőséghez igazodik, aminek K. Ákos

fittyet hányt. Nem is kerülte el

az illetékes egyházi hatóság vizsgálatát,

melynek folyamán kiderült, hogy gondolkodása,

de talán elmeállapota is erősen eltér attól, amit az egyház

papjaitól megkövetel. Nagy szerencséje K. Ákosnak,

hogy nem az inkvizíció korában élt, mert bizony akkor

el nem kerülte volna a kínpadot és a máglyahalált.

Ez emberségesebb időkben fölöttesei megelégedtek annyival,

hogy berendelték szolgálatra az érsekség székhelyére,

és kinevezték az érseki liceumi könyvtár

könyvtárosává. Különös egy intézmény volt ez,

mivel könyvet sem kikölcsönözni, sem az olvasóteremben használni

nem volt szabad, s a látogató a zárt szekrényekben elhelyezett

kötetek aranyozott gerince helyett csupán a mennyezetnek

az egyes tudományágakat ábrázoló freskóit bámulhatta meg,

de tudományt nem szívhatott magába.

Elmondták az idegenvezetők, hogy itt őrzik Mikes Kelemennek

nem létező nagynénikéjéhez írott leveleit is.

Közbevetőleg, egy nem létező nagynénivel folytatott levelezésnek

egyaránt vannak előnyei és hátrányai,

mert válaszra, vigasztalásra, nyájas szavakra hiába várunk,

viszont feddéstől vagy kellemetlen családi pletykáktól sem kell tartanunk.

K. Ákos tehát kapott egy stallumot, ahol nem volt semmi dolga,

szerény fizetést, ellátást az érseki konyháról

és egy szobát a liceum épületének második emeletén.

Mivel pedig az egri liceumban igen magasak az emeletek,

annál csodálatosabb, hogy amikor anyai nagyapám, negyvenegy évesen,

egy éjszaka, éjfél körül váratlanul meghalt szívrohamban,

bár előzőleg nem betegeskedett, és nem is panaszkodott a szívére,

K. Ákos éjjel két órakor megjelent a halottas háznál,

mondván, hogy kevéssel előbb megzörgették az ablakát,

s fölismerte nagyapám hangját, aki ezt kiáltotta be:

„Ákos! Elpályáztam!” Egyébként K. Ákos, mióta falujából

visszakerült, senkivel sem érintkezett a családból,

noha senkivel sem volt haragban. Az említett éjszakai

látogatás után nagyanyámnál sem járt soha többé.

Már említettem, hogy K. Ákos ablaka az érseki liceumban

igen magasan volt. Legföljebb tűzoltólétrával lehetett volna

kívülről megközelíteni, de nagyapám

nem tűzoltó volt, hanem törvényszéki bíró.

Ilyen előzmények után nem csoda, hogy amikor nyolcéves koromban

ki-kirendeltek, mint többi osztálytársamat,

ministrálni a nagytemplomba, s egy ízben épp K. Ákoshoz kerültem,

aki az egyik mellékoltárnál misézett, félénk kisfiú létemre óvakodtam

fölfedni előtte kilétemet. A misét

szentségkitétel előzte meg, s K. Ákos, miután

elhelyezte a szentségtartót az oltárszekrény tetején,

mielőtt visszajőve elkezdte volna a lépcsőimát,

egy ujjal megfenyegette az oltáriszentséget, e szavak kíséretében:

„Aztán le ne essél!” Nemigen hallotta ezt rajtam kívül

senki, mivel messze voltak onnan a templomi padsorok,

s a főoltárnál nem is folyt mise, vagyis a templom

szinte üresen állt. K. Ákos azonban nem

fenyegetőleg, kihívóan vagy tiszteletlenül tette, amit tett,

hanem tréfásan, ajkán hamiskás mosollyal,

mint aki oly bizalmas barátságban van

a mennyeiekkel, hogy efféle ártatlan

tréfálkozást bízvást megengedhet magának. Természetesen,

a középkorban ezért is máglyára került volna,

ha valaki följelenti. Ezután hosszú ideig

csak a városban láttam néha-néha K. Ákost,

aki alacsony, kopasz emberke volt fiatalságom idején,

arcán a jámbor együgyűek jóindulatú mosolyával.

Nem is láthattam gyakran őt, mivel egyre inkább

kerülte az embereket, és csak a kora délutáni órákban,

kivált nyáron, amikor legforróbban sütött a nap,

sétálgatott a Főutcán, ahol mi laktunk,

s kétszáz méterrel odébb, a túlsó oldalon

állt a cisztercita gimnázium, ahol tanáraink

délután tanították a gyorsírást vagy a tanrendben nem szereplő

idegen nyelveket. K. Ákos még mindig az alacsonyabb rangú papok

fekete cingulumát viselte. Hetvenéves korában

hajdani szemináriumi vetélytársa, Sz. Lajos egri érsek

esperesi címet akart neki adni, hogy lila színű papi övet hordhasson,

de K. Ákos visszautasította, ezekkel a szavakkal:

„Lajostól nem kell!” És fekete övet viselt mindhalálig.

