Késői válasz Veres Péternek

Én sem mehetek el innen sehová! Sehova se mehetek el innen. Bár nekem van útlevelem és képzeletem és magányom tele keserű vággyal, akár a tied volt. Van útlevelem, nincs pénzem, hát hova is mennék? A Földgolyó hosszúsági és szélességi fokaiból font rácsgömbjének melyik kockájába mennék?, a más-más természetű rácsnégyzetek melyikébe, hová?, hová is mehetnék el innen, útlevéllel, de pénztelenül, a régi költőknél szegényebben, gyalog, hová? Gyalog, akár Kassák Lajos, akár a valcolók, az iparos-vándorlegények, akár a tanulni-vágyó középkoriak. Ó, ez a Földet mértani képzelettel beszövő égöv-vonal-gömbrács, akár egy finom spárgaháló, láthatatlan gömb- feszülés zöld alma körül s a Kozmosz kisujjára akasztva leng, köröz a földrajzfény-puttonyocska, zöldkék tömegével szinte súlytalanúl. Se futni, se szökni, se menekülni nem volt soha vágyam és kedvem és most sincs kedvem és vágyam, se indulatom kiszökni ebből a picike, földszintes országból. Sokszor kimegyek hozzád a Kerepesi Temetőbe, leülök sírod fehér keretlapjára a Kerepesi Temetőben, sírodon Somogyi Árpád nagysubás, nagykalapos, nagy birkakampó-botos fehér kőpásztora ül, a kő-őrzés, a hatalmas kőcsizmás, Szaturnusz kő-kalapos fehér kőboglya-ember, kő-ujjai a pásztorboton, mint egy csokor albínó gyík, ott ül a gulya-őrző magány, mint egy behavazott kő-szemű szalmakazal s leszólok hozzád a földbe: hej, Péter, Péter, most csontváz vagy, Péter, Péter, pedig te a kőszikla voltál, szólok hozzád, mint az a halandóság- árny újszövetségbeli, akinek teste fény-örök világosság, húsa fénysűrűsödés- viaszanyag, hej, Péter, Péter, te kőszikla voltál s most csontod a földben, te kőszikla-jövő-alap, mi lett belőled Péter, Péter?, látom, ahogy állsz a Szemlőhegy-utca és a Vérhalom-utca sarkán a Rózsadombon, fekete csizmában, fekete ruhában, kis fekete kalapban, sűrűfésű-tömött bajusszal s azt mondod: „ha én egyszer olyan regényt tudnék írni, mint Kleist, a Kohlhaas Mihályt, tudod, ahol a ló feje mellett vizel Mihály, sűrűt, mézeset, habosat”, aztán meglapogatod a vállam, a tarkóm, a hátam, mint a csikó nyakát s mész tovább egyedül, Egyedüliség s már nem is látlak, csak egy fekete pont rezeg messze a sárga levegőben, mintha zengőlégy volna, negatív nappali csillag, kiszáradt darázs-szeme szaruüveghólyaghab-halom, amit zörögve sodor a fény. Ó, Péter, Péter!, engem akár a piros szerelem-mágnes vonz a világ, szivemen a pióca-világegyetem! Mégsem megyek el innen s a mindenség-tömlőállatban a vérem. Amíg szívemről telten lehull s én is lehullok a létezés-ágról, akár az öreg gyümölcs. Darázs-fúrta körte, barna májfoltokkal és pépes lila likacsokkal halál-aszalék bőrömön. Ó, ezen a pici űr-testen, a titok sejtmagja apró létezőn mindenütt anyag az anyag, mindenütt föld a föld, mindenütt levegő a levegő, növény a növény, kő a kő, víz a víz, csillagnak mutatja magát a csillag, csakhát más-más alakban jelenti ki magát a természet végtelenűl, zsiráf, elefánt, orrszarvú, oroszlán, övesállat, rénszarvas, bálna, keselyű, polip, rája, kalamájó, kacsacsőrű emlős és csikóhal nincs mifelénk, se jegesmedve, se tigris: Blake sárga lángja, se krokodil, se ejtőernyős sárkányegér, se mohaerdő, esőerdő, páfrányerdő, se húszkilós varangy, tízkilós pók, csak kis tehén, kismalac, szőkelány-rózsakoca, birka, bárány, kos, bika, ló, csikó, borjú, párzó-atombomba- csődör, nincs nálunk áloé, pálma, liánfüggöny zöld kötélszikla, pusztafű, szavanna-sivatag, sivatagredő-homokállatok néma csorda-temetője, se méteres szivárványvitorla-lepke, skorpió, csörgőkígyó, ugróegér, csak esti-kóc köd-denevér, harkály, rózsapirók, zöldike, őszapó, varjú, vándormadarak, énekesmadarak, gólya, fecske, istenkekesztyű, tűzliliom, estike, százszorszép, puskapor, muskátli, szelid kerti virág: liliom, tulipán, nárcisz, gyöngyvirág, fátyolvirág, dália, őszirózsa, körtefa, almafa, szederfa, szilvafa, diófa, meg a szelid erdei fák, meg a szelid réti virágok, meg a szelid erdei virágok, meg a nád, meg a boldog akác, a még- boldogabb hársfa, és télen a hó, a hó, a hó, amely úgy omlik e kicsike földszintes ország-hazára, mint a lehetetlenség halálszép halotti lepedője. Se tenger, se óceán, se havasok, se Galapagos-ősvilágok! Mégsem megyek sehova innen! Mégsem megyek! Mert nekem ez a föld, ez a földszintes kicsike ország a hazám! Ez a fű, ez a lepke, ez a darázs, ez az érhárfás falevél, ez a szalmaszöcske-nyár, ez