Összegyűjtött versek*

(1932–1978)

 

 

 

 

Az árnyak kertje

(1932–1938)

 

 

 

 

Az a kis ember ott belül

Az a kis ember ott belül
ugrál, torz fintort vág, nevet;
fejedben lakik, agyvelőd
az ágya, ablaka szemed.
Ha torkod sírás fojtogatja,
s keserűséged könnybe gyűl,
szemtelen hangján felkacag
az a kis ember ott belül.
Az a kis ember ott belül
tarka zászlókkal integet.
Nem látja más, csak te tudod,
mi van a homlokod megett:
cirkuszporond és arzenál,
hol minden együvé vegyül,
mert rendet sohasem csinál
az a kis ember ott belül.
Az a kis ember ott belül
szájas demagóg, lázadó.
Te vagy a buta nép neki,
téged uszít és téged óv.
Kigúnyol hagyományt, tekintélyt,
és ha a hallgató bedűl,
kaján szamárfület mutat
az a kis ember ott belül.
Az a kis ember ott belül
élősdid, kis belső tetű,
húsodtól s véred italától
torkiglakott tekintetű.
Megvárja, míg a szív megáll,
a szemgolyón át elrepül,
és egy új testbe költözik
az a kis ember ott belül.

 

 

 

Pokol

Kincsem kiszórtam mind az ablakon,
eltékozoltam a roppant vagyont én.
Most szörnyű kínzókamrában lakom:
tüzes rostélyon sülök meg naponként.
Jó, hogy nem láthat senki meg belül,
hol ingoványos és fekete táj
riaszt, sötét iszap fortyogva hűl,
hol minden csupa bürök és nadály.
Ott denevérek laknak és manók,
fél-állatok s keselyűtestű nők,
és boszorkányok undok üstje lóg,
amelyben békát s kígyót főznek ők.
Ott vad tűzvészt vérszínű zápor olt.
Így kóstolom meg földön a pokolt.

 

 

 

Középkor

Látom magam páncélban és sisakban,
duhaj vitézt, s a gyönyörű középkort.
Henyéltem, és ha harc jött, lóra kaptam,
kardom villant, s nyomában sűrű vér folyt.
Úr voltam és útonálló, aki
istent nem fél, és szenteket nem ismer,
templomok szentelt kincsét fosztja ki,
s nőket rabol, kiket várába visz fel.
Később öreg voltam, és csak hevertem
a tűz mellé húzódva, hol meleg volt,
és gyakran ittam forró, fűszeres bort,
s már a halál ólálkodott a kertben.
Senki, aki ma él, nem ismer engem.
Bolyongok egy előbbi életemben.

 

 

 

A vénleányok

Örök színház az utca, az ember bárhová jut.
Hányszor elnéztem én, kiket gúnnyal mutat,
a vénleányokat, lengő, sötét ruhájuk
és egészségtelen, májfoltos arcukat.
Borzasztó tudni, hogy egykor mind fiatal
lányok voltak, s testük dús ékszeres-doboz;
keblük telten feszült, szerelmi diadal
jelvénye, s most avult fűzőben fonnyadoz.
Jártukban temetési és monoton zene
kíséri őket, és holtak mennek velük,
kiket régen szerettek, s ráncos szélű szemük
örökös szemrehányás, mint vén kutyák szeme,
mert, hogy egykor kik voltak, elfeledtük…
És fanyar párák lengenek felettük.

 

 

 

A reményhez

Dús asztal mellett éhen halok én.
Sorsom poroszlóként halálra kerget.
Vonzó a bűn, förtelmes az erény.
Forróra fűtött kályhánál didergek.
Mint rossz ringyó, hiteget a remény:
játszik velem, csal, ingerel napestig,
apácaköntösben tipeg felém,
máskor csupasz, tárt combokkal lefekszik.
Nem akarom, hogy mindig azt, amit
kérek, fordítva téve, lassan öljön,
megvonva tőlem kívánt bájait,
s hogy mint unt szerető, ágyamba jöjjön.
Nem kell se bordélyház, se kínzókamra.
Azt akarom, remény, hogy hagyj magamra!

 

 

 

Elégia

 

1

Az égre nézek: szürke tér, ahol
kissé fakuló díszegyenruhában
agg őr, a rézszínű nap silbakol.
Az alkony mintha borvirágos orrán
ragyogna, s új fénnyel gyulladna ki,
amint a vártáról lelép mogorván,
s elcammog, mert tovább strázsálni un.
A fák tömör árnyékukat kinyújtják,
mint testéből plazmát a médium.
Gyorsan sötétedik, sűrű homály van,
és apró asztali lámpám kigyúl,
mint zöldes fénybogár az éjszakában.
 

2

Az éj mindig csak fájdalmat hozott.
Hány sötét éjszakán kószáltam én
órákon át, mint az elátkozott
lélek, aki az örökkévalóság
soha el nem fogyó percét nyüvi,
s úgy néztem a holdat, mint léghajósát
az űrnek, kit odarögzítve tart
balvégzete az éter óceánján,
s kinek elérhetetlen lett a part.
Egy padra ültem. Arcomon aláfolyt
pár könnycsepp, arcomról a földre hullt,
porral vegyült, s már nem könnycsepp, de sár volt.
És még órákon át elültem ott.
Az éjszaka beolvasztott magába,
és a terek mély csöndje felszívott.
 

3

Gyakran, ha ajtómat már kulcsra zártam,
és künn aludtak a merev tetők,
és a drótokban szunnyadott az áram,
elnéztem ablakomból a halott
várost: úgy tetszett, hogy sírban feküsznek
örökre a tündöklő nappalok.
Egy vendéglőben húzta a cigány még;
néhány késői vendég itta ott
esti sörét, vagy bort, feketekávét.
A kövér nagybőgőből brummogott
a hang; a dallam nem jutott idáig,
beitták a falak, mint hangfogók.
Két részeg csuklott, egymásnak felelvén;
vonat fütyült, a déli állomásra,
hallatszott, hogy begördült egy szerelvény,
s hallatszott, ahogy lassacskán megállt.
A puha csöndben megkásásodott
az éj, s tömör közeggé összeállt.
 

4

Így ültem akkor éjjelente szótlan,
jelentéktelen ifjú, árva számjegy
számlálhatatlan embermilliókban.
Egyképp nyomasztott társaság, magány.
A szinte már személyiséget öltő
elhagyatottság nehezült reám.
S én, kétségbeesett, beszélni kezdtem
valakihez, minden bajom okához,
kiben nem hittem, s néven sem neveztem:
„Tán van valami célod, de magunknak
el nem árulod féltett titkodat;
dróton rángatott bábjaid vagyunk csak.
Inkább nyelvem haraptam el, de vádat
nem mondtam ellened. Belém nevelték,
hogy téged, ki magadat koronáztad
királlyá, istenévé mindeneknek,
tisztelni kell, de végre most kimondom,
hogy félek tőled tán, de nem szeretlek,
mivel hibára halmoztál hibát,
s szándékkal vagy kontár-mód létrehoztad
minden világok legrosszabbikát,
hol csak a pusztulás uralkodik,
hol az idő krokodil-fogsora
morzsol össze mindent, mit álmodik
a költő, a tudós, a feltaláló.
Te vérszívónk, te óriási pók,
látom, hogyan szövődik az a háló,
honnan nincs szabadulás; semmi része
át nem szakítható, s küzdelmeink
csak szállni gyönge szárnyak verdesése.
Aki csak él, csapdádba kell hogy essék,
rá minden zugból puskacső mered:
mérgek, ragályok, nyálfolyós öregség.
Akadnak boldogok, kegyedben állók,
de sötétbe zuhannak és csalódnak
a másvilági kárpótlásra várók,
a nyomorékok, koldusok, a rútak,
kiket fekély borít és kelevény,
s a lángeszűek, akik nem tanultak,
mert nem volt módjuk, s ostobák maradtak:
mind, mind, akikből gúnyt űzöl. Miért?
Választ a legnagyobb bölcsek sem adnak.
Megíratott, hogy egyszülött Fiad
érettünk halt meg egykor a keresztfán
ama rút, eredendő bűn miatt.
Hívott halódva, de hiába, téged.
Fiadat is elhagytad volna hát?
Hulló vére azóta minket éget.
Így lett a megváltásból büntetés.
Így válik káromlássá a fohász.
Így lesz az ígéretből hitszegés.
Te vagy oka, hogy lakói a földnek
ölik s falják egymást, hogy állatot
más állat, embert másik ember öl meg.
Lepereg rólad kérő szó, imádság.
Kisgyermekek halnak és csecsemők.
A vakok napvilágodat se látják.
A hatalmas, kéklő mennyboltozat
kevés neked? Föl kell építenünk
a bazilikákat, a dómokat
s bennük oltárokat azonfelül?
Hetedíziglen büntetsz, s aki lázad,
poklod tüzes gyomrában elmerül.
Nem! Nem lehetsz ily kicsinyes, gonosz.
Meghaltál rég, minket sorsunkra hagyva,
s termeidben a véletlen toroz.
Azóta fordult visszájára minden,
s forog a világ ferdült tengelyen,
azóta gyűlik vérrög ereinkben,
azóta van éhínség, háború,
s az egymásra uszított arcokon
azóta ül álarcként a ború.
S én sodródom az árral, noha többször
megpróbáltam kitörni, mert az undor
forró pokolsara arcomba fröcsköl.
De a zsákot, ahová bekötött
kezed, s zárózsinórját te csomóztad,
nem szúrhatom ki, bárhogy döfködök,
hogy szemeim egy pillanatra lássák
(akár ki is folyhatnak azután)
a külső tér elrejtett csillogását.”
Így szóltam, pedig tudtam, hogy hiába.
Szavaimat elnyelte a sötétség,
mely engem is beolvasztott magába.
S magányosan bandukoltam haza,
mert reggel nyolcra várt a hivatal
s asztalomon az akták halmaza.
S úgy éreztem, nincs változás sehol, csak
egyformaságba fulladó napok,
egyforma tegnap és egyforma holnap,
hogy nincs, amit várjak, nincs, mit keressek,
s mikor álmos arccal kaput nyitott
a házmester, éppen virradni kezdett.

 

 

 

Anyagtalanság

Néha, éjszaka sima és üres
feketeségben ébredek, s a vak
semmiség hirtelen zsúfolva lesz
a képektől, pár másodperc alatt.
Az előbb azt se tudtam, ki vagyok,
csak csupasz létemet éreztem a
sötétség börtönében, mint ahogy
az ősember, az állat és a fa.
Fáztam, féltem, de most már összekapcsolt
múltammal a rejtélyes gépezet;
biztos tudat, ami fél-öntudat volt,
s minden felé ok és emlék vezet.
Életemnek ilyen alapja van csak:
ház homokon, laza téglák, közéjük
maltert a szappan habjából kavartak,
s levegőt szel, ki botjával belé üt.
Köréje rakta pajzsai falanxát,
s szilárdan tartja az anyagtalanság.

 

 

 

Emberi tévedés

Az űrben rémek élnek. Olykor érzem,
tavaszi éjeken, holdtöltekor
nagy árnyaik inognak fent az égen,
s alakjuk a felhőkkel egybefoly.
Majd fényes délben jő egy óriás
nagy ércpöröllyel, dús szakálla rőt;
a napra mint hatalmas gongra üt,
jelzi a százéves ebédidőt.
Távcsöveit hiába szegzi a
csillagász ég felé, semmit se lát;
nem jó eszének mindent tudnia,
s fényévekkel mérni a menny fiát.
Féreg az ember, hitvány ázalék;
fennen vitorláz gőgje tengerén,
bár süllyedő hajóján száz a lék,
agya igában, hályog a szemén.
Kevesen jönnek rá a tévedésre.
Azért élünk csak, mert nem vesznek észre.

 

 

 

A tearózsa

A tearózsa sápadtan hever,
sárga villanyfényt szórnak rá a körték,
mint egy szűzlány, ki este lefeküdt,
de kéjgyilkosok álmában megölték.
Szépívű szára lanyhán hajlik el,
kelyhe tövén áttetsző, halovány pír,
mint fogak helye a fehér nyakon,
ahonnan vérét szívta ki a vámpír.
A kertben valaki letépte reggel;
fáj nézni, s az asztalról nem veszem le,
mert nem mozdulhat addig semmi el, míg
lefolyik a sötét helyszíni szemle.
A tettes künn az éjben bujdosik,
s itt meztelenre vetkőztetve fekszik
az áldozat, és úgy vizsgálom én,
mint hivatásos és komor detektív,
s találok környékén, ha kutatok,
egypár lábnyomot s ujjlenyomatot.

 

 

 

Korlátolt szabadság

A réten egy nagy gömböt üldözött
– levegőből fújták fel, hogy bosszantsák –,
és bukdácsolt a fűcsomók között;
később követség jött, hívták a hangyák.
Tanácsot kértek tőle, kaptak is,
majd egy madártól szárnyát vette kölcsön;
röpte merész volt és mozgása friss,
hogy egy percet hiába el ne töltsön.
Odafent úgy fogadták, mint királyt,
aki a köznéphez ellátogat;
megbüntetett egy sast, s fészkek szerint
számba vétette a tojásokat.
Az embereket nem szerette, és a
szőlőhegyen, hol sok ezer karó van,
mindenkit karóba húzatni rendelt,
s puszta kézzel halat fogott a tóban.
A szabadságból így vett kóstolót…
De jöttek érte már az ápolók.

 

 

 

Késői sajnálat

Én sajnálom a régi rómait;
ha jött az éj, s ő takaró alá bújt,
szíve ezer rémségtől remegett,
bár nem ismert bombát, gázmaszkot, ágyút.
Kívül az istállóban ökre bőgött
– istent érzett a ködben –, a szobán át
lebegtek az elhaltak lelkei,
s Zeustól félté hajadon leányát.
Még elzárkózott ellenségesen
a természet; az élet vad kaland volt;
szatír vigyorgott rá a sűrű cserjék
közül, ha elhagyott erdőn barangolt.
A régi rómait sajnálom én:
borzasztó, mennyit reszketett szegény.

 

 

 

Rejtett játékok

A morfium kacérkodik velem,
amíg a pultnál kis kanállal adják,
azt súgja, hogy vegyem egyszerre be
a rendelvény egy hétre írt adagját.
Tudom, hogy egy ördög beszél a porból,
papírálarcban ő kerülget engem;
hideglelős vággyal melengetem
baloldalon, belső kabátzsebemben.
Fehéren csillog otthon villanylámpám
fényében; szívem gyorsabban dobog.
Vadászik rám, talán eléri azt, hogy
egy pillanatra megbolondulok,
s holtan lelnek. Hogy gyilkosom ki volt,
a pár üres papír nem sejteti;
vagy ellenségem italába szórom,
és életével áldozok neki.
Rég figyelem rejtett játékait,
s ha alszom, mindig meghalok kicsit.

 

 

 

Riasztó látvány

Folyópart, korzó, délben olvadó lég;
a bágyadt sarki rendőr tétován áll.
Hőség csorog a tájról, mely vadabb
és egzotikusabb most Afrikánál.
Sétálnak a kinyalt, vidéki dendik,
a satnya fákon pár kopott veréb ül,
s lenézi őket: exkrementumát
kalapjukra pottyantja névjegyéül.
Sárgás fénnyel megvillan a toronygomb;
senyved a fű, a hőségtől kiégve.
Temetés jön sötét drapériákkal,
és hullaszag vegyül a nyári légbe.
Bár sose láttam volna ezt a várost,
mely túl riasztó látvány a szememnek,
s hol idegen sorsok és emberek
valószerűtlenségét érezem meg.
Mint lassú gyilkost, nézem a vidéket,
amely bágyasztó mákonyával étet.

 

 

 

Fosztogató évek

Megrázzák ősz szakállukat az évek,
s távoznak; épp csak megpihentek itt,
mint vándor aggastyánok, kik motyójuk
izmos vállaikon tovább viszik.
Alakjuk lassan tűnik el a ködben,
s míg ormótlan csizmájuk lépeget,
észre se vesszük, hogy batyuba kötve
viszik magukkal az emlékeket.
Nem vigyáztunk e tolvaj koldusokra,
nem láttuk, hogy kérges kezük hová nyúl;
fosztogatásuk úgy tűnik szemünkbe,
ahogyan a múlt bennünk haloványul.
Valakit csókoltunk egy nyári éjen,
és emlékünkből ajka íze eltűnt,
s elfeledtük ruháját, haja színét
annak, akit könnyek között temettünk.
Kincsünket mely bank széfje védi meg?
Számára titkos gödröt merre ássunk?
Pusztulóban ásít a távozó
rablók után dúlt, kiürült lakásunk.
Most ment el egy; nyomában hív a semmi.
Ideje volna tán utána menni.

 

 

 

Ami ránk vár

Mi most körülvesz, egykor gyilkosod lesz.
Majd megtudod, ha szemed hidegen lát,
az idő roncsot mint formál belőled,
s rózsáskertedből kénköves gyehennát.
Mert törvény van, s uralkodik fölötted;
beteljesül, amire sorsod ítél,
hogy ember-voltod végigéljed, ám
mélyebb lényegéhez ne közelítsél.
Leszel üde ifjúból reszkető agg,
fölösleges lény, kit mindenki megvet,
ki ezer gyöngeséggel undorít,
és ujjain számlálja napjait meg.
Lassú égésed örökké emészt;
beolvaszt a természet szörnyű gyomra;
üzemét hűvös agy működteti,
mely végül az ítéletet kimondja,
hogy ne járj többé, csak feküdj hanyatt,
hogy anyag voltál, s légy megint anyag.

 

 

 

Az árnyak kertje

E kert az árnyak kertje itt.
Aki a kertkapun belép,
múltjáról elfeledkezik,
s vértelen árnyként át meg át
bolyongja szüntelen sötét
útjai labirintusát.
Nem kert e kert, nem lét e lét,
nem ösvény az ösvény, ahol
vaktában lép a láb, ha lép.
Mert régi énjét elveti,
ki itt teng, s újszerű erők
szabnak törvényeket neki.
Jaj, minden kútforrás hamis
e szörnyű kertről! Tévedett
Vergilius és Dante is.
Fagyos szelek lebegtetik
a teljes semmiség felé
tartók pusztuló lelkeit,
s még hírmondó se szabadul
szegény lárvák közül, kiket
az árnyak kertje ejt rabul.

 

 

 

Egy nyáréj emléke

Míg meghalok, el nem felejtem én, micsoda éj volt.
Hogyan sötétedett, s a gyönge pasztellkékből lila tintaszínűre vált a nyári égbolt
a lángoló nap után.
A fülledt tájon forró szél futott át,
és villámok robbantak, mint a bombák,
sóváran nyalta nyelvük az eget,
és ménták, vadfüvek, lósóskák, jázminok bús, leszegett
fejjel konyultak el, s a porban fulladó
légben hosszú kísértetek suhantak rémesen, groteszkül és sután.
A forgószél tölcséres tornyokat csinált,
és lomha felsőteste fenn a fák fejével egyvonalban ingott,
de lába lenn elvékonyult, mint angolkóros gyermeké, s amint ott
elszáguldott, gyors piruett-forgással lábujjhegyre állt.
S már odafentről érkezett, csapkodva, ostorozva kergetett
minden járókelőt fedél alá a hirtelen jött, szinte trópuséji zápor;
minden tetőt megostromolt, amíg az ég roppant boltjából lezuhant, s pusztult nyomában a silány por,
s felrázta kábultságából a déltől eltikkadt mezőt, s felvillanyozta mind a kerteket.
Micsoda fák fúrták akkor az ég felé sötét
koronájukat, és hogyan fordították merőlegesre a virágok oldalra dűlő fejüket!
S mi szomjasan ittuk magunkba a mennydörgés zenéjét, mint ki rég süket,
s ágyúszót hall, és úgy üdvözli azt, mint a künn tomboló világnak diadalmas, hozzája küldött harci hírnökét.
Pár percig folyt a zápor, azután a dörgés egyre távolabbra ment;
a környék hegyei egy ideig még visszadobták moraját,
de a felfrissült élet hangosabb volt, s elnyomta gyorsan terjedő, saját
zajával; elhúzódtak mind a tintaszínű felhők, s kigyúlt a hold is odafent.
Millió vízcsepp csillogott, mint csöppnyi diadém;
a folyó megnövekedett, és úgy vonult el méltóságosan, komor kőpartjai között;
kigyúlt a táj, amelyet villanyfény, hold s víz ezüstözött,
s minden kis fűszál koronát viselt büszkén begyeskedő fején.
Azon az éjszakán egy kerti ünnepély volt, himbálóztak a faág
hegyén a tűzvörös lampionok, és a párok színes tömege táncolt,
feledve villámot, égzengést, távoli harcok, ragályok hírét, bajt s veszélyt,
fénygömbökkel telítettnek látta túl mámoros szemem a részeg éjszakát,
s fejemben sok sötét szesz négerül beszélt.
Lányok táncoltak ott, keblük feszült, kérkedtek fiatal testük csodáival;
fürtjük együtt lengett a nyári léggel és a fönn száguldó fellegekkel.
A zene zajosan csörömpölt. Vészes vidámság terjedett el,
pedig vidéki vinkó volt csupán a bűvölő ital.
S kiáltani kellett volna akkor, de nem tudom, mit,
s hogy tisztuljon fejem, messzire mentem, ágbogas cserjék közt utat törve én.
A zene nem hallatszott már oda, s eltűnt a lámpafény.
Holdvilágos tisztáson álltam, honnan minden fa holtak árnyához hasonlít.
Az ég kitisztult, egyre ragyogóbb lett, tejszínű fátyolát mutatta, és a csillagoknak fénye nőtt,
erősödött. Elvesztem, a roppant félgömbre bámulva odafent,
mint ókori bölcs, aki töprengve vizsgálta, hogy az égitestek titkos rendje mit jelent,
s ekkor három hosszú kísértet lengett el a tükörfényes hold előtt.
És énekeltek is: „Huhú, kis emberek, kik játszogattok odalenn a földön, s jártok-keltek száz apró-cseprő, fontos okkal,
jobb volna abbahagyni már a sok fontoskodást, és félre, földbe bújni inkább.
Ezer oktalanságra felragyogtok és örültök, ó, bamba őrültek! Pedig hát:
pár évtized, s a gyermekek és részegek fognak kockázni csontotokkal.”
Már ellebegtek, undorító énekük csak ennyi volt,
de tömegsírrá változott számomra a víg kerti ünnepély,
ezüsttel hímzett gyászlepellé a millió csillaggal égő nyári éj,
és síri lámpa lett a tükörfényű hold.
S hogy visszamentem, éreztem, így kellene kiáltanom:
„Kis emberek, kik játszogattok idelenn a földön, s jártok-keltek száz apró-cseprő, fontos okkal,
jobb volna abbahagyni már a sok fontoskodást, és félre, földbe bújni inkább.
Ezer oktalanságra felragyogtok és örültök, ó, bamba őrültek! Pedig hát:
pár évtized, s a gyermekek és részegek fognak kockázni csontotokkal.”
Nem szóltam akkor semmit, és azóta hallgatok,
de koponyámban bent kísértetkórus zengi énekét,
s ma is előttem van még az a tisztás, az a kert és az az ég,
mely soha nem homályosul, és az a dallam, melyet nem nyomhatnak el se hangfogók, se mennydörgő dobok.

 

 

 

Első szerelem

 

Egy úrilány portréja

Szép arc, kacér mosolyú, barna szem,
karcsú derék, feszülő, büszke mellek,
ötvennégy kiló hús vagy; azt hiszem,
semmi több, s én hülye, megénekellek.
A zongora billentyűit vered,
strandon fekve tartásod kéjes, álmos,
labdád száll a teniszháló felett,
illatos hajad széltől fújva szálldos.
Legdrágább kincsed, féltett drágaságod
kis hüvelyben egy félhold-forma hártya,
épségben tartva kell reá vigyáznod,
és tartogatnod a nászéjszakára.
Nem fér hozzá udvarló, szerető,
csak férj számára lesz áttörhető.
 

Beismerés

Mi vagyok én? Egy tagja udvarodnak.
Önkéntes pojáca. A táncteremben
szorongathatlak, de mind így szorongat,
kihez kissé vonzódsz. Elmegy a kedvem
az egésztől. Szakítsunk, arra kérlek
másnap négyszemközt, de hozzám simulsz
ilyenkor, s érzem, nélküled nem élet
az élet: a csávából nincs kiút.
Azt mondod, várjak, míg érzelmeiddel
„tisztába jössz”, s higgyem el, van remény.
Szád csókra nyújtod, mint aki lekvittel
egy tartozást. Ó, női lelemény
kifogyhatatlansága! S én hiszékeny!
Még el se mentem, máris visszatértem.
 

Fonák állapot

A bál után a masszőzhöz kísérlek
a gőzfürdőbe, s látok egy padot
a folyosón, hol, míg becses személyed
meggyúrják, el-elbóbiskolhatok.
De álmos udvarlód kell hogy virrasszon,
mert sikoltasz, mint kin erőszakot
követnek el. Csiklandós a kisasszony!
S elképzelem – mily fonák állapot! –,
hogyan heversz anyaszült meztelen
hanyatt, mosószappanhabtól fehérlő,
szétvetett tagokkal egy hencseren,
s majd megesz az irigység a kövér nő
miatt, ki minden porcikádban ismer…
És ráadásul még fizetned is kell.
 

Bűnjelek

Fűvel-fával kikezdesz, s még ha fűvel-
fával kezdenél ki, de férfiakkal.
Fiatallal s öreggel is, a bűnjel
kacér mosolyod, mely csábít s marasztal
mindenkit közeledben. Még a vén
érettségi biztost is, lusta kislány,
úgy elbájoltad annak idején,
hogy végül átevickéltél a vizsgán.
Ölelnélek, míg meg nem fojtanálak!
Gonosszá tettél engem, oly gonosz vagy.
Légy beteg, azt kívánom, nyomd az ágyat,
míg minden hódolód megunja, s otthagy,
és egyedül én látogassalak.
De te egészséges vagy, mint a makk.
 

Költészet és valóság

Giccs vagy remekmű, néked egyre megy.
A legszebb költemény, legszebb szonáta
számodra csak betűk és hangjegyek
összessége. Soha, senki se látta,
hogy egy jó könyvet a kezedbe vennél,
a vers neked csak akkor érdekes,
ha hozzád írták. Még nagyobb baj ennél,
hogy komolytalan és felületes
minden, amit mondasz, amit cselekszel,
ezért marad örökre parlagon
eszecskéd. Strandhomokban hasra fekszel,
s gondolat nélkül barnulsz a napon.
És én mégis boldog vagyok, ha látlak,
s napolajjal kenegetem a hátad.
 

Fiatalság bolondság

Beállt az ősz, én meg lázas vagyok.
Kabát nélkül meghűltem odakint,
edzettségemet fitogtatva, fogy
a testsúlyom, szedem az aszpirint
marokszámra, de ágynak mégse dőlök
én, a versenyző, ki egy hét alatt
szétverem a rakett húrját. Az őröd
ki lesz helyettem? Elhódítanak
távollétemben. El nem fojthatom már
a köhögést. A zsebkendőt elő
kell kapnom, s bár eszem más utakon jár,
orvoshoz megyek. Gyógyszert ír fel ő.
Lázam pedig nem száll le a poroktól.
„Mellhártyagyulladás ez,” – szól a doktor.
 

Morbus hungaricus

No még csak ez kellett! Tüdőbajom van.
Csúcshurut, de hát mindig az a kezdet.
Átvészeltem még kisfiú koromban
a bőrtuberkulózist. Most kikezdett
belülről is a kór. Egyik beteg,
ki velem egykorú, azt mondja: „Meglásd,
félnek tőled eztán az emberek.
Kerülnek majd a lányok, mint a leprást.
Nagy baj, hogy nincs még gyógyszere e bajnak,
csak téblábolnak itt az orvosok.
Körül a betegek rakásra halnak.”
Sajnos, igaza van. Bizony, mocsok
egy állapot! Mégis, egye fene,
úgy döntöttem, nem pusztulok bele.
 

Az emberkerülő

Pár hónap múlva elbocsátanak.
Állítólag gyógyultan. Már örülni
kezdek. Hogy mégsem mondtak igazat,
majd csak úgy hét-nyolc év múltán derül ki.
Csak lopva járok, elkerülve titkon
másokat, hogy ne ők kerüljenek.
Öt kilót híztam. Jó, hogy nem vagy itthon.
Aki nem lát, nyilván ki sem nevet.
Pufók vagyok, ez gyógyulásom ára.
Nem teniszezem, táncolni se járok
a Télikertbe s a Kiskoronába.
Előttem átugorhatatlan árok.
Elmaradt alapvizsgám leteszem,
s várok. Még jó, hogy nem vagy itt te sem!
 

Ez lett a vége

Mint aki iszapos tó fenekén él,
úgy tengetem itthon minden napom.
Lejjebb vagyok a béka fenekénél.
Hull a hajam, kopaszra nyíratom
s kvarcoltatom fejem, a tegnap este
írt verset dühhel tépem össze mára.
Nem válaszolsz leveleimre. Pestre
mentél, egyéves akadémiára.
Majd hazajössz, hogy eljegyzésedet
megtartsd. Nem is találkozunk mi már most.
Ha így határoztál, Isten veled!
Én itthagyom örökre ezt a várost.
Lantom miattad szögre nem akasztom.
Szülj, flörtölj, légy vidéki úriasszony!

 

 

 

Egy éj a tanyán

Világos éj. Ma telihold tekint a
tanyára. Megdermedve áll a kert.
A kékes fény mindent varázsba vert.
Ájulva lóg a hosszú árnyú hinta.
A hold az úr most, selyemtakarót fon
a gyepnek és a rokkant kőpadoknak.
Kék, zöld s piros pofával vigyorognak
az üveggömbök a virágkarókon.
Lapul a csend, alvók mellére fekve;
kínlódva mind kiáltani szeretne.
Bilincs a holdfény, és a puszta börtön.
A melegház csupa fagyos üvegfal.
Az erdőn álmában egy lepke meghal,
és kísértet zokog a búzaföldön.

 

 

 

Az igazi bosszú

Félrefordulsz undorodva,
mert szemétre süt a nap
és mocsokra. Hamarabb
nyeli el az éjnek odva
őket, hogyha szem-befogva
állsz közöttük, mialatt
elhatározod magad,
mit tégy. Tán tovább forogna
a föld, s csak a te bajod,
ha tovább nem folytatod,
mit nehéz kibírni s hosszú.
De ha föld, víz, fellegek
együtt tűnnek el veled,
az lesz az igazi bosszú!

 

 

 

Jégvirág kisasszony

Titok másoknak, és titok magának
ez a leány, mint ékszer, tokba zárva,
amelyet senki nem tett még magára,
s bár mosolyog, valami könnyű bánat
lengi körül szőkeségét. Ruhája
kék szalagjaiban nincs semmi élet,
hervadni kezdő csokrában s kezének
lankatag tartásában sem. Reája
érzéki vággyal nem tekintenének
a férfiak, ha élne is e festmény.
Jégvirággá fagyott egy téli estén
ez a leány, s ha élő és meleg
ujjak érintik, ezüst szirma olvad.
Ő azt kívánja, hogy az emberek
csak messziről csodálják, mint a holdat.

 

 

 

Magyar költő a XVI. században

Hajnalban az mezők fűve harmatozik.
Nap kél. Nehéz fejem kókad, darvadozik.
Harsány hangú madár vígan kiáltozik,
s bajom vigasságra ettől sem változik.
Sem penig, ha est jő, világ borultában,
mikor álmatlanul az Duna martjában,
távoli pitymallatt sanyarú vártában
ülök az éjtszaka csillagos sátrában.
Mandorlába foglalt szentkép volt a képed,
de téjszín kezeddel durván összetépted.
Másra borul selyme hajad függönyének.
Én fene mándrucnak fogait kiállom.
Csatákban véremnek hulltát nem sajnálom,
s gyönge lány okozza keserves halálom.

 

 

 

Ima

Panaszkodom neked, és nem figyelsz rám.
Hívlak, kérdezlek, de választ nem adsz.
Hallgatásod lever. Ekképp felelsz tán,
s a forró sivatagban veszni hagysz.
Mint egy király, kinek a porba sújtott
halálraítélt lábához borul,
palástod szélét markomból kihúzod,
s méltóságos alakod elvonul.
Magad arany füstbe kell hogy takard:
utolsó kiáltásom meg ne halld,
ne lásd magasba szökni véremet,
s ne lásd a vérsugár homokba-holtát,
ha rám vadászik s szétszaggat a falkád.
Hogy ne lásd a tulajdon szégyened!

