Az egy-sorssá szőtt halandóság

A Föld kérgén, sziklaszűz hegyeken, erdőkben, fű-magány pusztaságon, sivatag-homokban, homok-lukban, barlang-tavakban, cseppkő-barlangok páfrány-függönye, kőfüst-szakálla árnycsipke, szőrárny redőzetében a feketébe horgolt fehérben, törékeny-szilárd szerkezetében, a tengerben, a tengerfenéken, ős vízfüggés alja szar-mocsáron, vak élőben, fény-élettelenben s ahol Isten szemvize harangok rengnek tizenegyezer méter bő derengés-súlyfalú kondulással s egy sorssá szőve lágy szemfürt-csengő holt mészkürt-kútba bújt koldulással, óceánokban és levegőben, elevenek hasában, húsában, vérében és gén-csigatornyában, a sejtek, molekulák üdvében, a lét-tűz kapilláris-edényben, űrköd-tér neuron-szövevényben: hányfajta ragadozás, gyilkolás, millimikron, szemcse, tonnatömeg, hab-állagú, szitás, dinnye-szemű, ragacsos, páncélos, szárnyas, hideg. Töprengek, mint darázs a virágban: lázköd-fényponthólyag éjszakában. S arcomon, szív-vértemen fénypor ég, mint a darázs cellaszem-arcpajzsán: csönd-mozaik ablakon virágpor, nemzés-liszt a látás hólyag-rácsán. Mért vagy halálból halandó, mint vak habzó buborék-gyász vihartócsán?