A virágok hatalma

 

 

 

 

Huszonhat évesen

Huszonhat év, ahhoz elég kevés, hogy ijedten
fölsikoltsak: „Koponyámat ezüstpapírba burkolta a dér!”
Pedig, hogy szerettem, átkozódtam, temettem!
 
És nem magamért.
Ad még nekem a sors, vagy akármi
annyi időt és hitemnek annyi erőt,
hogy elkiáltsam, ami csak nekem tud fájni,
 
a halál előtt.
Virágaim még harmatosak. Kórság nem rothaszt, nem öl.
Mezőimen topognak pávák, kövér bikák, tajték-szőrű csikók.
Konok vagyok. S naprendszereket szikráztat föl
 
szívemben a csók.
Virágaim tán szalmává száradnak maholnap,
vetésem kénkő, kőeső veri szét.
De addig csak hadd égjek-robogjak
 
az űr arany-ménjeként.
Meddig? Ki tudja? Ahhoz már mi közöm?
Élek. Tündöklő robbanás az életem.
S ha más égitest-tömegbe ütközöm,
 
útjából kivetem.
Mert más ki mondaná el helyettem
amit csak én tudok?
Amit, ha csak sejt is a szív, beleretten
 
és fölragyog.
Ne féltsetek. Elszánt vagyok és hajthatatlan.
S ha érdem ez, nekem elég.
Feltör ajkamról a kimondhatatlan
 
emberiség.

 

 

 

Könyörgés hűségért

Hozzád könyörgök néma holnap,
lehessek hű mindhalálig,
hogy sebeimbe ne pusztuljak,
egész a fölmagasztaltatásig.
Tüzes szigonyát a sátán
bordámba vágta nagy iszonnyal,
s ott vergődtem a habok hátán,
véres uszonnyal, mint a cethal.
De húsomból a vasat kitéptem,
mirigyet, zsírt, vért kirántva.
Ne legyen csak a seb a részem,
ne haljak a szigony vasába.
Könyörgök hozzád ismeretlen,
ne féljek attól, ami majd jön,
hogy jajgatni kell új sebekben,
újabb szigony, hogy ledöfjön.
Hisz hűséges szívem se gyáva,
hozzászokott a veréshez.
Legyek, hogy ne éljek hiába,
mint a kutya, oly hűséges.
Adj nyers erőt, hinnem abban,
élet-halál lesz a részem,
hogy magamat soha meg ne adjam,
semmi fölismerésben.
Hogy ha már csontjaim ropognak,
akkor is hű legyek hozzád,
(ne ahhoz, ki vas-szárnnyal szorongat!)
te legbiztosabb bizonyosság.
Legyek hűséges, mint a gyermek
hű a rágcsálható csecshez.
Add meg nekem a kegyelmet,
mert boldog, aki megkegyelmez.
Legyek hűséges, mint a rózsa
hű vérmes, nagy illatához,
bár a hűtlenség harapósa
bokámba mar és elátkoz.
Csatolj arany-páncélt szívemre,
arany-kagylókkal térdeim védjed.
Arany-sisakot gyapjas fejemre,
legyek a legbátrabb vitézed!
Akármi borzasztó kisértés
tekereg rám, bármi ördög
röhög szemembe, nem győz le vérzés,
hideglelősen nem üvöltök.
Ha rám sárkány-csodák robognak,
hűség légy pajzsom, kopjám, reményem.
A bősz rondákra hadd ugorjak
aranyvért-szügyű büszke ménen.

 

 

 

