A szenvedések Édene

Késői válasz Veres Péternek

Én sem mehetek el innen sehová! Sehova se mehetek el innen. Bár

nekem van útlevelem és képzeletem és magányom tele keserű vággyal, akár

a tied volt. Van útlevelem, nincs pénzem, hát hova is mennék? A Földgolyó

hosszúsági és szélességi fokaiból font rácsgömbjének melyik kockájába mennék?,

a más-más természetű rácsnégyzetek melyikébe, hová?, hová is mehetnék

el innen, útlevéllel, de pénztelenül, a régi költőknél szegényebben, gyalog, hová?

Gyalog, akár Kassák Lajos, akár a valcolók, az iparos-vándorlegények, akár

a tanulni-vágyó középkoriak. Ó, ez a Földet mértani képzelettel beszövő

égöv-vonal-gömbrács, akár egy finom spárgaháló, láthatatlan gömb-

feszülés zöld alma körül s a Kozmosz kisujjára akasztva leng, köröz a

földrajzfény-puttonyocska, zöldkék tömegével szinte súlytalanúl. Se futni, se

szökni, se menekülni nem volt soha vágyam és kedvem és most sincs kedvem

és vágyam, se indulatom kiszökni ebből a picike, földszintes országból.

Sokszor kimegyek hozzád a Kerepesi Temetőbe, leülök sírod fehér keretlapjára

a Kerepesi Temetőben, sírodon Somogyi Árpád nagysubás, nagykalapos, nagy

birkakampó-botos fehér kőpásztora ül, a kő-őrzés, a hatalmas kőcsizmás,

Szaturnusz kő-kalapos fehér kőboglya-ember, kő-ujjai a pásztorboton, mint

egy csokor albínó gyík, ott ül a gulya-őrző magány, mint egy behavazott kő-szemű

szalmakazal s leszólok hozzád a földbe: hej, Péter, Péter, most csontváz vagy,

Péter, Péter, pedig te a kőszikla voltál, szólok hozzád, mint az a halandóság-

árny újszövetségbeli, akinek teste fény-örök világosság, húsa fénysűrűsödés-

viaszanyag, hej, Péter, Péter, te kőszikla voltál s most csontod a földben,

te kőszikla-jövő-alap, mi lett belőled Péter, Péter?, látom, ahogy állsz a

Szemlőhegy-utca és a Vérhalom-utca sarkán a Rózsadombon, fekete

csizmában, fekete ruhában, kis fekete kalapban, sűrűfésű-tömött bajusszal

s azt mondod: „ha én egyszer olyan regényt tudnék írni, mint Kleist,

a Kohlhaas Mihályt, tudod, ahol a ló feje mellett vizel Mihály, sűrűt,

mézeset, habosat”, aztán meglapogatod a vállam, a tarkóm, a hátam,

mint a csikó nyakát s mész tovább egyedül, Egyedüliség s már nem is látlak,

csak egy fekete pont rezeg messze a sárga levegőben, mintha zengőlégy volna,

negatív nappali csillag, kiszáradt darázs-szeme szaruüveghólyaghab-halom, amit

zörögve sodor a fény. Ó, Péter, Péter!, engem akár a piros szerelem-mágnes vonz

a világ, szivemen a pióca-világegyetem! Mégsem megyek el innen s a

mindenség-tömlőállatban a vérem. Amíg szívemről telten lehull s én is lehullok

a létezés-ágról, akár az öreg gyümölcs. Darázs-fúrta körte, barna májfoltokkal

és pépes lila likacsokkal halál-aszalék bőrömön. Ó, ezen a pici űr-testen,

a titok sejtmagja apró létezőn mindenütt anyag az anyag, mindenütt föld

a föld, mindenütt levegő a levegő, növény a növény, kő a kő, víz a víz,

csillagnak mutatja magát a csillag, csakhát más-más alakban jelenti

ki magát a természet végtelenűl, zsiráf, elefánt, orrszarvú, oroszlán,

övesállat, rénszarvas, bálna, keselyű, polip, rája, kalamájó, kacsacsőrű

emlős és csikóhal nincs mifelénk, se jegesmedve, se tigris: Blake sárga

lángja, se krokodil, se ejtőernyős sárkányegér, se mohaerdő, esőerdő,

páfrányerdő, se húszkilós varangy, tízkilós pók, csak kis tehén, kismalac,

szőkelány-rózsakoca, birka, bárány, kos, bika, ló, csikó, borjú, párzó-atombomba-

csődör, nincs nálunk áloé, pálma, liánfüggöny zöld kötélszikla, pusztafű,

szavanna-sivatag, sivatagredő-homokállatok néma csorda-temetője, se méteres

szivárványvitorla-lepke, skorpió, csörgőkígyó, ugróegér, csak esti-kóc köd-denevér,

harkály, rózsapirók, zöldike, őszapó, varjú, vándormadarak, énekesmadarak,

gólya, fecske, istenkekesztyű, tűzliliom, estike, százszorszép, puskapor, muskátli,

szelid kerti virág: liliom, tulipán, nárcisz, gyöngyvirág, fátyolvirág, dália, őszirózsa,

körtefa, almafa, szederfa, szilvafa, diófa, meg a szelid erdei fák, meg a szelid

réti virágok, meg a szelid erdei virágok, meg a nád, meg a boldog akác, a még-

boldogabb hársfa, és télen a hó, a hó, a hó, amely úgy omlik e kicsike

földszintes ország-hazára, mint a lehetetlenség halálszép halotti lepedője.

Se tenger, se óceán, se havasok, se Galapagos-ősvilágok! Mégsem megyek sehova

innen! Mégsem megyek! Mert nekem ez a föld, ez a földszintes kicsike ország a

hazám! Ez a fű, ez a lepke, ez a darázs, ez az érhárfás falevél, ez a szalmaszöcske-nyár,

ez a sáskazöld imádkozó-tavasz, ez a ködfürtös ősz a nehéz puttonyokban, ez a

sár-tél, hó-tél, jég-tél, a nádas-rács szem-cella jegén cikkanva csúszkáló róka,

ez a varjú-séta kalapos király nagycsőrű szikrázó istentelenség, ez a fölolvadt tavak

kásája jégben tátogó halzománc-kocsonyavödör, ez a bodzavirágzás kristálycukor-

palacsintája fehér kürtöcske-tolongás varázskorong, hisz ők az én nyelvem és bizalmam.

Meg a temetők. Meg a temetők. A temetők! Ők az én nyelvem és világom.

Meg a temetők. A temetőkben gyermekkorom és ifjúságom. Ahogy az ecetfa,

bodzafa az elhagyott, rozsdás vaslándzsa-négyzetekkel körülszögezett sírokból

kinő s lila kardokkal, lila fürt-tányér gyümölcs-csomagokkal dagadtan és

laza-emelet hajlás-lapokkal fölfelé és oldalt szorongva, görcsösen, ziláltan

és szikáran széttenyészik: úgy belőlem a szálkás és mirigyes idő

erjed, halottak nedvével és szutykával keringve edény-rendszeremben.

Mert ők is az én nyelvem: a halottak. Ó, ez a nyelv! Ez a nyelv az én hazám.

Ez a nyelv az itt-létezőkből és a már itt-se-létezőkből szőtte belém forró

hajszáledény-vérrendszerét, ez az itt-lét szivárgott nyelvvé létezésem egyre-

vastagodó ágaiban, fénygyűjtő szerves lombjaimban, ez az élő embervilág

s a csontvázak, korhadó, olvadó talaj-mélye világ: csontvázak szálkás

csontszálai és szakállas csonthólyagai, a szemgödrökbe olvadt enyv-pénzeken

a pillaszőrök hajszálfésűivel, mint a learatott sárga búza, földalatti aratás

bomlott hullám-halmazai s a szétmállt koponyák, mint a lombfűrésszel sarló-

kanyarban szétvágott furnir-lemezek, halottak földje, földalatti levágott búzatenger s a

rothadó arcok vértócsái a zöld szárpamut metszett pipacsok s föltolják a halál-dióhéj

szemburkokat a kidagadó szemek, az új halottak szemei, mint a búzavirág, kéken.

Kék csipkesűrűség hernyókoszorú-kövéren. Ez a nyelv íródott belém, mint a vers a papírra.

Ez a nyelv sejtjeim burka, molekuláimban az atom-mozgás dörejcsöndje

rezzenő szilárd kötés a híg anyagban, mámor-világ és használt természet, csönd

ami nincs, zaj, ami csönd. Ez a nyelv totyogásom és gügyögésem első hang-lángja,

gyermekkorom sűrű páfránya s ifjú lángolásom tűz-erekből szövött szárnya,

ez a roppant barlangban tenyésző gyöngyöző árva gyönyörű virágoskert, óriás

szőlőkacsok zöld lengése boldog bajusz-szál, ez a gyémánt-sír, vérző és

vérerekkel benőtt kristálykoporsó, ha pillaszőröddel megkarcolod: vérzik, mintha borotvakés

megcsúszik arcodon s éle bőröd fekete szőrpontjai közt a felső rétegbe vág. Ez a nyelv!

Ez a rendezett cifra temető! Én nem megyek el innen sehova. Minek is

mennék? Mindenütt föld a föld, mindenütt víz a víz, mindenütt tűz a tűz,

mindenütt villám a villám, mindenütt ég az ég, mindenütt csillag a csillag. A

létezők, ha más-más alakban: mindenütt létezők, mikro-méretűek, makro-méretűek,

formára mások, alakra lángolóbbak, tollazatra akár a tűzijáték, az araró, a

paradicsommadár, a kolibri, akit ott csőrös darázsnak mond a nép, nekünk csodák,

az ott-születettnek természetesek, egyszerűek és érthetőek, mint nekünk a liliom,

tulipán, krizantém, a lángtalan sírgyertya fehér vagy bronz habcsőr-csillag-bozontpogácsa,

ürge, pocok, vidra, mezei egér meg háziegér, ponty, ebihal, varangyosbéka,

vizes rétmező zöld hosszúszárú lakkarany-csészeringása: gólyahír, bogáncs,

vadtorma, lapu, Krisztustövis, szamárkóró, szentjánoskenyér-babhüvelyű mézakác,

gyermekláncfű, mályva, vadtorma, kutyatej, de másutt ami van: nekünk

titok-föld, a rajta-élőknek szenvedés-talaj, jajtalaj, sűrű éhség-szövésű

és bozót-dühöngésű jaj-föld és mégis álomzaj életté kiszívható, mint a lépesméz

és mégis jaj-föld, akár a szúrós, sárga, vastag szőrös gyapjúkendő, zöld kapilláris-

szövedékű vastag itatóspapír-lópokróc, amiből négyméteres keskeny mészhabcső-

vár kardok, mészvár-ácsszekercék, négyméteres, testnyálból és bögy-okádékból

hab-cápauszonnyá száradt mészvár-vitorlák, fölvont, szél-dőlthasú

vitorlák állnak ki, a föld kagylói kinyitva, akár a kinyílt óriáskagyló

gyöngyházlevelei, fölmeredt titáni elefántfülek, kardok, vitorlák, kagyló-

levelek, elefántfülek, kard-éllel, vitorla-éllel dél felé, a föld fehér kőfülei

és kővitorlái, a megcementesedett termesznyál, termesztestviasz-adomány-ürülék

hófehér szivacs-vitorlái s a likacs-csövekben fűszállal, vékony pálcával,

száraz, nyeles fűkalásszal kotorászik a majom, guggolva, ülve, előrehajolva,

a nyálcement likacskákba a szalmaszálat, a száraz szálas kalászt mártogatva,

belenyomva, mint mi a szappanoslébe, üvegmosó szőrhengerkefét a zöld palack

nyakába, gyomrába tömve s kotorászik a csimpánz a termeszvár zománctüdeje

csöveiben az egyszerű természeti gép-segítőkkel, rózsaszinkörmű, szőrös, vörös és

fekete kezében, hogy a ráragadt termeszeket a pálcáról, szalmaszálról, kalászról,

kefehalról lenyalogassa, leszopogassa, mint mi amikor mézesüvegbe dugtuk

mutatóujjunkat s az ujjra csorgó hengeresen ragadt, tehénszáj nyálszakállaként

szálazó mézet nyaltuk, forró szájunkba torokig, gégecsapig nyomva a méz-rablót,

s van ahol csimpánz ül a havas sziklán s a forró gejzirtóban áztatja lábait,

mint fagyos lábát apám, ha hazajött télen a vonattól és hosszúgatyás, boka-máslis meztelen

lábai a forróvizes lavórban, ült a konyhakályha nyitott-ajtajú sütődoboza előtt

a sámlin, hő csókolta horpadt fél-ladik hátát s a lavór mellett a két gumirongy-

barkós fekete cúgoscipő, ő meg köhögött, köpködött és cigarettázott és azon a

titok-földön, forró titok-talajon zsiráf-nyájak vonulnak, mint óriás imbolygó

sakkliliomok, zebra-nyájak rohannak, mint feketén-csíkozott növényevő

buborék-virágok s fekete felsőajkukba tölcsérezett orrlikuk csíkos angyalok,

arany-szalagfonatú darázslovak pára-trombitája ezüstkalászos fekete

marcipánból. Nekem van útlevelem és mégse megyek el innen. Nem megyek

el innen. Pedig mennyit jöttem-mentem a világban, Finnországban és Indiában,

Izraelben és Amerikában, Svédországban és Angliában, Spanyolországban

és Macedóniában és hol még!, s legtöbbször Franciaországban, repülőgéppel, vonattal,

autóval szőve be létezésünk anyag-gömbjét, mint a hajnal-almát, a piros

virradás-gyümölcsöt a pók-fény, itt vagyok, itt élek, itt dolgozom, itt maradok,

pedig lehet, hogy lesz másképp is talán, lehet, ki tudja?, száműznek, elzavarnak,

elszakítanak, kitelepítenek: marhavagonokba-löködve és tuszkolva mámor-hű

ittmaradni-akarásom, vagy halál-menetben, hadifogoly-zarándokúton hajtanak gyalog,

mint egykoron itt is a zsidókat, svábokat, okkupáció-begyűjtötteket, elfogott

ártatlan kis katonákat, dehát nekem ez a hazám, ez a földszintes kopár kicsi

ország!, nem is a föld, nem is a táj, nem is a gyerekkor, nem is az ifjúság

arany-csattogású gyászlobogója, nem is a temetők, amikben az előttem-idő és

a velem-idő rohad, de ez a nyelv a hazám, ez a nyelv szült engem, nemcsak

anyám 1928 augusztus 16-án, csütörtökön, délután 2 órakor, ez a nyelv szülte

belém a teret és időt, ez a nyelv volt velem a történelem, bennem a történelem-

igéret és a történelem-igézet, ez a nyelv az én mindent-tudni-akarásom

világegyetembe-szétrojtosodó arany-ága, ez a világok világa világ, én-vagyok-világ,

ami úgy nőtt ki ős-csíra szivemből, mint a lilakék égtajtékkal behömpölygött

síron a sárga-sárga-sárga csőrtoka gömbkorona rekettyebokor. Ez a nyelv

hajszolta létté általam a megismerhető és mégis megismerhetetlen valóságból a világot,