a sáskazöld imádkozó-tavasz, ez a ködfürtös ősz a nehéz puttonyokban, ez a sár-tél, hó-tél, jég-tél, a nádas-rács szem-cella jegén cikkanva csúszkáló róka, ez a varjú-séta kalapos király nagycsőrű szikrázó istentelenség, ez a fölolvadt tavak kásája jégben tátogó halzománc-kocsonyavödör, ez a bodzavirágzás kristálycukor- palacsintája fehér kürtöcske-tolongás varázskorong, hisz ők az én nyelvem és bizalmam. Meg a temetők. Meg a temetők. A temetők! Ők az én nyelvem és világom. Meg a temetők. A temetőkben gyermekkorom és ifjúságom. Ahogy az ecetfa, bodzafa az elhagyott, rozsdás vaslándzsa-négyzetekkel körülszögezett sírokból kinő s lila kardokkal, lila fürt-tányér gyümölcs-csomagokkal dagadtan és laza-emelet hajlás-lapokkal fölfelé és oldalt szorongva, görcsösen, ziláltan és szikáran széttenyészik: úgy belőlem a szálkás és mirigyes idő erjed, halottak nedvével és szutykával keringve edény-rendszeremben. Mert ők is az én nyelvem: a halottak. Ó, ez a nyelv! Ez a nyelv az én hazám. Ez a nyelv az itt-létezőkből és a már itt-se-létezőkből szőtte belém forró hajszáledény-vérrendszerét, ez az itt-lét szivárgott nyelvvé létezésem egyre- vastagodó ágaiban, fénygyűjtő szerves lombjaimban, ez az élő embervilág s a csontvázak, korhadó, olvadó talaj-mélye világ: csontvázak szálkás csontszálai és szakállas csonthólyagai, a szemgödrökbe olvadt enyv-pénzeken a pillaszőrök hajszálfésűivel, mint a learatott sárga búza, földalatti aratás bomlott hullám-halmazai s a szétmállt koponyák, mint a lombfűrésszel sarló- kanyarban szétvágott furnir-lemezek, halottak földje, földalatti levágott búzatenger s a rothadó arcok vértócsái a zöld szárpamut metszett pipacsok s föltolják a halál-dióhéj szemburkokat a kidagadó szemek, az új halottak szemei, mint a búzavirág, kéken. Kék csipkesűrűség hernyókoszorú-kövéren. Ez a nyelv íródott belém, mint a vers a papírra. Ez a nyelv sejtjeim burka, molekuláimban az atom-mozgás dörejcsöndje rezzenő szilárd kötés a híg anyagban, mámor-világ és használt természet, csönd ami nincs, zaj, ami csönd. Ez a nyelv totyogásom és gügyögésem első hang-lángja, gyermekkorom sűrű páfránya s ifjú lángolásom tűz-erekből szövött szárnya, ez a roppant barlangban tenyésző gyöngyöző árva gyönyörű virágoskert, óriás szőlőkacsok zöld lengése boldog bajusz-szál, ez a gyémánt-sír, vérző és vérerekkel benőtt kristálykoporsó, ha pillaszőröddel megkarcolod: vérzik, mintha borotvakés megcsúszik arcodon s éle bőröd fekete szőrpontjai közt a felső rétegbe vág. Ez a nyelv! Ez a rendezett cifra temető! Én nem megyek el innen sehova. Minek is mennék? Mindenütt föld a föld, mindenütt víz a víz, mindenütt tűz a tűz, mindenütt villám a villám, mindenütt ég az ég, mindenütt csillag a csillag. A létezők, ha más-más alakban: mindenütt létezők, mikro-méretűek, makro-méretűek, formára mások, alakra lángolóbbak, tollazatra akár a tűzijáték, az araró, a paradicsommadár, a kolibri, akit ott csőrös darázsnak mond a nép, nekünk csodák, az ott-születettnek természetesek, egyszerűek és érthetőek, mint nekünk a liliom, tulipán, krizantém, a lángtalan sírgyertya fehér vagy bronz habcsőr-csillag-bozontpogácsa, ürge, pocok, vidra, mezei egér meg háziegér, ponty, ebihal, varangyosbéka, vizes rétmező zöld hosszúszárú lakkarany-csészeringása: gólyahír, bogáncs, vadtorma, lapu, Krisztustövis, szamárkóró, szentjánoskenyér-babhüvelyű mézakác, gyermekláncfű, mályva, vadtorma, kutyatej, de másutt ami van: nekünk titok-föld, a rajta-élőknek szenvedés-talaj, jajtalaj, sűrű éhség-szövésű és bozót-dühöngésű jaj-föld és mégis álomzaj életté kiszívható, mint a lépesméz és mégis jaj-föld, akár a szúrós, sárga, vastag szőrös gyapjúkendő, zöld kapilláris- szövedékű vastag itatóspapír-lópokróc, amiből négyméteres keskeny mészhabcső- vár kardok, mészvár-ácsszekercék, négyméteres, testnyálból és bögy-okádékból hab-cápauszonnyá száradt mészvár-vitorlák, fölvont, szél-dőlthasú vitorlák állnak ki, a föld kagylói kinyitva, akár a kinyílt óriáskagyló gyöngyházlevelei, fölmeredt titáni elefántfülek, kardok, vitorlák, kagyló- levelek, elefántfülek, kard-éllel, vitorla-éllel dél felé, a föld fehér kőfülei és kővitorlái, a megcementesedett termesznyál, termesztestviasz-adomány-ürülék hófehér szivacs-vitorlái s a likacs-csövekben fűszállal, vékony pálcával, száraz, nyeles fűkalásszal kotorászik a majom, guggolva, ülve, előrehajolva, a nyálcement likacskákba a szalmaszálat, a száraz