A zöld csönd-szívre függő pokol-viszály

Ó, járok-e még, s mikor járok ifjúságomnak erdejében, a rejtelemből és titokból szőtt zöld vár pára-hangszerében, hártyák, lemezek, indák, rudak csörgő villogás tűzködében, akár egy vulkán-működésben, mint az Isten zöld belsejében, menekülve a köhögésből, a vér-ugatás függönyéből, az ideghomály-káprázatból, a szikra-kút láz-reszketésből, a jégbőr-sík depresszióból, a balta-villámcsapkodásból, mintha hal fölugrik a tóból: a cseréppé tört ragyogásból, otthont-otthagyva vándorolni ifjúságomnak erdejében, ahol nem üt a részeg harag, ahol nem sír a józan szégyen, az árny-fény puha szitamozgás, zizegő rosta-rács feszesség térrács-barlangja mélyén ülni, akár a kozmikus szüzesség, lüktetni a tenyészetben, mint csillag légy többezer szemében, lángtű-tócsák a pontszem-halmaz légy-arc két-gömb jég-törmelékben, nagy zöld bomlás-tömb ernyők sárga viaszmárga zárt tolongása, vándortalanság-vándorlása, nyikorgó egyhelyben-futása, talajjal-kötött hömpölygése, a mohos törzs fönt-sziszegése alatt futni ingbe-izzadtan, mintha vonat-közeledésre rohantál háztól állomásig, hogy az iskolát le ne késse vacogásod, hisz nem reményed, lihegésed köd-követ vésve! Vagy ülni Griff-láb tölgy tövében, ceruzabél-grafitrúd szilfák oszlop-ketrec vázcsönd szagában, s a szürke vonalak, mint szálkák völgybe függve, hegyre torlódva végtelen tér-tág kerítéssel osztják az ürest fény-lécekké ón-árnyú borda-feszüléssel, mintha Uccello-csataképen dárdatömeg-kőáradása lenne körötted, ló-vasálarc, s vaskürt a lószem csigaháza, s aranypettyes zöld ló a csönd itt, aranytorlasz zöld hökkenetből, vasas, hasas zöld harci mének, zöld korallzátony harag-ködből, mintha hal-titán kékben ülnél, az ég-test húsú erdő zölden dagad, feszül, vibrál körötted halcsontváz küllő-esernyősen. S fölötted a redves, rücskös, vak fatörzs-mozaikból kinőve bárányhimlős, narancsbőr élű taplógomba barna ernyője, a növényhús állati ajak, a rákmirigy-higanyfürt eresz, a sárga-hátú rákdaganat, a vörheny-fodros szivacs-füles és lent is gombák a fű között, a korhadás csigaszemei, fehér kúpok, töltött hólyagok pupillátlan halál-rügyei, s áll zölden, csipkésen, szőrösen a bársony-tűzláng csalánmező, mint a felhő és a föld között hullásával megfagyott eső, jégbe-fagyott vastag darázs-raj, a méregmirigy-zacskós far-tűk levél-ragyák szőrparazsából kidülledő üveg-tors tetűk, s a csalán borda-függőleges szár-vályúiból oldal-ágak pórusháló pálca-szivacsán zöld tűzlap-tollas bánat-szárnyak, s harkály kopog, fut, mint a kék láng, zölden, pirosan zuhogva föl, fordítva kúszó tűz-vízesés, madárszemű szivárvány-öböl, s szöcske pattan, szalma-szerkezet rózsaszínű szárnyhártya-hajó, neki a levegő a kék víz, fű-érből szőtt száraz halcsikó, és csiga mászik, lénye gyászát héjába göngyölve, mint zászlót, a vér-ideg-ondószerv-pénisz hermafrodita parázs-hálót, hiszen kinti meztelensége nyálhullám recés ravatalból, hiszen benti héj-fedettsége halandóság-rugó