Egy költő kortársai közt és a szívemben^*

A költészetben nincs: mindegy! A költészetben nincs közöny! A költészetben nincs céltalanság! A szavak szerkezete és a művek szerkezete és a Mű szerkezete célszerű rendben és céltudatos lázzal, virágzó akarattal épül önmagából a Lét áldott akaratává, a Létezés egyik látomásává, a megvalósulás egyik végzetévé! Nem mindegy az épülés rendje, és nem mindegy a megvalósulás módozata, a kialakulás szorongása. Mint ahogy az sem mindegy, hogyan alakítja a költő önmagát és sorsát, s a Sors, vagy bármi, a világegyetem e számunkra-végzetes, számunkra-megítéltetett, számunkra-elrendeltetett zöld és belső-fény-nélküli anyagszigetén hogyan alakítja áldott és keserű, kemény és tiszta életünket. Mert nem mindegy az élet, és nem mindegy a halál! És nem mindegy az sem, hogy jön létre a remekmű! A remekművű élet, a remekmű-vers, a halál-remekmű! És nem mindegy a remekmű szent és véres nemzés-pillanata, gyötrött és boldogtalan kihordás-ideje, vagy szeplőtelen boldog várakozása és szülés-ámulata, vagy szülés-ordítása és csillagtördelő jaj-átkai! Hogy füstölgő zöld és rózsaszín és rózsakék esőben úszik lassan, esőben-ropogó csipke-szegélyű szemfedő-szárnyakkal egy árva koporsó a föld felé, a befogadó drága föld felé a megemésztő tiszta föld felé, a rejtelmes, lángtalan, zsíros, sárga és fekete tűz felé egy kis árva koporsó, gyanútlan, gyanta-illatú méhében az árva halottal, akit magához kért a föld, akit magába visszakért a bűntelen anyag! És nem állt mögötte és nem állt fölötte, akinek ott kellett volna állni, nem hintette röggel, porral, virággal, jajjal, sírással, hallgatással! Mert nem mindegy az sem, hogy temetünk és hogy temethetünk. Végzetünk, amit sorsunkúl adott, néha megtagadja tőlünk a lehetséges egyetlenegyet, a kötelességet, hogy aztán a remekmű balzsamos és halál-illatú, halál-jelképekkel és halál-szövetséggel teleírt és telehímzett vásznaiba tekerhessük üszkös és vérző szívünket, üszkös és vérző maradék-életünket, kemény élet-hitünk tiszta lángját, fönnmaradásunk nem-várt reményét! Mert Zelk Zoltán óriás-verse, a remekmű, a Sirály ilyen fogantatású, ilyen nem-volt-nász halállal-virágzó és múlttal-erjedő árva szülötte! Aki remekműre képes, az az életre képes! Aki remekművet tud írni, az hisz az élet küldetés-tudatában, az hisz a megmaradásban és a fönnmaradásban. Mint a Sirály nagy költője is, Zelk Zoltán. Zelk Zoltán verseivel még lázas és dadogó, didergő és szorongásos, ámulatos és titkos, titokzatos dacokkal és lobogó füstökbe temetett, lázadó párákba és tébolyúlt-mámorú virágillatokba és csillag-erjedésekbe göngyölt kamasz-koromban ismerkedtem meg, még az áhítat-időben, a szorongás-időben, a zavaros, kúsza sejtelmek idejében, a rejtett tiszta reménység idejében. A mindenféle kis pénzekből, kapott és megdolgozott fillérekből összegyűjtött kamasz-könyvvásárlás-időben, amikor könyékig por-kesztyűben és feketemohos por-álarcban kutattam könyvesboltok poros polcain, poros és penészes raktáraiban, megváltó-magamat keresve, őt megtalálva magam helyett, nem is őt, de vele egyetemben társait is, az akkori fiatal