szálas kalászt mártogatva, belenyomva, mint mi a szappanoslébe, üvegmosó szőrhengerkefét a zöld palack nyakába, gyomrába tömve s kotorászik a csimpánz a termeszvár zománctüdeje csöveiben az egyszerű természeti gép-segítőkkel, rózsaszinkörmű, szőrös, vörös és fekete kezében, hogy a ráragadt termeszeket a pálcáról, szalmaszálról, kalászról, kefehalról lenyalogassa, leszopogassa, mint mi amikor mézesüvegbe dugtuk mutatóujjunkat s az ujjra csorgó hengeresen ragadt, tehénszáj nyálszakállaként szálazó mézet nyaltuk, forró szájunkba torokig, gégecsapig nyomva a méz-rablót, s van ahol csimpánz ül a havas sziklán s a forró gejzirtóban áztatja lábait, mint fagyos lábát apám, ha hazajött télen a vonattól és hosszúgatyás, boka-máslis meztelen lábai a forróvizes lavórban, ült a konyhakályha nyitott-ajtajú sütődoboza előtt a sámlin, hő csókolta horpadt fél-ladik hátát s a lavór mellett a két gumirongy- barkós fekete cúgoscipő, ő meg köhögött, köpködött és cigarettázott és azon a titok-földön, forró titok-talajon zsiráf-nyájak vonulnak, mint óriás imbolygó sakkliliomok, zebra-nyájak rohannak, mint feketén-csíkozott növényevő buborék-virágok s fekete felsőajkukba tölcsérezett orrlikuk csíkos angyalok, arany-szalagfonatú darázslovak pára-trombitája ezüstkalászos fekete marcipánból. Nekem van útlevelem és mégse megyek el innen. Nem megyek el innen. Pedig mennyit jöttem-mentem a világban, Finnországban és Indiában, Izraelben és Amerikában, Svédországban és Angliában, Spanyolországban és Macedóniában és hol még!, s legtöbbször Franciaországban, repülőgéppel, vonattal, autóval szőve be létezésünk anyag-gömbjét, mint a hajnal-almát, a piros virradás-gyümölcsöt a pók-fény, itt vagyok, itt élek, itt dolgozom, itt maradok, pedig lehet, hogy lesz másképp is talán, lehet, ki tudja?, száműznek, elzavarnak, elszakítanak, kitelepítenek: marhavagonokba-löködve és tuszkolva mámor-hű ittmaradni-akarásom, vagy halál-menetben, hadifogoly-zarándokúton hajtanak gyalog, mint egykoron itt is a zsidókat, svábokat, okkupáció-begyűjtötteket, elfogott ártatlan kis katonákat, dehát nekem ez a hazám, ez a földszintes kopár kicsi ország!, nem is a föld, nem is a táj, nem is a gyerekkor, nem is az ifjúság arany-csattogású gyászlobogója, nem is a temetők, amikben az előttem-idő és a velem-idő rohad, de ez a nyelv a hazám, ez a nyelv szült engem, nemcsak anyám 1928 augusztus 16-án, csütörtökön, délután 2 órakor, ez a nyelv szülte belém a teret és időt, ez a nyelv volt velem a történelem, bennem a történelem- igéret és a történelem-igézet, ez a nyelv az én mindent-tudni-akarásom világegyetembe-szétrojtosodó arany-ága, ez a világok világa világ, én-vagyok-világ, ami úgy nőtt ki ős-csíra szivemből, mint a lilakék égtajtékkal behömpölygött síron a sárga-sárga-sárga csőrtoka gömbkorona rekettyebokor. Ez a nyelv hajszolta létté általam a megismerhető és mégis megismerhetetlen valóságból a világot, (vagy nincs is valóság, csak képzeljük a világot, mondják némely fizikusok!,) a titok-selyemből a titok-virágot, a titok-hajszálcsövecskék edény-bozontjaival benőtt megszilárdúlt lángot, amiben a nedv, a vér, a víz, a fény-atom, izzás-molekula kering, ez a nyelv test-ereimben és gondolat-érrendszeremben a suhogó, zenélő, Gustav Mahler-szimfónia zuhogás vér, agysejtjeim titok-szövedék velő-csomagja, a hártyás redők és féltekék fényzenéje hálás-szivárvány, mint a légy két szeme szemüvegkeret arca, szakáll-szívóbimbó orrú tömpe arc-feje jobb és bal oldalán, a kaleidoszkóp morzsa-golyók, szemgolyóm nekem ez a nyelv és szemgolyómban a pupilla és a csönd-üveg mélyén a látóbíbor halhatatlan fényvirág-hatalma, atomok, savak, vegy-kutak, remény-molekulák fényközvetítő látás-edénye, mert a látás a fény, fénytengeremben a látás téridő-hatalma, a fénybő agy lát velem, a szemem csak látás-mankó, ó, a fény, a fény, a fény, a tűz, a tűz, a tűz, ami által élni lehetünk! Mert hiszen az agy lát, a szem, ez a bonyolúlt kocsonya-golyószerkezet csak fényt-közvetítő magány, fény nélkül vak fény-gép, amiben az éjszaka sötétje, ha nincs a fény világossága boldogító fény, tűz, tűz, fény, a megvilágosító szent anyag! Ó, ez a nyelv szaglásom, hallásom, tapintásom, dobhártyám és orrlikaim, ujjhegyeim és minden test-mélyem és testfelületem idegkóca és kapilláris- gomolycsomag-háza, ez a nyelv fájdalmam virradása s ha megvágom, vagy rózsatüskével megszúrom magam, húsomból nem a vér szivárog, vagy