Emberszabású álmaink

A forró tájban szenvedés,
kinyílik a fölismerés.
Békakonty sorvad lázasan.
Ami volt, annak vége van.
Kókadnak mohó ösztönök.
Erezett celofán zörög.
Pilléres száron töklevél
rongya lóg, mint zöld denevér.
Itt bent is üveggé lohad,
leperzseli az öntudat
azt, ami dudvásan kinől
a létezés mélyeiből.
De nő a gondozott remény,
mint tengeri atom tüzén.
Ápolják józan hormonok,
tőle én el nem pártolok.
Az ember mégis maga dönt,
világos törvényt nemz a csönd.
Mert több az ember, mint a vad,
megérti, hogy miért szabad.
A sáska-hím, mikor szeret,
ad életet, s veszt életet.
Tűfoknyi állkapcsok kettős
fogsora váj a szervek közt,
a nőstény hímét zabálja:
a háromszög-fejben szája
fűrésze jár, a tűhegy-ív,
míg savak zsákmánya a szív.
Én is így vagyok már veled,
lettem megáldó-embered,
s mert termékenyít tudatom,
falsz, emberevő-korszakom!
Mint egy-egy forró vérdarab,
vet a fa lucskos árnyakat,
a petrezselyem zöldje rőt
árnyékból csipketerítőt.
A növendék-libák nagyok,
fagyos, sárga hájdarabok,
bőrük ikrás toll-pörsenés,
a zsíron vulkán-kitörés.
Rájuk kés villog, rám a gond,
késeivel szívemre ront.
Engem nem nyakaz le a kín,
túlnövök véres vágyain.
Gunnyaszt a ráncos elmúlás,
ölében imakönyv a gyász,
vert sárgaréz-feszületen
ujja, mint kis zöld gyík pihen.
Kislányom futkos, neki még
elég a pettyes labda, kék.
Kis lelke olykor befogad
emberszabású gondokat.
Mond furcsa, édes szavakat
és közérthető vágyakat.
Játszik, sír, nő, nevet, szalad
az idő-traverzek alatt.
Korunk lehetne emberi,
csak meg kellene menteni.
Már él, mint embrió, vakon,
a hermafrodita atom.
Anyám nyugágyban szendereg,
két szárnya pázsiton piheg.
Kigondol, miértünk sokat,
emberszabású álmokat.
Tyúkszemes, indás lábai:
mosókonyha virágai,
sóhaj-fa gyökér-álmai,
érző, fáj-rügyes ágai.
Átizzad a palatető,
fém-tarajos csatornacső.
Testemen zöld diófa-hűs,
fojt a kénszagú nyári tűz.
Vér-belű, sárga pillanat
a méreg-kelyhű vasárnap.
Asztalomon bor, szóda van.
Én nem oldozom föl magam.

 

 

 