költőket, verseskönyveket, antológiákat! Istenem, micsoda habzsoló öröm és rózsa-szorongás volt az az olvasás, micsoda kék lánggal és kristályos szigorral kevert szorongás! Három antológiát találtam akkor-időben: a Kárpáti Aurél szerkesztette Új Magyar Líra, a Makkai László szerkesztette Új Magyar Költők, és a megható-mámorosságú Vajthó László által szerkesztett Mai Magyar Költők címűeket, amelyekben az akkori fiatal költők versei izzottak, füstölögtek, párologtak és illatoztak harmatos virágfejükkel, mert hát akkor születéstől valóban fiatalok voltak! Ezekben a nekem-drága könyvekben ismerkedtem meg a fiatal magyar költészettel és költőkkel, most már barátaimmal és kortársaimmal: az isten virágzó csillagait külön-külön nevük-szerint ismerő, az álom-illatú, feketeszőrös arcú halál-virágot merengve kezében szorító Jékely Zoltánnal; a drága Hajnal Annával, aki a halál szívébe lát, és a madarak szívébe lát, és a virágok eresen és pórusosan világító sejtjei között meglátja a zöld pikkely-angyalként ámulva ücsörgő csöndet; a könnyű tiszta csillagsugarakba kapaszkodó, ősfüstök és ős-szerelmek árnyékában játszadozó, a világegyetem rengeteg fény-virág emlője alatt ártatlanúl éneklő Weöres Sándorral; a jaj-nem-ismerhettem Radnóti Miklóssal, akinek versei, mint a Megváltó körűl hittel és tétován, szent lázzal, és konok alázattal ácsorgó, láthatatlan harcos kristálykardokat szorongató, lobogó próféta-dühöt nem-ismerő Apostolok feje fölött a hegyes piros csipke-lángok, a Kiválasztottság és Elhivatottság, a Kijelöltség és Megjelöltség kemény láng-csipkéi, akinek versei úgy lobogtak; Vas Istvánnal, az elégikussal és mégis dühhel-átitatottal, akinek cifrázat-nélküli vers-páncélinge mögött harci láz, harci-düh, harci-harcosság tüze lobogott, lángjában és füstjében összekeveredve szívében a múltak lágy áhítatával, s valami nagyon-okos jövendő-várakozással, idegességgel és álmodozással, akinek kigombolt-gallérú hexaméterei, lazán-buborékosodó jambusai, a vas-zsindely páncél-domborúságok úgy mutatták, védtelenűl és födetlenűl hagyva verse testét, sebezhető halálos pontjait, mint a jól össze-nem-csatolt, szorosan össze-nem-csavarozott vértezet páncélbuborék-héjai a szőrös mellkas lúdbőrző felületét, a verejték-habos inget s a szőrbozontos mellkasbőrt púpozva-rengető szívverést; Takáts Gyulával, a rózsakék, rózsazöld, rózsaizzás, rózsa-kristály ködökbe, párákba, hajnal-fátylakba és pincei gyertyaláng-szagokba, virágzó mámoros szöcske-illatú és lepke-tántorgású szőlőkbe, hordók boravas illatába, és rózsa-geometriákba, kék fény-mértanokba öltözött szíve átsugárzott versein, mint a hajnal rózsa-magzatburkain a nap-magzat arany-arca; s ott találkoztam vele is először, Zelk Zoltánnal, vele is, akinek verseiben földerengett, mint röntgen-ernyőn az anyahasban átvilágított magzat: a bánatos és tudatos szegénység, a próféta-szakállú, virág-szagú, vadkapor és vadtorma-szagú, kis jajok és nagy imák hajnali-alkonyi illatába fátylazott múlt, s az akkori jelen petróleumlámpa-illata, cézanne-i egyszerűségű paradicsomos-üveg-látomása, a búra-nélkül, sárga árvaság-rózsaként foszforeszkáló, barna-fekete-légypettyes villanykörte