Élete utolsó két évtizedében a kóbor kutyák

istápolója lett. Télen szobájába vitte fel őket éjszakára,

hogy meg ne fagyjanak. Nyári forró délutánokon pedig,

mikor a gimnáziumba tartó vagy onnan jövő diákokat kivéve,

legföljebb egy-egy városi utcaseprő kavart

nyírfaseprőjével a Főutcán hatalmas porfelleget,

de össze nem söpörte a leülepedett port,

talán azért, hogy munka holnapra is maradjon,

aztán, pár méterrel odébb másik felhőt kavart,

K. Ákos a kocsiút közepén kenyeret osztogatott a kutyáknak.

Utoljára is így láttam őt, nem sokkal halála előtt,

s ez a kép él róla örökre bennem.

Áll az út közepén a kis, töpörödött, öreg pap.

Hat-nyolc kutya ugrálja körül, a kicsik hasáig tudnak csak felugorni,

de a nagyobb kutyák K. Ákos kopasz fejét szántják végig ugrálás közben praclijukkal.

A magasba tartott kenyérszelet körül a napkorong

mintha színarany monstrancia lenne.

S ahogy a csoport közelébe érek, látom, hogy K. Ákos ajka mormol valamit,

talán latin szavakat, mielőtt a kenyeret szétosztaná

a szegény, éhező, négylábú teremtmények között,

melyeknek nincsen halhatatlan lelkük, és ezért

nem juthat részükül a túlvilági élet, mit a saját

kiváltságának tekint a tudatlan emberi dölyf.

Pedig habozás nélkül áldozzák értünk életüket,

hogyha rablók törnek a házra. És hány, de hány

pusztul el szomorú hűségből éhen-szomjan gazdája sírján.

S ha rosszat tesznek is, csak ösztönből cselekszik,

nem gonoszságból, mint mi, emberek.

Egy szállóige születése

Fegyvert s vitézt éneklek, vitéz Z. Aladár alezredest, aki

kardcsörtetve vonult be hajdan a helyi lap szerkesztőségébe,

elégtételt követelve a neje becsületén esett

hallatlan sérelemért. Természetesen, meg is kapta a megfelelő

elégtételt, de ne vágjunk a dolgok elébe,

haladjunk sorjában, ahogy az epikus költészet

törvényei megkövetelik. Hiszen a trójai háború történetét sem

kezdte világtalan pályatársam annak idején

a város elestével. Elbizakodottsággal vádolhatnának, hogyha szerény személyem

jobban akarná tudni nála a dolgok rendjét,

az események egymásutánját. Kezdjük tehát

a seregszemlével vagy inkább seregszámlával,

ami szebb és patinásabb szó. Kezdjük a seregszámlával

még akkor is, ha ez esetben a számlát,

úgy értem, a becsület kontóját, a hadsereg

egyetlen tisztje nyújtotta is be a megriadt és bocsánatért esedező,

hebehurgya báli tudósítónak, a lap újonnan alkalmazott

fiatal munkatársának. Történetesen

az Egri Római Katolikus Nőegylet abban az esztendőben is

megrendezte, mint minden évben, a szokásos

farsangi, jelmezes táncmulatságot a Korona szálló összes termeiben,

ahol jelen volt e költemény szerzője is.

A végzetes hibát elkövető fiatal hírlapíró

feladata volt, hogy az álarcosbálon résztvevő

hölgyek névsorát följegyezze, s zárójelben jelmezüket is megjelölje

eféleképpen: Andrássy Muni (pierrette),

Benyó Baby (kéményseprő), Bogma Lucy (fantázia-kosztüm), és a többi.

