Ne féljetek

 

 

 

 

(Megint január van. Az ünnepek fényessége után homályos hétköznapok. Mária készülődik; székre ül, a szűkszárú, magas sarkú csizmát ülve húzza fel. Kabátot vesz, a sálat kívül, a gallér fölött lazára fogja, a sál csücske háromszögben a hátára lóg. 1976–77 telén ez a módi. A fejét födetlen hagyja. A kucsma a magasra fésült frizuráról úgyis lebillenne.)

 

Mária

…kendőt pedig csak az öregasszonyok hordanak.

(Kilép az ajtón. Elkezdi a napot, megigazított arccal. A folyosón szembejön a szomszéd bácsi, de csinos tetszik lenni, mondja. Igyekszik az ember, mosolyog Mária. Szorítja a drapp irattáskát a hóna alatt, reklámzacskók lapulnak benne, négyrét hajtogatva. Megy lefelé, nem néz járás közben a lépcsőfokokra. Mintha szteppelne.)

 

Mária

…huszonöt év a levegőben. Szép volt, elég volt. A szoros időbeosztás, a vasfegyelem. Soha többé nem kell sietnem. Soha többé nem imbolyog a talaj a talpam alatt. Hála a munkámnak, az egyensúly-érzékem aztán igazán tökéletes. Megirigyelhetné sok fiatal.

(A csizmasarok csúszkál a hártyás jégen, Mária bokája megbicsaklik.)

 

Mária

…„egyszer még kitöröd a nyakad a flancos cipőidben”, mintha csak hallanám az én Angelikámat, „ötvenöt az mégiscsak ötvenöt, és a tűsarok ma már nem is divat”, de Márk szerencsére mást mond, „anyának jól áll, illik az egyéniségéhez, anya kortalan!” Richárd diplomatikus, „te tudod, Marcsikám, nekem így is-úgy is tetszel!” Richárdom ilyen; örök lovag. A lányok mindig irigyek egy kicsit az anyjukra. Különben is: ami egy fiatalnál divat, az a középkorúnál csak lomposság. A hatvan év aztán úgyis banyakor, Angelika szerint, úgyhogy van még, a legrosszabb esetben is, öt abszolút jó évem. Szegény kicsi Angikám bezzeg alig harmincévesen is, megviselt, sápadt, pedig még gyereke sincs, aki úgy istenigazából lestrapálná. A valódi öregség egyébként is hatvanötnél kezdődik, ahogy a legújabb kutatások… Persze, ezek a „legújabb kutatások” mindig rózsásabb színt mutatnak. A szakaszhatárok egyre kitolódnak, a várható életkor egyre magasabb. És minden viszonylagos. Tizenkét évvel ezelőtt éreztem magamat kilátástalanul öregnek. Azóta sem. Nincs itt az ideje, hogy ilyesmin rágódjam. Csak azért, mert a saját kérésemre nyugdíjba vonultam. Mielőtt irodára tesznek. Most aztán csinálhatok végre, amit csak akarok! Kiárusítás van Óbudán.

(Mária buszra száll. A vad kanyarokban sem kapkod a fogantyúhoz, nem pottyan senki ölébe, a jegyet is egyetlen kattintással lyukasztja; „stewardess”, szinte újraéli. Egy idős úr összébbszorul a pakkjával, hellyel kínálja. Mária nem ül le, nyájasan megköszöni.)

 

Mária

…bizonyára Márió is ilyen roskatag már. Január tizenharmadikán tölti be a hatvanat. Ha jól emlékszem. És már tizenkét évvel ezelőtt sem volt dalia, amikor ripsz-ropsz, kivonult az életemből… De hát ki gondol Márióra, éppen most, egy boldog házasság kellős közepén, teli tervvel, robottól szabadon… egy új élet küszöbe!

(Márió autós-kabátba bújik, a sálja piros. A sál egyik végét vagányosan hátracsapja. Állát felszegve a tükörbe néz. Futó pillantás ez. Bólint a tükörképnek.)

 

Márió

…kemény a tél. De vége az ünnepeknek, a kényszerű tespedésnek…

(A zoknira is ügyelj, mondja Villő, laza a gumírozás, harmonikázik a bokád körül! Valóban, Márió gyorsan kicseréli, imbolyog az előszobaszekrénynek dőlve. A fejére nem tesz sapkát, pedig hullani kezd a hó.)

 

Márió

…ernyő és sapka, öregemberes. Egy kicsit ég az arcbőröm. Talán túlzás naponta borotválkozni, de Villő azt mondja, a borostától érett férfikorban már senki se lesz férfiasabb, legfeljebb ápolatlan. És Villőnek apró dolgokban igaza van. A nagy dolgokba viszont nem szól bele. Áldás! Egy nő elviselhetetlen, ha intellektuálisan oktatni akar. Vájkálni, kotorászni. Mint például annak idején Mária. Azóta ő is alaposan elfonnyadhatott. Villő egy tündér, igazán. A negyvenhét évével olykor mint egy bakfis. Biológiai csoda! De hát ez mellékes. A szeretet, az áradó, csorduló szeretet, alkalmazkodás a végtelenségig, ez a fantasztikus. Az arany lelke!

(Mikor kerülsz elő? kérdi Villő. Márió bizonytalan mozdulatot tesz, gondterhelten sóhajt. Villő megértően biccent, a rakott krumplit majd a sütőben hagyom, háromra bent kell lennem, este nyolcig, de te csak intézd az ügyeidet, egyetlenem, nyugodtan, nagyon fontos! Márió könnyedén búcsúzik. Ötre mindenképpen megérkezem, szívem, be vannak hozzám jelentve, senkit se ültessünk fel, ez alapszabály, azért jönnek, mert segítségre szorulnak, és ki segítsen, ha én sem? Így igaz, Villő ágaskodik, megcsókolja, csak vigyázz, szét ne forgácsolódj, magaddal is törődj, legalább a kedvemért, drágám, egyetlenem…)

 

Márió

…micsoda tragédia, hogy sose szülhetett! Micsoda ronda dolog volt attól a Rezsőtől, bár halottra semmi rosszat, hogy kés alá zavarta, négyszer is! De legyünk őszinték, nekem így most könnyebb. Sose vágytam még saját utódra sem. Bármikor kiléphetek, megvan a szabadságom, akárha önkezűleg be akarnám fejezni… Ez utóbbi marhaság. Amit ránk róttak, végig kell csinálni. És hát nekem más a feladatom. Nem a családi idill. Szerencsére Villőt kielégíti ez a kapcsolat, ez számára kárpótlás, bizonyos értelemben… Gondoskodhat, ezt meg kell neki engedni, és legyünk őszinték, több mint tíz év vendéglő, és felvágott-tea korszak, takarítási és mosási mizéria után nekem is áldás… Nagyon meg lehet az alkalmi nőcskéktől csömörleni. És a cölibátus sem megoldás, az én koromban. A testi vágyat nem elfojtani, hanem használni kell. Persze, sohasem átengedni az uralmat! Az árnyékunkkal konfrontálódni, földolgozni azt…! Hálás vagyok, hogy az Isten Villőt az utamba hozta… végre egy egészséges interperszonális kapcsolat… Mester és tanítvány, bizonyos viszonylatban. Másrészt milyen pompás, milyen fantáziadús, amikor… Végül is, hatvan! De ez csak lexikon-adat, férfinál nem számít, amíg a teremtő energiát el nem veszíti, amíg minden tekintetben megvan a képessége… Áldom az eszem, hogy kiharcoltam az egy év korengedményt, s a Pszichiátriai Intézetnek álcázott taposómalmot otthagytam…

(Márió liftbe száll, lefelé sem kutyagol négy emeletet. Sietősen átvág a Felszabadulás parkon. A mellkasában hirtelen szorítást érez. Továbbmegy, de végül mégiscsak letottyan a padra, még a havat sem takarítja el. Az okkersárga sportzsákot maga mellé csapja.)

 

Márió

…az aktatáska konzervatív.

(Benyúl a vattás dzseki alá, nyomkodja a baloldali középső bordát. A látvány – az öntestét gyúró férfi – komikus. A görcs hamar enged. Márió fölpattan, a piros sál végét ismét hátraveti.)

 

Márió

…az idegek játéka. Mi a fene olyan sürgős? Rohangászni… Voltaképpen be kéne fejeznem, végre, a Psychological Reviewnek, „A logoterápia hazai alkalmazása”, Frankl ürügyén, már kétszer rám telefonáltak, még le is kell nekik fordíttatni… A továbbfejlesztés a lényeg, ez az új, az életértelem keresése nem szakadhat meg a fizikai halállal, az csak nekros; a thanatos-t, az istenektől való szörnyű elszakadottság-érzetet kell oldani, de hát nem olyan könnyű, ebben a poshadt légkörben úgy fogalmazni, hogy baj ne legyen belőle, mégis, akinek füle van, világosan kihallja… Különben is, az alkotóerő idomíthatatlan vadállat. Ha kushad, akkor a legveszélyesebb: nem tudhatjuk, alszik-e vagy megdöglött végleg? Ha „harap”, az már megkönnyebbülés. Bírni kell addig is. Ez nem versenyfutás… Az Eminens presszóban várnak rám. Ott szoktak rám várni. A tanácskérő „harminc-negyvenesek”. „A fiatalok!” Lassan én is nagy öreg leszek. Persze, ez csak póz. És nem szabad pózba merevülni. Megkövülni. Hol van még az öregség? Különben is, ma már csak „kisöregek” vannak. Talán korán kellett volna meghalni. Legenda nélkül nincs túlélés. De hát egy zöldfülű, aki tíz-tizenöt éve voltam, ugyan mit hagyhatott volna hátra?!

(Márió elkedvetlenedik, ácsorog, jeleket vés a cipője orrával a hóba. A rikító sporttáska elnehezül a kezében. A hó hullik, tapadó, tömör pelyhekben. Taxi! kiáltja Márió, a tér sarkánál. Nem ül a sofőr mellé. Uram, ne szorongassa azt a bazi nagy táskát, ejtőzzön kényelmesen, a sofőr hátraszól, de nem az illő tisztelettel.)

 

Márió

…kifizethetem Villő napi kosztpénzét. De nem hányja a szememre, az arany lélek. Ne legyünk rabjai a pénznek. Kicsinyesek. Mint egykor Mária.

(Mária az óbudai áruház próbafülkéjében a negyedik ruhát próbálgatja. A fülke szűk, nincs rálátás a tükörre. Mária feszengve forog a mell alatt fodrozott, opart-mintás tunikában. Egy tinédzser feltépi a függönyt, betolakszik a farmernadrággal. Rápakol Mária holmijára, kihámozza magát a feszes miniszoknyából. Erősen izzad; másnapos izzadság-szag, ahogy az egyik bűz a másikra szárad. Azt se mondja, fakapu. Mária mégis kezdeményez: Hát nem olyan ez a tunika, mintha állapotos lenne az ember? A lány odapillant, először Mária hasára, majd fel az arcára. Ugyan, ki gondolna már magánál erre? És nem is olyan ciki. Nem kell rögtön összetottyadni…! A lány azt hiszi, kedves. Mária leráncigálja a tunikát, a kontya megbomlik. A kétoldalt futó, keskeny tükörsávban profilból is meglátja magát.)

 

Mária

…ki ez az agresszívan hegyesállú nő? Mi közöm hozzá? Különben is, messzebbről kell nézni. A megfelelő szögben, s lehetőleg szemből. Nem a részletek számítanak. Az összhatás a döntő!

(Dühödten kapkodja vissza a gönceit, az akasztókat a bágyadt eladónő kezébe nyomja, köszönöm, ebből elég! Egy se felel meg? kérdezi az eladónő ingerülten, ezért kár volt egyszerre négyet is becipelni!)

 

Mária

…bezzeg a butikban udvariasak! „Erre az alakra ajánlani, asszonyom, élvezet! Negyvenkettes nyugati méret, mintha önre álmodták volna!” De hát az egyenruhám még tavaly is csak negyvenes volt! Pedig egy grammot se híztam azóta… A súlyelosztás változhatott meg. Ötven év után minden a hasra, csípőre szalad. Persze, az én százhetvenöt centimmel kevésbé feltűnő. Nem vagyok seggdugasz. És nem szabad feladni, belenyugodni! Időmilliomos leszek, a negyvenöt perc torna is belefér. Nem fogom hagyni, hogy egy taknyos elrontsa a jól kitervelt napomat. A tizenévesnek a húszéves is öreg. Nem hagyom, hogy kibillentsen egy ilyen tipikusan, szimplán női dolog. A szépség mellékes. Sose erre koncentráltam. Sose. Ne legyünk szubjektívek.

(Márió elszundikál a kocsiban. Nincs nagy kedve az Eminens presszónál kiszállni. A presszó még néptelen. A felszolgálónő új; fiatal és közömbös. Márió beleköt a nőbe, hideg a kávé! Bal lábbal tetszett felkelni, mondja a nő kedélyesen, fronthatás van, ez bizonyos korban már borzolja az idegeket! Márió a konyakot a kávéjába dönti. Rágyújt, kortyol.)

 

Márió

…engem itt a régiek ismernek. Hogy ki vagyok. Egyrészt. Másrészt, mi az, hogy bizonyos kor…? A férfinak nincs kora. Ezt minden igazi nő tudja. Amíg az elektromos vonzás működik. Ez a seszínű deszka, legyünk őszinték, nekem se kéne! Mégiscsak vissza, az íróasztal mellé!

(Nem mozdul. A hamu remeg a cigarettán; nől-nől, egyre hosszabbra. Úgy marad, piros izzásban, a fehér csikk végén.)

 

Márió

…és rakott krumpli. Frissen. Villő megérdemli!

(Mária fürgén, egy szuszra mássza meg a két emeletet.)

 

Mária

…szeretek hazajönni. Édesanyuka már áthozta az ebédet, ragaszkodik hozzá, hogy áthozza, hetvenkilenc évesen is fáradhatatlan, és jól ápolt is, van kiről példát vennem, szerencsém, hogy itt lakik két saroknyira, könnyebb lesz ápolni, ha lerobban, mert kórházba nem, pláne elfekvőbe… Fantasztikus, mit gürcölt értem, egyedül, egyéves voltam, amikor apa meghalt tüdővészben… És semmi pasasok, „pót-papák”, akikhez alkalmazkodni kellett volna. Valami Albert bácsi, kisiskolás koromban, néha-néha felrémlett, de anyu végül is kiadta az útját… Persze, apa-élményem nincs, pedig az fontos, Márió is mondta, s ne legyünk szubjektívek, ebben véletlenül igaza volt, az ember hajlamos rá, hogy egész életében behelyettesítsen, de önkontrollal az ilyesmi tettenérhető, s ha tetten értük, már ki is tudjuk irtani! Lám, nem veszett kárba az a másfél év német-filozófia, egek, milyen régen, harminckilenc-negyvenben, és a két év orvosiból is, magánhasználatra, milyen jól profitáltam, nem kellett a gyerekekhez pánikszerűen orvost hívni, igaz, aztán anyuka ápolta őket, hol volt nekem időm otthon ücsörögni, amikor végre gépre kerültem! Talán, ha az a nevenincs hangulatbetegség, az a gyöngeség, a szédüléssel és a légszomjjal le nem ver, s ami hipp-hopp, ahogyan jött, olyan titokzatosan el is tűnt éppen az ostrom alatt és szerencsére nyomtalanul, talán, a jó Ábelnek is hála, ki tudja, akkor ma elismert tekintély volnék. Komoly szakmában. Az én német-angol, sőt, orosz nyelvtudásommal… s legyünk objektívek, az én ambíciómmal! Harminc is elmúltam, amikor muszájból megbirkóztam az orosszal, hogy végre repülhessek… tanfolyamelsőként, az se kutya! Igaz, Márió is protezsált, volt összeköttetése még a kommunistáknál is, hosszasan kezelt valami nagyfejes neurotikust. Bezzeg szegény jó Ábel, örült, hogy lyuk van a fenekén, s aktakukacként a havi kisfizetést a családnak összehozza… „Minek szültél még egy gyereket, ha sejtetted, úgyis el fogsz válni?” Anyuka nehezen emésztette meg, „De hát próbáltam mellette maradni, hiszen olyan sokat jelentett Ábel, a bombazáporban, a pincében, s ha nem jön Márió…” „Akkor jött volna valaki más, a te magasra néző természeteddel! Kicsi falat neked ez a jámbor Ábel, ez a vajszívű, lenyeled és nagyobbra éhezel…” Anyukának ami a szívén, az a száján, ezért hiteles a dicsérete is, hallatlan önbizalmat csöpögtetett belém, „okos vagy és gyönyörű, Marikám, nézz a tükörbe!” „Nincs olyan kirakat, hogy séta közben oldalra ne fordítsd a fejed, és a kirakatüvegben meg ne bámuld magad”, Márió ezerszer is elmondta, szinte diagnosztizált: narcisztikus személyiségzavar, szinte csaknem valamennyi kritériummal… Richárdom nem tesz epés megjegyzést, sőt, tükröt is ragasztott a Zsiguliba, az én kedvemért! Richárd főnyeremény. S nem minden tükör olyan, mint az áruházi. Nem is kell furtonfurt belepillantgatni. Az ilyen jellemzően női tulajdonságokat le lehet győzni, önneveléssel. Különben is: eddig a munkámhoz tartozott, hogy úgy-ahogy „mutassak”. Mától kezdve első a kényelem. És a belső elmélyülés. Erről az igényről sose mondtam le. Csak hát olyan gyorsan elszaladtak az évek, majd holnap! Hát tessék tudomásul venni, a holnap most már itt van. Halomban állnak a könyvek. Amiket nyugdíjas koromra félretettem. Az olvasószemüveg nem előnytelen. Nyugalmi helyzet; a meditációk!

(Mária anyukával kettesben megeszi a húsgombóclevest és a sóskafőzeléket fasírttal. Anyuka eltesz a vejének egy bő adagot vacsorára. „Csak elmosogatok, és már el is tűntem!”)

 

Mária

…keveset beszél, ez külön jó anyukában. A fecsegő öregek kibírhatatlanok. Az örökös ismétléseikkel. Anyu még Oszkárt sem emlegeti, csak éppen karácsonykor, egy-egy halk sóhaj, „miért kellett neki csecsemőként elmennie, miért vette magához dolgavégezetlenül az Úr…? A bátyád volt, Marikám. Imádkozom érte!” „De hiszen nem is ismertem, anyuka, mire megszülettem, ő szegényke már el is porladt…” Richárd se az a nagy dumás. De amit ígér, arra mérget lehet venni. Nála a hat óra az hat óra, és nem hat óra húsz perc. Vagy esetleg éjfél, mint… Az igen igen, a nem nem. Csak arra kell ügyelni, mit kérdez tőle az ember. Mert hát van, amire nem egy szóval kéne válaszolni. Hanem kifejteni, hozzágondolni, talán vitatkozni is, megkockáztatom; persze, ha hálátlan vagyok, verjen meg az Isten.

(Richárd lazít a nyakkendőjén, a zakóját vállfára teszi. Dús, szőke tüskehajában fésűként átfuttatja az ujjait; kezet mos. Élére vasalt nadrágját a térdénél kissé följebb húzza, úgy ül asztalhoz. Jó étvággyal kanalazza a sóskát, minden falatot külön élvez. Mária nézi.)

 

Mária

…nem lehet ezzel a látvánnyal betelni! Ezek a szürke szemek, ez a harminckét ép fog! Száznyolcvankilenc centi és semmi háj, sörpocak! Öt évvel fiatalabb nálam. Na és?! Meresztgették is rá a tisztelt kolléganők a szemüket. Neki aztán nincs tyúkmelle! Mint egy germán isten. Jól illik az én barnaságomhoz. „A well-matched couple.” Ahogy az angol mondja… És Richárd monogám. Csak engem szeret. És nem az a vérmes alkat, aki egy napig nincs meg nő nélkül. Hála Istennek, nem játssza meg a falu bikáját. Ebben is olyan természetes.

(Mária meséli a napját Richárdnak: Az a szemtelen fruska…! De hát nem ez a lényeges. Az eljövendő idők szempontjából. A személyiségfejlesztés a legfontosabb. Nem szabad, hogy elzúgjanak a hátralévő évek, nyomtalanul a lélek felett… Mert közvetlenül a halál előtt már késő. Richárd homlokon csókolja, hol van az még, ne fessük az ördögöt a falra, jegyet hozott az Operába az egyik kliensem, Bartók Kékszakállú, egyszer illene már végigülni, valamint a tízéves házassági évfordulónk is közeleg, február kilenc, törd a fejed, Marcsikám, minek tudnál, de úgy igazán, örülni? Február kilenc, csak formális dátum, mondja Mária, valójában attól számít, amikor találkoztunk a gépen, október kettő, vasárnap! Szóval, ezután még tudatosabban kéne…)

 

Richárd

…néha zavarba ejt. Amikor rájön ez a fura valami, és elkezdi mondogatni ezeket az irreális, ködös dolgokat. Vagy ha nem is ködös, egyszerűen csak annyira távoli! A világért sem bántanám meg az érzékenységét, ilyenkor diplomatikusabb elterelni a figyelmét valami jó hírrel, ez be szokott válni. Egy ilyen ízig-vérig reprezentatív, sikeres teremtés, és néha mégis képes a fellegekben kószálni… Pedig milyen talpraesetten viselkedett, még ténylegesen a fellegekben, amikor a görög szigetek fölött viharba kerültünk, és a görög ügyfelem kihányta a belét, nekem se fért volna egy zabszem se a fenekembe, igenis vészhelyzet, a nők sivalkodtak, a csomagok lepotyogtak az utastérbe, s akkor az én gyönyörű Marcsikám mosolyogva hozta a langyosvizes rongyot, gyógyszert osztott, fogta a görög pasi fejét, beszélt hozzá, gügyögött neki angolul, mintha egy bébihez szólna. Maga volt az élő nyugalom szobra. A többi sztyuvi is neki engedelmeskedett, a kapitány név szerint megköszönte a végén, hogy sikerült a pánikot megelőzni… A kutyafáját, még nyolc-tíz telefonom van ma este, pedig a sporthíreket meg akarom hallgatni, hátha enyém a telitalálat, és kíváncsi vagyok, mit hazudnak a tévéhíradóban és ki kell kefélni a télikabátomat, csupa pihe, ma reggel vettem észre, biztosan pulóver mellé került a szekrényben, és kipucolom a cipőket, Marcsikám is csak odadobta a csizmát, ha a sózott hólé beleeszi magát a bőrbe, soha többé nem jön ki a fehér folt. Ez nem Hamburg, mi nem vagyunk szelvényvagdosó tőketulajdonosok, mint papáék. Igaz, olyan zsugoriak sem. Nekünk törődnünk kell az anyagiakkal, főként nekem, a pénzszerzés férfikötelesség… Ezt a nőt elveszem, mint egy sugallat, úgy jött, még ott frissiben a gépen, ezt érdemes! Jól mutat, esze is van, és a helyzet magaslatán, a gyakorlatban is, és csak úgy sugárzik róla az egészség, mellette nem kell egy csúnya rák-halált végig asszisztálnom, tehetetlenül, mint szegény Barbara mellett, nagyon megviselt a folyamat, nyolc hosszú hónapon át, hiába csak a barátnőm volt, nem a feleségem, de a kritikus szakaszban már nem léphettem le, becsületből végig kellett csinálni. S Marcsinál nem áll fenn a gyerek-veszély sem, nincs csecsemő, aki a szabadidőt felőrli és a legelemibb kényelemnek betesz… S lám, szerencsére, Angika és Márk, két udvarias felnőtt, már akkor is, húsz és tizenhét évesként zokszó nélkül ellaktak Marcsikám anyjával. Aki egy fess, tip-top öregasszony. S mind a mai napig milyen remekül kijövünk! Meleg baráti viszony, nem kérhetnek olyat, amiben ne próbálnék segíteni, már ami a kétkezi közreműködést illeti, és karácsony, születésnap, gazdag ajándékok, nem sajnálom, nem sajnáljuk! Az irhabundámat is leviszem a tisztítóba, odacsöngetek a bírónak a Sajtos-ügyben, nincs olyan per, amit meg ne lehetne nyerni, Sajtos fizet, mint egy katonatiszt, pedig csak egy zöldséges, tegyük el magunkat holnapra, ezt az asszonyt nem cserélném fel senkivel, egy hangos szava nincs, semmi hisztéria vagy női szeszély! Keveset nevet, hát istenem, hajnalba-hóba-fagyba ki a vakvilágba, a röpködés megviselte, majd szép lassan kiheveri, azt a félnótás Máriót is kiheverte, aki előttem… azért vagyok itt, hogy a széltől is óvjam, így szeretem, ahogy van… zusammen.