patakzik, de az anyanyelv piros selyme a ragacsos bársony és sebeimben a nyelv fájdalma hörög és sikít és jajgat megsebzett lényem, a nyelv-világegyetem, ez a nyelv: dacom, hűségem, hitem, szerelmem, gyászom és örömöm minden tornya, szirtje, szakadéka és edénye, ó nyelv, te Grál-kehely, mindenség-hab gyűjtő szent edény, amiben szikrázik és ragyog és sötétlik minden szerkezet és fénykristály-szerkezethalmaz gomolygás és adósság, ezt örököltem tőled földszintes kicsi ország, hiszen szüleimtől nem volt mit örökölnöm, csak csontvázamat és koponyámat s ami a szilárd vázra és vázba rakódott: a húst, a szivet, az agyvelőt, az ereket, az idegeket, a belső szerveket s a nemző-tünemény folytatódás-vágyát a megmaradásért, és minden, ami bennem és körülöttem, eme szent virágzásnak fénylő, áttetsző, vagy fekete molekulája csak: a táj, a ház, a falu, a város, a temetés és a temető, minden, ami megismerhető és meg-nem- ismerhető, mert nem ismerhető, minden ok, okozat, titok, misztika, mámor, materiális és transzcendens, káosz, rend, kauzalitás, rend és rendezetlen fizikai gomoly, fényjelenség és az elemi részecskék bonyolúlt mámor-fegyelme és fegyelmezetlen megszerkesztett összevisszasága, ami valami akaratban mégis alakká, formává, testté, ténnyé, erőszakká és szelid dolog-halmazzá összeáll, hogy aztán elvirágozzon, mint a tavaszi rét, aztán a nyár után, az ősz után, a tél-hadsereg fehér páncélkatonái, jégtankjai után újrakezdje megint. Hát hová mennék önmagamból, hova szaladnék szigoromból és nyomoromból?, miféle másik világba, földrészre máshova?, hisz eljutok úgyis egy másik világba, ha meghalok, a földbe, tudom, de ki tudja, de sohasem tudom meg: mégis hová? Én itt maradok, bárhol temetnek is el végül! Sírom ez a nyelv lesz. Sírgödröm, koporsóm, sírföldem, temetőm! Ez a nyelv! Ez az elevenekből és holtakból csoda-tenyészet, ez az irgalmatlan magasság és mélység, ez az állat-virágzással benőtt óceán, ez a fénylő és fénytelen, megszülető és ős-ős-ős idő-mögötti égitestekkel, fényfátyol-terekkel burjánzó, nekünk-néma, fénnyel és hallgatással beszélő telt kozmosz-üresség! Ülök most magányom nyáréjszakája ünnepi csillagsátra alatt, mint te, Péter, Veres Péter, summásként nagybirtok-pajtában a szalmán, mezitláb, előretolt lábaid, mint a vízszintes csigaszemek a sárga ember-almon, fehér ingujjaid hengergyűrüsen feltekerve a félkarok izom-teknőcpáncéljaira, izzadt homlokodra piros gyűrűt, vörös nyomás-kört préselt a kis fekete kalap s hátúl, tarkókoponyád izzadt hajzatát is összevissza döntve kalászos árokgyűrűvé, mintha nyári vihar őrjöngve szánt szél-ekével és eső-ekével dőlt hullámokat érett búza-dombon, hogy a fejbőröd fehéren kilátszik, akár a fekete föld, a kalap a szalmán és tehénbőgés, ökörbőgés pirosan és fekete bivalytrombita, a gerendaszögre akasztott viharlámpa-fényben az emlős-állatok, mint fehér, fekete sziklák, szirt-görbék a hold-kelésben és bégetés, malac-sikítás, disznó-sivalkodás a göndör aranyszőr-sötétben és rikácsolnak a messzi kastély-pávák, a kék esernyővé arannyal hímzett büszke, buta zománc-kan királymarak és nagy legyek dünnyögnek, zúgnak, zörögnek, sziszegve csörömpölnek, mint az őrület vasrózsa-szemű tömzsi biológiai dinamói és mint zizegő ezüstszál-hegedűfelhő, rángó cérnahorgolás-lepedőtorony a sírástű-reszketéstömbhalmaz szúnyog-sikolyfüggés és libagágogás, kacsahápogás, kakaskukorékolás lángcikkcakk-ága fölfelé a dupla mirigyzászlós tűzüst-üreg kakastorokból s valahol kuvik szól s a hold, akár a fehér-arcú nagy varázsbagoly s messze a lilazöld moszat-ég dörög, mintha háború volna, nagy kerekes-ágyú szólna s te ülsz az asszonyok, lányok között mezitláb és ők is mezitláb, fehér pruszlikjuk, emlő-ingük felső vágása kigombolva s a barna gége- gödrökben verejték csillog, mint a könny, mint csillag tükörképe vízzel-telt lópata- nyomban, a szalmára teritett vászonkendőn feketeszőr-koromkoporsós vastag fehér- szalonna, gyászruhába öltöztetett fehér zsír-erő, hogy a légy be ne köpje, a kendőn kenyér, kék tejeskanna kék kupola-zománcfödele vizesedény, aluminium-bögre, egy füles pléh-virágcsésze ragyogásviasz-fémből, könnyű megkövesedett csigaház, madárszív, sárkány-szemhéja szemgolyótlan óriás, kezedben bicska, Péter, Péter, Veres Péter, szivedben tövises, rücskös akácfa-kereszt, amire te magad vagy szögezve, Péter, Péter, Veres Péter, rajta a rászögezett szegénység, az óriás szigor-szögekkel