Közeledett vitéz Z. Aladárné is férje kíséretében,

s a fiatal és tapasztalatlan báli tudósító, akit már

messziről is erősen vonzott a kavargó bálterem,

a kölnivíztől és az ifjú női testek illatától

párolgó dzsungel, ahol úgy szoktuk átkarolni

a lányok karcsú derekát, mint kanmajmok a fiatal fák

hajlékony törzsét, ime kövérkés,

középkorú hölgyet látott fehér madártollakkal díszített

álöltözetben közeledni, s mialatt a kövérkés termetet

és a fehér tollakat szemlélte, figyelmen kívül hagyta,

hogy a tiszteletre méltó hölgy oldalán piros pecséttel ékes

táskát visel. Futólagos benyomásai alapján,

megbocsáthatatlan felületességgel ezt jegyezte föl a hevenyészett

névsorba: vitéz Z. (teljes név) Aladárné (liba). S az áldatlan névsor

ekképp jelent meg a helyi hírharsona

legközelebbi számában. Ekkor következett

a versem elején említett, kardcsörtető

szerkesztőségi látogatás, és a látogatást követő napon az újság a következőképp

szolgáltatott elégtételt föltűnő helyen

és kiemelt szedéssel: Az Egri Római Katolikus Nőegylet

farsangi jelmezbáljáról közölt tudósításunkba

sajnálatos hiba csúszott. Ezúton tájékoztatjuk

lapunk olvasóit, hogy vitéz Z. (tejes név) Aladárné

az említett alkalommal nem liba, hanem ízléses

postagalamb volt. Városszerte hatalmas derültséget

keltett az eset, azonban erről vitéz Z. Aladár, a kövérkés, de ízléses

postagalamb férje és három kövérkés leány atyja

aligha szerzett tudomást. Úgy emlékszem, nemsokára

egy másik város gyalogezredének helyőrségébe

vezényelték. Így hát nemigen tudtatta meg,

hogy szülővárosom szólásmondás-készlete

a botrány óta új szállóigével gyarapodott.

Szokásossá vált, hogy ha a társaságban valaki

tévesen mondott valamit, s szükségesnek találta

szavait utólag helyesbíteni,

a társaság egy másik tagja rövid szünet után megjegyezte:

„Nem liba! Ízléses postagalamb.” Mikor tíz évi távollét után

hazalátogattam, és a régi ismerősök kellemes,

meghitt körében ültem, egy kiigazított nyelvbotlás után

újból hallottam a már-már elfelejtett szállóigét,

amely újra eszembe idézte a kardcsörtető alezredest

s családja kövérkés hölgytagjait.

Azóta újabb huszonöt esztendő telt el. Már csak kevesen élnek

a régiek közül. Ugyan akadnak közöttük,

akik még mindig mondogatják megfelelő alkalommal:

„Nem liba! Ízléses postagalamb.”

A nudisták bejövetele

Nem is voltak igazi nudisták, csak meztelenül fürdő skandinávok…

Vagyis szót sem érdemelne az egész ügy, ha nem a világ legerényesebb

strandfürdője lett volna a színhely, szülővárosom fürdője, az egri strand!

Mily nehezen, mennyi vita és kompromisszum árán

jött létre annak idején az akkor még szerény, vidéki fürdő!

Hisz még a harmincas évek elején is külön-külön uszodába

jártak a férfiak és a nők, csak hogy véletlenül

rá ne jöjjön a lakosság, hogy a természet nem egészen

egyformának alkotta a két nemet. Nem is értem,

hogyan születhettek a házasságokból gyermekek,

hogyan jött rá a férj és feleség, mit is kell tenniük,

ennyi titkolózás, képmutatás és álszemérem ellenére!

A közigazgatás vezetői fürdővárossá akarták fejleszteni

szülővárosomat, ahonnan a gyáripart és nagykereskedelmet

jóelőre száműzte a bölcs, főpapi előrelátás,

amely megakadályozta, hogy vasúti fővonal

érinthesse a várost; essen csak ki a kárhozatos

fejlődésből és forgalomból. Most ugyanez a kenetes bölcsesség

kapálózott kézzel-lábbal a férfi és a női nem

együttfürdése ellen. Végül, 1933 nyarán,

hosszú harcok után mégiscsak megnyitotta kapuját

a strandfürdő, az egyetlen e hazában,

ahol a férfiak nem viselhettek úszónadrágot, csakis

teljes fürdődresszt, mint a nők; az úszómesterek pedig

cirkáltak egész napon át, és figyelmeztették a vakmerőket,

akik felváltva csúsztatták le jobb, majd bal vállpántjukat,

s próbáltak szőrös vagy sima mellkasukra fölszedni némi

napbarnította színt. „Tessék fölhúzni a vállpántokat!”

– hangzott hol ott, hol itt, úgyhogy idegen nyaralók

nem is látogatták a fürdőt, mert országszerte elterjedt a híre,

hogy Egerben csupán keménykalapban és szalonkabátban

szabad az úszómedencében megmerülni.

A nyolcvannégy éves Rotschild néni volt az egyetlen kivétel,

aki csak ősszel járt a strandra, amely ilyenkor szinte már üres volt,

és nem cirkáltak már az úszómesterek,

bár a pénztár még nyitva tartott. A néni

régimódi, bő, fekete fürdőruhája

jó pár liter vizet magába szívott,

s gazdája, a híg elemből kilépve, didergett a szeptembervégi napsütésben,

s miután letelepedett egy padra a medence mellett,

dresszét letolta köldökig, s mezítelen

felsőtesttel szárítkozott. Ma már elmondható,

hogy Rotschild néni a monokini-divatnak korai

előfutára volt, bár bizonyos, hogy nem ismerte ezt a szót,

ahogy mi sem ismertük akkor. Meglepő,

hogy az öreg, kövér Rotschild néni túl szabados viselkedésén

éppen a fiatal lányok háborodtak föl leginkább.