 

Mária

…azért magyarosíthatta volna a nevét. Schwesterről mondjuk Sátorira. Mennyivel jobban hangzana: Dr. Sátoriné Marth Mária. Ha angol volnék, „mersz”-nek ejtenék. De mivel magyar vagyok, „mart” vagyok. Micsoda különbség! De ezzel Richárdomat nem bolygatom. Ő egy főnyeremény.

(Villő megágyaz. Máriónak a nagyobbik szobába, ő maga a kisebben alszik, egyszemélyes heverőn. A fürdőszoba Márió szobájából nyílik, nincs külön bejárata. Villő kiüríti a kihűlt csikkeket a hamutálból. A hófoltokat a gyapjúszőnyegből nedves kefével kidörzsöli. Nem fekszik le; mélázik, Máriót várja.)

 

Villő

…legalább három embert fogadhatott délután. A jelekből ítélve. Csak hát újra el kellett rohannia. Ilyen igénybevételhez képest mi az én terhelésem? S miféle kicsinyesség törődni a puszta formasággal? Nagy szó, hogy hajlandó egy fedél alatt lakni, mint még soha senkivel. Rezsővel papír is volt, mégis mi volt? Micsoda kiszolgáltatottság, a szó szoros értelmében, semmiért! Nyugodjon békében, habár Máriótól megtanultam, odaát sincs béke, hanem szembenézés… Istenem, hol kallódnék, ha Rezső halála után, tulajdonképpen irgalmas, gyors halál, ripsz-ropsz, a fa az autót derékba kapta, még csak meg sem nyikkanhatott, hol kallódnék, ha Rezső halála után véletlenül nem éppen Márió címét kapom meg, mint akihez kétkedés nélkül fordulhatok, bár nincsenek véletlenek, ez a találkozás sors-szerű, Istenem, már csaknem másfél éve, visszaadta az önbecsülésemet, amit Rezső csaknem húsz éven át tépázott, megmutatta a helyes utat, az életcélt. És képes voltam én is nyújtani valamit, feloldani azt a jégpáncélt, amit Márió férfi-nő viszonylatban kifejlesztett, begyógyítani az önérzetén oly méltatlanul ejtett sebet, amit több mint tíz éven keresztül hurcolt magával, valami Mária, valami önző, hisztériás, fennhéjázó teremtés, ahogy az elharapott mondatokból kihámoztam, nagy nehezen, mert Márió rosszat aztán senkire, úgy kell belőle ezeket a fájó, személyes dolgokat harapófogóval kihúzni… Nagyon álmos vagyok, sajog a derekam, senki se vállalkozott, hogy a százkilós Balla nénit tisztába tegye, a férfiápoló sitty-sutty lelépett, mit számít, hogy az ember „vezető”, Magyarországon ilyen a szociális otthon. Nagyon álmos vagyok, de úgyis csak akkor alszom nyugodtan, ha már hallom a horkolását odabentről. Remélem, ma nem jön rám a mászkálás, olyan hamar felriad és aztán az egész éjszakája tönkremegy, ha van valami átok, hát ez a lakás az, ez az unpraktikus beosztás. Napközben még lábujjhegyen sem sompolyoghatok át a szobáján, hogy a gondolataiból ki ne zökkentsem, pláne, ha vannak nála, hallgatják, mint az orákulumot, sokszor majd bepisilek, de hát a tapintat, ez a minimum, amit elvárhat… Majd ha esetleg mégis összeházasodunk, elcseréljük, hozzácsapom azt a kis pénzt a bankból, ami a kocsironcsból meg a főbérlet-átengedésből bejött. De akkor sem fogunk egy ágyban aludni! Máriónak ebben is igaza van, a szexualitást megöli, pedig az fontos, ellensúly a szakadatlan elme-torna után, és az ember csak egyedül tudja áttekinteni a napot, ahogy Márió tanítja, visszafelé… Lelkiismeret-vizsgálat. Istenem, Rezső milyen gonoszul gúnyolódott, ha imádkozni akartam, vagy egy templomba betérni! Vagy az ilyesfajta dolgokról egy kicsit beszélgetni. „Egy kórboncnok aztán csak tudja, látja a saját szemével, mi van a halál után, a többi csak hagymázas képzelgés, Villő fiam, verd ki a fejedből ezt a sok ostobaságot, ezt a visszamaradt szemléletet, a hazug papi mételyt!” Már majdnem elhittem, hogy ez nálam csak ideggyengeség, de aztán Márió… Ha ő nincs, talán a sárgaházba zártak volna. Olyan állapotban szedett fel. Emelt magához. Engem, a kis Tatár Villőt. És mit adhatok én? A fészek melegét, ami könnyít az ő kivételes sorsán. Nekem apám se volt, törvénytelen gyerek… az anyámat is csak fényképről ismertem, a fél lába a levegőben, a jobb karja a feje fölött. Híres szépség, világjáró lokál-táncosnő, felszívódott a háborúban valahol Dániában… Nagymama, áldja meg az Isten, úgy-ahogy fölnevelt, az anyámat is Villőnek hívták, nagymama naponta fölemlegette, „fúj, egy romlott nő, de őstehetség, tánc-fenomén…” fátyolban táncolt, őrjítette a férfiakat. Én is táncosnő szerettem volna lenni, balerina, de nagymama korán kiverte belőlem. „Azt, amit az a dög tudott, azt te a kurta lábaddal úgyse tudnád utánacsinálni!” Isten áldja mindettől függetlenül a nagymamát a haló porában is, amikor Parkinsonnal végképp lerobbant, a jóságáért visszafizethettem valamit, a kezem alatt halt meg az otthonban, minden nap vele voltam, sokszor reggelig is, Rezső ezt is kifogásolta, „hiszen már meg sem ismer, te jóbolond, ez a rángatózás már csak vegetatív funkció…” A köznapiságba sose tudtam egészen belenyugodni, szerencsére belső karrier is van, sőt az az igazi… Mintha hályog hullt volna le a szememről, büszke vagyok, hogy megjelenhetek Márió oldalán, ha nagy ritkán együtt kimozdulunk. Nagy ritkán, mert a társaságok felszínesek. Doktor Mérő Márió, csak úgy dalol ez a név! Egy unikum, a maga nemében. Bűn hétköznapi mércével mérni… Végre csönget! A kulcsot nem szereti, lehúzza a zsebét, repülök már, bár Márió azt mondja, „nem vagyunk angyalok, arany lélek, te csak ne repülj, még nem tartunk ott…”, valamiért allergiás erre a szóra.

(Márió szórakozottan Villő füle mögé cuppant.)

 

Márió

…úgy hallgattak, mintha értenék. A diákklubban. Pedig csak érvényesülni szeretnének, bejutni a tojásba, én meg éppen hogy ki akarok törni a tojásból… De szerénynek kell lenni. Aki a magot szórja, eleve tudja, kőre, bozótba, útszélre… de valami azért mindig megfogan. Másképp már rég az ördögé volna a világ.

(Richárd a franciaágyban átöleli Máriát. Mária leveszi az orráról az olvasószemüveget, becsukja a könyvet, leteszi mindkettőt. „Nagy szárnyadat borítsd ránk, virrasztó éji felleg…” Önmagának mondja, nem Richárdnak. Itt a karom, nem disznóláb, feleli Richárd tréfásan, és a paplant Mária dereka körül betűri.)

 

Mária

…közös asszociációk. Rokon gondolkodás. De hol van már a tavalyi hó?

 

(Különösen ragyogó május. Már hervadnak a parányi udvaron az orgonák, de az illatuk - a már-már rothadóba hajló pacsuli - a negyedik emeletig még felszáll. Márió behúzza az ablakot, leereszti a redőnyt; a napvilág zavarja. Fölkapcsolja az íróasztali lámpát.)

 

Márió

…fáj ez az illat. Valamiért. S nem mindegy, melyik oldalról esik a papírra a fény. Bal kéz felől a legoptimálisabb. S az se mindegy, a papír milyen. Ezen például az írás akadozik. Ez nem famentes, Villőt átejtették. A tinta beszáradt. Golyóstollal nem lehet ilyesmit írni. A legelemibb dolgok se klappolnak. Már hónapok óta. Ellenállás. Az anyag védekezik. És az emberek csak jönnek, jönnek… Végtére is erre esküdtem fel, ezt csináltam a hadifogságban is, tartottam a lelket, az ép eszüket hányan és hányan köszönhetik nekem, ugyanakkor a kezdetektől hogy áhítottam a nyugalmat, ezt a visszavonultságot, nem kell órára-percre bemásznom sehova, bólogatni a mézga-agyúak nagyképű szövegeire, hivatalos iratokat gyártani, szakmányban gyógyítani, ha az gyógyítás egyáltalán, ami ma nálunk az átlag-pszichiátriában folyik… Elég egy zárójelentést elolvasni. Szakszerűség ürügyén csupa semmitmondós, kaptafa-diagnózisok, sehol a panaszos teljes élete. Egyetemleges irtózás mindentől, ami a gyökerekig kívánna hatolni, csak a tesztek, a séma, a vájkálás, hol-kitől érkezett a sérelem, csak gyorsan, gyorsan, mindent kihányatni, s ha aztán űr marad, hát űr marad! Felszabadítani, de valójában elszabadítani… Visszamenőleg fojtsd meg a frusztráló apádat-anyádat… a tanító bácsit… a sarki hentest… az izgága szomszédot… mintha csak ezen múlna minden. A sikeres áthárításon. Mintha minden csak okozat volna, s nem gyakran az ok maga. Ezt kell bővebben kifejtenem. Ahogy az ok ravaszul okozatnak álcázza magát, az okozat pedig olykor okként viselkedik. Csiki-csuki. Mögéje látni. Az nem elég, ha a szerencsétlen delikvens kibeszéli magát. Valamit bele is kell beszélni. Ugyanazon élmény hatása személyenként más és más. Közhely. Az egyik beleroppan, a másik megedződik tőle. Sőt. Inspiráció forrása is lehet. Például, ne menjünk messze, micsoda anyám volt nekem, és milyen közönyös apám! Taníttattak, igaz, nevelőnő, drága intézet. De talán soha meg sem is csókoltak. Folyton veszekedtek; lefoglalta őket az egymás iránti gyűlölet, elszívott minden más energiát. Az anyám erőszakkal elvette és a szemem láttára zúzta szét a cumisüvegemet. Négy-öt éves ha voltam, későn érő gyerek. Mintha ma lenne

Az ezüstözött vaskályha csöve átpiroslik; reggel. Égett narancshéj illata. Felébredni jó. Kinyújtom a kezem a kiságy rácsai közt. Ott áll a széken az üvegem. Teli kakaóval. Mindig ott áll; ez a megszokott mozdulatom, érte nyúlok. A deformálódott gumi pontosan a két ajkamhoz idomul. Erőlködni se kell, a kitágult lyukon ömlik a számba a kakaó. Átfogom az üveg derekát, nézem, hogy apad a lágy barnaság, nézem a légbuborékokat. Hozzám tartozik, egyek vagyunk, az üveg meg én.

S akkor az üveget hirtelen kikapják a kezemből.

– A maga fia! – üvölt az anyám. – Ez a nyámnyila, vízfejű óriás-bébi! Hogy én nem törődöm vele? Én nem nevelem? Nem foglalkozom? Majd megmutatom…

Az üveget a parkettához vágja. Az üveg eltörik, a kakaó befolyik a szőnyeg alá. Az apám az ajtóban áll, ingujjban, a hózentróger a térdét verdesi.

– Cirkusz, kora reggel! Maga dühöngő őrült! – De nem lép oda hozzám, nem karol át, nem vigasztal.

Ha egyszer már odaadta, most miért veszi el? Nem értem. Miért, miért? Rettenetes félelem. Átugrom az oldal-rácson, a tócsa és a cserép kellős-közepébe. A talpam felsebzem.

– Az üvegemet akarom!

Az anyám mintha lehiggadna. Bánja már, a perzsaszőnyeg miatt.

– Van szép bögréd… kék a füle, rózsás. Nagy fiú nem iszik cumisüvegből.

– Nem akarok nagyfiú lenni! Az üvegemet akarom!

Lenyomnak az asztal mellé, a magasított székre. Sírok. A bögrét lesöpröm az asztalról. Újabb folt a szőnyegen, a bögre kicsorbul.

– Azért sem iszom!

Az anyám megpofoz. Többször. A pofonok csípnek. S mintha valami jobbra-balra lötyögni kezdene a fejemben. Zúg a fülem.

– Neeem? Neeem? Akkor majd megiszod ebédre. Vagy vacsorára… addig nem kapsz mást!

És az apám nem avatkozik bele.

Valami hosszú-hosszú idő. Valószínűleg csak egy délelőtt. Valami szörnyű szorongás: ez nem az én anyám. Én itt idegen vagyok. Senkire se számíthatok. Védelem nincsen. Ha csak nem az Isten; „én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de a Te szemed nyitva Atyám, amíg élek, vigyázz reám…”

 

(Márió rágyújt. Eloltja a lámpát, fölhúzza a redőnyt, a természetes fényt mégis beengedi. A már fáradt orgonaillatot beszívja. Visszatösped a székre, a mappát félretolja. Kiszól Villőnek: arany szív, egy kávét, de ne löttyöt, mielőtt útra kelek! Villő bátortalanul megjegyzi: ez ma már a harmadik… Na és?! horkant Márió.)

 

Márió

…nem megy le a torkomon a kakaó. Mellékíze van. Emlékszem, még sokáig próbálgattam a porcelánon átlátni, a bögre hasát a világosság felé tartottam. Mintha Máriánál lett volna egy csonka bögre. Ahhoz hasonló… Egyébként akkor is május volt. Ugyanez a tömény orgonaillat. Vagy nem is, hanem undok nyárfa-pölyhök a nyelvem alatt és nála…? Nekem támadt, vádaskodott. De jó, hogy már túl vagyok az ilyen csapda-helyzeteken. És legyünk őszinték, még ma is, ha a parkban megpillantok egy-egy, gyerekkocsiból kikandikáló cumisüveget, összeszalad a nyálam… Dehát mindent erre a gyerekkorra visszavezetni… nevetséges! Hoztunk is magunkkal. Mindenki személyében felelős. S legyünk őszinték, nekem legalább nem volt a szülők elvesztése kiheverhetetlen trauma. Mire hazakerültem a fogságból, ők már nem éltek. Agyoncsapta őket egy bomba…ami furcsa, hogy együtt csapta őket agyon… Közös halál. Nekik ez kijutott, érdemtelenül.

(Villő hozza a kávét. Remeg a keze; késésben vagyok! Egy fekete csöpp a mappámra löttyen. Bocsánat, mondja Villő. Nem számít, legyint Márió, majd leitatjuk. Nem ezen múlik!)

 

Villő

…nagyon makacs. Túl sok a koffein. Meg a nikotin. Én, félig-meddig egészségügyis, csak tudom! Azok a kis faggyúmirigyek a szeme alatt. Koleszterin. Rezső csinosabb volt, de hiába, ha semmi kisugárzás. Ez Márió titka. A kisugárzás. Az aura, vagy hogy is hívják. Mindenkit megdelejez. És a hangja, amikor a betegekhez beszél, az a bársonyos, mély orgánum, ahogy az ajtón kiszűrődik, és az a stílus, az a kedvesség! Bár Márió nem szereti, ha betegeket említek, vagy pácienst, ezek nem betegek, csak tévelygők, keresők… Márió feladta a praxist hivatalosan, se recept, se pecsét, ez a lakás rendelőnek nem is alkalmas, a kifejezetten elméseket mindig a szakrendelésre irányítjuk, „életvezetési iskola”, ha ezt az egyedülálló tevékenységet egyáltalán meg lehet nevezni… Nem fogad el pénzt. Úgy kell rátukmálni. Egy kis dobozt rendszeresítettem az előszobában. És nem a legszegényebbek oldanak kereket fizetés nélkül. De hát nem volna méltó… Minden oké, ha megy neki az írásbeliség is… Ez most átmeneti szünet. Mint a hieroglifák, olyan a papír előtte. Csupa áthúzás, betoldás, plusz-mínusz, hurok, hiányjel… Bár nem szereti, ha kukucskálok, csak hát az ember, mint jellem, néha meginog.

 

Márió

…nem ezen múlik. Jól néznék ki, ha annak idején beugrom Etelka néninek. Nevelőnői ügyködése során csak az önértékelésemet rombolta, „túl nagy a fejed, Márió, és ez a név is, inkább lányos, törpenövésű vagy és nincsen muszklid, a tornához a fiatalúr lusta…” Végül is százhetvenkét centi már középtermet. Mária volt abnormisan magas. Nekem kellett a nyakamat nyújtogatnom, ha a szemébe akartam látni. Villő aranyszív bezzeg sarkos cipőben is csak a vállamig ér, mint egy Puck, mint egy kobold, az a két mókás gribelli az arcán, meg kell zabálni, hogy profán legyek! Olyan törékeny, s mégis, mit bír! Élő bizonyság arra, hogy a külsőből nem szabad következtetéseket levonni… a Várhegyi Reálban, rég elvesztem volna, az izompacsirták közt, ha nincs az eszem, meg ez a szuggesztív képességem, hogy másokra hassak… Még a háborúban sem kényszerültem ölésre, Istenemnek hála, a hivatásom megmentett, kötöztem, még operáltam is, egyszerűbb esetben, de főleg a pánikot, a halálfélelmet oldottam. Ötvenhatban is, éjjel-nappal, ügyeletben. Engem erre küldtek, ez a dolgom. Ez nem hiúság, nem megalománia, ahogy Mária ezerszer felhánytorgatta… és az nem önzés, hogy megteremtem a függetlenségem feltételeit. Én, aki soha semmi vezető pozíciót nem vállaltam, pedig hányszor próbáltak lekenyerezni, mint pártonkívülit, persze, már csak jóval ötvenhat után… Ez tudatosság. Gazdálkodni kell az adománnyal, kamatoztatni a talentumot, és úgy igaz, „ha világosságot gyújtanak, nem teszik véka alá, hanem tartóra, hogy világítson a ház minden lakójának”, Máté 5,5, azt hiszem… Még akkor is, ha ebben a poshadt rendszerben, ebben a szegény kis keletre csatolt országban annyi a kirendelt lámpaoltogató… Nem számít, ami kívül van. Férfinál különösen. Erről a tapasztalatok meggyőztek. Meggyőznek folyamatosan. Ha egy nő a Szilasi László-féle parkett-táncosokat választja vagy éppen a Bronson-féle vad machót - az csak az illető nőt minősíti. Valamint az is, ha a nő akar nyeregbe ülni. A ritmust diktálni. Nagyon utáltam Etelka nénit. De végül is ő ébresztette fel bennem a küzdőszellemet, hogy mindenek ellenére, sőt… Ma már csak hálás vagyok. S ha nincs Mária, az a szeszélyes, húzd-meg-ereszd-meg tizennyolc esztendő, legyünk őszinték, talán Villőt se tudnám ma ennyire méltányolni… Az ő arany lelkét, eredendő ártatlanságát. Ebből a szempontból, ebből az egyetlenegy szempontból Máriának is megbocsátható…

(Esteledik. Mária az ablaknál áll. A napot már nem találja, csak a tükörképét, ahogy visszaverődik a szemközti balkon üvegajtaján. A közeli térről a nyárfa vattavirágait befújja a föl-föltámadó szél. A pelyhek megülnek Mária lebontott hajában. Mária bal kézzel a függönyt markolja, jobb keze az oldala mellett lóg, mozdulatlan.)