ráfeszitett szegény-nép, a bundás-légy szemű dülledt vérrózsa-bokor, a rángó fejen a szemgolyók tízezer pontja kimeredt Földgolyó látáspetty-fényhalmaza száraz szivárvány- éhség és az áhitat-sírásmohóság, s kint a tücsöksípokból szőtt ravatalfüggöny bársonyéjszakában egy szakállas fényalak ragyog, mint a hold. Csak egyszerűen, mint a hold. Mint az az Isten-kölcsönfény szikla-csöpp az űrben. Mint a sárga mámorból gyúrt halálgolyó! Áll a kristálytest emberalak, ikrás mézből fény-befelé-tágulat, bronz-krizantém szakállú emberfény szivárvány-alak, az irizáló aranysalak-lényámulat, akit a hívők Istennek mondanak, vagyis a magánynak, Isten fiának és jobb vállán, akár egy különös űr-szerkezet: tízezer kubik-talicska és bal vállán tízezer öreg kapa és tízezer sarló és tízezer óriás fagereblye, amelyek, mint az óriás-rovarok nyeles fésűcsápjai és hátára kötve, mint stráfszekérre óriás száraz szénaboglya, szalmaboglya cső-szövedékvár: tízezer kasza és tízezer fenőtok, fenőkő-hal, él-sásozó kalapács és kicsi vasgomba-üllő és tízezer kubikásó és kubiklapát és óriás zöld szemeiből patakzik a vér, mint amikor a lányok menstruálnak. Ó, a Szem havi tisztulása!, vér, vér, vér, könny helyett! És ez a vér a bánat és ez a vér a magány s már hanyatt horkol a szalmán körülötted a csontvázig-száradt, csontokig-fáradt nem-Bábel-tornya-nép, ez az egy-nyelvű nép, horkol, fúj, szuszog, nyög, nyögdicsél, nyálzik, liheg és nyála kicsorog szája-szélén és csillogás-visszérgyökérrel az alsó állkapcson átszivárogva a nyakra csorog, mint Arany János époszában, a Toldi diadal-megalázáslángban és fujtat, mint kémény üresség-dobozcsövén befúj a szél, a szél, a szél, a vadvihar-borzongás őrült nyári szél. És hörögnek akár egy akolnyi szülés-sikoly telep-végtelen csillag. És csak néz és áll mezitláb, ahogy a láng áll kristályba szilárdúlva, mint a citromkristály, a citrit sárga anyagtűz-állománya, ahogy a kősziklát nézi a Vénusz-csillag az éjszakában és csak áll mezitláb, mint napfényen függő függőleges szitakötő, óriás szivárványparázs szem-sajtokkal, a négy hártyaláng-szárnyú ragadozó zománc-kereszt, áll a fénytudat varázs-görnyedés a hátára, tarkójára, vállaira pakolt, lényére tornyozott munkaszerszám-kozmoszsúllyal, a megszerkesztett izzadtság-tudománnyal, mint aki a kozmosz-tágulás csillag-idő terebély- gömbjét cipeli, viseli a súlyösszeg irgalom-diadalmat, mint meseóriás, aki hegyeket visz, mint akinek hátán egyszerű munkagépekből és munka-eszközökből világűrnyi kezdetleges bonyolúlt gépszerkezet, dolog-tartomány-összeg. És te csak nézed őket, a horkolva hanyatt heverőket, a szétvetett karokkal, lábakkal ájulat-pihenőket, a hörgő nyál-kutakat, az emlős szeplőtelen eszméletlen csillagokat, az orrlikakból fehér gőz-csapokat fújókat, a szuszogás levegő-dugattyúit az orrcsövekben, a nyitott-szemű eleven holtakat a szalma- ravatalon, a szalma-ravatal barna zománc-földrengés repedés-legyező arcú ruhatest eleven halottait. És ő téged néz, virrasztó bajszos szikla, Péter, Péter, Veres Péter, s kezei ízelt, lassú, szögletes gépmanipulátor-kéz mozgású fény-gallyak, sugárzó örökös ágak. S fölötte a virágpor holdpénz, nemzés-mirigy. És te csak nézel bajszosan és szárazan motyogsz, szem-árny embersugár, egy-nyelvű csillag, magyarúl. És kint, a horkoló pajta-istálló, az ájultan szinesen és nem-szinesen, régi mozivetítés feketén, pepita-morzsazizegés szürkén álmodó, vagy álomtalanúl cetfújás-szuszogó fészer-nép előtt a csillagos fekete tarlón áll ez az ember-alakú fénytitok és mögötte, mint a fény árnya feketeség, test-tömb árnya sűrű mennyiség a titán fény-gyűjtemény angyal áll, az árnytalan árny, amely mint a csillagos ég. Mint a csillagos ég, amelynek ritkasága is fény-hevesség és sűrűje a látható és láthatatlan feketeség. A van-anyag, de nem látható s az átlátszó anyag, ami akár a nézés láthatatlansága. Ott áll a tündöklő világegyetem, az emberalakká zsúfolódott világmindenség élő test-tetem árnyaként egy szárnyas titán, szikrázó fekete árny-angyal, huszonnégy-szárnyú szeráf, tizenhat-kezű kerub, az árnyékláng- fekete nevezetű gigászi élő szerkezet, amely mégis árny és mégis fényszövet és fényszüret és feje, teste, test-alakja fekete csontos bivalyokból, lélegzet- nedv páragyűrűs feketelila-orrlikú bivalyfejekből és bevérzett fekete fénygolyó bivalyszemekből, piros bivalyszemekből, akár az éjszakai almafán pirosan érik az alma és háromdimenziós árnytest-alakja