A halállá néző idő

Mint a pók nyolc szemében a merev lencsék alatt az ideghártya mozog: a látótért feszítve horizont-tág félgömbbé: idő, így nézel engem az önmagadból képzett halál-rácskürtben ülve. Meddig, ameddig élet? Mintha szél hegedülne fénycellofán-kezekkel nem-látszó enyv-kötegben s dagad a kozmosz-ing kék, erjedés-gyász bélése s a tárgyak, jelenések kristályként virrasztanak. Sas köröz, csönd-koszorú, mint testről leszakadt árny, moccanásom keresve űr-távcső pupillákkal, meteorként zuhan majd, arany-villákra szúr föl, tűz-horgas pikkely-ágra és éhsége nem ment föl és köd-szikla szive sem jövő-szőtt szabadsággal. S fut a pók a kürt-rácsban. S éjem láng-kripta márvány.