 

Mária

…ehhez hasonló este. Csak nem május, hanem június. Azt hiszem. Végzetesen önző és javíthatatlanul hiú vagyok, azt mondta. Beleszerettem a saját szépségembe, és mást nem is tudok szeretni. „Ez egotizmus,” mondtam, „a helyes önszeretet, ami nem nyomorítja meg a környezetet, csak oldottabbá teszi a létet… nem pedig egoizmus!” „Mit jössz ezekkel a nagy szavakkal,” még dühösebb lett, „mit dobálózol itt fogalmakkal? Ha annyira érdekeltek az elvont dolgok, miért nem végezted el a filozófiát, a maga idején?” „Mert a gyakorlatban akartam valami hasznosat…!” „Hát akkor miért maradtál ki az orvosiról is? Nem bírtad a vért, ez csak ürügy, te alapvetően tündökölni akartál, alapvetően… Így drága hölgy, úgy drága hölgy, el kell ájulni, milyen szépséges és három nyelven csacsog, kapkodnak a szoknyájához a részeg, idegen férfiak… legyünk őszinték végre!” „De hát te szerezted az állást, éppen te…!” „Mert nem hagytál békén. Naponta rágtad a fülem…” Goromba meccs volt. De nem az utolsó. Még mindig nem az utolsó. Ugyanezen ablak mellett álltunk, a nyárfa pihéi a vállára tapadtak… nem a feje volt nagy, a koponyája …és már akkor kopaszodott, a feje búbján egy kerek folt, mint a szerzeteseknek… vagy rosszul emlékszem, és ez nála történt, és az orgonák…? Valahogy mégis összeborultunk, „szeretsz?”, „szeretlek!” „Tudsz nélkülem élni?” „Nem, nem, soha!” A pléhtábla szövege, negyvenháromban a kapura szögezve, Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország… nem, nem, soha… dagályos frázisok, egzaltáció, kinek hiányzik? Lám, milyen jól élünk, én legalábbis, milyen jól élek nélküle, már tizenegyedik éve, oldalamon derék jó Richárdommal, illetve derék, jó Richárdom oldalán, nem is tudok már mást elképzelni, szinte azonnal lecsapott rám, az önemésztő gyötrődésből kiemelt, pedig már azt fontolgattam, bárkivel lefekszem, megpróbálom, amit sose, a könnyű kalandot, csak az emlékektől szabaduljak, s lám, milyen tökéletesen sikerült minden. Isteni beavatkozás. Én már megbocsátottam Máriónak. Csak azt nem tudom megemészteni, hogy elválasztott Ábeltól és mégse vett el. És a gyerekeimet is, a legkritikusabb kamaszkorban, sorsukra hagyta. Nem rajta múlt, hogy talpon maradtunk. Szerencsére nem tépelődöm. Nyolc-tíz évig jóformán eszembe se jutott. Most is csak azért, mert túl sok az időm. S még nem sikerült kitöltenem valami valódival, hasznossal, mert a pótcselekvés nem nekem való. Álbarátnőkkel fecserészni, ugyan miről? Azt már a gépen is untam, ülni a lecsapott padkán, amikor pár percig éppen nincs óhaja-sóhaja senkinek, és hallgatni, mikor mit és hol lehet soppingolni, figyelni a kis női praktikákat a másodpilóta körül, ki kivel szűrte össze a levet, nem, nem az én világom… Érettségi után az egyetlen bizalmas barátnőm is elhagyott… Talán ha volna bátyám. Ténylegesen, s nem csak anyuka sirámaiban. Legyünk objektívek, anyukával is többet kéne beszélgetni. De anyuka olyan szófukar, „Marikám, ami engem mostanság foglalkoztat, az úgysem foglalkoztat téged!” Nincs közös témánk, hacsak nem a napi menü. Egész nap olvasni se lehet… Különösen Pascalt, Kierkegaardot, Steinert, vagy hasonló komolyat. Nem, nem a repülés hiányzik. Hanem a késztetés, hogy muszáj menni, hogy szükség van rám, speciálisan rám. Richárdom azt mondja, majd az unokák! De Angikámnak nem akaródzik szülni, félti az állását a Malév-irodán, „Ha nem is vagyok meseszép nádszálkisasszony, édesmama, azért még lehetnek terveim!” A nyelvérzéket tőlem örökölte, idegenvezető, pluszmunkában. Pedig a Lórántja nagyon szeretne már gyereket, Lóránt kilenc évvel idősebb, szinte jobban illik hozzám, felelős ember, muzeológus, meg lehet érteni, a gyereket föl is kell ám nevelni, és Angelikám se mai csirke… Márk meg talán sose kapja be a horgot, olyan jól elvan a nagymamijával…Tanítgatja a rajzot, a művészettörténetet, pingál ezt-azt, öntörvényű, bohém… az én fiam. Bár én bohém, legyünk objektívek, sose voltam!

(Richárd leparkol a zsemlyeszínű Zsigulival a járdán, átellenben. Integet. Mária csak a duda hangjára figyel fel. Hahó, kiáltja, már vártalak! Banán! kiáltja vissza Richárd, egy zacskót mutogat.)

 

Richárd

…az ablakban les. Tíz év után is. Ennyire rám épült. Senkije sincs, rajtam kívül. Mert az anyjával, hála istennek, nem alakított ki egészségtelenül függő viszonyt. A gyerekek pedig, ez faktum, élik a maguk külön életét. Ahogy a természet rendje, ahogy helyes. Az csak a keleti blokkban szokás, hogy az utódok nem tudnak leszakadni. Papáék se erőszakoskodtak. „Ha itt akarsz maradni, ezen a tetves Magyarországon, a te dolgod, ahonnan a magunkfélét a bolsik előbb-utóbb kizsuppolják… mint negyvenhatban, minden svábot, akinek nem sikerült elvegyülnie Budapesten…” Máig se tudom, mi tartott vissza negyvennyolcban, diplomával, még tojáshéjjal a seggemen, protekció nélkül… talán az, hogy itt születtem és magyarnak éreztem magam, a politikai helyzet dacára. Talán van abban igazság, amit Marcsikám mond, nekünk találkozni kellett, elrendelés, de a reális síkon maradva: itt könnyebb a karrier, mint Nyugaton, ahol garmadával nyüzsögnek a szakemberek, kíméletlen a verseny, már a negyvenes is öreg, itt meg egy kis ügyességgel én vagyok a Jani… És az én Marcsikám egyetlen támasza. A barátnők, a haverok, úgyis csak a szart kavarják. A legtöbb válókeresetben ott a bennfentes harmadik. Én is lemondtam a péntek esti bridzspartikról. A gombfociról. Felszínes szórakozás. Mindennél jobb érzés hazajönni. A dohányfüstből, a mocskos, piti ügyekből egy kicsit fölmerülni, tiszta levegő, édes otthon…

(Mária az ajtóhoz szalad, sarkig kitárja. Richárd előbb Mária kezét, majd a homlokát csókolja meg. „Szeretnék május éjszakáján… letépni minden orgonát”, dúdolja, „s ha jő az édes álom, díszítni véle kis szobád…”. Átnyújtja a banán-csokrot. Besiet a szobába, az ablakot gyorsan becsukja. Teli lett a szoba ezzel a szöszmösszel, betapad a kárpitba…Mária szó nélkül fordul, hozza a lapátot, söprűt, Richárd kiveszi a kezéből, ne te fáradj, ez már a múlt, ide-oda hajolgatni… Különben is, ide porszívó szükséges, nem végzünk susztermunkát, szívem!)

 

Mária

…nem kell az ilyesmin fennakadni. Nem tőlem kívánja. Ő maga végzi. Ilyen férfi nincs is.

(Villő bekukucskál a kulcslyukon, majd a küszöbön fergetegesen átperdül, a paplant Márióról lerántja: Nem bírok magammal, látom, már nem dolgozol végre, és nem is alszol, fenséges pasa, íme a te hurid, a lábaidnál! Miket beszélsz, mondja Márió, túlzás ez, te kis hízelgő! Elnyúlik az ágyon, kezét-lábát szétveti, átengedi a testét Villő simogatásának. Hirtelen megfordul, Villőt maga alá gyűri, az asszony lábait a vállára csapja, most aztán jaj neked… Bácsi kérem, ne tessék haragudni, selypíti Villő, engedelmes, jó kislány leszek! Hagyd a lámpát, hadd lássalak, súgja Márió, aztán nem szól többet, a lágy melleket meg-megtépi, a szája keskenyre csukva, a halántékán lüktet az ér, a vad lökéseket rövid szünetek követik. Villő sikong, sziszeg, artikulálatlan hangokat hallat, mennyei, ó, ah, ééé, ííííí…)

 

 

(Márió behajtja fejét Villő mellei közé. Köszönöm, mondja, s kivonja a nemi szervét, óvatosan. Én köszönöm, mondja Villő, mintha egy másik szférában lennék, csodálatos! Hogy ennyire oldódjak, azelőtt el sem tudtam képzelni, te vagy az első, bizonyos értelemben, hiszed-nem hiszed… s olyan közel vagyok hozzád! Te is…? Márió felkel, cigarettára gyújt. Kölcsönös, mondja, és persze hasonlíthatatlan.)

 

Márió

…abba kéne ezt hagyni. Ez a primitív atavisztikus ösztön. Nő a hajánál fogva. Bunkóval a kezemben. Ez az alacsonyság. De hát az állat zabálni akar.

(Márió az íróasztalához lép, egy szót a másnapi TIT-előadásán kijavít: A tudat nem „lemerül”, hanem „lesüllyed” a tudattalanba. Villő kiszalad a konyhába, bekap egy szelet sonkát.)

 

Villő

…ha egyszer-egyszer nem sikerül a csúcsra jutni, nem tragédia! Fő a lelki élvezet!

(Richárd pucéran bújik ágyba. Bac dezodor, Amo szappan szaga. Óráját-gyűrűjét az éjjeliszekrényre teszi, a gyűrű az óra karszalagjára fölfűzve. Itt vagyok, ragyogok, a királynő szolgálatára, ha a királynőnek csekélységemet fogadni tetszik, de csak, ha neked is kedvedre… Mindjárt jövök! bólint Mária, ó, igen! Kimegy a fürdőszobába, nedves mosdókesztyűvel áttörli a lába közét. A hálóinget kinthagyja. Nézi magát, meztelenül, a tükörben.)

 

Mária

…nem rossz. Még nem rossz. Se hurka, se feltűnő kitüremkedés. A mellem se lóg még. Csak egy parányit ereszkedett. És elég dús szőrzet. A szőr másutt gusztustalan. Bár Máriónál inkább komikus volt, a hátán az a néhány szőrpamacs. Richárd bezzeg mint Tarzan. Keménykötésű, de selymes bőrű. És nincs testszaga. Se szesz, se dohány.

(Hol az én pompás-pajkos pejparipám? kérdezi Mária, s otthonosan, játékosan rátelepszik Richárd csípőjére. Satuba szorítja az oldalát a combjaival. A kislámpa búráját elfordítja, a falra tereli a fényt. Richárd ujjai milliméter pontossággal köröznek a mellbimbón, kitapintják a csikló fészkét. Mária belecsúsztatja magát a felkínált hímvesszőbe. Lassú ringatózás. Csönd. Csak a rugó nyikorog.)

 

 

(Richárd kiemeli Máriát a pózból, gyengéden talpra segíti. Siess, mondja, mosdjál meg, kis maszatos! Finom volt! Ugye, neked is? Vigyáztunk, nincs folt a lepedőn.)

 

Richárd

…no még a vekker! Hétre húzom. Csak kettőt csörögjön, a drágám hadd aludjon. Fél kilenc Markó utca, tizenegy harminc Lakatos kontra Meyer, lapos a bal első kerék, Ibusz, prospektus, társas út nyárra, meglepetés. Nem kaptam cementet, az az átok nyaraló, még legalább két év, amíg tető alá hozzuk. Illetve hozom, mert Marcsikámat ezzel nem terhelném, ez férfikötelesség… Kedden bekasszírozni az árva garzonom bérét, ha már Marcsikámat hat lóval se tudom innen kimozdítani… nem tudom, mit eszik ezen a zajos környéken, de hát békesség, legyen meg az ő akarata!

(Richárd elalszik, egyenletesen szuszog. Mária forgolódik, a párna csücskét rágja.)

 

Mária

…azért ez nem így volt. Legyünk objektívek. Az ifjúságban. És most egyre inkább így van. Ezek a képek, ez a piszkos fantázia! Márióval se így volt. Az elején. Nem kellett a vágyat mesterségesen, képzelgéssel felkelteni. Aztán egyszer csak. Ez lett belőle. A vége felé. Valahogy. Vitazárás, ópium. Pillanatnyi feloldás. Marakodás, sírás, szeretkezés. És akkor kezdtek a képek előgomolyogni. A segítségemre siettek, egyre plasztikusabban. Szégyen… De nem szabad jelentőséget tulajdonítani. Ilyen problémamentes klimax után. Hála Richárdom tapintatának. Nem működnek a hormonok többé, valamivel pótolni kell! A szerepet a pszichikum veszi át. És mint tudjuk, a psziché mérgezett… A valóságban viszont nincs többé kínlódás, dagadtra bőgött szemek… Szép, sima élet van. Punktum. „Jó éjt, kis hadnagyom, jó éjt…”

 

(Szeptember közepén – a meleg és csaknem felhőtlen nyár után – csapadékos, rideg ősz köszöntött be. Mária a fürdőszobatükör előtt áll, az avocado-olajos pakolást körkörös mozdulatokkal az arcbőrébe masszírozza.)

 

Mária

…ezek a konfliktusmentes, laza nyarak! Bírom a napot, még bírom, hála Istennek! Jól mutat a barna bőr, csak persze vigyázni kell az árnyalatra, nem a szürkésbarna, hanem a bronz! És pótolni a zsír- és vízveszteséget. És persze E-vitamint… Ahhoz képest, hogy Balkán, elég szép a bolgárok tengerpartja. És a nyugat-német márka a szocialista tömbben is csodákat tesz. Érdekes volt utasként repülni. Hogy engem szolgálnak ki és nem én… Egy csepp nosztalgiám sincs, új garnitúra, fel sem is ismertek. Igaz, az utóbbi tíz-tizenöt évben engem már nem tettek ilyen vacak járatra! Átszeltem a nagyvilágot, a széles nagyvilágot, és mit értem vele?!… A hamburgi út is jól sikerült. A nyugat-németeknél még a vásárlás is kellemesebb, mint itthon, van választék, az eladók törik magukat… Elegancia, egy-két különlegesebb darab, az még nem flanc! Turkálni a színes holmik közt, utca hosszat… élvezet. Ez is élvezet. Ahogy Richárd készségesen baktat mellettem, fogja a táskámat, támasztja a könyökömet, amíg egy-egy cipőbe belebújok, segít a cipzárat fel-le húzni, bezzeg Márió minden kirakattól betegesen irtózott. És valutánk akkor még szinte semmi… De kit érdekel már Márió? S miért éppen most, nyugdíj után jut megint az eszembe?… Hála Richárdom diplomáciájának, az öregei kivételesen kinyitották a bukszájukat… Két csont-bőr, puccos protokoll-figura, nincs egy közvetlen, meleg szavuk! Richárd se imádja őket, csupán a kötelező gyermeki tisztelet. Valami német műtrágyagyáros lányával akarták összeboronálni, aztán kénytelen-kelletlen lenyelték a békát. Egy kétgyermekes anya, magyar, már nem egészen fiatal, és semmi vagyon… Távolságtartók, de legalább nem intrikálnak! S nem beszélhetnek előttem semmi olyat, amit ne értenék meg! Édes anyuka…! Német–magyar levelezőként, gép- és gyorsíróként végigdolgozta a nyolc órát, s esténként még volt türelme engem tanítgatni! „Ami gyerekkorban ragad, mindhalálig marad!” Párizsba se jutottam volna el, arra az egy hónapra, érettségi után, Istenem, az utolsó békeévek! hogy a franciát tökéletesítsem, ha a vonatköltséget nem kuporgatja össze. Igaz, ott aztán beálltam pólyás mellé, dajkának, „úrilány” létemre nem derogált… Milyen más az én anyám, mint Frau Schwester… Szerencsére Richárd is látja. Csak hát ő jobban ad a konvenciókra. „Vérségi kötelék”, mi már tudjuk, nincs meghatározó jelentősége, Krisztus óta. Mi! Miért fogalmazok még mindig többes számban?… És az is milyen remek volt, hogy nem kellett rohanni, az órára figyelni, percre a járathoz igazodni, hozzám igazodott mindenki. Nem bűn az, ha néha megadjuk a császárnak, ami a császáré… Különben is, az ősz a gondolkodás ideje. Az elmélyülésé. Mária-nap után, ha a családi hacacárék elülnek… No, szépen kisimult a bőröm. Szépen kisimultam.

(Richárd vesztegel a csúcsforgalomban, a Zsiguli elefántfülét megnyitja, szórakozottan dudál egyet-egyet: tííí… tíííí…)

 

Richárd

…ilyen jól talán még sose sikerült. Ilyen tökéletesen talán még sose hoztam össze. Papáék direkt megkedvelték. Végre! És Marcsikám olyan figyelmes, alkalmazkodó. És olyan… perfekt. Csokoládébarna, az a gusztusos hosszú combja csokoládébarna… S a fél Hamburgot fölvásárolta, féltem is a vámnál, ajándékok, gondolt mindenkire. Scholl gyógypapucs, bordó kötött kosztüm M-es méret, méregdrága Vitalikum anyukának… Angelika: ametiszttel tizennégy karátos aranymedál kilenc gramm, Lórántnak gazdag kivitelű művészeti album, Márknak fekete bőrdzseki, eredeti Levis-farmer, hadd örüljenek! S legalább tizenkét féle kencefice. Ilyen éjszakai, olyan nappali, ránc ellen, hidratáló, regeneráló, pórusösszehúzó… bámulom Marcsikámat, ahogy nagy önfegyelemmel ezt mind magára keni, bedolgozza olyan átéléssel az arcába, mintha ezen múlna bármi is! Meggyőződésem, a tiszta víztől is ilyen lenne, ilyen korához képest üde, fiatal. Fiatalos. Dehát legyen meg a kedve. Már kezdtem aggódni, a nyugdíjszindróma őt is megviseli. De hál’istennek, a nehezén már túl vagyunk… Végre, irány a célegyenes!

(Villő vasalja Márió fehér ingét. A vasaló akadozik, rövid a drót. A gallér újra meg újra ráncot vet.)

 

Villő

…azért az nem helyes, hogy halálra dolgozza magát! Hogy akkor is jár az agya, amikor más ember teljes valójával a természet gyönyörűségébe olvad. Valamikor töltekezni is kéne. A sok szépségből, amit Isten teremtett. De a maximum, hogy a tejfeles zöldbabfőzeléket jó étvággyal megeszi. Étvágya, egeknek hála, van. Egyébként mintha korbáccsal hajtanák. Pedig időmilliomos. Az idejéről ő maga dönthet, a beosztásról, hogy mettől-meddig…? Persze, nem lehet, nem szabad őt hétköznapi mércével mérni. Ő nem Rezső, aki üres óráiban folyton totó-lottó kombinációkat készített, képesmagazinokat böngészett, nekiállt délután is szundítani… ősszel-télen vasárnaponként ultizott, tavasszal kirándulás, nyáron szakszervezeti üdülés… bár akkor legalább két-három hétig nem kellett főznöm. Nem mintha teher volna, főzök én boldogan az én Máriómnak… Tud úszni, azt mondja, hogyne tudna, csak nem igényli a strandot, a zsúfoltságot, a tömegben kipárolgás van, amitől megfájdul a feje, úgyis elég Algopyrint szed, nem hallgat rám, az Algopyrin zabálja a vörösvérsejteket… Huszonnégy nap rendes szabadság, séta a Margitszigeten, néha-néha, kéz a kézben, csak hát Márió akkor is a gondolataiban! El-elengedte a kezemet, néhány métert előresietett és merően bámulta a földet… de azért pihentem is, és az öregjeim már visszavárnak, én vagyok a kedvencük, „megaranyozója a végnapoknak”, ahogy a kilencvenéves Tivadar bácsi emlegetni szokta… És az a megannyi pótolnivaló! „Nagy emberek nagy mondásai”, a lila spirál-füzetben, elkezdtem kigyűjteni, Márióm mosolyog, nem lemosolyog, ahogy kicsinyhitűségemben egyszer gyanakodtam, hanem éppen ellenkezőleg, ezzel a mosollyal biztat. Nehéz cirka negyven év szellemi lemaradását másfél év alatt behozni, és a vérzésem is rendetlenkedik, váratlanul beköszönt, görcsölök és melegem van vagy borzongok, pedig még korai! A friss levegő egészségügyi szempontból is szükséges… és a szerelmi intenzitás, az is fontos… A nyár, a megannyi madár… Egye meg a fene ezt a francos inget!

(Márió hosszan borotválkozik. A villanyborotva egyenletesen zümmög.)

 

Márió

…megannyi. Villő szájából még ez is kedves. Megannyi. Villő nem stílusművész. Nem tudja a mondókáját becsomagolni, csillogó sztaniolba. Mint annak idején Mária. A mondatokat kihegyezni, ahhoz aztán értett! De hát ki gondol ma már Máriára? Ennyit is csak azért, mert sok az üresjárat. Egyébként kisebb gondom is nagyobb. Amíg szigorú státuszban voltam, valahogy jobban ment a dolog… azt az egy-két szabad órámat is hatékonyabban használtam fel… a jegyzetem… több mint szimpla „kiegészítő anyag”. Kézikönyv, így mondták: „Generációkra megkerülhetetlen.” És a tudományos publikációk, sorozatban! S már akkor is a szakmán túlmutatóan! Univerzális ember, erre kell a szellem emberének törekednie. „Unterscheiden und dann verbinden”, a goethei program. Először megkülönböztetni, aztán összekötni. Az utóbbi fázis az aktuális. Manapság. Ember és Univerzum. Akinek nincs a Mindenségről érvényes szava, az csak dilettáns az ember-ügyben is. Vagy szerencsés esetben hályogkovács. Ilyen-olyan „szakember”, engem ne gyömöszöljenek semmiféle skatulyába. Az október, november az igazi termékenységi idő… amikor a kozmikus intelligencia a földi szférához valahogy közelebb jön, és találkozik az ébredő belső erőkkel. A nyár nem az én évszakom. Pláne a nyaralás! Az a rémálom-sátorozás a velencei kempingben, hetven-hetven dollárból! Addig rágta a fülemet, amíg beadtam a derekamat. Mária. Plusz a srácok. Mert ha nem is lettem az apjuk, ettől a szereptől azt a szegény Ábelt már csak etikai megfontolásból sem foszthattam meg, de a fejlődésükkel mindig törődtem, atyai barátként… Bezzeg soha az elmúlt évek alatt meg nem kerestek, „mi van, te vén barom, nem dobtad még fel a talpadat?”, pedig mennyit játszottam velük, Ki-kicsodát, barkochbát, de hála, az már az anyjukban sem volt, csak a maró gúny, amikor hajnalban ránk szakadt az a rohadt sátor, „azért az sem ártana, ha egy férfi be tudna egy cöveket tisztességesen verni…” De abban igaza van Villőnek, hogy nyáron lazábban kéne… egy kicsit eloldódni önmagunktól. Belefelejtkezni a tájba, egy árnyékos domboldalon. Villőnek is lehet igazsága. Tekintettel kell rá is lenni! Mostanában egy kicsit nyúzottabb, valami kis női probléma. Meg kéne dicsérni, többször napjában, ez neki fontos: ízlik a csőben sült karfiol, és legyünk őszinték, tényleg ízlik… Ez a Pitralon viszont túl büdös. After-shave, azért még nem luxus. Ennyit megengedhetnék magamnak.