(vagy nincs is valóság, csak képzeljük a világot, mondják némely fizikusok!,) a

titok-selyemből a titok-virágot, a titok-hajszálcsövecskék edény-bozontjaival benőtt

megszilárdúlt lángot, amiben a nedv, a vér, a víz, a fény-atom, izzás-molekula

kering, ez a nyelv test-ereimben és gondolat-érrendszeremben a suhogó, zenélő,

Gustav Mahler-szimfónia zuhogás vér, agysejtjeim titok-szövedék velő-csomagja,

a hártyás redők és féltekék fényzenéje hálás-szivárvány, mint a légy két szeme

szemüvegkeret arca, szakáll-szívóbimbó orrú tömpe arc-feje jobb és bal oldalán, a

kaleidoszkóp morzsa-golyók, szemgolyóm nekem ez a nyelv és szemgolyómban a

pupilla és a csönd-üveg mélyén a látóbíbor halhatatlan fényvirág-hatalma, atomok,

savak, vegy-kutak, remény-molekulák fényközvetítő látás-edénye, mert a látás

a fény, fénytengeremben a látás téridő-hatalma, a fénybő agy lát velem, a szemem csak

látás-mankó, ó, a fény, a fény, a fény, a tűz, a tűz, a tűz, ami által élni lehetünk!

Mert hiszen az agy lát, a szem, ez a bonyolúlt kocsonya-golyószerkezet csak

fényt-közvetítő magány, fény nélkül vak fény-gép, amiben az éjszaka sötétje,

ha nincs a fény világossága boldogító fény, tűz, tűz, fény, a megvilágosító szent

anyag! Ó, ez a nyelv szaglásom, hallásom, tapintásom, dobhártyám és orrlikaim,

ujjhegyeim és minden test-mélyem és testfelületem idegkóca és kapilláris-

gomolycsomag-háza, ez a nyelv fájdalmam virradása s ha megvágom, vagy

rózsatüskével megszúrom magam, húsomból nem a vér szivárog, vagy patakzik,

de az anyanyelv piros selyme a ragacsos bársony és sebeimben a nyelv

fájdalma hörög és sikít és jajgat megsebzett lényem, a nyelv-világegyetem, ez

a nyelv: dacom, hűségem, hitem, szerelmem, gyászom és örömöm minden

tornya, szirtje, szakadéka és edénye, ó nyelv, te Grál-kehely, mindenség-hab

gyűjtő szent edény, amiben szikrázik és ragyog és sötétlik minden szerkezet és

fénykristály-szerkezethalmaz gomolygás és adósság, ezt örököltem tőled

földszintes kicsi ország, hiszen szüleimtől nem volt mit örökölnöm, csak

csontvázamat és koponyámat s ami a szilárd vázra és vázba rakódott: a húst,

a szivet, az agyvelőt, az ereket, az idegeket, a belső szerveket s a nemző-tünemény

folytatódás-vágyát a megmaradásért, és minden, ami bennem és körülöttem, eme

szent virágzásnak fénylő, áttetsző, vagy fekete molekulája csak: a táj, a ház, a

falu, a város, a temetés és a temető, minden, ami megismerhető és meg-nem-

ismerhető, mert nem ismerhető, minden ok, okozat, titok, misztika, mámor,

materiális és transzcendens, káosz, rend, kauzalitás, rend és rendezetlen fizikai

gomoly, fényjelenség és az elemi részecskék bonyolúlt mámor-fegyelme és

fegyelmezetlen megszerkesztett összevisszasága, ami valami akaratban mégis alakká,

formává, testté, ténnyé, erőszakká és szelid dolog-halmazzá összeáll, hogy aztán

elvirágozzon, mint a tavaszi rét, aztán a nyár után, az ősz után, a tél-hadsereg

fehér páncélkatonái, jégtankjai után újrakezdje megint. Hát hová mennék

önmagamból, hova szaladnék szigoromból és nyomoromból?, miféle másik

világba, földrészre máshova?, hisz eljutok úgyis egy másik világba, ha meghalok,

a földbe, tudom, de ki tudja, de sohasem tudom meg: mégis hová? Én itt

maradok, bárhol temetnek is el végül! Sírom ez a nyelv lesz. Sírgödröm, koporsóm,

sírföldem, temetőm! Ez a nyelv! Ez az elevenekből és holtakból csoda-tenyészet,

ez az irgalmatlan magasság és mélység, ez az állat-virágzással benőtt óceán, ez a

fénylő és fénytelen, megszülető és ős-ős-ős idő-mögötti égitestekkel, fényfátyol-terekkel

burjánzó, nekünk-néma, fénnyel és hallgatással beszélő telt kozmosz-üresség!

Ülök most magányom nyáréjszakája ünnepi csillagsátra alatt, mint te,

Péter, Veres Péter, summásként nagybirtok-pajtában a szalmán, mezitláb,

előretolt lábaid, mint a vízszintes csigaszemek a sárga ember-almon, fehér

ingujjaid hengergyűrüsen feltekerve a félkarok izom-teknőcpáncéljaira,

izzadt homlokodra piros gyűrűt, vörös nyomás-kört préselt a kis fekete

kalap s hátúl, tarkókoponyád izzadt hajzatát is összevissza döntve kalászos

árokgyűrűvé, mintha nyári vihar őrjöngve szánt szél-ekével és eső-ekével

dőlt hullámokat érett búza-dombon, hogy a fejbőröd fehéren kilátszik, akár

a fekete föld, a kalap a szalmán és tehénbőgés, ökörbőgés pirosan és fekete

bivalytrombita, a gerendaszögre akasztott viharlámpa-fényben az emlős-állatok,

mint fehér, fekete sziklák, szirt-görbék a hold-kelésben és bégetés, malac-sikítás,

disznó-sivalkodás a göndör aranyszőr-sötétben és rikácsolnak a messzi kastély-pávák,

a kék esernyővé arannyal hímzett büszke, buta zománc-kan királymarak és

nagy legyek dünnyögnek, zúgnak, zörögnek, sziszegve csörömpölnek, mint az őrület

vasrózsa-szemű tömzsi biológiai dinamói és mint zizegő ezüstszál-hegedűfelhő,

rángó cérnahorgolás-lepedőtorony a sírástű-reszketéstömbhalmaz szúnyog-sikolyfüggés

és libagágogás, kacsahápogás, kakaskukorékolás lángcikkcakk-ága fölfelé a dupla

mirigyzászlós tűzüst-üreg kakastorokból s valahol kuvik szól s a hold, akár a

fehér-arcú nagy varázsbagoly s messze a lilazöld moszat-ég dörög, mintha háború volna,

nagy kerekes-ágyú szólna s te ülsz az asszonyok, lányok között mezitláb és ők is

mezitláb, fehér pruszlikjuk, emlő-ingük felső vágása kigombolva s a barna gége-

gödrökben verejték csillog, mint a könny, mint csillag tükörképe vízzel-telt lópata-

nyomban, a szalmára teritett vászonkendőn feketeszőr-koromkoporsós vastag fehér-

szalonna, gyászruhába öltöztetett fehér zsír-erő, hogy a légy be ne köpje, a kendőn

kenyér, kék tejeskanna kék kupola-zománcfödele vizesedény, aluminium-bögre,

egy füles pléh-virágcsésze ragyogásviasz-fémből, könnyű megkövesedett csigaház,

madárszív, sárkány-szemhéja szemgolyótlan óriás, kezedben bicska, Péter, Péter,

Veres Péter, szivedben tövises, rücskös akácfa-kereszt, amire te magad vagy szögezve,

Péter, Péter, Veres Péter, rajta a rászögezett szegénység, az óriás szigor-szögekkel

ráfeszitett szegény-nép, a bundás-légy szemű dülledt vérrózsa-bokor, a rángó fejen a

szemgolyók tízezer pontja kimeredt Földgolyó látáspetty-fényhalmaza száraz szivárvány-

éhség és az áhitat-sírásmohóság, s kint a tücsöksípokból szőtt ravatalfüggöny bársonyéjszakában

egy szakállas fényalak ragyog, mint a hold. Csak egyszerűen, mint a hold. Mint az az

Isten-kölcsönfény szikla-csöpp az űrben. Mint a sárga mámorból gyúrt halálgolyó!

Áll a kristálytest emberalak, ikrás mézből fény-befelé-tágulat, bronz-krizantém szakállú

emberfény szivárvány-alak, az irizáló aranysalak-lényámulat, akit a hívők

Istennek mondanak, vagyis a magánynak, Isten fiának és jobb vállán, akár egy

különös űr-szerkezet: tízezer kubik-talicska és bal vállán tízezer öreg kapa és tízezer

sarló és tízezer óriás fagereblye, amelyek, mint az óriás-rovarok nyeles fésűcsápjai

és hátára kötve, mint stráfszekérre óriás száraz szénaboglya, szalmaboglya cső-szövedékvár:

tízezer kasza és tízezer fenőtok, fenőkő-hal, él-sásozó kalapács és kicsi vasgomba-üllő és

tízezer kubikásó és kubiklapát és óriás zöld szemeiből patakzik a vér, mint

amikor a lányok menstruálnak. Ó, a Szem havi tisztulása!, vér, vér, vér, könny helyett!

És ez a vér a bánat és ez a vér a magány s már hanyatt horkol a szalmán körülötted

a csontvázig-száradt, csontokig-fáradt nem-Bábel-tornya-nép, ez az egy-nyelvű nép,

horkol, fúj, szuszog, nyög, nyögdicsél, nyálzik, liheg és nyála kicsorog szája-szélén és

csillogás-visszérgyökérrel az alsó állkapcson átszivárogva a nyakra csorog, mint Arany

János époszában, a Toldi diadal-megalázáslángban és fujtat, mint kémény üresség-dobozcsövén

befúj a szél, a szél, a szél, a vadvihar-borzongás őrült nyári szél. És hörögnek akár egy

akolnyi szülés-sikoly telep-végtelen csillag. És csak néz és áll mezitláb, ahogy a láng

áll kristályba szilárdúlva, mint a citromkristály, a citrit sárga anyagtűz-állománya,

ahogy a kősziklát nézi a Vénusz-csillag az éjszakában és csak áll mezitláb, mint

napfényen függő függőleges szitakötő, óriás szivárványparázs szem-sajtokkal, a négy

hártyaláng-szárnyú ragadozó zománc-kereszt, áll a fénytudat varázs-görnyedés a hátára,

tarkójára, vállaira pakolt, lényére tornyozott munkaszerszám-kozmoszsúllyal, a

megszerkesztett izzadtság-tudománnyal, mint aki a kozmosz-tágulás csillag-idő terebély-

gömbjét cipeli, viseli a súlyösszeg irgalom-diadalmat, mint meseóriás, aki hegyeket

visz, mint akinek hátán egyszerű munkagépekből és munka-eszközökből világűrnyi kezdetleges

bonyolúlt gépszerkezet, dolog-tartomány-összeg. És te csak nézed őket, a horkolva hanyatt

heverőket, a szétvetett karokkal, lábakkal ájulat-pihenőket, a hörgő nyál-kutakat,

az emlős szeplőtelen eszméletlen csillagokat, az orrlikakból fehér gőz-csapokat fújókat,

a szuszogás levegő-dugattyúit az orrcsövekben, a nyitott-szemű eleven holtakat a szalma-

ravatalon, a szalma-ravatal barna zománc-földrengés repedés-legyező arcú ruhatest eleven

halottait. És ő téged néz, virrasztó bajszos szikla, Péter, Péter, Veres Péter, s kezei ízelt, lassú,

szögletes gépmanipulátor-kéz mozgású fény-gallyak, sugárzó örökös ágak. S fölötte a virágpor holdpénz, nemzés-mirigy.

És te csak nézel bajszosan és szárazan motyogsz, szem-árny embersugár, egy-nyelvű csillag, magyarúl.

És kint, a horkoló pajta-istálló, az ájultan szinesen és nem-szinesen, régi

mozivetítés feketén, pepita-morzsazizegés szürkén álmodó, vagy álomtalanúl

cetfújás-szuszogó fészer-nép előtt a csillagos fekete tarlón áll ez az ember-alakú

fénytitok és mögötte, mint a fény árnya feketeség, test-tömb árnya sűrű mennyiség

a titán fény-gyűjtemény angyal áll, az árnytalan árny, amely mint a csillagos ég.

