Az őszből lemetszett gondolat íróasztalomon

Üveg-sírban a gondolat:
a kertből ami megmaradt:
vadszár-rózsapetrezselyem,
zöld levelek szűk ághegyen
és bennük csönd a rothadás,
barna-sárga láng-berakás,
mint gyufával pörzsölt gyufa:
pernye-rozsda seb-pörk szita
a fűrész-síklap szélein,
mint bőr-rothadás emberkín
s a zöld tollakon átolvad
a bárányfelhő-sivatag
fényteve-járása: a nap,
arany-idommal áll s halad
s izzanak fésű-erei
halcsontváz szálka-terei
s egy karcsú ág vizszintesén
piros golyó a költemény,
növénybőr-szív áll mereven
a vékony, rügyes ághegyen,
mint nyeles-szemű légy szeme,
a nyélcső látó-gömbtere
s a bőrcsöpp tojás köldöke
barna herpeszdomb pontszeme,
hártyacsipkekoronája
a túlvilág lemállt szárnya
s egy másik rózsaszínűzöld
hajtáson zöld körmök között
a hegyes köröm-foglalat
bimbója rózsa-virradat,
fesleni kezdő rózsafej,
gyűrt szirmokból zárt kúp-hüvely,
piros selyem-bodorulat
hajtás-csomag férfi vér-makk
s a gyűrt finom sziromvégek
holtan élet-süvegének
tekercs-pödrött cirmaiban
föltámadás-igéret van
s a hajtás, aminek Éden-
növényköröm üst-kezében
a piros láng-csomagocska,
mint húsvéti vastag gyertya
viaszában aranydió:
Krisztus szöge, recés gumó:
körben tüskével fogazott,
mint kifordított hal-torok,
hajtás-tőből hajtás-végig
apró metszőfogak védik
gyűrűsen, körben, sarlósan
ágyazódva a bőr-tokban
kampó-csőrű csontvitorlák,
szúrás-ingük halál-korlát,
rózsaszín tű-fogak zölden,
horguk háromszögű csont-enyv.
Attól szép, hogy magát védi
ami tűz, pedig növényi!
Szép ez az emberlét alatt
védő-tűs virág-pillanat!
Zöld cápa-száj végén rózsa:
Csokonai szem-bimbója!
A vízben a zöld rózsa-ág,
a zöldbőrű rügy-pálcikák,
a tüskés, vadrózsagolyós
száradva ázzó papiros,
a bimbó, csésze, levelek,
a kemény, ágtoll-szárköteg,
mind, ami növényi, de láng
akár az elő-túlvilág,
halál, mi életet koldul:
még idelent, de már ott túl!
És ami a nekem maradt
őszből lemetszett gondolat:
szárcsontokkal víz-homályban,
mint csontváz a lét húsában,
tömegsír-csontváz jég-kútban,
zöld torlasz víz-alagútban,
tengerbe süllyesztett hajók
alga-taknyán zöld vizipók,
árbóc-rudak fölhegyezve,
szilárd szögük mintha lengene
a látóváz-gyűjteményben:
fénytűcsokor-légyszemében,
vízben ázó vastag szárak,
levélcsomók, zsúfolt, fény-vak
erek, rongyok csíkos könyve,
akár egy tigris kitömve.
S a rohadt vízben penész-köd,
rozsdahártya ostya-körök
rézhomály szárkéve-résben
s büdös a víz, mint a szégyen,
vízben növény-rothadás-bűz
parázslik, mint a havas tűz,
szikrát köp a sorvadásban,
mint póruscső a parázsban
tű-lángokat önmagából:
elmúlást az elmúlásból!
Mint égő fa hóhullásban,
olvadó szív a hullában.
S a nyaka-metszet palackban
álló gyertya-súly: viasz-hang!
Sikolyom az, néma dörgés,
éjbe-fojtott nyár-dübörgés,
akár a lila hab-hörgés
tajték-állat szarv-döfködés,
amit magából az ég vall
elektromos vasvillával
s hátadba reccsenve szúrva
aranykörmű arany-ujja!
Rózsa, rózsa, jaj, rózsaszár:
élet-időm végére jár!
Az én sors-időm se örök
mint ez a vágott rózsa-zöld.
S tesztek-e rózsát szivemre
koporsófödőt emelve,
mint én sárga rózsa-kéve
gyanta-gyászt Béni szivére?
Ó, az a fej!, az űr bokra,
tátogó borostyán-kobra,
leesett-állú üvöltés,
mint egy szétesett arany-prés,
aranypallos röhögés-vak
farkas-sikoly menny-luk ablak,
Sátán-átokjaj pokolból
s arany a hát, esernyő, toll.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]