 

(Október tizenötödikén Mária édesanyja elveszti az eszméletét a kapualjban. Az éthordó fülét még fektében is szorongatja. A házmester értesíti a mentőket, s a tíz perccel később érkező Máriával közli, Ilonka nénit a Péterfy-kórházba szállították. Az éthordót átadja: még meleg, mondja. Mária azonnal hívja Richárdot, Richárd megszakítja a tárgyalást. Anyukát a második emeleti belosztályon találják, már magánál van. Nem emlékszik semmire. Nem fáj semmije. Az ügyeletes orvos közli, néhány napig bent tartják megfigyelésre. Aggodalomra ok nincsen, de nyolcvan éves korban minden kiszámíthatatlan. Anyuka nyugodt, biztosan a vérnyomás, mondja, mostanában ugrál, mint a bakkecske. Miért nem szóltál? kérdi Mária, miért nem tetszett szólni? kérdi Richárd. Nem lényeges, anyuka mosolyog, legyetek szívesek megöntözni a virágaimat, a kaktuszt ne, addigra úgyis hazamegyek. Márk vacsorája a fridzsiderben, csak tejet és kenyeret kell venni.)

 

Mária

…sohasem volt beteg. Vasszervezet. Néha egy influenza. Azt is lábon hordta. „Nem engedhetem meg magamnak, hogy ágyban maradjak.” Egyszerűen nem lehetett vízszintesbe nyomni! A Don Carlosból dúdolgatott, tréfálkozva. „Majd alszom én… ha véget ér a kín…” Márk megerősítheti, ő lakik vele, a nagyi elpusztíthatatlan. A nyüzsgés az életeleme. Úgy kell a munkát a kezéből kicsavarni. Múló rosszullét. Segítsd meg, Istenem… Voltaképpen én vagyok az, akinek meg kellett volna halnia… ha csak egy évet várok a nyugdíjjal. Rajta lettem volna a szeptember huszonegyedikei isztambuli gépen. Az én rendszeres járatom volt. Ott égtem volna Romániában a romok alatt. Az egyikük helyettem halt meg, nem tudom kiverni a fejemből… Csak aztán nehogy az édesanyám…

 

Richárd

…a lehető legrosszabbkor jött ez az izgalom Marcsikámnak. Még a szörnyű légikatasztrófa hírét se heverte ki, ismerte az áldozatokat, személyesen… „Ajándék-élet”, ilyeneket beszél, „figyelmeztetés…” S most ez a drága öregasszony! Nem akar minket ijesztgetni. De ezután nincs pardon, megszűnt a főzőcske! Legfeljebb eszünk vendéglőben!

 

Mária

…vasalni én is tudok, ha minden kötél szakad. S majd csak kotyvasztok valamit, fordul a kocka, én viszem az éthordót, neki. Csak még egyszer rendbejöjjön… Édesanyám.

(Márió a telefon mellett ül. Fölveszi, leteszi a kagylót. Többször egymás után.)

 

Márió

…röhejes lenne. Érdeklődni. Tizenkét év után. Gratulálni neki, hogy mások haltak meg… Hogy nem te, kedves Mária… Rettenetes volt a kép. A tévében. És az a bénító rémület. Hátha ő is…? De hát tipikus sors-kegyeltje. És ez csak kísértés. Harmadik hete… Tárcsázni a régi számot… ami még mindig nincs az agyamból kitörölve…

 

(Október huszadikán anyuka elhagyja a kórházat. Az orvosok agyi érgörcsre gyanakszanak, az elmeszesedett erek nem szállítják normálisan az oxigént. Ne hajoljon hirtelen, kevés só, semmi zsír; vérnyomás-kontroll hetente. Háromféle tabletta. Anyuka vidám. Hogy nem főz többé, feltűnően gyorsan beleegyezik. Úgyis sok egyéb dolgom van, mondja, itt az ideje, hogy a temérdek kacatot eltüntessem, ne legyen rá Márknak gondja, aztán. Mária mérges, Richárd a fejét csóválja. Mi az, hogy aztán? Senki se marad magnak, mondja nevetve anyuka. Márk nem szól semmit, csak öleli, csókolgatja. A szakálla anyuka szájába lóg, anyuka prüszköl, fúj, ez a ronda szőr… Angelika telefonon megkérdi, nem kell-e segítség, egy-két délutánt felajánlhat, ámbár ő is gyengélkedik, nem telefontéma.)

 

Richárd

…rendes gyerekek. Nem spekulálnak.

 

Mária

…Richárd a bajban ismerszik meg igazán! Az ő vajszíve. Reggelente bevásárol, hogy ne én cipekedjek. És akármit tálalok, azt mondja, felséges. Pedig ne legyünk szubjektívek: ennek az én főztömnek se íze, se bűze. Főzni nem kellett a gépen! S anyuka lánykoromban sem engedett a főzőkanálhoz. „Nem erre szültelek”, hányszor, de hányszor elmondta! Azért nem árt, ha valaki tud főzni. Angikám a néhai anyósától tanult meg, vidéken. Nyelt is néhány epés megjegyzést. Márk megvan lángossal és főtt kolbásszal, a kólát literszámra nyakalja. Anyuka pedig szívesebben eszik hideget; azt állítja, mostanában ezt kívánja.

 

Richárd

…pocsék koszt. Pocsék. Nincs érzéke hozzá, az én Marcsikámnak. De hát nem kardinális kérdés. Keresünk valakit a háztartásba. Az a heti takarítónő nem megoldás. Nem engedem, hogy Marcsikám törje magát… S ez a drága öregasszony… ez a ritka szerencsés természet! Egy panaszszava nem volt soha. Reméljük, tavaszra olyan lesz, mint régen!

 

Mária

…anyuka szokatlanul elhagyja magát. Már este hétkor ágyba bújik. Nem tévézik. A Forsyte Sagát sem nézi. Rossz jel. Rossz jel. Rossz jel.

 

(Karácsony előtt hat nappal Márk a lucskos konyhakövön találja anyukát; órák óta fekszik ott, vizelet-tócsa közepén. A kórházban azonnal infúzióra kötik, nincs közvetlen életveszély, mondja az új ügyeletes orvos, de ez már így lesz, ez a liftezés, föl-le, az ájulásokkal kalkulálni kell. Utcán is, bármikor. Ha feltisztult, hazaadjuk, de felügyelet nélkül nem maradhat a kedves néni.)

 

Richárd

…összeköltözünk! Akárhogy, de élni fog!

 

Mária

…majd váltjuk egymást mellette, Márkkal. De ez már nem élet. Nem kívánom, édesanya. Hogy a saját piszkodban…

 

(December huszonharmadikán, Mária születésnapján éppen, anyuka belázasodik. Félő, hogy tüdőgyulladás, mondja egy harmadik orvos, ne tessék hozni, csak folyékonyat! Anyuka arca rózsaszín, szinte kitelt. Teljes tudatánál van. Ez a nap Marikámé, mondja, mindenki mást kiküld a szobából. Marikám, ülj az ágy szélére, nem fertőző… Nagy lélegzetet vesz. Amikor a kicsi Oszkár meghalt, nem tudtunk belenyugodni Isten akaratába, újra fiút vártunk, mondja; suttog: Ugyanazt a fiút, aki elment. Hívtuk, húztuk vissza… Kék volt a pólyád, kék a takaród, kék a réklid. Kilenc hónapon át Oszkárnak szólítgattalak a hasamban, „Oszkár, ne rúgkapálj, Oszkár, hol a kicsi kezed-lábad?” Amikor lánynak születtél, az apád sírt. Csalódásában sírt. Marikám, ez bűn volt. Majdnem fekete mágia. Nem is játszottál soha babával. És később is… fiúsan neveltelek… a lelkiekben…! Ezért csak hála, mondja Mária, ne emészd magad, édes anyukám, ilyen ősrégi dolgokkal. Hiszen az egész életedet nekem szentelted… Néha egy élet kevés, mondja anyuka, vigyázz a tüdődre, az apádtól örökölted a gyönge tüdőt! A láz magasra szökik, anyuka szeme elhomálylik. A nővér megkéri Máriát, fáradjon ki, látogatás holnap.)

 

Mária

…semmi bajom a tüdőmmel. Akkor nem bírtam volna ki a levegőben a huszonöt évet. Az ostrom előtt az a fulladás, légszomj, idegi alapon, elmúlt örökre… És ez az Oszkár-féle titokzatos, misztikus história! Kár, hogy elmesélte. Lettem, amilyen lettem. Az utólagos bevallások úgysem segítenek semmin. És anyuka hajlamos a fölnagyításra. Máriót is „szent szörnyetegnek” nevezte, akinek még a kedvességében is érződik, hogy a másikat voltaképpen kevesebbre tartja. Bezzeg Richárdot isteníti!

(Richárd tojásrántottát készít, sört bont, és üvegházi fehér orgonával várja Máriát. Mária a kórházi beszélgetést nem említi, csak a tüdőgyulladásról számol be. Ez ma már, a penicillin korában, nem végzetes, mondja Richárd. Pedig jobb lenne így, csendben mondja Mária. Halál!!! Ne fessük az ördögöt a falra, Richárd kedvenc közmondását idézi, kenyérdarabkákkal kitörli a tányért. Ez nem az ördög, kiáltja ingerülten Mária, fogalmad sincsen, fogalmad sincsen…!)

 

Richárd

…de hát mi helytelent csúsztattam ki a számon? Mivel bántottam meg? Hiszen még az életemnél is jobban szeretem, nem úgy, mint szegény Barbarát, hanem még az életemnél is jobban… Tizenegy szál duplaorgonát hoztam, jelképesen… Ha már ilyen peches, születni, éppen egy nappal karácsony előtt! Összemosódik, ajándék szempontjából sem praktikus.

 

Mária

…gyönyörű ez az orgona! Ha nincs is illata. S mindjárt egy vagonnal…! Felesleges belegyalogolni a lelkébe. Mert úgyis hiába.

 

(December huszonnegyedikén, fadíszítés után, de még gyertyagyújtás előtt, Mária és Richárd bemegy a kórházba, miniatűr karácsonyfával. Márk és Angelikáék már a folyosón toporognak. Ne menj be, mondja Márk, könnyes a szeme, nedves a szakálla. Mária bemegy. A csupasz sodronyon világoskék nejlonzsák, a nyílása csomóra kötve. Világoskék! kiáltja Mária, megszédül, gyorsan székre ültetik. Richárd átfogja a vállát, Márk a kezét szorítja, Angelika törli az arcát vizes zsebkendővel. Kívánni se lehet szebbet, mondja az ismeretlen orvos, végül is a szíve vitte el, a magas láz. És jó, ha a család is tudja, reggel papot kért, s bár a kórháznak az ilyesmi a jelen viszonyok közt kényelmetlen, Bernadett nővér fű alatt elintézte, ez még egy régi nővér, tetszenek érteni… békében halt meg, felvette az utolsó kenetet. Miért nem értesítettek kiáltja Mária, nem akartam, hogy idegenek közt, nem akartam, hogy magában… Asszonyom, mondja a fiatal orvos, végső soron mindenki magában… Különben is többször is próbálkoztunk, de folyton foglalt volt a számuk. S mi is csak utána vettük észre.)

 

Richárd

…szerencse, hogy itt vagyok Hogy itt vagyunk neki. A nehéz órában.

 

Mária

…egyedül maradtam. Végképp egyedül.

 

(A szentestén Mária egybeöleli a családját a fa körül. Angelika egy kissé teátrálisan közli, befuccsolt az Ovidon, s ha már így alakult, hogy állapotos lett, hát megtartja. Május végére várjuk a babát, ez majd kihúz téged is, anyu, a pillanatnyi gödörből! Richárd fölragyog, ez az igazi vigasz, soha jobbkor, ez az élet rendje! Nagyszerű, évek óta vártam erre a jó hírre, mondja Mária. A lobogó, hosszan elnyúló gyertyalángot nézi.)

 

Mária

…már senki sincs, aki látott gyerekként. És látta a szerelmes-tébolyult, fiatal Máriát. Anyuka meghalt és a copfos, csalánkiütéses, sovány Marikát is magával vitte. Meghalt az utolsó tanú. Minden olyan gyorsan történt. Az is, hogy tizenhat éves lettem. Az is, hogy ötven. Nemrég anyuka még a hátamat mosta, behajolt a kádba, s azt duruzsolta: „megvakarlak, varacskos kisdisznó.” Annyi mindent meg kellett volna még tőle kérdeznem. Elfogadtam, használtam a szeretetét, de ismertem-e őt? Kmetty Ilonkát? S ismerem-e vajon a saját gyerekeimet, mint tőlem független két emberi lényt? Nagymama leszek, te Betlehemi; bocsásd meg, most nem öröm, nem felhőtlen öröm, a születés is az elmúlást idézi, a véglegesen második vonalat, anya nélkül, unokával… Egy új minőség. És nem csináltam meg semmit abból, amire készültem. Amiről kamaszkoromban ábrándoztam, a kissámlin üldögélve. Se eredeti gondolattal, se áldozatos tettel nem formáltam egy fikarcnyit sem ezen a cudar világon. Pedig volt bennem valami, esküszöm, kicsi vézna Jézus, Te kiszolgáltatott… Volt. De elvesztegettem, vagy eltékozoltam, vagy túl soká rejtegettem… Pedig hát „talán azért gyújtanak világosságot, hogy véka alá rejtsék, nem pedig azért, hogy tartóra tegyék?” Az én gyertyám nem ég, nem ég. És csak annak adnak, akinek van, akinek pedig nincs, attól a maradékot is elveszik. „Akinek füle van, hallja.” Törvény ez, a lélek szerzett kincseiről. Kifosztottan állok itt, kicsi Úr. S nem más fosztott ki, én magam, két kézzel, mohón, magamat… Édesanyám. Segíts.

 

Richárd

…a hit azért nagy támasz. Ha esetleg nincs is Isten, de ki állíthatja biztosan, pro és kontra, hát ki kéne Őt találni… Marcsikám imádkozik. Csupa áhítat az arca. A karácsonyi bölcső a szeretet szimbóluma, ezt a legvadabb ateistának se kéne tagadnia. A szereteté, ami a családot, az emberiséget összetartja, a megpróbáltatásokban is. Mert különben mi van a külvilágban? Intrika, viszály, gyűlölet. Én csak tudom. Ebből élek. Sajnos.

(Márió elfújta már az egy szál gyertyát az egyetlen fenyőgallyon. Megette a halászlét, a mákosgubát is. Visszavonulok, mondja Villőnek, mindent köszönök, aranyszív, pihenj le, vagy nézd a tévét, Dickens, Karácsonyi ének, fog neked tetszeni, én még egy kicsit töprenkedem.)

 

Márió

…nem a külsőségek jelentik a karácsonyt! A giccses kellékek. Habcsók, szaloncukor, üveggömb. Papírangyal, kerámia kisded. Csillámporos glória! Sőt. Ezek a lényeget inkább elfedik. „Mert szülessék meg bár ezerszer is Krisztus Betlehemben, és nem benned, örökre elvesztél.” Angelus Silesius. Alapigazság. De szükségeltetik a szellemi pontosítás: Jézus az, a náthám lélek, aki akkor testet öltött. Krisztus a jordáni keresztelőnél ereszkedik alá, s a legmagasabb emberjézusi szerveződés már képes arra, hogy befogadja… De persze Krisztus valamilyen formában már a jászolnál is ott van. Nagy misztérium. Az egész életem kevés rá. Az egész keserves kurta életem.

 

Villő

…talán még mindig egy kissé alantas vagyok. Hogy szipogok itten. Egy szobával arrébb. Mi az, egy szoba távolság, amikor annyian vannak tényleg magányosak… tegnap meghalt odabenn Tivadar bácsi is. Csaknem havonta meghal egy kisöreg. Nincs, aki a szemüket lefogja. Hacsak nem vagyok szolgálatban éppen. A kutya se siratja el őket. Csak mi, hivatalból…lassan belefásulva. A halállal annyi technikai probléma jár, intézkedés, költségek… Gyerekek közé vágyom, óvodába. De hát ez önzés, és az is önzés, hogy karácsony este még jobban fáj, miért nincs gyerekem, aki a fa alatt a csomagokat bontogatja… Akár csak egy Hüvelyk Matyi vagy Babszem Jankó, mint a mesében. Bocsásd meg, Jézus, bocsásd meg Szűzanya, Te Szeplőtelen! Földi asszony szólít, korántsem makulátlan, tégy csodát! Hiszen elméletileg-biológiailag még lehetséges, egy Fülöp-szigeteki nő ötvenhat éves korában szült, és én negyvennyolc… Még foganhat a méhem, a Bibliában Erzsébet sem volt már fiatal, és az ószövetségi példák… „Ó gyönyörű szép, titokzatos éj, szöghajú gyermek, kis rózsalevél…” Kár, hogy Márió sohasem énekel. Azon a bársonyos hangján.

 

(1978. január kilencedikén eltemetik Mária anyját; hagyományos sírba helyezés. Erősen fagy. A pap meg-megleheli a kezét. Röviden beszél, inkább Isten országának örvendezve. Az elhunyt személyét alig említi. Mária nem ismer mindenkit, aki a sírt körülállja. De Ábel is eljött, a háttérben ácsorog, fedetlen fővel. A rögök, dübb-dübb, verik a koporsót. Dübb, dübb. Mária könnyei folynak, az orrlyuka összefagy. A sírásók a szertartás után félrevonják Richárdot: ilyen fagyban tripla munka, csontkemény a föld. Richárd fizet. A részvétnyilvánítók bukdácsolnak a halmok között. A sírdombot lassan befedik a koszorúk. Egy botra támaszkodó, hajlott hátú, barett-sapkás aggastyán odabotorkál a frissen leszúrt kereszthez, s piros, apró rózsabimbókból font koszorúját a főhelyre teszi. „Találkozunk még, Albert.”)

 

Richárd

…megható temetés. Ilonka mama elégedett lehet. S milyen nagyvonalú Ábeltól, hogy túltette magát a régi sérelmeken. Végtére a volt anyósát, az édengyermekei nagyanyját temetik. Tudja, mi az illem. Bár temetésre zöld orkándzseki…

(Mária fogadja a részvétnyilvánításokat. Fekete kalapján nincs fátyol; a széles karima így is útban van, a csókra csücsörített szájakat megakasztja. Ábel kezet csókol, most már nincs itt, máshol keresd, mondja Máriának. A barett-sapkás öregúr valami hosszú nevet mormol, ropogó er-rekkel, emlékszik rám, Marika? Amikor nyolc-tíz éves volt… mennyi kandírozott gyümölcsöt kapott tőlem…! Mária bólint. Hát még mindig tetszettek találkozni? Hébe-hóba, mondja Albert bácsi, nekem már dédunokáim vannak, és a gyerekek kegyetlenek… Albert bácsit gyöngéden odébb taszítják, eltűnik a tumultusban.)

 

Mária

…gondoljunk a következőre. Akit majd temetünk. Bizonyos tekintetben lám, előrerukkoltam… dübb, dübb. Ez a legiszonyúbb. Hogy még egy marokkal rá is kell szórni. Albert bácsi… hát még él. És jogot formál, a legfelülre teszi a rózsabimbós koszorúját. „Mit szólnál, Marikám, ha újra férjhez mennék… lenne apukád…” „Nem. Nem. Nem. Jusztse nem. Csak engem szeress.” Úrjézusom, az a komisz kölyök! Az is én voltam. Édesanyám… jaj de bánom.

 

(Márió a február tizennegyediki Magyar Nemzetet olvassa, egyedül van otthon, Villő túlórázik. A halálozási rovatot mechanikusan átfutja. Rábukkan a közleményre, melyben Dr. Schwesterné Marth Mária ezúton köszöni meg az édesanyja, özv. Marth Tihamérné született Kmetty Ilona halála alkalmából érkezett számos részvétnyilvánítást.)

 

Márió

…ilyen faramuci név nincs több. Ez ő. Ezek ők. Hát meghalt az Ilonka mama. Amíg élt, jól kihasználták. A lánya majma volt. Úgy táncolt, ahogy Mária fütyült. Én igazán igyekeztem: „Csókolom, csoooókolom világszép Tündér Ilona…” „Ne csúfolódjon, professzor úr!” Egyszer még pojácának is nevezett. A lánya védelmében. De én nem haragszom. Holtakra semmi rosszat, más ítélet alá esnek… Doktor Schwesterné! Hát férjhez ment, vélhetően egy jóbolondhoz. Akit terrorizálhat, érzelmileg zsarolhat. Képes volt férjhez menni! Lám, nem tört össze. Azaz: hála Istennek, nem tört össze. Ilonka mama… Legyen neki könnyű… odaát. A halál nem félelmetes; azaz csak annyiban, mint az élet maga. Föl vagyok készülve, tökéletesen. Csak előbb még véghez kell vinnem…

 

(Mária március másodikán éjjel fél háromkor felriad; hangosan kiáltozik. Iszamlós a homloka, Richárd a pizsamája ujjával leitatja. Mi a baj, lidérces álom, Marcsikám? Nem akarok nagymama lenni, kiáltja Mária, még nem!)

 

Mária

…és meg fogok halni! Meg fogok én is halni!