Mint a csillagos ég, amelynek ritkasága is fény-hevesség és sűrűje a látható

és láthatatlan feketeség. A van-anyag, de nem látható s az átlátszó anyag, ami

akár a nézés láthatatlansága. Ott áll a tündöklő világegyetem, az emberalakká

zsúfolódott világmindenség élő test-tetem árnyaként egy szárnyas titán, szikrázó

fekete árny-angyal, huszonnégy-szárnyú szeráf, tizenhat-kezű kerub, az árnyékláng-

fekete nevezetű gigászi élő szerkezet, amely mégis árny és mégis fényszövet

és fényszüret és feje, teste, test-alakja fekete csontos bivalyokból, lélegzet-

nedv páragyűrűs feketelila-orrlikú bivalyfejekből és bevérzett fekete fénygolyó

bivalyszemekből, piros bivalyszemekből, akár az éjszakai almafán pirosan

érik az alma és háromdimenziós árnytest-alakja nagytülkü, zöld csont-

fölcsavarodás indavirágú ökörfejekből és szaros, papírzacskó, csomagolópapír-

kesztyű tőgyű szegény tehenekből, földig-lógó bika-herezacskókból, amelyek

mintha selyemharisnyába kötve két lúdtojást, gyíksárkánytojást lóbálva viszel,

lengeti, viszi a tejút-harisnya, teste nagy lendkerekes, nagy vasuszonygyűrű-kerekű,

sáskapotroh-dobozszelvényes, tölcsérkürtő kéményes, apró rézlóhoz hasonlító, vascseresznye

pörgő-billéres (mint a légyszárnyak alatt!) kicsi gőzmozdonyokból, ekevontató apró

rézcsikó-gőzmozdonyokból, amelyek az eke-csokorra akasztott hüvelykujj-vastag

drótsodronykötelet óriási fém-orsóra fölcsigázzák és lecsigázzák, föltekerik és

letekerik a szántás törvénye szerint, ó ezek a kicsi, csattogó, olajos réz-szöcskék

a munka szöcske-mozdonyai, régi szentek régi földbirtok-állomáson!, és

teste óriás stráfszekerekből, hármas-ekékből és négyes-ekékből, vasazott kocsikerekekből,

gigászi faszöcske cséplőgép-dobozokból és ökörszarvakból az Árny bajsza szőre

minden szála és lópatkókból, fekete vadtormalevél-hattyú bivalyfülekből a

nyaka, a mellkasa, a háta, a combjai, lábszárai és kéz-ujjai és láb-ujjai öreg

vasvillákból és favillákból és mint a zöld hengerkaktuszok kősivataga forró

gyíkszemű és csörgőkígyó homlokszem-lézersugarú lábujjai, kézujjai, kézkörmei,

lábkörmei! És árny-fény angyaltestében nagy, vastag, barna, szivarszínű és májfolt-

sötét lendszíjak suhognak és vízszintes oválissal csattogva forognak, keresztben-

kasul összevissza, mintha belül-forgó hálókból, szövetekből, kenderkötelekből és

óriás bürökszár-vastag, lapulevélszár-vastag drótsodronyokból mozgásból-

szőve hömpölyögne, nyüzsögne, sikoltozna, sziszegne és rázott rostaként

rezegve, átlós szitalemezek egymáson keresztül-úszásával villódzana és rángana

önmagában, mint az áttetsző, többsejtű, roppant-bonyolúlt mikroba-állat, a

mohóság-szövedék élet-szerkezet és állat-szerkezet és zúgás, durrogás, pöfögés,

zakatolás, gőz, füst, olajcsöpögés belűl és az Árnyfény teste belűl széles, legyezőszerű,

vastag gally-boronákból, amin a lógyeplő-tartó emberek állnak, utca-széles

vasboronákból, amik mint a korallzátony, a bozontszövedék mészcső-tüske

tutaj, lenyúzott sün-hát a föld felé forditottan s az előbbi sártengeren, láp-csöndön

úszó tőzeg-tutaj s az utóbbi, mint a halak gége-fogsora, s a lovak fölemelt farka

alól nyálas sárga szénatojások buggyannak ki böfögve a tág pipacs-kelyhekből,

potyog a madár-öröm!, giliszta, cérnaféreg lila vigalom!, és az Árny hónalja

szőr-virradása és fogsora rács-négyzet vasszög-kalásza, mint a szárazvillám és

nemzőszerve, a vessző, a herék, a bíbor far-üst csillagsötétség fehérmák éjszakája

és testében morgás, dohogás, nyikorgás, suhogás, zizegés, csattogás, dörgés, zuhogás

és űr-áttetsző testében húsz-csévepotrohú, küllős, óriás-vaskerekű, doboz-koporsó vetőgépek

és egyik szemében szarvasok legelésznek és másik szemében, a bal szemében

fácán-csapatok állnak a havas tarlón, mintha réz és zománc virágoskert nyitna

a hóban és mint tűzbe dobott vörös rózsa: lánggal kevert szirommal sikolt a róka és

szempillája bojtosan, pára-ér címeresen, buzogányfej barna bársony-falloszosan rángó

barna nádas és homloka pettyes bíbic-telep és pupillája égi szivárványpont pacsirta-ének

és mocsári teknőc-nyüzsgés és üveghorgony folyami rákok mohos zöld vízalatti kő-üregben:

szempillái és gólya-telep, hattyútelep, kanalasgém-telep, kócsag-telep mosolya esti

tó-magánya és mint Krisztus töviskoronája: a gólyafészkek, a fostos meszes, gally-

fonadék-üstök és hangja messzi fehér toronyból szóló déli harang, ebéd-harang,

esti-harang, vacsora-harang és hangja, mint a széles és fejrügy-sűrű tószéli vad és

vak békabrekegés csillagzenéje, hold-cimbalma, mint a messzi magas kékszikra

égen a szinte párapont, feketepötty pacsirta, aki tarka aranytűz-fonalából horgol

karcsú ének-tornyot, csivit-katedrális gótikát az égre, mint a menny alatt szendergő

gótikus katedrális-templom kőfonat-horgolás, kőszobor szent-szörny-ördög-denevér-

sárkány-sátán-csönd dal-horgolat kőszita-kesztyűujját! És te nézed Péter, Péter,

Veres Péter a tücsökszó-dalszőnyeg éji tarlón álló fénykristály tömény tűz-alakot

s a fénykristály tömény tűz-alak óriás isten-árnyát, az Árny-Angyal sík-test

vízszintesét, amely nagyobb, mint egy pálmafás, dzsungel-bozót kicsi óceán-sziget,

körötte a tücsökzene-csönd aranylegyezője szélesen kinyitva, hiszen a holdfény a földre terül,

mint sárga halotti lepedő. És én szárazon nézlek, mint a megérett búzakalász, ezer szemmel nézlek,

mint a száraz csonteres kukoricalevél hónalja alól a kukoricacső és nézés-fürtöm, mint a földből-kihúzott

krumplibokor barnabőrű, földmorzsás fürtje, mirigy-lombja és befelé sírok és torkomba folynak könnyeim.

Ó, Péter, Péter, Veres Péter, te a kőszikla voltál és most néma, sárga csont,

hangtalan csontváz vagy a sárga kő alatt! Én sem megyek el innen sehová, bár

van útlevelem, útlevélnél bizonyosabb és hűségesebb igazolványom: kiváncsiságom

és mindent-tudni-akarásom és mindent-látni-akarásom. Megkövesedett,

összetört hárfa vagy a föld alatt a földben, hajszálgyökerekkel és földmélyben tekeredő,

szitásan csavarodó ravasz és nedv-mohó, hulla-ismerő, hulla-tudó fagyökerekkel,

lila szíjakkal és kígyószerű bőrgyökerekkel benőve, mintha a csontkoponyának

haja nőne, haja és szakálla, a csontvázkaroknak hónaljszőre. Magány-helyem

hője, irgalma és tetője ez a földszintes kicsi ország. Bár nincs itt csak sár, meg hó,

meg ólom-cimbalom őszi eső, amely úgy üti szívünket, mint a ligeti vasember-

pofozógépet, a festett-bajszú, rózsaszirom-arcú, kék csigahéjszemű vas-fejet

széles tenyérrel a katona gyerekkoromban s a vas-mellkasban hőmérő mutatta

az ütés-súlyt, a pofon-erőt: ahogy az üvegtok üvegcsövében a higany-ceruzabél

fölcsúszott, a számlétrán a számfok emeletét böködve rudacska kék orrhegyével

és nincs itt csak hó, meg sár, meg eső, zivatar, zápor, vihar, meg lila hörgés-

örvény forró sűrű nyár, mint világvégtelen világító szentjánosbogár és ősz van és őszi eső,

jégeső, jegeseső, finom jégkéreg a kopasz fekete fákon, mint üvegbőr a földből kibújt

fekete csontvázon, üvegtok a fakéreg zöld, lila, vörös moha-szemgolyóin, gombamirigy

narancssárga szemgolyóin, nincs mifelénk pingvin, a fekete-fehér aranylevél-talp totyogás,

fehér jegesmedve, fóka, rozmár, tüskésgyík, leguán, ormányos kőkalász-kővadász,

iguana-gyík, Galapagos-gigászgomba-teknőc, csak a nedves erdő-völgy törpe-

pikkelysűrű, hegyes és zöldzománcbodros alacsony-ihletű növényzete alatt a sárga, kékpettyes

szalamandra, amely akár a négylábú óriás-spermium áll bambán, mint vastag zöld

takonyból leveles tökszár, a növényzet-törpével burjánzó nyirkos föld zöldcsipkehorgolás,

vadrózsabogyó-szemű vastag zöldsárga takonybajsza, és nincs itt bálna, cápa, csoda-rája,

polip, hydra, tintahal, vigyorgó, hosszú feketecsőr-fogsorral mosolygó hullámdugattyú-

ugráló cső-vízihattyú: delfin és nincs rák-óriás, a rózsaszín, a narancsszínű mozgó

csont-vár, a nyeles-szemű, összevissza-csontpálcakalamolás szelvényes hátra-futás,

óriás csonthorgonyolló arc-karokkal, se nyeles-szemű légy, akinek feje két oldalából,

a zománckürt kék halántékokból két hosszú kitincső-pálcika, idegvezető-csövecske nőtt

vízszintesen, jobbra, balra s a hosszú kitincső-végeken, messze a koponyától az összetett

szemek, akár két látóhólyagokból összecsomósodott gömbölyű szőlőfürt, két látószerv-

Földgolyó, amikben a szivárvány lakik, a hengeressé pödört bajuszvégeken, mint

tengermélyi kagyló-kastélyában a Tündérkirálynő, a kisasszony Szivárvány-Szűzmária.

Ó, Péter, Péter, Veres Péter! Én e földszintes kicsi ország más vidékén nőttem föl, mint

te, Péter, Péter, Veres Péter, aki kőszikla voltál és csontváz maradtál; én is

kapálás-napszámban, aratás-napszámban, uradalmi napszámban háborús borsóföld-

fölgöngyölőként, száraz növényi szögesdrót-hengerekké tekercseltük a hadsereg-

borsót!, kőműves-napszámban, malterhordóként, malterkeverőként, téglahordóként

a cikkcakkos palló-emelet faléc-fokain tántorogva mezitláb, fekete klott-

gatyában, engem nem vertek meg a csendőrök hetente puskatussal, mint téged,

hogy add már fel hited és hited hatalmát, nekünk nem volt kis tehenünk,

csak egy öreg, sovány, feketeszeplős-tőgyű kecskénk, gedának mondta anyám

és úgy húzta a csöcsöket, a kisebzett egy-orrlikú mirigy-uborkákat, mint én gyerekkoromban

a csigaszarvakat, komiszúl szegény, hisz kellett a tej, a geda-tej, mint nekem

a költemény és sárga toka-szakállas volt a kecske, fordított árvalányhaj-domb az álla

alatt, fordított kalász-kéve a sárgafekete alsó-ajak, a vérpiócás alsó-ajkú kecske-

állkapocs alatt és oly vékony volt ez a kecske, mint egy pillapenge-éllel sárba

állított nagy fehér libatoll. Ó, kecske, öreg geda, szegénységünk Gyönyörök Kertje

Bosch, hova lettél?, és hova lett minden édes, habos, zsíros, mézes, fehér igézet?!

Az édes, édes tejecske, amit apám undorodva kiköpött, mintha epét és ecetet szívna

izsópon fölnyújtott szivacsból! Anyám piros zománclábosba fejte a tejet s néha lenyalta

tejhabos ujjait, a kecske a zöld bogáncsbokrot zabálta s lila és zöld szőrmakkszerű

bogáncsok ragadtak kozmikus szakállába, hosszú, keskeny, koszsárga perzsa-arcú

fejére, keskeny fekete orrlikai fölé: kicsi púpok, kicsi orrlik-szarvak, apró lila törpék,

apró zöld erdei manók, a mohóság-ragacsszőr-rügyei, öregség-bimbók, az arc tyúkszemei!

S hátul, a rövid farok alatt mint hosszú fekete ladik a nyílás, amiben véres halak nyálasan vonaglanak!

Te tudtad Péter, ha más-más téridő rémtörténete is, sose ugyanaz a más

és sose más az ugyanaz!, hogy mindenütt elnyomás az elnyomás, terror a terror,

üldözés az üldözés, mindenütt nyomor a nyomor, éhség az éhség, butaság a

butaság, hogy mindenütt szegénység a szegénység, gyalázat a gyalázat s mindenütt

az lázad, aki ha lázad: leverik, megverik, megbilincselik s legföljebb éhen-

döglesztik, vagy fölakasztják, hogy mindenütt háború a háború, tömegkivégzés a tömegkivégzés,

láger a láger, hogy mindenütt forradalom a forradalom, ellenforradalom az ellenforradalom,

hogy mindenütt nincs a nincs és kincs a kincs s bár ezerfajta koldulás: mindegyik

élet-árulás, nem élet-ámulás s a koldusban a kor, mint fagyott köd-kazalban

a kívül páncélgörcsös, belűl pudva-puha bodzabokor és van aki füvet eszik,

fakérget rágcsál, szöcskét, sáskát, bogarat ropogtat fogai között, mint Jézus

elő-árnyéka, a sivatagi szent, a dörgedelmes János, mintha zománc-rojtokat,

zománc-függőket enne, üveghús-szemrügyes villás és fűrészes, hártya-barnába

csomagolt pálcikákat s van aki álcát, lárvát, nyüvet, pondrót csipeget

hosszú keselyű-körmeivel nyelve hegyére s van aki száraz csontpapír

salátalevelet töm magába a fehérre-meszelt téglafalkerítésnek támaszkodó

piac-sátorváros szutykos, barna húgymocsarú szemétdombjáról s van aki

a zsongás-fürttel szikrázó, aranymorzsa-dühfelhő bolyongással örvénylő domb-barlangban ül,

a vadméh-fészek szikla-odúba bújva a zsírfehér, viaszfény-ragyogású méh-

petéket, tömzsi-szeder lárvaméheket csipkedi lila szájába fekete ujjhegyeivel,

mint a harkály, a zöldkékpiros lángkúszás csőr-koporsó s van aki a sáros

bivaly sáros orrlikából kitépett dagadt, vastag piócát feji meg kitátott

szája fölött, mintha véreshurkát préselne szájába, málnával töltött papír-

kesztyűujjként nyomkodva laposra két ujjával a kövér, bivalyvérsűrű, vastag

redőgyűrűs tömlőállatot, feji a piócából a vért, hogy éhen ne haljon s csorog

a pióca-fejés vére a fogatlan tág vörös bordakupola-szájgödörbe, lángbüdös torok-

pipacsba!, csorog az állati paradicsomlé a redőgyűrű tömlő-félholdból ujjbögyökkel

kisajtolva, a bőrlécek közé száradozva, mintha égő gyertya puha, csillogó viaszfolyás-

gyökeréről kis fényhús-adagot leveszünk ujjunkkal s az páncélosan a recekupolára dermed.