Virágok hatalma

Jaj, Rózsa, Vizililiom, Nárcisz és Szarkaláb,
holdfény higany-tócsáiban derengő lenge Mák,
te bújdosó, te álmatag-vérű, lebegő rejtelem,
vérfoltos-arcú, májfoltos-bőrű hold a fény-szigeten,
mint terhes-anyák a hold alatt, állnak nyitott ablak előtt,
s érzik a szemgolyót, fogakat megtestesítő eljövőt
és ríddogálnak boldogan, könnyű ezüst harmat szakad,
mosván a tejtől-fájó, nehéz, fehér-nagy halmokat,
úgy állsz te itt, úgy álltok itt, reszkető kis csoport,
s hinti fejetekre az űr-golyó a foszforos sárga port.
Ó hold-lepény fehér gőzében merengő Nárciszok,
mint a tűnődés gyönge szárán kinyílt szerelmes alkonyok,
fogalmak, amik a gyönge, lágy merengés talaján kihajtanak,
csókok, amik a szerelmes ágy fény-foltos falára vetik árnyukat,
édes-gondolatok, amik a gond fém-sajgásából kiszállnak
és illatos-méhüket ölelik szelíd, növényi lepke-szárnyak,
vagytok-e más csillagon is, e földtől köröskörűl odább,
a megmérhetetlen messzeség mélyén, a lárva, báb-
csillagok rétjein, idegen holdak króm-habjában fürödve,
lélekző sejtekkel, ragacsos hónaljjal, buján gőzölögve,
hisz ez a föld a nagy tejút egy szélső vérbokra csak,
létével érzi, nem tudja bár a csigolya-húrt, a gerincvonalat,
s ha új csigolya nő az idő farkában, feltűntök-e ott,
mint sápadt, szomorú, nem-vándorolt partraszállt-vándorok?
Vagytok-e ott, az ember-nélküli, állat-előtti boldog magányban,
a most-alakúlt, vagy évmilliárdos magányos pusztaságban,
az alig-lehűlt anyag melegéből, piros enyvéből kikelve,
az ember-előtti állatok pikkely-pillérei közt illattal-énekelve?
Remegtek-e a páncél-fenyőből lehajló csöpp-orrlikú taknyos szuszogásban,
fáztok-e az eget elfödő madarak toll-ege alatt a bábeli kiáltozásban,
tündér-szemek, angyal-kezek, kis borjúszájak, csecsemő-fülek,
Estikék, Nárciszok, Csodás ibolyák, Mezei ördögszekerek?
Ón-szálakon ezüst csészék, a holdban remegők,
az idő fülei, az űr zaját kihallgatók, a hangot ellesők,
ti érthetetlenek, meghaló s megújuló csodák,
csonttalan-testű illatos agyak, zöld-gerincű álmok, Imolák,
a csönd harangjai, egy-lábú titkok, csupasz tüdők,
piros vese-szövevények, néma torkok, kik túléltétek az időt,
s nem tudjátok kivallani bennetek milyen titok van,
növényi-miriggyé, porzó-hangszálakká varázsolt torkotokban.
Csak itt éltek, ti, földre-átkozottak, élni-száműzöttek,
szépségre-ítéltek, e föld szövetébe gyökérrel-fűzöttek,
csak itt tudtok élni, másutt sehol, más-égitesten,
e föld vizétől duzzadozva, mint vízkórosok lucskosan-levesen,
e nap tüzét belélegezve, mely ragyog az atomok tejút-rendszerében,
s csillog, mint arany-istenszobrokon a több-élű bibéken,
csak e szivárvány-gallérú, virágtalan hold alatt,
mint másutt meg-nem-élő, meg-sem-születő gondolat?
Jaj, Rózsa, Vizililiom, Nárcisz és Szarkaláb,
holdfényes mezőkön foltokban reszkető méz-sűrű virág,
nehéz-gőzű tavak partján megikrásodott illatok,
mért fáj úgy a szívem, miért, ha rátok hallgatok?
Nekem ti vagytok a hazám, más földet nem ismerek,
mint e küldetésre-űzött savanyút, zsírosat, szíkeset,
én nem tudom más földön nyittok-e szirom-kosarat,
idegen bolygón van-e virág. Üstökös gyöngyike, Felálló iszalag,
Fehér mécsvirág, Piros mécsvirág, Ragadós mécsvirág, Ékes vasvirág,
Naprózsa, Fényes kutyatej, Tündérfátyol, Tornyos ikravirág?
Én nem tudom, más földön vagytok-e, hűségesek,
kigyúltok-e, ahol forró a víz, a nap-csillag lángja vérmesebb,