(Meg fogunk halni, nem érted? Mária tépi Richárd pizsamáján a gombot. Persze, mondja Richárd, dehát te, a te eszeddel, eddig nem tudtad? És hol van az még, hol van… Már nincs kockázat, hogy lezuhan a géped… Nem a mikor, hanem hogy egyáltalán! Mária püföli a paplant. Richárd lefogja. Cirógatja, babusgatja. Nem szabad erre gondolni, mondja, annyi szép dolog van még előttünk, és én annyira szeretlek téged, hamarosan elkészül a házacskánk, a kert! Akár tengerre is szállhatunk, Odesszától a Litva-hajóval, és holnaptól Blanka néni is beáll, a háztartásban tehermentesít… Megviselt anyuka halála, még nem heverted ki, bogárkám, ennyi az egész, spétreakció…! Mária lassan, fokozatosan nyugszik le. Richárd belediktál egy Eunoctint.)

 

Richárd

…a pánik nem vezet sehová. A drágám, most még kapálódzik a hiúsága, aztán ő fogja a kicsit a legjobban szeretni! A halál pedig természetes. Ha itt az ideje. A messzi-messzi jövőben. Az a természetellenes, ha közben ezen emésztjük magunkat. Ha rágódunk azon, ami úgyis elkerülhetetlen… Szerencsétlen Barbara, az utolsó percig, még harmincöt kilósan is, kopaszon is reménykedett…

 

(Március végén Mária és Richárd felszámolják anyuka holmiját. Márk téblábol, Angelika a fotelban piheg, vigyázzatok a hasamra, mondja, és ha már Márké a lakás, legalább valami emlék jusson! Neked van lakásod, mondja Mária, ne légy igazságtalan, kisszívem! Az Lóránt öröklakása, ócska garzon! Angelika feláll, rátámasztja a pocakját a tükrös fésülködőasztalka lapjára. Közös vagyon, mondja Richárd, most már éppúgy a tied! Jog szerint. Jog! Márk legyint, ami a jogot illeti, a jog le van szarva. Apa is albérletbe kényszerült, amikor el kellett neki a lakásból költözni! De hát az tényleg az enyém, a nagyi lakását, az én gyerekkori otthonomat cseréltük ketté érte, még annak idején, ezt ne felejtsétek! Különben is, így egyeztünk meg, kiáltja Mária, viszonzásul elengedtem a gyerektartást! Angelika beleszól: Ne hánytorgassuk a régi dolgokat, és főleg, ne civakodjunk! A marakodásból egy életre kijutott a dicső Márió idején! Márk letottyan a szőnyegre, a cipőfűzőjét köti. Ugyan, hugi! Azért jó fej volt, a maga módján. Jókat lehetett dumálni vele. Persze, mondja Angelika, amikor éppen nem rohant. Egyik lába itt, a másik lába ott. Nem emlékszem, hogy valaha is, legalább egy órácskára, megült volna a fenekén. Még társasjátékozni se lehetett vele, csak bámult a levegőbe, folyton elfelejtett a kockával dobni… Egy kicsit habókos volt, mondja Márk. Richárd összeveri a tenyerét, hölgyeim és uraim, térjünk a jelenbe vissza! Remélem, mondja Angelika, az én gyerekemnek lesz majd apja, hosszú távon is! Mária felemeli a hangját: de hiszen senki se vette el tőletek az apátokat! Senki sem akadályozta, hogy bármikor találkozzatok! Nyugi, mama, Márk Mária vállára teszi a kezét, biztosan megvolt apunak is az oka, hogy csak ritkán támadt miránk gusztusa… Angelika sóhajt: Apu egy szerencsétlen flótás. Azóta se vitte semmire. Már a harmadik nővel él, de alighanem ez is lapátra teszi! Született balek, teszi hozzá Márk, nem véletlen, hogy én nem nősülök! Srácok, Richárd szokatlanul kemény hangon szól, ne legyetek ízléstelenek! Ez nem pletyka-délután. Inkább pakoljatok ki a szekrényből, szaporán. Angelika hozzábújik, cicásan, a hasát oldalt tartja. Te leszel a valódi nagypapa, mondja, Oroszlánszívű Richárd, te mindig is a szíveden viselted a család sorsát, majd focizol a kicsivel, birkózol vele, tornáztatod! Feltéve, ha fiú lesz, mondja Mária. Angelika három éleset koppant az asztalka üveglapján: Nem akarok lányt! Az csak hátrányos helyzetű, ezen a férfiaknak berendezett világon… Ragaszkodom a fiúhoz! Mária hirtelen felsír, ne csináld ezt, csak ezt ne, Angelikám… Dehát most meg mi a bajod? Értetlenül körülállják.)

 

Mária

…bizony, bűn. Befolyásolni, azt hinni, hogy beavatkozhatunk. Érkezik, akinek érkeznie kell. Fiú vagy lány. Egy emberi lény, saját sorssal. Többnyire nehéz sorssal. És ami vár rá: küzdelem, halál…

 

Richárd

…még mindig nem nyugodott bele. Tudat alatt, még mindig harcol.

(Richárd Mária elé térdel. Királynőm, mondja, te leszel a legszebb nagymama az országban. És a legfiatalabb… No hiszen, szipogja Mária, tíz évvel ezelőtt még igen, akkor még a sajátomként mutogathattam volna! Ma sincs másként, mondja Angelika, csókot lehel az anyja arcára, ne izgasd fel magad, még mindig hihető! Márk kontráz, belőled, anyu, egyszerűen nem pusztul ki a fiatalság!)

 

Richárd

…rendesek. Meghatóan rendesek. Végső soron. Csak nehogy megroppanjon Marcsikám önbizalma!

(A te szépséged nincs korhoz kötve, mondja Richárd, kivételes adomány!)

 

Mária

…bezzeg Máriónak ez is szálka volt a szemében. „Túl szép vagy, túl szép. Ez már-már csapda…”

(A holmik végre a szoba közepén állnak, kupacban. Angelika nem hajolgat, a tárgyakra, ruhákra rá-rámutogat. Talán ezt. Talán azt. Márk kijelenti, neki a falakon kívül semmi se kell, elég egy matrac, két szék, egy asztal, fogas a ruháknak. Ebben az antik miliőben úgyis megfulladnék, mondja, most, hogy a nagyi nincs már benne… Kidobni való viszont szinte semmi. Márk tanúsítja, novemberben őszi nagytakarítás címén zsákszámra töltötték meg a kukákat, a nagyi órák hosszat tépkedett a vécében valami papírokat, lehúzta a fecniket, egyszer el is dugult a lefolyó. Igen, készült rá, mondja büszkén Mária. Elég borzasztó, mondja sajnálkozva Richárd.)

 

Mária

…én is így fogom elrendezni. Ha megérem én is a nyolcvanat. Akkor már kétezren is túl leszünk. De a kilencven év is elérhető, ha egészséges az életvitel. Vigyenek csak mindent a gyerekek.

(Ehhez a rondasághoz ragaszkodsz? kérdezi Angelika. A csorba bögrét undorral fogja. Mária kiveszi a kezéből: emlék. Nem tudja biztosan, kié volt, Ábelé vagy Márióé, s azt sem tudja, hogy került ide. No mára elég, mondja, szedjük a sátorfánkat, nincs több lelkierőm.)

 

Mária

…csak a medált és az arany óraláncot tartom meg, amit anyuka az esküvőjén viselt, a ruha derekán, az akkori divat szerint. Kétszer is körülérte a derekát. Annak idején. De háromszor is lecsípetett belőle. Egyszer, amikor Párizsba küldött, aztán az ostrom után krumpliért és zsírért, és negyvenkilencben, amikor Márk megszületett, és a fordítóirodámat becsukatták a gaz Rákosiék. A nyakamban fogom hordani. Már régen fájt rá a fogam, csak sose mertem elkunyerálni. Az összes többi ékszert negyvenhét elején a ráfizetés vitte el, a lakáscsere. Neki ez a szoba-alkóv, nekünk mindmáig a három szobás… Nagyon hiányzol, anyuka. Nagyon hiányzol. Blanka néni fizikailag se pótol téged. Lassú, mint a csiga, slampos, nincs a menükhöz fantáziája. És ez csak a felszín. Hiszen neked köszönhetem az egész, aránylag gondtalan ifjúságomat… Negyvennyolctól már házakhoz járt varrni, mert nem kellett a német-magyar levelező, sőt, gyanús volt politikailag, de házivarrónő, összeszurkált ujjbegyekkel, még az életrajzhoz, a káderlaphoz is jól jött, csak egy kis ante-datálás, hogy már a Horthy-rendszerben is… Szegény jó Ábel, éppcsak a hideg vizet kereste meg, emlegette is Márió, miféle férfi az, aki hagyja a feleségét pénzért dolgozni, persze, ez demagógia, hiszen aztán Márió idejében is dolgoztam… A gyerekek engem vádolnak, érzem, de hát untam Ábelt, halálosan untam, és olyan öreg voltam mellette, ez az érzés nem csak életkor függvénye, hanem a szituációé. Emlékszem, negyvenhat februárjában, az a kopott jogászbál! Talán Richárd is ott ugrált a zöldfülű egyetemisták közt. Talán egymásra is pillantottunk… A huszonöt évemmel, mint egy tizennyolc! Senki se nézett asszonynak. Pedig már harmadik hónapos terhes voltam. Istenkém, ha írni tudnék, akár egy novella

Mari álldogál a férjével, az aula oszlopának dőlve. Mindössze fél éve házasok. A férj két centivel alacsonyabb Marinál, ezért Mari nem viselhet sarkos cipőt. Csak, mint a balerinák, egészen laposat. Szokatlan. Mintha valami folyton hátra rántaná, olyan a testtartása. Nem érzi a taktust, hiányzik az energikus sarok-koppantás. Ezzel indokolja, hogy nincs kedve táncolni. Még van tangó, de már a szving a sikk.

– Áruljátok a petrezselymet, boldog ifjú pár? – Emmuska odakiált. Nincs gúny a hangjában, Mari mégis gúnynak véli.

– Ez már nem nekünk való! – A férj az asszonykát szelíden kézenfogja. – Jobb nekünk kettesben, otthon, összebújva…

– „Jobb nekünk a Vértes vadonában, kis lakunk ott nyugodalmat ád” – szavalja az asszonyka, fölényes és keserű. – Csakhogy én nem vagyok Szép Ilonka! Az a mamám.

– De én sem a csalfa vadász – mondja csendesen a férfi. – Miért vagy ilyen… pikírt?

„A vadász valahol máshol van – gondolja Mari, és hirtelen iszonyúan szomorú lesz. – Uramisten, lehet, hogy tévedtem? És ez itt, mellettem, az ősz Peterdi?”

– Csak ne strázsálj, mint egy háremőr! – próbálja viccre venni, mosolyog, de ez inkább vicsorítás. – Kérd le a szomszédlányt. Az aranyos Emmuskát. Ha már meghívott minket. Illik, hogy táncolj vele.

Ábel kénytelen-kelletlen nekiindul. Emma még magasabb, mint Mari, ráadásul húsos, erős alkat. Komikusak egymás mellett, és Ábel ezt tudja. Azt is tudja, hogy Mari közben figyeli, a tekintetével szinte letapogatja, s mindent, ami nem előnyös, az agya fényképbe rögzít. Igyekszik ügyesen forogni, bekever egy-két egyéni figurát, Emma megzavarodik, és majdnem átesik a férfi lábán.

Mari elnézően int; eltűnik, sietősen, a mosdóba. Hosszan álldogál a hiányos foncsorú tükör előtt. Vizsgálja az arcát; nem tetszik a látvány.

„Azelőtt sokkal szebb voltam – gondolja –, kisebb lett a szemem! És sűrűbb a szemöldököm. És ez a vonás itt, a szájam sarkában! Kellett nekem a hajamat hátrasimítani?”

Ábel tanácsa: akinek ilyen tiszta, magas homloka van, ne takarja, viselje büszkén, szabadon…

Mari gyorsan átrúzsozza az ajkát; egy tincset a szoros frizurából előrángat. A ruha se jó. A hosszított derék, szétnyíló szoknyahóllal, az az ő stílusa. Nem ez az umbetamt, lebegő „seszli”, mindjárt a csípőn! A gyomra így a hasával egybeszalad. Ábel ízlése! De miért kell Ábel ízléséhez igazodni? Akinek a zsebe kétoldalt folyton kidudorodik. Minden van abban. Madzag, kés, zsebkendő, ceruzavég, hogy kéznél legyen.

Igyekszik vissza, amíg tart a zene. Nem megy az oszlophoz, Ábel látóköréből kihúzódik. A tincs a homlokát csiklandozza, ingerli. Azelőtt ilyentájt már harminc táncosa is volt. Igaz, azelőtt földet söprő almazöld muszlinruhát viselt, mély dekoltázzsal, vállra tűzött tüllrózsával. És könyékig érő kesztyűt. Egyszer a Színházi Élet is lefotózta, a társasági hírek számára. Véletlenül nem a pénz meg a rangkórság érvényesült, hanem az annyira szembetűnő megjelenés…

„Nem csak a rendszer… valami más is változott…? Lehet már látni rajtam?”

A nyelve alatt zümmögni kezd egy dallam. Anyuka szokta énekelgetni, a konyhában, miközben a rántást kavarta.

„Ó te kicsi göndör hajam, hová lettél? Talán bíz a kontyom alá tekeredtél? Oda bizony, oda én, le sem ereszkedem én, soha többé…”

Soha többé.

„Never more… and quoth the raven, never more…”

Valami baljós suhan keresztül a termen. Mari megborzong, felágaskodik a karján a pihe. A táncolók összemosódnak, áthatolhatatlan ködfüggöny túlsó oldalán. Mázsásnak érzi a lábát.

„Azok ott és én itt. Nincs visszatérés.”

Egy fiú meghajol előtte, elmormolja a keresztnevét. A ritmusra vadul rázni kezdi. Mint a báb, Mari követi. Idegenül lötyög a feje.

– Szünet! – kiáltja a zenekar. A partnere megszorítja és magához húzza Mari derekát. – Menjünk ki – kacsint. – Akár egy császárkörtét is megihatunk, babuci, mi ketten…

Magas fiú. És hirtelen valami személytől független elektromosság. De Ábel, mintha úszna, a két karjával átszeli a tömeget, a terem másik feléből éppen közelít.

– Hahó, jövök már, Maricskám… itt a felmentő sereg! – s mint a pékkutya a meleg kiflire, lelkesen vigyorog. – Sorry – mondja Mari a táncosának, ostoba-kedélyesen. – Ihol a férjem.

A fiú biggyeszt, elpárolog. Ábel biztatóan megpaskolja Mari kézfejét.

– Csak nyugodtan táncolj, Maricskám. Tudom, hogy mennyire szerettél…

– Táncolni sohasem szerettem – mondja Mari mogorván.

– Nem? – Ábel szeme elkerekül. – Hát akkor mi a csudát élveztél annyira a bálokon?

– Hódítani…, és megszámolni a táncosaimat… Persze, annak az időnek vége! – Mari reménykedően a férjére pillant. De Ábel helyesel:

– Annak bizony vége! Viszont micsoda páros boldogság, amit kaptunk cserébe!

– Gyerünk haza! Minek ez a majomkodás, nekünk már…?!

– No azért búcsúzóul még megforgatlak!

– Gyerünk haza… nincs kedvem!

– „Kettecskén, ha jő az éji óra kettecskén…” – dúdolja Ábel, csillog a szeme. – Értem én, értem!

– „Kettecskén, bús öregek… – Mariban egy másik dallam kél –, árva a ház, nincs kacagás…”

– Talán innod kellett volna valamit – mondja Ábel, később, s odébb hengeredik a kétszemélyes „Hangulat”-heverőn. – Ma nagyon lelombozódtál, Maricskám édes!

– Csak elfáradtam. Reggelre kialszom – ígéri Mari.

„Agyő, ifjúság.”

Megvárja, amíg felhangzik Ábel halk horkolása. Ki-be, ki-be, a férfi egyenletesen, szabályosan szedi a levegőt.

Mari nem tud hang nélkül sírni. Így hát nem is sír. Félkönyökre támaszkodik, nézi a gyermekien gyanútlan arcot.

„S ez így lesz mindig… akár negyven-ötven évig. Mindig ugyanazt a fejet fogom magam mellett, a párnán látni.”

Megrémül.

„De hiszen csak fél éve… és a szívem alatt új élet… És ez igazi szerelmi házasság… igazi! Ő hozott ki a kételyekből, a félelemből, a légópincében… Ne vigy minket a kísértésbe… szabadíts meg a gonosztól…” – Átfogja a két karjával a vállait, és lassan-lassan álomba ringatózik: „Majd ha a baba itt lesz… csak már megvirradna.”

 

Mária

…aztán még hat évet éltünk együtt. Még egy fiúgyereket is szültem neki. Pontosabban tőle. De hiába.

(Elaludtál, anyu? kérdezi Angelika, gyere vissza hozzánk, huhu…! Mária feláll a fotelból. Drága kislányom, de jó, hogy megszültelek… Mennyire szeretlek!!! Angelikához lép, mohón, cuppanósan csókolgatja, jaj de féltelek…! Angelika feszeng, egy kicsit odébb húzódik, anyu, mi ütött beléd? Nem szoktál te így édelegni, nyalakodni… tartogasd a puszi-záport az onokádnak! Mi is itt vagyunk, mondja Márk, az ám, még majd féltékeny leszek, mondja Richárd.)

 

Richárd

…most vált át benne örömmé a dolog! Hál’istennek, megint túl vagyunk egy belső konfliktuson!

(Villő a fodrásznál ül, búra alatt. El-elbóbiskol, föl-fölriad. A „Gondolatok Könyve” az öléből a földre csúszik. Hagyja csak, kedveském, mondja a manikűröslánynak. Ovális, nem túl hosszú körmöket kérek, s pasztell-lakkot, ami aztán megy ehhez a hajhoz… Vöröshöz vörös pászol, mondja a manikűröslány, hölgyem, tessék nyugodtan merész lenni!)

 

Villő

…muszáj újítani. Márióm talán a vöröset szereti. Célzott is rá, hogy ha már festem, hát ne az eredeti sötétszőkére, hanem valami élénk színre inkább. Legyen meg a kedve, mostanában úgyis olyan lelombozódott, alig lehet fölcsiklandozni. Pedig kell az ellensúly, az ő szellemi terhelése mellett. És igenis még lehetne gyerekünk, csak egy kicsit gyakrabban kéne együtt lennünk. Ha én le tudom a fizikai fáradtságot nap mint nap gyűrni! „Omnia vincit amor.” A szerelem mindent legyőz. Későn kerültünk össze, sok a pótolnivalónk. Ezen a téren is. És megmondta az orvos, a változás korában fontos az intenzív szexuális élet, félig-meddig gyógyszer, a hormonkúra csak kiegészítő… De az is igaz, nem vagyunk tengerimalacok, hogy folyton egymásra másszunk, nem a mennyiség, hanem a minőség… Bezzeg szegény Rezső, furtonfurt rámugrott, dumm-dumm, aztán zavart a küretre!

(Márió a vécén kuporog. Cigarettázik, a neszkávét kortyolgatja. Nézi a lazuló csempéket, az ajtó keresztalakú fabetétjét.)

 

Márió

…Isten ments, hogy a spórolt pénzéből megvegye a Trabantot! Azzal érvel, az arany lélek, hogy nem kéne buszoznom, taxit igénybe vennem, ő sofírozna mindenhova, amikor csak nem dolgozik… Részben folyton szolgálatban van, részben pedig az ég óvjon attól a kocsitól, amit ő vezet! Ötvenhez közel már nem képes az ember a szükséges rutint megszerezni, s ez az eufóriás állapot, amibe belehajszolta magát, illetve ami a klimaxban a nőknél sajnos természetes, végképp a kocsi ellen szól… És Trabant! Én és egy Trabant, nevetséges…! Ha akartam volna autót, vehettem volna, akár Renault-t is, még „aktív kereső” koromban… de az ember legyen tisztában a képességeivel. Lassúak a reflexeim, vezetés közben is elgondolkodom… Amíg taxi van a világon, az amúgy is kényelmesebb! És legyünk őszinték, még csak az hiányzik, hogy egy nő kísérgessen, állandóan a sarkamban, fuvarozás címén! Nem mintha bármi tilos helyen járnék. Csak a tudat, hogy cérnára vagyok fűzve, már a puszta tudat is elviselhetetlen. Ezt nem tudják a nők, még ez az arany Villő sem, megérteni. Mária sem értette, nem azért kell a derék Ábeltől elválnia, hogy aztán rögtön új házasságba rohanjon… hanem morális okokból. Nem fogok osztozni rajta, hiszen elkerülhetetlen, hogy muszájból Ábellel is lefeküdjön…Azt is ezerszer megmondtam neki, két dudás egy csárdában nem fér meg, eleinte szakítani akart, képes volt még egy gyereket összehozni Ábellel, amikor három hónapig nem találkoztunk, hogy az majd elűzi a szerelmünket, győz a kötelesség! Egy frászt! Micsoda naivitás; csak még bonyolultabb, még kétségbeesettebb lett minden. Végül is talán mégis elvettem volna, de Máriában sose lehetett teljesen megbízni, mindig körüldongták, és ő ezt élvezte… valósággal lubickolt. Legyünk őszinték, belépett a „Jágó-effektus”, „apját is megcsalta, téged is meg fog…” …Ábellel is elbánt, velem is el fog bánni! Az az egy-két ügyem közben, annyira más! Férfinél annyira nem számít, s őt minden egyes eset után csak még jobban szerettem! Valószínűleg ezt sem értette volna meg, de ez szerencsére nem derült ki. Még csak nem is gyanakodott! Olyan hiú volt, hogy el se tudta képzelni, hogy őmellette más is labdába rúghat, egyáltalán… Hát persze, ami igaz, az igaz, legyünk őszinték, nőben ritka példány. Már az első találkozásnál elképesztett, mikor is? negyvenhét végén, abban a parányi fordítóirodában, egy ennyire szép, nőies nő, és a tudományos szöveget szinte kapásból fordította, én franciából nem voltam perfekt, ő bezzeg igen… Még ma is elkelne, legyünk őszinték, valami kontroll… Valaki, aki a szavak mögöttesét is érti. Valaki, aki néha vitatkozni mer. Persze, csak módjával, inspiratíve… Ugyanakkor Villőnél hálásabb hallgató nincsen. És az övé legalább nem színlelt rajongás. Nála valóban termőre fordul minden mag; kis csillagom, azt mondta, ebben reménykedik szexuális téren is, a „fogantatásban”, ráhagyom, tapintatosan kell kezelni, már-már erotománia, a klimax nagyon megviseli, de hát nem pocsékolhatok el minden energiát… Egyre nehezebb valamit létrehozni, ebben a poshadt, szellemellenes közegben, mindenki fél szabadon gondolkodni, kiadó, lektor, idegen ez a szakrális fogalmi nyelv, idegen… és az emberek csak jönnek-jönnek, átcsurog rajtuk, amit beszélek… Legyünk őszinték, szinte nincs is életem, köznapi életem, akár nagyapa is lehetnék már, egy-két órára az még nem olyan terhes, de semmi történés, áll a világ és én születtem megmozgatni azt, így érzem, a hamleti szituáció, egy kicsit tovább komplikálva, erre mondta Mária, „stopp, vigyázzunk, itt a határ, ahol az elhivatottság könnyen átcsaphat…” És ez a rohadt székrekedés! Minimum húsz perc az értékes időből!