Talán azért, mivel nekik lett volna mit mutogatni,

de nem mutogathatták. Ami engem illet,

sohasem mertem Rotschild néni csupasz idomait

közelebbről szemügyre venni. Nem megbotránkozásból,

inkább az attól való félelemből, amit látni fogok.

Számomra az ő emléke egy messziről fehérlő

hájas hát foltja maradt. Történt azonban egyszer,

hogy skandináv túristák érkeztek városunkba, átutazóban.

Hírük nem előzte meg őket. Futtában megnézték a várost,

majd alkonyattájt elindultak a strand felé, lemosni az út porát.

Anyaszült meztelenül jöttek elő a kabinból,

mint hazájukban szokásos. Dehogyis akartak botrányt kavarni.

Nem is volt botrány voltaképpen, mert a fürdőzők s úszómesterek

egyaránt hazamentek, csak két három elkésett

látogató csavarta ki vizes fürdőruháját, megállva

a medence kőszegélyén. Mint később állították,

nem hittek a saját szemüknek, megpillantva a szürkületben

a meztelen alakokat. Azt képzelték, érzékcsalódás

áldozatai lettek, avagy talán a délibáb

Egerbe költözött a Hortobágyról. Mikor pedig rá kellett jönniük,

hogy nem káprázik a szemük, lóhalálában elhagyták a fürdőt.

Másnapra hűlt helyük volt a pucér idegeneknek,

mint lázálom fantomjai éltek tovább a szemtanúk képzeletében.

Sokan nem is hitték a hírt, amely utóbb,

mint fojtott tűz, lassan, lappangva mégiscsak terjedni kezdett,

mert csupaszok közt cinkos, aki néma,

noha felöltözött.

Egy régi sörtalp paleográfiája

Valamelyik napon vagy valamelyik éjszaka, álmomban,

betértem a Délbudai Vendéglátóipari Vállalat

– ha egyáltalán létezik ilyen nevű vállalat –,

vagy talán egy gebines-falatozó teraszára

– honnan származik ez a szó: „gebines”? Ezt még senki se tudta nekem megfejteni,

azaz etimologice megmagyarázni –,

ahol is sört rendeltem, amit legnagyobb meglepetésemre

egy réges-régi sörtalpra tett le asztalomon

egy se fiú, se lány, vagyis öltözetéről és hajviseletéről

föl nem ismerhető nemű, fiatal emberi lény.

Ilyet se láttam vagy harminc év óta,

ilyen sörtalpat, amilyet, nem fognak soha többé gyártani,

aminőt nem fognak soha látni unokáink,

legföljebb a sör-, bor-, pálinka-múzeumban,

ha lesz valaha ilyen intézmény.

E kerek, papundekli sörtalp emlékeztetett a vele egykorú,

arzéntartalmú légyirtó papírra,

amilyet annak idején a tiszazugi méregkeverő asszonyok

vízben áztattak ki, majd a vizet

pogácsába, buktába sütötték, s ezen a módon

hallgattatták el végleg sopánkodó, beteg anyósukat

avagy nagytermészetű férjüket.

De hagyjuk őket, hiszen róluk különb riportot írt

Móricz Zsiga bátyánk annak idején

a Nyugat hasábjain, 1930 február elsején.

Visszatérve a sörtalpra, közepén még látható volt a kecskebak,

a Dréher-féle baksör emblémája,

helyesebben, nem volt már látható,

legföljebb odaképzelhette, aki valaha látta,

és máris eszembe juttatta a fosszilis lelet

egyik kiváló barátomat, aki ma főszerkesztő és egyetemi tanár,

de 1945 végén vagy 46 elején

az inflációs nyomor célbavenni kényszerítette

a sörgyár nem megvetendő összegű pályadíját e reklámversikével:

Bánat ellen ősi szer

Haggenmacher őszi ser.

A pályadíjat elnyerte, de alkotását nem használták fel a sörgyár vezetői.

Nyilván idegenül csengett fülükbe

a patinás „ser” szó. Igaz, írhatta volna így is a szerző:

Bánat ellen ősi ször

Haggenmacher őszi sör.

De – sajnos – Debrecenből jött, nem Szögedéből,

s ha onnan jön, akkor meg a tájszólás miatt lett volna baj,

hiszen a szőrözők száma ezidőtájt

népesebb volt, mint a sörözőké,

mivelhogy a sör pénzbe került.