vagy hűségetek csak itt tolja szárát, levelét, szótlan szirmait
mindíg-újra, e-földhöz-hű-gyerekként, csókolva síkját, halmait?
Kis lila ernyők, néma haranglábak, bálványfejekkel-teli tornyok,
virág-koponyákkal aggatott ágak, sziromköcsög-fák, írott pecsét-ólmok,
por-csillagok, csillámfák, eres szirom-szemgolyók,
hab-golyvás zöld gyertyák, vércseppfürtök, horgonyzó űrhajók,
országutak lisztes árkaiban nyelve a nehéz por-ködöt,
ott égtek csüggedetlen robaj és csönd között,
s mint kő-malom oszlopát, gerendázatát a bazalt-moha,
létetek fehér por fedi, erjeszti autógumi, lópata,
s csak a harmat, a könnyű eső mossa meg arcotokat,
a tű-ujjú, eres levelet, a napszítta, rongyos lombokat.
Vasúti töltések partjain tenyésztek szikrában, gőzben, koromban,
ágaskodtok talpfák, sinek között a piros kő-folyamban,
kátrány, olaj taván úsztok kék hattyúk, növényi-gémek,
sárga-üstökű, piros koponyájú hódítók, hűséges jövevények,
kemény-szerkezetű, érces-lombú, puha-csontvázú bátrak,
ha tehervonat robog remegnek a húsos-dúcú, tejcsontú-sátrak.
Ó, salakdombok fekete habján világra-tört szüzek,
szemétdombok tündérei, a boldogságtokat ki érti meg?
Rongyok, cserepek, üvegtörmelékek közt, fazekak rozsdás lukjain
kitörve ringtok, mint jégzajlásban vitorláshajó, a mocsok óceánjain,
ujságpapír, barna drót-gubanc, fémforgács-hínár közében
éltek, mint korallok, hús-csillárok a tengermély édenében,
éltek, mint boldog halhatatlanok, halni-kész halandók,
tüske-ágak, csillagszóró-szépek, eres húskezű-kancsók,
áttörve döglött macskák foszló, olvadt, émelyítő húsán,
áttörve a halálon, ülve világító rothadék penészes trónusán,
egér-csontvázak roncs-gályáira halványkék-kagylókkal tapadva,
szirom-kopoltyúkkal mozgatva a fényt, zöld uszonnyal a lángot kavarva,
kigyúltok halotti méccsel az elvadúlt, árva temetőkben,
kis sárga méccsel a holtakkal elhagyott mezőben,
katonák viasz-csigahéj füle mellett, huszárok kék-sebű szívében,
dédapák szakállában, elásott magzatok fehér tenyerében,
mint zöld-viaszú gyertyák fölgyúltok a dámszarvasok nyomában,
alsó-állkapcsok félig-lemorzsolt kukoricacső-karéjában,
disznó-körmök, csibe-koponyák mellett a trágyadombon,
rozzant óltetők málló halpikkelye közt, fekete vas-lombon,
a repülő-roncsok szitakötő-fejében, műszerek földbe-kevert falán,
olajos, gumi-szagú fedő és hártyaszárnyak perzselt aluminium-halmazán,
foszfor-zöldes műszeretek az elsűllyedt zöld-taknyú bárkák gyöngygerincén
szelídkedik, s a légnyomástól fölfordúlt fehér-hasú halak uszonya-csücskén,
poshadt halfejek szigetein, bombák átok-uszonyain, ágyúlövedékek
ólom-magú réz-acél nemiszervei, sárgaréz hüvely-kelyhei közt égtek,
piros lámpásotok fölgyúl, fehér orcátok föltündököl
lótetemek szőrös bőrcafatjai alatt, hová a fény bedől,
erek nyúlós, vizenyős indáit, csontok őspilléreit megfestve,
fehér-fáklyák kigyúltok ott az ég felé repesve,
fölszálltok, mint az éji-csillag forogva, könnyesen, magában,
fölszálltok tündökletesek, kimondhatatlan-tisztaságban,
fölszálltok a rondaságból zöld szellemek, zöld szárnysuhogással,
fölszálltok fehér glóriában, gyönyörűséges-megadással,
fölszálltok megnyílt koponyák fekete, sárga kopasz aggyal,
fölszálltok fejrenőtt-szívűek, békével és haraggal.
Jaj, Rózsa, Vizililiom, Nárcisz és Szarkaláb,
ti bűntelenek, jól tudom, mi-szívünk mostohább,
ti erősek, hatalmasok, ti hangtalan-születők,