 

(Június nyolcadikán este kilenckor Lóránt telefonál Máriának: végre jelentkeztek a fájások, Angelikát az Üllői úti klinikára vitte, az orvos túlhordást emleget, és széklet van a vizeletben. Várjunk reggelig, tanácsolja Richárd, de Mária azonnal fölpattan, ott kell lennem, kiáltja, neked persze nem kötelező… Csak nem képzeled, hogy magadra hagylak, mondja Richárd, hát ennyire nem ismersz még?! Máriát már nem engedik be a szülőszobába. Időnként nyílik az ajtó, a fájdalom-ordítás hullámokban tör a várakozókra. Ez ő, ez ő! kiáltja Mária. Legalább négyen szülnek, Lóránt nyugtatgatja, de a keze remeg, ideges taktust ver a lába. Adtatok elég pénzt az orvosnak?! kérdezi Richárd. Harminckét éves korban, első gyereket megkockáztatni! mondja Mária szemrehányóan. Nem rajtam múlott, Mária kedves, hogy csak most, már ne is haragudj… Lóránt ingerülten felugrik, fülét az ajtóra tapasztja.)

 

Mária

…én megölöm ezt a fickót, ha ennek a gyereknek baja esik. Az én Angikámnak. Az ő keskeny csípőjével. Mit tudják ezek, mi egy szülés! Én állítólag könnyen szültem. Köszönöm szépen! Gátrepedés, aztán tejláz. És az a megalázó pozitúra. Fölnyomják a térdemet, belémnyúlnak, két kézzel tágítanak, a sarkam csupa vér. Pedig már látszott a feje. Amikor Ábellel bementünk. Gyalog. Soha nem éreztem olyan fizikai fájdalmat, mint szüléskor. Soha. Ha nem is tartott sokáig, három óra, azt mondták, az semmi… És Márkkal se volt könnyebb, az egész kilenc hónapot végigrettegtem, egyrészt, mert már tudtam, mi vár rám, másrészt lelkifurdalásom volt, mi lesz, ha büntetésből halva születik, vagy nyomoréknak… Édes kicsi Angikám, nemrég még lepke-masnival a hajadban az ölemben csücsültél és macska-egeret játszottunk, én voltam a jóságos, vegetáriánus macska és te a rémült, menekülő kisegér, és most itt kínlódsz, tőlem elzárva, és én nem tudok neked segíteni! A gépen legalább, ha valaki rosszul lett, vagy viharzóna, sőt, hatvanegyben a svájci Alpok felett az a technikai zűr… Cselekedhettem, függött tőlem valami, veszélyhelyzetben voltam igazán önmagam… Bezzeg ötvenhat októberében, a kijevi karantén…! Több mint egy hétig ott dekkoltunk, nem landolhattunk, majd megevett a fene, mi van otthon a gyerekekkel, anyukával, és a hazám… És Márió, vajon nem keveredik-e bele túlságosan, mert az oroszok a kiugrást úgyse hagyják, csak illúzió…! Angelikám, a tíz körmömmel kaparom ki a szemüket, ha valamit itt ezek a pancserek elfuserálnak. A tehetetlenségbe őrülök bele!

 

Richárd

…ó, az áldott anyaszív! Csak ki ne boruljon. Túlságosan is a lelkére veszi. Túlságosan.

(Ezen az éjszakán Villő és Márió sem alszik. Villő fegyelmezetten fekszik, háton; a beszűrődő fénycsíkokat kémleli. Márió az ágy szélén hintáztatja a felsőtestét, a papucsa orrát bámulja.)

 

Villő

…megijedtek a kisöregek, odabenn, a körmömtől. Viola néni azt mondta, mintha vérbe mártottam volna… Ez a hajszín is kurvás, a saját munkatársaim nyersen a szemembe vágták… És nem sikerül. Nem jön Gábriel arkangyal, hozzám nem, semmiféle örömhírrel. Hogy asszony, ne félj… méhedben fogansz…

 

Márió

…tudom. De nem tudom kifejezni. Talán jobb volna, ha nem is tudnám. „Ne félj hát, Jákob, te szegény féreg, … magam vagyok a gyámolod…” Ne hagyj el. Megígérted.

 

(1979. Húsvét, nagyszombat este. A böjti szelek épphogy elültek. Richárd trikóra vetkőzve a tízhónapos Tímeát fürdeti. A hajlatoknál is beszappanozza. A gyerek közben kapkod az úszkáló műanyag kacsa után. Pi-pi, mondja. A kacsa kicsúszik a markából, Tímea dühös lesz, belevág a vízbe, a szappanos lé Richárd szemébe fröccsen, Richárd prüszköl, nevet, az anyád, nézd má’, mit csinál, Marcsikám, a kis büdös! Mária a frottírlepedőt készíti, ő is nevet, fejcsóválva, miért nem hagyod rám, ha nem bírsz vele, csurom egy lucsok lettél! Csak nem te fogod emelgetni?! mondja Richárd. Valld be, hogy élvezed! mondja Mária, de most már elég, tedd ki a padkára! A Má-mami megtörölget téged… kicsi tenyered… kicsi talpad… ne tépd a hajam! Bebagyuláljuk a fejecskédet! Richárd, te mehetsz… Persze! Richárd megcsókolja Mária tarkóját, a mór megtette kötelességét, a mór mehet, na jó, hagylak édes kettesben, de ne játszadozzatok sokáig, a Híradó téged is érdekel!)

 

Richárd

…nem hittem volna, hogy egy ilyen kis pisist ennyire lehet szeretni! Leveszi az embert a lábáról. Ahogy gügyög, teli szájjal rám vigyorog, és már látszik a rizsszem fogacskája… Persze, minden csecsemő szép, de ez annyira formás, és hosszú pillái vannak és sűrű haja… bronzos barna haja, mint Marcsikámnak, esküszöm, rá hasonlít, még a természetében is, amit akar, azt kiköveteli, de nem undokul, hanem hízelkedve… nyújtogatja a kacsóját. Nem hittem volna, hogy így kikupálódik, az a kopasz, hámlóarcú, kukaclábú poronty! Marcsikámnak se tetszett, úgy kellett könyékkel meglökni, szóljon már egy jó szót, folyton azt hajtogatta, mi van Angelikámmal, mi van Angelikámmal… Hál’ istennek, visszatért normális kerékvágásba az élet, szívmelengető, ahogy ragaszkodnak egymáshoz, a legmerészebb várakozásomat is felülmúlja, milyen mintanagymama…! Szinte megfiatalodott, nem mintha egyébként öreg lenne, de most valami csitris vibrálás… Ha féltékeny típus volnék, rosszul esne, hogy szinte kizár, ahogy Tímeát szinte jobban szereti, persze, ez csak látszat, első unoka, végre van testre szabott elfoglaltsága! Angelika is örül, ha hétvégére a kicsit leadhatja. „Nálatok jó helyen van, papóca…!” Blanka néni megfőz, a pelenkákat kimossa, én fürdetek és dobálom a levegőbe, hogy csak úgy visongat a kis büdös, Marcsikámra a lelki foglalkozás marad, a mese… mert nem lehet ám elég korán kezdeni, a fantázia-játékok, hogy mit ki nem talál, bámulatos az én Marcsikám, bámulatos! „Hu-hu bagoly” és „Au-vau kutyuska”, persze Angelika azt mondja, ebből a kicsi úgysem ért még semmit, és főleg, semmire se emlékszik vissza, kár az ekkora gőzért! De az én Marcsikám elmélete szerint tudat alatti hatás, az első benyomások az embert egész életre elkísérik… Angelika bizony néha túl reális. Pedig én aztán tényleg a realitások talaján! Mintegy ellensúlyként. Muszáj… Csudálatos egy ilyen kis kölyök. Csudálatos. Persze, nem állandóra. Egy-két napra, maximum. Rákoncentrálva. Rászánva az időt. És nincs az a nyomasztó szülői felelősség, mint egy sajátnál… Nagy élmény. De azért nem hiányzik a permanencia. A mi korunkban.

(Mária a fürdőszobatükör előtt áll, karján Tímeával. Na ki van itt? kérdezi. Nézd csak… a Má-mami és az ő Tímeája… Az én Meám. Mea és Má-mami. A két bajadér…)

 

Mária

…és azt is hiába mondogatja Angelika, hogy ez csak gügyögés és semmit sem jelent, tízhónapos gyerek nem beszél… Persze, hogy nem beszél. Csak öntudatlanul ismétli, amit annyiszor hall. Mária-mama. Ebből lesz a Má-mami. Most csak mááá… mááá… maaa… maaa… De én tudom, hogy ez én vagyok! S nem igaz, hogy minden gyerek szép. Akadnak kifejezetten nudlifejű vagy dinnyefejű csecsemők is, legyünk objektívek! Nem a külső számít, de ez tényleg gyönyörű. Különleges. A barna hajhoz a zöld szem, Lórántból a legjobbat, a zöld szemet örökölte. Uram-Atyám, mi van, ki van egy ilyen tekintet mélyén, micsoda titok, micsoda szentség! Angelikám azt mondja, csak aranyos-bambán bámul, nem vitatkozom, pedig micsoda roppant egzisztencia, így korlátozva, beszorulva… Márió tudná, miről van szó. Egyedül Márió. És talán anyuka… Édes anyukám! A dédunokádat már nem csucsujgathatod. Te adod a példát, édes anyukám. Nem ám a saját nagyanyám. Semmi pozitív emlékem nincs róla, csak az a rohadt cseresznyés kalap, mint a Nyugati boszorkányé, az Ózban. Telis-tele viaszcseresznyével. Sárgás-pirosas, fényes cseresznyék. Lehajol hozzám, kegyes üdvözlésre, és én odakapok, mohón letépek egy cseresznyét, viszem a számhoz. Akkor egy csípőset, nagyot ráüt a nagyanyám a kezemre. Fáj, de nemcsak kívül, belül is. És még ma is fáj. Még ma is meg vagyok sértve. És még ma is eszembe jut, ha cseresznyét eszem. Édes anyukám, bezzeg te soha, egy ujjal se nyúltál az én haszontalanjaimhoz, pedig hát nem voltak mintagyerekek, se Angelika, se Márk. Ezt a legelfogultabb szeretettel sem lehet állítani. Legyünk objektívek, ha te nem vagy, talán el is kanászodnak. Vagy az én sorsom alakul alapvetően másként. Mert Ábel anyja…! Rá aztán nem építhettünk. De hát Istenem, legyünk objektívek, vidékről utazgatni, unokázni, nem olyan könnyű. A válás után pedig valahogy végleg elszakadtunk… Ő se keresett, mi se kerestük. Ábel se szorgalmazta. A gyerekek, sajnos, még a temetését is lekésték, három óráig vesztegelt nyílt pályán az a dög vonat. Ábel erre a csöppségre se nagyon kíváncsi. Angelika szerint talán ha négyszer látogatta meg őket, most éppen nincs nő mellette, hova is vinné hétvégére a kicsit, ez érthető! Különben is, Richárd az ideális nagypapa! Richárd nélkül minden nehezebb lenne. Ha a kicsi föl-föl sír, fél éjszaka is türelmesen együtt virrasztunk. Modern elv: hadd sírjon, szoktatni kell! De én nem bírom a sírását. Hátha fél. És a félelem iszonyú… Márió ilyen körülmények között már rég kifutott volna a világból, Richárd helyében… Ó, ez a két-három, száraz év, a kapkodás, a légvárak, hogy most aztán nyugdíjasként, végre törődhetek igazán magammal, nincs kötöttség, olvashatok, elmélkedhetek, megvalósíthatok a lelkemben valami lényegeset… persze, ez sem volt tévedés, vagy éppenséggel zsákutca, mindez továbbra is nagyon fontos, de értelmes cselekvés nélkül az egész valahogy féloldalas… Amit az enyémeknek megadni nem voltam képes, legalábbis maradéktalanul nem, az unokámnak most megadhatom. Pótolok mindent, Angelikámat tehermentesítem. Fantasztikus érzés! Ha előre megjósolja valaki, hát kiröhögöm. Holnap Húsvétvasárnap, Feltámadás! Én is feltámadtam, köszönöm! Ünnepi ebéd, jön Márk és Angelikáék, együtt ünnepel a család. Finom menüt terveltem ki, Blanka néni megfőzi. Lám, nemcsak halál van, hanem igenis, mindig új élet… Újjászületés! Tímeám, boldogságom, becézhet Timinek, aki akar, nekem Mea vagy és én neked Má-mami…

(Villő a sütő előtt kuporog a konyhában. Egyik kezében kockás törlőrongy, a másikban a „Száz híres regény”. Figyeli, mikor sül meg a diós-mákos beigli, s közben a Karenina Anna tartalmát olvassa.)

 

Villő

…két legyet egy csapásra! csak semmi üresjárat! Speciel a Karenina Annát ismerem. Még lánykoromból. Csak fel kell elevenítenem. Én Karenint is sajnálom. De legjobban a kis Szerjózsát. Egy gyereket, férfiért ott hagyni! Ezt Anna is érzi, a lelke mélyén, épp ezért furcsa, hogy aztán a szerelmétől született kislányt nem képes olyan hevesen szeretni, én ezzel másképp lennék. jó volna ezt a témát Márióval megpendíteni, de Márió az ilyesmitől idegenkedik, szerinte a regényekről beszélni iskolás tempó, és különben is, minden bonyolult, semmi se fekete-fehér… És nekem úgyis megvan az ösztönös intelligenciám, hogy a saját véleményemet kialakítsam. Méltóvá kell válnom erre a bizalomra. Hiszen egyébként sose zárkózik el szellemi tanácsot adni. Érdemi kérdésekben. Jajaj… ha ez odaég…!

(Villő kinyitja a sütőajtót, a konyharonggyal a füstöt ellegyezi. Márió előbukkan a szobából, a plüss házikabátja kifordítva, a mellkasán egy kissé megfeszül. Mi ez az oltári bűz? kérdi kedélyesen. Villő ingerült. Talán szörnyű bűz, miféle kifejezés ez, „oltári”, a te szádból, Márió! Különben éppcsak odakapott… Márió elképedve bámul Viliőre: te akarsz engem kioktatni, még majd ezt is megérjük…? Villő a tepsit a konyhakőre kicsapja. A könyv széthajtogatott gerinccel a tepsi mellett hever a kövön. Márió felveszi, simít rajta, becsukja, a fejét csóválja. Könyvvel így bánni!! Villő a kezét gyorsan vízsugár alá dugja. Talán nem lesz hólyagos, mondja, ne haragudj, egy kicsit feszült vagyok, ha elrontom a süteményt, mit tálalok neked a spékelt bárány után desszertnek? Ugyan! Márió nyájasan átöleli Villőt, aranyszív, hát fontos ez? Beigli vagy nem beigli, ez húsvétkor a legfontosabb? Nem, dehogy, Villő röstelkedik, csak hát… Márió indul vissza a szobába, a küszöbről hátraszól: csináltál diósat is?)

 

Márió

…legyünk őszinték. A beiglit megzabálom. Amit ez a drága lélek összemesterkedik. Igazságtalan vagyok. Még mindig nem becsülöm eléggé a gondoskodó természetét. Ezt az önzetlenséget. Máriával bezzeg ilyesmi föl sem merült. A Mézes Mackóból hozatott hideg kaját, franciasalátát, sajtkrémes sonkatekercset, azok az egyen-ízek! Nagypénteket viszont, legyünk őszinték, képes volt átélni, hogy mi is az a Golgotai Misztérium, nem kellett neki magyarázni. Ugyanazon a szavakon ugyanazt értettük. Dehát hol van már a tavalyi hó?

(Villő leteszi a konyharuhát és a kötényt. Márió után szalad, hát akkor beszélgessünk, mondja, most már nem érdemes a munkába temetkezned, mindjárt vacsora, csak hagyom a beiglit egy kicsit kihűlni. Húsvétkor mindig elszorul a szívem, olyan borzasztó a keresztút, a kínhalál… és valahogy az üres sír, a feltámadás nincs olyan elevenen megírva…! Ez nem stíluskérdés, mondja Márió, ezt valamiképpen az embernek magának is át kell élnie, hogy valamelyest megérthesse. Én ilyenkor a Szűzanyára gondolok, mondja Villő, hogy mit érezhetett szegény a Koponyák hegyén. A szeme láttára haldoklik, tusakodik a fia! Dehát Ő beavatott volt, nem közönséges asszony, a Szűz Szófia lakott benne, mondja Márió csendesen, vállalta ezt a szenvedést! Villőt megint elkapja az indulat, a verejték elönti, az arca fölpiroslik: Ha nekem lenne végre gyerekem, én megvédeném, vagy vele pusztulnék! Az biztos…!!! Csacsiságokat beszélsz, aranyszív! Márió hozzálép, megcirógatja az arcát. Együnk inkább, korog a gyomrom!)

 

Villő

…Zakariásnak is megjelentette Gábriel, hogy az idős Erzsébet fiat szül. Márió annyira közel van az égiekhez. Annyira közel. De Márió nem álmodik, soha nem álmodik, azt állítja. Igaz, altatót szed. Az elnyomhatja. Pedig ért az álmok nyelvén. Mások álmait mindig kibogozza. Csak ne jönnének olyan sokan. Csak ne füstölnének, mint a gyárkémény. És vigyáznának jobban a szőnyegre… Márió az ő bajaikat százszázalékig át tudja venni. De mintha az nem bántaná, hogy nincs gyerekünk. S talán azért nincs, mert ő nem akarja, teljes hittel. Közben. Nem erre összpontosít. Nem elég erős a hívás… Talán mégiscsak ő a ludas…

 

Márió

…mi lesz majd a tényleges menopausában? Ha ez a labilitás rögzül? S ezek a jajvörös karmok! S ez a lilahagyma-haj…! A barnás bronz, az igen. Az egy inspiráló árnyalat. Nagy türelemre van szükség. És persze szeretetre. Anélkül minden semmi. Zengő érc és pengő cimbalom… Majdcsak megmoccannak a dolgok… Nem fogják tudni megakadályozni, hogy megjelentessem. Ez az élénk, pezsgő periódusom, már kilenc teljes hónapja, hála, hála! Nem véletlen, bebizonyosodott: hatvan után nyílik csak meg az utolsó zár, az Én megszerzi az uralmat a „persona” felett… Ez az én gyermekem, szellemi gyermek, a könyvem, „Az értelmiség nyomorúsága”. Annak, akinek füle van a hallásra. Szerencse, hogy a gonosz néha ostoba is, föl sem meri tételezni, hogy azt olvassa, amit olvas. És ha hiteles a szöveg, még a kihagyások is ordítanak… Az a lényeg, hogy belelendültem. Egy-két év és elkészülök. Elkészülni, de nem kikészülni! Mennyi minden múlik akár egy szimpla igekötőn…

(Villő díszíti az asztalt. Ibolyás szalvétát tesz a tányér mellé; a vázában barka. Festett tojás a kenyérkosárban. Kettőnknek, nem túlzás ez a fakszni? kérdezi Márió. Te nem akarod, hogy teherbe essek, Villő felcsattan, hát akkor ne panaszkodj, hogy csak ketten vagyunk! Én?! Márió felugrik. Én vagyok az oka? Nem a néhai férjed? Nagyanya lehetnél már, ha akkor… ha még idejében! Tömeggyilkosság, voltaképpen, ami ezen a téren, ebben az országban folyik! Villő sírvafakad, sok volt a mai nap, nem szóltam egy szót sem… A bárányt bekentem bazsalikommal, van torma is…)

 

Villő

…irtózatos művelet. Néma kivégzés. Valami koccan a pléhtálban. Hányinger. „Fiú vagy lány volt, főorvos úr?” „Nem mindegy már, kedves…?” És mindig fájdalom nélkül, ezt elintézte Rezső a kollégákkal, injekció, az egész altest elzsibbad. „Viszont kockázatosan elvékonyodott a méhfal, talán tessék tablettákat szedni, már lehet nyugatról szerezni, protekcióval, a mellékhatás elhanyagolható…” De akkor mitől görcsöltek a végtagjaim, mitől szúrt a mellem, zúgott a fejem? Rezső nem vigyázott, „az nem a férfi dolga, a megszakítás káros az idegrendszerre, gumival pedig csökkentett élvezet, a szexus célja az örömszerzés…” Késő bánat. Meghaltak, mielőtt megszülettek volna. Nem, mégsem ketten ülünk itt. Egy egész árny-csapat. Ők sose támadhatnak fel… Sose… Ha marad a mákosból, beviszek kedden az öregeimnek egy kis kóstolót.

(Márió megérinti Villő vállát. Ne sírj, mondja, nem úgy gondoltam, hiszen miről is tehetsz te, bogárka? Ne rontsuk el az ünnepet! Vagy csak a tormától könnyezel? Nekikezd a vacsorának, az arc mimikát fölnagyítja. Hmmm… csodálatos puha a hús, és ez a fűszerezés…! Fűszer nélkül mit sem ér!)