takonyból, s fehér pipacsok nőnek fehér húslepény-orrhegy homlokából, fehérszárú fehér mákgubók a redő-láng négy hús-kútjából: elől két nagy, hátul két kisebb, higany-gombostűjét fölmártva, s imbolyog fején a négy-oszlop látószarv-csönd térdoboz-hárfa, s levelibéka, zöld selyemrügy néz rám Szűz Mária-szemekkel, bársony-gubacsként tapadva lóg méz-fillér ujjvégű kezekkel, én még őt nézem s nem őt látom, de a mélyzöld örvénylés fölött a szörny-tolongást szikra-háton, millió denevér-ördögöt, nyüzsögnek, mint vak szita-présen átgyúrt paradicsom szakálla, véresen, a vérhajú fényben gomolyogva, csillogva, mállva és páncélingükből nőtt szárnyuk szőrös bőrhártya-lázharisnyák, amikben nagy levegő-lábuk mozgatja, feszíti fény-izmát, s eres szemük körte-test lángcsöpp s pupillájuk odvas szénbánya, s törpe lovak a nyirok-éjben szénkocsit húzva, vak-csámpázva és cincércsáp, cserebogárcsáp ágazik vasvödör-fejükből, s csigolyás haj tücsök-antenna szemek közti archát-lemezből, s potrohuk szelvény-szív toll-horgok s a has-zománc görbe tükréből óriás falloszok, tök-zacskók, tőgyek lógnak a lemez-résből, s ezer kezük kék füstként tódul, póknyálból szőtt csillogás-kesztyűk matatnak, ragacsosan lengnek, izzik térháló-csipketestük, s szívük helyén fekete luk van s a mell-csövön átvillog a kék, mintha távcsövön az űrt nézed s ott a köd-laza tér-mindenség, százezer kék pont, kék rúd kazla ez a szörny-téboly páncél-halom, a szív-üres mell-hát lukakon átfolyó kékoszlop-borzalom és a szörny-mozgás összevissza gigász-hangyaboly vas-bozsgása, kék szerkezet fekete páfrány hegytömeg páncél-szuszogása, bűn-rüh csonthéjban kék könnyűség, sziklazuhogás, mintha hó hull, mert iszony-pokolfelhő lóg rám, vonaglik, ráng, fémmel rámbódul. S a szív-helyetti törzs-lukakon, a mell-hát közti vastag csövek kék-töltelékű alagútján a levegő-kígyó átsziszeg, a cikkanás-kazal vas-szivacs, mint zengőlégy-felhő sír, nyafog, vinnyog, visít, óbégat, jajgat, mint gyerek ha ínyén nő a fog, a törzs-luk üregen átlobog, mint kéményben téli szél sikít, az áttömődő kék üresség fújja vad levegő-sípjait, hörög, zeng, bömböl, zúg, harákol, fütyül, sípol, durran, bong, dörög: így fonnak kék jajszél-térhálót a törzsükkel fingó ördögök, a páncél-bőrhártya-szőr-szem-csáp-kéz-láb-füstkavarás imbolyog, mint virágállat-csápnyaláb-lomb, s áll, mint szita-kéz zsákállatok, a vaskupac-ördögmagasság kék pontok, kék fütty-kín vonalak hálókesztyűje föl az űrig terped, zokog, bőg, szitál, dagad, s a potrohokon vörös ajkak, mint menstruáló rózsakertek, s zeng az egész pokol-fönt mélység, mint őserdő-szövedék kürtök, zúg, mint kék orgonasíp-oltár s hallja az erdő minden lénye, bogara, pókja, legye, gyíkja, bűn-közöny zöldgond szenvedélye, ami fölöttem, ami rajtam, mint fűszálon a mohás szikla, s nagy fülek, mint piros bőrlámpák a kék magányt fénnyé hasítva, arany-léccé, arany-deszkává, a fej kékeres trombitái lombként zizegnek a kék gyászban, rubint-gallyas