S a kiflialakú gyűrűsor tömlőállat szájfeje, mint piros cérnaküllőkből drótkarikára feszült piros

cérnagomb, cérnapillákból szőtt köldökös pici, sűrű őszirózsa, lila cérnapénz amiből spriccel a vér!

És őt is láttam!, láttam a turbános, ágyékkötős guggoló barna-fény férfit (Indiában),

aki Bombayban az utcán, nagy halom kénsárga ürülékből kotorászta ki

fekete ujjaival a meg-nem-emésztett nyálkás, fehér növény-törmelékeket!

Ó, Péter, Péter, Veres Péter!, mit meg nem tesz az ember-által nemzett, ember-által

szült Emberiség, hogy éhen ne haljon! Hogy szárazon hörögve meg ne dögöljön

s legyen könnyű rácspálca-gömb, mint a kiszáradt, törékeny, árva láncfűpehelygolyó!

Ó, Péter, Péter, Veres Péter, aki a kőszikla voltál, már csontváz vagy a földben,

eldőlve fekszel a földben, mint tengerfenéken a sárkönny sárga mocsáron az

elsűllyedt vitorláshajó és benőtt a mélyvilág, benőtt az alvilág, mint vitorláshajó-

váztörtet a kagyló-tömeg, korallszög-lapálykorona, állatvirág, rajtad az öreg türelem,

mint a szerelem és a nem-szerelem, pedig van még megbotozás, kézfej-levágás

és mindenféle más büntetés, benőtt a föld-alatt, mint a vitorlarudakat, vitorla-

vásznakat a moszat, nyálka, zöld csönd-ünnep. És mint világító csápbojtokkal,

fényvödör szájputtonnyal, hosszú rúd-rügy fény-oszlopokkal égve tündöklő kődoboz-

rücsökszekrény-hal, teste körül óriás lángszivárványbuborékkal úszik feléd a

földben a másik szegény, a másik elárúlt, a másik árva: József Attila koponyája!

Az üdvözlet angyal-ámulása

Kiskarácsony, nagykarácsony:

ki várja új virradásom,

ki várja kipusztulásom,

megosztani nincs-kalácsom?

Kiskarácsony, nagykarácsony:

mint a sárkánygyík kő-bársony

lemez-inge fuga-rácson:

halálom megmaradásom.

Kiskarácsony, nagykarácsony:

ami véd: páncél-súly álmom,

nyak-esernyő, fogsor hátból,

mozaik-öltöny sziklából.

Kiskarácsony, nagykarácsony:

merengek az elmúláson.

Az idő, mint papirosból

bakancs, ruha. Vak foncsor-toll.

Kiskarácsony, nagykarácsony:

rózsa-csöndhab léc-csontvázon,

kőfalon vad rózsafüggöny.

A rózsa-omlás vér és könny.

Kiskarácsony, nagykarácsony:

bőrző pecsétviasz-alkony.

Borda-létrán zúg a rózsa,

mintha darázs-tejút volna.

Kiskarácsony, nagykarácsony.

Rózsabomlás jég-éj ágon:

vérvizenyő Krisztus-mellből,

puha patak lándzsa-sebből.

Kiskarácsony, nagykarácsony:

telem kürtje gyász-gyémántom,

jégkorszakot tol rikoltva,

mint özönlő mammut-csorda.

Kiskarácsony, nagykarácsony:

az űrt nézze, aki lásson.

Űrbe bújtam, arany-ingbe,

bennem csillagmezők tömbje.

Kiskarácsony, nagykarácsony:

mint gyászlepke zöld kalászon

pihen az éj koponyámon

s fénysziták a merev gyászon.

Kiskarácsony, nagykarácsony:

aki kést hoz, az most ártson.

Döfje a szív közepébe,

állok, kegyelmet nem kérve.

Kiskarácsony, nagykarácsony:

angyal-bozsgás ámulásom,

nyüzsögnek gyermekkor-szárnyak,

mint fehér-toll halott-árnyak.

Kiskarácsony, nagykarácsony:

fagy, hó, halál, hajnal-vászon.

Szívbőröm fáj, ég, ahogy ráng:

mintha jajgatna az ország.

Kiskarácsony, nagykarácsony!

Azt várom, hogy rámkiáltson,

tetszhalottra, aki félt még:

nézz rám csoda, hiszen élsz még!

Mondani, halálig

Csak mondd a magadét! Ne törődj te mással.

Sem a gyűlölettel, sem az elmúlással,

lényeden átfolyó idő-csobogással,

csontodban pattogó hárfa-szakadással.

Mint eső a lombban csöpögve szivárog,

levélről levélre ugrálva az átok,

cérnás víz-kocsánnyal szikra-koponyát fog

s billegve átszőnek a vízháló-csápok.

Csak mondd! Csak mondd! Csak mondd! Emberré törődve.

S megtelsz felhővel, mint a reggel kék vödre.

Szólj a csöndre, mintha beszélnél bolonddal.

Mondd, mondd, amíg élhetsz! Aztán a pokol jön.

Örökebb rabság, mint középkor-várbörtön.

S függsz halálodon, mint horgon csontváz-őshal.

Többnyakú aranyfácán

Moszkva: Novogyevicsi temető

Megint temető! Szikla-szakadék! Járok a sír-oltárutcák kérgén,

mint kormos jég-sziklaszirtek közt, szénbánya-alagút röglemez

rovarszemeivel néző légyszem-sejthalmaz cső-csöndjén

s nincs szivárvány-szalag a pontszemcsomókban,

bent az oszlop-mélykút kristály-idomokban.

A halottakkal mérgezett, megszentelt talaj szívbőrén,

mintha kőhabbá száradt láva-csipkelegyezőn csillag neszez.

Mint láng vak, elhagyott márvány-bánya fekete árny-szilánk, árny-rúd éjén.

Ott Saljapin fehér márvány-frakkban, férfi Madame Recamiert igézve

hó-márvány kanapén heverve, fej-kéz-sors könyökből, cipőből,

fekszik a lavina-basszus, jég-jajkürt orkánéj-búgás.

Amott Suksin sötét, fél-négyzetméteres

fénykép-arca, mint a kő-görgeteg hegyes,

szilánkos, tört-tömb sziklái háromdimenziós térrács

doboz-hegyként befelé függve, hímzett ravatal-kárpit kőből,

úgy sík, ahogy zordan hátra-mélyül a fekete márványból kinézve.

Ott a pirostégla-tulipános kolostor-keritésfal-öbölben

fehérmárvány oszlopcsúcs-csésze fehér krizantéma márványban:

Sztálinné: Allelujeva modern sisak-hajas feje:

a pokollá fagyott egyszer-képzelt Éden

pisztolydörrenése csiga-tekervényben

barlanglánc-csöndhólyagokkal spirálisan nő befele

a fehér kislány-arc mögötti zárt végtelen gömbtér-magányban

s a fej, mintha magzat kuporogna magzatvízben, felhő tál-tükörben.

Tőle nem is messze Majakovszkíj dacos bronz-feje, zseni-homloka

vörös márványoltár homorú kagyló-üregében feketén,

darázs-szeme ezer fullánk, szem-sejtjeiben tű-kéve,

a többezer pontszem félgömb-felülete

többezer potrohból kinőtt szúrás-kefe

s azt mondja: beszéljünk erről, a szégyent most félretéve:

mért nem tör be az emberhomály templom-ablak festményén a fény?

Az ólomkazetták szent üvege polip-nyáj, tintahal-köd. Nem csoda.

Itt Csehov törpe vaskeritéses kis fehér sírtemploma, zuzmós gyász,

a meszelt kőnek szórva döntve zöld léc-vályú lábszárú lila

őszirózsák, mint a kristály habcsipkeláng gömbpárnái,

szilárd ragyogásból tömény szagtalanság,

akár szikla-zárból kibányászott rabság,

s a szárlevelek ágai a sűllyedés moszat-fái

s a levelek laposra gázolt varangyok, mind mosoly-múmia!

S mint a kastélyba szögezett vén Firsz: föld alatt néz a Pegazus-csontváz.

Amott Nikoláj Hruscsov bronzfeje: kövér, buborékos gömbragyogás:

két márvány-villám párhuzamos függőleges cikcakk-közepén,

mint kehelyben kugli-bábú, világ-ámulat bronz-bohóc

fehér és fekete villám-társulásból,

mint csipkén bronz-alma, tojás rügy-ragályból,

fűrészesen ágaskodó kukorékolás márvány-polc

emlője a politikus-fej, kerete gyász és mosoly-remény,

mint márvány-melltartóból kibuggyant Európa s Ázsia-tőgy, bronz-bogáncs.

S ott egy gigászi fekete márvány-tégla csiszolt teknő-oldalából,

mint sárkány-pikkelyből kirohadt ősgyík-gerinc, térdtől fehéren:

egy tábornok telefonál, a kagylót fülhöz emelve

s a beszélő bunkó, mint fehér térdforgó

s a fehér márványkéz ágon gyík-kuporgó,

a némaság kő-mikrofon a fül-csigaház kő-nyelve,

mint csigahéjból bújt ránclepény, s látó-bimbók a körmök fényben.

S még a képzelt pokol-menny se tudja mit mond a kő-ág a túlvilágból.

Ott meg Rajkin, mint egy karcsú bronz-gém, Feleki Kamill operett-estély,

kőszigeten könnyű, hosszú kócsag áll az új soron nehéz örömben,

mint rózsalánc-sebheggedés az alkony-hús mellkas-bőrén

parázslik bronz-lénye, a varrat-számlétra,

mint paszománt-csontváz arany-fonadéka,

selypit, szuszog, akcentusán, mint sziklán víz fény hull pőrén,

„valami van” motyogja némán, s Gulágot lát éj-tűzözönben,

teknőc-páncél szemhéjából kitojt szeme mókus-rágta dió-csonthéj.

S bronz-sugallatától jobbra, beljebb a híres szinésznő domborműve:

feketemárvány-ravatalcsönd kigallyazó ujjai közé

kis kék muszlinkendő csípve, lobog, ráng a hószitában:

kék fátyol-denevér, pókhálórács-ködkan

hüvelyk s mutatóujj cérnagomb-satuban.

Dala, a kék muszlinkendő, leng a márvány-szorításban.

S mint a dal-búgás szűzhártyája feszül kép-arca a mell kövén.

Tündérkürt! Nem Karády Katalin „Valahol Oroszországban”-bűne.

S lassú hó, mint könnyű csipke-abrosz teritődik sírokra, zöld fákra,

domború-homorú híg síkrács térráccsá dagad szobor-háton,

a fekete márvány-szélpöff vitorlából kiszülető

hó-márvány fél-ember kő-telefonháló

fülkagylója mögött, akár a pókháló

s a kolostor-templom gyíkhát pikkely-púpjából tülekvő

fehér tornyai csigaszemek s arany-gömbök a szemdúc-fákon:

mintha többnyakú hím-aranyfácán, kékhólyag-fejű a tarlón állna.

És az aranygömbök, csillag-szeplős kék hólyagok, torony-buborékok

fácánfején a hím-bóbiták kétbordájú aranykeresztek,

mint a vitorla-árbócok arany-dróttal kifeszítve,

lebeg a gömbcsokor-űrhajó Istenben,

karcsu drót-kúpjai szikráznak fény-szennyben

s a keresztcsúcs s bordavégek lóhere-pénzzé görbitve

s a kék és arany gömbtükrökben angyal-horda árny-pokol reszket.

S zord szivárvány terit a holtakra hétfejű mese-sárkány árnyékot.

Ó, ez a sötét márvány-giccs erdő szűk temető-erdő alatt mélyen,

a fölerjedt vad szárasodás, lomb-lemez alja szobor-téboly

mintha tengermélyi sziklát kagyló-tömeg burkol gondra,

csikóhal-függésből kristály-sarló fény-rés,

pislogó csikófej himnős szakáll-lengés

s dagad az alkonyat, mint a gyertyaviasz visszér-delta

a mindenség kék lábszárában, víz-rúdban ceruzabél-sikoly

s dermed a kövekbe ülepedett szégyen, mint a gond a szenvedélyben.

És katonák, tábornokok, költők, politikusok, írók, tudósok,

szinész-bohócok, Sosztákovics, államférfiak, felfedezők,

zsarnokok és terroristák, elhurcoltak, visszatértek,

világ-fenyítők és borzalom-apasztók,

koncepciós ember-ölők, seb-bevarrók,

zsír-asztalnál dáridózók, száműzöttek, hazaértek,

részegesek, vesebajosak, kurvák, gyilkosok, szűz, steril nők,

hősök, hívők, áldozatok, szentek, kínzók és kínzottak! Egy se boldog.

A földmélyben osztottá rohadva, a föld fölött márványban és bronzban,

a földben mi csontvázzá apad: a felszinen márvány-virág had,

s márvány-zakón dombor-függés pikkelyhalmaz-érempalást,

mint öreg tőkén nőtt kövér szőlőfürtök

s a bronzfej-ragyogás vérfürt nagycsütörtök,

s a szobor-zsúfolat merev iszap-virág tenyészet-láz,

mint tizenegyezer-méter mély víz-súly tömb-alján virágállat,

a derengő óceán-szem üstjén titok-virágzás az agy-takonyban.