 

 

 

A tengerész

A szürke tengeren
száll egy kicsiny hajó,
mögötte illanó
barázda-végtelen
foszlik szét hirtelen,
s a messzeségbe néz
a tengerész.
Körülborítja köd
s a whisky illata.
Dúdolgat ő maga,
pipázgat, vízbe köp,
dohányfüsttől köhög,
s mindig előrenéz
a tengerész.
Vajon ki tudja, hány
mérföldre még a part,
hová hajója tart,
s a bennszülött leány,
kit háncskötény takart,
s még mennyi ködbe néz
a tengerész?
A szürke ég fakó
ködtengerén halad,
s tőle el nem marad
egy alig látható
ellenlábas hajó
s egy másik tengerész,
ki szembenéz.

 

 

 

Játékszerek

Gyermekkorod oly sima, oly kacagó,
gumilabdák és kicsi lepkefogó,
baba, paprikajancsi, lovacska, golyó;
játékszer volt a világ.
A távoli kék fölibéd lehajolt,
tányér a nap és rézkifli a hold,
az éjszaka elmúlt, újra ma volt,
s fény kezdett hullani rád.
Türkizszinü hernyók másztak a fán,
a sárga homok-szaharán karaván
volt pár gyufaszál, s könnyű parafán,
hordóban szállt a hajós.
A pince örök sötétje megintett,
mélyébe szemed riadozva tekintett,
fenekén sárkány őrzött mese-kincset,
hétfejű és tarajos.
Ifjúkorod álmai láng-lobogók,
táncos paripák, szilajul dobogók,
a világ csupa új, ragyogó csoda volt,
és forró véred a vad
vágytól buzogó erek útjain át
száguldva futott, áhítva csatát,
mert hitte: övé, csak övé a világ,
s akadályra sehol sem akad.
Mint messzi harang mély hangja ha csendül,
vagy lassu folyó árjára ha csend ül,
mint kar, mely céltalanul sose lendül,
olyan érett férfikorod.
Amit alkotsz, már-már játszva teremted,
s bár céltudatos, szigorú a te rended,
egy gondolat árnya örülni nem enged,
s minden körülötte forog.
Mert játszani fognak, akár te előbb,
de most veled ám, nem eföldi erők;
kényúr az idő, elapasztja velőd;
kinevet, de te tűröd e gúnyt.
Idegen hatalom fura bábuja vagy,
mely gyermeki, durva kezébe ragad,
erőd kifacsarja, kitépi hajad,
s szemétre hajít, ha megunt.

 

 

 

Négy hasonlat

 

1

Lágy lelkem a sok furcsa bűn
csavaros útján félve jár,
s néha olyan, mint egy kecses,
hajlékony testű, légies,
trágyában vájkáló madár.
 

2

Olyan vagyok, mikor finom
szépséged versben rajzolom,
mint egy giccses festő, aki
ha bíborban kelő napot lát,
festéket ragad és palettát,
s az ég vérét lapátujjakkal szétkeni.
 

3

Testem, lelkem forró kazán,
s kihűl fűtőenergiám,
kihűl szívem, mely vert a hőben.
Elhal, nem érzi a valót,
s mint csüggedt órainga, lóg
a levegőben.
 

4

Futok, s ha egyszer elbukom,
a földről sohasem kelek fel
többé, tudom;
mint katonák,
kik véresen lógó belekkel
meghalnak az uton.

 

 

 

Szanatórium 1933

 

1

Hegyek közt száguldott a gyorsvonat,
szél szórta szét a szikrák záporát.
Tér és idő formálta sorsomat,
sápadt holdarc bámult a fákon át.
Mint hegycsúcsot, úgy láttam a jövőt,
amelyre sárga és sűrű köd ül,
s mint színpadot, ahol kísértetek
lesnek a fekete függöny mögül.
És egyszerű anyag lett életem,
massza, melyet az órák marka gyúrt,
belőle szobrodat formálva ki;
munkájuk közben megszépült a múlt,
s értékesnek mutatta perceit,
míg minden pillanat messzebbre vitt.
 

2

Nagy bárkán ringatott a rózsaszín láz.
A völgyre néztem, s láttam, odalent
az élet mikrokozmosz, bolhaszínház,
amely számomra semmit sem jelent.
S fönn az égen is játék folyt, de más:
zord bömbölés, duhaj színek, pazar
villámlás, lángok, harsány támadás,
ordító erdők, szürke zűrzavar.
Oly közösek voltunk e szent haragban,
s erőnk együtt fogyott, a láng kihűlt,
a vihar elmúlt, és magam maradtam,
mikor a szürke égbolt kiderült.
S feküdtem ott, társatlan árny a sok közt,
nem látva mást, csak néhány tompa színt,
s csak a napot loholni a hegyek közt,
mint egy pohos, rézarcú mandarint.

 

 

 

Emlék

Álmos vagyok, gubbasztok egymagam,
kedvem mint ázott zászló vászna lóg.
Sötétben őrizem emlékedet,
mint arcképet a becsukott fiók.
Unatkozom, nincs semmi, ami bánt,
és mint tanyán subát a számadó,
fülig húzom magamra a magányt.
Akaratom mint megvert eb nyüszít;
valaha virgonc volt, most tenni fél.
És inkább megbocsát, mint elitél,
míg önmagáról vesz példát a szív.
Most hallgatás ül a tűnő, zajos
napok helyén. Irtózva tespedek,
mint karszékében puffadt májbajos.
És látom, amint esőben megyek
egy kis, vidéki állomás felé.
Mint mozikép, gyorsan fordul a táj,
s összedugják orrukat a hegyek.
Tudom, hogy engem gúnyolnak, hiszen
úgy ballagok, mint egy kopott borügynök,
s a bánatot mint csomagot viszem.

 

 

 

Viaszangyalok

Ónos kedvvel, sápadt-fakóan
és fáradtan babrálgatok
a beteg anyagban, és a kezem
szegény, kicsi, halva született
viaszangyalok
tetemeit formálja ki.
És közben csöndesen dúdolgatok.
Ó, szürke, együgyű dalok
s ti, kicsi viaszangyalok,
kiket a sors ölembe dobott,
ti vagytok már az egyetlen valami
az életemben!
Így pusztulok lassan… Mióta?
És meddig? Mi marad belőlem?
Ó, kedvem halott virágai,
szegény kicsi viaszangyalok,
imádkozzatok értem!

 

 

 

Ballada az őszi erdőkről

Borzong, meghajlik a fenyő;
rejtekhelyén a karcsú őz fél,
kis szíve kétszeresre nő,
mert nincsen rémítőbb az ősznél.
A tér mint nagy, fekete lyuk,
sáros vízben úsznak a csertők,
és elzokogják bánatuk
minden éjjel az őszi erdők.
Az űrben denevér kering, és
dermeszt, bűvöl az éji óra.
A fákban áll a nedvkeringés,
ha fölsikolt a mandragóra,
mikor szellemkezek kiássák,
lila körmök, sárgán tekergő
ujjak, és most a jajkiáltást
visszhangozza az őszi erdő.
Halvány udvara van a holdnak,
sötétek a felhők alatta,
és alakjuk fekete macska.
Fenn boszorkányok lovagolnak.
Vérszínű nyelvét mind kiölti,
mögöttük hosszan lobban el rőt
hajuk, s vijjogásuk betölti
éjféltájban az őszi erdőt.
AJÁNLÁS
Lelkem üres térben lebeg;
kinyújtott kezek el nem érnek;
fenyegetnek vagy féltenek,
de mézes hangok is dicsérnek.
Egyetlen szavukat se hidd:
amelyben élek, nézd e fertőt!
Sírd tele értem könnyeid
vadvizével az őszi erdőt.

 

 

 

Virágszedés

(Egy álomban írt vers hozzávetőleges rekonstrukciója)
Tavaszi réten jársz, virágok
között; kacagsz, repül a hangod;
lábad füvek fejére lép;
sikoltanak, s a néma jajszót
meg se hallod.
Ruhádon is virág a minta,
de mintha elég száz se volna,
a fű közül is újakat tépsz,
illesztgeted, csokorba gyűjtöd
lehajolva.
Így közeledsz felém, s ijedten
látom, hogy hirtelen föléled
minden növény, s már nékem is
zöldül bőröm, lábam gyökér lesz,
s földbe mélyed,
és szár vékonyul derekamból,
vér helyett fű zöld nedve árad
ereimben, ágat, virágot
hajt fejem különös gumója.
Félve várlak.
Meglepődve megállsz előttem,
nem nyúlsz felém, talán nem is mersz.
Még egzotikus rém vagyok,
később csak egy bokor, amelyet
még nem ismersz.
S már rám rohansz, töröd a gallyat.
Halálfélelmemben kiáltok:
„Jaj, a kezem! Jaj, most a lábam
téped!” S közben érzem, hiába
kiabáltam.
S amíg megcsonkítod, s kacagva
hagyod ott testemet, a bokrot,
merev szemmel, halódva nézem,
amint hajolgatsz új virágért,
s nő a csokrod.
És jól látom, hogy élnek ők is,
s valamennyit halálra sebzed.
Távolabb más nők szedegetnek,
de mind közül, amit te gyűjtesz,
az a legszebb.
Körömmel téped torkukat fel,
ujjaidat húsukba ásod.
Szétpattanó mellkosarak
zaja kíséri vértelen
mészárolásod.
Örökre látom, hogy hanyatt dőlsz
a gyepre, mint zöld kerevetre.
Hanyag kézzel a fűbe nyúlsz,
nem virágot, emberfejeket
gyűjtögetve.

 

 

 

Mint a karnagy

Mint a karnagy, ki hirtelen
megőrült, és össze-vissza
csapkod pálcájával – a riadt
zenészek pár másodpercig
még követni igyekeznek,
nem tudva, mi történt,
s a következő pillanatban
már elhallgatnak –,
úgy kapkodtam én is,
és magam ijedtem meg legjobban
a diszharmóniától.
A megzavart hangok
szétrebbentek az űrben,
s úgy éreztem,
hogy felforrnak testem nedvei,
és sejtjeim megtagadják
összetartozásuk törvényeit.
Úgy tetszett pillanatokig,
mintha nem volna súly,
földvonzás, csontrendszer, vérkeringés,
és mintha lehetne azonnal
szétrobbanni apró darabokra.
De nagyobb parancsnak kellett engedelmeskedni,
és most csend van.
Négy fehér fal bámul körül,
s minden hang
szűrőkön át jut el hozzám.
Az éjszaka fekete lepedő,
melyen csak a megzavart képzelet
mozgóképei futnak át.
A hős is
már inkább komikus, mint tragikus
helyzetekben mozog,
s a szív és agy, lassan megnyugodva,
csöndesebb lesz.
De nem hangzik fel újra a harmonikus
és tömör zene,
mely mint az áradás
töltötte be a termeket.

 

 

 

Az eltemetett dalok

Senki sem tudja meg,
hogy két szememben kialudt a láng,
hogy elfáradtam, és
kicsi koporsót tettem föld alá.
Senki sem tudja meg,
hol van az a kert,
ahol ástam a gödröt,
azután betömtem és letapostam a földet,
s teleszórtam rozsdaszínű levelekkel.
Halott az a kert:
a rácsot befutják a vadszőlő
zöld színét s levelét vesztett szárai;
ősziesen nedves a föld,
s a tó állott víztükrén
lebegnek az öngyilkos falevelek.
A jó szellemek,
kik a kastélyt lakták,
elköltöztek, s csak a szél sír át
éjjel a parkon,
hol félve rezzennek meg az ágak,
s borzongva megmozdulnak
a földben a fák
keserű gyökerei.
Nyugodjanak ott. De talán
lesz még fényes óra a tündöklő nap alatt,
s akkor jön majd egy angyal,
aki kiássa
az eltemetett dalokat.

 

 

 

Változás

Kitartón rombol az idő,
s torzítja, ami megmaradt;
már képed is megváltozott
az évek mázsái alatt;
a múltnak görbetükre ma
groteszkül villantja elém,
s gúnyolja benne egykori
arcod a furcsa, ferde lény.
S hallom, míg rút, rekedt zsivaj
tolul felém a légen át,
összhangzat nélkül játszani
az emlékek zenekarát.
Fültépően üvölt a kürt,
hegedűk gikszere riaszt.
Pezsgősüvegben trágyalé;
a bánat kotyvasztotta azt.
Kutatok, nézem, hol maradt
a régiből csak egy atom;
járom az ismerős utat,
a lágy szelet szagolgatom.
Más mozdulattal int a táj:
tartózkodó, mint hölgy, akit
társaságom nem érdekel,
s kalandba nem bocsátkozik.
Előttem egy szép, karcsú fa,
ága jó lenne botnak, és
csak állok, mint ki megmeredt,
s kezemben is így áll a kés,
tanácstalanul, mint sebész
a fölnyitott hasú beteg
előtt, kinek kórképe új,
s tünetei idegenek.
Valaki észrevétlenül
működött, fosztva, rontva itt;
lelopták megtorlatlanul
az ég s a bokrok színeit.
Futnék a rendőrségre, hogy
ami menthető, mentsem én,
s az ismeretlen tettesek
kártevését jelenteném.
Így forr s apad az áradás,
egyre mélyebbre szállva le,
s már nemsokára a mohón
habzsoló földbe fúl bele.
Keringek még hullámain,
mint örvényben forgó levél,
vakon várva a változást,
amely megvált és kicserél.
Régen megrémített a sors,
de most úgy imbolyog felém,
mint félkótya, szakadt ruhás,
falubolond parasztlegény.
Kalapján, melyet ittasan
tompult fejével hátravet,
viaszrózsa és vadvirág,
de kórók is és gyomfüvek.

 

 

 

Emlékek fényénél

 

1

Suhantunk, szerpentineken
száguldottunk a völgybe le;
izgága szél támadt nekem,
hol hajamba kapott bele,
hol tépázta a lombokat,
hol színleg elült a mihaszna,
s lett csak annál bolondosabb:
kalapokat vitt a magasba.
Úgy éreztük, hogy zuhanunk,
részegek voltunk mindahányan;
tömény szesztől tompult agyunk
a kipufogó-gáz szagában
a halál szagát szimatolta.
Így borítja a sír sötétjét
a zuhanó öngyilkosokra
hullásuk közben már a mélység.
Nem hittem, hogy sír, gyászlepel
vagy más hasonló várna engem,
csak hogy valami kelepel
vagy kerepel inkább fejemben.
Kocsink egy falun át rohant,
láttuk tükrét egy messzi tónak,
egy hangszóróból férfihang
üvöltött: diktátori szózat.
Ámulva láttam, hogy a fény,
mint nagy szökőkút, fölbuzog,
tört sugarak szálltak felém,
majd rózsaszínű rombuszok
s villogó zöld háromszögek
viaskodtak szemem ködével,
dobhártyámmal dal és szöveg,
minőt józan fül el se képzel.
Aztán kitisztult a világ.
Most hagytunk el egy templomot,
honnan porlepte úton át
izzadó násznép távozott.
A nap, ez a tüzes legény,
útján megállt, hogy a menyasszony
fátylán s a vőfélyek kemény
kürtőkalapján láng fakadjon.
Majd állomás mellett haladt
utunk, lassabban egy kicsit;
mozdony loholt, és künn a vak-
vágányokon teherkocsik
álltak; sárgán virult a gyom
a sínek között, és a talpfák
kopott sávját már semmi nyom
nem jelezte, füvek takarták.
Folyó tűnt elő, strandhomok;
kéjes tartásban heverésztek
a vidéki stranddémonok;
kihívóak voltak s merészek:
szájukon rúzs; sajnos, e lányok
arcán a lecsorgó verejték-
sávokban, mint az indiánok
harci színei, folyt a festék.
S a város túlsó oldalán
értünk ki. Nyílegyenes út
állott előttünk, mely talán,
úgy tetszett, a semmibe fut.
Az erdők csodabalzsamot
leheltek ránk, tüdőnk kitágult.
Mért lesz az élőből halott?
Piros jelenből halovány múlt?
 

2

Emlékeim még ragyogóak,
de hátterük sötét falak.
Ők is fakulnak, ellobognak,
s engem is elfogyasztanak.
Ami értékes, mindenáron
menekül, végső útra indul,
s bár görcsösen markomba zárom,
lassan kicsúszik ujjaimból.
Látom, most még fiatalon,
az aggastyánt, kivé leszek.
Elég! Látni sem akarom
e vánszorgó kísértetet!
Asztalkendőt kötnek elém
holmi szegényes menhelyen.
Tengődöm mások kenyerén;
gyilkos vigyázza éjjelem.
Látom, ahogy a mélybe buknak
vidám percek ezüst halakként,
rejteket találva maguknak,
és sápadni látom a napfényt.
Sömör s fekély üt ki a testen,
mit egykor tenger habja csókolt,
s világom szűk lesz és kietlen,
mint külvárosi kis szatócsbolt.

 

 

 

Óda Charles Baudelaire szelleméhez

 

1

A végtelen kopár rónáin vándorolva,
míg forró fény zuhog, a lélek szomjazik.
A szél a kutakat homokkal telehordta,
s gyengülő lábai gépiesen viszik
a láthatár üres, kéklő félgömb-falának,
majd földre térdepel, és gyors kezekkel ás,
de fürge ujjai forrásra nem találnak,
s érzi, hogy terjedez benne a pusztulás,
majd úgy kerülgeti, mint dögmadár a légben
a lenti rét gyepén a fekvő katonát,
s vijjogva sürgeti, hogy végre véget érjen
a haláltusa, és ő pazar lakomát
csaphasson a tetem terített asztaláról,
hol csőre húsba váj és gyomrot bontogat,
s felszáll, ha jóllakik, majd elnyeli a távol,
s a nap szántja szét a sárga csontokat.
Tizennyolc éven át láttam a gyér növényzet
között élősködő, tengődő, satnya fajt,
az emberbarmokat, kiket a csorda-végzet
alagutakon át a vágóhídra hajt,
és szunnyadt a remény, mint lomha vérű szajha,
ki végképp elhízott, s üzletre nem talál,
s nem szólott égi hang felém, mely megmutatja,
hogy van más élet is, és van különb halál.
Mint fiatal fatörzs, vártam, hogy a szekerce,
amely erdőket irt, majd engem is kidönt,
mikor váratlanul, mint mágikus szelence,
kinyílt egy barna bőrkötésű, tömzsi könyv,
melyből varázsos és dús illatskála áradt,
s lélek lengett elő, mely őrként járta át,
előttem szállva és szavakkal nyitva zárat,
a nagy szimbólumok hűs oszlopcsarnokát.
Egy lélek, ki saját áramkörébe kapcsolt,
s eltűnt a szédítő táj, a sivár vidék.
Ébredtem, és a nap nem az előbbi nap volt.
Láttam, fejem fölé hogyan teríti kék,
üvegszínű egét a nyolcvan év előtti
Párizs, s hogyan nyüzsög köröttem az avult
ruhájú nép, amely lármájával betölti
a levegőt, s az eldübörgő lóvasút
elől hogyan szökik félre az utcagyermek.
Egy púpos éji őr gyújtott gázlángokat.
A kocsmaasztalon kopott kártyák hevertek,
s láttam egy öreget, hogy borba mártogat
négyszögletű lepényt, fogatlan ajkkal majszol,
s gyertyáját fújja az örvénylő levegő.
Karbolszag szállt fel a sötét kanálisokból,
s mellékutcákon át testetlen, lebegő
léptekkel vezetett a kéz, s együtt figyeltünk
sovány macskákat, és egy nyomorék anyót
követtünk hosszasan és gondosan, míg eltűnt
a vonal, amelyet botjával porba rótt.
 

2

Te, akit egyedül vallok csak mesteremnek,
micsoda óceánt borít föléd a holt
idő áramlata, míg bennem megteremnek
e verssorok, s nekik a belőled kivont
fluidum életet és keserű erőt ad.
A holt szív füveket ekként termékenyít;
hajszálcsöveken át savat és égni hőt ad,
s a karcsú szárakon zöld mérge fölvirít.
Hol reszket utolsó mosolyod már a térben?
Szelíd tekinteted az űrben merre jár?
Mint vizsgálóbíró, soraidat kikérdem.
Szállnék, s bukdácsolok, mint nagy gázlómadár.
Mikor a párizsi kórház szűk ablakán át
utolszor nézted el az alkonyi eget,
hol lágyan lengtek a bíborszín esti párák,
s rajtad a tisztulás dicsfénye lebegett,
hol jár a pillanat, hányadik végtelenben?
A rettentő csillagdzsungelben merre fut?
S hol bujdosol magad a roppant bálteremben,
hol mint ezüst uszály húzódik a tejút?
Hosszú ezüst uszály, melyet a bálkirálynő
hanyagul vonszol az álarcosok között,
s fényére ott tolong nyomában, s mint az ár, nő
a sokaság, a dús jelmezbe öltözött
jegyek: a vízöntő, a kos, a rák, a mérleg,
oroszlán s bika, mely hajlott szarvára tűz
pár bolygót könnyedén, s útjából félretérnek
az olló, ikrek és a fénylő testű szűz.
Vagy csupán légkörünk fénytörő közegének
üres játékai, melyeknek a hanyag
és megcsalt szem örül, s csak játszanak a fények,
de örök-fekete az elhagyott anyag,
s téged is eltakar a léttelen sötétség;
fölötted áll a csend, a néma kriptabolt,
melynek a légüres tér elfojtotta mécsét,
s agytekervényeid üres játéka volt
minden műved. Lelked fölszívta rég a semmi,
s úgy tűnt el, mint tüzes kohóba hullt virág.
Balga kísérlet ez, vakon utána menni.
Új Aeneas előtt nem nyílik alvilág.
A szavak keserűn kacagnak, és a zsarnok
kétség mint tompító, lassú méreg hat át,
de közben hajtom a törékeny imamalmot,
s elszántan mormolom az együgyű imát:
„Ringassa lelkedet egy különös mennyország,
hol az örök fényű és trópusi nyarat
a lelkek, mint aranyruhát, pompázva hordják,
s hol az árnyékadó datolyafák alatt
függőágyad a dús csípőjű malabár nők
hintáztatják. Daluk, mit lágy szél messze hord,
pompázva lengjen a légben, hogy megcsodáld őt,
s kupádba szüntelen töltsék a pálmabort.
Áradjon szét nehéz és egzotikus illat,
mely, mint a prémeké vagy mint a pézsmaszag,
egy kissé undorít, de mégis szívedig hat,
ha évek óta zárt szekrényből fölszakad.
Ne érezd már soha a fájó, nyugtalan kínt.
Ne gyötörjön a zord és spleenes alkony ott.
Néger szolgák vigyék hordszéked, a palankint,
s szabad tenger fölött ragyogjon balkonod.
S az est nagy baglyai égő-vörös szemekkel
bókoljanak feléd, mint bölcs barátaid.
Példát mutassanak számodra, és te lesd el
kiegyensúlyozott nyugalmuk titkait,
hogy démonaid is nyomodat elveszítsék:
az ártó angyalok, a hét szörnyű öreg;
s a lassú mardosó, ki ellen nincs segítség,
fogával életed fáját ne rágja meg.
Sorsod ne adja, hogy csak rongyszedők borát idd;
aranytálakkal és serleggel megrakott
asztalnál üljenek körötted cimboráid:
Rubens, Delacroix s a többi fároszok.
S hadd üljünk ott mi is, leghívebb hódolóid.
Terítékünk legyen nekünk is a csodás
vendégségben, ha majd a földről menni szólít
és hosszú útra hív a végső utazás.”

 

 

 

Őszi képek kisvárosból

 

A színtér

Távoli jegenyék alatt
a menekülő nyár oson.
Mint egy henyélő, lanyha úr,
hever az ősz a városon,
ki unalmas ebéd után
egy csésze feketét ivott,
fél kézzel újságot lapoz;
egy perc, s már bóbiskolni fog.
Szivarhamuja földre hull;
tátott szájjal ásít, mivel
nem látják, és különben is
már nem törődik senkivel.
 

Októberi zápor

Az égben csatazaj: ólomgolyók
görögnek, távolról morajlanak.
Sötét a táj. Az eső lába lóg.
Forgószél járja be az elhagyott utat.
Félnek a fák, a sok élettapasztalattól
megtörve, kopaszon húzzák be nyakukat.
Nyarat játszik az október: fönn az eget
elárasztja sötétlila felhőivel;
később lelepleződik: eső után nem adhat meleget.
A sarki koldus menekül, nyakába húzza rongyait,
botjával súrolja a házakat, a külváros felé szalad.
A természettel készül valaki leszámolásra itt.
Sárgán mered a tébolyda, de udvarában áll egy őrült, s énekel;
haja lobog, elszáradt tagjai kinyúlanak,
ordít, sárga öklével fenyeget az égre fel.
 

Érsekkert

Bejárja a hervadt füvek szaga
a mezőt; a parkban vadgesztenyék
csillognak a holdfényben éjszaka.
A rét fölött pár felhő andalog;
hosszú időn át vékonyulnak el,
s elmúlanak, mint fáradt angyalok.
Cigarettázom, s nézek; egyre megy,
hogy az ember hintón jár vagy gyalog.
Egy száraz ág fölöttem megremeg.
Menyét oson a bokrok közt, hegyes
orrával szimatol, fényes szemű.
Szeretném megkérdezni, mit keres.
Tengés-lengés csupán az életem.
Asztalomról száz akta rám röhög
holnapra, bélyegzőktől szennyesen.
Medvének kéne lenni, áfonyát
s vadalmát falni a bozót között,
és aludni a hosszú télen át.
Egy sárga kerti lámpa rám ragyog,
csúfol, s fogatlanul motyogja, hogy
még csak huszonhat esztendős vagyok.
 

Rókus temető

Októberben temettük el
nagynéném férjét, egy sötét
napon; egyszer sem hagyta el
a fény a felhők börtönét.
Nagy temetés volt: kanonok
kísérte végső útra őt –
így rendelte a káptalan –,
mint káptalani számvevőt.
Nem is egyszerű sírgödör
nyelte el maradványait,
hanem kripta, fölötte meg
kápolna állt, melyet pedig
ötvenhat éve rokona,
egy régi püspök épített
magának, testvérének és
testvére gyermekeinek.
De nem is ezt akarom én
voltaképpen elmondani,
hanem a temetés után
történt inkább csak valami.
Elmondta a temetkezési
vállalkozó, hogy amikor
a kőlap fölfeszítve állt,
s eloszlott a dohszag s a por,
lenéztek a kriptába, s lenn
hevert egy ócska puskacső,
melynek faalkatrészeit
régen megette az idő.
Vagy, mint már akkor rozsdamart
csövet, egy munkás hagyta itt,
vagy a püspök puskája volt,
melyet magával sírba vitt.
Éjjel tán sírjából kikelt,
s e holt fegyverrel lőtte le
a halott őzek árnyait
a halott főpap szelleme.
Nagynéném férje is vadász
volt, és most mellé költözött,
s lesen feküsznek éjidőn
a holdfényes dombok között.
Titkok közt élünk… Kavarog
fejemben száz bizarr dolog,
s az indiánok különös
vallására is gondolok,
s gyakran látom, mint járja be
kezében puskával a két
halott vadász együtt a menny
örök vadászterületét.
 

A leleplezők

A lélek menekül; megmérgezik,
mert mindenkiről mindent tudnak itt;
a szívben mi forr, a fazékban mi fő,
leleplezik.
Nyugodtan otthon sem ülhetsz: kívül
izzó szemek lesik magányodat.
Ily egyszerű néha a pokol, ily együgyű
a kárhozat.
Itt talpat nyalnak, s még egyebet is;
étvágy és gyomor van hozzá elég.
Szomorú, hogy maga a mardosó
is martalék.
Hogy X. úr mennyit sikkasztott, és Y.
kisasszony teherbe kitől esett:
mindenkiről tudnak rosszat sokat,
jót keveset.
S még ezer más dolog van, ami sorra kerül.
Az undor mocsara fejed búbjáig betemet.
Sunyítanak, guggolnak, és egymásra lesnek apró
kis emberek.
A lélek menekül; megmérgezik,
mert mindenkiről mindent tudnak itt;
és hogy a szívekben mi forr,
és hogy a fazékban mi fő,
leleplezik.
 

Agglegény

Bemegy a házba, hol dohánysziták
hevernek az ablakdeszkán; flanell
házikabátot ölt, tüzet rak, és
vacsoráját unottan költi el.
A falról nézi néhány rokona;
rossz, ócska képek, nagyrészt kancsalok.
Sápadtabb lesz a fénykép is, ha az,
akiről készült, már régen halott.
Nem kell a cigány s kaszinó se már;
esős időn hallgatja az ereszt;
legyet csap légycsapóval, szundikál;
néha unalmában szakállt ereszt,
s tört foncsorú tükrében figyeli,
mint lepi arcát rőt borosta el.
Unja a várost: legszebb éveit
itten kártyázta és borozta el.
Hajdan külföldön járt egyetemet,
majd atyja meghalt, és ő vette át,
visszatérve ide, hol született,
ősei régi szőlőbirtokát.
Feledte, amit egykor megtanult.
Évek múltak, s egy józan reggelén
egyszerre észrevette, hogy bizony
semmi egyéb, vén és morc agglegény.
Érezte, elmulasztott valamit;
gondolkozott, kereste rá a szót.
Vadászkutyáját is kérdezte, majd
oldalba rúgta, hogy nem válaszolt.
Most rozsdásodva tölti napjait.
Hallgat. Henyél. Iszik. Káromkodik.
 

Kioszk

A kerti vendéglőben ül
egy úr, előtte málnaszörp.
Távol áll tőle, hogy mohón
hörpölne vagy zabálna: bölcs.
Bélyeggyűjtő esetleg, és
a vastag könyv ott katalóg.
Székén a pincér szundikál,
ősz feje féloldalra lóg.
Szezon után, egy hét alatt
három vendég se jön ide.
Rejtély, hogy a tulajdonos
helyiségét nem csukta be.
S míg borzongat az őszi szél,
s míg vastag könyvével mulat,
egyre jobban sajnálom én
a málnaszörpivó urat.
Gyomorbaj bántja tán szegényt,
s minő unalmat érez itt?
Dohánytól sárgák ujjai,
és szalmaszála vérezik.
 

Őszi strand

A vízből két kis zöld toronyra látok;
gőzpára száll; fejem a vízre hajtom.
Egyedül ülve így gyötrődöm én
az elhagyott, homályos, őszi strandon.
Víz zúg a lefolyókban csöndesen;
egy mesterséges zuhatag dalol;
melegforrások buborékjai
szállnak föl szüntelen a föld alól.
Olvastam, hogy egykor Petronius
forró fürdőben ülve vágta fel
ereit. Könnyű, kényelmes halál:
a vért a víz lágy ajka szívja el.
Kést kellett volna hozni, vagy borotvát;
valamit, ami tartósan segít.
Ködösen két kis zöld toronyra látnék,
s vértóban lelnének reggelre itt.
 

Völgykoporsó

Az élet oly unalmas és
egyhangú, mint az egyszeregy.
Vasárnapi ebéd után
az ember nyújtózik bután,
s telt hassal futballmeccsre megy.
Máskor, csak hogy múljék a nap,
végigjár cukrászdát, mozit;
barátok jönnek, elviszik
kártyázni; langyos sört iszik;
torkig van, és unatkozik.
Ilyenkor járok én a vár
bástyáira, s nézek nyugat
felé; ott, mint kővé meredt
imák, templomok s minaret
nyújtják az égre tornyukat.
Ravatal ez, hol a hegyek
a várost úgy veszik körül,
mint koszorúk, pompázva zöld
halotti díszül, míg a völgy
koporsójában elterül.
Majd lenn sétálok, a kihalt
mellékutcákban. Néha egy
ismerős szembe jön, megáll,
együgyű mondókát darál,
kezet fog, és útjára megy.
Vén, sárga ház. Szent szobra áll
keskeny fülkében a falon.
Gyakran kerülök erre, s itt
mindig megállok egy kicsit.
Egy régi, esős hajnalon
kábultan álltam, s néztem a
szobrot, bámultam vértelen
kőajkát, kissé csorbuló
orrát és égre forduló
homlokát, ahol értelem
fénylett. Arcáról folyt a víz,
mint hogyha könnye folyna le
halott szeméből. Megvirradt.
Kérdezgettem, hogy mit sirat,
és részegen sírtam vele.
Ezt mint nagy titkot őrzöm én.
Jaj annak, ki ilyet kimond.
Mert aki átugorja itt
a csirkeész határait,
neve különc lesz és bolond.
Van társaság, vacsora, bál,
ahol minden szó új adat,
melyet ízekre szedve szét,
hajtják a pletyka verklijét,
s mindenkit számon tartanak.
De látszatélet életük,
s ők maguk taposómalom
rabszolgái, kiket nevel,
s korbácsával véresre ver
önkényuruk, az unalom.
S azt gondolom, míg nézem a
kopott, egyforma házakat:
„Mind kripta, hová belevész
életük, s melyben csenevész
szerelmeik virágzanak.”
A vígság gazdag birtokos,
ki más vidékeken mulat.
Kastélya elhagyottan áll;
termeiben a félhomály
s pókok szövik hálójukat.
Hogy e vidék mocsár, amely
százezer álmot temet, és
mindig friss életekre tör,
egyre tartósabban gyötör
a keserű megismerés.
Hogy én is mit dobtam belé,
hogy mily sokat küzdöttem a
sorssal, nem tudják meg, pedig
keserves volt az út, amíg
oly tompa lettem, mint a fa.
A nagytemplom órája kong.
Hangja gyorsan hal el a híg
levegőben. Az őr tutul.
A megkínzott agy elbutul,
és rémképekkel álmodik.
A sarkon gyermek áll; sovány
kezében egy darab kenyér.
Az óra azt ütötte le,
az őr is azt tutulta le,
hogy életem semmit sem ér.