 

Márió

…annyira szánandó. Amikor liftezik a hangulata. Föl-le. Föl-le. Ilyenkor nem teljesen beszámítható, rá kell hagyni. De azt nem bírom, ha igazságtalanul okolnak. Mária is mindig engem okolt. Pedig neki aztán sose kellett abortuszra mennie! Az elővigyázat a férfi lovagiassága. Persze, Mária azt mondta, csak azért vigyázok, nehogy véletlenül úgy maradjon, s akkor aztán vállalni kell a felelősséget, mert ő a gyereket úgysem hajtaná el, a hitével ellenkezik. Ezt lehetett becsülni benne. Villő sokkal képlékenyebb, de bizonyos vonatkozásban ez előny. Ha az ember a ténnyel nem él vissza, sőt, az ő javára formázgat rajta. Csak sokkal-sokkal óvatosabban! Aranyszív, kicsi pofám… Így középtájt szoktam elakadni az írásban, most kell az erő, az összpontosítás, csak résen lenni, mert az elcsépelt gondolatok is fürgén, gördülékenyen kínálkoznak: új köntösben régi kurva… Csak úgy omlik ez a diós a nyelvem alatt! Felséges…

 

(1981 nyarán Mária és Richárd a balatonvilágosi nyaraló frissen kövezett teraszán üldögélnek. Az idő délutánba hajlik. Huszonhét fok Celsius, árnyékban. Richárd hideg sört iszik. Elégedetten, lazán hátradől. Mária a nádszék karfáján nyugtatja a kezét, fegyelmezetten, L-alakú testtartásban. Az utolsó szög is a helyén van, mondja Richárd, két év szakadatlan meló, mégis, csak úgy elröpült, nem akartad hinni, hogy valaha is elkészül, pedig hát mit féltek, kicsinyhitűek…? Jaj, csak ezt ne, mondja Mária, egészen más szituáció, a vihar lecsendesítése a tavon, Máté nyolc-huszonhárom. Másutt ugyan némi szöveg-variáció, de a közlés-tartalom ugyanaz: „Miért féltek annyira? Még mindig nem hisztek?” Ezek Jézus Krisztus szavai a bárkában rettegő tanítványokhoz. Nem helyes az ilyen profanizáció, Richárdom! Szédületes az emlékezőtehetséged, Marcsikám, ilyen dolgokban kiváltképp, mondja Richárd, felkel, az üres sörösüveget a kerti csapnál elöblíti. Hogy a bűz bele ne száradjon… Én csak úgy szólásként használtam. Nem szándékom a te szentírásodat profanizálni… Mária kinyitja, majd lassan becsukja a száját. Hallgat. Majd újra megszólal: Ami azt illeti, szívem, itt minden a te érdemed! A te energiád, a te pénzforrásaid nélkül, az én nyugdíjamból még mindig ponyva alatt alhatnánk! Ugyan, Marcsikám, Richárd csókot ad Mária vállára, ha te nem vagy, ha a gyerekek és a kicsi nincsen, lett volna nekem erre a baromi munkára indíttatásom? Még betont is keverni, szombat-vasárnap? Különben is, amit te menet közben oly precízen elterveztél, én csak kiviteleztem… És mi az, hogy „enyém-tied”? Pocsék dolog az ügyvédi szakma. De akkor legalább fizessék meg!)

 

Richárd

…ha nő volnék, már éppen mehetnék nyugdíjba! Azért csak jobb a nőknek! Nagyon jól el tudnám foglalni magam. Egész nyáron egy fürdőgatyában! Áldom az eszem, hogy ezt az aránylag csöndes helyet választottuk. A fortyogó-karattyoló tömegtől távol. Hál’ istennek, ez nem a frekventált Siófok. Itt aztán nem kell reprezentálni. Hál’ istennek! Barkácsolhatnék egy hintaágyat. Sziladekorral a kerítést nem árt évente átfesteni. Gyomolni kéthetente. A fűnyírás is rendszert igényel. Nehéz elvégezni mindent, időben. Miközben az ember napi nyolc-tíz órát talpal, tárgyal… Az a rengeteg hazugság, az a sok piszkos érdek, egyre világosabban kitetszik, milyen ronda pálya… Marcsikám fölnyitotta a szememet. Csak hát ötvenöt évesen, hova módosítsak? Ezt az utolsó öt évet még kibírom. Guggolva is. Begyűjtöm, amit lehet. Aztán jöhet a „dolce vita”… Persze, más értelemben! A kertészkedés meghosszabbítja az életet. Márk a gereblyét se különbözteti meg a kapától, művészlélek, Lórántnak fáj a gerince, Angelika és Marcsikám, két gyönge nő, csak nem hagyom, hogy a földet túrják? Az étkezés is megoldható, a Kisrablóban, ennyit megengedhetünk, így nyaranta, magunknak, hacsak nem akarjuk Blanka nénit itt is kerülgetni… Hát van ennél kellemesebb, bevégzett munka után elnyúlni egy diófa alatt, olvasgatni az újságot, esetleg egy komolyabb könyv… Apropó, diófa! Marcsikám szerint ő már nem éri meg a termését, ezt a maradék pesszimizmust valahogy ki kell belőle paszírozni. Milyen remek tud lenni az élet, Istenem, milyen békés és szép, ha a kapzsi és gyűlölködő emberek nem tennék tönkre! Csak még ez az öt év, s utána teljesen Marcsikámnak áldozhatom magamat, díszkertet tervezek és esetleg lehet bővíteni is… ha szaporodik a család. Unalom…! Ilyen nincs az én szótáramban.

 

Mária

…már százszor megfogadtam, nem teszek felesleges megjegyzést, vaknak a színekről. De ez túlzás. Durva túlzás. Hogy Richárdom vak lenne. Nem szabad így gondolkodni. Nem szabad. Megver az Isten. Ne legyünk szubjektívek. Richárdnak igenis megvan a maga sajátos, tisztességes látásmódja. Ő ösztönösen műveli a jót. A tett pedig több, mint a szó. Volt már rá példa, hogy valaki fennkölten hirdette az igazságot, aztán cselekvés helyett odébbállt. A maximalizmus különben is hiba. Egy darabot mindig kiharap az Isten a nekünk szánt kenyérből… Én szerencsés vagyok. Nagyon is szerencsés. Ilyen férj nem terem minden bokorban. Ábel volt hasonló, csak Richárd sármja nélkül. És persze az ő talpraesettsége nélkül. Íme, itt ez az ápolt kert, ez a nem hivalkodó, de nem is snassz házikó… Én sem vagyok élhetetlen, az én fantáziám is benne van. Ráment néhány értékes évem. Tavasszal ültetek évelő virágokat, csak nem ellustulni, hanem igenis élvezni a természetet, a pepecselést a rózsákkal, lugassal… Ha a gyerekek segítségére várunk, várhatnánk ítéletnapig! Majd Mea. Úgyis az övé lesz. Majd. Addig is, több hónapot a zöldben tölthet, velem, illetve velünk, a tiszta levegőn, napsugárban, pancsolhat a Balatonban, bezzeg Angelika és Márk, az a sötét bérház, nyaranta a napközis táborban őgyelegtek, hacsak anyuka az összekuporgatott filléreinkből két hétre el nem vitte valahova őket… Ha Márióval mentünk, dúltabban jöttünk haza, mint ahogy nekiindultunk, szegény kölkök, ők itták meg a levét… Talán még nem késő. Ez az ajtó mindegyiküknek, mindenkor nyitva áll. Mea az ablak mögött szuszog, hamarosan ébred, „Má-mami, vegyél oppá, delünk úcni…” Ha ez a tündér nem volna, azért egyfolytában, hónapokig itt a prérin, legyünk objektívek, talán be is diliznék… dehát Mea van. Betölti az űrt. Napról-napra színesebb egyéniség, egy percig sem egyhangú, kérdez, folyton kérdez, és én vagyok az, aki neki megválaszol, a legalapvetőbb dolgokat tőlem tanulja! S nincs a háttérben másik nagyszülő! Ez az idősebb férfiak előnye, mármint házasság szempontjából, hogy nincs mögöttük papa-mama. Ezt hangosan nem merném kimondani, pláne Lóránt előtt, de hogy ne is gondoljam, arra még nem vagyok képes. Jó, hogy a gondolat nem látszik amíg ilyen zavaros. Majd… az egészen távoli jövőben… kiül az arcra vagy az ember körül valahogy megképződik…

(Tímea felsír a szobában. Mária fölpattan. Ne félj, jövök már, csillagom! Richárd málnalét csurgat a termoszba, bepakolja a törölközőket a strand-szatyorba. Ilyenkor már nem tűz a nap, kiáltja, indulás a tóra…! Ki kell a jó időt használni, holnapra rosszat jelez a meteorológia, nyugat felől eső és erős szél!)

 

Richárd

…olyat, hogy csapvíz, a mai gyerekek nem ismernek. Pedig ez a sok geil szörp nem egészséges. De hát a nevelés Marcsikám reszortja. Azért megtanítom a kicsit a késsel-villával bánni, és néhány alapvető illemszabályra. Marcsikám ugyan azt hangoztatja, hogy fütyül az illemre, mert az illem a káros tulajdonságokat csak elfedi, de nem tünteti el… Azért mégis. Viselkedjünk civilizáltan. Bár erre is van az én Marcsikámnak ideológiája, hogy a civilizáció többet rontott, mint javított az emberiségen, ezt nem tudom pontosan, mire érti, de egyszer majd, ha már nem dolgozom, az efféléket is megvitatjuk… Hosszú az élet!

(Mária a parton napozik, a kempingszékben. Előnyös pózban ül, a lábát keresztbe veti. A lubickoló Richárdot és Tímeát figyeli. A gyerek lóg Richárd nyakában, majd a férfi vállára áll, és talpast ugrik. Nagyokat visongat. Még, még, papóca! Ne szorítsd a gigámat, nem kapok levegőt, mondja Richárd. Büszkén pillantgat Mária felé. Mária integet.)

 

Mária

…kemény teste van. Legyünk objektívek, gusztusos. Mintha egyáltalán nem hanyatlana. És soha, még egy nátha se! Nem csoda, ha Mea apjának nézik. Különösen ilyenkor, amikor az erejét fitogtatja. Lóránt meg se bírja emelni a gyereket, nemhogy méterekre dobálja a vízben… Élvezetes látvány. Legyünk objektívek, birkózásra én sem vagyok már képes, a tóban egyszerűen kisiklik a kezemből, elkap a pánik, hogy belefullad… Hadd szórakozzanak. Nem szabad önzőnek lenni. Hagyom. Csak ez a kappanos, magas hangú nevetés…! Márió mély, böcögő nevetése… Akkor meg az nem tetszett…

 

Richárd

…egy kicsit szúr a bordám. Fáradhatatlan ez a kis büdös. Tíz fiú veszett el benne. Marcsikám mint egy szobor. Mint egy sellő, ahogy a túloldalt kémleli. Még mindig milyen jól mutat! Ízléses, egybeszabott fürdőruha, nem ám bikini, az még sok húszévesnek is előnytelen, a has egy óvatlan mozdulatra kibuggyan és kevés a sima köldök… Marcsi mindig tudja, hol a határ. A melle a hangsúlyos, a derekán nincsen minta. Elegáns, pasztell színek, vagy ami abszolút karcsúsít, a fekete…. Szegény Barbara, amikor már negyvenkét kilóra lefogyott, valami bazsarózsás, fodros, kétrészes dresszt szerzett, a karján-combján leffegett a bőr, mintha külön zacskókat ragasztott volna oda, még akkor is, annyira szeretett volna élni! Marcsikám magassága elbírja a hatvanhét kilót, azt hiszem, ezt hívják júnói alkatnak. S még csak nem is őszül! Illetve alig. Senki se gondolná, hogy ő az idősebb. Csak ez a felhős kedély! Egyszer látnám teli torokból kacagni! Nehogy előbb haljon meg… Micsoda marhaság… egy ennyire szép napon!

(Hoppá, Timike, hoppá, kiáltja Richárd, a gyerek repül a víz felett. Mária az órájára néz. Fölteszi a napszemüveget, a táj füstös barnába borul.)

 

Mária

…azért elég messze vagyunk a tótól. Kocsival is tizenkét perc. Richárd szerint a rálátás a tóra, megéri. Igen ám, de mi lesz, ha bedöglik a Lada… vagy ha, Isten ne engedje, Richárd lebetegszik? Richárd a negatívumot sose kombinálja bele. Teljesen gyanútlan. Azt képzeli, nyugdíj után fenékig tejföl az élet. Pedig reggeltől estig, estétől reggelig összezárva, mégiscsak konfliktushelyzet. Ha majd egész nap a nyomomban koslat. És a sztereotip mondatait ismétli. „A közelség gyűlölete”, a pszichológiai szakirodalom így definiálja. Márió mondogatta annak idején, hogy ettől óvakodjunk! Még a legtökéletesebb szerelemben is kell néha egy kis távolságtartás, némi distancia… ennek volt nagymestere Márió… éppen eléggé meg is kínzott vele. Nem szerette, ha én állítottam be hozzá, váratlanul. Mint egy erődítményt, a saját lakását úgy kezelte. Mit nem adtam volna ezért a nyíltságért! A sugárzó, állandó jelenlétért! Ezért a testi-lelki stabilitásért! „Oroszlánszívű Richárd.” Böcsüld meg, hülye Mária, böcsüld meg… Angi is el-elpöttyenti, egy ilyen pasast kapni, akinek soha nincs panaszszava, rigolyája, kényúri allűrjei… Lehet, hogy Angelikám Lóránttal nem igazán boldog. Lehet. Augusztusban, ha megjönnek Rómából, kifaggatom. Bár, legyünk objektívek, én mit vallottam ki a lényegből édes anyuskámnak?! És Márk se túl közlékeny. Ha befut, így iskolai szünetben, letelepszik a körtefa alá, festeget, rajzolgat, aztán idegesen összegyűr mindent, szalad tovább, állandóan be van sózva… Nem tudom, tehetséges-e? Vagy csak készség. Akkor a legdühösebb, ha Richárdom mögéje áll és megdicséri, hogy nagyon ügyes… Már itt az ideje, hogy megnősüljön. Egy okos, szelíd asszonyka, aki növeli az önbizalmát, s valahogy mégis kordában tartja.

(Kifelé! kiáltja Mária, már lila a gyerek szája! Jövünk már, főnökasszony… Richárd, a kapálózó Tímeát a hóna alatt hozza.)

 

Richárd

…vacsorára eszünk lángost és sült halat. Ez nem gond. A megélhetés, kényelmes középszinten. De hát egy muzeológus, mit keres?! Helyes, hogy Angelikáink olasz útját anyagilag is megtámogattuk. Márk se szívbajos, az alkalmankénti ezres „gyorssegélyt” kurta köszönömmel mindig zsebrevágja. De hát hál’ istennek, van miből. Stupid rendszer, de azért annak, aki nem hőbörög és nincsenek irreális tervei, el lehet benne így-úgy lébecolni… Ezek a lengyelek, nem tanultak semmit, szangvinikus nép.

(Márió és Villő a soproni Vasas üdülőben a kéthetes szakszervezeti beutalás utolsó előtti napját töltik. Este kilenc óra. Villő az absztrakt mintás heverőn ül, a háta mögött két tollpárna. Márió a 3 x 4 méteres szobában a kávéfoltos, homályos politúrú asztalka körül kering. Villő követi a tekintetével. Holnapután hazamegyünk, mondja végül, mint aki bocsánatot kér. Holnapután! kaffantja Márió, így elszarni a drága időt! Villő a vacsorából maradt Rumba-szeletet a papírzsebkendőből kigöngyöli. Sóhajt. Majszolni kezd.)

 

Márió

…a májkrém a fülemen csurog ki. Meg a darált töpörtyű, újhagymával. És ez a sok elázott nokedli, az állott krumpliköret… Ezt lökik oda! Bezzeg a balatonaligai pártüdülőben! Három menüből választhatnak a dicső elvtársak… Némelyeknek lakosztály! Ott olyan nincs, hogy két embert közös ketrecbe zárjanak. És ez az irtózatos mázolmány a falon, ez a tagbaszakadt, vaskoremberpár, ahogy acélosan a jövőbe mered, pipacsos mező közepén…!

(De hát olyan kellemes nap volt! Villő megtörli a csokoládés ujjait a papírzsebkendővel. A sétát a kilátóhoz te is élvezted. És a Stornó-ház kultúrtörténet… Különben is, miattad jöttünk hegyvidékre, én szívesebben mentem volna a Balaton mellé, az egészségügyi üdülőnkbe, a vízhez, ahol lehet egy kicsit úszkálni, te ragaszkodtál a közömbös helyhez, az inkognitóhoz… Én csak a te kedvedért vállaltam az egészet, mondja Márió, hogy végre egyszer rendesen kipihend magad. Viszont nem azért vonultam vissza, áldom az eszemet, immár öt éve, hogy újra a régi pofákat bámuljam! Villő megnyálazza a zsebkendőt, a száját is körbetörli vele. Ugyan! Föl sem ismerne senki! Nem vagy te tévésztár! Vagy Kossuth-díjas! Márió hirtelen befejezi a rohangálást, az ingólábú, foszlott kárpitú fotelba tottyan.)

 

Márió

…el sem fogadnám! Ezektől. A díjat vagy kitüntetést. A Munka-aranyat se vettem át nyugdíjazáskor. Ezt Villő nagyon jól tudja. Tévészereplést soha nem vállalnék. Pedig felkértek, Villő ezt is nagyon jól tudja. „Az emberi tényező szerepe a fejlett szocializmusban”, már a cím is hamis! Vitaműsor, úgy vágják meg, ahogy akarják, s mindig a konformista partnernek meg a riporternek lesz igaza. Már a rádióval sem érdemes kezdeni, ezen a szinten, nemhogy fölbátorítanák őket a lengyel események, még gyávábbak, a zabszem se fér a seggükbe, hogy valami nálunk is kitörhet! A dolog éppen fordítva működik, mint józan ésszel az ember remélné, itt akkor szabad aránylag többet, ha a szomszédos barakkokban teljes a jogfosztottság. Még jó, ha a szovjetek nem a mi asszisztenciánkkal verik le majd Walensáékat, mint hatvannyolcban Dubceket… Ebben a rendszerben, díjak, ugyan, mi értéke van?! És a placcon forogni?! De azért, legyünk őszinték, az ember szeretné, hogy a többiekhez eljusson, legalább egy fejezet… Az értelmiség nyomorúsága, végre készen, a kiegyezéstől napjainkig, de mit lehet kezdeni egy olyan rádióssal, aki ugyan személyében egyetért, de a főnökség előtt nem áll ki érte, „a legteljesebb tisztelettel, Márió bátyám, ha egy kevésbé rázós részt választanánk, valami semleges fedőcím alatt, elvégre ez úgysem behatárolható, történelem vagy irodalom… a Bartókon, éjszakai műsoridőben, talán elmenne…” Akkor inkább elégetem az egészet. Ha a kiadó sem kockáztat, ha a szerkesztő is visszahőköl… A nyilvánosság különben is csapda. „Óvakodjatok az írástudóktól, akik szívesen járnak hosszú köntösben, és szeretik, ha nyilvános tereken köszöntik őket…” Lukács evangéliuma.

(Fogalmad sincs, folytatja Villő, milyen bonyolult volt elintézni. Kicserélni a beutalót. Csúszópénzt is kapott a gondnok, mert hivatalosan csak házasoknak… S te még az „élettárs” szótól is ódzkodsz, „a nagybátyám”, ugyan ki hiszi el? Csak téged védelek, aranyszív, mondja Márió, utálom, ha a magánviszonyainkon csámcsognak. Senkinek semmi köze! De hát akkor mi a baj? kérdezi Villő, az első hetet olyan pompásan bírtad, mekkorákat barangoltunk, a talpunk alatt a tűlevelek, az a mennyei gyantaillat… Te szabtad meg, mikor-mit-merre… én mindig alkalmazkodtam!)

 

Villő

…pedig sokszor azt hittem, a lábam leszakad. Fölpüffedt a bokám. A kaptatón majd kiköptem a tüdőmet. De csak ment, ment, lihegett, izzadt, de csak ment, mindig a legmagasabb pontra! Mintha hajtanák. A tetőn se marad nyugton, éppcsak körbetekint, észak-dél-kelet-nyugat, szinte áldást oszt négy irányba, aztán uzsgyi, lefelé… És nem olyan pocsék a koszt. A büfében ki lehet egészíteni. Rumos meggy, isler, női szeszély, lekváros fánk. Az egész napot át tudnám eszegetni. Kívánja a szervezetem. Istennek hála, vége, nincs többé naptárfigyelés, ájuldozás, nyavalygás, hőhullám, görcs, gyerek-mánia, mint egy rossz álom! „Elfújta a szél.” …Márió nem olvasta, azt mondja, giccs. Az is giccs, hogy a közeledését annyira várom? Ha én próbálkozom, arra hivatkozik, idegen környezetben, ezen a keskeny díványon nem esik jól…

 

Márió

…követ, mint az árnyék. Bezzeg Máriával folyton összevesztünk. Ha én múzeumba kívánkoztam, ő moziba… Ha én éhes voltam, ő szomjas. Vagy ő kényszerített egy nemszeretem-programra, vagy – legyünk őszinték – én őt. Hát unalmas, az nem volt! Talán bizony ez hiányzik?! Megőrültél, vénségedre, Márió? Hát nem tökéletes, ahogy ez a kedves, ártatlan lény beolvadt? Hát helyes ezért majdcsak nem kárhoztatni?! Otthon a szokott kerékvágásba visszazökken minden. Otthon majd kevesebbet is eszik. Hiszen most idegileg sokkal-sokkal stabilabb. Túl vagyunk a klimaxon. Csak ez a rágcsálás! Mint egy mókus, szinte sose üres a szája. Egy ilyen alacsony nőnek vigyáznia kéne az alakjára. Nem mértük, de tíz-tizenkét kilót is fölszedett. Hiába, ötvenkettő, kezd tokásodni, s valahogy esik szét az az édes pofikája, tapintatosan fel kéne hívni a figyelmét, mert ha a külső nem is elsődleges, de egy nőnek azért fontos…

(Márió sóhajt, rágyújt. A füst belengi az apró szobát. Villő köhécsel. Eredj, mondja Márió, sétálj egyet a parkban! Nem árt, ha ezt a sok édességet ledolgozod. És te mit csinálsz addig? kérdezi Villő. Följegyzek ezt-azt, egyet kapirgálok még a szövegemen! Rémes, mondja Villő, ma már hajnali hatkor is ott kuksoltál, éhgyomorra, a tegnapi kávélöttyel… Nem akarlak zavarni, mondja Márió, lemehetsz a hallba tévézni! Villő talál a zsebében két szem málnaízű savanyúcukrot. Egyszerre bekapja. Rájöttem valamire, mondja teli szájjal, cuppogva, te úgy érzed, nincs létjogosultságod, ha egy pillanatra is fölengedsz, ez a permanens „agitáltság”, így olvastam az egyik jegyzetedben, nem fajulhat kórossá…? Márió meghökken. Jól kikupálódtál! mondja végül, de egészen másról van szó. Egészen! Villő föltápászkodik. Csókot nyom Márió koponyáján a kerek, kopasz foltra: szakasztott Szent Ferenc… Tréningfelsőt vet a vállára, csendesen kattan utána a kilincs.)