Mindegy! Fő, hogy megmentettem a feledéstől

egyetlen, általam ismert költői művét,

mert barátom nem pályázott dalnoki babérokra.

Mellesleg szólva, bárcsak sok ilyen

mulatságos verset olvashatnánk manapság!

De ez is mellékvágány! Firkált ugyanis arra a sörtalpra

valaki… valaha… valamit…, de a régi átázások nyoma,

a sok ráfröccsent sör, bor s az elillant pörköltszaftok foltjai annyira

elmosták már az írást, hogy akképp görnyedtem fölébe,

mint az egyiptológus a palimpszeszt fölé.

(A palimpszeszt olyan pergamentlap,

amelyről letörölték a régi szöveget,

hogy helyébe újat írhassanak;

eszerint a papírtakarékosság dívott már a fáraók korában is –.)

Bocsánat, hogy megmagyarázom, amit szinte mindenki tud,

noha a tudás egyelőre nem tartozik a státus-szimbólumok közé.

És szellem keringett föl a söröspalackból,

egy régi hentesmester szelleme,

akiről nagyapám mesélt, mikor térdére ültetett

– de miféle nagyapa? hisz mind a kettő meghalt még születésem előtt… –

szóval, nagyapám mesélte, hogy ezt a régi hentest

tönkretette az ital és a kedvezőtlen üzletmenetel,

s megtakarítandó a boltbért, gyomrán dobkályha formájú gyorsforralóval,

melyet nyakába szíjazott,

járta a múlt század végén az egri utcák éjszakáját,

s ha a kódorgó korhelyek vagy bálból hazatérő úrfiak

kurjantották nevét, előbotorkált a keskeny Érsek utca,

a Szent János utca vagy a Kaszinó utca girbe-gurba házsorai közül,

és szolgált főtt kolbásszal, virslivel, tormát, mustárt is adva hozzá,

és ropogós zsömlét, mivel akkoriban hallgattak még a fegyverek,

viszont a zsömlék még ropogtak.

De a sörtalp nem vallott róla sem.

Nem mondta el, hogy virágzott föl már nem létező üzlete.

A rég szem elől vesztett tárgyat bepiszkolták meg nem tisztíthatón.

Nem mondta el, mikor rontottam el az életem,

vagy mint lendíthetnék hátralevő napjaimon.

Lehet, hogy az örök ifjúság titkát írták föl reá,

hisz ifjúságomból dobták elém láthatatlan kezek.

Közben a nap gyorsan aláhanyatlott.

A sordíj csigalassan vánszorgott fölfelé.

Utószó

Megszokott dolog, hogy a költők közül sokan javítanak régi verseiken, sőt néha teljesen átírják azokat. Mint versfordítónak, nem csekély munkát adtak annak idején Pierre de Ronsard költeményei, melyeket először a „Les amours”-nak saját könyvtáramban meglevő, Ad. Van Bever által szerkesztett, kommentárokkal és jegyzetekkel ellátott, 1918-ban megjelent, kétkötetes kiadásából fordítottam. Nemsokára kezembe került a Pléiade kiadású Ronsard, s megdöbbenve láttam, hogy a versek szövege sok esetben eltér az általam fordítottakétól. Úgyszólván elölről kezdhettem a munkát, mert egyetlen megváltoztatott sorral megszűnt a korábban adódó rímlehetőség, s mivel például Ronsard szonettjeinek első nyolc során csupán két rím fut végig abba, ritkábban abab rímképlet szerint, egy-egy, a költő által újraírt sor az egész rímszövedék felbomlását eredményezte. Az átírások oka után kutatva megtudtam, hogy Jean Dorat, a közepes költő, de nagy tekintélyű klasszika-filológus volt az, akinek iránymutatása Pindaroszt jelölte ki a fiatal Ronsard eszményképéül. Ronsard érettebb fejjel úgy találta, hogy „pindarizált” versei túl szertelenek, homályosak, eksztázisuk sokszor csak mímelt, s belátva ezt, klasszicizálta korábbi verseit. Rónay György szerint „1555-ben, ódái harmadik átadásában képeit már erősen mérsékelte, nyelvét alaposan kigyomlálta, letett vad túlzásairól, kerüli a homályt, s már korántsem a hunytszemű elragadtatást tartja egyetlen méltó irányítójának”.

