Többnyakú aranyfácán

Moszkva: Novogyevicsi temető

Megint temető! Szikla-szakadék! Járok a sír-oltárutcák kérgén,

mint kormos jég-sziklaszirtek közt, szénbánya-alagút röglemez

rovarszemeivel néző légyszem-sejthalmaz cső-csöndjén

s nincs szivárvány-szalag a pontszemcsomókban,

bent az oszlop-mélykút kristály-idomokban.

A halottakkal mérgezett, megszentelt talaj szívbőrén,

mintha kőhabbá száradt láva-csipkelegyezőn csillag neszez.

Mint láng vak, elhagyott márvány-bánya fekete árny-szilánk, árny-rúd éjén.

Ott Saljapin fehér márvány-frakkban, férfi Madame Recamiert igézve

hó-márvány kanapén heverve, fej-kéz-sors könyökből, cipőből,

fekszik a lavina-basszus, jég-jajkürt orkánéj-búgás.

Amott Suksin sötét, fél-négyzetméteres

fénykép-arca, mint a kő-görgeteg hegyes,

szilánkos, tört-tömb sziklái háromdimenziós térrács

doboz-hegyként befelé függve, hímzett ravatal-kárpit kőből,

úgy sík, ahogy zordan hátra-mélyül a fekete márványból kinézve.

Ott a pirostégla-tulipános kolostor-keritésfal-öbölben

fehérmárvány oszlopcsúcs-csésze fehér krizantéma márványban:

Sztálinné: Allelujeva modern sisak-hajas feje:

a pokollá fagyott egyszer-képzelt Éden

pisztolydörrenése csiga-tekervényben

barlanglánc-csöndhólyagokkal spirálisan nő befele

a fehér kislány-arc mögötti zárt végtelen gömbtér-magányban

s a fej, mintha magzat kuporogna magzatvízben, felhő tál-tükörben.

Tőle nem is messze Majakovszkíj dacos bronz-feje, zseni-homloka

vörös márványoltár homorú kagyló-üregében feketén,

darázs-szeme ezer fullánk, szem-sejtjeiben tű-kéve,

a többezer pontszem félgömb-felülete

többezer potrohból kinőtt szúrás-kefe

s azt mondja: beszéljünk erről, a szégyent most félretéve:

mért nem tör be az emberhomály templom-ablak festményén a fény?

Az ólomkazetták szent üvege polip-nyáj, tintahal-köd. Nem csoda.

Itt Csehov törpe vaskeritéses kis fehér sírtemploma, zuzmós gyász,

a meszelt kőnek szórva döntve zöld léc-vályú lábszárú lila

őszirózsák, mint a kristály habcsipkeláng gömbpárnái,

szilárd ragyogásból tömény szagtalanság,

akár szikla-zárból kibányászott rabság,

s a szárlevelek ágai a sűllyedés moszat-fái

s a levelek laposra gázolt varangyok, mind mosoly-múmia!

S mint a kastélyba szögezett vén Firsz: föld alatt néz a Pegazus-csontváz.

Amott Nikoláj Hruscsov bronzfeje: kövér, buborékos gömbragyogás:

két márvány-villám párhuzamos függőleges cikcakk-közepén,

mint kehelyben kugli-bábú, világ-ámulat bronz-bohóc

fehér és fekete villám-társulásból,

mint csipkén bronz-alma, tojás rügy-ragályból,

fűrészesen ágaskodó kukorékolás márvány-polc

emlője a politikus-fej, kerete gyász és mosoly-remény,

mint márvány-melltartóból kibuggyant Európa s Ázsia-tőgy, bronz-bogáncs.

S ott egy gigászi fekete márvány-tégla csiszolt teknő-oldalából,

mint sárkány-pikkelyből kirohadt ősgyík-gerinc, térdtől fehéren:

egy tábornok telefonál, a kagylót fülhöz emelve

s a beszélő bunkó, mint fehér térdforgó

s a fehér márványkéz ágon gyík-kuporgó,

a némaság kő-mikrofon a fül-csigaház kő-nyelve,

mint csigahéjból bújt ránclepény, s látó-bimbók a körmök fényben.

S még a képzelt pokol-menny se tudja mit mond a kő-ág a túlvilágból.

Ott meg Rajkin, mint egy karcsú bronz-gém, Feleki Kamill operett-estély,

kőszigeten könnyű, hosszú kócsag áll az új soron nehéz örömben,

mint rózsalánc-sebheggedés az alkony-hús mellkas-bőrén

parázslik bronz-lénye, a varrat-számlétra,

mint paszománt-csontváz arany-fonadéka,

selypit, szuszog, akcentusán, mint sziklán víz fény hull pőrén,

„valami van” motyogja némán, s Gulágot lát éj-tűzözönben,

teknőc-páncél szemhéjából kitojt szeme mókus-rágta dió-csonthéj.

S bronz-sugallatától jobbra, beljebb a híres szinésznő domborműve:

feketemárvány-ravatalcsönd kigallyazó ujjai közé

kis kék muszlinkendő csípve, lobog, ráng a hószitában:

kék fátyol-denevér, pókhálórács-ködkan

hüvelyk s mutatóujj cérnagomb-satuban.

Dala, a kék muszlinkendő, leng a márvány-szorításban.

S mint a dal-búgás szűzhártyája feszül kép-arca a mell kövén.