ti szótlan-meghalni-tudók, hősök, megadó szeretők,
minket annyi bűn szorít, bujaság, önzés, öncsalás,
a szenvedés elszomorít, hiúság fásít, ledönt a megadás
mert mi csak emberek vagyunk, veletek egy-alapanyag,
sírunk, ha születünk, sírunk, ha meghalunk, az élők sikoltanak.
Az állat is nyöszörög, liheg elfúlva, míg fészkére zúdítja kölykeit,
egy-láz a kis vörösbegy is, míg költi szeplős tojásait,
az asszony jajgat, ordít, átkozódik, mint tajték hánytorog,
amíg kitolja teste hüvelyéből a vér-lucskos, barna fejbúbot,
s fáj a magzatnak is ez a rettenetes, világ-szép viadal,
sikít nyálban, vérben, zsírban, a fájdalomtól elkékűl, mint a hal,
s hideg, sűrű gyönggyel veretik ki testem a legvégső vitámon,
míg fenakit-bálvánnyá alvadok ott a halálos ágyon,
de ti virágok, szótlanok, miért vagytok oly erősek,
vérttelenek, a föld idegszálai, az idővel-viselősek?
Megszülettek, akár a szerelem, elmúltok, mint a bánat,
együgyűek, sejtelmesek, kelyhei a magánynak,
sovány legelők törpe-szőrű halántékán, kaszálók kötényében,
ott biccentgettek karcsú-lábszárúak, sarkantyús-bokájúak a fényben,
viszeres-combúak, talptól-szárnyasok, csomós-hátúak, kígyó-körműek,
ott álmodoztok bütykös-derekúak, hólyagos levelibéka-levelűek,
hármas-nyelvű, dorongos-nyelvtövű, lila, lisztes nyelv-aljú szájak,
hatszirmú kajla fülek, fejnélküliek, deréktól fülkagylós vágyak,
lápok püffedt, vizenyős bőrén, vizenyők zöld tollbokraiban,
laza, kőomlás-köpenyű hegyoldalak palás-zuhatagaiban,
horhosok hájasan lefolyt, kiálló-gyökeres, száradékos hátán,
szíkesek só-ágyéka körűl, szürke-pamatú tikkadásán,
zöldpikkelyű, aranyfejű sellők tűnődtök a patakparti szivacsos pihenőkön,
puszták csülök-ajkaiban, savanyú hegyi legelőkön
ültök, ti Föld-hangszálai, mézes nyálmirigy-gumók, küllő-gerincűek,
tarkóra-nőtt lágy-fogsorúak, homlok-uszonyúak, hólyag-fülűek,
erdők kúszadékaiban, gombák és redves fatörzsek tövében,
kagylóval, csigával telepetézett mészkőtörmelék fény-övében,
ti szívemhez-kötött hallgatagok, ti tündér-nevűek,
Istenke-kesztyűk, Lisztes kankalinok, Kék mályvák, Bársonyos tüdőfüvek.
Itt égsz te bennem, öröm és bánatként, földem néma lelke,
Kikerics, Hólyagos habszegfű, Boglárka, Aranyveselke,
szívemet gyökérrel át-meg-átszövöd, rögömet befonod,
mert én ez a föld vagyok, termő-anyád, rabod,
mert nélküled lenni én se tudnék, ki élni küldtelek,
puszta-kopáran megavasodnék, de élsz, mert hittelek.
Ha fém és ásvány-siváran néznék az űrbe, mint a vakok,
ha meddő, szines por födné arcomat, miért vagyok?
Itt gyúl ki csillag-fejed, zöld ágad, tested kék ablaka,
Pitypang, Kabóca-fa, Tövises gilice, Holdviola,
itt élsz te bennem Hóvirág, Téltemető, Vérontófű, Gyöngyvirág,
Peremizs, Békaliliom, Gólyahír, te édes Búzavirág.
Ó, kimondhatatlan, bánat-oldó, mágus-nevű csoda:
Tőzike, Nadálytő, Ükörke, Zsióka, Janka-tarsóka, Ösztörűs veronika,
vad, vérmes, haragos Borzas vértő, Hússzínű kosbor, Kapotnyak,
lágy Salamonpecsét, Sárma, Sármányvirág, Papsajt, Kékcsillag,
itt bontod farkad csipke-sátrát arany-páva, Hölgy-páfrány,
emelgeted őskori-kócsag-lábaid szívemben Pikkelypárfány.
Itt merengsz szívem zöld árnyaiban sokfejű levelibéka-bálvány,
Karéjos vesepáfrány, zöldszárnyú Saspáfrány, Hólyagpáfrány,
óriás zöld szempillák, harmatos hajnalomban itt zizegtek,
Harasztok, Zsurlók kék csipke-árnyat gyökeres arcomra hímeztek,