A másik, hasonló meglepetés szerzője Szabó Lőrinc volt, akinek 1943-ban megjelent, addig írt „Összes versei”-t olvasva, láttam, hogy első négy verseskötetének („Föld, erdő, isten”, „Kalibán!”, „Fény, fény, fény”, „A sátán műremekei”) anyagát jelentősen átdolgozta, néha teljesen újraírta. Az átdolgozás körülbelül 200 verset érint. Minthogy Szabó Lőrinc számos költeményét betéve tudtam, sorai százszámra belém rögződtek, úgy éreztem, hogy az átdolgozás nem volt szerencsés, a költő sokkal többet rontott, mint javított régi versein. A legkorábbi át nem dolgozott kötet a „Te meg a világ”, melynek megjelenésekor Szabó Lőrinc harminckét éves volt. Rába György az Akadémiai kiadó „Kortársaink” sorozatában megjelent, kitűnő Szabó Lőrinc-monográfiájában így foglalja össze véleményét a költő átdolgozásairól: „Az átírás nemegyszer úgy hat, mint az eredeti értelmezése, másrészt néha az alkotás hímporát törli le az első megfogalmazásról.” Idézet segítségével mutatja be ezt Rába György, két variáns összevetésével, majd így folytatja: „Elejt egy-egy merész képet, mint például ezt: égigágyúzó zivatar. Olykor pedig anakronisztikusan vetíti vissza érett stílusát, így gnómáit művészi forrongásának időszakába.”

Valahol maga Szabó Lőrinc is nyilatkozik átdolgozásairól. Mint említi, egyes barátai és ismerősei részéről az a szóbeli vád érte, hogy meghamisította költői múltját. Emlékezetem szerint a költő azzal védekezik, hogy fiatalkorában nem tudta még gondolatait olyan költői pontossággal kifejezni, mint ahogyan szerette volna. Szerintem Szabó Lőrinc kész és kiforrott költő volt már első négy kötetének megjelenése idején is, mint ezt akkori remek versfordításai is tanúsítják, annak ellenére, hogy később ezekből is igen sokat átdolgozott, és nem mindig szerencsésen. Korai Verlaine-fordításainak például vers-zenéje is nagyon szép, de később lemondott a zenei szépségről a nagyobb értelmi pontosság kedvéért. Pedig Verlaine költészetének talán legnagyobb erénye éppen zeneisége. Úgy gondolom, mind az eredeti versek, mind a fordítások átdolgozásának indokát a költő ízlésének megváltozásában kereshetjük és találhatjuk meg.

Harmadik és megint új fajtája az átdolgozásnak, amit akkor tapasztaltam, midőn a Szépirodalmi Könyvkiadónál lektora voltam „József Attila összes versei” 1954-ben megjelent kiadásának. A kötetet Szabolcsi Miklós szerkesztette, s miután József Attila igen sokszor dátummal látta el verseinek kéziratát, a szerkesztő filológiailag nem helyteleníthető szempontja az volt, hogy variánsok esetében (és igen sok variáns került elő) mindig a legkésőbbi szöveget kell véglegesnek tekinteni. Bevallom, hogy nekem több ízben jobban tetszett valamelyik korábbi változat, talán csak azért, mert emlékezetembe vésődött, és a fülembe csengett. Nem egy esetben vitatkoztunk is efölött, de végül többnyire meg kellett hajolnom a szerkesztő érvei, kivált pedig az általa felmutatott, József Attila által saját kezűleg datált kéziratok fotokópiái előtt.

Az utolsó eset, melyről említést teszek, már a hetvenes években történt. Kormos István, mikor „Szegény Yorick” című, gyűjteményes kötete megjelent, elmondta, hogy fiatalkori versesfüzetét, a „Dülöngélünk”-et teljesen átírta, sőt jóbarátaitól és ismerőseitől, akiknek annak idején dedikált példányt adott, cserébe az új kötetért, visszakérte a régit, hogy lehetőleg nyoma se maradjon.

Mindezeket nem a saját mentségemül bocsátottam előre. Verseim mostani gyűjteménye eredeti költeményeimet tartalmazó mind az öt kötetemet magába foglalja, s ezek közül csak legelső művemet, „Az árnyak kertjé”-t dolgoztam részben át. 1972-ben jelentek meg válogatott verseim „Letépett álarcok” címen. Ebbe a mintegy 1500 verssorból álló fiatalkori kötetemből körülbelül 1000 verssort, vagyis a kötet kétharmadát vettem föl. Eltekintve attól, hogy „Az árnyak kertje” megjelenésének éve, 1939 óta megváltoztak a magyar helyesírás szabályai, és a központozás, továbbá az összetett szavak egybeírása és különírása tekintetében 1972-ben már az új szabályokat alkalmaztam régi verseimnél is, végül, hogy első verseskötetem nyomdai hibáit kijavítottam, vagyis, ha ezeket a változtatásokat nem tekintem szövegmódosításnak, mindössze 30–40 verssort javítottam ki az említett 1000 sorból, s ott is sokszor csak egy-egy szót cseréltem fel találóbbra, vagy csupán a szórenden változtattam verstani okokból. Ezenkívül előfordult, hogy „Az árnyak kertjé”-ben csupán számozott verseknek válogatott verseim kötetében címet adtam, vagy ciklus-címen belüli alcímeket.