 

 

 

Lázas csillagon

(1939–1956)

 

 

 

 

Férfikor

Boldog költő voltam hajdanta én.
 
Magától, könnyedén
lejtett a sor, csendült végén a rím,
 
s futottak verseim,
mint nyájas dombvidéken a patak,
 
mely fényes halakat
csillogtat, s hátán a szelíd fodor
 
falevelet sodor.
Betegség, szenvedély lábbal tiport,
 
hozták a férfikort.
A szárnyaló dallam bizony gyalog,
 
félénken oldalog.
S a Múzsa? Jaj, a tündérarcú lány
 
zörgő csontú, sovány.
A haja sárga fű, mely a kihalt
 
ház küszöbén kihajt.
Emlékeim közt régi verssorok,
 
mint elrejtett borok;
ha kóstolom, nem éri ajkamat
 
a jól ismert zamat.
Gonosz mocsárláz környez és ragály.
 
Elönt a borzadály!
Éjjel kigyúlni látom szerteszét
 
a vad törzsek tüzét.
Festett arcok, kunyhók előtt totem
 
s megcsonkított tetem,
lándzsák; tányérajkakról hangzanak
 
az indulatszavak.
Előttem áll az őserdő, bizarr,
 
gyilkos lakóival.
Vannak békés országok és üde
 
tájak! Mi hajt ide,
hol expedíciómat szervezem?
 
Túlél-e majd nevem?
Vagy mélyre száll, mint csőben a higany
 
a fagy óráiban?
Miféle torz ábrándot kergetek
 
e szörnyű rengeteg
mélyén? Hányan pusztultak el, akik
 
előttem jártak itt?
Nyílvessző zúg, súrolja vállamat.
 
Rajokban szállanak
a dögre gyűlő zöldarany legyek,
 
mégis továbbmegyek.
Karom lendül, a sűrűségbe tág
 
utat baltája vág,
hol az erőtlent és a habozót
 
felfalja a bozót.

 

 

 

Éjszaka

Felijed s menekülne az alvó,
keze kapkod: ó, hol a villany?
Rém jött a semmi kanyargó
ösvényén, most tovaillan.
Kívánja a csendet, a fényt, hogy agyát
újból tisztára söpörjék;
arcát legyezi, csitítja magát.
Bambán hunyorognak a körték.
Hideg fut a hátán, neszre figyel,
reccsenve ijeszti a bútor;
nem tudja, hogy így hány perc telik el,
fázós körmére huhúkol;
beteg szive gyorsan préseli szét
az erekbe elsiető vért,
acélkoszorú szorítja fejét,
ablakhoz fut levegőért.
A város a végtelen éjbe vesz el.
Lámpák pislognak a hídnál,
és fent a sötétkék ég sokezer
jégfényű csillaga vibrál.
E fényben a fák múlt századi nők,
leng fátyluk alatt laza kontyuk,
szél fújja, mely éjjel a házak előtt
szárnyas szellemfogaton fut.
Zümmög a homály, és mormol a kert.
Egyedül áll őrt a virrasztó
a többi fölött, akiket letepert
álmuk, mint barmot a lasszó.
Bűn és buja vágy fürkész, tapogat
titokban a béna mocsáron;
az undok, nyálkás állatokat
felszínre bocsátja az álom.
Háztömbök-e ott a sötét vonalak?
Mit rejthet az éj birodalma?
Hány csapda lapul takarója alatt:
börtön, kórház, gumicella,
hol lángol a szem, a száj vicsorog,
túlcsordul a kínok edénye,
s az ablakon át eszelős sikolyok
szilánkjai hullnak a mélybe!
A hold különös, vöröses ködön át
süt, mint a gyilkosok álma;
fázik s komoran burkolja magát
vulkánjai rőt hamujába;
alatta sötét szénrajz a vidék,
dúlt vázlat, ahol szomorú, nagy
tájrészletek egymás szürke szinét
nem tükrözik, árnyba borulnak.
Nagy, tintavizű folyó ez az éj,
utasát feledéssel itatja;
elzsongul a test, s nem érzi, ha mély
örvényeken át fut a sajka.
Megcsillan a víz, rémülten inal
el a hab, mit a hold bevilágít.
S ő látja az alvók ágyaival
vágtatni az ár paripáit.
Megfordul, visszafeküdne, s ahogy
ablakát csukni akarja,
hintázik a föld, lélegzete fogy,
feje szédül, zsibbad a karja.
Először a görcs a szivére rohan,
keze még odakap lehanyatlón,
azután torkáig ér a roham,
s holtan zuhan arcra a padlón.
A hajnal üvegfáján meginog
árnyéka a holt leveleknek;
távol zene szól, s hosszú futamok
ütemére a földre peregnek.
Alvó házakba bekúszna a fény,
próbálkozik újra meg újra
a tetőkön, mint dobozok fedelén
motoz a kutató vakok ujja.
Kék füst gomolyog s lebeg át a szobán.
A tetemre világit az új nap;
hálóingéből sárga, sovány
lábszárai messze kinyúlnak.
A csendben az óra ketyegni se mer;
széthullik az éj dideregve,
foszlányaiból felszáll sokezer
szomorú, halaványlila lepke.

 

 

 

Kövérek a fürdőben

A nap saját tüzét nem állva ődöng,
s a föld alatt fölgyújtja a szenet.
Hűsre vágyunk. De mint megannyi kőtömb,
oly súlyosak, oly lomhán fekszenek
a víz partján a fürdőző kövérek;
hanyatt hevernek, míg a rekkenő
nyárban, mint nagy gyümölcsök, lassan érnek,
és állukon sötétlő serte nő.
Mellszőrzetük sűrű, fekete bokra
dzsungel, melyben eltévedt hangya jár;
rápingálja hasukra, homlokukra
haragosvörös rózsáit a nyár.
Verejték tölti meg hájuk redőit
s alápereg, mint zsíros, sűrü könny,
de köldökük körül kis tóba gyűlik,
s a guta ül lila nyakszirtjükön.
Bukfencet vet a délibáb, s továbbszáll.
Fejükre százezer fehér acél-
sugár zuhog, mint fémes fényü nádszál.
Zubog a víz, s lángot vet. Itt a dél!
Kilenc angyal fényes réztrombitát fúj;
süket fülük mintha nem hallaná;
savószínű szemük a légbe bámul,
eszméletük mély űrbe hull alá.
Nyugodtan fekszenek, tán arra várnak,
hogy fölszippantja súlyukat a nap,
s ők könnyű fonalán egy szép sugárnak,
mint lomha ballonok, elszállanak.

 

 

 

Emblema poetica

Ez címerem: a nagy, kék óceánnak
vizében úszik egy piros sziget,
kopár szegélyén törpe bokrok állnak,
egy zugban árva, elfonnyadt szivek.
Méregzöld sárkány öleli körül
a pajzsot, éppen jóllakott s pihen,
állkapcsával ezüst pólyákra dűl,
melyekbe nincs pólyálva semmi sem.
Oldalt két harcos angyal karja nyúlt
a pajzs felé, a nagy villámcsapásig,
akkor levált az egyik, s mélybe hullt.
Holt társa után bámul most a másik.
Véres kezében tört sisakja lóg,
s a rajta tátongó gonosz lyukak
mélyéből apró, csintalan manók
nyelvöltve csúfolják gazdájukat.

 

 

 

Egy költőhöz

Nem kiáltasz hiú panaszt
az égre. Ó, nem áltatod
ily olcsó konccal bánatod,
e vérebet! Mi tudjuk azt,
hogy úgysem hallják odafent
a porba fúló szenvedély
keserveit. Erről beszél
finom soraid közt a csend.
Minket a nap tűzárja bánt.
Illőbb, ha sárga gyertyaláng
lobog, míg ablakunk alatt,
mint lomha víz, hömpölyg a bú,
s viszi a hullamosolyú,
meredt szemű királyokat.

 

 

 

Ajánlás

(Az árnyak kertje egyik példányához)
Téged nem érdekel a vers,
untat a költő s költeménye,
félrefordulsz, és nem figyelsz
távol zenére, kósza fényre.
Még messze van, és rejti arcát,
de ha ködsátrából kijő,
s mint férgek a szép, fiatal fát,
falja szépséged az idő,
dalom, e kis tündércseléd,
ezüstös tükröt tart eléd,
könnyű lesz lépte, mint az őznek.
Lámpád fellobog, majd kiég,
s a csendben egy idegen ég
kék csillagai kergetőznek.

 

 

 

Pillanatkép egy haldoklóról

Olyan volt ő az utolsó hetekben,
mint akit oldalán angyal kisér
hervadt koszorúval, s mindenki fél
tudtára adni ezt. (Közölhetetlen
és kínos is, hogy csak a többiek
látják a jelenést.) Bordái rácsa,
rései közt a napfényt átbocsátva,
kirajzolódott, s mi ablaküveg
mögött láthattuk a szétdúlt szoba
berendezését. Nem tudta, mi lelte
a tárgyakat, melyek ide-oda
imbolyogtak, siklottak körülötte,
míg testéből hajszálnyi repedések
hálózatán szivárgott el az élet.

 

 

 

Nyárutó

A fák között forró szél fut keresztül,
lila felhők úsznak, borong az ég.
Sajgó testtel, mint nő, ha gyermeket szül,
vad görcsökben vonaglik a vidék.
Aléltan hullik hátra betegágyán
a nyár, s vörös köpenyben haldokol,
és oldalán, mint vértanúk a máglyán,
lángolva ég két elszáradt bokor.
Körülveszik ágyát az udvaroncok,
akik konyhájában lesték a koncot:
vadmacska, róka, nyúl, sok léha vendég.
A mókus ugrál, markában dió van,
s egy finom őzbak áll tartózkodóan,
mint barnakámzsás szerzetesnövendék.

 

 

 

Október

Lehajtja rőtarany fejét az erdő.
A levegő friss újbor-íze csíp.
A párás dombhajlat felől kesergő
melódiát fütyül az őszi síp.
Szőlőt hoznak kosárban, prést csavarnak.
Sárgul a hegy – itt-ott kopár darab –
és mélyvörös foltjával a fagyalnak,
elcammog a szálló felhők alatt.
Bár lennék őszi felhő, melynek alját
a szélkutyák nyers-hús-színűre nyalják,
vagy szilvafőző üst fölött a gőz!
Legyek hozzád hasonló, barna, bölcs rög,
s ti megbékélten fonnyadó gyümölcsök.
Te légy koporsóm, diadalmas ősz!

 

 

 

Találka

 

1

Megvacsoráztam, feketéztem,
lassan szívtam a cigarettám.
Kint a körúti estbe kék, zöld
s vörös betűket írt a reklám.
Az újságokat félredobtam,
számítgattam, hogy még jöhetsz-e?
Az üvegen át egy csavargó
vágyódó szemmel nézni kezdte,
a fürge pincérek kezében
hogy vándorol a pecsenyéstál.
De félt szegény, hogy jön a rendőr,
így hát csoszogva tovasétált.
Gépiesen mondtam magamban
el egy verssort; jazz-zenekar szólt.
A szomszéd asztalnál kövér úr
emésztett, szájában szivar volt.
A kávéházi grafológus
megpróbált pár pengőt szerezni,
és egy sertéskereskedő
jellemét kezdte elemezni.
Egy hölgy kivette tükörét, hogy
száján megigazítsa rúzsát.
Négy nőszobor oszlopot tartott.
Talán pályatévesztett múzsák?
Fizettem, s indulni akartam,
mivel tizenegy óra múlt már;
ekkor érkeztél, s elmesélted,
milyen nehezen szabadultál.
Arcod piros volt a hidegtől,
a szemeid izzó acéltűk,
és tudtam, hogy enyém leszel
az éjjel, ahogy megbeszéltük.
 

2

Összemart s itthagyott a vágy,
mint szélben elzúgó darázsraj;
a sötétben két cigaretta
világított halvány parázzsal.
Feküdtünk, s az jutott eszembe,
hogy mászkáltak körötted holmi
fajankók, s csak nézték a szádat,
de sose merték megcsókolni.
Tudtam, most gyöngédnek kell lenni,
s az volna a dolgoknak rendje,
hogy mondjak már valami szépet,
ami, sajnos, nem jut eszembe.
És irigyeltem azt a férfit,
aki a nőktől gyorsan elmegy,
mikor a szerelem után
már nem kívánja a szerelmet.
Féltem fölgyújtani a villanyt,
mely garniszállókban fakó, bús;
arra gondoltam, most megy el
a legutolsó autóbusz,
s lassan elvásik minden íz,
amibe a száj belekóstol,
s arra, hogy holnap délelőtt
ötven pengőt kérek Lajostól,
s hogy bárcsak egyedül lehetnék
– nógatni kellene a percet –,
s hogy a héten lesz rá időm,
lefordítok egy Verlaine-verset.
Kissé fáztam, és úgy feküdtünk,
a semmit nézve, szótlan, ébren,
mint két fogoly az éjszaka
fekete bársonybörtönében.

 

 

 

Epilógus

Huszonhét évig szállt felettem
a nap, s forgott a föld alattam.
Tulajdonképpen férfi lettem,
és mégis kisfiú maradtam,
ki vendégségben, vacsoránál,
kis szobában külön kap asztalt,
bár érettebb életkoránál,
s az vonzza, amit nem tapasztalt.
Lehetnék egyszer én a vendég,
kezem, szám nem maradna veszteg:
mindent egyszerre követelnék,
miből az élet kirekesztett!
Jelmezbe bújok, hátha használ,
ha szűrben járok, mint parasztok,
vagy – májbajos vidéki kasznár –
dohánybarna szakállt ragasztok.
Hurkot készít, és rám vadászni
piros csizmában jár az ördög,
s mint disznóvá bűvölt királyfi
gonosz tündérhez, így könyörgök:
„Kérlek, szép börtönőr, eressz el!
Az évek jönnek, s elköszönnek.
Borzasztó rágondolni: egyszer
meghalok, és sosem tudom meg,
kínai nő hogyan becézget,
s háremekben hogy megy a játék?
Nem ettem soha fecskefészket,
se medvetalpból kocsonyát még.
És azt is hallani szeretném,
hogy mit beszélek, mikor alszom.
Kártyában sose volt szerencsém,
s csak tükörben láttam az arcom.
A tüntetők közt, lelkesülten
nagy eszmékért, nem kiabáltam.
Még repülőgépen sem ültem,
és még Paraguayban se jártam.
Hisz úgyis mindent eldobálok;
értéktelen lesz, ócska holmi
az, amit oly szörnyen kivánok,
hogy nem is tudom felsorolni.
Lelket áldoznék érte, s vért is;
számon nem szólna ily kopott dal.
Nagy költő lehetnék! Miért is
áltatsz kétszínű mosolyoddal?!”
Két pávián megáll az asztal
mellett; soványak, mint a macskák,
és választékos mozdulattal
ülőgumójukat mutatják.
E jelbeszéd értelme ennyi:
„Sietünk, mert még sok a dolgunk.
Ne legyen eszed, csak amennyit
mi a hátsófelünkben hordunk.
Mások tőkéje nő a bankban,
pénzük mások teszik rulettre.
E verssel babrálgatsz magadban,
s a szép nők mással fekszenek le.
Fejed lopótökre cseréld át,
levetsz majd minden sutaságot.
Boldogság kell? Kövesd a példát,
a szabadító butaságot!
Könnyű leszel, felhőkre ülhetsz,
kamasz szelek kapnak derékon,
s üdvözült törpékkel repülhetsz
egy színes szappanbuborékon.”

 

 

 

Reménytelenül

Emlékedtől ha szabadulni bírnék,
mily boldog lennék, mily elégedett.
Nem kell a pénz, nem érdekel a hírnév,
csak gyógyítsa be végre sebemet
csoda, sebészkés! Hol lehet a műtő,
a megváltás? Ó, bánjatok velem
irgalmasan, ti nők! Forró s lehűtő
lángok marnak, nyaldosnak szüntelen.
Erőm csüggedt. Reménytelen a harcom,
mert arcod átvilágít minden arcon,
tilt a csóktól, nem enged el az ágyig,
s mint madárral, csak félig elevennel,
sötét kezek labdáznak a szivemmel,
mely elrepülni, menekülni vágyik.

 

 

 

Harag

 

1

Szívedben máglyát raksz, magasra lángol,
s hogy ki ne hunyjon a tűz, egyre szítod.
Úgy gyűlölsz, hogy gyümölcs helyett a fákról
bombákat tépsz le, és felém hajítod.
Mintha az égből furcsa, egyenetlen
hangok pattogó zápora omolna,
idegszaggatóan kísért füledben
agyrémeid kromatikus unalma.
Süvölt késélesen, kétségbeejtőn,
mint színpadi rágalmak áriája,
amíg vörös ködben leérsz a lejtőn.
Betömött füllel is mindegyre hallod.
Csüggedten ülsz, fejed térdedre hajtod,
haragod szűk völgykatlanába zárva.
 

2

Úgy tűz a nap, hogy forró fénye fájjon,
tüskés ág nyúl ki, hogy sebet szakasszon,
és száz évig bolyongasz majd e tájon,
mint egy elátkozott királykisasszony.
Nem látod arcod; félsz, hogy már öreg;
tóba néznél, eltűnik a tükörkép,
s nem találnak rád szavaim, hű törpék,
hogy kis fehér házba vezessenek.
Födetlen fővel állsz az ég alatt,
kemény szelek zilálják szét hajad.
Viharfelhők jönnek, lilák, gomolygók,
mint vén, szakállas kéjencek, s reád
mutatnak a kerítő napraforgók,
e sárgarokolyás, részeg banyák.

 

 

 

Nagy téli éj

Nagy téli éj. A csillagok remegnek,
amíg körmömre fújva ballagok.
A Sarkot választom lakóhelyemnek,
vagy egy bolygót, egy messzi csillagot;
oly tájat, hol fülembe sose téved
nyáresti zaj s a lombok lágy nesze;
magányosan gubbasztom át az évet,
lekötve tart a pólus mágnese.
Egy eszkimókunyhó talán tanyát ád,
s majd fókazsírral töltöm meg a lámpát,
és bámulom a gyenge, sárga fényt,
mint sarkutas, kiben fagyott a lélek,
s halakkal és jegesmedvékkel élek,
tiltó parancsod száműzöttjeként.

 

 

 

Kórház

A hosszú, sárga kórház foglya voltam.
Tolókocsik görögtek, szólt a csengő.
Elhagyatva kínlódtam, s nyomoromban
még sírtam is. Az ember oly esendő!
Hogy vártalak, s milyen hiába vártam,
arcképedet képzelve a kopár
falakra, s úgy vacogtatott a lázam,
hogy fogaimhoz koccant a pohár.
Milyen tündéri zaj, micsoda vonzó
zene volt akkor minden telefonszó,
s mindig idegen hang futott a dróton.
Emlékedet reményem-vesztve hordom,
mint egy lányét, ki távol él a holdon,
s akit nem láthatok meg semmi módon.

 

 

 

Bordaműtét

Gonosz fogókkal hét bordám kitörték,
hallottam megreccsenni csontomat.
Holtsárga fényt szitáltak szét a körték,
a műtőasztal szállt, mint a vonat.
A morfium elringatott, hideg
mámorba, jégfalú mélységbe estem,
és olykor egy-egy átvágott ideg,
mint villanyáram, rázkódtatta testem.
Ha akkor láttad volna azt a tálat,
melybe vérem folyt! Micsoda utálat:
csupa húscafat, genny és csontdarabka.
Ha láttad volna azt, mit én se láttam,
válltól lapockán túl feltárva hátam,
megszántál volna tán egy pillanatra.

 

 

 

Utolsó napom

Ha eljön az a nap, mikor a betegágyban
feküdni sem tudok, felültetnek, s miként
egykor barátaim, kiket meghalni láttam,
palackból szürcsölöm az édes oxigént,
el bírom-e vajon panasz nélkül viselni
a szenvedést? Miből meríthetek erőt,
felülmaradni e legutolsó türelmi
játékban a sötét bizonytalan előtt?
Mint aki hídon áll és vízbe ejti csokrát,
s ijedten nézi, hogy ragadja el az ár,
míg végképp eltünik, akkor úgy gondolok rád,
vagy mint a tengerész, ki elveszti az éjben
szerelmesét, s aztán csak össze-vissza jár
az ópiumpipás keleti ünnepélyen.

 

 

 

A gyógyulás hegyén

Nézd őket, nézd, ahogy sorban feküsznek,
halálraszánt s gyógyulni akaró!
Tél van. Párája száll leheletüknek,
állukig ér a szürke takaró.
Láztól emésztve, csontvázzá aszottan
még küzd a test, hőmérőt tart a száj,
pedig jövőre nem feküsznek ottan,
mások csodálják, mily fehér a táj.
Engem az emlék mindig bűntudatra
indít, beomló arcukat mutatja,
s úgy érzem, őket nem szabad felednünk,
s a könyörület szent izsópja hint meg.
Szeressük és szánjuk testvéreinket,
kik ott maradtak s meghalnak helyettünk!

 

 

 

Július

A perzselő és buja nyár
kemencéjében a kopár
fennsík kigyúl, lentebb a málna-
bokrok nyújtják gyümölcsüket,
s a szunnyadó erdők felett
úszik a tölgyek barna álma.
Lombok között bujkál a fény,
zöld láng lobog a fák hegyén.
Szerszámládájukat kinyitják
a kis, hegyes fülű manók,
kezükben gyújtó és kanóc,
hogy felrobbanthassák a sziklát.
Kilencszáznegyvenegy nyarán
együtt jártunk itt, kicsi lány.
Elnézem a patak szökellő
vizét, sok hófehér kavics.
Úgy illant el mosolyod is,
mint a patakvíz, mint a szellő.
Látom fejünk fölött az ég
s az elúszó felhők szinét.
Lassan haladsz a fák alatt, s én,
ahol a lomb már kevesebb,
árnyékos helyet keresek,
mert ellenséged volt a napfény.
Télen meg órákig hanyatt
feküdtél nagy ponyvák alatt;
védett a pokróc és a lábzsák.
Üvegharangba zárt a csend.
Sötétedett, és odafent
kigyulladtak az égi ábrák.
Mint a tudós, mint a vegyész,
kinek a tört rész is egész,
mikroszkóppal járnám a tájat.
Micsoda drága gyűjtemény
volna, ha összegyűjteném
azt, ami ittmaradt utánad!
Üres doboz, papír, szalag,
szőke hajszál, mind új adat!
Eltűnődnék minden darabkán,
melyet megkímélt az idő,
s mint mozaik szemcséiből,
arcképed újra összeraknám.
Hanyatt dőlök. Zizeg a fű.
A szenvedés mily egyszerű!
Véletlenül szemelt ki engem
kísérletéhez anyagul,
s mellékesen és hanyagul
forgatja meg tőrét szivemben.
Láthatlak-e még? Alakod
a romboló kedvű napok
sora lassan foszlatja köddé.
Mintha helyettem néma fák,
sötét tanúk kiáltanák
a jajszót: „Nem jössz vissza többé!”

 

 

 

Szanatóriumi elégia

 

1

Az éjjel, hogy szivem zakatolt szakadatlan,
s dobolt, aludni nem hagyott,
és ablakom mögött ragyogtak dús csapatban
a tiszta téli csillagok,
forró párnáimon forogtam jobbra-balra,
s ekkor történt velem, hogy ráeszméltem arra,
mily borzasztó, hogy itt vagyok.
Körül az utakat a hófúvás belepte.
Hóban szunnyadtak a faluk.
Az éj, mint óriás szárnyú, fekete lepke,
rászállt a tájra, s elaludt.
Bár hagyna engem is a fájó nyugtalanság,
mint fürge hírvivő, ki átvevé parancsát,
s indul, reggelre messze fut.
Vagy futhatnék magam, s lehetnék messze innen,
csatolhatnék lábamra sít,
és meg se kérdeném, teherként kell-e vinnem
e táj sötét emlékeit,
hol minden gondolat vergődés, visszahullás
és cél nélküli harc. Nem várja szabadúlás
azt, akiből kihalt a hit.
Mintha csak egyedül élnék az épületben,
sehol sincs egy parányi nesz.
Várom, hogy a szelíd álomtündér belebben,
sötétkék léghajóra vesz.
A csend, mint fekete bálvány, néz a sarokból,
de reggel köhögés kél háromszáz torokból.
A lassú lázak háza ez.
Milyen lehangolók a fáradt ébredések!
A hó esik, vagy épp elállt.
Lassan felöltöm a szokásos öltözéket:
mackóruhát, nyakamba sált.
Ha hőmérsékletem nem száll magasra, holnap
felöltözöm, három pokrócba csomagolnak,
és úgy gyakorlom a halált.
Az álom elkerült. Mennyire irigyeltem,
ki öntudatlanul pihen:
az alvók ágyukon, az almafák a kertben,
a gőzhajók sötét vizen.
De párnáimra én fejem hiába hajtom,
mert mint kemény ököl egy súlyos tölgyfaajtón,
dörömböl nyugtalan szivem.
Hallgattam a szivem. Valami nyomta mellem,
nehéz, alattomos veszély.
Harag öntött el az ostoba végzet ellen,
sűrű, fekete szenvedély.
Vasfalnak ronthat így az őrült, s visszapattan.
És vérem folyt, amint az ajkamat haraptam.
Így múlott lassacskán az éj.
 

2

Oly hosszú volt a tél, szinte kibírhatatlan;
milyen nagyon vártuk pedig
a tavaszt, mely a föld alatt szervezte lassan
játékos forradalmait,
hogy kéklő ég alatt nyilazzanak a fecskék,
s a fák, mint párttagok, kitűzzék a rügyecskék
élénk színű jelvényeit.
Néha oly vágyódón néztem a szürke égre,
mint börtöncellából a rab,
akinek egyetlen vigasza, menedéke
az a kis, négyszögű darab,
s így néztek mások is, csüggedten vagy kitartón
viselve végzetük. Meglátszott minden arcon:
fél, hogy örökre itt marad.
Ó, hányszor néztem el az ődöngő csoportot
a kúracsarnokok előtt!
Sötét tekintetek, pergamensárga arcok,
micsoda gondterhelte fők!
Akadtak párok is; sétáltak kéz a kézben,
de távolról nézve egyforma volt a két nem.
Nadrágban jártak itt a nők.
A legtöbb lány olyan fiatal volt s törékeny,
hogy összeszorult a szivem.
Félénk virágok a halál forgószelében.
Összebújtak nyolcan-tizen.
Könnyű lépéseik, ha csend van, szinte hallom!
A kettős lift felé siettek át a hallon,
kopogva, kis cipőiken.
E különös helyen sokan a szerelemben
kerestek feledést, vigaszt.
Mit elvesztettek, egy kék vagy fekete szemben
próbálták megtalálni azt.
Szívük sütkérezett a bágyadt téli napban,
s az irgalmas sugár leolvasztotta lassan
a reá kérgesült viaszt.
Az aggodalmasak, elég nagy volt a számuk,
a kórt, mely birkózott velük,
figyelték; pontosan tudták a gaffky-számuk,
vagy westergren-felvételük,
és röntgenképüket maguknál hordva, foszlott
légzőszervük gyakran elnézték. Higanyoszlop
irányította életük.
Fél éve éltem itt, s a hely ezer szokása
így lett lassan tulajdonom.
Mintha egész nyakig volnék a földbe ásva,
nem kért tudás mázsája nyom.
S mint kóbor remete valami sziklazugban,
úgy éltem a hegyen, melyről magam se tudtam,
hogy börtönöm vagy otthonom?
 

3

Hol elfordul az út, jobbról egy sziklakatlan,
baloldalt bokrok és fenyők,
hogy eltűnt már a hó, gyakran meglátogattam
a hegyvidéki temetőt.
Kakukk szólt, nyúl futott, a természet zsibongott,
de csöndben álltak a fejfák; alul a dombok
hátán haragoszöld fű nőtt.
Halott nevek. Sokan még húsz évig sem éltek.
Mit vétettek vajon, s kinek?
Kaptak-e örömöt az élettől szegények?
Halálukat ki érti meg?
Egy rosszkedvű öreg motoszkált olykor itten;
kimérten dolgozott, sírgödröt ásva Isten
mostoha gyermekeinek.
Pár percet tölt el itt az élő, mint a vendég,
s sötétlő arccal megy tovább.
Félelmes tanterem e hely, hol a növendék
elveszti fénylő mosolyát.
Akiknek nincs tavasz, akiknek nincs vasárnap,
sötétben alszanak, már semmire se várnak
lenn a türelmes koponyák.
Fölöttük csendben nő a fű, közötte dudva
és sárga kutyatej virít.
Ó, ha a számtalan csontszáj beszélni tudna,
mily hangzavar támadna itt!
De emberéletet Isten csak egyszer adhat,
s nem fogja kedvükért megtörni az anyagnak
örök létű törvényeit.
Hogy a sebész kivett hét bordarészt belőlem,
a természetben mit jelent,
s éppúgy, ha a halál majd elrabolja tőlem
az örökkévaló jelent?
A félelem felém hiába is lopódzna,
nem fogom görbülő gerinccel, szolga módra
kérlelni a könyörtelent.
Járok-kelek a lét zavart forgatagában,
és nyugtot nem lelek sehol.
Egy rosszkedvű napon utolsót lép a lábam.
Eltemetnek. Ki tudja, hol?
Ha majd egy sírgödör a testem befogadja,
ott sem leszek egész: csontvázam hét darabja
messze kallódik valahol.
Az életet ha túl kegyetlennek találom,
eldobni azt enyém a jog,
és megrendelhetem naptár szerint halálom;
ha tetszik, mindent itthagyok.
Tapintom mellkasom falát, a szív ahol ver,
de mégsem dörren el kezemben a revolver.
Mily gyáva lázadó vagyok!
Csak állok s bámulom az égen gyors iramban
tovarepülő fecskerajt.
Elillant éveim számlálgatom magamban.
A menekülés vágya hajt.
Hadd mondják a buták és boldogok: „Be jó itt!”
feledve, hogy a sors apró egérfogóit
nem tudják kikerülni majd.
A lét reménytelen. Sötét a szív magánya,
bár mélyén olvadt érc hevül,
de sziklarétegek zárják el, s mint a bánya,
nem mutatja, mit rejt belül.
Titkom sem él tovább, ha megszűnik személyem.
A tárna összedől, és kincsei a mélyben
maradnak menthetetlenül.
Hány szürke alkonyat lepett meg észrevétlen,
testvéreim, tinálatok!
Sok évig jámborul és együgyűen éltem,
akár a boldog állatok.
A fürge gondolat, ha itt járt, már szaladt is.
Rémképek voltatok. Kinőtt a föld alatt is
a körmötök, szakállatok.
De úgy esett, hogy egy hozzátok közel álló
közösség fogadott tagul.
Létem két út között csupán rövid megálló.
Mi sem sújthat váratlanul.
Lassan elhagynak az eszmék; hiába hittem.
A szép szavak silány gyűjteményével itten
csődöt mond Settembrini úr.
Láttam, ki vérömlés után mozdulni sem mer.
Láttam mellkast, melyben szelep
módján gumicső volt. Láttam, mint lesz az ember
élő baktériumtelep.
Láttam, mit ellenünk szeszélyből, unalomból
egy ellenséges ész a földön túl kigondol.
Új változat már meg se lep.
A semmi dölyfe tölt. Mért vigasztalna minket
bűvészet, betanult fogás?
Figyeljük, befelé fordítva szemeinket,
a férget, mely bensőnkben ás.
Eltűnünk nyomtalan, mint réteken a hófolt.
Nevünk sem él tovább: vérünktől az utókort
megvédi a törvényhozás.
De a sötét erők, szüntelen szertejárván,
a halál magvait vetik;
az ártalmas csírák, az éhség és a járvány
szolgálnak eszközül nekik.
A láthatatlanul kicsik hadteste hódít
e földön, és talán kiirtja majd lakóit
a legutolsó emberig.
A csillagász csövén csak éjt láthat, gomolygó
ködfoltokat; kevés a fény.
A mindenség hideg, a föld parányi bolygó,
az ember megtűrt jövevény,
ki a mulandóság keserű kenyerén él,
s a napkorong tüzes kályhája melegénél
tengeti napjait szegény.
És vándorolnak a csillagképek felettünk,
megfejthetetlen rend szerint.
Lelkünk anyagtalan, és színes sár a testünk,
amelyben életnedv kering.
Nem értjük végzetünk. Bolyongunk körbe-körbe.
Csak porszemek vagyunk. Mindegy, hogy mely gödörbe
kerülnek egykor csontjaink.