megváltó-vérem ott lüktet zöld csuklótokban, a levélhónalj-erekben,
szirom-halántékotok kék ágaiban, a szőrös húsköcsög-fülekben,
növényi gyík-szakállal, varangy-fejjel hemzseg vérem növény-sündisznóháta,
a Fülemüleszittyó, Varangyszittyó, Gyíkpohár, Békakorsó, Harmatkása,
csillog, mint ősasszony ágyékszőre a tarka, hosszú bozontos-szőrű Vidrafű,
a Prémes kígyótárnics, reszket a Pólé veronika, Kolokán, Koldustetű.
Megváltó-véretek zöld gerincvelőtökben épűl, hónalj-májatokban buzog
ti zöld varázslók, virág-sámánok, virág-orvosok, gyönyörű gyógyítók,
eleven gyógyszerek, szívér-tágítók, légzőszerv-tisztítók,
ti tüdő-buzdítók, seb-forrasztók, fulladást-szüntetők, szemet-vidítók!
Virág-kobra, növény-skorpió, mérges virág-pók nem vagy, Élet-tűz:
Szélfű, Szemvidító, Csikorka, Kálmos, Ziliz!
Itt izzotok bennem, mint az angyalok arca, ti okosak, gyöngék, bánatosak,
merengésem legszebb árnyai, legcsodálatosabb éposz-szavak!
Álmomból törsz elő, fölkúszva csillagok pikkelyes szárnyaira
Csenkesz, Hólyagos csüdfű, Ebfojtó müge, Bársonykerep, szikár Gurgolya,
Füles hölgymál, Lepkeszeg, Pozdor, Dákoska, Borbálafű,
Kakasmandikó, Borzas szulák, Patkócím, Zsázsa, Ördögharaptafű.
És tódul álmaimból a zöld-taréjú, kehely-tökű virág-horda:
Fodros gólyaorr, Kopasz oroszlánfog, Pézsmaboglár, Vicsorgó, Galléros tarsóka,
az Olocsán, Szirtőr, Sarlós gamandor, Párkányos bangó, Bakszakáll,
a Pukkantó dudafürt, Meténg, Meddő rozsnok, Cickafark, Szalmagyopár,
tódulnak virág-hódítók, szelíd gyökérlábú keresztes-hadak,
a leigázni-nem-akarók, lábukkal-földbe-nőtt, csont-szárnyú virág-bogarak,
a Héricsek, Katángok, Hólyagfák, Sóvirágok, Dárdás labodák,
zöld pikkely-vértben, zöld pikkely-trombitával fátyolszárnyú virág-katonák,
a szelídség kürtösei, a lehetetlen-hódítók, a virág-madár, szirom-oroszlán:
a Kéküstökű csormolya, Keresztes galaj, Tátorján, Babér boroszlán,
a Szúnyoglábú bibircsvirág, Kígyótárnics, Csörgő kakascímer, Genyőte,
a Csába ire, Földi-tömjén, a Bóbitás küllőrojt, virág-tarajosgőte,
a Gatyás saláta, Fehérszőrű zanót, Jerikói lonc, Angyalgyökér,
az őszi Oroszlánfog, Enyves aggófű, Varjúköröm, Vitézvirág, Pipitér.
Ó, mi is lenne velem, ha megúnva lázas, gyötrött földemet
elhagyna minden virág, s elindulna az űr felé a virág-menet,
mint Jézus-kereső útjukon a Máriás-lobogós búcsúsok
hömpölyögnének a liliom-állatok, szirom-sárkányok, pikkelyes növény-gyíkok,
levél-pajzsos lábakkal, gyökér-karmokkal, virág-csődörfejekkel
vonulna a sereg, csillag-zenét figyelve zöld-dobhártyás fülekkel,
menne a Madársisak, Mente, Százszorszép, Deres fényperje, Prémes gyöngyperje,
a Harangvirág, Zsálya, Kökörcsin, Sáfrány, más-csillagdörgésre figyelve,
a Bürök gémorr, a Foszlár, Nenyúljhozzám, Subás farkasfog,
szállnának ágyék-koponyákkal tüzelve a feledés-kancsók,
az aranymirigy-fejű óriás Szümcső, a Pettyegetett lizinka:
a levél-hónalj-virágú, s a mirigyes-szélű rovarszáj-pártacimpa,
a Szakállas csormolya, Varjumák, Méreggyilok, Bábakalács,
a Kígyószisz, Ördögszem, Lándzsás aszat, Bogáncs, virág-madárvonulás!
Földem nem tudná kimondani virágtalan magányát,
kihányná arany szerveit, kiökrendené pusztító tűz-üvegvirágát!
Jaj, Rózsa, Liliom, Nárcisz és Szarkaláb:
legyetek konok őreim, ti korong-nyelvűek, szirvárvány-kocsonyák,
ti páfrány-csápú virág-lepkekoponyák, szívemből-kiszólítottak,
bársony-lángú zászlók, meghódíthatatlan-meghódítottak.