kriptai kristály-magányt és penész-kegyelmet hervadtan-besugárzó és foszlott fényszőrrel bevilágító kopott jelenideje. Kripta-jelenideje, és mégis a tétova-tiszta-zavaros-árvareménytelen-reménykedő Ifjúság ideje! És ott találkoztam, e könyvekben, áldott szegénység-látomásaival, bánatos hal-látomásaival, vonító kutya-látomásaival, iszapba-bújó szegénység-halaival, a csillagok között hömpölyögve-áradó szegények-vonulatával, csillagok között tajtékosan és habosan-tekeredő, virágzó tajték-indaként tekergő kutyavonításaival! S a verseskönyveiben, az otthon-szagúakban, a megejtő-címűekben, az elragadó-tétovaságúakban, a Csuklódon kibuggyan a vér, az Ülj asztalomhoz, a Kifosztott táj és A lélek panaszaiból törékeny, rostos, elbarnúlt és bolyhos fahártyaként töredező lapjain találkoztam megejtő verseivel, az otthont-adókkal. Mert nem minden költő: költő versei minden pillanatában, és nem minden költő otthont-adó. Van, akinek verseiből csak még-jobban tudjuk gyönyörű világegyetem-árvaságunkat. Önmagunkat és küldetésünket. Világegyetem-magányunk és Földszülött-szigorúságunk föladatait. Az élet-láng és az eljövendő halál-füst gyönyörét. Hogy ebben égni kell tisztán és keményen, és azt mélyen be kell szívni szívünkig, sejtjeink legtitkosabb rejtett zúgáig, barlangjáig, hártyájáig, lüktetéséig, izzó anyag-lángjáig, mert csak így igaz, és így szép lenni ebben a világban és önmagunkban! De Zelk Zoltán léte és verse minden pillanatában költő, még kúszaság-pillanataiban, vak tévedés-pillanataiban is, színvaksága pillanataiban is, eredendő költő minden sejtjében, izületében és remegésében, és otthont-adó költészet az övé! Ez a világ-árvája, lét-árvája, sokszor önmaga-árvája otthontalan, mindíg otthont-kereső, otthonát-vesztett költő otthont tud adni szívünknek verseiben és költészetében. Verseiben: a reménykedőkben, verseiben: az árvaságot-kiáltókban, verseiben: a szegénységre-emlékezőkben, verseiben: az elvesztett bizalmat keresőkben, verseiben: a szelídekben és a kopárság csöndjét, a kopárság vedlett fénybundáit kimondókban, verseiben: a jövőt-reménykedőkben, verseiben: a szerelmet-temetőkben! Mert otthont-adó költészet az övé, Zelk Zoltáné, a legtöbbszörotthontalané! Verseiben, legyen tárgyuk, eredetük és jelentésük bármi is a világból, vagy árva önmagából, vétetett bárhonnan is versének anyaga, vágya és reménye: a sok magányból, vagy a ritka örömből, a gyászból, gyász-bénaságból, vagy az ünnep fölhabzott izgalom-mámorából, a neki-kopár világból, vagy a hajdani puszta-szegénység fényéből, viaszosvászon-szagából, kopár füstös mész-illatából, a füstös, meleg, hervadhatatlan apa-szakállból, vagy kis réz-csengettyűs ajtók csengő-kehely-szavának édes zenebona-csillagából, Zugló rózsahavas hajnali kutyái tajték-vicsorgásából, reszkető tajték-csillagot köpő siratódal-vonításából, vagy szeretők földben-lerágódott tiszta porcelán-csontjaiból, a sárga, pórusos csont-jelképekből, vagy füst-sörényű ravatalgyertya-átokból, verseiben mindíg otthont-ad nekünk, nekünk, többieknek, többi-éneklőknek, más-beszédűeknek, más-álmúaknak, más-akaratúaknak, más-iszonyatúaknak, más-gyászúaknak és