Maradt mintegy 500 sornyi menthetetlenül gyenge vagy legalább ilyen részletekben bővelkedő költemény. Szívem szerint most is mellőztem volna valamennyit, de nem hagyott nyugton a gondolat, hogy egy esetleges posztumusz kiadásban a szerkesztők visszarakhatják ezeket a verseket eredeti helyükre. Úgy gondoltam, hogy ezt csak egyetlen módon akadályozhatom meg, csakis akkor, ha a gyenge verseket részint újraírom, részint átírom, s akkor az új verssel pótolt vagy átdolgozott régi költemények korábbi szövegei még egy szövegkritikai kiadásban is csupán a függelékbe kerülhetnek.

Ezt az átdolgozást a következőkben részletezem. „Az árnyak kertje” „Szonettek” című, 9 számozott verset tartalmazó ciklusa helyett teljesen új, szintén 9 szonettből álló ciklust írtam, s ez most, összegyűjtött verseim kötetében „Első szerelem” címen jelenik meg, s a cikluson belül az egyes versek is alcímeket kaptak. A teljes újraírásra az szolgáltatott okot, hogy annak idején, 21–22 esztendős koromban erősen hatottak rám Shakespeare szonettjei, s ezért első szerelmem történetét én is egy fiatal férfi és nő közötti drámai küzdelemként ábrázoltam. A valóságban inkább komikus, mint drámai volt a helyzet, noha annyit szenvedtem akkoriban, hogy három tragédiához is elegendő volna. Mégis módosítottam a „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak” vojtinai elvét, s inkább azt vallom: „Költő, ne hazudj, hacsak föltétlenül nem szükséges!” Most ironikus hangnemben írtam meg ugyanennek a szerelemnek a történetét, ami legföljebb teljesen lényegtelen apróságokban tér el a prózai valóságtól. A „Szonettek” ciklus két legsikerültebb darabját, a VII. és VIII. számúakat, már 1972-es válogatott verseimbe is átmentettem „Szanatórium 1933” címen. Ezt a kétrészes költeményt mostani összegyűjtött verseimben a „Szerelem nélkül így szeretni…” című darab helyére tettem. Ez ugyanis „Az árnyak kertje” leggyengébb verse. Úgy érzem, csupa közhelyből tákoltam össze annak idején, s még központi mondanivalója sem egyéb közhelynél, úgyhogy ezt a verset sem kijavíthatónak, sem újjáírhatónak nem találtam. Első kötetem versei közül tehát csak a „Szonettek”-ből 7 vers, és az előbb említett, menthetetlenül gyönge vers maradt ki teljes egészében a mostani kötetből.

Az „Elégia” I–III. részeit már 1972-es válogatott kötetembe is fölvettem, viszont kihagytam akkor a 93 verssorból álló IV. részt, melyet túl naivnak és gyengének tartottam. Ezt a részt mostani könyvemben újraírtam, megtartva a vers alapgondolatát a versformával együtt, s átdolgozásomba majdnem változatlanul fölvettem régi versem hat sorát is. Az „Emlékek fényénél” című verset viszont úgy dolgoztam át, mintha műfordítottam volna saját korábbi, azonos című és tartalmú költeményemet. Ugyanígy jártam el „Az egyetlen bosszú” esetében, melynek most címét is „Az igazi bosszú”-ra változtattam. A „Játékszerek” című verset is ugyanígy dolgoztam át, főképp ritmikai okokból.

Több évtizedes versfordítói gyakorlatom, legkivált az a tény, hogy mint fordítónak, a legkülönbözőbb költők hangját kellett magyar nyelven visszaadnom, képessé tett rá, hogy a saját fiatalkori hangomat is utánozni tudjam.

Kisebb-nagyobb, de csak néhány verssorra kiterjedő javítást végeztem „Az árnyak kertjé”-ben található, de 1972-ben a „Letépett álarcok”-ba föl nem vett következő verseken: „Jégvirágkisasszony”, „Magyar költő a XVI. században”, „Ima”, „A tengerész”, „Négy hasonlat”, „Virágszedés”.

Nem vettem föl összegyűjtött verseim kötetébe egyetlen olyan költeményt sem, amelyet minden kötetemből kihagytam, és csak folyóiratban, heti- vagy napilapban jelent meg. Ezeknek a száma azonban becslésem szerint mindössze 10–20 között lehet. Kéziratban lappangó versem is csak kevés kerülhet elő utólag. Költői végakaratom, hogy ezek is legfeljebb a függelékébe kerüljenek bele egy posztumusz kiadásnak.