Ó, itt a földben földdé szivárgott borzalom, szépség, szerelem, kín, bűn,

áhitat, áldozat, mártír-gyász, dac, gyönyör, forradalom, bukás,

lángelmék és hülyék béke-halálgyökér-szövedéke:

hajókból tengerbe dobott puha háló:

több-kilométeres merülés-rács-tarló.

Szétrobbant élet-gépekből halál-ejtőernyőn égve

parázs-szoborként földbe leszállt izzó testi átmódosulás.

S mint a szélfújt szemfödő ropog lent a csipkeszövődmény lapos csont-sün.

S lebeg a súlyos arany-boltozat menny-mély-magasság kupola alatt

a földszintes törpe sírtenger, csönd-óceánban korallsziget:

egy világ ihlet-győzelme, Sátán-bukott veresége.

Medúza-tutajra zsúfolt emberiség,

mint vízözön-bárkán nyüzsgő természet s nép.

Itt tolong a sóbálvánnyá átkozott Isten vendége,

együtt a bűn és a büntetés, fél emberiség-történelmet

megszerkesztő düh, vád, gyász, indulat, Tolsztoj szakállával letakart had.

S papok, pápák, Isten csengettyűi, teatojás-likacsgömbvízszórók,

szent könyvek csontváz-oltárai, aranypalástú, pásztorbotos

Mózes-utánzatok néznek, mint Jézusos ikon-képek,

nagy kék szemük az ég szemhéjtalan fele

s pupillájuk a hold-éj Göncölszekere.

S a kisjézus az anyában fénytojásban álló képlet:

anya-gégétől a hüvelyig dagadt tojás-barlang-papiros

s a cumulus-felhők pátriárka-fánktetejű süveg-csillagszórók.

Erjed, rothad a bűn-füst a zöld-gömb világ-haláltojás temetőben

s nyúlik a múlandóság sárga lassú bojt-állat mézrostája,

süllyed a lomb-horgolatban, s a lomb-rések lángtoll-ágak.

S mint sziklaszigeten fóka-rozmár-nyüzsgés,

pingvintömeg-hullám, madártest-özönlés,

elmegyógyintézet-udvar kövén a kiégett vágyak:

márvánnyá-száradt hullatorlasz bronztoboz csillag-űrpusztája

ember után, emberiség-üres: éj a csontváz-halmaz világűrben.

Az őszből lemetszett gondolat íróasztalomon

Üveg-sírban a gondolat:

a kertből ami megmaradt:

vadszár-rózsapetrezselyem,

zöld levelek szűk ághegyen

és bennük csönd a rothadás,

barna-sárga láng-berakás,

mint gyufával pörzsölt gyufa:

pernye-rozsda seb-pörk szita

a fűrész-síklap szélein,

mint bőr-rothadás emberkín

s a zöld tollakon átolvad

a bárányfelhő-sivatag

fényteve-járása: a nap,

arany-idommal áll s halad

s izzanak fésű-erei

halcsontváz szálka-terei

s egy karcsú ág vizszintesén

piros golyó a költemény,

növénybőr-szív áll mereven

a vékony, rügyes ághegyen,

mint nyeles-szemű légy szeme,

a nyélcső látó-gömbtere

s a bőrcsöpp tojás köldöke

barna herpeszdomb pontszeme,

hártyacsipkekoronája

a túlvilág lemállt szárnya

s egy másik rózsaszínűzöld

hajtáson zöld körmök között

a hegyes köröm-foglalat

bimbója rózsa-virradat,

fesleni kezdő rózsafej,

gyűrt szirmokból zárt kúp-hüvely,

piros selyem-bodorulat

hajtás-csomag férfi vér-makk

s a gyűrt finom sziromvégek

holtan élet-süvegének

tekercs-pödrött cirmaiban

föltámadás-igéret van

s a hajtás, aminek Éden-

növényköröm üst-kezében

a piros láng-csomagocska,

mint húsvéti vastag gyertya

viaszában aranydió:

Krisztus szöge, recés gumó:

körben tüskével fogazott,

mint kifordított hal-torok,

hajtás-tőből hajtás-végig

apró metszőfogak védik

gyűrűsen, körben, sarlósan

ágyazódva a bőr-tokban

kampó-csőrű csontvitorlák,

szúrás-ingük halál-korlát,

rózsaszín tű-fogak zölden,

horguk háromszögű csont-enyv.

Attól szép, hogy magát védi

ami tűz, pedig növényi!

Szép ez az emberlét alatt

védő-tűs virág-pillanat!

Zöld cápa-száj végén rózsa:

Csokonai szem-bimbója!

A vízben a zöld rózsa-ág,

a zöldbőrű rügy-pálcikák,

a tüskés, vadrózsagolyós

száradva ázzó papiros,

a bimbó, csésze, levelek,

a kemény, ágtoll-szárköteg,

mind, ami növényi, de láng

akár az elő-túlvilág,

halál, mi életet koldul:

még idelent, de már ott túl!

És ami a nekem maradt

őszből lemetszett gondolat:

szárcsontokkal víz-homályban,

mint csontváz a lét húsában,

tömegsír-csontváz jég-kútban,

zöld torlasz víz-alagútban,

tengerbe süllyesztett hajók

alga-taknyán zöld vizipók,

árbóc-rudak fölhegyezve,

szilárd szögük mintha lengene

a látóváz-gyűjteményben:

fénytűcsokor-légyszemében,

vízben ázó vastag szárak,

levélcsomók, zsúfolt, fény-vak

erek, rongyok csíkos könyve,

akár egy tigris kitömve.

S a rohadt vízben penész-köd,

rozsdahártya ostya-körök

rézhomály szárkéve-résben

s büdös a víz, mint a szégyen,

vízben növény-rothadás-bűz

parázslik, mint a havas tűz,

szikrát köp a sorvadásban,

mint póruscső a parázsban

tű-lángokat önmagából:

elmúlást az elmúlásból!

Mint égő fa hóhullásban,

olvadó szív a hullában.

S a nyaka-metszet palackban

álló gyertya-súly: viasz-hang!

Sikolyom az, néma dörgés,

éjbe-fojtott nyár-dübörgés,

akár a lila hab-hörgés

tajték-állat szarv-döfködés,

amit magából az ég vall

elektromos vasvillával

s hátadba reccsenve szúrva

aranykörmű arany-ujja!

Rózsa, rózsa, jaj, rózsaszár:

élet-időm végére jár!

Az én sors-időm se örök

mint ez a vágott rózsa-zöld.

S tesztek-e rózsát szivemre

koporsófödőt emelve,

mint én sárga rózsa-kéve

gyanta-gyászt Béni szivére?

Ó, az a fej!, az űr bokra,

tátogó borostyán-kobra,

leesett-állú üvöltés,

mint egy szétesett arany-prés,

aranypallos röhögés-vak

farkas-sikoly menny-luk ablak,

Sátán-átokjaj pokolból

s arany a hát, esernyő, toll.

A megmaradás-ing, a minden

Szeressen aki engem ért!

Mit adtok fehér ingemért,

látomásból-szőtt ingemért,

kozmoszfény-fürtsúly ingemért,

űr-tűzfonat lánc-ingemért?

Mit adtok véres ingemért,

verejtékfoltos ingemért,

csöndből-szőtt élet-ingemért,

amely mint vízjeles papír

síkjában a nyomtatott zsír,

borostyánviasz fényű rajz,

világító bozont-tavasz:

Kentaur, Pegazus, sípfújó

Pán, méz-szál vitorláshajó,

amelyen minden pórus-könny,

húsból áradó vízözön,

izzadtság-felhők fénypuha

gyűrés-legyező jégtava,

minden, amit a lét kimond,

a hát, a mell, a láz, a gond.

És aki gyűlöl, hisz nem ért:

mért kapkod világ-ingemért,

hogy letépje, vagy megvegye,

máglyára dobja, megegye,

és rablott-olcsón hordja azt

a tömegvonzás-térvigaszt,

égesse itélet-gyáván

akár G. Brunót a máglyán,

fölfalja éhes közönnyel:

szembimbós mirigy-bödönnel,

mint szitakötőt a varangy

s dülledése ragyás harag,

s begyűrődik a békaszáj

tűzvödrébe a hártyaszárny,

s a recés szárny, mint fény ropog,

az érléc lángzománc-csapok,

a sejtfelület-ablakok,

kékpettyes mozaik-napok

s már gyomorban a szem-diók,

az ős-gömb gyémánt-tű dugók,

az összetett-szem fény-pokol,

szivárványgomba pont-csokor

s a szájból a szárny vége kint,

mint nadrágból a gyereking.

Látomás-ingem nem adom!

Amibe bújtam hatalom,

világmindenség-védelem

elmém-szőtte ing-Édenem,

mint csiga héjháza, láng-szél

mész-palota, kürtcső-páncél!

Hiába kapkod, aki fél,

mint űrbe hiúzmacska-tél,

hátha elkap egy csillagot!

Benne a fagy is megfagyott.

Hiába hörög aki vad:

nem adom sors-ing vásznamat!

Mert az az ing csak az enyém!

S ha elrohadok, is enyém,

s ha földbe ásnak, se rohad

testemről az űr-tollazat,

mint csillagokból font madár:

átfénylik a fekete sár

űr-tollazatba öltözött

fény-ing világ-testem fölött

s világít mint téli kályha

rácsából a parázs-lámpa

sárgakék tigriscsíkosan,

tüdővérhányás pirosan,

s fölötte a hólyag-sárga

csönd-gömb petróleumlámpa

buborék-üvegkéménye

láng-tollú réz-sisak szive.

S este ha rajtam átsöpör

a fáradtság s csontot gyötör,

mint üveg-szél nehéz lombon

s billeg levél-örvény gondom,

mint nyitott-ablakú házon

a fagy-huzat éjszakámon:

s tudom: lázzal éjszakázom

s piros láz-ingben is fázom

s didereg láz-virrasztásom

hisz szivemig nőve gyászom,

mint mellhártya-gyulladásban

fojtó negyven-fokos lázban

a vizenyő mellkasomban

kamasz-szivemig dagadtan

s haldoklás-mocsár a dunyha

s gyertyákból égő agancsfa

s fekete nők rózsafűzért

morzsolva sírtak üdvömért

s fekete angyal állt némán

ágyamnál s úgy nézett énrám,

mint kiből a menny világít

s szárnya mint fekete kárpit,

mint csipke-zászló lefolyva

a plafonról a padlóra

s jött a csengettyűs pap halkan

s utolsó kenetet kaptam,

kint tél volt, háború, tankok,

lovak, trének, megszállás-sok

s buborékzik csontváz-károm:

nedves venyige-parázson:

halál-fogason lóg ingem

nyálkahártya-rózsaszinben

bélelt varázslat-hímtükör,

mint a levetett békabőr,

én meg, mint a mese-kopasz

királyfi a tündér-gonosz

bosszú-átok csókjától vert

béka, ki emberré vedlett:

ágyamban fekve hallgatom:

szivemben zúg a vér-atom,

úgy dübörög ereimben

akár a Verdi Requiem,

mint Bartók ütős-csatája,

Stravinszki dzsessz-orgiája.

Rángatja a bennem-álmot,

mint halnyüzsgés halászhálót.

Nem adom, amit kell vinnem:

tündérfátyol világingem,

vér-bélésű rügy-öltönyöm!

Mindig világba öltözöm.

A többihez semmi közöm:

akár bánat, akár öröm.

Világ összsúlyából Minden

az én megmaradás-ingem!

Őszi csillag-tépdeső

Mint mutatóujj-bögyön a hüvelyragacs szaga,

a szőr-sünben sírgödör saláta-kút illata,

méz, nyál, enyv, sav, lúg kevert váladéka, vizelet

száradéka erjeszti bőrléc-csiga ujjhegyed

s orrlikaid, mintha ló ágaskodva fölröhög:

s tág vonaglás-rózsákból téli grízköd hömpölyög

s zöldet májfolt-rothadás arany-sujtással legyőz:

asszony-kagyló illatú, csikló-szagú most az ősz.

Ujjam a csigahúsban. Nemi téboly gomolyog.

S köröttem a természet csontvázzá vedlő dolog.

S bennem rácsokból kazal a töprengés-szerkezet.

Ó, Világ-Asszonyiság! Halál nő-üdvösségből!

S mint birkanyáj fut, terül a pontszövet űr-öböl.

S tépdesem a csillagot: hit-vágy akáclevelet.

A halállá néző idő

Mint a pók nyolc szemében a merev lencsék alatt

az ideghártya mozog: a látótért feszítve

horizont-tág félgömbbé: idő, így nézel engem

az önmagadból képzett halál-rácskürtben ülve.

Meddig, ameddig élet? Mintha szél hegedülne

fénycellofán-kezekkel nem-látszó enyv-kötegben

s dagad a kozmosz-ing kék, erjedés-gyász bélése

s a tárgyak, jelenések kristályként virrasztanak.

Sas köröz, csönd-koszorú, mint testről leszakadt árny,

moccanásom keresve űr-távcső pupillákkal,

meteorként zuhan majd, arany-villákra szúr föl,

tűz-horgas pikkely-ágra és éhsége nem ment föl

és köd-szikla szive sem jövő-szőtt szabadsággal.

S fut a pók a kürt-rácsban. S éjem láng-kripta márvány.