nagytülkü, zöld csont- fölcsavarodás indavirágú ökörfejekből és szaros, papírzacskó, csomagolópapír- kesztyű tőgyű szegény tehenekből, földig-lógó bika-herezacskókból, amelyek mintha selyemharisnyába kötve két lúdtojást, gyíksárkánytojást lóbálva viszel, lengeti, viszi a tejút-harisnya, teste nagy lendkerekes, nagy vasuszonygyűrű-kerekű, sáskapotroh-dobozszelvényes, tölcsérkürtő kéményes, apró rézlóhoz hasonlító, vascseresznye pörgő-billéres (mint a légyszárnyak alatt!) kicsi gőzmozdonyokból, ekevontató apró rézcsikó-gőzmozdonyokból, amelyek az eke-csokorra akasztott hüvelykujj-vastag drótsodronykötelet óriási fém-orsóra fölcsigázzák és lecsigázzák, föltekerik és letekerik a szántás törvénye szerint, ó ezek a kicsi, csattogó, olajos réz-szöcskék a munka szöcske-mozdonyai, régi szentek régi földbirtok-állomáson!, és teste óriás stráfszekerekből, hármas-ekékből és négyes-ekékből, vasazott kocsikerekekből, gigászi faszöcske cséplőgép-dobozokból és ökörszarvakból az Árny bajsza szőre minden szála és lópatkókból, fekete vadtormalevél-hattyú bivalyfülekből a nyaka, a mellkasa, a háta, a combjai, lábszárai és kéz-ujjai és láb-ujjai öreg vasvillákból és favillákból és mint a zöld hengerkaktuszok kősivataga forró gyíkszemű és csörgőkígyó homlokszem-lézersugarú lábujjai, kézujjai, kézkörmei, lábkörmei! És árny-fény angyaltestében nagy, vastag, barna, szivarszínű és májfolt- sötét lendszíjak suhognak és vízszintes oválissal csattogva forognak, keresztben- kasul összevissza, mintha belül-forgó hálókból, szövetekből, kenderkötelekből és óriás bürökszár-vastag, lapulevélszár-vastag drótsodronyokból mozgásból- szőve hömpölyögne, nyüzsögne, sikoltozna, sziszegne és rázott rostaként rezegve, átlós szitalemezek egymáson keresztül-úszásával villódzana és rángana önmagában, mint az áttetsző, többsejtű, roppant-bonyolúlt mikroba-állat, a mohóság-szövedék élet-szerkezet és állat-szerkezet és zúgás, durrogás, pöfögés, zakatolás, gőz, füst, olajcsöpögés belűl és az Árnyfény teste belűl széles, legyezőszerű, vastag gally-boronákból, amin a lógyeplő-tartó emberek állnak, utca-széles vasboronákból, amik mint a korallzátony, a bozontszövedék mészcső-tüske tutaj, lenyúzott sün-hát a föld felé forditottan s az előbbi sártengeren, láp-csöndön úszó tőzeg-tutaj s az utóbbi, mint a halak gége-fogsora, s a lovak fölemelt farka alól nyálas sárga szénatojások buggyannak ki böfögve a tág pipacs-kelyhekből, potyog a madár-öröm!, giliszta, cérnaféreg lila vigalom!, és az Árny hónalja szőr-virradása és fogsora rács-négyzet vasszög-kalásza, mint a szárazvillám és nemzőszerve, a vessző, a herék, a bíbor far-üst csillagsötétség fehérmák éjszakája és testében morgás, dohogás, nyikorgás, suhogás, zizegés, csattogás, dörgés, zuhogás és űr-áttetsző testében húsz-csévepotrohú, küllős, óriás-vaskerekű, doboz-koporsó vetőgépek és egyik szemében szarvasok legelésznek és másik szemében, a bal szemében fácán-csapatok állnak a havas tarlón, mintha réz és zománc virágoskert nyitna a hóban és mint tűzbe dobott vörös rózsa: lánggal kevert szirommal sikolt a róka és szempillája bojtosan, pára-ér címeresen, buzogányfej barna bársony-falloszosan rángó barna nádas és homloka pettyes bíbic-telep és pupillája égi szivárványpont pacsirta-ének és mocsári teknőc-nyüzsgés és üveghorgony folyami rákok mohos zöld vízalatti kő-üregben: szempillái és gólya-telep, hattyútelep, kanalasgém-telep, kócsag-telep mosolya esti tó-magánya és mint Krisztus töviskoronája: a gólyafészkek, a fostos meszes, gally- fonadék-üstök és hangja messzi fehér toronyból szóló déli harang, ebéd-harang, esti-harang, vacsora-harang és hangja, mint a széles és fejrügy-sűrű tószéli vad és vak békabrekegés csillagzenéje, hold-cimbalma, mint a messzi magas kékszikra égen a szinte párapont, feketepötty pacsirta, aki tarka aranytűz-fonalából horgol karcsú ének-tornyot, csivit-katedrális gótikát az égre, mint a menny alatt szendergő gótikus katedrális-templom kőfonat-horgolás, kőszobor szent-szörny-ördög-denevér- sárkány-sátán-csönd dal-horgolat kőszita-kesztyűujját! És te nézed Péter, Péter, Veres Péter a tücsökszó-dalszőnyeg éji tarlón álló fénykristály tömény tűz-alakot s a fénykristály tömény tűz-alak óriás isten-árnyát, az Árny-Angyal sík-test vízszintesét, amely nagyobb, mint egy pálmafás, dzsungel-bozót kicsi óceán-sziget, körötte a tücsökzene-csönd aranylegyezője szélesen kinyitva, hiszen a