 

 

 

Egy modern zsarnokhoz

A messzi harcmoraj,
a szén, vas és olaj,
az újság és a könyv
hatalmad hirdetik.
A föld mély gyomra döng,
ha mint hógörgeteg,
fenn eldübörgenek
a súlyos harckocsik.
Éjfélkor városok
fölött az ég lobog;
gyorsan futó, falánk
tűz terjed s szörnyű hő,
sárkánytaréj a láng,
rekedt vészkürt vonít,
megolvadt érc folyik,
átforrósul a kő.
Amíg száj szólni bír,
szélvészként száll a hír,
sötét lovon, az éj
hátán vágtat, s vadul
üvölt, mert a veszély
rabló ölyvként lebeg
a háztetők felett,
s lecsap váratlanul.
Ki fél, imába kap,
más gázmaszkot ragad,
sötét pincéken át
botolva lépeget.
Az asszonyok jaját
elnyelte már a csend,
s hallják berregni fent
az éji gépeket.
Népednek új utat
baljós horgod mutat.
Jog, emberszeretet,
mindezt fölfalta, jaj,
undok falansztered,
a szervezett pokol!
Az ember haldokol,
és bálvány lett a faj.
Álmodban őrzenek
hű testőrezredek.
Tőrével el nem ér
a bujdosó bitang.
Úgy rejt a sűrü éj,
mint lomha harci mű,
mint egy sötét szinű
és óriási tank.
Egy véres árnyalak
mégis meglátogat;
tőle fegyver se véd.
S megbénít az iszony,
mert érzed csontkezét,
s kibuggyanó bele
mint hóhér kötele
feszül meg torkodon.

 

 

 

Analízis

Vakít a fény. Elbújnék szédelegve,
mint vézna gyertyaszentelői medve,
mély barlangjában a tudattalannak,
de érzi a vihar jöttét keletről
nyughatatlan parancsolóm, a szellem,
és arra kényszerít, hogy kedvem ellen
a kor kifordult gyomrában kutassak,
undorodva a rossz szagú belektől.
Természetellenessé így alázza
a kényes ízlést hentesmunka láza.
A kéjes borzadás a hamuszürke
agysejteken pókhálóként huzódik.
Töpreng, mereng a hullaboncoló, bús,
lankadt fejű költő-krizeológus;
tapasztalását jól-rosszul leszűrve,
gyanús vegyképletek közé gubózik.
Reggeltől estelig számolna egyre,
de beleszédül az egyenletekbe.
Gubancba fonva az okozat és ok;
szétpattan a lombik; hiába bízik.
Vérző arccal, sóváran néz a gyatra
műszerből illanó nemes anyagra;
helyén csupasz salak, s a maradékot
megőröli a pontos analízis.

 

 

 

Hírek az éterben

Berlin szól: „Kiürítik Londont,
ép ház nincsen már benne egy sem!”
London szól: „Hetvenezer ember
volt az Arsenal-Grimsby meccsen!”
Hírek, miket a propaganda
bűzös vegykonyháin kifőznek,
rövidhullámok szárnyain
bújócskáznak és kergetőznek.
Herr Mayer pilsenit iszik.
John Bull pipára gyújt s pöfékel.
A levegőben pernye száll;
beszennyezve a tiszta éter.
Mister Brown tőzsdelapba bújt,
mert szerfölött kíváncsi arra,
az inváziós front milyen
hatással lesz az árfolyamra.
Reflektor villan, zúg a gép,
a városokra hull a bomba.
Szalmacséplés, üres beszéd
folyik bele a mikrofonba.
Borzong a hallgató, kifáradt
aggyal fülelve a neszekre;
az embertelen gép helyett
valami emberit szeretne,
emberi szót, nem híreket,
amelyek fürgén, mint az őzek,
futkosnak az ég mezején,
bújócskáznak és kergetőznek.

 

 

 

A nyári délhez

Ó, nyári dél, tündöklő nyári dél,
tedd homlokodra gyémántkoronádat,
s vágd testemet, mint a nyárvégi nádat
a nádvágók hosszúkás kései.
Minden faág a föld felé alél,
s bíbor alkonyra vágyik, kései
órákra, míg a gőzfürdői hő
aszalja levelét; szennyes szivárvány,
olajcsík az úttesten, és a járdán
aszfaltozók kátrányos üstje fő.
Bogár fut a gyepágy perzselt füvén át,
odébb egy rozzant villamos szalad.
Piros csíkozású ponyvák alatt,
a kávéház műkertes teraszán
kakukkfüvet szagolnék, sárga szénát;
régmúlt idillt, falusi perceket
villant a képzettársítás szeszélye.
Kedves bolond mulattat herceget
ily furcsa módon, s bár a földben rothad,
így idézzük a szeretett halottat,
ki néha még úgy tetszik, mintha élne.
Ez a terasz, e fák: egy perc a béke
szigetén, mint mikor a moziban
rövidszoknyás táncosnő lejt vigan
a fénysugárban, és már itt a vége,
mivel a reklámkép elérte célját.
Zsilettpengét vagy fogpasztát ajánl
ez a lenge, tündéri szőke lány,
de megtanít, hogy minden percet élj át,
mereszd szemed, mert eltűnnek sudár
lábszárai, s bombázott körutat,
páncéltörő ágyút, tankot mutat
az illanó, az áruló sugár.
Ó, nyári dél, tündöklő nyári dél,
mutasd, míg itt ülök tűnődve, gazdag
kincstáradat, az elszédült kamasznak
buja formáidat. E szív előtt
vetkőzz most meztelenre. Meggyötörték
pufók angyalkezükkel bár a nők,
de mégis bízik, és derűre vágyik.
Telt melleid mint hamvas bőrű körték
virulnak. Lassan és ringatva vidd
a csípő és a combok titkait
az alkonyig, a dús királyi ágyig,
a lángszín párnákon kibontva ében
hajsátradat, hagyd el kőbörtönében
sínylődő rabszolgád, ki a sikert
kívánja s unja is, hagyd e kivert
kutyát egy korsó sör mellett henyélve.
Esze zavart, jó, hogy ritkán beszél,
s már régi rímeit is elfeledte,
fél a tolltól, papírtól, és helyette
láthatatlan plajbásszal ír a szél
verseket a vadszőlő levelére.

 

 

 

Intermezzo

Nézd az eget s a csüggedt, méla tájat,
a kerteket, a tornyokat, a várat.
A felhőkből, a szélből és a fákból
egy esős nyári nap borúja árad.
Tegnap minden forró volt és sugáros,
de ma alélt és tetszhalott a város,
a mozdulatlan, bűvölt csend szigetje,
mit az idő, az ólmos, sárga ár mos.
Rágyújtok a présház mellett a dombon.
Papírcsomagból ebédem kibontom.
Ringatnak a felhők, s én lassan úszom,
mint szomorú vándorlegény a kompon.
Diófánk máskor lombjával beárnyal,
de itt most eggyé vált a fény az árnnyal.
Levert vagyok. Lehet-e, hogy a versem,
a földön kúszó, egykor égbe szárnyal?
Itt örök hazát védett az örök hős.
Családi címerem kardos, törökfős.
Miért, hogy éppen bennem hallgatott el,
s szunnyad a sok, vérembe költözött ős?
Elindulnék, ha tudnám, merre menjek,
hogy a földet figyeljem vagy a mennyet.
Feledhetem-e azt, hogy körülöttem
az árva ország üszkös teste gennyed?
Kinek a harci kürt vad és üvöltő,
változhat-e a csendes, furcsa költő,
s kihűlt tüzemtől lobbanhat-e lángra,
olvasva versem, egy más emberöltő?
A fűben zöldruhás kabóca pattog.
Egy elfutó vonat zenéje kattog.
Észrevétlen kihullasz az időből.
Talán maholnap meghalsz, s nem panaszkodsz.

 

 

 

Ezerkilencszáznegyvennégy, szeptember

Latyakos az út, csupa kátyú.
Recseg az ócska fakerék.
Sánta ökör sovány gebével
húzza az ország szekerét.

 

 

 

Baka utca

Vas Istvánnak

 
Megborzongva október szelétől,
az üres háztelken fonnyadó
gaznövényeket nézem, s az égből
esőszínű felhők rongya lóg.
Ólomszürke mélabú lepett el.
Ó, ki tudná bűvölő ecsettel
átszínezni a kopár valót?
Sárga ház. Baloldalt áll a gázgyár,
nagy kéménye füstjét ontja ránk;
udvarunkon vézna macska mászkál,
zsémbes albérlők lármája bánt.
Elfuthatnál, s itt ragadsz a sárba.
Gyűlöld, mint én, gyűlöld ezt a sárga
házat, melyben fölvertük tanyánk!
Ha megyünk, kíváncsi szem tapad ránk.
Visszatérünk, szomjas fül figyel.
Kopasz aggastyán a házigazdánk,
ki a lábtörlőre rávizel.
Csengő szólal, reszket tőle térded:
már nyomodban vannak, jönnek érted!
Napunk tétován így múlik el.
Ablakunkból minden este látjuk,
hogy gomolygó, kámzsás alakok
megragadják trónfosztott királyuk,
a vérpadra induló napot,
s az, fehérből rézvörösre hűlve,
mint levágott fej zuhan az űrbe,
ahol nem teremnek csillagok.
A sötétbe nézünk. Néha távol
hangokat hallunk: szitkot, sikolyt.
Fülhasító lárma kél a gyárból.
Füttyszó. Durva férfihang rikolt.
Robajával egy egész vonatnak,
síneken teherkocsit tolatnak.
Ébren alszunk. Nyeljük az iszonyt.
Rendőrspicli leskel bűnötökre,
s mit kiszaglász, nem csekély dolog.
Fenyeget a törvény bamba ökle.
Álmotokban csendőrtoll lobog.
„Ékszert rejtegettek! Fajt gyaláztak!”
Rátok bélyeget sütött a látszat.
Víz le nem moshatja foltotok.
Én a kort nyitott szemmel szeretném
nézni, bátran és személytelen.
A salak közt csillog-e nemesfém,
meghatározná az értelem.
De az őrült század zavarában
barbár indulóra lép a lábam,
s szenvedélyek labdáznak velem.
S egyre őröl, működik az elme,
mint a megvadult malomkerék.
Nem segít a bor, se nő szerelme,
nem kell zsíros hússal telt fazék.
Nem csábít a kétes üdvű mennybolt:
ki a földön mindig idegen volt,
nem vigasztalhatja azt az ég.
Bár vihetne egy szigetre vágyam,
hol a béke és a csend örök,
melynek árnyadó oázisában
megnyugodhatnék az üldözött.
Régi estéink derűje hol van?
Hárman fuldoklunk e bús pokolban,
kénszagú, maró lángok között.

 

 

 

Utóhang

Elhallgatok, mert vallomás, de póz is
a költemény. Lecsillapult a vad láz.
Didergek, és a régi neurózis
új táplálék után kutatva szaglász.
Áramkört lel ideghálózatomban,
s mint vészjelző villanycsengő, csörömpöl:
a csőcselék üvöltsön, te azonban
ne szólj, feküdj le, halj meg a csömörtől!
Mint terhes lány a szégyent, úgy viselném
eszményeim. De hát az eszme fontos?
Hisz meghajlik a zsarnok tény előtt.
S görcsös vajúdás közt megszüli elmém
a mindenben-kételkedést, e csontos,
idétlen, hosszú körmű csecsemőt.

 

 

 

November

Az elnyűtt proletáranya,
november síró szeleket szül.
Lakás ez vagy nyomortanya?
A papírablakon keresztül
jéghideg száj nyirkot fuvall;
az eresz szürke könnye csorran.
A vontatott és lassu dal
vacogva hagyja el a tollam.
A szív is lassan ver. Szegény
ugyan miért sietne jobban?
Mi sejlik, ha a fürge fény,
az öntudat zöld lángja lobban?
Dúlt álmok törmeléke, vagy
emlékek romja, kúsza halmaz?
Fölötte őr csupán az agy,
amely még ítél és fogalmaz.
Hogy villamos helyett gyalog
járok, megszokta rég a lábam.
Gyakran didergek, koplalok,
és nem reménykedem csodában.
Szemem elringott tétován
a múzsák libbenő szalagján,
s most a művészet oly sovány,
akár egy számtani haladvány.
Nincsenek könyvek és viták;
rajtuk ínyenckedett az elme.
Mindig unatkozom, de hát
nem is tudom, mi érdekelne.
Csatangoljak, ha jő az est,
s egymást futó kalandok érjék?
Már nem kíván gyönyört a test,
csak szőlőcukrot és fehérjét.
A másé nem kell. Süljenek
finom pecsenyék és kalácsok
másnak. Érvényesüljenek
a törtetők, a spekulánsok.
Nem érdekel, hogy mit locsog
a bamba száj, mely gúnnyal illet;
nem lelkemnek fáj a mocsok,
csupán az érzékszerveimnek.
Nem vagyok arra sem irígy,
ki könnyen a magasba lendül.
Tengődtek nálam jobbak így,
mért járnék éppen én különbül?
Szemét közt is van drágakő,
de hogy én kegyéért loholjak,
mely oly könnyen elnyerhető,
megérdemli-e ez a korszak?
Tél jön, már terjed a sötét.
Sárga fénnyel virraszt a villany.
Szörnyű idők emléke ég,
nyújtózkodik a csontjaimban.
Perc percre hullik hallhatón,
mint csapból a csepp cseppre buggyan.
Töprengjek-e a holnapon,
avagy örökre elaludjam?

 

 

 

Időszerűtlen vallomás

(Őszi városban, háború után)
Bágyadt a nap. Az év már őszbe hajló.
Megejtenek a délután aranyló
reflexei. A pasztellkék eget
szárnyak hasítják, s mint megannyi őrszem,
védi cukrát a barnán töppedő szem,
melyet tolvaj madárhad csipeget.
Gunnyasztva rejti titkait a város,
mint sűrű, túl édes óbort homályos
pincemélyben a pókhálós palack.
Egyazon háttérből válnak ki boldog
összhangban a szőlőhegyek s a tornyok:
boros pogányság s főpapi malaszt.
Szelíd dombhajlatok kis nyárilakkal,
bevonva mintegy tompa fényü lakkal,
csillognak. Elmosódott kék orom
töri át távolabb a párafátyolt,
s fény ömlik el a zömök és rovátkolt
falú óbarokk palotasoron.
Szelíd vidék, de nemrég még a harctér.
Emlékét őrzi néhány csorba arcél
a szobrokon. A vakolat lehullt
a házakról. Tört ablakok. Szenes folt
a háztetőkön. Mars elég kegyes volt:
határáról gyorsan továbbvonult.
Szegényesek vagy zárva még a boltok.
Az élet itten csendes, visszafojtott,
s a szó inkább suttogás, mint beszéd.
Figyel a föld, hallgatja, hogy a fű nő,
s mélyében érzi még a messze tűnő
ágyútalpak, tankok görgő neszét.
A fecskeraj most készül messzi délre.
Jó volna, ha százötven, kétszáz évre
fordulna vélem vissza a világ.
Arcom balzsamfuvalmú nyári szellet
simítja, odvas bükkfa törzse mellett
ébredek, mint szegény vándordiák,
ki útnak indul, míg felszáll a harmat.
Régimódi zöngéje van a dalnak
ajakán, meghat és elandalít.
Vadrózsabokrok rózsaszín virággal.
Nyájas múzsákkal, félénk gráciákkal
népes búvóhely zöld berek s csalit.
S városba ér, ahol kvártélyt keresgél
éjjelre; megszáll egy vén esperesnél;
ott enni kap, néhány korty bort iszik.
S mert a testnél nagyobb étű a lélek,
lámpánál, elköltvén az estebédet,
Horatiust olvassák egy kicsit.
Lehetne tél, a szél is mint borotva.
Talpam alatt hó porlik csikorogva.
Vonít az eb, ha odakint szorul.
Cudar hideg, de lépteim az ocsmány
sötétben sem tévednek túl a kocsmán,
ahol a tálon sült malac pirul.
A vendégek, kivált a termetesse,
kiknek arcát jó bor festé rezesre,
nyakalják és dicsérik e nedűt:
nyáron hűsít, télen belül melenget!
Pipáznak, ritkán szólnak egyet-egyet,
mert a fecsegés nem természetük.
A házasember búcsúzik a torból.
Éjfél elmúlt. Morogva hazafordul,
bár a mulatság még javában áll.
Cigány helyett a pulykamérgű némber
várja új nótával; taktust fején ver
a hurkatöltő vagy főzőkanál.
Fordul a kép: lakodalomban állok,
ahol a frisset aprózzák a párok,
hogy kedvük majd szétrúgja a falat.
Reng a szála, rezeg a hártyaablak,
s döngölt cserhéjport füstölög a padlat
a sárga kordoványcsizmák alatt.
Képzeletem a múltat mért idézi?
Mért tűnik oly magyarnak, ami régi?
Tűz és zamat! Rubinköves kehely
kéklángú szesszel, vad párlat, maró íz;
máskor sziklák közül kibuggyanó víz,
vagy langyos tőgyből fejt, hótiszta tej.
Tisztás gyepén pihen meg így a vándor,
ki talpán még sarat hoz a mocsárból.
De szebb a múlt valóban, vagy pedig
varázsszava az együgyű „azóta”?
Szebbnek látja a földet a pilóta
azáltal, hogy fölé emelkedik?
A vár fegyvertermében nagy halomba
rakva a koponyák: dúlt hekatomba,
de hajdan emberek, akár magam.
Halálos kardcsapás ma már fakó sáv.
Jelképpé egyszerűsödő valóság
példájából okul gyarló agyam.
Mongol szemek, zömök test, barna homlok,
legtöbben életükben is hasonlók;
s amit egyéni jegynek tarthatott
a kortárs, a lényegtelen lefoszlott,
s mezítlenül fedik föl most a csontok
titkukat, az időtlen alkatot.
Nemzedékek során céljára törvén,
hány ellenállást gyűrt le már a törvény,
hogy ím, a káoszból kihallani
szavát, s egy ősi kérdésnek felelvén,
bár akadozva szól, a fajta nyelvén
mindig ugyanazt készül mondani!
Világosul, amit régóta sejtek:
ahogy bonyolult testemben a sejtek
születnek, halnak, névtelen tömeg,
s tűhegyhez képest ezredrésznyi szörnyek
egyek velem, bár életemre törnek,
mások meg a haláltól védenek,
úgy old magába engem is a népem,
a vére lüktet versem ütemében,
és nyelvével szólhat csupán a szám.
Sodrába vett a véghetetlen áram.
Egy hang vagyok a nagy harmóniában,
mely megtagadhat, akkor is hazám!
Már nem bánhatna vélem mostohábban,
s vonzóköréből nem léphet ki lábam;
testem földjéből vétetett: övé.
Ha ezt tudom, nem lesz nehéz a búcsú:
bölcsen térek meg borfoltos bajúszú,
hordóderekú őseim közé.

 

 

 

Bűn

Bűnről, aljasságról ki tudna többet
beszélni nálam? Én voltam a kert
gazdája, s buzgón öntöztem a földet,
melyben a mag csirázott és kikelt.
Gonosz beléndeket s bürköt vetettem.
Meddő facsonkok tárták fel csupasz,
megcsúfolt törzsüket. Elégedetten
jártam a gaztól ellepett utat.
Majd a lépések sűrűségbe vesztek.
Nyüzsgött a fülledt zsúfoltság, habár
forrása nem volt látható e nesznek.
(Kertem kerülte állat és madár.)
Itt éltünk. Reszkettél, ha a szakállas
sziklák haragvó arca rád hajolt.
A poshadó vizű és békanyálas
tó arcod undorító tükre volt.
Hogy olvasztott ércként lényembe forrjál,
azt hittem, ehhez lesz erőm nekem,
s mint Isten sárgolyót képére formál,
világomat magam teremthetem.
S mint a király, ki harcol az idővel,
és esztelen építkezésbe fog,
mulandó hírét menteni a kővel,
gőgtől vakult szemem nem látta, hogy
vad szélvihar csapott a kártyavárra,
hogy a bokrok között kígyó sziszeg,
s hogy Ámor elhagyott talapzatára
rátelepedtek az Erinnysek.
Sápadtan mentél, hangtalan haraggal.
Utánad néztem, míg csattant a zár,
furcsa Ádám, kit elhagyott az angyal,
és elpusztított Édenébe zár.
Közeledtén álmatlan éjszakámnak,
amely naponta mély gyomrába nyel,
rám ront emléked, és elönt a bánat.
Ma már tudom, hogy bűnt követtem el.
Sötéten zúg a kert. Eléri párás
ablakomat a kora őszi fagy;
fantasztikus virágokat cirádáz.
S ha valaki kopogtat, nem te vagy.

 

 

 

Szakításkor

Ez is megtörtént. Odavan
 
a legvégső remény.
Vádolhatok mást, mint magam,
 
hogy nem vagy már enyém?
Fülemben egyre ott zsibongott
kislányos éjszakai hangod.
 
Más hallja most, nem én.
Leküzdhető e gyötrelem?
 
S ha élni kényszerít
agyam, mért hívja szüntelen
 
foszló emlékeit,
melyek kecsesen kergetőznek,
és elszaladnak, mint az őzek,
 
ha vadász közelít?
Még elviselhetetlenül
 
gyötör, hogy más ölel,
de a seb tüze egyre hűl,
 
s végül heg födi el.
Bár vágyam makacsul marasztal,
minden elmúló pillanattal
 
kevésbé vagy közel.
Egyszer megállapítom azt,
 
eljött az alkalom,
hogy sutba vágjak bút, panaszt,
 
s nem érzem ajkamon
a lealázó, dőre szomjat,
mikor egy elromlott viszonynak
 
hulláját boncolom.
Töprenghetek majd józanul:
 
mily furcsa az, ha két
szerelmes védi oly vadul
 
tulajdon érdekét,
s teszik, mint megvadult motollák,
szinte üzemszerű pokollá
 
az egymás életét.
A férfit útjain tovább
 
kíséri ész, erő.
Gyámoltalanabb, ostobább,
 
ha megvénül, a nő.
És föltámad bennem a kétség,
hogy a barátság vagy a részvét
 
meg lesz-e menthető?
S ha végül szánalmam se véd,
 
lehetsz vén vagy beteg,
elzüllhetsz, koldulhatsz, feléd
 
pillantást sem vetek.
A szív bolond, az ész kegyetlen,
vadállat éhezik a testben…
 
Az ember szörnyeteg!

 

 

 

Jegyzetek a pokolban

Három éve múlt, hogy pihen a tollam,
kötelesség volt ez a hallgatás,
de kényszerít valami, hogy kimondjam,
amit helyettem nem mondhatna más.
Egy régi hang szólít, egy kéz felém int,
és ujjam jól ismert sebeket érint,
bár kétkedőn, mint egykor szent Tamás.
*
Csak befelé fordulhatok, magamba,
fény és homály ott ismerős nekem.
Útvesztős bolyban járhat így a hangya;
s lent lángírással vár egy nagy terem,
de több értelmű ez a furcsa mondat,
amelyet pontok s vesszők nem tagolnak,
és ellentétes minden értelem.
*
Beteg vagyok, de szenvedéshez edzett.
Élek, s tudom: nem lenni volna jobb.
Hajszol és gátol a beteg idegzet.
Tenni vágyom és tétlen maradok.
Ős bűnökért engem sújt most az átok,
s gyötörnek undorító látomások,
kétségbeesve bárhová futok.
Mint ha kévéjében a napsugárnak
ezer szemcsét gomolyogtat a por,
e látomások szemcséi kiválnak
agyam szürkésfehér páráiból,
s mint anyaméhben alakul a magzat,
úgy fejlődik ki egy-egy új alakzat,
és hangok is: nyögés, sóhaj, sikoly.
Arc nélküli szempár néz rám merően,
éles sugara agyvelőmbe vág;
aranybogár dönög a levegőben,
s kelyhét tárja a húsfaló virág;
máskor meg mintha holt apám beszélne
hűdéses szájjal: „Eltemettek élve!”
Kiásták. Sorvadt arcán ott a vád.
Miért kell, hogy ily kínzó egyvelegben
keveredjék az élő és a holt?
Ki rendeli, hogy egyre itt lebegjen,
ami még van, s ami rég szétomolt?
Legszörnyűbb, hogy naponta újraalkot
egy kéjtől eltorzuló angyalarcot,
mely egykor tiszta s nékem drága volt.
*
Sosem mutatja meg igazi arcát
a valóság, ezernyi maszkja van,
kineveti önhitt eszünk kudarcát,
érzékeinket csalja untalan.
A végső titkokat rejtő szelencét
nem nyitja gyatra kulcsa, a jelenség,
s hogy létezem, az is bizonytalan.
De ha vagyok, s valódi ég borul rám,
s valódi föld van a talpam alatt,
és túl egy régi nemzés háborúján,
egyetlen vagyok, aki megmaradt,
míg millió elpusztult lehetőség
ünnepelte némán a csata hősét,
mint megannyi ártatlan áldozat,
miért kellett elpusztítani annyit,
hogy létrejöjjön egy parányi lény,
ember, bogár, rügyecske, mely vakon nyit,
ha gyenge kis bőrére hull a fény?
Annyi halál egy létnek túl nagy ára,
ha ilyen eredmény jön a világra:
beteg test és lélek, mint az enyém.
*
Odakötve a föld felületéhez,
a mindenség e porszemén nyüzsög
a milliárdnyi lény; mind szenved, érez,
és majdnem annyira rab, mint a rög;
öntudatlan örülnek a világnak,
s egyéniségüket kiélni vágynak
a kedvező véletlenek között.
Szerencse, hogy magasba sose néznek,
és ritka az, kire váratlanul
a soha föl nem fogható egésznek
halálosan nyomasztó súlya hull.
Szerencse, hogy elméjükön homály ül,
s a táguló, szétrobbanó világűr
eszméik szűk körébe nem nyomul.
Tudatuk ment a nagy magánvalótól,
koponyájukba csak a földi fér,
nem ismerik azt a dimenziót, hol
egymásba olvad az idő s a tér,
s bár folyton azt kísérli, hogy a görbe
tér börtönéből valahogy kitörne,
a fény is önmagába visszatér.
*
Engem a bűntől visszatart, ha látom
a reménytelen emberi jövőt,
de kevesen torpannak meg e gáton,
s vígan bűnöznek, mert nem hisznek ők
sem a pokolban, sem pedig az égben;
fölényesen nevetnek e meséken,
bár sokan hittek bennük azelőtt.
Meglepné őket, hogyha a halálnak
perce után ama kinevetett,
naív tüzes pokolra szállanának,
hol ördögök kavarnak üstöket.
Ha meglelnék a poklot, a valódit,
a gyilkosok, buják, az lenne jó vicc!
S a végtelenben még ez is lehet…
De én a földön éltem át a poklot,
minden gyalázat megtörtént velem:
betegség, vad kínok, a szív kifosztott
üressége, rossz múlt, sötét jelen.
Ha valamit szépnek hittem s csodásnak,
a keserű csömör követte másnap,
de legtöbb kínt hozott a szerelem.
A boldogság engem került, csak árát
fizettem meg busásan, amikor
végignéztem az érzelem halálát,
mint ha egy kedves gyermek haldokol.
Mikor már megcsalatva és leverten
egy gyöngyházfényű test mellett hevertem,
az volt, az volt a legmélyebb pokol!
*
A fáradt sejt kihull a szervezetből,
veszendő ember, állat és növény,
kis és nagy zsarnokok hatalma megdől,
gyom nő a márványcsarnokok helyén.
Pusztításvágyból vagy csak unalomból,
születni, nőni, élni hagy s lerombol
mindent valami kozmikus fölény.
Míg sokszínű virágait kihajtja,
csupán saját halálát érleli
gyümölccsé az egyén, s éppúgy a fajta,
hisz vágyakkal, reményekkel teli
nyüzsgésüket az örök semmi várja.
Az minden létező tragédiája,
hogy percnyi éltét túlértékeli.
Nem is tudom, mi késztet élni minket,
miért becses e rendszerekbe tört
rendszertelenség? Élni, halni mindegy!
Mindegy, hogy meddig rójuk még a kört,
s a nap forrón fellángol vagy kiég-e!
Hisz így is, úgy is pusztulás a vége,
s útján kihaltan fut tovább a föld.
Hátán egykor fajunk folytatta harcát,
de most, akár a puszta űr, hideg;
kihamvadt kráterektől foltos arcát
kölcsönzött fény sem aranyozza meg,
ha az elliptikus pályán továbbszáll,
amíg felé tárul egy óriás száj,
s elfújja végleg, mint egy porszemet.

 

 

 

Szavak

Miféle cél sarkallhat engem?
Hihetek-e az értelemben,
ha minden utamat lezárja,
mint drótsövény, a MINDHIÁBA?
Tiszteljem, mit az ég parancsol?
Remegjek-e a kárhozattól,
ha éjszaka ágyam felett áll,
mint néma rém, a NEM LESZEK MÁR?
Vagy jobb, ha vélük nem törődöm?
Akad még boldogság a földön!
Csak ne fújná a szerelemre
fagyos szelét a NEM LESZEL TE!
Akinek az egész világ fáj,
segítségért sosem kiált már,
mert túltesz minden szenvedésen,
és zsarnokabb a NINCS REMÉNY SEM.
Van-e szükségem szívre, észre,
ha oly törékeny, mint a csésze,
s ezer darabra hull a porban?
Söpörje el a SEMMI VOLTAM!

 

 

 

Önhittség

Engem köszönt a porcelántorony
kilencezer csengője reggel óta.
Hajam álhaj, szemöldököm korom,
piros falábon járok, mint a gólya.
Kegyeskedtem versem elmondani,
s enyém lett az opálszemű királylány.
Homlokomat szent macskák talpai
illették az Áhítat Délutánján.
És este, bár a vásár még zsivajgott,
a tarkasapkás főpapok s a majmok
rézcsörgőt rázva tódultak körém.
Mézsört kínáltak s gyömbéres befőttet…
Láttam, hogy szinte leigázta őket
a lényemből kiáradó fölény.

 

 

 

Öngúny

Bár elméd nagy gonddal színezte ki,
nem volt soha hiteles a bizarr táj.
Gyönyörködött-e benne valaki,
ha virágról vagy holdfényről szavaltál?
Mondhattad aszúbornak a vizet,
kéjnek a kínt és rózsának a retket,
több gúnyolód akadt, mint irigyed,
s valld be, a nők sem oly nagyon szerettek.
Karod izmai nem arra valók,
hogy erejük az érckaput bezúzza,
s a levegőbe siklott az a csók,
amelyet homlokodnak szánt a múzsa.
Nem vagy gazdag, se szép, se fiatal.
Ha lantod peng, nem hangzik fel a nagy dal.
Pástétomodban túl sok a pacal,
melyet az utókor ízekre vagdal.