A zöld csönd-szívre függő pokol-viszály

Ó, járok-e még, s mikor járok ifjúságomnak erdejében,

a rejtelemből és titokból szőtt zöld vár pára-hangszerében,

hártyák, lemezek, indák, rudak csörgő villogás tűzködében,

akár egy vulkán-működésben, mint az Isten zöld belsejében,

menekülve a köhögésből, a vér-ugatás függönyéből,

az ideghomály-káprázatból, a szikra-kút láz-reszketésből,

a jégbőr-sík depresszióból, a balta-villámcsapkodásból,

mintha hal fölugrik a tóból: a cseréppé tört ragyogásból,

otthont-otthagyva vándorolni ifjúságomnak erdejében,

ahol nem üt a részeg harag, ahol nem sír a józan szégyen,

az árny-fény puha szitamozgás, zizegő rosta-rács feszesség

térrács-barlangja mélyén ülni, akár a kozmikus szüzesség,

lüktetni a tenyészetben, mint csillag légy többezer szemében,

lángtű-tócsák a pontszem-halmaz légy-arc két-gömb jég-törmelékben,

nagy zöld bomlás-tömb ernyők sárga viaszmárga zárt tolongása,

vándortalanság-vándorlása, nyikorgó egyhelyben-futása,

talajjal-kötött hömpölygése, a mohos törzs fönt-sziszegése

alatt futni ingbe-izzadtan, mintha vonat-közeledésre

rohantál háztól állomásig, hogy az iskolát le ne késse

vacogásod, hisz nem reményed, lihegésed köd-követ vésve!

Vagy ülni Griff-láb tölgy tövében, ceruzabél-grafitrúd szilfák

oszlop-ketrec vázcsönd szagában, s a szürke vonalak, mint szálkák

völgybe függve, hegyre torlódva végtelen tér-tág kerítéssel

osztják az ürest fény-lécekké ón-árnyú borda-feszüléssel,

mintha Uccello-csataképen dárdatömeg-kőáradása

lenne körötted, ló-vasálarc, s vaskürt a lószem csigaháza,

s aranypettyes zöld ló a csönd itt, aranytorlasz zöld hökkenetből,

vasas, hasas zöld harci mének, zöld korallzátony harag-ködből,

mintha hal-titán kékben ülnél, az ég-test húsú erdő zölden

dagad, feszül, vibrál körötted halcsontváz küllő-esernyősen.

S fölötted a redves, rücskös, vak fatörzs-mozaikból kinőve

bárányhimlős, narancsbőr élű taplógomba barna ernyője,

a növényhús állati ajak, a rákmirigy-higanyfürt eresz,

a sárga-hátú rákdaganat, a vörheny-fodros szivacs-füles

és lent is gombák a fű között, a korhadás csigaszemei,

fehér kúpok, töltött hólyagok pupillátlan halál-rügyei,

s áll zölden, csipkésen, szőrösen a bársony-tűzláng csalánmező,

mint a felhő és a föld között hullásával megfagyott eső,

jégbe-fagyott vastag darázs-raj, a méregmirigy-zacskós far-tűk

levél-ragyák szőrparazsából kidülledő üveg-tors tetűk,

s a csalán borda-függőleges szár-vályúiból oldal-ágak

pórusháló pálca-szivacsán zöld tűzlap-tollas bánat-szárnyak,

s harkály kopog, fut, mint a kék láng, zölden, pirosan zuhogva föl,

fordítva kúszó tűz-vízesés, madárszemű szivárvány-öböl,

s szöcske pattan, szalma-szerkezet rózsaszínű szárnyhártya-hajó,

neki a levegő a kék víz, fű-érből szőtt száraz halcsikó,

és csiga mászik, lénye gyászát héjába göngyölve, mint zászlót,

a vér-ideg-ondószerv-pénisz hermafrodita parázs-hálót,

hiszen kinti meztelensége nyálhullám recés ravatalból,

hiszen benti héj-fedettsége halandóság-rugó takonyból,

s fehér pipacsok nőnek fehér húslepény-orrhegy homlokából,

fehérszárú fehér mákgubók a redő-láng négy hús-kútjából:

elől két nagy, hátul két kisebb, higany-gombostűjét fölmártva,

s imbolyog fején a négy-oszlop látószarv-csönd térdoboz-hárfa,

s levelibéka, zöld selyemrügy néz rám Szűz Mária-szemekkel,

bársony-gubacsként tapadva lóg méz-fillér ujjvégű kezekkel,

én még őt nézem s nem őt látom, de a mélyzöld örvénylés fölött

a szörny-tolongást szikra-háton, millió denevér-ördögöt,

nyüzsögnek, mint vak szita-présen átgyúrt paradicsom szakálla,

véresen, a vérhajú fényben gomolyogva, csillogva, mállva

és páncélingükből nőtt szárnyuk szőrös bőrhártya-lázharisnyák,

amikben nagy levegő-lábuk mozgatja, feszíti fény-izmát,

s eres szemük körte-test lángcsöpp s pupillájuk odvas szénbánya,

s törpe lovak a nyirok-éjben szénkocsit húzva, vak-csámpázva

és cincércsáp, cserebogárcsáp ágazik vasvödör-fejükből,

s csigolyás haj tücsök-antenna szemek közti archát-lemezből,

s potrohuk szelvény-szív toll-horgok s a has-zománc görbe tükréből

óriás falloszok, tök-zacskók, tőgyek lógnak a lemez-résből,

s ezer kezük kék füstként tódul, póknyálból szőtt csillogás-kesztyűk

matatnak, ragacsosan lengnek, izzik térháló-csipketestük,

s szívük helyén fekete luk van s a mell-csövön átvillog a kék,

mintha távcsövön az űrt nézed s ott a köd-laza tér-mindenség,

százezer kék pont, kék rúd kazla ez a szörny-téboly páncél-halom,

a szív-üres mell-hát lukakon átfolyó kékoszlop-borzalom

és a szörny-mozgás összevissza gigász-hangyaboly vas-bozsgása,

kék szerkezet fekete páfrány hegytömeg páncél-szuszogása,

bűn-rüh csonthéjban kék könnyűség, sziklazuhogás, mintha hó hull,

mert iszony-pokolfelhő lóg rám, vonaglik, ráng, fémmel rámbódul.

S a szív-helyetti törzs-lukakon, a mell-hát közti vastag csövek

kék-töltelékű alagútján a levegő-kígyó átsziszeg,

a cikkanás-kazal vas-szivacs, mint zengőlégy-felhő sír, nyafog,

vinnyog, visít, óbégat, jajgat, mint gyerek ha ínyén nő a fog,

a törzs-luk üregen átlobog, mint kéményben téli szél sikít,

az áttömődő kék üresség fújja vad levegő-sípjait,

hörög, zeng, bömböl, zúg, harákol, fütyül, sípol, durran, bong, dörög:

így fonnak kék jajszél-térhálót a törzsükkel fingó ördögök,

a páncél-bőrhártya-szőr-szem-csáp-kéz-láb-füstkavarás imbolyog,

mint virágállat-csápnyaláb-lomb, s áll, mint szita-kéz zsákállatok,

a vaskupac-ördögmagasság kék pontok, kék fütty-kín vonalak

hálókesztyűje föl az űrig terped, zokog, bőg, szitál, dagad,

s a potrohokon vörös ajkak, mint menstruáló rózsakertek,

s zeng az egész pokol-fönt mélység, mint őserdő-szövedék kürtök,

zúg, mint kék orgonasíp-oltár s hallja az erdő minden lénye,

bogara, pókja, legye, gyíkja, bűn-közöny zöldgond szenvedélye,

ami fölöttem, ami rajtam, mint fűszálon a mohás szikla,

s nagy fülek, mint piros bőrlámpák a kék magányt fénnyé hasítva,

arany-léccé, arany-deszkává, a fej kékeres trombitái

lombként zizegnek a kék gyászban, rubint-gallyas bőrladik-fái,

s e pokol-viszály láthatatlan, vagy csak én látom diadalmas

páncélos csörgő háborgásuk, mint űrbe-dagadt rajzó méhkast,

a kék pont-füttyvonal boglyában evickélő, vonagló fémek

ördög-gomolya viharfelhőt s a vasakon kék hang-visszfények,

mint kék villámok lángja csattan, reped, szúr, rojtos lebenyt erez,

s rámfüggése szívemet nyomja, s hiszi raj-tömbjével megszerez,

szorongásom fönn-függő pokla rámszáll, mint húsra zöld döglegyek

és zománcosan hunyorogva látókristály-párnákkal pezseg,

fekete lopótök-szakállal, tokaláb-talp szívó-vesékkel

tölti bögy-tömeg rengetegét ólomkórral, vér-küldetéssel,

pedig köröttem ők is látják, fényhólyag-szemével megelőz

a gyertya-oltár agancsú hím szarvas, tűzróka, csillagköd-őz,

s közben két kalászfű csigolyás szára közt az Ájtatos Manó,

mint zöld dohánylevélből sodort szivar, páncélos, ágaskodó

harci mén, zöld páncélöltözet, arc-rostély, csuklya-sír, vas-sisak,

két-kavics-szemű háromszög-fej, mellre-hajtott csapda kar-vasak,

kék szögborona csont-taréjok, szögtűs lábszárak, gyilkos ima

vár, zöldszobor harci gépezet, lesi, hogy mit kell fölfalnia:

bundás darazsat, orrszarvú lányt, két dagadt selyemgömb pókcicát

szájcsőr csontlombbal zabálva föl, mint emberevő emberhullát,

s közben madárhangból szőtt páfrány-csöndváros zenefény-tornyai

a lombokban, a könny-szökőkút pikkelypermet bokrok láz-tűi,

a borzolt, gubancos, fekete ágközök kristályketrecében

kék rikoltás, zöld rikácsolás, mint csönd borostyán belsejében,

fütty, csivit, trilla, gordonkaszó, csipogás, burukk, jaj, madár-gong,

orgona-hangoltár, fuvola, cimbalom, kakukk-koromharang,

lila vijjogás, réz-recsegés, sípszó-emelet, barna barokk

gyűrt, redős lobogás-kendői, hangtűz-gótika dóm-idomok,

s mind a szemek alatt, s bögy közti bíbor kutakból lövődve ki,

mint lázforró tüdővérhányás habos lilakék gejzírei,

mint az ágaskodva fölhulló szilárd hang-virág aranybordó

cellás, lángcsipke-szempillakör hangsejt-tányércsönd napraforgó!

Ó, járok-e még, s mikor járok ifjúságomnak erdejében?

Rohanva, heverve a lomb-árny aranyszeplős avarfüvében,

a sziklamohák, a famohák bársony-nézés együgyűségre

döntve fejem, mint sárkánygyík-szem Földgolyó-nagy zöld íriszére,

s a fák között sárkánypupillák: feketearany hőlepények,

koromkorongok függő fürtje, otelló-szőlő gömbfüst-tőgyek

és közöny-éj a pupillákban s ha fény bomlik rá, mint pihetoll:

az csak a külső csillogás-szőr, ér-rece-gőz foton-anyagból,

lomb-tájak közt fénypolyva-omlás, héjtörek, tűmorzsa, csontzománc,

a pupillákra ragadt hőláz, mint tavi gyűrűzés csillagtánc.

Ó hogy futottam zöld erdőbe rettegésem árny-erdejéből,

a barna-gyűrt álomszorongás ezüstpapír szívprés-ködéből,

a szívre-tekert gyémánt-láncok kín-rugó kürtjét összetörni,

a jajmésztekercs csigaházat, mint vasládába zárt Hodini

bilincseit, vaslánc-köpenyét lábain, kezein, szűk törzsén,

s fölússzon a tengerfény-súlyból: csáp-lámpás kődoboz-hal őslény!

Hogy futottam a feketéből télen, tavaszon, nyáron, ősszel,

hogy zöld szerelem legyen bárkám, s találkozzam bagollyal, őzzel,

s bársony virág szuszog szemembe, illat-kalásza orrlikamban,

s az illat-tűk a szemgolyókig döfnek vad kentaur-csillagokban,

s vérpettyes kancsók, tüskezáras húsfödelű selyemkék üstök

méz-gyomorral rabolni várnak, s zöld szár-gallyon fehér hús-csengők,

s mint olvadt lilakék zománccal leöntött levélkupac-dombok

az ibolyák, az ibolyák, jaj! s albínó-szemű vasbozontok,

s tövisbozótok kék tojása csúcshegyen szőrpikkely-kalappal,

kis rozsdamorzsa-koszorúval s a bogyóbőr kékviasz hajnal!

S egy irtás-mező aranykorong fénylapján fiatal nyírfa nő,

mint csikóhal fej-bóbitája: gyémántkocsonya szagló-idő,

a csecsemőkék szemek fölött az ezüst-bizsergő gally-agancs,

s alatta mint sárga porc-kürtök: az orrlik-páron gyűrű-narancs,

s a kis nyírfában szerelem van, asszonytest, hím-vágy, bűn, nő-varázs,

s ahogy ölelem, ágyékom, mint háncskosár düh-őrült lódarázs,

sárgafoltos potrohuk görbe, májpettyes fejük cső-fogsora

barna recetű-koszorú-csőr s villámlik a dühboly potroha,

s a far-tövisek méreg-szarva, mint az egyszarvú homlokából

kiálló méteres csont-dárda, cseppkő-tőr mítoszi magányból.

És csók, köd-oszlás, kis szél lobban ifjúságomnak erdejében

és mint kamasz rózsatűz-felhő fekszem a fa gyíkláb-tövében

és a boldogság arany-érce szívemen mint szép harci vas-vár,

s a szabadság redőzetében árnyam s azon katicabogár:

pirospettyes fekete lakk-hát, vagy feketepettyes piros domb,

nézem, hisz mászik árny-ujjamon, a petty-gömbrácsot nem is tudom.

Ó, ifjúság, erdő-szerelem, fekszem arany-tér ladikodban,

aranylemezekből kovácsolt felhő-vitorlás zöld hajódban,

mint a föld alatt nemsokára, amikor a zsír-agyag beföd

és már nem tudom: mi fájt, mi nem, mért sírtam tegnap, tegnapelőtt,

hiszen nincs zöld erdő a sírban, csak bogár, gyökérhajszál, ujj-ág.

És nem zokogok, nem üvöltök! Szép hit, ifjúság, jaj-ifjúság!

És mi vár majd? A lenti pokol? Hiszen láttam az égi poklot!

A rámcsüngő vihogás-felhőt, az űrt eltömő fütty-vas lombot.