holdfény a földre terül, mint sárga halotti lepedő. És én szárazon nézlek, mint a megérett búzakalász, ezer szemmel nézlek, mint a száraz csonteres kukoricalevél hónalja alól a kukoricacső és nézés-fürtöm, mint a földből-kihúzott krumplibokor barnabőrű, földmorzsás fürtje, mirigy-lombja és befelé sírok és torkomba folynak könnyeim. Ó, Péter, Péter, Veres Péter, te a kőszikla voltál és most néma, sárga csont, hangtalan csontváz vagy a sárga kő alatt! Én sem megyek el innen sehová, bár van útlevelem, útlevélnél bizonyosabb és hűségesebb igazolványom: kiváncsiságom és mindent-tudni-akarásom és mindent-látni-akarásom. Megkövesedett, összetört hárfa vagy a föld alatt a földben, hajszálgyökerekkel és földmélyben tekeredő, szitásan csavarodó ravasz és nedv-mohó, hulla-ismerő, hulla-tudó fagyökerekkel, lila szíjakkal és kígyószerű bőrgyökerekkel benőve, mintha a csontkoponyának haja nőne, haja és szakálla, a csontvázkaroknak hónaljszőre. Magány-helyem hője, irgalma és tetője ez a földszintes kicsi ország. Bár nincs itt csak sár, meg hó, meg ólom-cimbalom őszi eső, amely úgy üti szívünket, mint a ligeti vasember- pofozógépet, a festett-bajszú, rózsaszirom-arcú, kék csigahéjszemű vas-fejet széles tenyérrel a katona gyerekkoromban s a vas-mellkasban hőmérő mutatta az ütés-súlyt, a pofon-erőt: ahogy az üvegtok üvegcsövében a higany-ceruzabél fölcsúszott, a számlétrán a számfok emeletét böködve rudacska kék orrhegyével és nincs itt csak hó, meg sár, meg eső, zivatar, zápor, vihar, meg lila hörgés- örvény forró sűrű nyár, mint világvégtelen világító szentjánosbogár és ősz van és őszi eső, jégeső, jegeseső, finom jégkéreg a kopasz fekete fákon, mint üvegbőr a földből kibújt fekete csontvázon, üvegtok a fakéreg zöld, lila, vörös moha-szemgolyóin, gombamirigy narancssárga szemgolyóin, nincs mifelénk pingvin, a fekete-fehér aranylevél-talp totyogás, fehér jegesmedve, fóka, rozmár, tüskésgyík, leguán, ormányos kőkalász-kővadász, iguana-gyík, Galapagos-gigászgomba-teknőc, csak a nedves erdő-völgy törpe- pikkelysűrű, hegyes és zöldzománcbodros alacsony-ihletű növényzete alatt a sárga, kékpettyes szalamandra, amely akár a négylábú óriás-spermium áll bambán, mint vastag zöld takonyból leveles tökszár, a növényzet-törpével burjánzó nyirkos föld zöldcsipkehorgolás, vadrózsabogyó-szemű vastag zöldsárga takonybajsza, és nincs itt bálna, cápa, csoda-rája, polip, hydra, tintahal, vigyorgó, hosszú feketecsőr-fogsorral mosolygó hullámdugattyú- ugráló cső-vízihattyú: delfin és nincs rák-óriás, a rózsaszín, a narancsszínű mozgó csont-vár, a nyeles-szemű, összevissza-csontpálcakalamolás szelvényes hátra-futás, óriás csonthorgonyolló arc-karokkal, se nyeles-szemű légy, akinek feje két oldalából, a zománckürt kék halántékokból két hosszú kitincső-pálcika, idegvezető-csövecske nőtt vízszintesen, jobbra, balra s a hosszú kitincső-végeken, messze a koponyától az összetett szemek, akár két látóhólyagokból összecsomósodott gömbölyű szőlőfürt, két látószerv- Földgolyó, amikben a szivárvány lakik, a hengeressé pödört bajuszvégeken, mint tengermélyi kagyló-kastélyában a Tündérkirálynő, a kisasszony Szivárvány-Szűzmária. Ó, Péter, Péter, Veres Péter! Én e földszintes kicsi ország más vidékén nőttem föl, mint te, Péter, Péter, Veres Péter, aki kőszikla voltál és csontváz maradtál; én is kapálás-napszámban, aratás-napszámban, uradalmi napszámban háborús borsóföld- fölgöngyölőként, száraz növényi szögesdrót-hengerekké tekercseltük a hadsereg- borsót!, kőműves-napszámban, malterhordóként, malterkeverőként, téglahordóként a cikkcakkos palló-emelet faléc-fokain tántorogva mezitláb, fekete klott- gatyában, engem nem vertek meg a csendőrök hetente puskatussal, mint téged, hogy add már fel hited és hited hatalmát, nekünk nem volt kis tehenünk, csak egy öreg, sovány, feketeszeplős-tőgyű kecskénk, gedának mondta anyám és úgy húzta a csöcsöket, a kisebzett egy-orrlikú mirigy-uborkákat, mint én gyerekkoromban a csigaszarvakat, komiszúl szegény, hisz kellett a tej, a geda-tej, mint nekem a költemény és sárga toka-szakállas volt a kecske, fordított árvalányhaj-domb az álla alatt, fordított kalász-kéve a sárgafekete alsó-ajak, a vérpiócás alsó-ajkú kecske- állkapocs alatt és oly vékony volt ez a kecske, mint egy pillapenge-éllel sárba állított nagy fehér libatoll. Ó, kecske, öreg geda, szegénységünk Gyönyörök Kertje Bosch, hova lettél?, és hova lett minden