 

 

 

Szűkmarkú kegyelem

Nem dalolhattam, mint a csalogány,
és nem röpülhettem versenyt a sassal.
Sáfárkodhatnék jobban is talán
a talentum helyett kapott garassal!
Nem, mert a szent lázat nem ismerem,
higgadt fővel hozom létre a rendet,
s ez a korlátolt, langyvizű elem
szomjat nem olt, nem hűsít, nem melenget.
Nem lubickolok benne boldogan.
Nem kárpótol ezer hiányomért,
és nem elégít ki a magtalan,
suta gyönyör, a nem kedvem-szerinti
szellemi önfertőzés, mely a kéjt
mindig saját ágyékából meríti.

 

 

 

A teremtés kudarca

Csáp, olló, hártyaszárny és halfarok
egymás hegyén-hátán, rút vagy hibátlan
emberi törzsek, fők, lábak, karok
vonaglanak egy óriási kádban.
A kád zavaros vizét hirtelen
föl-fölkavarja egy otromba pózna,
és vadul lüktetnek a meztelen
szívek, a kín görcsében rángatózva.
A kotyvalék kezd lassanként kihűlni.
A kísérletező nem tud vele
mit kezdeni, elsötétül az arca,
s a teremtés be nem vallott kudarca
elől igyekezik görbült tere
kancsal útvesztőjébe menekülni.

 

 

 

Emberszabású panasz

Azt hittem: életünk nem vész a semmibe,
 
és hitem sokáig szilárd volt.
Azt hittem: kiszemelt minket valamire
 
a szellem, ki e földre láncolt.
Hallani véltem egy emberfölötti szót,
 
s elhittem, míg fülembe dörgött,
hogy egy test s vér velünk a négy dimenziót
 
magához fűző égi köldök,
hogy nem céltalan a hit, kétség, vágy s a kín,
 
hisz őhozzá vagyunk hasonlók,
és túl az értelem szűkös határain,
 
földerengnek a messzi ormok.
Azt hittem, csúcsukat fajunk elérheti,
 
s birtokunk lesz az új, csodás hon…
Kijózanult eszem ma már csak neveti
 
ifjúkori fontoskodásom.
Egy tükör kell, egyéb fölösleges, ha tán
 
feledni akarnám a múltat,
s szemembe vigyorog az ősi pávián;
 
ma némileg kifinomultabb.
Mit néki a patak ezüstös éneke!
 
Mit néki a zengő madárdal!
Hisz van saját magasrendű művészete,
 
mely majmon túli égbe szárnyal!
Ág hegyén a maki-Nizsinszkij ott libeg,
 
a költők nagyobbnál nagyobbak.
A cerkóf-Shelley-k, a csimpánz-Hölderlinek,
 
ó, mily csodaszépen makognak!
A nagy színpad fölött pazar díszlet az ég,
 
melyet bevilágít az estpír;
Hamlet királyfinak gyászos történetét
 
megírja egy gorilla-Shakespeare.
Sarah Bernhardt diót ropogtat s felsivít,
 
odébb egy hosszú farkú Talma
feszegeti a lét legmélyebb titkait,
 
a nagy monológot szavalva.
Gibbon-Kant megleli a magábanvaló
 
kókuszt, s a nép ünnepli Goyát
a tárlaton, ahol mutatja ragyogó,
 
püspöklila ülőgumóját.
Isten elhagyta az embert? Mindegy talán,
 
ha verset írok, vagy ha bőgök?
„Állat vagy!” – így kiált mellkasom, koponyám,
 
karomon s lábamon a szőrök.
És túl a majmokon… Félelmes sorozat!
 
Rút rémek, melyek visszajárnak:
emlősök, madarak, őshüllők és halak,
 
szülöttei gőzlő mocsárnak.
Undok mocsár a lét! Szennylé a gondolat,
 
mely agyvelőmön átszivárog!
A nyálkás éjszaka takarója alatt
 
osztódások, párosodások!
Egy perverz akarat diktálta, szörnyü kéj
 
nemzi önmagát önmagából.
Megvillan a titok s a kétértelmü éj
 
útvesztőjébe visszatáncol.
Pislákoló parázs az önhitt értelem.
 
A szentek s hősök glóriáján
felcsillanó aranysugár csak végtelen
 
pocsolyán tündöklő szivárvány.
Ugorj a mélybe! Verd sziklába a fejed!
 
Vagy élj tompultan, mint a barmok!
Ilyen kegyetlenül még nem kötözte meg
 
a népét semmiféle zsarnok.
Az áldozatra szánt jámbor állat a kés
 
vagy tagló ellen sose lázad.
Nekünk szemünk elé tárulkozik egész
 
nyíltan a ránk váró gyalázat.
Nem tud vagy nem akar rajtunk segíteni
 
ő, a mindenség alkotója;
rejtelmes üzeme melléktermékei
 
vagyunk, erjedünk félredobva.
Bizonnyal szívtelen, s ha mégis van szive,
 
miattunk nem zaklatja gyász s bú,
hiszen nem emberi formájú nagy műve,
 
s ő maga sem emberszabású.

 

 

 

Vezeklés káromlásért

Akár a tetszhalott, akit a síri éjben,
ahol ébredezik, a légszomj fojtogat,
úgy eszmélek reád, mivel hiányod érzem,
bár élsz bennem, nehéz, formátlan gondolat.
Olvasni nem tudom titokzatos nevednek
egy betűjét sem, így hát Istennek nevezlek
jobb híján. Jól tudom, hogy káromoltalak.
Tudom, hogy létezel, mindegy, hogy mily alakban.
E tudat vonz feléd, de vissza is taszít:
ily terhet nem bír el, aki nem halhatatlan.
Homályos szakadék a vallás szabta hit,
amelynek peremén szédelgek tántorogva.
És az elrendelés, mely pórázod, húsomba
vágja szüntelenül félelmes karmait.
Másféle kínok is tépdesnek napról napra,
s belém sajog a más szívekbe szúrt tövis.
A félelem sötét diadalát aratja…
De mért szorongok úgy? Árthatnak-e hamis
szavak, görögtüzek, trónból sújtó hatalmak?
Én különb zsarnokot választottam magamnak,
aki, ha eltipor, királyom akkor is.
Ő gyújtott életet bennem, s ha a szövétnek
egyszer tövéig ég, mert így rendeltetett,
és akarata mint külön személyiséget
megsemmisít, tüzes pokolra mégse vet.
Nem gondol bosszúra, bár százszor megtagadtam,
s bűneim serege oly végeláthatatlan,
mint gót templom falán burjánzó kőfejek.
A világok felett ül, de nem földi trónon,
e király; tér s idő trónjának két ive;
áramló deleje körbeforgatja folyton
a nagy galaktikát, s az űr mélyeibe
hajtja, mind távolabb, csillagködei nyáját,
melyek parancsait halvány szemmel vigyázzák,
s ha egyet int, megáll a mindenség szive.
Ő gyújtotta a szent koponyákban a lángot,
melyeket esztelen dühöm sárral dobált.
Nagy műveiken át az ő tüze sugárzott,
s a barlangunk körül ólálkodó halált,
az éhes dúvadat elűzte. Ily csodáknak
lehetett tanúja a gyarló emberállat.
Őserdőnk éjjelét beragyogta e láng.
Hányszor rohantam a hideg, szeles szabadba,
és őgyelegtem ott a nagy máglyák között!
Belém kapott a láng, és most lélekszakadva
kiáltom: „Nézzetek reám! Szemem fölött
nincsen szemöldököm, a koponyám s a tarkóm
letarolva, korom s pörkök lepik az arcom,
égett rongy a ruhám, mert nagy tűzből jövök!”
Ők vállalkoztak az iszonyú küzdelemre,
ahol kard nem segít, és meg nem véd a vért,
ahol önnönmagát emészti el az elme,
ahol tengernyi vér omlik ki semmiért,
és égi szózatot hallván, a sziklaszálak
sasfészkéből közénk, a rút lapályra szálltak,
reménytelen csatát vívni az emberért.

 

 

 

Áprilisi este

Hűs, nyirkos este van. Ma a didergő
kora tavaszi táj oly idegen:
a Dunapart, az ótorony, az erdő,
a sárga lámpasor a szigeten.
És mintha bánatos szemmel csodálnák
fent a változhatatlan égi ábrák
változhatatlan sorsunk idelenn.
Bóbiskoló táj, alvó víz, kihűlt ég…
Teljes sötét száll lassan az egész
folyópartra. A felhők palaszürkék,
s egy helyben állanak. A csönd nehéz.
A mozdulatlanná dermedt vidékre
tűnődve néz le a hold sárga képe,
s a sápadt emberarc rá visszanéz.

 

 

 

Rozmaringszál

Nem vagy lefesthető, leírható.
Hogy mondjalak ki? Nincs reád szavam.
Nálad a más nőkben található
hús-vér szépségnek szellemburka van.
Szeretlek-e? Ne kérdezd! Mit feleljek,
ó, jaj, én csetlő-botló árnyalak?
Nekem sivatagaim a szerelmek,
földjükbe fúrok keserű kutat,
hogy szomjas szám epét igyék belőle.
Hát nem bolondság, nem kacagtató-e,
hogy a remény, e nyeszlett kis virág
kinyitja szirmát, együgyűn kacsint rám,
és meghat, mint az öngyilkos bakák
sírja fölött kihajtó rozmaringszál?

 

 

 

Számadás

Ha meghalok, majd vallatóra fognak,
hogy s mint éltem, s végül azt kérdezik:
„Volt-e értelme sok búdnak, bajodnak?
Hajad kihullt, megrogytak térdeid;
csak tengődtél, kallódtál voltaképpen,
vagyon s utód utánad nem maradt,
még csontvázad se hoztad vissza épen,
s amire oly büszke voltál, agyad
alkotott-e valami maradandót?
Könnyen s hamar felednek a halandók…
Tudatra vágyakoztál, s földi létre
az öntudatlanság ege helyett.
Megérte?” S én szólok: „Igen, megérte,
hisz egy időben élhettem veled!”

 

 

 

Öt nap

 

1

A délután derűje leng a tájon.
Arany pókhálót szövöget a nap
az ágak közt. Komoly fakoronákon
akad fenn az imbolygó gondolat,
majd öntudatlan siklik át az elme
valami parttalan, nagy, kék elembe.
Mintha az éj után nyugodt derengés
ragyogna fel az égbolt peremén,
kibontakozik előttem a rend és
szépség, jóval túl életem felén.
Elérhetetlenségek messzi fénye!
Mégis elindulok híven feléje.
Harminckét évig éltem sűrü éjben,
és még hét éven át félig vakon.
Ó, mily kerülő ösvényekre tértem,
rémek nyomát követtem a havon,
s ha nem körben topogtam kerge táncot,
egy inda, egy kar mindig visszarántott.
Kit vádolhatnék? Egyedül a törvényt,
hogy ily kegyetlenül elbánt velem!
Ami történt, mindaz parancsra történt,
gonosz parancsra, mely féltékenyen
rejti a földlakók elől a mennyet,
s helyette tarka poklokat teremtett.
Ó, hány egyéni poklot felkutattam,
jóval sivárabbat, mint az enyém!
Micsoda undok bugyrokba zuhantam,
míg egyre hajszolt a konok remény,
s én lassan a rút, ostoba, kietlen
ismeretek élő tárháza lettem!
Vergődtem torz érzelmek dzsungelében,
éltem magányban érzéketlenül,
mert tompul ott a becsvágy és a szégyen,
szívre, agyra sárga köd települ,
a vér alvadni kezd, s alig szivárog…
Ó, hullaarcú téli délutánok!
Majd értem nyúlt, és újból lecsapott rám
a régi, hamvadó tüzű pokol
legforróbb bugyra, s összefent a posvány…
Hozzád támolyogtam mindannyiszor.
Melletted újra eszméletre tértem
a tiszta szellem ritka légkörében.
Akiben forrón túlbuzog a hála,
annak szét is feszíti ajkait,
bármily tilos… Féltem, hogy most a drága,
a drága kéz is végleg eltaszít.
De nem! Engem egy örökké magasztalt
percben szelíd, testvéri csók vigasztalt.
Hogyan köszönjem meg mindezt e verssel?
Hogyan mondhatnám el, ki vagy nekem?
Én tőled többet kaptam százezerszer,
mint amennyi valódi érdemem.
Ha próbálnám, szárnyát szegné az óda,
és csak dadogva tudnék szólni róla.
 

2

Szellő leng, lábujjhegyre áll
 
egy kis virág;
boglyas fejét kidugja két
 
fűszálon át.
„Ne sajnálj!” így szól. „Tépj le csak!
 
A helyemen,
mire a nyáron erre jársz,
 
másik terem.”
Míg könnyű lábbal jársz a zöld
 
hegyoldalon,
feléd bókol minden virág,
 
s körültolong.
Kezedben sárga kankalin
 
s ibolyaszál.
Most megpihensz. Szép vagy s nyugodt,
 
akár a táj.
Egy vagy vele, oly bonyolult,
 
oly egyszerű.
Hajad úgy leng vállad körül,
 
mint szőke fű.
Ha lépsz, lábad nem sérti meg
 
szúrós kavics,
behúzza éles karmait
 
a tüske is,
virágos szőnyegként terül
 
eléd a part,
s én megtanultam kedvedért
 
a könnyü dalt.
 

3

Két napja mentél el. Nem is tudod,
micsoda űrt hagytál magad után.
Búsongó fák, üres kerti padok…
A lomha és kóválygó délután
szinte egy helyben áll. Unalmas esték
után sivár és ordító üresség.
Csak két nap, de maga a végtelen
idő, mely ingaként lendül le és föl,
s kénye-kedvére hintázik velem,
akit hozzákötöztek büntetésből.
A társtalan magány is meggyötört,
mégis keményen álltam a sarat,
összeszorított foggal, mert a föld
nem ingott-lengett a talpam alatt.
Reménytelenül magamra hagyottan,
egyensúlyt vesztve sosem imbolyogtam.
De most egy meglódult bolygó ragad
magával, és a semmiségbe ránt,
ha nem szól hozzám szép, komoly szavad,
és nem mutatod a helyes irányt,
s mint nevére virágoknak, füveknek,
nem tanítasz, hogy jobb s különb lehessek.
Tudom, sok ez, és kérni nincs jogom.
De vonz a szakadék… Minden forog…
Ó, fogd meg a kezem! Lezuhanok,
ha valakibe nem kapaszkodom.
 

4

A lombon átmorajlik
valami mély zene.
A felhők sárga kontyát
tépi a szél keze.
Nagy, kékesszürke hátát
ezer ficánkoló,
fehér hullámtaréjjal
cifrázza a folyó.
Vackába bújt az állat,
fészkén ül a madár,
dalát is abbahagyja,
amíg a szél eláll.
Kihűl a szív, reményét
elfújta rég a szél,
s ő, mint a tücsök ősszel,
haláláig zenél.
 

5

Ma utoljára jöttem fel a hegyre,
s indulni kell, mert mindjárt este van.
A hamvadó nap füstgyűrű-övezte
korongja lassan mind alább zuhan,
s fellobognak körötte furcsa lángok,
violaszínű és bíbor hasábok.
Alvadt-vér-színű árnyéksáv szivárog
a lomb közt, s cseppenként alápereg,
kialusznak a gesztenyevirágok,
e nappal égő kandeláberek.
Szunnyad a táj, de bennem föl-leszállva
hullámzik az emlékek árapálya.
Reménytelen, de gyönyörű bolondság!
Földre sütött szemmel tovább megyek,
mint kire az ítéletet kimondták.
Hajbókoló árnyakra förmedek.
A sejtjeimbe fészkelt elmulással
bolygok e lázas csillagon… s te mással.
Későn találkoztunk. Csak esti holdam
lehetsz, hideg csillámú égi jel,
míg egyedül bíbelődöm a porban
széthullt planéták cserepeivel,
s agyam talaján próbálok ezernyi
tigriscsíkos virágot fölnevelni.
Égek, s nem csillapíthatod le lázam;
szánsz, s nem lehetsz bajomban vigaszom,
és nem takargathatsz be, hogy ne fázzam,
italt nem adhatsz, hogyha szomjazom.
Kérdlek, s te nem felelsz; nem jössz, ha várlak.
Túl messze vagy! Miért nyúlnék utánad?

 

 

 

A barlang

(Töredék)
......később az árnyak összefolytak
egyetlen óriási szörnyalakká,
s az ezerlábú, százfejű csoda
gomolygását ott láttuk az egen
sok-sok éven keresztül. Lényege
volt a sötétség, azt iparkodott
hatalmával elterjeszteni köztünk.
Eltakarta a holdat, a napot,
alig ragyogott egynéhány didergő
csillag, mely a polipkarok között
itt-ott még tisztán látszó égszelet
lakója volt. A szörnyeteg a fényt
gyűlölte, s úgy irtózott tőle, mint
a nagy ragadozók a távoli,
ember-rakta máglyák lángjaitól.
Ezért, ha lent egy-egy bátortalan
lángocska megpróbálta félszegen
fölütni halovány fejét a porból,
ő bőszülten sűrű ködoszlopot
lövellt felé, és elfojtotta nyomban.
Elhagytuk akkor a föld felszinét,
s a mélyben kerestünk búvóhelyet.
Emlékszem, egy sötét barlangban ültem;
tudtam, hogy emberek vesznek körül;
nyögések, visszafojtott sóhajok
hallatszottak, olykor beszéltek is,
ha a fölöttünk tomboló vihar
mennydörgése egy percre szünetelt.
De többnyire együgyű, idegen,
unalmas panaszok törték meg a
barlangi csendet, s a fojtogató
magány szívemben hajszálnyit sem enyhült.
Háttal a hideg, nyirkos sziklatömbnek
támaszkodva, úgy éreztem, hogy én is
kövülni kezdek, s beleolvadok
lassanként a sivár barlangfalakba.
Ekkor a távolabbi boltozat
alatt először szólalt meg a csendben
egy női hang. Áthallottam szavát
a halálra ijedtek nyögdelésén
s a földön szerte alvók hortyogásán.
Sosem hallottam még ily tiszta, kedves
hangot, melyben szellem, báj és okosság
így egyesül. Éreztem, hogy az arc,
mely hozzá tartozik, csak szép lehet.
Azt mondta, ő is fél, és egyedül van.
Én meg fölálltam, mint az alvajáró,
és tántorogva indultam felé,
de lábam az első lépés után
földön fekvő testekbe ütközött.
Megálltam. Tudtam, hogy nem juthatok
a közelébe, csak a szenvedő,
élő, érző, vonagló törzseken
s arcokon átgázolva, recsegő
fogsorokat s üregükből kifolyt
szemgolyókat hagyva magam után.
És visszarogytam…

 

 

 

Magány

Valami vinnyog… Kint vagy idebenn?
Egy gazdátlan kutya? Vagy a szivem?
Egy hang nyüszít bennem órák során át,
meg-megszakítja együgyű sirámát,
majd újrakezdi… Mért zokog vajon
e táguló s szűkülő fájdalom?
Tartalma nem foglalható szavakba,
mert nem hasonlít emberi panaszra.
Nyirkos pincében zokog így a fény
nélkül tengődő, sápkóros növény.
Vadállatot gyötörhet így a honvágy,
mely ketrecébe hozza zöld vadonját.
Minden árva élőlény így vonít,
ha érzi, hogy elvesztett valamit,
s legfojtogatóbb akkor lesz magánya,
amikor a sosem-voltat kivánja.
*
Kép a falon. Ember nélküli tájék.
Csak fű, fa, ég, a távolban hegyek.
Az úton az előbb valaki járt még.
Ki lehetett?
*
Megváltásban kár volna hinned,
húzódj hát barlangodba vissza.
A valóság csak meglegyintett.
Temetkezz gyötrő álmaidba.
*
Ha kiizzadhatnám a kínt, a lázat,
s építhetnék belőlük csigaházat,
ha száz tüském nem befelé sebezne,
de félelmes sünpáncélként övezne,
ha én lehetnék a dió bele,
s csontnál keményebb héja védene,
mily bátorságot adna a tudat,
hogy senki sem sejti tartalmamat.
*
Önmagamba nézek, s elborzadok:
Jaj, szinte már egész üres vagyok!
Önürességembe nyakig merülve
bámulok a kinti, fekete űrbe.
Hiába is várnám, hogy összebékül,
egymást taszító mágnes ez a két űr.
*
Pusztaságban haldoklom egyedül,
s belenyugodva érzem, ez a béke,
míg fáradt szemhéjamra nehezül
a lángoló égbolt fénytörmeléke.
Jönnek vigasztaló káprázatok;
jönnek, tudják, hogy utoljára látnak,
s mindazt, amit ajkam elhallgatott,
bevallom egy megértő látomásnak.
Ő szomorú mosollyal megy tovább;
talán maradna kissé, ha lehetne.
A szél képzelt városok hamuját
szórja rám. Alkonyul. Szállong a pernye.
Távozó fényt látok csillámlani,
majd eltakarják előlem a bomlott
szelek eszelős alkotásai,
az óriási, szürke hamuszobrok.

 

 

 

Meztelen szív

Csupasz szívem a tenyeredbe vetted,
és lüktetése szórakoztatott;
majd felmutattad azt a többieknek,
kissé büszke és kissé meghatott
mosollyal, hisz te műveltél csodát
a szerkezettel, melyet félredobtak;
ha akadozva is, ketyeg tovább;
életre keltettél egy tetszhalottat.
De lásd, a szív nem zenélődoboz;
talán csak egy dalt tud, de mégse gép,
melyet akárki működésbe hoz,
csak föl kell nyitnia a fedelét.
A meztelen szív inkább valami
elvadult, beteg állathoz hasonlít,
ha meglepik, hangját sem hallani,
holtnak teszi magát, s vackára omlik;
megkopasztva, nyúzottan didereg,
– ép korában sem volt valami edzett –,
hártyánál véknyabb bőre csupa seb,
s felszakad, alighogy hegedni kezdett;
minden belészúrt pillantás tövis,
és most szabad prédája bárkinek…
Mit várjak másoktól, ha még te is
kiszolgáltatsz egy védtelen szivet?

 

 

 

Búcsúztató

Amit szerettél, azt szerettem én,
s amit te megtagadtál, megtagadtam.
Melletted lettem hű, komoly, szerény:
úgy éreztem, hogy vak vagyok s tudatlan.
Hallgattalak, s ha végre menni kellett,
jártam parázsló csillagok alatt,
 
vonzalmamat
hurcolva, mint kínzó testvérszerelmet.
Sokszor hittem: szeretlek, mint a fák
a nap fényét, langyos esőt a földek,
patak vizét a hal, lombját az ág,
zenét a fül, fáradt szem üde zöldet.
De képzeletben, hogy magam se vártam,
rámtört a vágy, a kerge gyorsvonat,
 
s nem láttam arcodat,
csak combjaid ragyogtak a homályban.
Hogy egymás mellett élnünk nem lehet,
belétörődtem, hisz te nem kivánod.
Elmorzsolódnak így napok, hetek,
s mint annyiszor már, fojtogat hiányod.
Fejemben érzem a felszökkenő vért,
én, dzsungelben tébolygó utazó,
 
amíg emberfaló
indák között kapkodok levegőért.
Hová fusson, kit egy kép tölt be csak?
Leszállhat jéghideg pokolkörökbe,
hol mellig ér a kénszagú iszap;
sima cetháton csúszkálhat örökre.
Hihetem-e, hogy oltalmazva rejthet
lágy sír – idegen ágy, idegen öl –
 
a két karod elől,
melyek nem simogattak, nem öleltek?
Fájsz bennem, mint a szív, mely eltaszít
valami drágát, mint betűk a fában,
mint hitetlenben fölsajog a hit…
A visszahúzódó tenger nyomában
kísértetfák alá, kígyószigetre
vonszolhatom mázsás árnyékomat.
 
Mert nincs magányosabb,
mint aki mellőled van számkivetve.

 

 

 

Ars poetica

Tűz hull az égből? Rád szakad
a csillag zúgva, sisteregve?
Költő vagy, hát ne féltsd magad,
vagy tűnj el, s álljon más helyedbe!
Panaszkodol, hogy túl kevés
a levegőd, s megfojt e század?
Jó oxigén a szenvedés,
vele izzítsd forróbbra lázad.
Jajgatsz, hogy nem bírod tovább?
Gyerek szeretnél lenni s boldog?
Miért adod az ostobát?
Jól tudod, hogy nem ez a dolgod.
Csak rajta, törd belé fogad
szikláiba a gondolatnak,
és rázd a rozzant rácsokat,
mik mellkasodból megmaradtak,
míg végképp meglazul a zár,
s szárnya lendületére döbben
szíved, e gunnyasztó madár,
s csontkalitkájából kiröppen.
Hadd szállja be a végtelent,
emelkedjék mind magasabbra,
míg madártávlatból dereng
felé a földi dolgok arca.
Lássa, hogy a lét bokrai
ujjongva friss halált teremnek,
s hogy dús, penészzöld gyom lepi
mezőit a történelemnek.
Lássa – bár nem tudhatja meg,
hogy kárpótlás-e vagy előleg –
a kényszerből nyert életet
s kudarcait az agyvelőnek.
Lássa, hogy a kevély falak
sorra a semmibe omolnak;
helyükön halvány vonalak:
néhány örök képlet s viszonylat.
Költő vagy, hát ne féltsd magad
pokoltüzétől a jelennek.
Te púpként hordod zsákodat,
nem lehet azt a földre tenned.
Segítő kéz nem nyúl feléd,
s ha összerogynál, vagy kiállnál
a sorból, terhednek felét
akkor se vállalhatja más váll!
Te magad légy a költemény,
melyet hatalmával a szónak
világra hozol! Légy tömény
s elvont párlata a valónak!
Erőd pattanásig feszítsd,
így lesz tiéd, amit kerestél.
Magad kell, hogy benépesítsd
a magányt, melyre ítéltettél.

 

 

 

A műfordító halála

Egyre gyakrabban látom képzeletben,
milyen leszek húsz évvel öregebben:
ütött-kopott, őszes-kopasz, sovány;
egy eszpresszó a dolgozószobám,
ott körmölök, a koffein
eufóriáját zabálva,
s meszesedő érfalaim
figyelmeztetnek a halálra.
Mégsem agyszélhűdés, embólia
leselkedik rám. Furcsább lesz a végem:
szilánkra kell annak hasadnia,
aki fordított teljes életében.
Ha meghalok, fakadjatok kacajra,
szíveteket a részvét meg ne csalja.
Mondjatok rám kemény ítéletet:
„Végre megkapta, amit keresett
ez a bolond, ki buzgón töltögette
saját vérét idegen szellemekbe,
s ha rendelésre új munkába kezdett,
lefarigcsált szívéből egy gerezdet.
Talán kincset kapott, de nem kimélte,
s mint a krumplicukrot, olcsón kimérte.
Belül így lett mindegyre üresebb,
már nem tartotta semmi… szétesett.
S most mi? Szemétdombra való salak.”
Ne legyetek hozzám irgalmasak!

 

 

 

Az éjszaka cirkuszában

Amikor ráborul élőre és halottra
az éj, mely a velőt a csontokból kiszopja,
mintha fogatlan és sötét ínyű, öreg
száj szívna csecsemő-vággyal anyatejet,
eljön az én időm: mint ifjú lány, virágos
pártában hívogat a vén és vaksi város;
nappal lehangoló, szennyszürke házai
kezdenek medvetánc-ütemre lejteni;
a nagy bűvész, a csend, az orrlyukán keresztül
fekete nyulakat s bársonypatkányokat szül;
futnak a gyepen át, utánuk agarak
s mustárbödön-fejű törpék száguldanak.
Nyüzsög az éjszaka groteszk cirkuszporondja,
s a mennybolt gömbölyűn feszül rá, mint a ponyva.
Egy hullócsillag ott halálugrásra kész,
vakítón villan az ezüstfényű trapéz,
s behintik az eget púderral s kis cipellők
aranyporával a mennyei műlovarnők.

 

 

 

Fantázia

Nagy ablakszárnyak nyílnak fenn az égen,
s kinéznek rózsaszín hajasbabák,
míg lenn, az összekuszált táj szelében
rőt lombsörényüket rázzák a fák.
Látványán a riasztó idegennek,
hol minden fölkavart és másnemű,
kerekre nyílt angyalszemek pihennek:
a réteken kókadt, perzselt a fű,
mozgó foltot vet szárnya egy madárnak;
s ők odafenn az alkonyatra várnak,
mikor égbe nyúlik a szikla árnya,
a tömzsi bucka hétölesre nő,
és a homályba búvó törpenyárfa
meredezik, mint meredek fenyő;
fülük pipacspiros, foguk vacog,
mert arc nélküli árnyéklovasok
csörtetnek a láthatatlan bozótban.
Így várnak megbűvölten, egy se moccan,
míg a tagbaszakadt, elszánt himek
nekivágnak a menny lépcsőinek,
s a lebegő erkélyekig hatolnak,
hol árnyak, felhők egybegomolyodnak;
a kastély rózsás hercegnő-babáit
ablakukból durván kiráncigálják,
s a nyafka szűzek ott érzik hazáig
derekukon karjuk vasizmú pántját;
szúrón csiklandja kényes orrukat már
az alvadt vér s a verejték szaga,
vágtat feléjük a mező, a barbár
sátortábor s a ködös éjszaka;
lágy testüket gubancos medvebőrre
szegzi a vad, kőkemény szenvedély,
s tiltakozó sikolyukat legyőzve
hasít húsukba a nyers, földi kéj.

 

 

 

Esti árnyak éneke

 
Rezdül csipkés ágbogunk,
 
holdvilágnál táncolunk
 
imbolyogva, szállva mi,
 
lombos ágak árnyai,
szétágazó ösvényekhez hasonlók,
egybefolyó patakokhoz hasonlók,
marakodó fenevadakhoz hasonlók,
legelésző bárányokhoz hasonlók,
pálmalegyezőkhöz hasonlók,
kardokhoz, lándzsákhoz hasonlók,
gombák ernyőihez hasonlók,
emberi arcokhoz hasonlók,
ijesztő rémalakokhoz hasonlók,
álmok tündéreihez hasonlók,
menyasszonyi fátyolhoz hasonlók,
csipkés szemfedőhöz hasonlók,
 
mely az ágról földre lebben,
 
s táncra kél a fák alatt
 
tétovázva, mint fejedben
 
álom, vágy és gondolat.

 

 

 

Kamaszkor

Mint búvár, kit vonz a tengerfenék,
ahol egy elmerült világ dereng föl,
kamaszkorom, úgy süllyedek beléd,
ha néha megcsömörlöm már a rendtől.
Jöjj, zűrzavar! Tégy boldoggá, homály!
Hátat fordítok a szabályozottnak.
Az alkonyat nagy körhintája száll,
rajta elmosódott arcok forognak.
Hadd élvezzelek újra szabadon,
kamaszkor túlfűlt, zsúfolt nyári éje,
te buktató indákkal telt vadon,
kamaszkor kíméletlen ünnepélye!
Habzó sör, pörköltszaft- és hagymaszag…
Vörös-zöld lampion a holdja, napja
az éjnek. Egy-egy gömbölyű pocak
imbolyog, s pattog el, mint lomha labda.
Akik neveltek ifjúkoromig,
s kikre most egy lebujban rátalálok,
reverendájukat fölemelik,
és kánkánt járnak a jámbor tanárok.
Meglódult az idő visszafelé,
s huszonkét évvel siklik el alattam.
Szívem dobog, futok a fák közé.
Kamasz vagyok, szerelmes és tudatlan.
Süldő-lánykák várnak a lomb alatt,
viháncolók vagy mélán szomorúak;
felváltva szívják hosszan ajkamat,
és mellbimbójukkal szívembe szúrnak.
Hazarohanok szédült-boldogan,
a kisvárosi utcán, tántorogva,
s boldogságomban felkötöm magam,
pettyes nyakkendőmből hurkot bogozva.
Két sarkam pajzán indulót dobol,
míg himbálódzom az ablakkilincsen,
s azt kívánom, bár jönne egy komoly,
józan felnőtt, hogy mérsékletre intsen.

 

 

 

A kísérők

Szobában, utcán, mint szakasznyi testőr,
kísérnek sárga és füstszürke fők,
s én nem mondom meg nékik kíméletből,
amit tudok, hogy rég halottak ők.
Szájukkal, melyben nincs már nyelv, se fogsor,
fontoskodóan tátognak felém,
s én úgy teszek közömbös szánalomból,
mintha hallanám őket, s érteném.
Vagy én is egy vagyok e rétjevesztett
nyájból, melyet a szélfúvás terel?
Céltalan járnom élő emberekhez,
s időmet jobb, ha köztük töltöm el?