más-öröműeknek, nekünk, költőknek, barátainak, társainak. Az embereknek! Mert Zelk Zoltán minden nyomorával és gyászával, minden kopárságával és múltjával, minden árvaságával és kietlenben-kivetettségével: költészetében otthonossá tette nekünk a világot. Legalábbis az ő-kimondotta világot! És ezt nem tehette másképp, és ezt nem teheti más, csak úgy, hogy szereti a világot, csak az, aki szereti a világot! A dolgokat, a tárgyakat, a jelentéseket és jelenéseket, a Lét anyagi módozatait és változatait, a létezés alakzatait és ábráit, és legfőképpen az embert, önmagunkat, az embert, akinek sorsúl az adatott, hogy itt és most élje meg életét és halálát, itt és most, ezen a Földön, ezen az irgalmatlan, tűz-szívű árva kristály-sárcsomón, a Földön, mindnyájunk szűz Szülőanyján, mindnyájunk szótalan virágzó, élet-tajtékú, csillagok közt pörgő Temetőjén. Mert Zelk Zoltán, amihez nyúl verseiben, az finoman, lágyan és reménykedően derengeni kezd, valami lágy, párás és illatos lángot ont ki magából, valami foszforos finom remegést, valami egyszerű gyermeki fényt, valami köd-álmú könnyű derengést: a tárgyak, a dolgok, a lények, az asztal, a szék, a falak, az állatok, a növények, s vers-beli emberei is valami elemezhetetlen fénybe vonva, valami magányosan fénylő egyszerűségbe, sugárzásuk a titoktalan és álmátkereső emberé. Amihez nyúl, az pórusaiból és tömött, kötött anyagából laza fényt küld feléje, felénk, s ez is csak úgy lehet, hogy Zelk Zoltánt, minden árvasága és elveszettsége ellenére a dolgok vissza-szeretik! Mert a világ vissza-szereti őt, a Lét visszaszereti az őt gyöngéden és finoman-szeretőt! Sok mindent kimondott és elmondott már Zelk Zoltán költészetében, sok szép és okos és bánatos szava volt már a világra, valamivel mégis tartozik nekünk! Tartozik nekünk gyerekkorával! Valamivel, amit a magyar költészetben még nem mondott ki senki! A hajnali-gyertyafényszagú tétova rózsa-hajnalokkal, viaszgyertya-illatú, párás alkonyi csönddel átitatott rejtelmekkel vemhes, kamilla-tejútak fehér gyászával, cicfarkokkal-felgöndörödő, zsíros zöld gyapjúval befolyt a kerítés-melletti gacsos öreg bodzafák illat-füstölgő ikratányér-merengésével és zöldpettyes árnyékával buján benőtt kis templomudvar magányával, aranyfoltos, duzzadt, fényfüstös nyári csendjével, mikor a hegyek felől sasok kiáltoznak, rókák sírnak és medve bömböl a vérpárás láthatatlan csillagok felé. Azzal az udvarral, amelynek krizantém-lobogásos és gyertyaárnyéklüktetéses estéi és jelenései között sárga tyúkok kaparásznak, öreg isten-szakállú kecske mekeg és a piros rózsafüggönyszakállú kakas kukorékol. Tartozik nekünk az ősökkel és a temetőkkel, a csontokkal és a kék álom-kiáltásokkal. Azzal, ami nincs ott a csodálatos Bródy Sándor kövér bársonyerjedésű, nehéz érosz-füstgomolygású, aranylánggal átitatott és rózsalánggal átvérzett írásaiban, sem Pap Károly, a lobogó szent próféta istenfényű és jelenés-átkú arany-vulkánkitöréseiben, a füst, a láng, az arany vásznai és szakállai közé beszőve, sem Azarel finom bársonypor-illatú, finom csipkepor-illatú, finom alma-illatú szobáiban, sem megváltást-hívó tajtékos árva énekeiben!