bőrladik-fái, s e pokol-viszály láthatatlan, vagy csak én látom diadalmas páncélos csörgő háborgásuk, mint űrbe-dagadt rajzó méhkast, a kék pont-füttyvonal boglyában evickélő, vonagló fémek ördög-gomolya viharfelhőt s a vasakon kék hang-visszfények, mint kék villámok lángja csattan, reped, szúr, rojtos lebenyt erez, s rámfüggése szívemet nyomja, s hiszi raj-tömbjével megszerez, szorongásom fönn-függő pokla rámszáll, mint húsra zöld döglegyek és zománcosan hunyorogva látókristály-párnákkal pezseg, fekete lopótök-szakállal, tokaláb-talp szívó-vesékkel tölti bögy-tömeg rengetegét ólomkórral, vér-küldetéssel, pedig köröttem ők is látják, fényhólyag-szemével megelőz a gyertya-oltár agancsú hím szarvas, tűzróka, csillagköd-őz, s közben két kalászfű csigolyás szára közt az Ájtatos Manó, mint zöld dohánylevélből sodort szivar, páncélos, ágaskodó harci mén, zöld páncélöltözet, arc-rostély, csuklya-sír, vas-sisak, két-kavics-szemű háromszög-fej, mellre-hajtott csapda kar-vasak, kék szögborona csont-taréjok, szögtűs lábszárak, gyilkos ima vár, zöldszobor harci gépezet, lesi, hogy mit kell fölfalnia: bundás darazsat, orrszarvú lányt, két dagadt selyemgömb pókcicát szájcsőr csontlombbal zabálva föl, mint emberevő emberhullát, s közben madárhangból szőtt páfrány-csöndváros zenefény-tornyai a lombokban, a könny-szökőkút pikkelypermet bokrok láz-tűi, a borzolt, gubancos, fekete ágközök kristályketrecében kék rikoltás, zöld rikácsolás, mint csönd borostyán belsejében, fütty, csivit, trilla, gordonkaszó, csipogás, burukk, jaj, madár-gong, orgona-hangoltár, fuvola, cimbalom, kakukk-koromharang, lila vijjogás, réz-recsegés, sípszó-emelet, barna barokk gyűrt, redős lobogás-kendői, hangtűz-gótika dóm-idomok, s mind a szemek alatt, s bögy közti bíbor kutakból lövődve ki, mint lázforró tüdővérhányás habos lilakék gejzírei, mint az ágaskodva fölhulló szilárd hang-virág aranybordó cellás, lángcsipke-szempillakör hangsejt-tányércsönd napraforgó! Ó, járok-e még, s mikor járok ifjúságomnak erdejében? Rohanva, heverve a lomb-árny aranyszeplős avarfüvében, a sziklamohák, a famohák bársony-nézés együgyűségre döntve fejem, mint sárkánygyík-szem Földgolyó-nagy zöld íriszére, s a fák között sárkánypupillák: feketearany hőlepények, koromkorongok függő fürtje, otelló-szőlő gömbfüst-tőgyek és közöny-éj a pupillákban s ha fény bomlik rá, mint pihetoll: az csak a külső csillogás-szőr, ér-rece-gőz foton-anyagból, lomb-tájak közt fénypolyva-omlás, héjtörek, tűmorzsa, csontzománc, a pupillákra ragadt hőláz, mint tavi gyűrűzés csillagtánc. Ó hogy futottam zöld erdőbe rettegésem árny-erdejéből, a barna-gyűrt álomszorongás ezüstpapír szívprés-ködéből, a szívre-tekert gyémánt-láncok kín-rugó kürtjét összetörni, a jajmésztekercs csigaházat, mint vasládába zárt Hodini bilincseit, vaslánc-köpenyét lábain, kezein, szűk törzsén, s fölússzon a tengerfény-súlyból: csáp-lámpás kődoboz-hal őslény! Hogy futottam a feketéből télen, tavaszon, nyáron, ősszel, hogy