édes, habos, zsíros, mézes, fehér igézet?! Az édes, édes tejecske, amit apám undorodva kiköpött, mintha epét és ecetet szívna izsópon fölnyújtott szivacsból! Anyám piros zománclábosba fejte a tejet s néha lenyalta tejhabos ujjait, a kecske a zöld bogáncsbokrot zabálta s lila és zöld szőrmakkszerű bogáncsok ragadtak kozmikus szakállába, hosszú, keskeny, koszsárga perzsa-arcú fejére, keskeny fekete orrlikai fölé: kicsi púpok, kicsi orrlik-szarvak, apró lila törpék, apró zöld erdei manók, a mohóság-ragacsszőr-rügyei, öregség-bimbók, az arc tyúkszemei! S hátul, a rövid farok alatt mint hosszú fekete ladik a nyílás, amiben véres halak nyálasan vonaglanak! Te tudtad Péter, ha más-más téridő rémtörténete is, sose ugyanaz a más és sose más az ugyanaz!, hogy mindenütt elnyomás az elnyomás, terror a terror, üldözés az üldözés, mindenütt nyomor a nyomor, éhség az éhség, butaság a butaság, hogy mindenütt szegénység a szegénység, gyalázat a gyalázat s mindenütt az lázad, aki ha lázad: leverik, megverik, megbilincselik s legföljebb éhen- döglesztik, vagy fölakasztják, hogy mindenütt háború a háború, tömegkivégzés a tömegkivégzés, láger a láger, hogy mindenütt forradalom a forradalom, ellenforradalom az ellenforradalom, hogy mindenütt nincs a nincs és kincs a kincs s bár ezerfajta koldulás: mindegyik élet-árulás, nem élet-ámulás s a koldusban a kor, mint fagyott köd-kazalban a kívül páncélgörcsös, belűl pudva-puha bodzabokor és van aki füvet eszik, fakérget rágcsál, szöcskét, sáskát, bogarat ropogtat fogai között, mint Jézus elő-árnyéka, a sivatagi szent, a dörgedelmes János, mintha zománc-rojtokat, zománc-függőket enne, üveghús-szemrügyes villás és fűrészes, hártya-barnába csomagolt pálcikákat s van aki álcát, lárvát, nyüvet, pondrót csipeget hosszú keselyű-körmeivel nyelve hegyére s van aki száraz csontpapír salátalevelet töm magába a fehérre-meszelt téglafalkerítésnek támaszkodó piac-sátorváros szutykos, barna húgymocsarú szemétdombjáról s van aki a zsongás-fürttel szikrázó, aranymorzsa-dühfelhő bolyongással örvénylő domb-barlangban ül, a vadméh-fészek szikla-odúba bújva a zsírfehér, viaszfény-ragyogású méh- petéket, tömzsi-szeder lárvaméheket csipkedi lila szájába fekete ujjhegyeivel, mint a harkály, a zöldkékpiros lángkúszás csőr-koporsó s van aki a sáros bivaly sáros orrlikából kitépett dagadt, vastag piócát feji meg kitátott szája fölött, mintha véreshurkát préselne szájába, málnával töltött papír- kesztyűujjként nyomkodva laposra két ujjával a kövér, bivalyvérsűrű, vastag redőgyűrűs tömlőállatot, feji a piócából a vért, hogy éhen ne haljon s csorog a pióca-fejés vére a fogatlan tág vörös bordakupola-szájgödörbe, lángbüdös torok- pipacsba!, csorog az állati paradicsomlé a redőgyűrű tömlő-félholdból ujjbögyökkel kisajtolva, a bőrlécek közé száradozva, mintha égő gyertya puha, csillogó viaszfolyás- gyökeréről kis fényhús-adagot leveszünk ujjunkkal s az páncélosan a recekupolára dermed. S a kiflialakú gyűrűsor tömlőállat szájfeje, mint piros cérnaküllőkből drótkarikára feszült piros cérnagomb, cérnapillákból szőtt köldökös pici, sűrű őszirózsa, lila cérnapénz amiből spriccel a vér! És őt is láttam!, láttam a turbános, ágyékkötős guggoló barna-fény férfit (Indiában), aki Bombayban az utcán, nagy halom kénsárga ürülékből kotorászta ki fekete ujjaival a meg-nem-emésztett nyálkás, fehér növény-törmelékeket! Ó, Péter, Péter, Veres Péter!, mit meg nem tesz az ember-által nemzett, ember-által szült Emberiség, hogy éhen ne haljon! Hogy szárazon hörögve meg ne dögöljön s legyen könnyű rácspálca-gömb, mint a kiszáradt, törékeny, árva láncfűpehelygolyó! Ó, Péter, Péter, Veres Péter, aki a kőszikla voltál, már csontváz vagy a földben, eldőlve fekszel a földben, mint tengerfenéken a sárkönny sárga mocsáron az elsűllyedt vitorláshajó és benőtt a mélyvilág, benőtt az alvilág, mint vitorláshajó- váztörtet a kagyló-tömeg, korallszög-lapálykorona, állatvirág, rajtad az öreg türelem, mint a szerelem és a nem-szerelem, pedig van még megbotozás, kézfej-levágás és mindenféle más büntetés, benőtt a föld-alatt, mint a vitorlarudakat, vitorla- vásznakat a moszat, nyálka, zöld csönd-ünnep. És mint világító csápbojtokkal, fényvödör szájputtonnyal, hosszú rúd-rügy fény-oszlopokkal égve tündöklő kődoboz- rücsökszekrény-hal, teste körül óriás lángszivárványbuborékkal úszik feléd a földben a másik szegény, a másik elárúlt, a másik árva: József Attila koponyája!