Második kötetemben, a „Lázas csillagon”-ban a helyesírási változtatásokat még 1972-ben, a „Letépett álarcok” szövegében elvégeztem. Most a szöveghez csak az „Oszlopszent” című vers negyedik versszakában nyúltam, ahonnan egy tárgyi tévedést tüntettem el. „Farsang utóján” című kötetemben pedig csak a „Hűség” című költeményben cseréltem fel egyetlen jelzőt egy másikkal, a „mágneses viharban” szövegrészt javítottam „kozmikus viharban”-ra, mivel rájöttem, hogy az előbbi áthallás egy Pilinszky versből. Ezen a két változtatáson kívül, második kötetemtől kezdve nincsen szóra érdemes javítás az 1972-es „Letépett álarcok” szövegéhez képest.

Hadd említem még meg, hogy valamennyi verseskötetemet, amennyire lehet, megkomponáltam. A versek sorrendje az egyes köteteken belül nem igazodik szorosan keletkezésük időrendjéhez. Könyvkiadói felelős szerkesztő koromban tapasztaltam, milyen sokat árt egy-egy költő életművének, ha a szerkesztő megbontja az eredeti kötetek szerkezetét, és időrendi sorrendben akarja csoportosítani a költeményeket, ami úgyis kilátástalan vállalkozás. Utólag például még én magam sem tudnám verseim pontos időrendjét megállapítani, mivel 1966-ban, egy kényszerű költözködés előtt elégettem azokat a füzeteket, melyekbe verseimet tizenöt éves koromtól kezdve keletkezésük sorrendjében beírtam. Megsemmisítettem akkor nemcsak sehol meg nem jelent zsengéimet, hanem mintegy 1800 verssornyi, „Az árnyak kertje” megjelenése után írt, de a „Lázas csillagon”-ba már föl nem vett, egy-két kivétellel soha sehol meg nem jelent anyagot is.

Miért kellett első kötetemen ennyit változtatnom, és úgyszólván semmit a többi négyen? A válasz egyszerű. „Az árnyak kertjé”-t huszonhat éves koromban adtam ki. Ma ez elég korai indulásnak számítana. Akkor a „Nyugat” harmadik nemzedékének költői közül én jelentkeztem a legkésőbb. Ennek magyarázata, hogy egy vidéki kisvárosban, Egerben éltem. Egyetlen élő költőt vagy prózaírót sem ismertem személyesen, aki számított volna valamit az irodalom életében. Mikor első kötetem megjelenése után megismerkedtem Radnóti Miklóssal, Vas Istvánnal, levelezésbe kezdtem Weöres Sándorral, verseimre tett egy-egy megállapításuk a költészet ismeretlen tájait tárta föl előttem, ők rajzolták be térképem fehér foltjait, nekik köszönhetem, hogy költői fejlődésem meggyorsult. Hogy miért könyveltek el sokan, hosszú időn át egyversű költőnek (a „Szanatóriumi elégia” volt az a bizonyos „egyetlen” vers), mások miért tartották költészetemet csupán fordítói munkám melléktermékének, arra itt nincs értelme kitérni. Talán ez a kötet nélkülem is rájuk cáfol.

Kálnoky László

Összegyűjtött versek*

(1932–1978)

Az árnyak kertje

(1932–1938)

Az a kis ember ott belül

Pokol

Középkor

A vénleányok

A reményhez

Elégia

1

2

3

4

Anyagtalanság

Emberi tévedés

A tearózsa

Korlátolt szabadság

Késői sajnálat

Rejtett játékok

Riasztó látvány

Fosztogató évek

Ami ránk vár

Az árnyak kertje

Egy nyáréj emléke

Első szerelem

Egy úrilány portréja

Beismerés

Fonák állapot

Bűnjelek

Költészet és valóság

Fiatalság bolondság

Morbus hungaricus

Az emberkerülő

Ez lett a vége

Egy éj a tanyán

Az igazi bosszú

Jégvirág kisasszony

Magyar költő a XVI. században

Ima

A tengerész

Játékszerek

Négy hasonlat

1

2

3

4

Szanatórium 1933

1

2

Emlék

Viaszangyalok

Ballada az őszi erdőkről

Virágszedés

(Egy álomban írt vers hozzávetőleges rekonstrukciója)

Mint a karnagy

Az eltemetett dalok

Változás

Emlékek fényénél

1

2

Óda Charles Baudelaire szelleméhez

1

2

Őszi képek kisvárosból

A színtér

Októberi zápor

Érsekkert

Rókus temető

A leleplezők

Agglegény

Kioszk

Őszi strand

Völgykoporsó

Lázas csillagon

(1939–1956)

Férfikor

Éjszaka

Kövérek a fürdőben

Emblema poetica

Összegyűjtött versek^*