zöld szerelem legyen bárkám, s találkozzam bagollyal, őzzel, s bársony virág szuszog szemembe, illat-kalásza orrlikamban, s az illat-tűk a szemgolyókig döfnek vad kentaur-csillagokban, s vérpettyes kancsók, tüskezáras húsfödelű selyemkék üstök méz-gyomorral rabolni várnak, s zöld szár-gallyon fehér hús-csengők, s mint olvadt lilakék zománccal leöntött levélkupac-dombok az ibolyák, az ibolyák, jaj! s albínó-szemű vasbozontok, s tövisbozótok kék tojása csúcshegyen szőrpikkely-kalappal, kis rozsdamorzsa-koszorúval s a bogyóbőr kékviasz hajnal! S egy irtás-mező aranykorong fénylapján fiatal nyírfa nő, mint csikóhal fej-bóbitája: gyémántkocsonya szagló-idő, a csecsemőkék szemek fölött az ezüst-bizsergő gally-agancs, s alatta mint sárga porc-kürtök: az orrlik-páron gyűrű-narancs, s a kis nyírfában szerelem van, asszonytest, hím-vágy, bűn, nő-varázs, s ahogy ölelem, ágyékom, mint háncskosár düh-őrült lódarázs, sárgafoltos potrohuk görbe, májpettyes fejük cső-fogsora barna recetű-koszorú-csőr s villámlik a dühboly potroha, s a far-tövisek méreg-szarva, mint az egyszarvú homlokából kiálló méteres csont-dárda, cseppkő-tőr mítoszi magányból. És csók, köd-oszlás, kis szél lobban ifjúságomnak erdejében és mint kamasz rózsatűz-felhő fekszem a fa gyíkláb-tövében és a boldogság arany-érce szívemen mint szép harci vas-vár, s a szabadság redőzetében árnyam s azon katicabogár: pirospettyes fekete lakk-hát, vagy feketepettyes piros domb, nézem, hisz mászik árny-ujjamon, a petty-gömbrácsot nem is tudom. Ó, ifjúság, erdő-szerelem, fekszem arany-tér ladikodban, aranylemezekből kovácsolt felhő-vitorlás zöld hajódban, mint a föld alatt nemsokára, amikor a zsír-agyag beföd és már nem tudom: mi fájt, mi nem, mért sírtam tegnap, tegnapelőtt, hiszen nincs zöld erdő a sírban, csak bogár, gyökérhajszál, ujj-ág. És nem zokogok, nem üvöltök! Szép hit, ifjúság, jaj-ifjúság! És mi vár majd? A lenti pokol? Hiszen láttam az égi poklot! A rámcsüngő vihogás-felhőt, az űrt eltömő fütty-vas lombot. Az erdőre, a zöld csönd-szívre függő kitin-vas pokol-viszályt, a hemzsegés-tömbfüggöny ércet, amit dühe cibált, ráncigált, mintha egymillió pókból font lánc-sziklahegység lebegne fönn, háromdimenziós rettenet, bércvonulat-lánctekercs-özön, rézlánc-tekervény hegy csillogás, csillag-űr bélésű csigaház, mindenféle méretű pókból horgolt lánc-ing űr-vonaglás láz, pont-tömb, cipó-nagy, törpe, tömpe, strucc-tojásnyi, szálkás, vonalas, narancsgomba bőrbevonatú, potroh-háton szőr-halcsontvázas, púpos, hegyes, sisakos, szem-csőr, teleszkóp-sündisznó-szemű, kék gyémánt hát-kupola, far-ormány kinövésű bársony-buborék, varangy-alakú szőr-szerkezet, háromszög-drótokból rombusz-rács, pettyes, foltos, aranykeresztes fölémfüggő tejút-űrkalász. Ő akart belémzuhanni, köd, vagy belőlem lövődött fölém, mint a mozivászonra a film fehérmorzsa pont-sík függönyén: IV. Henrik vas-csatája, a vas-viszály Shakespeare-kavargás: páncél-madárfejek, vas-csőrök, szarvasbogár-agancsú romlás, hím-fedőszárny páncélbőr-hátak, ló-álarcok vasból, szemcsövek a homlokvasak alatt, mint ló-szemgolyóval töltött távcsövek, a lószem-irisz, s a pupilla csillog mint az algás tószikla, s a lószájakból tajték csorog, mint hó-fürtté összeforrt szikra, s gubanccá gabalyodva cseng, nyög vascső-kar, ízelt vaskesztyű-kéz, sáskapotroh-alakú cipő, kovácsa volt a harci cipész, arc-rostély vaslemez-függönyén csíkosan gőzölgő lihegés, s ló-orrlikak pára-kürtjei, bársonypalást lóhát-remegés, s a páncél-kagylós lófar szőrgejzír segg-csápja arany-csengettyűkkel befonva, mint nyári kalásszal, s a sörény aranytű-fésűkkel, s selyemhernyó-szemölcs bugyogók tövén páncél tökvédő gubók, a herékkel töltött vas-zacskók, a fütykössel töltött vas-tokok, s kard, lándzsa, dárda, íjpuska, tőr, fejsze, bárd, tüskés-tatú jogar, kar, láb, nyak, lóhát és ember-has, vasból-néző szemű harc-rovar rengve, csöngve, ropogva zörög, gomolygása vér-vas ütközet, mintha ezer iguana-gyík pikkellyel egymáson hempereg, a kőkastély-fejű őssárkány, a cseppkő-tű öltözetű láng, a kristály-zúzmara sziszegés s csiszolódik bosszú, düh, hiány. A zöld csönd-szívre, az erdőre ráhömpölygő ördög-rovarok szülötteim, vagy megszállóim, fenyegető rüh-tánc csillagok, éhes, dühödt bűn-galaxisok, csillagörvény-mezőtér-habok? Bűnöm, vagy büntetésem nehéz ege amit nézek, hallgatok? A rámfüggő pokol volt tükröm s benne tükröződött iszonyom, sors-tájam amit kinövesztett s kuszasága, amit súlya nyom a csönd-lap visszhang felületre, aminek ég-táj mélysége van, befelé-növő végtelen kék nyüzsgés-tágulás, súly: súlytalan? Vagy én voltam a pokol tükre s bennem tükröződött a viszály, a rámcsüngő független gomoly, a rovarnyüzsgés bűn-fürt aszály, a füttyögő ördögdarázs-boly, a páncélos füst-szőr hajkazal, a nyámmogó, csámcsogó, füles termesz-áramlás vas-ravatal? Egymás tükrei voltunk mi ott: a csönd-szíven fekvő és a menny ördög-gabalyodása bogár: fedőszárny s tapintószál-lebeny? Két tükör, hiszen két valóság, vagy egy valóság s egy képzelet: egyik ami a lomb fölött lóg, másik amit a lomb betemet, ami a lomb-mély árnyban hever, mint tengerbe elsüllyedt hajó, s árbócai csigaszem-tornyok, s fönt a rossz és szívében a jó, két tükrözés-összevillanás, égi-földi tűz s bűn-akarat, mint az egymást véres fogakkal tépő, maró, küzdő nagyvadak: tigrismacskák és oroszlánok s rinocéroszok páncél-dühe tolong egymáson az ég és föld, az élet és halál fénytüze, s a csönd-szíven fekvő kisfiún aranypettyekből nász-szemfedő, s a pokol-bolyon sárga foltok, mint darázs-arc vasán, szárnyfedő szerkezetén, az értoll-mezőn, combjain, potroh-lemezein, s csíkos zöld vesekő-szemükben nincs öröm, gyász, bánat, láz, könny, kín. Csikó voltam, csikó-szívem kín-istállója atomrács-gyászom, tigrisláng-fiúnak ketrece, vasa voltál a szabadságon s mint ágról hódombot szétfújta vulkán-torkú dac-eres lángom vasváz-kripta börtön-barlangom: zöld szerelmem, jaj-ifjúságom!