Szívem mohos üregeiből kiúszva uszonyos szájjal tátogtok,
óriás-szemgolyóm partjain zöld szakáll-bozonttal lobogtok.
S mind, ti meg-nem-nevezettek, ti föl-nem-igézettek,
mélyemben, ormaimon, lapályaimon ott rezegtek,
egy-helyi vándorok, akik az idő csönd-bércein törtetek át,
hozva magatokkal az ős-lét illat-örömét, édes bánatát,
kik születtetek a teremtés kezdete után, a meleg, higgadó sárban,
fémek húgai, ásványok lányai, szerelmes bujaságban,
ti csillag-tejű fény-emlők, lapos ikra-hattyúk, spirálköd-csigabigák
leszármazottai, elemek csecseit szopó mohó babák,
a foszfor, a vas, a bór, a réz, a kén tőgyét habzsoló zöld borjak,
sók idegdúcai, vulkánok vérrokonai, szilíciumból fakadó tollak,
nitrogén álmai, arany-anyaméhből kicsókolt érctelenek,
láng-nemzettjei, termő-köd embriói, szivárvány-üzenetek,
aluminium-sűrű, forró párák megbontói, kék esők
megfogant vágyai, nap-köldökzsinórral táplált sejtrögök,
zöld nyálkák, hártyák golyvás, szív-süvegű nyakai, unokái a nagy tüzeknek,
lágyabb öccsei a vérpiros, sárga, fekete, kék, mélyzöld kőzeteknek,
ti lányos öccsei a dörgő óceánoknak, nagy zsíros cethalak szépanyái,
rákok, tengerbe-topogó uszonyos hosszúnyakúak, gázlók iker-babái,
ti halak nővérei, sárkányok, ősgyíkok dédanyái,
rovarok nénéi, szarvasok, kígyók menyei, madarak ükanyái!
Te fém-tüzek jövendője, fortyogó vas-kása boszorka-szíve,
olajok anyja, szén nemzőszerve, csontok megváltó-hírnöke,
virág, aki vagy, s megjártad a megmérhetetlen időt,
zöld-csülkű, törékeny lábadon, te egyhelyre-nőtt!
Ó, virágok, mindenttudók, földem virágai,
a sejtetekben ott bőg még az ősi szél, a hajdani,
ott kering üvöltve a benti űrben, a protonok, neutronok
csillag-képei között, hirdetvén a megszületést, a boldogot,
mikor végigsuhant a szagos csöndben, a tűz és a nemzés határán,
s milliárd fejetek összekocódva sóhajtott boldog-árván,
s arany-istenek szálltak ki méheitekből, lisztes szellemek
és omló, sárga fátyol födte szabad szerelmetek,
virágok, a múltat-megéltek, mit tudtok ti rólam,
mit tudtok a szívemről, hogy mért él oly mohóan,
hogy mi fáj nekem, mért szép az áldott, büszke hit,
miért termi eszméletem nehéz-illatú, örök-szép virágait?
Virágok, ti időtlenek, s mégis-oly-könnyen-megtörhetők,
kocsonyás-csípőjűek, levelükkel vállban keskenyedők,
mirigy-homlokúak, gégérenőtt-ajkúak, gyengéd tüskéjűek,
virágaim, törékeny álmok, gyenge-bordájúak, lándzsás levelűek,
virágaim, fekete-nyelvűek, tej-vérkörűek, arany-gallérúak,
virágaim, hónaljba-nőtt kopasz-tüdejűek, zsiradék-koponyájúak,
virágaim, zsírhajú-laposfejűek, érkagylós-ádámcsutkájúak,
nyilt-sebű gégéből harangütőkként kilógó lisztes-hangszálúak,
virágaim, vizenyős-húsúak, tejtől-lucsogós derekúak,
az ember mit tegyen, ha álmodik és magára marad?
Virágaim, ti győztesek, elhullni sohasem szabad,
az ember álmodjon tovább, mert ember csak így marad!
Ti, zöld-ösztönök, éltek a zsenge levegőbe törve,
ívesen kigörbülő, bolyhos oszlopokon, ajak-csészékben tündökölve,
mint egymásból-nyíló ejtőernyők, a férfitestre-csatoltak,
ahogy hull át az űrön láncosan nyiladoznak,
úgy lebegtek ti át, nyitva újra s újra, évmilliókon,
örökre-nyíló, örökre-szálló ernyőkön, szárakon, gubókon.
Ti hallottátok a rák-rája-polip-medúza-nélküli tenger roppant loccsanásait,
láttátok a holdfényben nyüzsgő bálnák tornyos nagy gőzfújásait,