 

 

 

A szomjazók

Aquincum, 1953.
Élők, könyörgünk, nézzetek reánk,
hisz itt tengünk e látszólag lakatlan
termekben, hol rendben, üveg alatt van
kancsónk, sisakunk, vízi orgonánk.
Ne higgyétek, hogy az űrben lebeg
testtől megvált szellemünk… Ó, gyalázat!
Pénzek, ruhák és használati tárgyak
kötnek le minket is, mint titeket.
Örök a forma, szín marad a szín
annak, kit sorsa földi létre átkoz,
s most rég kihűlt szenvedélyeknek áldoz
az anyag együgyű oltárain.
Töltsétek csordultig a poharat,
legyetek mohók, vadak és merészek,
mert iszonyú az, mikor elenyésznek
az érzékszervek, s a vágy megmarad.
Ilyen lomtárba kerül a világ,
ha törmelékké omlik, mint a házunk.
Nem láthattok, de jaj, mi sem hiányzunk,
kiásás közben széthullt múmiák!

 

 

 

Állatkör

Ti jámbor barmok fenn a fényes égben,
csillagszemű, szelíd vadállatok,
bőgjétek el, mikor tárul ki nékem
langymeleg, otthonos karámotok,
hol ismerős lesz ínyemnek az abrak,
és tiszta jászlak várnak mindenütt,
nem sáros vályú, mely fölött a napnak
vörösréz istállólámpása függ.
Hadd kússzam fel iszonyú szarvhegyedre,
Egyszarvú! Zebra, végy föl csupa-sáv
hátadra! Dörmögj a fülembe, Medve!
Hajtsd le hozzám hosszú nyakad, Zsiráf!
Rám ne ijessz, lapulj a fűbe, Hidra!
Cet, el ne csússzam síkos hátadon!
Sárkány, húzódj a barlangodba vissza!
Tüzes Bika, te se tiporj agyon!
Kutyák, fussatok farkcsóválva hozzám,
s nyaljátok meg szelíden arcomat!
Hadd kapaszkodjam mancsodba, Oroszlán!
Kotlós, melengess szárnyaid alatt!
Merengjek, Hattyú, bánatos dalodnál!
S te, Hal, légy közbenjáróm odafenn,
hogy ő, kinek egykor jelképe voltál
a földön, hozzám irgalmas legyen!

 

 

 

Három őszi vers

 

1

Kábító eső hullong, szürke lőre.
Faaggastyánok zacskós, barna bőre
ráncosodik. A nap gyorsan tünő.
Vacog a szőrehullatott idő.
Egypár öngyilkos makk-kopáncs a fák
ágairól földre veti magát,
s helyeslőn bólogat tömött kötésű
buzogányfejével az őszi vérfű.
A felhők, mint óriáspók-sereglet,
hosszú, nyúlós szálakat eregetnek,
és hálójukban, mint kocsonya-lágy
függőágyban, hintázik a világ.
Nyálkájuk áthatol kabáton, ingen,
nyirkuk lomhán kering vérereimben,
s hajszálvékony csövecskék vezetik
föl az erjesztő nedvet agyamig.
Lábam gyökeret vert. Nem lepne meg,
ha látnám, hogy sarjadni kezdenek
ujjaim, s görcsös derekam körül
moha fonódik bársonyzöld övül.
Lót-fut le-föl, s eltéved az egyén
az ismeretek törmelékhegyén,
de a boldog fa, az ősibb tenyészet,
minden rostjában érzi az egészet.
Ha fa volnék, élhetnék szabadon,
nem kötne vágy, kényszer, társadalom,
s kristálytisztává szűrt, friss nedveket
habzsolnék véres állathús helyett.
Lenéznék bölcs, növényi türelemmel
az emberre, egykor magam is ember,
s gallyaim szánakozva simogatnák
a ballagó kirándulók kalapját.
 

2

Közelg az ősz. Könyörtelen szelek
hordják szét a város felett
a harsonák szavát.
Fejvesztett sokaság
rohan, egymást taposó emberek.
Lent a mezőn hátrál a vert sereg.
A sárga ködön át
halálra ítélt katonák,
az utóvéd lámpásai derengenek.
Eléri őket sorra
a hódító had és nyomban lekaszabolja.
Oly vérszagú az ősz, oly
fojtón gomolyog a lőpor
füstje! Létrán tolongva
másznak fel a bástyafokra
sisakos, alabárdos
árnyak. Pánikban a város!
Én földre rogyva didergek
egy ház sötét fala mellett.
A reggelt meg nem érem,
sebemből csorog a vérem.
Lantornás ablakokban
gyertyák rőt lángja lobban.
A süvöltő szeleknek
harsány csatakürtjei zengnek.
 

3

Az égi parton áll az ősz,
ködhálót vet ki ránk;
benne cikázó pikkelyek,
egy-két rőt fényszilánk.
Megfekszi mellem ez a köd,
s eltömi torkomat.
Az évek óta összegyűlt
szorongás fojtogat.
Lennék bár százszor oly okos,
fürgébb, mint a higany,
úgyis eltűnnék nyomtalan
az éj csapdáiban.
Megállnék, s érzem, futni kell.
Futnék, de nem merek.
Figyelnek szemhéj nélküli,
kerek polipszemek.
Elérnek s mélybe rántanak
szívós polipkarok…
A köd hálójában szivem
vonagló halfarok.

 

 

 

A létezés rémségei

 

Gyászos végű kaland

Távoli zúgás. A halott
égbolt kárpitja lebben.
Nagy madarak vagy angyalok
szállnak ékes seregben?
Diadalmas felfedezőknek
flottája lel aranymezőket?
Ím, újra s újra megfogan
az ős-tenger vagy ős-ég,
termékenyíti boldogan
a nemző lehetőség,
s varázsütésre büszke tábor
rajzik ki szürke kocsonyából.
Az egyre sűrűbb légen át
zihálva erre törnek,
szabad prédájuk a világ,
átformálják a földet!
Csak higgyék röptüket szabadnak;
mint légypapíron, ittragadnak.
Sírnak, vergődnek, s egy sem él,
mire leszáll az alkony.
Ki nem elégült szenvedély
ül a vércsíkos ajkon,
halálveríték-mosta, vékony
ősz haj leng sárga koponyákon.
Ó, lelkek ős bölcsője, űr,
szeledben mennyi pálya
sodródik menthetetlenül
a gömbnek áramába,
ahol egy kannibáli étvágy
csalja csapdába martalékát!
 

Szférák zenéje

Meg-megrezdülök, mint hangvilla-ág,
ha olykor álmélkodva fedezem fel,
hogy mossa sziklabörtönöm falát
az egyetemes, örök zenetenger,
s derűje a boldog harmóniának,
ha foszlányokban is, cellámig árad.
Fejem fölött zenéje hömpölyög
az égre írt hangjegykolosszusoknak;
óriás tűzgömbök, csillagködök
ütemre mért, zárt összhangban forognak,
s akkordjaik oly világról beszélnek,
melytől elszakadtam, s melyet nem értek.
E szebb világból hangzó zengzetek
hulláma ringatott valaha engem,
ki az örök tudás lángja helyett
a tudat halvány mécséért esengtem,
s végül kikönyörögtem a kegyelmet,
mely kínzó rögeszmém és mindenem lett.
Boldog hangok, tudom, a nagy hazát
örökre elvesztettem, hol ti laktok.
A földbe gyökereztem, mint a fák,
s itt halok meg, hol bűzös emberaklok
közül kígyózva csap magasba néha
a szenvedés, mint sistergő rakéta.
A sorsa ellen lázadó parányt
így nyomja el a végtelen szeszélye.
Egyéniségem terhe visszaránt,
ha hívogat a mindenség zenéje,
melyből pár alamizsna-porszemecskét
hullat a gúnyos könyörületesség.
 

A dicsőség törmelékei

Az alkonyégen szétömlik a fény,
nyárvégi naplementék tűzvarázsa,
üres vigasz, komédiás remény…
A mennyei kemence parazsába
láthatatlan bűvész keze csepegtet
narancssárga, smaragdzöld s lila pettyet.
Ormótlan, szürke felhőbérc alatt
érces csörömpöléssel elvonulnak
az égi, szemkápráztató hadak,
s amíg a nap saját vérébe fullad,
szétágazó fényküllőktől övezve
ragyog az öncélú jelképek ezre.
A zűrzavar a rendet mímeli,
sötét mélyéből áraszt ily pazar fényt;
a semmit lengeti e légköri
szemfényvesztés átszellemült anyagként,
de rajta mégis öncsalón mereng el,
s beléálmodja vágyait az ember.
Elámulunk az égi csarnokoknak
színpompáján, szemünk mohón nyeli
e látványt, bár talpunk alatt ropognak
öndicsőségünk törmelékei,
vagy zajt se csapnak: némán, elfeledten
feküsznek a mélyebb földrétegekben.
Mert többen vannak föld alatt a holtak,
mint fent az élők milliárdjai;
köveit az elsüllyedt városoknak
a napfényre ásó fordítja ki,
s velük a múlt sárga lárvája jön föl,
kísértetté torzítva az időtől.
Mint tengerből, vetődnek egyre fel
molytól szitává rágott könyvlapok,
istenasszonyok márványteste fej
s kar nélkül, rozsdás fegyverek, kopott
aranypénzek… Hogy ránk miféle sors vár,
példázza ez a történelmi lomtár.
Bármerre is megyünk, ott kong alattunk
az egyetemes, roppant sírüreg;
szentek s hősök koponyáiba botlunk
utunkon, amely lefelé vezet,
s közben fejünk fölött feltündökölnek
káprázatai a derűs közönynek.
Ó, hány hasonló szürke csillagot
hömpölygethet végtelene a térnek,
hol égre néznek nyomorult rabok,
születnek és kihunynak a remények,
s követi csalfa vonzások parancsát
az űrben keringő boldogtalanság!
 

A kárhozottak himnusza

Mohók vagyunk, mindent magunkba falnánk,
s összecsattan csalódottan fogunk;
kínjainkkal űzzük a lét unalmát,
s ha görcsösen meg-megkapaszkodunk
az élet egy törékeny ágbogán,
visszaránt legfőbb rémünk, a magány.
Irigyeljük a szobrokat, e tétlen
ácsorgókat: tompán merengenek,
míg fuldokolnak kígyóölelésben,
hisz kőből vannak! Érzéketlenek,
bármily vadul-vonaglón mímelik
az élőlények szenvedéseit.
Porrá hullva álmodnánk boldogan már
az anyag örök álmát, s nem szabad.
Fölöttünk silbakol az égi zsandár,
kire e sárgolyót bízták, a nap;
elomló tájakkal szeretkezik,
és nemzi a pocsolyák férgeit.
Miatta van szünetlen erjedésben
az élet rothadón s termékenyen,
szeszélyéből született meg a két nem,
kétféle torzlény, s mert elégtelen
külön-külön mindegyik önmagának,
az ős egyformaságba visszavágynak.
Agyrémeink tenyésznek, mint a gombák,
átszellemültek s vaskosan buják;
hímjeink dühödten megostromolják
a földi lét szűk, sötét kapuját,
s a szerelem megriadt angyala
vad vércsevijjogással száll tova.
Álom, való… a tiszta ész, a téboly…
anyag és szellem kísértetei…
A forró katlan mocska bugyborékol…
S mindezt előlről kell majd kezdeni
másoknak, máshol! Vagy már ott jajongnak
a térben az idegen kárhozottak?
Te, akinek nincsen sem emberarcod,
sem emberi formájú szellemed,
ha már erőd csak kárhozókat alkot,
oltsd ki az űrben szétszórt mécseket,
s térj vissza a sötétbe, hol nem ég
másféle láng, egyedül a tiéd!
 

Óda a reménytelenséghez

Albert Einstein emlékének

 
Elememből idegen partra vetve,
fuldokolva, rémülten tátogok;
a horog nyeldeklőmet fölsebezte,
s nyoma gyógyíthatatlanul sajog,
míg alig érzékelve, noha látva
bámulok egy értelmetlen világra,
s csak azt tudom, hogy semmit sem tudok.
Bár él a lényeg millió alakban,
kezdetleges elmém nem érti meg,
számomra titka áthatolhatatlan,
mint kerge légynek az ablaküveg;
egy létező valóságból üzennek
a tapintásnak, fülnek és a szemnek,
s nem fejthetem meg üzenetüket.
Kik ők? Mik ők? – kérdem mohón, panasszal.
Hiszem, hogy tudni s látni van jogom,
és mégsem vitt előbbre egy arasszal
négy évtizednyi csecsemőkorom;
érintésüket megborzongva érzem
képben, szoborban, verssorban, zenében,
de eltűnnek, mikor gondolkozom.
Dadognom kell. Azt, ami mondhatatlan,
lehet-e hús-vér szájjal mondanom?
Pedig ha meglelném, amit kutattam,
szó a szóhoz úgy forrna ajkamon,
mint mikor két test egymást tépi, falja,
s a kettős gyönyörben egy pillanatra
fölenged a magányos fájdalom.
Rideg szeszély volt, ami létre hívott?
Hurcolom a tompa, állati bút,
a lét kínját. Fogcsikorgatva vívok
a kozmikus közönnyel háborút,
mert szellemem gyarló burokba zárta.
De jaj, egyetlen birtokom e zárka,
s elveszteni még sokkal szomorúbb!
Ha van is fényesebb, másféle lámpa,
mint értelmem, úgysem vezet vakot.
Szomjam csak a mindentudást kivánja,
s magamba botlom mindenütt: napok
s csillagködök nem tükröznek, csak engem,
és az ember-nem-járta partfövenyben
a saját lábnyomomra bukkanok.
Bár élhetnék tökéletes közönyben,
s égethetném salakká agyamat,
hogy ne vádoljam és ne is köszönjem
egy hatalmas, megvetett akarat
reám erőszakolt, terhes kegyelmét.
Tárd ki sarkig, nemes reménytelenség,
semmibe nyíló ablakaidat!

 

 

 

Oszlopszent

Zsibbadás terjed szét a csontjaimban,
s arcomra, mint forró tejre a bőr,
kéreg telepszik. Fulladásig ittam
az unalom kongó csöbreiből.
Megszámlálom a kavicsot a parton,
a fürtfelhőkben minden kis redőt,
s izgága mormolással egyre hajtom
a mind lassabban kóválygó időt.
Összevegyül fejemben, ami fontos,
és ami nem. Türelmesen forog
a föld velem, míg vén fám zöldbozontos
karján beteg majomként guggolok.
Emberek, mint ki oszlopszentre bukkan,
szent borzalommal nézzetek reám!
A mellemen ezer csőrvájta lyuk van,
karó, mint lábam, nincsen oly sovány.
Álljatok meg, kis ételmaradékot,
ebnek valót, csupromba vessetek.
Kacagjatok ki, hisz van rá elég ok:
bolondosabban már nem festhetek.
Csontváz-kezem nem szór arra, ki így tesz,
madárganéjt. Ellenség, jó barát,
nekem nem árthatsz, rajtam nem segíthetsz.
Csóváld fejed, vonj vállat, s menj tovább.

 

 

 

Lángok árnyékában

(1957–1969)

 

 

 

 

Múlt

 

 

 

 

Egy városhoz

Nem maradhattam ott örök rabodnak,
de hogy eszembe sem jutsz, mégse hidd.
Kockaköveid bennem súlyosodnak,
bennem görbülnek nagy boltíveid.
Pupillám belsejére odafestve
szivárványló kép több ezernyi van:
barokk szentek bohókás, kurta teste
a falfülkék kis őrbódéiban,
a minaret nyurgán és magauntan,
földes szobák, vörös dunyhacihák,
a hétöles csontváz a múzeumban
s a rég kihűlt török cseréppipák.
A vicinális-vágány és a várrom,
mint víz alól, mindegyre fölmerül,
oly egyszeri s tünékeny, mint az álom,
de éles elviselhetetlenül,
s a térzene, a harsogón banális,
bakák s cselédek, hölgyek és urak,
és a merev, mézsárga napsugár is,
mint egy légben maradt táncmozdulat.

 

 

 

Gyermekkor

Süllyedő, már-már víz alatti tájék,
zöld lobogású alkonyi falombok,
hol rigófüttyel labdázó fuvallat
borzolja kék tollait a homálynak,
legelésző bárányát a mezőnek
bárányfelhőként tükrözi az égbolt,
a tóba hajigált sárgás kövecskék
mulandó gyűrűt vetve mondanak halk
búcsút vízen kívüli életüknek,
púpos kis házak roskadnak a nyárban,
s a mozdulatlan árnyú pitvarokban,
mint kő Buddhák, öreg parasztok ülnek.
Ó, gyermekkor, te múlt s jelenvalóság,
gyökeredet hol tapogathatom ki?
A jelen a jövőbe mártja arcát,
a múlt szoba, de elveszett a kulcsa.
A gyermek érti a füvek beszédét,
az állatok siralmát, s faggatásra
a madarak nyelvén tud csak felelni.
A sókristályba zsúfolt végtelenség
törvényeit otromba műszerekkel
hiába fürkészném: ott más a légkör,
az angyalok s a rémek másneműek,
a jó s a rossz egymás karjába bújó
ikerpár, alvó s lélegzésre nyíló
szájukon még anyatej csöppje fénylik,
ott súlytalan a sziklatömb, s a pelyhek
mázsát nyomhatnak, a kacaj s a sírás
határa elmosódott, öntudatlan
az ébrenlét, és oly megfejthetetlen
az álom, mint a fecskék s gyíkok álma.
A folyó itt folyik még, de a hullám
nem ugyanaz már. E hajózhatatlan
víz titkait soha ki nem beszéli
az idegennek a bejárható part.
Nem mondja meg, melyik az a vidék, hol
iszapba fúl a boldog önfeledtség,
mely ős-ártatlan habját átitatja,
sem, hogy hol ér a kikötők övébe,
melyek először zúdítják a szennyet,
az állat- s embervért a szűz mederbe.
A kielégítetlen múltba-vágyó
be kell hogy érje unott önmagával,
s az elmúlás szörnyét kell hogy becsapja,
örökkön szaporítva mit sem érő
tarka álöltözeteit, vagy inkább,
áhítozva a nagy leszámolásra,
le kell hogy vesse maszkjait, ruháit,
miként végső fátylát a szív ledobja,
ha ráriad a szégyen reggelére.

 

 

 

Alkony

Georg Trakl emlékének

 
Vérét hullatja már az esti csillag,
egy elhajított labdarózsa robban,
s a barlangokban meggyűlik az illat,
mint óriás gyógyfüves-dobozokban.
Fenyők sötétzöld lángja csap az égre,
s megint le a párás vadonba tódul,
ciripelő mezőkre visszanézve
sír a kanásztülök búcsúztatóul.
Homály szövi szálait a bokorban,
s kisüt egy sistergő szempár parázsa.
Az ég alján, hol színleg nyugalom van,
nagy bíborsebek nyílnak kacagásra.
Az élet egyre haldoklásgyanúsabb…
Hol istenét imádja minden állat,
a zöld szentélyek tömjéncsendben állnak,
s köröttük holtak kék árnyai kúsznak.

 

 

 

Évszakok temetője

Mozdulatlan csillagi tájakon
tavasz, nyár, ősz, tél százéves kacatja
keveredik el, s a hallgatagon
derűs enyészetnek magát megadja.
Páfrányok nyúlnak ki felhők mögül,
mélytengerben szunnyad el a szivárvány,
s kánikulák verítéke kövül
cseppkőbarlangok kupolahomályán.
A szerepüket eljátszott terek,
korok és klímák, kallódva a boldog
valótlanságban, földerengenek.
Rothadásukban megvigasztalódott
gyümölcsök érnek, sarki-fény-szerű
sugárzásban a zöldár tovaharsan,
s a tavaszangyal rügyező nyelű
dárdájával kotor a jégavarban.

 

 

 

A halottak folyói

Ott hömpölyögnek, kanyarognak,
ahol sohasem jártunk, te meg én,
rőzsetűzfényű estéktől lilák,
vagy kékesfeketék és görcsösek,
mint erek egy vénember kézfején,
fölöttük tarfejű madár rikolt,
s úszik rajtuk seregnyi holt,
tátott szájjal bámulva fölfelé,
s mindegyik oly bambán kedveszegett,
mintha nem látott volna még eget.
Már-már ocsúdnak, szemüket kinyitva,
s képek születnek emlékezetükben,
egy város, egy házsor, egy nő szeme,
s úgy hatol a víz füljárataikba,
mint formátlan, de ismerős zene,
s mikor már kép a képpel összeállna,
s a zenéből kihallanék a dallam,
rájuk a folyók zsarnoka, a szél csap,
hogy az emlékszövevényt szétzilálja,
s szétfoszlik a ritkás, semmicske fátyol,
mert a holtak emléke annyit ér csak,
mint hóemberek álmai a nyárról.

 

 

 

Boldog vándorok

Mily révületben úszik
a boldogok naszádja,
túl ama kikötőn, hol
emlékek horgonyoznak,
túl szivárványain
idegen csillagoknak!
Mily könyörületes szél
simul vonásaikhoz,
hogy mosolyogni lássa
a déli félhomályból
éjféli ragyogásba
költöző arcokat!

 

 

 

Lányarc

A piros alma mosolyok
elefántcsont lépcsőn gurulnak.
 
Házikó az orr,
 
páros ajtaján
 
ki- s bejár a lég,
 
mint vendégsereg.
 
Halántékmezőn
 
halványkék erek
 
csörgedeznek el.
 
Gyöngykagyló a fül.
 
A homlok fehér
 
templompadozat.
Varkocsok, szűz, fekete papnők
járják éjféli táncukat.

 

 

 

Pusztuló arc

Lazulnak engedetlen izmai,
tojásdadsága petyhüdtebb, seformább.
Önnönmagát pusztítja ki
a korhadó, a szétzüllő mennyország.
Bizonytalanba szálló angyalok
viszik el szárnyukon a pírt s a hamvat.
Lakatlan égtáj, kiszipolyozott,
forró szelektől szántott, puszta gyarmat:
helytartója a keserűség.
Ez volt az a vidék,
hol nem tudtam betelni a derűs ég
mosolyával, ahol ezernyi kék
tavacska csillogott, ahol a szellem
s érzékiség egymást ölelve alvó
testvérek voltak, hol a kegyelemben
benne zengett a kérés, mint harangszó
a homályban, benn élt az indulatban
a szelídség, ösztönben a szemérem,
s a mondott szóban a kimondhatatlan?
Meddő gőg a lefittyedt szájszegélyen…
Mint kém a titkot, úgy viszem tovább
a sárga fogsor csontvázmosolyát,
míg a képmutatás meg az iker
gyanakvás nyelvet öltöget
az arcból, melynek már kerülni kell
az irgalmatlan tükröket.

 

 

 

Az aszkéta pillanata

Aszú fügebor cellaéjjele,
hol vérszínű nyugtalanság világol,
s mert éjről-éjre birkózik vele,
mindent tud immár a paráznaságról.
Mérget lehel ki, úgy hozzászokott
a kígyó mérgéhez, mely egyre marja,
s most végre a hüllőt, az undokot
elfogta, s tagjai köré csavarja.
Átlépi az önmaga húzta kört,
és kéjesen förtelmes testet ölt
minden káprázata, mit visszafojtott.
Két orrlyukából sistereg a fény,
s kivirítanak kéz- és lábfején
a stigmák, arcán csillaglepra-foltok.

 

 

 

Kettősség

Ha a szellem testköréből kiléphet
egy kis időre, zakatolva jár
az agyvelő tovább is, mint kitépett
pókláb, amely pók nélkül is kaszál.
Felhőt követ a szellem s csapodár fényt,
az agy csak a felhúzott szerkezet
gépösztönét, míg óriásbogárként
fal az óra percegve perceket.

 

 

 

Futószalagon

Terhei vagytok, terheket vivő
emberek, a világnak, s elragadja
e megrakott rakományt az idő
magatok gyártotta futószalagja.
El fogjátok mindig szalasztani
a percet, melyben szökhetnétek. Ó, ti
dohos fájdalmak átalagjai,
kiirthatatlan képek hordozói!

 

 

 

Ismeretlen hatalmak

Ha dől a fal, a már vállal nem tartható,
 
megmentenek
a legbenső világ homályában lakó
 
kis őrszemek.
Tárnáim éjjelén nyüzsögnek tettre kész
 
alakjaik,
s öblítik szüntelen vérpályám gyülevész
 
salakjait.
Az arc nélküli rém, ha ők lépnek elő,
 
nem oly merész,
s megáll az idegen arcokból rám törő
 
hullámverés.
Lelket belém, mikor föladnám a csatát,
 
türelmük önt.
Gyümölcsharangjukat így kongatják a fák,
 
ha tűz dühöng.

 

 

 

Együgyű könyörgés

Csak egy hajszálat adjatok,
abban is megkapaszkodom,
s le nem zuhanhatok!
Tanítsatok egy percen át,
s megfejtem én a nap arany
tallérjának köriratát!
Ó, adjatok ez egyszeri
arc helyett kígyóbőrt nekem,
amit le tudok vedleni!
Adjatok olyan szavakat,
mik fületeknek kedvesek,
hogy megmenthessem magamat,
ti, üres egek szökevény
hatalmai, s tűrjétek el,
hogy megtartsam, mi nem enyém!

 

 

 

Várakozás

Öregedőben a szív egyre várja,
hogy valami kimondhatatlan,
szem és homlok mögötti virradatban
kezdődjék ég és föld színváltozása,
s éjek, napok titkukról valljanak.
Lassan száll fel a fakó boltozatra
az elmosódott, lomha nap,
s lenn a lapályra sárga fényt vet.
Bozótosukban kushadnak az évek,
s falánk vadállatarcuk eltakarják.
A fölrepedt föld gyűrődéseit
a sugarak mint hogyha kivasalnák.
Az idő nagy békességben telik.
A gyapjas felhők kék mezőn delelnek.
A legyezőalakban terjedő fény
észrevétlen hatol be a homályba,
ahol őslények árnyékai élnek,
és történelem előtti szerelmek,
míg ő a sűrűben tapogatódzva
rálel saját rég otthagyott nyomára,
amely el nem enyészett mindazóta.
Ösvényre lép, hol rég haladt át,
váratlan minden, mégis egyszerű,
ugyanolyan a lomb s a fű,
ahol különös maszkokat lát,
félig elfelejtett halottak
laposra préselődött arcait.
Az erre járók őrajtuk taposnak.
Megáll szorongva, összerezzen,
mint aki sejti már a csapdát.
Ferde sugarak nyílvesszője éri,
feszélyező emlékek fojtogatják.
Tudja, bekerítették. Visszatérni
nem lehet már. Jobb, ha magát megadja,
s eltűri, ami elkerülhetetlen.

 

 

 

A távozó

Mögötte hosszan kígyózott az út,
érdes cirádáit fülébe véste
a láthatatlan tücskök cirpelése,
légoszlop nyomta, fullasztó teher,
s erdő nyelte el, mikor alkonyult.
Ő ment tovább, nem lankadó iramban,
s látta lombok között a holdvilágot
vörösleni, mint hegylakók tüzét.
Faodúkban kongott a tompa tamtam,
magasból hulló tüskés fénynyalábok
súrolták arcát, súrolták kezét,
s zöld selyemből szőtt égi létrák,
léggyökerek keresztezték a léptét.
Így jutott a bizonytalan terepre,
ahol fehér foltot mutat a térkép.
Itt-ott hideg rovarfény foszforeszkált,
és egyenletes zümmögés követte,
míg a bozótban támolygott vakon,
ahol emlékei szétrongyolódva
akadtak fenn mohó faágakon.
Tudta, hogy így lesz, tudta, hogy mi éri.
Tudta, hogy nincs mód visszatérnie.
Reggel füvetlen tengerpartra ért ki.
Mint nap az égen, lüktetett szive.
Ő bandukolt a forró ragyogásban,
amely minden homályt magába nyelt,
s nem hagyott hűset. Mégis lehevert.
A partra dőlt, hol mindörökre nyár van.
Fáradt volt. Aludni akart.
Aludt. Árnyéka testéből kilépett,
mint aki jobban tudja, mit tegyen.
Ment az árnyék, kémlelte a vidéket,
letérdepelt, megmosta arcát.
A test földön feküdt, élettelen
tartásban, úgy, ahogy magára hagyta.
Föltekintett az árnyék, föl a napba.
A nap mereven nézett vissza rá,
mert egy percig habozva állt még.
Nem látta senki, hogy az árnyék
magától hajolt a tagló alá.

 

 

 

Megnyugvás

Növényi sejtek öntudatlan mámora,
állatok álma, az el nem gondolt gondolat
békéje tölt el. Látni nem vágyó szemem
homályt iszik, barlangfal ábráin legel,
mozgást ha lát, kialudt lángok árnyait,
s magába fordul, mint aki mindent megbocsát.
Mit látna, hogyha látni akarna? Völgyeit
és kúpjait kopár arcoknak, a szemgödör
kéken ragyogó vagy nyálkás, poshadó tavát,
körültűzdelve a pillák pálcikáival,
tar koponyák fennsíkját, szőke s barna haj
őserdejét, talányos horpadásokat,
terméketlen hegeket s a fül cseppkő-alakzatát.
S ha mindezektől elfordulna is, magát
látná mindenben, ami fut, üvölt, sziszeg,
prédára vadász, vagy föld alatt növeszt gumót,
nyüzsögve, veckelődve küzd az életért,
s hozzá tapad még kínban haldokolva is,
bár nem tudhatja, volt-e célja küzdeni.
Nyugodt vagyok, mert lassan újra az leszek,
mi voltam egykor: bár piciny részecske csak,
de végtelen fény része, oszthatatlanul
egy a szájjal, mely szalmaszálon fújja ki
színes világbuborékait, tűzgömbjeit,
s míg engedi felszínüket burjánzani,
kedvére van milliónyi tarka semmiség.
Érzem, hogy lassan elnyüvöm kölöncömet,
csontszerkezetre húzott gyatra burkomat.
Legyűröm az önzést, vérre szomjas kannibált,
és bűneim kígyóbőrét levedlem én.
Szétszórom azt, mi mérgező, bár súlytalan,
a gondolat mihaszna pitypangpelyheit,
az értelmetlen ösztönök darázsraját,
és visszanyert hazámba nélkülük megyek,
hol ismeretlen a boldogság s a szenvedés…

 

 

 

Megbántott halottakhoz

Ti, kik az éjben, melynek neve nincsen,
puszta névvé, majd éjjé foszlotok,
szánjátok meg függőleges gerincem,
vízszintesen is büszke oszlopok!
Mit arcotokba vághattam, a szégyen
visszaháramlott a fejemre rég,
szívem puhára főtt saját levében,
hogy megutálja a saját levét.
Az ágyakat, mikben lehorgonyoztam
hűtlenségből, mely titeket gyötört,
szú ette szét. Súlyotoktól nyomottan,
magához ránt, majd eltaszít a föld.
Hatalmat ad fölöttem némaságtok,
hatalmat, milyen emberé soha.
Arcok töredezett foncsora tátog,
és vicsorog a tükör fogsora.
Mert hathatósabban vádol, ki vádol,
de szó nélkül. Leselkedik reám
az embriós üveg spirituszából
az emlék tején hízó halmagány.
Arcáról a kencét, hogy végre lássam
igaz mivoltát, lemossa a múlt.
Menekülök a parton álruhásan,
de pőre árnyékom már vízbe fúlt.

 

 

 

Töredék

Valami történt, amit most sem értek:
egy éve nem szólsz hozzám. Furcsa csönd ez.
Egy várost, hol a tornyok égig értek,
közömbös mozdulattal összedöntesz,
s a rom fölött bolyongsz, te szép kísértet.
A küszöbökről szétroncsolt kutyák
halálig hű tekintete követ,
de vádolnak az üszkös csonkú fák,
üres talapzatok, málló kövek…
Mint istennő, ki hasztalant teremtett,
továbblebegsz, hogy feldúltad a rendet.
Kéklő csóvák nyomodba sisteregnek,
de félelem nélkül haladsz előre
te, a hideg égövnek kedvelője,
hogy gőgöd oltárán magadnak áldozz.
Hát tudd meg végre: nincs közöd a fákhoz,
nincs közöd a plántákhoz és füvekhez,
az állatokhoz és az emberekhez!
Hozzám se..................