Az erdőre, a zöld csönd-szívre függő kitin-vas pokol-viszályt,

a hemzsegés-tömbfüggöny ércet, amit dühe cibált, ráncigált,

mintha egymillió pókból font lánc-sziklahegység lebegne fönn,

háromdimenziós rettenet, bércvonulat-lánctekercs-özön,

rézlánc-tekervény hegy csillogás, csillag-űr bélésű csigaház,

mindenféle méretű pókból horgolt lánc-ing űr-vonaglás láz,

pont-tömb, cipó-nagy, törpe, tömpe, strucc-tojásnyi, szálkás, vonalas,

narancsgomba bőrbevonatú, potroh-háton szőr-halcsontvázas,

púpos, hegyes, sisakos, szem-csőr, teleszkóp-sündisznó-szemű, kék

gyémánt hát-kupola, far-ormány kinövésű bársony-buborék,

varangy-alakú szőr-szerkezet, háromszög-drótokból rombusz-rács,

pettyes, foltos, aranykeresztes fölémfüggő tejút-űrkalász.

Ő akart belémzuhanni, köd, vagy belőlem lövődött fölém,

mint a mozivászonra a film fehérmorzsa pont-sík függönyén:

IV. Henrik vas-csatája, a vas-viszály Shakespeare-kavargás:

páncél-madárfejek, vas-csőrök, szarvasbogár-agancsú romlás,

hím-fedőszárny páncélbőr-hátak, ló-álarcok vasból, szemcsövek

a homlokvasak alatt, mint ló-szemgolyóval töltött távcsövek,

a lószem-irisz, s a pupilla csillog mint az algás tószikla,

s a lószájakból tajték csorog, mint hó-fürtté összeforrt szikra,

s gubanccá gabalyodva cseng, nyög vascső-kar, ízelt vaskesztyű-kéz,

sáskapotroh-alakú cipő, kovácsa volt a harci cipész,

arc-rostély vaslemez-függönyén csíkosan gőzölgő lihegés,

s ló-orrlikak pára-kürtjei, bársonypalást lóhát-remegés,

s a páncél-kagylós lófar szőrgejzír segg-csápja arany-csengettyűkkel

befonva, mint nyári kalásszal, s a sörény aranytű-fésűkkel,

s selyemhernyó-szemölcs bugyogók tövén páncél tökvédő gubók,

a herékkel töltött vas-zacskók, a fütykössel töltött vas-tokok,

s kard, lándzsa, dárda, íjpuska, tőr, fejsze, bárd, tüskés-tatú jogar,

kar, láb, nyak, lóhát és ember-has, vasból-néző szemű harc-rovar

rengve, csöngve, ropogva zörög, gomolygása vér-vas ütközet,

mintha ezer iguana-gyík pikkellyel egymáson hempereg,

a kőkastély-fejű őssárkány, a cseppkő-tű öltözetű láng,

a kristály-zúzmara sziszegés s csiszolódik bosszú, düh, hiány.

A zöld csönd-szívre, az erdőre ráhömpölygő ördög-rovarok

szülötteim, vagy megszállóim, fenyegető rüh-tánc csillagok,

éhes, dühödt bűn-galaxisok, csillagörvény-mezőtér-habok?

Bűnöm, vagy büntetésem nehéz ege amit nézek, hallgatok?

A rámfüggő pokol volt tükröm s benne tükröződött iszonyom,

sors-tájam amit kinövesztett s kuszasága, amit súlya nyom

a csönd-lap visszhang felületre, aminek ég-táj mélysége van,

befelé-növő végtelen kék nyüzsgés-tágulás, súly: súlytalan?

Vagy én voltam a pokol tükre s bennem tükröződött a viszály,

a rámcsüngő független gomoly, a rovarnyüzsgés bűn-fürt aszály,

a füttyögő ördögdarázs-boly, a páncélos füst-szőr hajkazal,

a nyámmogó, csámcsogó, füles termesz-áramlás vas-ravatal?

Egymás tükrei voltunk mi ott: a csönd-szíven fekvő és a menny

ördög-gabalyodása bogár: fedőszárny s tapintószál-lebeny?

Két tükör, hiszen két valóság, vagy egy valóság s egy képzelet:

egyik ami a lomb fölött lóg, másik amit a lomb betemet,

ami a lomb-mély árnyban hever, mint tengerbe elsüllyedt hajó,

s árbócai csigaszem-tornyok, s fönt a rossz és szívében a jó,

két tükrözés-összevillanás, égi-földi tűz s bűn-akarat,

mint az egymást véres fogakkal tépő, maró, küzdő nagyvadak:

tigrismacskák és oroszlánok s rinocéroszok páncél-dühe

tolong egymáson az ég és föld, az élet és halál fénytüze,

s a csönd-szíven fekvő kisfiún aranypettyekből nász-szemfedő,

s a pokol-bolyon sárga foltok, mint darázs-arc vasán, szárnyfedő

szerkezetén, az értoll-mezőn, combjain, potroh-lemezein,

s csíkos zöld vesekő-szemükben nincs öröm, gyász, bánat, láz, könny, kín.

Csikó voltam, csikó-szívem kín-istállója atomrács-gyászom,

tigrisláng-fiúnak ketrece, vasa voltál a szabadságon

s mint ágról hódombot szétfújta vulkán-torkú dac-eres lángom

vasváz-kripta börtön-barlangom: zöld szerelmem, jaj-ifjúságom!

A sóhajtalan sóhaj

Istenem, én Istenem – sóhajtanám,

ha tudnám hogy van a titok-bőr alatt!

Talán a természet ő s ravatalán

gyíkok, denevérek, pókok alszanak.

A végtelen résszé bontott ugyanaz,

az egy-szövedék más-más alakú tűz,

mind bűntelen, csak szép létéért ravasz,

ha állva öl, áldozatot futva űz.

Látó, halló, szagló, ölő szervei

páfránylevélből, gyémántból, fog-tűből:

a jövő-mód láng-gép szerkezetei.

Én ember vagyok, élnem kell, temetnem.

Látomás-hit agyból, szívből, betűből.

S adsz időt a teremtést befejeznem?

A szivárványparázs kérdőjel

Ahány arc-bajusz levél, szagló-páfrány,

szagló-halcsontváz kvarcmorzsa-szem fölött,

szívó ajak-hébér, gége-csigaház,

rágószerv, csonthajszál-csáp, kitin-kalász,

összetett szemek mák-kupaca kalács,

ondó-tok, infravörös éj-látóláz,

combban, homlokon radar-fül, far-köpött

halál, potrohban nyálrács-kút híg ásvány,

karmos mancs, tépőfog, hangyászsün-ormány,

páncél, emlős-súly, bűzmirigy-fecskendő,

méreg-tű, fojtó-rugó, csőr, méz-ernyő,

csaló csipogás, lapulás hold-márvány,

hörgés, osonás, kúszás: vágy szükségből.

Sorsuk szivárványparázs-kérdőjelből:

ember, mért gyilkolsz gőgből, hitből, bűnből?

Az egy-sorssá szőtt halandóság

A Föld kérgén, sziklaszűz hegyeken, erdőkben, fű-magány pusztaságon,

sivatag-homokban, homok-lukban, barlang-tavakban, cseppkő-barlangok

páfrány-függönye, kőfüst-szakálla árnycsipke, szőrárny redőzetében

a feketébe horgolt fehérben, törékeny-szilárd szerkezetében,

a tengerben, a tengerfenéken, ős vízfüggés alja szar-mocsáron,

vak élőben, fény-élettelenben s ahol Isten szemvize harangok

rengnek tizenegyezer méter bő derengés-súlyfalú kondulással

s egy sorssá szőve lágy szemfürt-csengő holt mészkürt-kútba bújt koldulással,

óceánokban és levegőben, elevenek hasában, húsában,

vérében és gén-csigatornyában, a sejtek, molekulák üdvében,

a lét-tűz kapilláris-edényben, űrköd-tér neuron-szövevényben:

hányfajta ragadozás, gyilkolás, millimikron, szemcse, tonnatömeg,

hab-állagú, szitás, dinnye-szemű, ragacsos, páncélos, szárnyas, hideg.

Töprengek, mint darázs a virágban: lázköd-fényponthólyag éjszakában.

S arcomon, szív-vértemen fénypor ég, mint a darázs cellaszem-arcpajzsán:

csönd-mozaik ablakon virágpor, nemzés-liszt a látás hólyag-rácsán.

Mért vagy halálból halandó, mint vak habzó buborék-gyász vihartócsán?

A szívbe-tömött ősidő

A vízben, talajon, levegőben, őserdő-fákon, barlang-süvegben

micsoda óriások, gigászok, titánok úsztak, jártak, csoszogtak,

hintáztak, lebegtek, öltek, szültek lomb-fészekben, bolygó-könny tengerben,

szerettek és temettek, holtakat ravatal nélkül rohadni hagytak.

Tyrannosaurus rex, Brontosaurus, a Diploducus carnegiei:

mint földből kinőtt pödört kő-bajusz, tojta szarkofág-nagy tojásait

s a páfrány-erdők, pikkelyfa-erdők, zsurló-erdők fű-hab mocsarai

lángoltak, ha hím nőstényt csiszolva köpte köszörűkő tű-tollait.

Fújtató, ugató élet-sziklák, mézenyvből buborék cirkusz-sátrak,

gyöngykerék-koszorú tejút-csigák, híg vizi-gyermekláncfű habgolyók

lebegnek, lengnek az óceánban: szélben kinyitott selyemesernyők.

S fönt a húszméteres sárkánymadár, a kőtemplom-fejű hártyaköd-nők.

És képzelet-szárnyasok: kérubok, szeráfok, láng-gyémánt szekér-forgók.

S fél-istenek, mítosz-űr-talpasok! Lét!, szivembe tömve ráng hatalmad!

Csányi László síremlék-mosolya

Mintha egy többtonnás ős-sejt, őstenger jövő-csírája,

spermától megtermékenyűlt, befűződött asszony-pete,

nőtitán-méh idő-gyöngye, óriás here-tartálya,

könnyekből kristálykő-felhő ragadna kis csontvázadra.

Kő-amőba ásványhabból, megfagyott egysejtű állat

két méter mély szőrszivacsföld halál-dunyhádra, fekete

íróasztalod lapjára, Kérub-agyvelőnyi bánat,

ami megmaradt utánad, világod magára hagyva.

S fönt, a kő polipfej-púpján pufók, göndör gyermek-angyal:

bronz-puttó ül, mint a mosoly, vállacskáin bronz-szárnyakkal,

kövér barokk Isten-forgács, mereng a csönd hónaljában.

S lent a csontok, fönt a felhők, borotvahabos az ég-arc.

Szivem süvölti hiányod. Vagy: bolygóba-hímzett kudarc

5,976·10²⁴ kg tömegű magányban.

Halál-beszéd után veréb-halott

Egy csattanás volt, vak kemény ütés az autó-szélvédő síküvegen,

a fény-téglalap üveghomlokon, tompa-láz lövedék-becsapódás,

s a nikkel-gumi-háromszög-hídrács kotrólapát-vonalszerkezeten

a veréb-halott, a könnyű tömeg, beletekeredve, mint faforgács.

A fej vas-légyláb hónalj-kúpjában a léc-űr-idom közé szorítva,

spirál-kígyóként a bögybe szúrva, a sárga csőr-gúla has-pihékben:

a recetojás-tűfok orrlikas csont arc-rózsatövis, s néz a hulla

görbe gyászgyűrűs narancspont-szemmel, mint akasztott, hóhér nyaktörésben.

Szemhéja: lék, bent, éj-ágon függő tojása kútja gyopár-nyílása!

Egyszerű volt, vértelen csönd, habrongy. S toll-csigaház: rágöngyölve szárnya.

Morzsalánc-villa körmös lábai folytak a szélben, mint kék köd-ágak.

Az a hőremegés-zacskó holttest! Az akasztásban hóhér-csavart fej!

Az ablaktörlő csáplemezében. S a táj zöld alvadás, kék páratej.

S robogott az autó haza velem: lángja szerelemnek és halálnak.

Egyszerű

1.

Az ujjhegyen megégett, a foszforcsöpp tarkóján

fogtam a gyufaszálat, a barna-csurgás nyaktőt

s a dörzspapiron robbant láng-kaktusz, szikrakalász,

parázstű tűzásvány-sün bőrléc-pajzsba hempergett.

S nyaltam ujjbögyöm, mint a csecsemő emlőbimbót,

nyálasan szopogattam, nyál-kútba mártogattam,

csókolgattam: ne fájjon. Egy temetésről jöttem,

az autóbuszra vártam. A város, mint hold-kőzet.

Gondoltam: rágyújtok egy cigarettára gyorsan,

füsttel kötöm a füst-köd előestét szivembe.

Körül szines bozótok: neon-csontváz fény-torlasz.

Kint a koporsós hulla: arany-sólyom fej, tejbőr,

timsó-léc-kürt, lófogsor. És engem mi állít meg?

S borostyán magzat-testben ér-szobor: hálós űr-csönd.

2.

És engem mi állit meg? Kivégzés, önkivégzés,

eső-özön, sár-özön, iszapba-fúlás, láva:

űrig-dühöngő kéve kéntűz-bomlása fojtás,

atombomba-láng gyűrűk rózsahólyag-emlője?

Kék fagyban rovarhéjként szétmálló repülőgép,

s a tört géprész sűllyedő ikrás lánglevél-örvény,

baleset, katasztrófa, tűzözön: mítosz-hörgés,

dörgő habvilág: lángból: a bűn-emberiséggel?

Agyvérzés, szívinfarktus, testben-burjánzó kőkert:

rák, vesekő-gyöngy húgy-zár, húgyvérűség-hömpölygés,

idegbomlás: csontokban hydra-polipnyáj fürtök?

Háború-golyó, bomba, aknaszilánk, gyilkosság?

És fekete kendőkkel letakart tükrök, képek.

Az űr kozmosz-érfestés. Vers-cellám Rózsa-várban.

3.

A gyilkosok mért szeretik, ha lefényképezik őket?

Láttam: embert fűrészeltek, nyakában fém-sárkányfogsor,

mint egy hal-hátuszony, kéken, gyöngyhártya-toll tűlegyező

s még a térdeplő fogoly is a gép-pupillába nézett.