ahogy a sárga-uszonyú, bibeszál-nyakú, egér-fogsorú emlős-gyíkhalak,
a Plesiosaurusok, lila kocsonya-Tátikák, a tengeröbölben csókolódzanak,
a homokra kihányt rózsafejű-polip üveggé-száradásait,
a lágy, piros-hasú, páncél-kaktusz hüllők játékos szerelmeskedéseit,
hogy a kagyló-borítású combtőből lágy eres hagyma-harangnyelv lengedez,
kékhagyma-szőrfészkű, üvegszőrös bőrzsákban dinnyenagy here-pár rengedez.
Ti láttátok a Gigantosaurusok páncélos, véres harcait,
a króm-zöld, tüske-taréjú hüllők fogvicsorgásait,
ahogy a Három-szarvú pajzsos csont-pikáit tolja a Gyík-király szügyébe,
s omlik annak tüdő-csomókkal, zsírral kevert sárga-lila kövér vére,
suta, vinnyogó szárnycsapásait az első madaraknak,
zúgását hallottátok a teknőc-nagy bogaraknak,
éreztétek lepedőnyi, szerelem-jelű lepkék nemző-viharát,
láttátok teknőcök lomha vonulását, halálos sóhaját,
hallottátok suhogni az ember villámló érc-nyilát,
láttátok avar csecsemők különös-édes mosolyát,
hún hadak mokány lovait, az ezer-orrlikú, egy-szügyű förgeteget,
trák szűz mosta harmatotokban a vér-ínyű emlőhegyeket,
alúlról nézte szirmotok tengelyét szerelmes latin leány,
orrára csaptatok sárga szigetet, ha aranyüszög-csiklótokra hajolt a cigány,
ti hallottátok bőgni, makogni a magyarok barmait, tulkait,
mikor zúdultak, ők is üldözöttek, vágyván a bükkfák árnyait,
vesztett nagy csaták jajjait, hörgéseit őrzi porcikátok,
a kocsonya-apokalipszisben dárdák, pajzsok, balták, buzogányok
nyíltak, a csönd vas-virágai, üveg-nyelv-bibék, szőrös üvegek,
ti az átkok foganását, csókok puszta-tüzét őrzitek,
ájtatos rongy-cafat menetek porfátylú, zord siratóénekét,
akik a Második-Személyt viszik, a fára-szögezett Zöld Kő-epét,
a lázadók fájdalmas-bűzös kereszten-fonnyadásait,
a páncélos-mének deres zöld-takony ajak-cimpájú kupacait,
ti bombázó-gépek elbőgő gyors-árnyait is reszkettétek,
kő-erdők omlásait, embervér-permet a szirmotokra hólyagot éget,
ti hallottátok kemény poéták lágy beszédeit,
próféták átkait, szülőanyák eget-megrázó boldog sikongásait,
virágok, illat-üstök, itt a holdfényben remegők,
szikrázó-pénzűek, sejtelmesek, gyönge árnyat vetők,
ó, a hold-lepény fehér gőzében merengő Nárciszok,
tövükben kék gyíkok alszanak, a törpe-saurusok,
korcs-utódok, pillék, vagy szirmok, nem is tudom,
higanyos, kékes ragyogás ömlik el a kis patakon,
a nikkel-hártya alatt örök-mozgó zöld lombok alszanak,
köztük verdeső fehér tokával aprócska halak ringanak.
Csak azt tudom, hogy ember vagyok, hínáros ösztönök
forró ős-mocsarából kikelt, halandó és örök,
emberré-érdemesűlt sejt, lángban megtisztult tudat,
tudom, világ a dolgaid, s elrendezem a dolgomat,
ahogy kell, bátran és ahogy neked kell világ,
ti ezt már úgy sem értitek, Nefelejcsek és Ibolyák.
Ti azt már úgy sem értitek, hogy amit én nyitok,
az a virág beszélni tud és szebb, mint a holdas Nárciszok.
a szára föl az űrbe nő, a jövő-időnek illatozik,
porzóira száll az üstökös-idő, szirom-dongája nem hervadozik,
hogy bennem az első-tapadásig visszafáj az egyre-tisztuló láncolat,
hordok magamban pikkelyeket, sárkány-taréjokat, kopoltyúkat, uszonyokat,
tollakat, csillag-ködöket, tengert, növényt, tüzet, vasat, meszet,
ó, ezt ti holdban-remegő virágok úgy sem értitek!
Nem érted Rezeda, Zsoltina, pedig nálam te élsz tovább
Jajrózsa, Vizililiom, Nárcisz és Szarkaláb.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]