Tündérkürt! Nem Karády Katalin „Valahol Oroszországban”-bűne.

S lassú hó, mint könnyű csipke-abrosz teritődik sírokra, zöld fákra,

domború-homorú híg síkrács térráccsá dagad szobor-háton,

a fekete márvány-szélpöff vitorlából kiszülető

hó-márvány fél-ember kő-telefonháló

fülkagylója mögött, akár a pókháló

s a kolostor-templom gyíkhát pikkely-púpjából tülekvő

fehér tornyai csigaszemek s arany-gömbök a szemdúc-fákon:

mintha többnyakú hím-aranyfácán, kékhólyag-fejű a tarlón állna.

És az aranygömbök, csillag-szeplős kék hólyagok, torony-buborékok

fácánfején a hím-bóbiták kétbordájú aranykeresztek,

mint a vitorla-árbócok arany-dróttal kifeszítve,

lebeg a gömbcsokor-űrhajó Istenben,

karcsu drót-kúpjai szikráznak fény-szennyben

s a keresztcsúcs s bordavégek lóhere-pénzzé görbitve

s a kék és arany gömbtükrökben angyal-horda árny-pokol reszket.

S zord szivárvány terit a holtakra hétfejű mese-sárkány árnyékot.

Ó, ez a sötét márvány-giccs erdő szűk temető-erdő alatt mélyen,

a fölerjedt vad szárasodás, lomb-lemez alja szobor-téboly

mintha tengermélyi sziklát kagyló-tömeg burkol gondra,

csikóhal-függésből kristály-sarló fény-rés,

pislogó csikófej himnős szakáll-lengés

s dagad az alkonyat, mint a gyertyaviasz visszér-delta

a mindenség kék lábszárában, víz-rúdban ceruzabél-sikoly

s dermed a kövekbe ülepedett szégyen, mint a gond a szenvedélyben.

És katonák, tábornokok, költők, politikusok, írók, tudósok,

szinész-bohócok, Sosztákovics, államférfiak, felfedezők,

zsarnokok és terroristák, elhurcoltak, visszatértek,

világ-fenyítők és borzalom-apasztók,

koncepciós ember-ölők, seb-bevarrók,

zsír-asztalnál dáridózók, száműzöttek, hazaértek,

részegesek, vesebajosak, kurvák, gyilkosok, szűz, steril nők,

hősök, hívők, áldozatok, szentek, kínzók és kínzottak! Egy se boldog.

A földmélyben osztottá rohadva, a föld fölött márványban és bronzban,

a földben mi csontvázzá apad: a felszinen márvány-virág had,

s márvány-zakón dombor-függés pikkelyhalmaz-érempalást,

mint öreg tőkén nőtt kövér szőlőfürtök

s a bronzfej-ragyogás vérfürt nagycsütörtök,

s a szobor-zsúfolat merev iszap-virág tenyészet-láz,

mint tizenegyezer-méter mély víz-súly tömb-alján virágállat,

a derengő óceán-szem üstjén titok-virágzás az agy-takonyban.

Ó, itt a földben földdé szivárgott borzalom, szépség, szerelem, kín, bűn,

áhitat, áldozat, mártír-gyász, dac, gyönyör, forradalom, bukás,

lángelmék és hülyék béke-halálgyökér-szövedéke:

hajókból tengerbe dobott puha háló:

több-kilométeres merülés-rács-tarló.

Szétrobbant élet-gépekből halál-ejtőernyőn égve

parázs-szoborként földbe leszállt izzó testi átmódosulás.

S mint a szélfújt szemfödő ropog lent a csipkeszövődmény lapos csont-sün.

S lebeg a súlyos arany-boltozat menny-mély-magasság kupola alatt

a földszintes törpe sírtenger, csönd-óceánban korallsziget:

egy világ ihlet-győzelme, Sátán-bukott veresége.

Medúza-tutajra zsúfolt emberiség,

mint vízözön-bárkán nyüzsgő természet s nép.

Itt tolong a sóbálvánnyá átkozott Isten vendége,

együtt a bűn és a büntetés, fél emberiség-történelmet

megszerkesztő düh, vád, gyász, indulat, Tolsztoj szakállával letakart had.

S papok, pápák, Isten csengettyűi, teatojás-likacsgömbvízszórók,

szent könyvek csontváz-oltárai, aranypalástú, pásztorbotos

Mózes-utánzatok néznek, mint Jézusos ikon-képek,

nagy kék szemük az ég szemhéjtalan fele

s pupillájuk a hold-éj Göncölszekere.

S a kisjézus az anyában fénytojásban álló képlet:

anya-gégétől a hüvelyig dagadt tojás-barlang-papiros

s a cumulus-felhők pátriárka-fánktetejű süveg-csillagszórók.

Erjed, rothad a bűn-füst a zöld-gömb világ-haláltojás temetőben

s nyúlik a múlandóság sárga lassú bojt-állat mézrostája,

süllyed a lomb-horgolatban, s a lomb-rések lángtoll-ágak.

S mint sziklaszigeten fóka-rozmár-nyüzsgés,

pingvintömeg-hullám, madártest-özönlés,

elmegyógyintézet-udvar kövén a kiégett vágyak:

márvánnyá-száradt hullatorlasz bronztoboz csillag-űrpusztája

ember után, emberiség-üres: éj a csontváz-halmaz világűrben.