A kisfiú péniszére, heréire tekert drótba

áramot vezettek, aztán szűk vese-táját rúgdosták.

A hóban fekvő akasztott meztelen szűzlány emlőin,

a sárga tearózsákon Tarzan-düh állt géppisztollyal.

És hüvelybe-dugott gránát, olvadt pecsétviasz arcok

s emberszemekből kosárnyi kocsonyagolyó-gömbhal-csönd

és tompa gyászkorong-tükrök, iriszek, ér-füst jég-térben.

S a fényképek nem hörögnek, nem sikoltoznak dülledten,

mint asszonyok vajúdáskor. És röhögnek a kivégzők.

Részeg szörnyek lökdösnek. Föld: felejtsd el Emberiséged!

4.

Milyen egyszerű volna, milyen szép volna élni

a kozmosz-tokba zárva, áruló ragyogásban!

Hisz kutatja az elme hol ugyanabból más van:

természet-szövedékből a különbség ős-titka.

A Marsra cella-labda, hólyag-sejt gömb-szőlőfürt

hull, pattog, megáll némán, néz, mint befűzött légyszem,

s nyílik három szirommal tavirózsa-fehéren

s szül egy apró tankautót: a lét-vágy magzatburka.

S a Mars-talajra gördül: hullámvasút-vasszekér,

rugós, kerekes, csuklós lábai légy-dugattyúk

s napelem-kazettás hát, csáp-tükre cincérfejben.

Mi van az emberen túl, testből-tűz lélek-ajtón?

Káosz-rend fagy-gomolygás, aranyháló-buborék.

Dehát kúszább hit: élni! És egyszerű meghalni!

5.

Milyen szép volna élni, milyen gyémánt-hű ritka

a kozmosz-tokba zárva, táguló ragyogásban!

Hisz kutatja az ember hol ugyanabból más van:

természet-szövedékből a különbség ős-titka.

A Marsra cella-labda, légzsák-sejt gömb-szőlőfürt

hullt. Pattog, megáll némán, néz, mint befűzött légyszem.

S kinyílt három szirommal tavirózsa-fehéren.

S a lét-vágy magzatburka egy apró tankautót szült.

S a Mars-talajra gördül: hullámvasút-vasszekér,

görgő-talp pók-mászói potroh-dugattyús lábak,

s napelem-kazettás hát, s csáptükör-fül, fényévnyi.

Mi van a test-tűzön túl? A hulla-résen kifér?

Fagy-gomolygás káosz-rend. Aranyhálós űr-hólyag?

Halál: gyűrt csönd-simulás. S hitháló-kúsza: élni!

6.

Ó, az a kis jármű a Marson, a halhatatlan Kiváncsiság,

az ember-mindenségvágy gépe, a hatkerekű rovar-asztal,

a napelem-cellás síklap-hát alatt a rugós doboz-hassal,

mint pipabékanőstény szülő-háta lépviaszkút rosta-láng.

Az a fény-evő fény-robbanás tűz tudós sakktábla gép-bogár,

számítógép-virágpoloska, mikroelemmel töltött tudás,

lézersugártű-tapogatós kezdet-anyag meghatározás:

százlábúként hullámkalásszal dugattyús görgőkön lengve jár.

S homlokszemei, mint a pókok látó-rügyei fölizzanak

s hőcsápot növesztve bemérik, a rubint-súly csigaszemekkel

amit érintenek s térképpé issza a fotogép-pupillán

a Mars-követ, ősnyál-göröngyöt, s ránkhímzi húrhíd-rövidhullám

a titkot, rejtelem-szülöttet! De a holtak nem-létből vannak!

S mit üzennek ha rájuk hullok légzsák-magzatburkos szivemmel?

Nem válaszol ami nem anyag, pedig itt van, hajszál-föld alatt.

S négyszázmillió kilométer, milliárd fényévnél távolabb!

Hiába mászok a halálon, túlvilág-vágy, futva, tolatva!

Az, mint tömegvonzásba fúlt fény. Szivem magány-vak fotocella.

A szenvedések Édene

Mikor múlsz el már gyönyörű, kőszivacs testi fájdalom?

Te alvadt vérből keselyű, üvegláng-szemű irgalom.

Kockarács térháló feszűl, korallváz-doboz fénytömeg

a létezésemen belűl, testem bentről feszítve meg,

s mint Krisztus halott arca hold, űr-csöndben kinyílt krizantém

éj-koporsóba csomagolt a kaportányér-szagú fém,

kín-ágon rothadt angyal ül: molyrágta kitömött bagoly,

sikít, mint nő, ha rángva szül, ordít, hörög, habot csahol,

zöldtajték üveg-irisze, mint befőttön penész-közöny,

nincs gömb-düllesztő szemvize, az üveghólyag sárga csönd,

s a bennem fájdalom-szitán holt lepkék száraz halmaza:

csápok az arc-héj homlokán, szárnyak mikrorács lécfala,

vasból kiálló tűz-rügyek, homály-sókupac tojások

a száraz pontmező szemek, kristályrosta-ájulások

és pödörnyelv-csigaházak a lepkegége-fűszálon:

szalmakürt uszony-szakállak a tokabőr-fürt halálon,

s bennem a kínzó-eszközök: szerkezetek, tűz-tűk, fogók,

elektrosokk ütő-körök, mint légyláb talplencse-dugók,

s égett hús szagú denevér nyit ki bennem, hártya-köpeny,

s vitorlája bőrömig ér, mint a cakkos pokol-lebeny,

s feszültség-tömege betöm, mint bolygót gravitáció

és szenvedésem gyönyöröm és zizeg, mintha hull a hó,

mintha a földig lemerűl pára-fátylával a tejút,

s fényköd-lázával rámterűl s ejt csápcsigafüst-koszorút

s skizofrén sakálok sírnak, mint dögre éhes dögkutak:

fejtől farig fehér sisak taréjuk, mint a hullámhab

koponyájuktól szőr-sörény nő hátukon át farukig,

mint harci sisakon sövény, sivataghomok csipkehíd,

s a bennem denevér-kereszt, mint szőrös bőrláng-pálmafa:

két lila esernyőt növeszt, s barlangköd hónalj-hajlata,

s két szag-radar szőlőlevél orrán, sárga babér-bajusz

és füle, mintha fúj a szél, s a fagy elől hő-kürtbe bújsz,

s szemhéjai körül kilóg két véreres ribizlifürt,

nézése, mint a kurva-csók, repedt vér-hüvely, mint ki szült

és kutyafeje szivemen, mint egy korhadó koponya,

vicsorgása a szerelem, vigyora bűn, pázsit-haja,

s könny-almák emlőrügyei, s dühe benövi testemet,

mint csontvázra húzott ruhát kitölt a fehér szerkezet.

Úgy fájsz test: csont, hús, in, izom, ahogy máglya ég, gyönyörű!

Ameddig élek kibirom! Szúrsz, mint kalásszal nő a fű!

És áll szilárdan, bütykösen, haltest-fején tű-burkolat,

s vízcsövek hajszáleresen rács-tornya bőrben, bőr alatt,

a szenvedés föl-víznyomás a csontban kín-kalászt növeszt

és fáj akár az elnyomás a láthatatlan tű-kereszt:

kristálypilla kés-levelek, tűhalmaz mágnes-oszlopok

gerendázata a hideg áram-súlydühtől fölragyog,

mint a csillag-láz nyári éj fényszita-függés temető:

a halhatatlan szenvedély, tenyész-ház, amin nincs tető.

Ó, száraz testi fájdalom!, tűztenger!, könnyebb vagy te, mint

amit egy lepke súlya nyom, a néhány milligramm-súly kín,

elevenen, vagy halottan, hisz láng-lényében fényerek

hő-csontváza szűk tokokban és szívverés víz-hengerek

hálófüggönye folyik szét, mint tengerbe folyam-delta,

vagy halottan: cső-száradék: mint mohába dugott szalma,

s mint éjszaka a halottban: a holt lepke láng-száradás,

szikkadt vitorláshajóban csontcső-páfrányágaskodás,

üres folyadék-edények parafa-páva vázlata,

a kocsonyássá sült fények nem-párolgó térképfala.

Bennem fortyogó ólom és jégoszlop-kéve összenőtt,

hiszen a testi szenvedés benőtte már a téridőt,

egymásban burjánzik a két kín-állapot, forró, fagyott

s beszőtte, mint a légy szemét, a háromezer pont-csapot,

a látó-málna csillagot, a töltött verem jég-márvány

kék buborékhalmaz-napot a fénytörés-köd szivárvány.

S a látás idegszálai fájnak, mint a légy szemében

a merülés fényhálói idegcsipkeboly-nedvében.

Beszőtte minden percemet, minden testi-perc atomot,

bennem van aki eltemet, sírásó, eleven halott,

bennem a sír és a halál készülődés-vérköre láz

szárnyait szétlobbantva áll, a pókmadár nem magyaráz:

mint lepke szárnyhónaljában fény-robbantó napelemek,

izzó potroh-ablakában tükörlemez tűz-pikkelyek:

hónaljában szárnymozgató izomlánc-motor vágya néz:

hogy robbanjon már a fény-tó, fény-atommáglya-működés,

a csodaszent magfúzió s termelődjön a nap-erő

s kezdődjön már a zuhogó befelé-szállás bent-idő,

a belső hattyú-lobogás, belűl-röpülés végtelen,

akár a fehér sas, parázs-alkonyt köröz vértengeren.

Bennem kő, vulkán-erjedés, parafa-erdő, jégmező,

szikkadt köd, kénfüst, tűzesés, szikla-óceán, hold-tető,

redő-tág sivatag-homok, fagyott lápban sás-ladikok,

sárba-sült kákics-csónakok, jéghegy-sapkák, láng-kalapok,

jégcsönd-horgolat pók-várak, hegy-halom csontváz-homlokok,

szúrás-kefék, tű-gömbhéjak, vas-söprűk, legyező-csapok,

s mint kiszáradt erdő recseg, vihar-tébolyban nyikorog,

a hömpölygő ág-förgeteg kopog, kaszál, nyűszít, zokog,

összeszövődve mind e van, szétbonthatatlan kín-toboz,

a fájdalomtól boldogan a mésszé szült idő-kozmosz.

Bennem nyafogó hegedűk, kőhúr-hangasztal cimbalmok,

zátonnyá nőtt korall-betűk, kőszénné préselt hang-halmok,

kő-brácsák, mint fosszilia-hal-lenyomat ős-sziklában:

vályú-fésű csontváz-nyoma homorú kőlevél-tálban,

s kőcsipkepáfrány-tollai kő-petrezselyem-uszonyok,

s kőpénz-láncing pikkelyei toboz-rács pénz-negativok.

És mégse hagyj el szenvedés, mégis maradj meg gyönyörű!

Lehetsz gyász, három-élű kés, jaj-háló, zárt áramkörű,

tűzben izzitott vaskalász, bőrig szétdagadt kőszivacs,

édes, mint lónak vakarás, a szőrtisztító kefevas,

bennem vasvillák kötege, a belső trágya-emelő,

elektromosság függönye, tarló-sík fölött remegő

délibáb alja hőmező, benti özönvíz sziklából,

te összegyűjtött temető!, húsban palást mész-hárfából!

Addig élek, míg szenvedek! Szenvedésem létgyönyöröm!

S ha bolygómba sűllyesztenek: a mindenséget eltöröm.

Mint gyerekként a tyúktojást tenyeremben roppantva szét,

s fröccsent a sárga kocsonyás gömbegész-rom: héj, csíra-lét,

ujjaim közt csorogva le a temető-pipacsokra,

mintha csillag folyik vérre, selymet merengő pokolra,

mint ökörszáj nyálkendője menzeszes tűzliliomra

s az illat-kürt vérláng bőre, mint egy menzesz-véres szoknya,

s az ökörszáj duzzadt szirma rózsafej méztársulással,

s a tört világ tűz-irgalma pipacstengerre folyt fényhaj.

Mégis maradj meg szenvedés, tisztító tűzözön-öröm,

szilárd lángokból benti kés, milliárd krokodil-köröm,

testemben kinőtt babérfa: tűzágon zománctűz lombod,

gomolygó polip, s medúza nyáltömeg befonva csontot,

csalánzószál-fürtös hólyag-özön lebegés a testben,

kocsonyagomba nyál-nyájak, buborékok mérgezetten,

súlytalan libegés-ernyők: vízfej tűzből, tűzfej vízből,

maradjatok ólomfelhők!, tintahal s szépia-testből.

Még nem elég amit láttam, úgy néz rám a világ-szégyen,

mint aki vak önmagában, nemcsak két tompa szemében.

Virágozz gyönyörű vas-kert, bennem kisarjadt gyötrelem!

Szívben szögesdrót magzat-test! Öröm: szenvedés-Édenem.

Test-kín Paradicsomkertem! Létszenvedésem nem üröm,

epersárga a szem-testben. Élek ameddig eltűröm.

S ha bolygómba eresztenek sárga elmúlás-kötélen:

törnek az űr-szerkezetek, mint jégháló-csipkék télen,

s fekszem mint óceán-éjben: halott búvár vas-ruhában,

szűk koporsó-szkafanderben virágállatos mocsárban,

s fölöttem tízezer méter vízsúly lágy smaragd-rengése,

retina fölött szemvíz-súly ideghaj gömb-feszülése,

s köröttem, mint piros bohóc lámpás gömbhal, tűzköd-testű,

a törpe éjszaka-űrkóc fény-kőbokor csillag-kesztyű,

galaxis-csigaház éjből, láng-kút trombita-szájában,

leng, mint zöld gesztenye fényből, zöld tüskehús-héjházában.

Én nem hallom, s ő se hallja, keringő fénykő fölöttem,

hogy zokog a halál alja!, jajgat a csönd a Földgömbben,

az óceán s földrész-foltos vérlámpa-méhű tömegben,

mint meztelen, hullafoltos embertestben a félelem,

a sötét ragyás gömbidő térbelsejének szive döng,

s mint a csecs-éhes csecsemő: nyivákol, óbégat a csönd.