 

 

 

Vád

A lombok közt fekete csónak
imbolyog át. Fülelve vársz.
Nem félsz, amikor mozgolódnak,
kiket nappal sötétbe zársz?
Nem félsz, hogy rád ismernek ők,
a csülökkel, manccsal, karommal,
halfarokkal, nyálkás uszonnyal
lassan, döcögve evezők?
Mikor átvonulnak fölötted,
nem félsz-e, hogy egyszer kikötnek
az éjfél tömör cölöpén?
Nem félsz-e, hogy gyűrűbe fognak,
mint vérző, eleven sövény,
s nem ismervén szót, rád vakognak?
Nem félsz-e, hogy szügyükön izzik
magad sütötte bélyegük,
hogy levegődet elirigylik,
és ketrecbűzük mellbe üt?
Őket örökre el nem zárhatod:
hiába minden rácsok és falak,
ha majd, mint tarka címerállatok,
rád rontanak.

 

 

 

Kerüllek már

Kerüllek már. Nem látlak hetek óta.
Nincsen mit mondanom, vagy mondanod.
Egyetlen fényképed asztalfiókba
 
eltemetett halott.
Mint annyi más harc, meddő ez a harc itt,
föl nem adható s meg nem nyerhető.
Egy arc kiszenved, s megmarad sok arc, mit
 
nem nyel be temető.
Nem akarlak szeretni. Nem szeretlek.
Gyöngeségemért magamat szidom.
Sohase tudd meg, mily fények lebegnek
 
képzelt arcaidon!

 

 

 

Kétségbeesés

A gyertyák visszaszívják lángjukat.
A vázából kihajlik az ottfeledett
csokor sárga árnya. Kaparászás
hallatszik a falban, nemsokára kibukkan
egy kar- vagy lábszárcsont a tapétán.
A le nem járt óra tehetetlenül megáll.
Madarak menekülnek szélviharban.
Kék vijjogás karcol jeges tetőket.
Ledobja batyuját az országúton a vándor,
lába nem viszi, lefekszik meghalni a hóba.
Az űrben bolygó földteke bordaközeiből
meghallgatásra nem lelő panasz vonít.
Felül ágyában az aludni nem tudó.
Magánya csordogál szürke arca árkaiban.
Belényilall az új megaláztatás.
Már nem fiatal, érzi szervei súlyát.
Tüdőben, szívben gyűjti hadát a romlás.
Arcot keres tekintete, de nem talál.

 

 

 

Menekülő szív

A bottal ütlegelt szív
vakon ugrik előre,
s utat törni igyekszik
a tompa sziklakőbe,
mit szánalomra lágyít
reménytelen szökése.
Nyű fúrja be magát így
egy lábujj éjjelébe.

 

 

 

A megalázott

 

1

Mi voltál nékem? A vágynak, a kéznek
érinthetetlen, mégis hangszerem.
Az élő, mégis kristálytiszta lényeg.
Mi voltál nékem? Minden. Mindenem.
Kuszált agyamban szentté vált, rögeszmés
ragaszkodásom tárgya, itala
fényszomjamnak, az elrontott teremtés
kivétele, büszke diadala.
Mi voltál nékem? A váratlanul
talált kincs, mely koldus ölébe hull,
szelíd balzsam a lét minden sebére.
Közeledő, vigasztalást hozó,
majd elforduló, tűnő lobogó,
hajótörött szív szétfoszlott reménye.
 

2

Én mindig tudtam, hogy a kárhozottak
titokban testvérüknek tartanak,
hogy egyszer majd mint lélegző halottat
zárnak körül a koporsófalak,
s uzsoraárát a boldog napoknak
behajtja egy ki nem hívott harag.
Én mindig tudtam, hogy büntetni fognak,
de nem sejtettem, hogy teáltalad.
Én mindig tudtam… Eh, semmit se tudtam!
A keserűség forrásként kibuggyan
belül, s betömhetetlen árkot ás,
gyógyíthatatlan, indázó sebet.
Ma már tudom, hogy el nem követett
bűnökre soha sincs feloldozás.
 

3

Mióta élek, ő is bennem él,
s én csillapítom, egyre fékezem.
A démoni, formátlan szenvedély
birokra kel, viaskodik velem.
Hét évet átalszik, tunyán henyél,
s egyszerre rám ront orvul, hirtelen.
Csóvát lobogtatok, attól se fél,
ő gyilkosabb fegyvert hoz ellenem:
nem képzelt bánatot, mely tetszeleg
magában, nem kacér agyrémeket,
de a megrendelt halált, a valódit;
arcot öltő gomolyt, mely fölmerül
a semmiből, s én tehetetlenül
nézem, amint lassan kirajzolódik.
 

4

Félszeg kalandvágy megszállottja lettem,
ifjúságomba visszavittelek,
s álomban ismert, ébren ismeretlen
barokk tornyok közt kószáltam veled.
„Talán csoda történik” – képzelegtem.
„Felejtünk kínokat, förtelmeket.”
Nem sikerül soha a lehetetlen.
Bolond tervezgető a képzelet.
Foszló szivárványgomolyagon át,
az együtt látott csorba koponyák
sárga kezüket tiltva emelik föl.
A mélybe kézen fogva zuhanunk,
de a föld hátán nincsen egy utunk.
Nem válthatlak meg kísérteteidtől.
 

5

Cserépre tört maradék büszkeségem:
szólok, s nem én vagyok az, aki szól;
fénylő kavicsért túrok a szemétben,
tengődöm más elmék koncaiból.
Önmagamat fogyasztom és fölélem;
a majomi, személytelen vigyor
átüt a túlápolt egyéniségen,
s a köszörű-idő porrá csiszol.
Hajam kihull, és fogaim kitörnek,
a kérés átokszóként visszaförmed;
mi másnak szárnyat adna, földre ránt.
Kapaszkodom siralmas tévhitekbe,
s a rosszat szülő jó szándék sziszegve
arcomba visszasújtó bumeráng.
 

6

Szomorú, ha a szív megalkuvást
keres; szeretni szomorú felényi
szeretetért, vagy annyiért se, mást.
Szomorú lesz még húsz évet leélni.
És szomorú a lassú rombolást
önmagunkban beletörődve nézni,
a sejtjeinkbe szívódott tudást
viselni, s testet, elmét nem cserélni.
Szomorú bízni az esetlegesben,
s hogy örök önvád közben is nyesetlen
bűnöknek hajt ki bennünk busa bokra.
Szomorú bámészkodni ténferegve,
mások fölött felragyogó egekre,
mások felé forduló mosolyokra.
 

7

Csak egy arccal szegényedik világod.
Csak egy fokkal lesz sápadtabb a nap.
Csak egy rabszolga sír, egy megalázott.
Csak egy vadállat nyí korbács alatt.
Csak egyvalaki nem jön, hogyha várod.
Csak egy árnysáv pásztázza a falat.
Csak egy ízzel lesz keserűbb magányod.
Csak egy perced, mely önváddal marat.
Csak egy madár verdes redőnyödön.
Csak egy szegény dalt fojt meg a közöny.
Csak egy láng huny ki, mely szenét fölélte.
Csak egy emlék kószál majd hontalan.
Csak egy út vesz a ködbe nyomtalan.
Csak egy földrész süllyed tengerfenékre.

 

 

 

Hamualma

Kizsarolod a szélcsendtől nyugalmát,
hogy égető homokvihar legyen.
Emléked holttengeri hamualmák
ízét idézi fel most ínyemen.
Ha föld vagy, néped meghal szomjan, éhen,
ha barlang vagy, benned tigris tanyáz,
ha templom vagy, nem mondanak misét benn,
ha ház vagy, hát lakatlan az a ház,
rozsda hízik a kulcstalan vasajtón,
vakablaktól vakulnak a falak.
Nem ítéltelek el, csak a tulajdon
irgalmatlan szívedre hagytalak.

 

 

 

Múlt

Nem indulok feléd többé zarándokútra.
A felhőt, mit körül holdfényszalag szegett,
felhúzták éjjel a kalózok árbocukra,
s tavi ősz lázbeteg freskói kéklenek.
Tétován meg-megáll a szél, ha földereng is.
Nem a lég árama, de az idő sodor
tájat, várost, szobát, miket oly messze elvisz,
s arcot, mely félig arc, félig már ködgomoly.
Mozdulatlan, tutajravatalra kötözve
úszik mindaz, mi volt, s elúszik hidegen,
elúszik céltalan, elúszik mindörökre,
és nem üzen neked, és nem üzen nekem.

 

 

 

Az elveszettek

 

Fonogatja fölöttem a mélyvizi csöndben

csillagkoszorúit az éj.

Radnóti Miklós

 
Kiket a partfokról tengerbe dobtak,
 
fogják a víz alatt
egymás kezét az imbolygó halottak,
 
hogy szét ne ússzanak.
Míg béna arccal befelé figyelnek,
 
nézik őket achát-
szemű spirálok, pikkelyes tekercsek,
 
halfarkú rózsafák.
Álmuk ellop egy-egy arcot a partról,
 
de oly viaszfakón,
hogy meg se hallják, ha jelzőharang szól
 
az elsüllyedt hajón.
Bár félelmükben egy-nyájba verődnek,
 
a vízi istenek
nem fogadják be halnyájukba őket,
 
s mikor fejük felett
a hűs árnyú jégtáblák áthaladnak,
 
meg-megborzonganak.
Nincs melege a te zöld sugaradnak,
 
tenger alatti nap.

 

 

 

A vár

Híján a védők kénnek, puskapornak,
a víz se futja pár napnál tovább.
Tán levegő se hatol be maholnap
az egyre fojtóbb ostromzáron át.
Csoda, hogy eddig tartották a várat,
mely egy haldokló tartomány szive;
kúszó hullámlökésekben beárad
a poshadt ároklé pincéibe.
A védőszent a zászlón, fiatal s agg
vitéze a szitává lőtt falaknak
az éjszakai nagy rohamra vár,
s küzd, míg a végső bástya is le nem dől,
és vér szárnyal fel az ütőerekből,
lángvilágú éjben sötét madár.

 

 

 

A kapu

A földdel egyenlő városfalaknak
kapuja még áll, – körül holt romok.
Sivatagi szél meddő ajka hagy csak
egy napórán szenvedélyes nyomot.
A múlás malma már üresen őröl,
a romlás nem csaphat több dáridót,
s mit sem tudhatnak az építkezőről
a messziről jött expedíciók.
Járhatatlan magánya süppedékeny
homokjában elakad a kerék,
s a számum porszemcsés leheletében
emlékét szimatolják a tevék.
Amit koncul kapott itt az enyészet,
félig volt csak város, félig hazug
kulisszaálom. De még századévek
múltán is megbámulják a kaput.

 

 

 

Lángok árnyékában

 

 

 

 

Amit az ember a földön tehet

Tüzet szítani, hogy kezünkbe marjon
a visszaharapó láng.
Szomjazni, hogy az első korty után
magába szívja vizét a pohár.
Tovarohanni eszelős
sikoltásoktól tarka folyosón,
megtartva ép eszünket.
Hurkot vető fények közt elterülni,
s várni, hogy a fegyver lesújtson,
vagy haladékot adjon valami
arcunkat félreértő könyörület.
Kihívó szókkal ingerelni
a más irányba forduló közönyt.
Tengődve a megszokható veszély
színtelen közegében,
titkos ablakra lelni,
s az ötszáz évvel ezutáni város
elmosódott képét megsejteni.
Betömött füllel is figyelni
elfojtott, ismeretlen hangokat,
s fölpeckelt szájjal is felelni rájuk.

 

 

 

Tanulmányfej

Kassák Lajos emlékének

 
A boltozatos, napsütötte koponya
magába gyűjtötte a fényt,
mely most ott foszforeszkál
a szürkületben,
a mozdulatlan szemgolyók felületén.
Szabálytalan görbületek,
redők…
Két rézsútos vonal
az orrcimpáktól a szájszögletig,
akár az óra arcán
a mutatók érzékeny csápjai.
Az arc befelé hallgatózik,
ahol időtlen zeneszó
hullámai áradnak és apadnak,
s már-már kicsapnak a homlok mögül,
hol láthatatlanul vérző nyomot hagyott
a kalap szoros töviskoronája.

 

 

 

Nyári kert

Lángszínű arc lobog a virágágyak fölött,
elfonnyasztja lehelete a sápadt rezedákat,
szája vért fröcsköl szét a bokrokon,
tüzének tűrhetetlen tébolyától
vöröslenek tehetetlenül a kőfalak,
és kemencévé fűlnek a szobák.
Kivégzett ingek lógnak a szárítókötélen.
A fakózöld gyepen halott jár láthatatlanul.
Mintha a kora délután a pusztulásba tartana.
Sötét kőtörmelék alá
bágyadtan siklik a gyík.
Tetőcserepekben megbújt vigyor
kísér mindent, ami még eleven.
Puskaporos hordón ijedt szobor
áll a kert közepén,
a robbanás előtti pillanatban.

 

 

 

Csalogányok

Az éjszakai park
alvó lombjaiból
halljuk az énekest,
a holdfény-mosta dalt,
a bársony csattogást.
Le nem kottázható
magasságokba tart,
s elhallgat hirtelen.
Felhangzik válaszul
egy fürge fütty: ezüst
tőr, mely koromsötét
drapériákba szúr.

 

 

 

Zarándokút

Fölfelé megyek vánszorogva
belső hegyomlásom görgetegén,
méregzöld fenyvesek között,
ezüstté őszült alkonyatban.
A sűrűben félénk füst nem bolyong,
nem próbálnak szárnyra kapni a sziklák,
madár nem rikolt figyelmeztetőn,
csak sárgult fű zörög,
csak zihálásom fújtatója
éleszti lépteim tüzét.
Tekintetem elvész a szürke égben.
Egy forduló után,
amelyet még sötét bozót takar,
megpillantom talán a jelenést,
a csontszikár, páncélos alakot,
a seszínű sohase-voltat,
aki táblát mutat felém,
hol legféltettebb titkaim olvashatók,
aki ismeretlen nyelven kiált
álomban hallott, régi átkokat,
s szavára hamuvá kell omlanom.

 

 

 

Levegőért kapkodva

Mintha tágas termeken keresztül
levegőért kapkodva futnánk,
hogy még egyszer hallhassuk hőskorunk
naív csataképeinek
iszap-csendbe süllyedő zaját.

 

 

 

Zsákutca

A biztonság unalmas
nyúltornyából néha előmerészkedsz,
s késpengeélű éjszakában
botorkálsz, hogy megtapogasd
a zsákutca végében a falat.

 

 

 

Önismeret

Agyrémek – foszforos szárnyú legyek
koponyám gyufásdobozában.

 

 

 

Munkamódszerül

 

1

Oly vigyázva illeszd szóhoz a szót,
mint akit csak saját
távolléte bátoríthat beszédre,
s oly aprólékos-pontosan,
ahogyan a halál fiatal arcok
évtizedek múlva megjelenő
ráncainak tervrajzán dolgozik.
 

2

Úgy nézd a jelenségeket,
mint ahogy a be nem kötött szemű fogoly
látja a fákat, bokrokat,
egy pillanattal a sortűz előtt.

 

 

 

Olyan világban éltem

Olyan világban éltem,
hol bárgyú kések szeleteltek
búzacipó-mosolyú arcokat –
hol főzelékszagú homályban
fortyogva pangtak el az eszmék –
hol a sárból gyúrt ember
sárból gyúrta isteneit.

 

 

 

Elfelejtett szavak

Fakuló partra vetve,
az eszmélet szegélyén
alélt hajótöröttek
hevernek a homokban
só-marta szemgödörrel,
gubancos, szürke hajjal,
püffedt lábuk kinyújtva.
Nyers szél csapkodja őket,
fölállnak, tántorognak,
bágyadtan visszarogynak
a kagylótörmelékes,
kényelmetlen fövenyre.
Erőtlen fejtörésben,
tétova akarásban,
aluszékony szivekben,
tört fényű mosolyokban,
ellobbant fáklyafényben,
földmélyi motozásban,
töppedt falevelekben,
föl nem épült falakban,
a csillagok porában
kallódnak…

 

 

 

Álmatlan éj

Éj, forró, lüktető éj!
Te naponta táruló anyaméh!
Újra meg újra
visszafogadja menedéked
napfényben perzselődött,
őszülő magzataidat.
Enyhíted sebeik tüzét
templomboltozatod alatt,
akol kéklőn ketyegő csillagok
mérik hozzávetőleg az időt,
s lassan mozgó fekete ingák
szabályozzák vonagló éveinket.
Verítékálarc takarta arcok
úsznak benned mozdulatlanul,
szótlanul, bár minden pórusukból
lucskos fájdalom szivárog.
Hömpölygeted jelképeidet:
mák virágából font koszorút,
lanthúros teknősbéka-páncélt,
halott fehér madarakat,
szelek hangján szóló csengettyűt.
Messziről halványzöld part dereng.
Kagylózúgásodban hallatod
a be nem váltott ígéretet,
gyertyalánggal festesz falra vért,
haldokló száján kibuggyanót,
csontvázunkat formálod ki őszi
tar gallyakból, túl az ablakon.
Ó, szoktass hát a meg nem szokhatóhoz
engem, ki ébren hányódom a baljós
lószőrmatrácokon! Mérgezz igéző,
kecsegtető káprázatokkal is,
másképp nappal elhanyatlanék,
ha túl is éllek, örökkévaló,
téged naponta, s új erőre kapva
ébredek, mikor hatalmadat
megtöri az első halvány sugár.

 

 

 

Az ősz

Szégyenkező leányként áll a nyári tájék
a gyertyafényben úszó ég alatt;
ledobja testéről a tarka rongyokat,
s hideglelős ölelkezésre készül.
Kínpadra vont madár
sikoltását utánozza a szél,
majd lenyomja az aggastyántanyák
füstjét a fuldokló mezőkre.
Az erdő sűrűjében láthatatlan
csőrök szemelgetik a haragosvörös bogyót.
Kockakövekből épült tömzsi bástyák
és négyszögű, vasrácsos ablakok.
Mint hogyha a toronyszobából
egy főkötős hajdani aggszűz
sárga arca kandikálna ki
a hegygerinc felé, honnan az alabárdos őrök,
petyhüdt fitymaszerű sapkával fejükön,
topogva elvonultak.
Kigyomlált fejtető a messzi fennsík.
Mogorva arc a távoli sziklatömb.
Szemöldöke a kúszva el nem érhető
tövisbozót. Bajsza elfajzott bujtovány.
Vörös szakálltüskéin régi szégyen
vet lángot alkonyatkor.
S elkezdenek a hallgatag növények
fonnyadt indáikkal tapogatódzni,
mint szánalomra méltó koldusok
vakságuk börtönében,
s bizonytalanba száll szomorú panaszuk:
 
Minket szegényeket
 
cudar szél tépeget
 
cudar szél fosztogat
 
zöld bőrfoszlányokat
 
zöld arcok rostjait
 
zöld szárak roncsait
 
röpítve ellohol
 
nem csillog sárga por
 
a méhek potrohán
 
hull párta és kocsány
 
meddőn hull el magunk
 
jaj olyanok vagyunk
 
mint a szökött halott
 
kit vonz egy fényszelet
 
ki félreoldalog
 
élők közt ténfereg
 
élők közt ácsorog
 
majd visszatántorog
 
a négy veremfalig
 
hol nyugton alhatik
 
többé nem háborog
 
megadja csontjait.
És mintha csak halálukat siratná,
elered az eső.
Lüktető, személytelen zokogás
rázza a fákat, bokrokat.
Erdők sóhajtozását hallani.
Nyálkás növényi vértől latyakos
zöld leple a mezőnek.
Folyókák sodrában virágmaszat
s üres bogárpáncél hajózik.
És éjszaka
mintha a láthatatlan csillagok
hullatnák könnyüket a földre.
 
Égből a földre
 
földről a földbe
 
lombról fatörzsre
 
törzsről fatőre
 
tőről gyökérig
 
gyökér tövéig
 
a föld szivéig
 
magasból mélyre
 
kéményszegélyre
 
tetőcserépre
 
homokszigetre
 
a kerti gyepre
 
virágkaróra
 
szürke folyóba
 
mocsári tóba
 
üres malomra
 
a sírhalomra
 
fekete földbe
 
a szemgödörbe
 
a szájüregbe
 
aláperegve
 
alácsorogva
 
semmit se fogyva
 
alászakadva
 
el nem apadva
 
hízva a földben
 
keringve körben
 
földről a légbe
 
légből az égbe
 
összevegyülve
 
felhőbe gyűlve
 
égből ömölve
 
megint a földre.
Ilyenkor pókhálósodik meg
arcunkon a mosolygás.
Ilyenkor tapintjuk ki az erek
félhomályában bolyongó halált,
s tápláljuk öntudatlan sejtjeinkben
a meghúzódó férgeket.
Ilyenkor merülnek alá a szörnyek,
s alusszák tél előtti álmukat
szerelmeink barlangtavában.
Ilyenkor jár a lélek
az álom és a tetszhalál határán,
és lát sosem-volt képeket,
szivárvány ívén hintázó halat,
kemencetűzben alvó csecsemőt,
faodúban országos dáridót,
hol hímoroszlán szőke lányt ölel,
s hóemberek gőzölgő puncsot isznak.
 
Mit lát, ha lát?
 
Lépcsők sokát
 
díszes lakot
 
fénycsarnokot
 
márványlapot
 
trónon napot
 
ércharsonák
 
zengő sorát
 
lángkoronát.
 
Mit lát ha lát?
 
Ködös tanyát
 
kehes banyát
 
szemben csipát
 
szájban pipát
 
dunyhacihát
 
krumplit babot
 
borulatot
 
dúló ragályt
 
hulló homályt
 
emberhalált
 
idült fekélyt
 
fekete vért
 
gyötrelmes éjt.
És már semmit se lát, csupán az őszi
sötétséget maga körül.
Mint a fának, szél rázza lombját,
gyökerei a sáros földbe nyúlnak.
Hallja a nem szájból jövő panaszt,
érzi a nem szemből hullt könnyeket.
Az álom és a tetszhalál határán
didereg, s már-már öröknek hiszi
az éjszakát. Úgy véli, hogy a hold
sírban talált, penészes pénzdarab,
s derengés láttán szürke hóesésről
képzelődik, pedig virradni kezd.

 

 

 

Önéletrajz helyett

Fogyó világosság köröskörül.
Az olvasatlan könyvsorokból
alkonyati szemrehányás szivárog.
Az öngúny tűszúrásait
elkendőzik az arcon
a tükörre rászáradt légyköpések.
Megáll-e az idő,
hogy a kicsorbult körző
krikszkrakszait jóvátehesse?
Haszontalan kibúvó:
parókát tenni kőszobrok fejére,
vagy holtak szájába bort tölteni,
mint annyian cselekszik.
Ügyet se vet mások tálkáira,
súlyaira, aki megmérte önmagát,
aki jól látja már,
hogy omló falú kastélyhoz hasonlít,
hol a háznép kihalt,
de a zászlót bevonni elfeledték.

 

 

 

Születésnapomra

Mésztől szűkül az ér, a szív, az agy,
de egyre tágul az önismeret,
amíg holttá meredt
rákok, csigák között magamra hagy
a tél elől hátráló tengerár.
Az öregedő arc rongyfüggönye
eltakarja a fiatalt.
Ha nincs miért, a lélek küzdjön-e,
ha nincs, csak az árnyékok lakta part,
csak a növényt nem tápláló föveny?
Időfoszlányokat szór szét a szél,
s forr az időtlen üst,
hol egyre fő a friss velő s a vér,
míg kiherélnek szigorú ezüst
arccal a nem nélküli angyalok.
Tegyek úgy, mint az öngyilkosjelölt,
mint a gyáva szemfényvesztő, aki
soha legyet sem ölt,
s amíg pohárban tablettákat old,
tudja, hogy úgysem issza ki?

 

 

 

De profundis

Nem ráz meg többé tornyokat sóhajtásom szele,
vérem piros folyója nem zúg át a földeken.
Képmásomat sziklába nem faragják
ormótlan nagy kezükkel
kőbaltás óriások.
A szerelem karácsonyfája,
ahol a vágy színes gyertyái égtek,
valami messzi gyermekkorba csúszott,
s a könny, mit értem ejtenek,
nem friss halottra, múmiára hull.
Hová lettek a fiatal nők,
kik szívem rózsaszín lazacszeleteit
tartósították illatos olajban,
és spulnira csavart
érzelmeimet tűdobozba zárták?
Hová lettek a lányok,
akik örökké félhomályos egemen
csillagpályájukat ragyogva rótták?
Mikor magányos arcomat
a fényreklámok zöld levében áztatom,
mikor idomtalan fejű
búvár gyanánt bukdácsolok
a múlt mélytengerében, érzem,
hogy árnyékom alattomban leválik
két sarkamról, s ellenkező irányban
eltűnik. Érzem,
nem vár többé az alkalom
nyihogva, fölkantározottan.
Már egyre tűrhetetlenebbek
a klozettkefe-bajuszok
a répabunkó orr tövében,
a képernyőn úszó lepényhal-arcok
és elvitorlázó fülek.
Egyre jobban riasztanak
a koponyán belüli omladékok.
Egyre többször állok meg, és tünődöm
hamuba írt betűk fölött.
Ha nincsen fültanú,
egyre gyakrabban hallatom
a megcsonkított cédrus jajszavát.

 

 

 

Lángok árnyékában

 

Tüzek törnek elő, mint sárkányfogak

a világegyetem tíz pontján.

Nhat Hanh

 
Ki lángok árnyékában él,
nem készül annak szemfedél,
arca viaszfehér.
Hazája már
buborékot vető homály –
égboltján alvadt vérsugár.
Estelén, éjjelén
tüzes kemencefény
a széthullt csillagok helyén.
Feje fölött
úszó lángbörtönök
parázsló mocska hömpölyög.
Apadnak teste kútjai,
elszenesednek csontjai.
Sújtják a dél néma villámai.
Látja halottak rendjeit,
vágják, verik
könyörtelen vércseppjeik.
Ha menekül,
hirtelen rávetül
a véres fény ítéletül.
Hiába fél,
kegyelmet is hiába kér,
ki lángok árnyékában él.

 

 

 

Hérosztratosz

A félmagon fogant vénarcú csecsszopó,
a majdnem elcsinált kilencedik fiú,
szülők keserve, taknyos, ótvaros pulya,
a falszhakapsz, a napratátsdaszád kamasz,
a mazna kásapusztító, a nyálfolyós
kétbalkezes, a mindigútban lökdodább,
az árnyékszéki szégyentettén rajtkapott,
az asszonynak, leánynak ittnelássalak
túléli híretek, ti délceg kérkedők,
nevét el nem felejtik, míg csak ember él,
s az alvilágban is külön hely illeti.
Diót, fügét, olajbogyót, mit évszakok
érlelnek, kéz letép és bendő eltemet
egy perc alatt. Házat, mely álló éven át
épült, szétzúz ostromgép dobta kőkolonc.
Húsz év növeszt harcossá apró gyermeket,
de dárda s nyílvessző legott végez vele.
Anészidóra és Khlóé lassan teremt,
de Árész kardja gyors, az ollós Moira is
sietve metsz. S ki tudja, tán lehullanak
aiónok óta álló csillagképek is
egy égi szélviharba fúló végnapon.
Fehérségtekre büszke márványoszlopok,
leomlotok. A törmelék, mi megmarad,
mészégetők kemencéjébe vándorol,
s bódé vagy istálló falához jó lehet.
A csóva lángja lobban, mit rátok dobok…
Ítéljétek halálra a szentségtörőt,
a templomrombolót nyúzzátok kínpadon,
holtradöbbent, hibbanterényű jámborok!
A máglya kóválygó füstjében feltörök,
s kométafarkként rémít nemzedékeket
harchirdető, tűzcsóvaszínű üstököm!

 

 

 

Hamlet elkallódott monológja

Álmát alussza Dánia.
Éjbe merültek öblök és mezők.
Magam ődöngök, álmatlan királyfi,
ama holdfény-sütötte grádicson,
hol egykor a szellem léptét követtem.
Hívom ismét, de nem jő.
Visszatérjek-e hát a palotába?
Hallgassam-e a gyilkos mámorittas
hortyogását pántolt ajtók mögül?
Vagy várjak künn, a szabad ég alatt,
s a ködös légbe írt ábrákra lessek,
miket rónak láthatatlan kezek,
s emberésznek fölfoghatatlanok?
Várjak ama rémlátásokra tán,
mik éji órán ütnek rajt halandón,
midőn akadozik légvételünk,
midőn szívünk szilaj verésbe fog,
s lüktetése a vaskos rétegekben
rárakódott nyugtalanságot tördeli?
Idézzem arcát az ártatlanoknak,
kiknek porait irigyen takarják
a sziklakatlanok hamvvedrei,
kiket megmenteni volt hivatásom,
s tán labdajátszmát folytattam hiún,
míg remélve kiáltozták nevem,
s végsóhajtásuk vádja szállt fejemre?
Nem! Hisz rettegnék újra látni őket,
kiknek ősz esői, tél karmai
szétbomlasztották csontjaik körül
a hús túl romlandó sövényét.
Mint hogyha hánykódó bárkában ülnék,
s körém a fuldoklók sereglenének,
a csónakszélért kapkodó kezek,
és nem tudnák, hogy én, a csónakos,
immár közéjük számítom magam…
Ég-föld hatalmai,
akik mulatságul formáltatok
fénylő csillagot fénytelen agyagból,
mit bánjátok, hogy hibbant tervező elv
munkál túl gyarló alkotásotokban!
Én, az úgyis hamar veszendő,
szégyenetek szemetekbe kiáltom!
Tanúim az elhullott milliók,
őspáfrányok nyomai a palában,
gigászi hüllők, szárny nélküli madarak
földből kifordult csontdarabjai,
s a fájdalmak közt nyíló anyaméh,
honnan, miként föld gyomrából a csont,
kifordul a máris halálra szánt,
síró, eleven élet.
Tanúim a természet oly csalékony
csodái, ama szemkápráztató
szikrák, a tűzszeplők a hajnal arcán,
tanúim az esti kertek lakói
s a bíbor kelyheken fel-felsötétlő
virágharag, mikor a nap kötésig
merül az óceánba.
Tanúim a folyók kikoptatott
torkolatának fövenyén a kagylók
s csigák üres héjai. És tanúim
a legszentebb eszmék, miket kigondolt
a bölcsesség, s mik szétpukkanni fognak
a légben, mint naggyá fújt hólyagok,
ha nem lesz lény, ki magvukig hatol.
Nem, ily kezektől én a büntetést
nem tűröm el, hulljon lábam elé bár
intő jelül csőr-tépte májdarab!
Midőn a tengert kémlelem, tudom,
hogy vétkes nem vagyok, csupán a ti
csalétkeitek hajórakománya
fut be a révbe, a portéka, mely közt
mohó kézzel turkál a póri nép,
főrangú hölgy s pöffeszkedő tanácsúr.
Én megvetem e szennyes kacatot,
mellyel rosszra bírjátok rá az embert.
Üzletelésetekben semmi részem.
Szabadon fogok meghalni, s ha már
ellenfél nem lehettem, el nem állok
cinkosotoknak…

 

 

 

Kancsal világ

 

 

 

 

No nézd csak

No nézd csak ezt a tűzrőlpattant, gömbölyű kis nőszemélyt,
amint a sötétben kurta lábacskáin elpörög!
Rongyokban lógnak róla tarka ruhái, az évszakok,
szétpattannak feszes fűzője pántjai, a délkörök.
Az égi szálában tivornya folyt, és hajnalig állt a bál,
a szálában, hol állt a bál, s patakokban folyt a bor,
a nagyfényű vendégsereg közül ez a nőszemély
kipenderült az ajtón tánc közben, valamikor,
s nem tud megállni azóta, évmilliókon át.
A fényes, jól fűtött teremtől lassan messze kerül,
és nem veszi észre, hogy maga van már, egymaga!
Talpára jégkéreg tapad, fejére fehér hósapka gyűl.
Mézsárga, langy tócsák helyett fekete lyukakba lép.
És nem veszi észre, míg eszelősen járja szegény,
hogy útja egyre fagyasztóbb, egyre sötétebb, úttalan út,
mit nem kísér többé soha távolban aranyló fáklyafény.

 

 

 

Egy moralista intelmei

Boldogok mindenekfölött,
kik tisztes summát örököltek,
s a bölcs ingatlanügynökök,
kik felvásárolják a földet
szent hírű remeték körött.
Jobb egy aranyból vert hatos
ólomból öntött lázsiásnál,
s aki lopott szőlőt tapos,
kártyát cinkel s orrába vájkál,
alig érzi, hogy ragacsos.
A mérlegnyelv kedvezve ing,
ha megpöccentjük észrevétlen,
és lelki árnyékszékeink
balzsamos öblítővizében
illatosabbak vétkeink.
Akinek fején sok a vaj,
takarja be a süvegével,
nem éri akkor semmi baj.
Zárt ajtó mögött böjtös étel
nagyhéten a sertéskaraj.
Csizmaszárban miskároló,
hattyút nyúzni, herélni zebrát,
alkalmatos, ha éle jó,
s vaddisznótorban holmi zsebrák
lágyékába is szúrható.
Gyümölcsünk más fáján terem,
más földjén érik a vetésünk,
s igazabb a töredelem,
ha előbb szűzlányt csöcsörészünk.
De ne szólj szám, nem fáj fejem.

 

 

 

Egy rossz költő halálára

Ő volt a mesebeli tyúk:
sohase költött, noha kotlott.
Hol járt, göröngyös volt az út,
s helyette is verslába botlott.
Mint falkából kimart vadállat,
rítt a sorvégről lemaradt rag.
Rímei párra nem találtak,
s végül is pártában maradtak.
Mennydörgés volt ajkán a sóhaj,
s átkot nyöszörögve kiáltott,
mit visszapöcköltek azonnal
fejére ügybuzgó szeráfok.
Nem boldogul a föld alatt se,
mert kötött formájú a kripta.
Lábvizek nimfája, fogadd be
lelkét szürke hullámaidba!

 

 

 

Megszívlelésül

Élők között nemegyszer
fontoskodnak a holtak,
akik újjászülettek,
de régi hullájukban felbotoltak.

 

 

 

Tanács halaknak

Ne kapjátok be, jó halak,
mit nyújtanak felétek.
Kiderül néhány perc alatt:
halétek vagy csalétek?

 

 

 

A kegyelet oltárán

Hová lettek a családi ereklyék,
a be nem vett orvosságok a polcról,
a titokban iddogált hajszeszek,
alig használt óvszerek, sérvkötők?
Hol a néma zenélődobozok
s az ezüsthangú éjjeliedények?
Hol a családhoz hozzáidomult
pamlagdíszítő oroszlánfejek?
Hol van Henrik bácsi műfogsora,
mit éjjel loptak el vizespohárból?
Hová tűnt el nagymama álszakálla,
amit viselt matrózinas korában?
Hol a gordonka, melyet nagypapa
elásott az erdőn, de rajtakapták,
s mit a diófa tetején felejtett
Máli néni, a szép burnótszelence?
Hol a bugylibicskával kiszedett
vesekövek, a spirituszban eltett
vakbelek és prosztaták s a csavarkulcs,
mit tortába sütöttek tévedésből?
Hová lett a hascsikarás miatt
el nem mondott névnapi felköszöntő?
Hol van a Bösendorfer zongorán
örökké megbicsakló Für Elise
s a férfiágon örökölt bibircsók,
melytől nemegy kasszírnő megvadult?
Hol a lényegesebb aranyköpések
élethű viaszmásolatai?
Kallódnak holmi szeméttelepen,
vagy az Andromeda-ködben lebegnek,
s iparilag föl nem használható
szellemképüket az utódok őrzik.

 

 

 

Széljegyzet

Akad, ki megunta a szépet,
s nem játssza az álmodozót;
ábrándjai ördögi képek,
búvóhelye tüskebozót.
Ha lába tilosba botorkál,
öklét mutogatva dühöng
a nyalnok, a tollnok, a polgár –
s hajdú, ki harangot önt.
Látom, amint nekem esnek –
mondván: „Anathema sit!” –,
Manders tiszteletesnek
késői utódait.
Szégyen alázna, ha járnám
én is a régi utat,
hol annyi az unt tabu s bálvány,
akár a szivarkacsutak.
Szégyen alázna, ha tűrném
vén kloakád ragacsát,
szájtátó, kockafejű rém,
emberi ostobaság!

 

 

 

A kannibál család

Pistike dá-dá a kutyust
állkapcsával a nagymamának,
amelyről lerágták a húst
családi körben, múlt vasárnap.
Apa tepsit készít elő
anyácskának, s pirul a jó nagy
adag körített csecsemő-
sült a fogatlan nagyapónak,
ki benn csibukozik, s kiált:
„Ebédet, mert éhen halok, hej!”
S mit kedvetlenül rágicsált,
gurul a félig elszopott fej
az ifjú jegyespár elébe,
kik egy padon enyelgenek,
s a holt szem pilláit kitépve
kérdezik: Szeret? Nem szeret?

 

 

 

Ártatlan kedvtelés

Munka után a hóhér hazamegy.
Megvacsorázik.
Pohár bor mellett, kenyérgalacsinból
emberkéket gyúr, cérnaszállal
felakasztja őket
  formán megtört fogpiszkálóra, gyufaszálra.
Az asztal körül tömzsi kisfiúk
bámulják ügyes apukájukat.

 

 

 

Város- és önarckép 1955

A házak sárga elefántok,
a járdák szürke tigrisek.
Tüzes liliomok forognak
kalauznők fogai közt.
Műsor mellé műsört iszik
e város, hol feszengve élek,
mint a rozmár, mely visszatorpan
a hőpalack bejáratánál,
mint a tapír, mely büntetésből
dodgemet kénytelen vezetni.
Bár lennék boldog pörsenés
gyógytornász egyengette háton,
légy a kávéház asztalán,
hol a címersas két feje
zártkörű klubot alapított,
s tarkón hajszál, mit maradék
utasüdítővel locsol
a szórakozott agronómus!
Ehelyett, úszólecke közben
a fuldoklót kell játszanom,
hogy mélyvízből kihúzzanak
halálra rémült üldözőim,
és kést fogjanak rám a parton,
miközben a porondra lépnek
bágyadt erőművészeink,
s harakiristákat gyanítva
jámbor önborotválkozókban,
mit sem sejtő lábakra ejtik
a súlyzót. S ha nem az enyémre,
gyanúba fog néhány divatfi,
ki hírt vár táskarádión
az ormányforma-változásról.
Sajnáljam-e hát, nem tudom,
ha megfeszíttetésemet
egyelőre, a kedvezőtlen
időjárás miatt lemondja
a vidám-parki rendezőség,
s örvendjek-e, ha a jelenkor
ribizlihántolás terén
szerzett érdemeimre eszmél,
s még árleszállítás előtt
selejtbe tett mentőövet tűz
glóriaként a homlokomra?

 

 

 

Walpurgis éj

A teremben folyt annak rendje-módja
szerint a bál. Loknit, vuklit, tupét
vagy parókát viselt minden boszorka,
s hímes tojásként hordta a fejét.
El voltak látva kezdetben ruhával.
Majomdzsessz játszott, refrént énekelt
egy szolgálatkész orrszarvú. Az álhaj
a csillárgyertyákkal versenyre kelt.
De megjött a mindentudó kucséber,
mire belátták, hogy úgyis hiába,
s mivelhogy szombat éj volt ez az éjjel,
pőrén szaladtak ki az éjszakába.
S míg a pálmák phalloszokká dagadtak,
s cirokseprőin szétrebbent a lányhad,
s míg szilaj főpincérek elragadtak
pisztonkacajtól spicces bálanyákat,
tüzet fogott a csillártól a lokni-,
tupé-, paróka- s vukligarmada,
s az ablakon mint forgószél csapott ki
a terem elárvult hónaljszaga.

 

 

 

Shakespeare: XIX. Henrik

(Műfordítás-paródia)
 

Harmadik felvonás

 

Tizenötödik szín

(Henrik király, lord Downtar, Anyakirályné, tombárok, pálhahordozók)

 

DOWNTAR

  Felség, a franc föld künyső parlatán
  elült a hadvasak zadorlata.
  Bék ül kevély-csornáló Mars helyén;
  s a nép, a tél-túl potnát, csart, sugát,
  pohontyot vesztő, nyögsanyarta nép
  tallót subál, polyhót vet parlagon,
  s ha pönty aszalva, surboly ha beért,
  újpénz fejében vesterát lakik,
  zengő pakád szavára jár hokornyást,
  s dibározik Bonárdus innepén.
  A franc király, ki – tudjuk – fő gyimót,
  s hétért kitesz, még morcolánkodik,
  Richárdot fölcihellve ellened,
  ennhorjodat, míg téged elsümérel,
  pihál, de csak kurtán s fonátosan.
  Mert hosszú nótát a cölöpmadár –
  hajósok tartják – ritka nap pityog.

HENRIK

  Csitándiságomat csotválja még
  e purhonya, ez a pöhös nyagóc!
  S Richárd, a nyekre? Hát ő? Mondsza csak!

DOWNTAR

  Cáp cselkesiddel sunnyog és butog
  a Vérgonyasztón…

ANYAKIRÁLYNÉ

  A Vérgonyasztón? Ó, süh! Pém! Piha!
  Szotykon vatyorgó, páhás veckelem!
  Süly rá, ki vity-váty cselkesek közin
  ennhorja ellen ily pórén pocáz!
  Csorhózzék szik töpörré jonha, vetyke,
  folyánk cihó duzzon rút harpocsán!
  Ó, habkaságos, pátyos-szép nyoszolma,
  hol monhóm szörnyt csüvöllött, süly reád!
  Süly rátok, hónál hóbb, duzos gemellők,
  miknek nedén a ded földemhedett!
  Mert nincs ponyább, nincs csetvesebb, riháltabb,
  még torzs pöhöndiek között se, mint
  e csép, ki szétmandangolá a hont!

 

(elhónyál)

 

 

 

Farsang utóján

(1970–1975)

 

 

 

 

Kalandozás egy égitesten

 

 

 

 

Meglepetések

Megdöbben a szerelmes,
ki évek óta vár a parkban,
s mikor már lába gyökeret eresztett,
és szél kuszálja lombhaját,
meglátja hölgye ablakában
a gyors, felvillanó fényt,
az elmulasztottnak hitt jeladást.
És megdöbben a gyermek,
ha feldobott labdájából parányi
pontocska lesz, majd elnyeli az ég.
És meglepődik a lovas,
aki azt hiszi, fennsíkon poroszkál,
s egyszerre látja, hogy az árkok
óriási homlokbarázdák,
s meglepődik a vándor,
ha egy rézsútos ösvény kaptatóján
útjába áll
az átugorhatatlan orrsövény.
Meglepődünk mindannyiszor,
ha arcot vált a megszokott jelenség,
vagy ha az emlékek madárrajában
megpillantunk egy szárnyas, különös lényt,
valami ismeretlen szellemet,
vagy ha unalmas zátonyunkról
távoli part felé sodor a hullám,
ahol üvegként átlátszók a sziklák,
a földnyelvek mint pántlikák lobognak,
s boldog a lelkünk, hogy fénylő kis kavics lehet
a végtelen homokmezőben.

 

 

 

Dél

Tűrhetetlen napsütésben
felbolydult darázsfelhő talál rám.
Forró szélben mozdulatlan állok
kavicsok záporában.
Vénülő, töppedten aszalódó
képek halnak bennem el.
Cserben hagyja torkomat a hang.
Cserben hagyja arcomat a vér.
Állok száraz porviharban.
Állok parázsló szőrbozótban.
Állok a körém hurkolódó
hőhullámok ostromgyűrűjében.
Majd ha a szivacsos éjszaka
likacsaiból hűvös fény szivárog,
ujjal megérint, ki lát először,
s összeomlok marék hamuvá.

 

 

 

Hétköznapok

Az eseménytelen tavon
vízgyűrűk egyformasága,
lemondó legyintései a mélynek.
Szomorú sziklákon az ének
ezer darabra törik,
partra vetett limlommá züllik a szó.
A sötétség gyepűin nem hatol át
a fény káprázatos ellenérve.
Az áldozatok szentelt mezején
patkány futkos, sündisznó sündörög.
És jönnek hosszú sorban
az elfásult vezeklők,
kik soha le nem vethetik
a hátukhoz tapadt batyut,
sem a bőrükkel összenőtt darócot.

 

 

 

A szemtanú

Őszi csillagok lombhullása.
Maga köré falat álmodik a mező.
Háztetőkről tengeri tajték
csorog a meztelen bokrok közé.
Ablakok tébolyát tükrözi künn a táj.
Ugyanazt nézni mindig!
Fogytán a haszontalan türelem,
mit a százfogú óra morzsol.
Elbotorkálni még a szemhatárig,
hová csalóka, márványos derengés
hálója hívogat, s ott halni rovarok
zümmögő kínhalálát!
Ki esztendőkön át
forgott egy képzelt középpont körül,
és csak a fegyverek hiánya védte,
aki arcán üszkös mosollyal
látott száguldani tüzes tekéket,
s keze hamuba fúló fény után nyúlt,
s látott vízáradást,
amely térképet hatálytalanít,
mit is keresne még a sivatagban,
ahol óriás madarak
homokszínű körmenete vonul át?
Jobb helyben állni mereven,
amíg görcsüket el tudják tagadni
a zsigerek, s kétrét görnyedni nem kell
a megváltó hányingerig.
Mereven, mintha vallatásra várna,
mely – sajnos – úgyis elmarad.

 

 

 

Magányosság

Füstgomolyokkal, felhőcafatokkal övezve
száguldok, ahol nincsen előre, se hátra.
Farkasszemet néz velem az önfényében sütkérező,
elégedett, aranyszínű arc.
Nincs se takarni-, se félnivalóm.
Nyugodt szívvel, ha tehetném,
szembeköpném zsarnokomat.
Ha nem feszülne a póráz!
Reménytelenül hordozom
szikláimat, tengereimet.
Élősdieim kihalnak,
mezőim elszikesednek.
Dajkám, a megőszült idő
ringatja örvénylő fejemet,
altatgat, hamuval betakar.

 

 

 

Szeles napon

Selyemtekercsek az őszi felhők…

Jü Hszin

 
Képzeld, hogy béna lábbal tolószékben ülsz,
s úgy nézel föl az októberi égre,
ahol csak imbolygó szigetekkel találkozol
egy végtelen tekintet tengerében.
Várj, míg a szél nemcsak a fák
dohánysárga szakállát tépdesi,
de téged is megfoszt vonásaidtól,
hogy arcod meddő karsztvidék legyen,
ahol a szakadékok, vízmosások
egy cseppfolyós lávában gázoló
őrült megfagyott lábnyomai.
És selyemtekercsekről szó ne essék!

 

 

 

Az idő szintjei

Az idő szintjei…
Egymást kergető és utol nem érő
körcikkelyek.
Vonaglások a glóbus arcán.
Az idő szintjei…
Termek, ahol szót sem érdemlő célokat
idétlen tánclépésekkel kerülgetünk.
Az idő szintjei…
Az amfiteátrum lépcsősora,
hová önnömagunkat ünnepelni
elkésve érkezünk.
Az idő szintjei…
Lejtők, hol a hazugság, öncsalás
napot, holdat eltakaró
szeméthegyei halmozódnak.
Az idő szintjei…
Ziháltató emeletek
egy lift nélküli felhőkarcolóban.
Az idő szintjei…
Megálljt parancsoló
kőtáblák, ahol elmosódva is
a legrosszabbat sejtetik az ábrák:
a gyilkos tűzben sistergő szemek,
egy mutatóujj, szüntelen kinyújtva
valami végzetrejtő gomb felé;
sokáig tűrő hátasállatunk,
a felháborodott föld,
mely lerázná nyomunkat is magáról;
s a megbántott egek,
amint lemondóan továbbvonulnak,
s más csillagot keresnek.

 

 

 

Kalandozás egy égitesten

Szürkéskéken alvó hegyek,
élettelen síkságok lábaiknál.
Legszomorúbb a városokba térve
látni a sárgán szanaszét szórt
csontok seregét a sikátorokban,
téglafalak vörhenyes csonkjait
az esti fény utolsó lobbanásakor,
és a kőlépcsőket a kikötőben,
melyekről a rászáradt vért lemosta
réges-rég a dagály…
Hamueső hullt a könnyelműek
tetemei fölé, kik félrevezető
ösztöneiknek engedtek.
ösztöneiknek engedtek. A mélyben
pestisnél iszonyúbb járvány dühöngött,
de a csillagok ugyanúgy ragyogtak.
S ezt teszik akkor is, ha elborítja
az őrjöngő növényzet
a szobrokat s pártás toronytetőket.
Kudarc volt ez, de sötétjébe némi
hősiesség visszfénye is vegyül,
mert magasba törtek az elbukottak.
Szánalmasan végezték, de a szégyen
el nem törölheti soha a gyászt.
Itt az alázat most is leborul,
s csókolgatja a talaj sebeit,
az emlékezés horgával szivében.

 

 

 

Láng és sötétség

 

 

 

 

Csak mint a fák…

Egyedül állni a nyári délutánban
egy ismeretlen város főterén,
a falnak vetve hátadat,
bámulni a gótikus tornyokat,
testes kupolán a rézrozsda zöldjét,
arcodon érezni a zápor
jótékony, langyos sortüzét,
és hálásan, halkan sóhajtani,
mint a porlepte fák…

 

 

 

A régi ház

Egy gyomfölverte őszi kert vöröslik,
hol az égő avar
tüze tompán fénylik a ködön át,
és a kőszobrot ellepő bozótnak
ormótlan, zöld szoborformája van.
Fölösleges belépni a szobákba,
ahol törött ablakon, rozsdaszeplős
tükrön árnyékokat táncoltat most a szél,
s a tapétáról megszöktek a színek.
Nem oldozhatja senki föl
a jövevényt, ki halasztást kapott,
a földön vesztegelni egyelőre.
Odabenn se pattanna szét
a homlokát szorongató vasabroncs.
Jobb elrohanni messze,
a korlát nélküli fahídon át,
vagy nézni lenn a vasszínű vizet,
amelyben arca eltorzult ellipszis,
és szája megvonagló téglalap.

 

 

 

A fény fonákja

A fáradt szél kékes foszlányai,
merev mozdulatok egyformasága.
Egy molyrágta arc megmerül
a szürkület mosdóvizében.
Alig felfogható hang:
egy ág hullása az emlékezetben.
Terasz, hol sárga fű tenyészik
a nagy kőasztalon.
Ki hinné, hogy itt egyszer vacsoráztak,
s megszelték a nyöszörgő kenyeret.
Inas, szikár árnyékok járnak erre,
a rég halottak képei,
s félresiklanak a kinyújtott kéz elől.
Ha jönne végre egy,
kinek hajában hullócsillagok,
s tekintetében egy sereg hal el,
nyomában a sötétség
az elszivárgó fény fonákja lenne.

 

 

 

A háttérben

Messze hintázó lámpák fényköre,
lassan megérő, halvány sejtelem,
éjszakai, tompa lábdobogás,
árulkodó nyomok a parthomokban…
Valaki les, figyel a házból,
arcát az ablakhoz szorítja,
elmosódott vonásait
rovátkolják az eső szálai.
Itt mindig nyirkosak a fák,
itt mindig egy irányból fúj a szél,
itt csak a némaság kiált,
itt semmi sincsen az arcokra írva,
itt nem lüktet az idő szívverése.
Itt, ami él, csak a háttérben él,
s nem önmaga, sápadt jelképe csak
valaminek, ami magára hagyva
vergődik, de nem képes megjelenni,
s folytatni, aminek nincs folytatása.

 

 

 

Meddő órán

Mit ér vajúdni, tépelődni?
Kisiklanak kezemből a szavak,
láncos golyót hurcol a gondolat,
szürkés iszap az órák üledéke.
Nincs megváltás az asztalára görnyedőnek,
nem nézhet fölfelé,
ahol színes palástban
vonulnak a koronás évszakok,
mint vándorló királyok,
ahol tánclépésben fut át a szél,
ahol szárnycsapás minden mozdulat,
s ahol elfüggönyözve
az ajtók, mik varázsszóra nyíltak,
és mögöttük halomban állt a kincs…

 

 

 

Bizonytalanság

A sűrű sötétből előrobog,
sisakos feje áttör a falon,
szemgödréből szél süvölt.
Melyik pillanat szülte meg
az éjszaka alvadt tócsáiból?
Mióta visszhangzanak
szívünk sírkamrájában
az ő dördülő léptei?
Mikor rohan tovább, s mikor talál ránk,
honnan tudnánk, te meg én,
gyanútlan, védtelen alvók?

 

 

 

Nyársirató

Miért bukunk föl az éjben
az óraketyegés egyenletes hullámaiból,
marokra szorítva az álmot,
mint aki játszadozik viperákkal,
kifeszíti s pengeti őket?
Miért látom szemedben
az elmaradt tűzvész ígéretét?
Már fölszakadoztak a nyár sebei,
harciszekér tördelte robogva a fák koronáját,
és elgereblyézték a kerti porondon a vér nyomát.
Viaszfehér az arcunk a zöldes fénylucsokban.
Hisz elvérzett a nyár… A kakukkszót hallod-e még?
Hallod-e még vágtatni a távoli lángparipákat?

 

 

 

Láng és sötétség

Egyszer csak fellobogtál,
éjjel-nappal kéklő lánggal égtél,
hiába próbált elfújni a szél,
hiába formált az út porából
hívogató ál-alakot,
sosem mentél utána.
Visszatartott szigorú iránytűd,
meg nem téveszthetőn.
Mi volnék mostmár nélküled?
Lyukas vederből elpergő hamu,
papírfoszlány, korláton fennakadva,
egy homályban eltűnő állat árnya.
Egyszer majd keresni fogjuk egymást.
Végigmégy, mint vak, a szobán.
Tapogatsz karszéket, padlót, falat.
Érinted létem kihűlt körvonalait,
s nem hallod, hogy hangtalan tátogással
próbálok feléd kiáltani.
Azután feladod. Ülsz egyedül.
És mintha mázsás súly dördülne, úgy hull
le egy apró malterdarab
a mennyezetről…
Kedvedért megjátszom, mintha hinném
a könyörületes mesét,
hogy van fogódzó a bizonytalanban.

 

 

 

Nélküled

Megszólaltat, mint hangvillát, hiányod,
ülök, homlokom kezembe temetve,
elviselni már nem tudom ideiglenes halálodat sem.
Ha nem vagy, nem vagyok.
Csak mint üres szoba,
hol az elköltözött lakók
szétszórták a gyűrött újságpapírt.
Az ablak alatt lámpák sorfala,
meghajtja nyakát a sötétség,
ha kardjukat kivonják.
Nem számít, hogy éreztek hasonlót
előttem mások, és érezni fognak.
Nem vigasztal, hogy rám gondolsz: nem érzem…
Nem vigasztal, hogy évek óta
járod velem
reménytelen útvesztőjét a szerelemnek.
Siess! Mire visszajössz, nem találsz,
egy üres képmás pótol ezután,
ő ül székemen, ő iszik poharamból.
Mint kés hasít tekintete.
Jókedvet mímelve nevet lélektelenül.
Akkorra messze járok,
megbotlom kőben, keshedt fűcsomóban,
zsebeimet kiforgatom,
elhagyom mindenemet,
gondolattalan ülök egy fatönkön,
arcomon át hangyák vonulnak,
nap, hold értetlenül bámul szemembe.
Nélküled hagyom múlni az időt
– és nélkülem…

 

 

 

Újraszületés

Majd fölemel, majd magasba emel
aranyszín tenyerén a feledés,
hol a gyülekező évszakok táborában,
fény és árnyék közös, tarka köpönyegén,
a pirkadat parázsló ketrecében,
a madárfüttyös ég halálkék harmatában
görbülten fekszünk, mint az embriók.

 

 

 

Változatok egy témára

 

 

 

 

Az elsodortak

Újra és újra látom a képet, amely köznapiságával lenyűgöz,
banalitásával mellbe vág, szürkeségével lehengerel,
az egri főutcát a század harmincas éveiben,
a nyüzsgő esti korzót a liceumtól a moziig
terjedő kurta útszakaszon,
a sárga lámpafényben fürdő, elmosódott arcokat,
a gömbölyű hasú, középkorú urak méltóságteljes lépteit,
a vastag arany óraláncokat, amint a hivatalfőnökök vagy módosabb kereskedők
állig begombolt mellényét szegik rézsútosan,
látom terjedelmes vagy ösztövér hitveseik malomkerék-kalapját,
jól hallom a matrózruhás iskoláslányok vihogását,
amint kitódulnak az angolkisasszonyok kápolnájából, a májusi litániáról,
itt kölnivíz illata csap meg, amott bor- vagy szivarszag,
a törvényszéki bíró és neje kétoldalról fogják karon bolond leányukat,
mert máskülönben a fiúkat simogatná,
ezüstfejű bottal, ferencjózsef-kabátban
végzi esti sétáját a telekkönyvezető,
a nagytemplom őszhajú karnagya csitrik után lohol,
üveges ajtajú batárban hajtat el egy lilaöves kanonok,
és hat vagy hét templomtoronyból
hangzik föl egyszerre az estharangszó,
s már hullámozni kezd a kép,
míg a vízáradásszerű kondulások remegtetik,
hegyi folyóvá szűkül össze hirtelen a keskeny utcasor,
a hanghullámok áradása sodrába kapja a járókelőket,
tempóznak a karok, a víz fölött pontyszájak, harcsabajszok,
fuldokló kapkodás, némán tátogó halálfélelem,
így sodródnak mindannyian az éjfekete torkolat felé,
döglött pisztráng, én is velük, de lehorzsolt ezüstpikkelyeim
sokáig ott csillognak még az alkonyatban
a házfalakon vagy a parti sziklák oldalán.

 

 

 

Az emlékező

És látja őket, látja arcukat,
amint egy pocsolyából fölmerülnek,
eszelősen csapódnak rá az ablakokra,
s esőpászták maszatjává fakulnak.
S nincs semmi eszköz, jöttük elleni,
kóvályognak fel s alá a szelekben,
s ő tudja: nem lehet nem hallani
a morajló hangokat a falakban,
s dübörgéssé növekvő ütemük
fájó halántékán úgy hatol át,
mint mikor a zongora fedelét
durván lecsapják, és a futamok
ideges csillagszóróját kioltják.

 

 

 

A menekülő

Míg talpa a zsombékot tapogatja
az éjféli árnyékok mocsarában,
a félelem recéje lepi arcát.
Mázsás ólomtömb lett a levegő.
Fojtott hangon kiált.
Egy fal tövében összerogy.
Minden hiába! Már titokban
körbevették az üldözők.
Tehetetlenül forgolódik.
Irgalmas kéz nyújt színezüst
pengét feléje egy felhő mögül.
Megkönnyebbülten dől belé.

 

 

 

Minden napra

Hiába lázongsz, nincs meghallgatás.
Hiába küszködsz, a legyőzhetetlen
titok csonthéja nem fog szétrepedni.
Nincs fény. Lerakta díszeit a nap.
Tűrj vád nélkül. Késéles szél hasít
arcodba minden reggel új rovást.
Egy szálat minden este elmetélsz.
Minden éjjel utolsó éjszakád.

 

 

 

Sorsvonal

Talán csak egy marék agyag
vagy csillagok felé kitáruló növény,
talán egy csontgödréből kiszökő,
független szemgolyó leszek. Nem tudhatom.
Talán majd egy fasor fedélzetén
hajózom el, ha a száraz, meleg szél
az akácok fehér vitorláit dagasztja,
talán az irgalom magasságába lendül
a sorsomat himbáló mérlegserpenyő.
Talán kiválik a homályból a határkő,
hol tündöklő kard vágja ketté
az ösztönök sötét gubancát.

 

 

 

A látogató

Te közelítesz-e hozzám, vagy én
botorkálok ügyetlenül feléd, ki tudja?
Lépéseket jelez halk ropogással
a kavicsos út. Szél motoszkál
a lepattogzott zöldű zsalugáteren.
Irtózik az odabenn lakó
elmúlni dolgavégezetlen.
Pedig a bútorok, porlepte tárgyak,
az elmosatlan poharak, edények
mint valami alkalmi vérpad
sivár kellékei…
Mutasd, hóhér, mutasd időtlen arcod,
mutasd palaszürke csillagaid
tompa fényét a hamusivatagban,
ahol úr vagy, mielőtt letarolnál
pallosoddal, akár az őszi kertet,
hol dércsípte gyümölcsök dideregnek
hajnal felé…

 

 

 

Visszatérés

Egyszer majd visszajövök, és senki sem vesz észre,
mécslángként föl-le futok az omladozó falakon,
a gyomsűrűben keresem levedlett régi arcomat,
fejem fölött a túlvilág krétaszín csillagaival.
Lassan tájékozódom, mint a hajótörött,
aki szélcsendnek képzeli a megállt időt.
Gubója ha átforrósodik, izeg-mozog a báb,
a rozsdás penge újra kibújik a kardhüvelyből,
máglyák pattogó nevetése fúródik az űr fagyába.
De az én gyönge fényem nem táplál idegen tüzet:
árnyékok rácsai között reszketve kihamvadok.

 

 

 

Egyszerű fejfa

Anyám emlékének

 
Arc, mit tükrözött a tiszta tenger,
szétroncsolt a hullám, nem felelsz.
Dallam, emberi ajkak lakója,
házadat elhagytad, nem felelsz.
Mondat, mit a föld porába róttak,
elmosott a zápor, nem felelsz.
Kör, mit madár írt a levegőbe,
az a madár elszállt, nem felelsz.
Láthatatlan lettél, néma lettél,
mint aki sosem volt, nem felelsz.

 

 

 

Találkozás

Még néha megjelensz az ingoványos szürkületben.
Arcod sárgán világító holdudvarában
elhalnak a fényérzékeny növények.
Nem látható drótakadály borzolja tüskéit közöttünk.
Az asztalon lassan elvérzik a vörösboros pohár,
és jeladás reccsen a bútorokban.
Elindulok, az eső tengerzöld hullámai arcomba csapnak,
a léten túli navigációt próbálgatom, ügyetlen tengerész,
akit mindig tévútra visz valami gúnyos szélroham,
és küzd ereje fogytáig a rosszindulatú áramlatokkal.
Vagy mint aki koromsötét szobában ébred,
s találomra botorkál valamerre,
székekbe ütközik, és tapogatózó keze
az asztalon az apró tárgyak rendjét megzavarja,
s az ajtót keresi, mit régen befalaztak…

 

 

 

Egy hiányérzet margójára

Mivé válik az emlék
a felejtés vegykonyháján, ahol
ízetlenné és színtelenné
pácolják, gőzölik
képmutató szakácsok
kenetteljes mozdulatokkal?
S mivé leszünk magunk,
mikor beleegyezésünket adjuk
az alvilági művelethez?
Részvétlenekké, vagy tán cinkosokká?
Hiába néztük megrendülve végig
az értelmetlen szenvedést
– végül csak annyi volt a test,
mint földre hullt, sötét ruhacsomó –,
ha egy homályos ablak áll utunkba,
ahol még az árnyék sem látszik át…

 

 

 

Magányos utas

Leszállsz a földre, nehézkes madár,
szárnyaidról lerázod a havat,
csőröddel kopogtatsz az ablakon,
de nincs kéz, hogy kinyissa.
Éhesen fölcsipegeted
mások elejtett szavait,
a nappal földre hullatott
ismerős mozdulatokat.
Körülnézel, a környék ugyanaz még,
amott bóbiskol a formátlan kőszobor.
Fejed vállára hajtanod mit érne?
Nincs semmi más, csak ami volt,
és amiért nem érdemes maradni.
Zajt hallasz, tebenned zuhan le
valami súlyos tárgy, az egyedüllét
purgatóriumából nem válthat ki a tehetetlen remény,
csak terjegeti kifordult, sápadt két tenyerét,
mint aki nem felelhet a történtekért.
Újra felszállsz. Mögötted sárga fényben
bontakozik ki az örökre
félbemaradt építkezés állványzata.

 

 

 

Megbánás

Zsákutca béna foglya,
arcod megmártanád sekélyes pocsolyákban,
gyászlobogóba takaródznál,
megvénülnél idő előtt.
Holtágak csöndje vesz körül,
döglött halak hasán látod viszont
tulajdon sápadtságodat.
Egy személytelen ujj
korommal festi az egekre:
így történt, így marad.

 

 

 

A bocsánat

A házak ingón féloldalra dőlnek,
rézsútos sávok, át az arcokon.
Jön egy madár, csőrében levelet hoz.
Talán a várva várt feloldozás!
Elmúlt a tél. Ideje, hogy fölengedj.
Vágj neki a mezőknek szabadon.
Sebaj, ha lábad kásás hóba süpped.
Csüggedésed senkit sem boldogít.
S mégis tölcsérszerű kínzószerszám az önvád,
minden új nap új mákonyt tölt belé.
Izzadó tenyérrel elkapod,
és szürcsölöd, és szürcsölöd mohón,
míg belekábulsz, támolyogni k