 

Villő

…legalább ismerkedtünk volna! Társaság! De Márió mindenkit elriaszt. Megfigyeltem már, csak olyan meghívást fogad el, ha nagyon muszáj, ahol ő a központ. Ahol a dolgok vele kapcsolatosak. Illetve az „üggyel”. A szervezett kirándulást is elmulasztottuk, a fertődi kastélyba. Bezzeg, ha valaki megbetegszik… akkor elemében van. De hát itt most senki sem volt hajlandó az ő kedvéért megbetegedni… Istenem, milyen igazságtalan vagyok. Milyen igazságtalan!

 

Márió

…Assisi. Francesco barát és Klára nővér. Az átlényegült szerelem. Ha létezne ilyen ma is. Ha lehetett volna… De hát nem lehetett. „Az értelmiség nyomorúsága.” Jó ez a szöveg. Nem szabad rajta javítani. Részleteiben is hatásos. És bár nem csak egy szűk réteghez szól, mégsem tömeges olvasmány…

…Különben is? ki az értelmiségi? Csínján kell a fogalommal bánni. Diplomához kötött? Netán doktori címhez? Jól ismert tény, hány kutyaütő szaladgál „dr”-rel a neve előtt. Nálunk hemzsegnek a különféle titulussal fölruházott urak és hölgyek. Az elvégzett felső iskola nem minősít. Vannak ordítóan műveletlen szakbarbáraink – vagy ami még keservesebb, sokan a saját szakmájukhoz sem értenek, különösen alkotó fantáziájuk silány. Alkotni nemcsak a tudományban, művészetekben lényeges, hanem mindenütt, ahol a kezdeményezés az emberen múlik. S ebbe semmiféle politikai szempont nem pancsolhat bele; a szabadság alapfeltétel. Az értelmiségtől megkívántatik az átfogó gondolkodás, nemcsak bepillantás a dolgok erdejébe, hanem valamiféle átlátása is az egésznek. Számomra az az értelmiségi, akinek nagyképűség nélküli tartása van, saját, de nem kisajátított világképe, biztos, de nem elmerevült tudása, és jóakarata, amit a többiek érdekében folyamatosan működtet. Értelmiségiként tetszelegni nem nagy kunszt, a papír a zsebben a felelősség-vállalásra is kevés. Az értelmet a szellem világossága gyújtja fel: a szellemi ember az, akinek – éppen mélyebb tudása okán – felelőssége van, mi lett a világból, éppen ő általa, vagy mi nem lett a világból, talán miatta is.

Az elnyomó hatalmak mindig előszeretettel tizedelték meg az értelmiséget. De mindenki mást is, aki moccant, dacolt, szájalt. A lágerekben egymás mellett feküdt a poloskalepte priccsen a professzor és kétkezi munkásgyerek, joghallgató és parasztlegény, nagy költő és analfabéta. Az ilyen-olyan ravaszabb rendszer pedig (mint a szocialista jelzővel ellátott áldemokrácia) nem fizikailag gyötör, hanem kilúgoz, manipulál, beígér, fölbérel és megfizet… Ez a veszélyesebb. Ez az a csapda, amibe nem szabad az értelmiségnek belesétálnia; de ha csak értelmiségi marad, könnyen lépre megy…

 

Márió

…egyszerűen. A szakzsargont kerülendő. A kifejezés tömör, de szellős. A gondolat legyen világos, de semmi felhígítás.

(Odakünn megdördül az ég, villámlik. Villő rémülten beszalad. A huzat szétvisz a kéziratból néhány lapot. Márió bosszúsan fölszedegeti. Nem tudsz vigyázni?! Tudod, mennyire félek a viharban, Villő csimpaszkodik, Márió mellkasára simul, védjél meg, hatalmas óriás, parancsolj az elemeknek, mint Jézus a Genezáreti-tavon… Márió mély, őszinte szégyent érez: Miket beszélsz, Villő? A nevét hiába ne vegyed! Összehasonlítani, Vele…!)

 

Villő

…pedig tudat alatt szereti.

 

Márió

…„Mester, Mester, elvesztünk!” Azt hiszem, ez is Lukács. Nyolcadik szakasz, de hanyadik vers? „Hol a ti hitetek?” Magasabb kézben van minden. Bűn a csüggedés is.

 

(1981. december huszonharmadikán délután öt órakor Mária elfújja a születésnapi oroszkrém-tortán a hat szál gyertyát. A „nulla” mandulából kirakva, a tejszínhabszív közepén. Isten éltessen, drága egyetlen anyukám, mondja Angelika, még nagyon sokáig, körünkben… Lóránt kezet csókol, háromszor is cuppant, odadörzsöli az orrát. Márk némán átöleli az anyját, a hátát lapigatja. Tímea tolakszik, én is, én is, pucit Má-maminak… Richárd oldalra húzódva vár egy kicsit, majd felkurjant: kérek engedélyt én is szeretni! Mária szeme könnyes. Csillagaim, hát hatvan… „Banyakor.” Emlékszel, Angikám, amikor ezt mondtad, egyszer? Ugyan, anyu, csak hülyéskedtem, és te tizet letagadhatsz! Mária nevet: Ami marad, az is éppen elég… De szerencsére egyelőre csak hiúsági kérdés, igaza van Blanka néninek, a ráncok nem fájnak… Ránc, hol itt a ránc? kérdezi Márk. Én az ötvenöt évemmel ráncosabb vagyok, mondja Richárd, de a te arcod, még mindig, mint a porcelán… Má-mami nem öleg, selypíti Tímea, ninc neki fehél haja, ész lemegő keze, pedig úgy tanultuk az oviban, „kici Timi ideáll, nagyikának glatulál, áldászt kél a fehél fejéle, cókot lehel leszkető két kezéle…” Imádlak! mondja Mária. Imádlak mindannyiótokat. Csak téged sajnállak, Angikám, ebben a fullasztó lakótelepi panelban, ekkora felhajtás, karácsony előtt! Hogy itt rendezzétek, kinek az ötlete? Családi tanács, mondja Márk, legalább ezen az egy napon ne lássuk Blanka néni zsíros őslény-sörényét, ahogy belelóg a kajába… Blanka néni nem piszkos, mondja Mária, és három évvel fiatalabb nálam! Jó, jó, Richárd közbevág, csak ápolatlan hatást kelt szegényke, és küllemre, Marcsikám, akár az anyád is lehetne… Mária szeméből a könnycsepp kigördül. Édes anyukám… Nagyon hiányzik, mondja Márk, ha nem is emlegetjük folyton. Bizony, most már te maradtál, Marcsikám, az egyetlen összetartó erő, mondja Richárd, „te vagy a fény az éjszakában…”, bizony, te vagy nekünk!)

 

Richárd

…ezt jól kifundáltuk. A meglepetést. Háromezerből Angelika megoldotta ügyesen. Libamáj zsírjában. Aszpikos malacsült. Pezsgő. Oroszkrém-torta. Ami csak szem-szájnak ingere. „Hogy nézni is tereh!” Arany János. Azért a humán műveltségből sem felejtettem el mindent. Egy nő életében a hatvan kritikus küszöb. Pláne, ha valaki olyan vonzó volt, illetve vonzó, mint ő. Az ő érzékenységével, a hiúságával, ami igenis ingerli… még ha szisztematikusan tagadja is, és annyira szimpatikus iróniával próbálja ellensúlyozni… Ki ismerné őt nálam jobban?

 

Mária

…ó, ezek a bornírt, szirupos dalok… amik kísértenek… „ha mindenen túl van az ember, és semmi de semmi se fáj, Istenem, Istenem, mit ér a nyár…?” Miféle nyálas, ósdi dallam ez a nyelvem alatt? Nem a kerek számok számítanak, hatvan, hetven, nyolcvan, esetleg kilencven…! A sejtcserélődésnek van jelentősége, a hét évenkénti változásnak, ahogy egyre teljesebben kibomlik a személyiség, harmincöt-negyvenig, mintha ledolgoznánk valami régit, amit hoztunk, utána pedig persze nem mereven, szigorú dátumra pontosan, de mégis csak a következőt kezdjük el építeni. Mennyit beszéltünk erről Márióval… a hatvanhárom, hatvannégy év az, amitől kezdve kellő érettséggel meg tudjuk a magasabb valónkat szülni, persze nem mindegy az előkészület, az út. És a szüntelen önkontroll. És a szeretet. Krisztus óta nem a vérségi szeretet, a „phyladelphos” a legfontosabb, hanem az „agapeo”. A mindenkire kiterjedő, az embertestvériséget mélyen megélő, a megismerést hozó szeretet… Finom ez az oroszkrémtorta. Talán nem véletlen egy nappal karácsony előtt jönni a világra. Félek, talán valami elsietettség. De talán valami nagy feladat is. Majd újra átgondolom. De most ez jó. Ez a langymeleg. Ez a fészekmeleg. Az enyéim. A társam. A fiam-lányom. Mea. Szeretem őket. Szeretnek. Anyukám boldog lenne. Anyuka boldog.

(„Hová merült el szép szemed világa?” Richárd letörli Mária orráról a habot. Tetszik a fülbevaló? Aranyba foglalt smaragd! Mária a bársonydobozt felkattintja, az ékszert gyönyörködve nézi. Honnan szedtél ennyi dugi-pénzt, aranyos Richárdom, hiszen minden fillért hazaadsz, tudtommal… Hogy köszönjem meg? Csodálatos… Csak az a bibi, hogy nincs a fülcimpám kilyukasztva. No problem, mondja Richárd, jobb későn, mint soha. Belövik, meg sem érzed! És azért, némi mellékes, titokban is csurran-cseppen… de azt is rádköltöm, láthatod, szívem!)

 

Mária

…nekem ékszert sose vett férfi. Csak Richárd. Csak Richárd. Richárd egyedül.

 

Richárd

…mennyivel jobb adni, mint kapni! Mennyivel elegánsabb. Szegény Barbara, csak úgy ontotta az ajándékokat… Gyűrű, óra… ezzel akart megtartani. Dehát a szerelem nem pénzkérdés.

(Villő a lucfenyőfát díszíti a szociális otthon ebédlőjében. A lakók megvacsoráztak már, tejbegríz kakaóporral, fonnyadt jonatánalma. A terem üres. Villő munkatársa – negyvenes, zsáktestű, csúnya nő – a pattogatott kukorica-füzért, a konzum szaloncukrot kézre adogatja. Miért nekünk kell ezt csinálni? morogja, nem telik ki az idejükből? Akkor nincs meglepetés, mondja Villő, egy cukrot bekap. Ne zsörtölődj, Jolánka! Nem gyerekek ezek, kiáltja Jolánka, vén fososok, meglepte őket éppen eléggé az élet. Azt se tudom, hol a fejem, engem vár a család… hogy mit adok zabálni holnap este a népnek…?!)

 

Villő

…Márió ilyenkor a legfeszültebb. Hadd elmélkedjen. Ezek itt legalább hálásak. „Aki közületek a legkisebbnek ad, nekem adja…” Valahogy így. Levente bácsi tegnap Lichtgestaltnak nevezett. Levente bácsi echt úri ember, államtitkár volt még az antirezsimben, a kultuszminisztériumban. De nem néz le senkit, és nem nyűgös, és ami a fő, a humorát is megőrizte. Lichtgestalt, annyi mint „fényhordozó”. A német irodalomból ismert típus. Szükségük van rám. Nekik szükségük van rám.

(Márió a konyhában ácsorog, a gáztűzhelyhez támaszkodva. Tört diót rágcsál, a belekeveredett apró héjdarabokat szerteköpi. A ketyegő kerámia faliórát nézi. Az óra két galambot formáz, a csőrük összeér.)

 

Márió

…juj de ronda, Villőkém „hozománya”!… Ki a fenének van türelme melegíteni? Hogy aztán az a kis káposzta is odakozmáljon. Hamarosan jönnie kell a jótét léleknek, úgyis. Ki a fenének van kedve valamit is csinálni, egyáltalán? Mintha a holdkráterben élnék. Sehol egy emberi hang… Huszonharmadika… valami… de nem jut eszembe, mi volt huszonharmadikán. Az októberin kívül… Különben nem mindegy? Nem mindegy minden? „Európa csendes, újra csendes, elzúgtak forradalmai.” Jaruzelsky koma nem várta meg az oroszokat. Saját elnyomás, mégiscsak…! Ez is egy elmélet. Nyomorult lengyelek. Nyomorult magyarok. Firkálni…?! Megnyílt, aztán bezárult újra. A mennybolt. Bennem és körülöttem. Ez az igazi magány. Az Istentől való elszakadottság állapota. A lélek sötét éjszakája. A nagy misztikusok mind átmentek rajta. Törvényszerű. Próbára tétel. Ki kell bírni. Hogy méltónak találtattam én is, erre a szenvedésre, én is, a hozzájuk képest parányi… ez az egyetlen vigasz. Mert amit csináltam, jobb a közepesnél. De még mindig kevés. És az a röhej, hogy még ez a kevés is sok ennek a világnak!

 

(1982-ben hideg a tavasz. Márió a gázfűtéses cserépkályha langyos csempéin melengeti a kezét. Reggel hét óra van. Márió borotválatlan, a pizsama fölött Villő kinyúlt kardigánját viseli.)

 

Márió

…éppen pászol. Jó meleg. Ő már úgyis kihízta, a gomblyukak is kitágultak. Itthonra megfelel… Legalább, mint a medvék, aludni tudnék! Téli álmot. De négy óra a maximum. Az éjszaka kellős közepén felriadni…! Bár legyünk őszinték, minden okom megvan rá. A gyáva szarok nem merik vállalni. A regényírónak könnyebb, fikcióban sokkal több elmegy, rá lehet a sztori hitelességére, a figurák jellemére fogni, „nem én gondolom, ők gondolják így”… A „szakirodalom”, a „tudomány” is elbújhat az idézetekben, a szakzsargon sztereotípiát sugall ott is, ahol voltaképpen már újat takar. Ez az egyenes beszéd a legnehezebb. A dolgok új néven szólítása. Gondolati találat, nyelvi leleményben. „Új bort sem töltenek régi tömlőbe, különben kiszakadnak a régi tömlők, a bor kiömlik és a tömlők is tönkremennek. Az új bor új tömlőbe való, akkor mindkettő megmarad.” Máté kilenc, tizenhét. De Lukácsnál még ez is szerepel: „Aki óbort iszik, nem kívánja az újat. Azt mondja, jobb az ó.” Könnyen félre lehet magyarázni; mintha nem volna más, mint az örök nyárspolgár falvédő-bölcsessége: „járt utat a járatlanért el ne hagyj…” Pedig itt az eredendő tisztaságról, a primőr értékről van szó… Ha az a néhány értő ember nem volna, talán nem is lehetne ép ésszel kibírni. Az a néhány fiatal. Akik még, vagy inkább már szomjaznak az igazra. Akik csak úgy szívják magukba. Akiknek van fülük a hallásra. Talán az élőben-közvetítés hasznosabb is, mint papíron rögzíteni. Ebben az országban a szájhagyomány a legfürgébb postás. Talán gyanús is, ami rögtön zöld utat kap. A fene se akar „támogatott” lenni! De legalább tűrjék meg… Csak nem átadni magam. Csak nem belesüppedni megint a reménytelenségbe. Villőnek jó. „Boldogok a lelki szegények”, s ez nem pejoratív, ahogy annyian felületesen értelmezik; csak éppen, hogy nincs háborgatás, nincs bonyolultság, a maga kegyelmi útján csendben, gyermekien halad a lélek, megelégszik… Kiszáradt a szám. Van-e itthon tonik?

(Villő a Lehel téri piacon primőr retket keres. A bokáját fűzős kismamacipő tartja össze. Fehér csík a vörös haja tövénél. A teli nejlonszatyor fogója vágja a tenyerét; a jobból a balba, majd balból a jobba váltogatja. A szél mellbe löki, de a súly megtartja. Szuszog.)

 

Villő

…irigylésre méltó türelem. Ahogy otthon elpepecsel. És persze az a lelki nagyság, ahogy a kudarcot fogadja. Én már a földhöz csaptam volna valamit. Ordítottam volna a telefonba, amikor sorra elzárkóznak. Ahogy mentegetőznek. De az én Márióm nem jön ki a sodrából. Annyira bámulatra méltó! „Kérlek, nem erőszak a disznótor…! Megértelek és sajnállak… Egy szót se többet, küldjétek vissza!” – ilyeneket mondogat, abszolút nyugodt. Legfeljebb prompt nem megy le a falat a torkán. Aztán éjszaka felkel, és a maradékot felfalja. Nem örült, hogy elolvastam a kéziratát. Annyira szerény. Pedig nagyon tetszik. Olyan … őszinte. Nem hímez-hámoz. Ez a fő erénye a könyvnek. Márió szerint, ha csak őszinte volna, attól még rossz is lehetne, az őszinteség nem esztétikai kategória. Önmagában nem az, megfeleltem, de őszinteség nélkül mégsem érne az egész semmit. Végül is nagyon megdicsért. Hogy neki a laikus, de érzékeny vélemény is sokat nyom a latba. S azt is mondta, nem lehet mindenki Mária, a Mártákra is nagy szükség van. A betániai Máriára gondolt, aki ül Jézus lábainál, és csak issza az Igét. Miközben Márta sürög-forog, szorgoskodik. Persze, én együtt akarok lenni a kettő, ez a célkitűzésem. Az öregeim is hálásak, nemcsak meghallgatom, de ha kell, tisztába is teszem őket… Mit csináljak, nekem még fontos, hogy nemcsak én, de engem is szeressenek… Ez az én tökéletlenségem… A retekben sok a C-vitamin. Veszek negyed kiló citromos nápolyit, az édes és mégse hizlal… Mostanában annyi fess fiú jár Márióhoz, nehogy lenénizzenek! Órák hosszat képesek az ajkán csüggni, s ami kiszűrődik, abból ítélve, félek, ez már egyáltalán nem terápia, honorárium már régen egy vas se, hanem inkább politikai színezete van, persze, filozófiai szinten… Ebben a besúgó rendszerben, félek… Dehát jól tudjuk az Írásból, hogy az Atya tudta nélkül még egy veréb se pusztul el… „Nektek viszont minden szál hajatok nyilván van tartva. Tehát ne féljetek…”

(Richárd ezen az áprilisi napon korábban érkezik. Nagy csomagot cipel, büszkén bontogatja. Nézd, mit hoztam, Marcsikám… hat garnitúra krepp ágynemű, kilenc keskenygallérú ing, hat pamut hálóing neked, egy tucat sízokni, fillérekért, lengyel batyusoktól! Mária a halomba bosszúsan beletúr. Kitört rajtad a halmozási mánia, Richárdom? Minek ez a sok kacat? Eltesszük öreg korunkra, mondja Richárd. Megőrülök, mondja Mária, ezt a hülyeséget…!)

 

Richárd

…olyan biztonságos. Hogy bármikor, bármit elő lehet venni. Kell ez az érzés. A hosszú távú tervek. Hogy akár nyolcvanéves koromban is van mihez nyúlni. Hogy már most, előre gondoskodhatom. Még majd hálás lesz haragvó Marcsikám! Egyszer csak ő is, ebből a csuda nagy fennköltségből, valamit lead…

 

Mária

…ez a drága ember azt hiszi, örökké fogunk élni. Így akarja magát, tudat alatt, a halál ellen bebiztosítani. Voltaképpen szánalmas. De legyünk objektívek, még mindig jobb, mintha a háztól elhordana…

(Nem bánom, mondja Mária, csak pakold el, ne is lássam! Egy kicsit ideges vagyok. Telefonált Márk, képzeld, van egy nő, akit el akar venni. Este felhozza… Dehát ez nagyszerű, Richárd felragyog. Ezt vártad, ezért imádkoztál, már mióta rágtad a fülét…! Csak nem ilyen hirtelen, mondja Mária, eredetileg vegyész, aki átnyergelt kozmetikusnak, ez se szimpatikus. Olimpia! Már a neve se tetszik… Marcsikám, vigyázz a prekoncepcióval, Richárd átöleli Máriát, hiszen te tudod a legjobban, az előítéletek milyen károsak, ezt én mint ügyvéd is tanúsíthatom.)

 

Richárd

…ez az utolsó kérdőjel is feloldódott. Hogy anyuka fiacskája esetleg itt marad magnak. El kell a köldökzsinórt végre vágni. Ez a természet rendje. A fiókák kirepülnek. Fióka…! Idestova harminchárom, bozót-szakállal!

 

Mária

…Olimpia!!! Már látom az öt karikát magasra tartva. „Határozott egyéniség, mint te, anyukám…” No hiszen. Allé’opp… Majd mind az öt karikán át fogja az én naiv Márkomat ugratni. Bárcsak rossz jós lennék. Bárcsak!

 

(Június tizenötödikén tartják Márk és Olimpia esküvőjét. A ceremóniát a központi házasságkötő teremben rendezik. Márk kölcsönszmokingban, Olimpia fodros fehér csipkeruhában, hosszú fátyollal. A fátyol a padlót söpri. Mária padlizsánszínű kiskomplét visel, és a széles karimájú fekete filckalapot. Ábel farmerban, nyitott nyakú gyolcsingben a harmadik sorban ül, egyedül. Angelika bakfisnak öltözött, piros bokorugró pliszészoknyában. Lóránt barna kordbársony öltönyben feszeng. Richárd – a saját szmokingjában – a legelegánsabb. Tímea ruhácskája a földig ér, csupa virág. Mint egy minimenyasszony. Mária kezébe kapaszkodik. Anyu, mondja Márk, megígérted, hogy nem fogsz bőgni… Csak az örömtől sírnék, mondja Mária. Azért a világos kalap neked is jobban állna… erre az alkalomra! súgja Richárd. Nem én vagyok a menyasszony, mondja Mária.)

 

Mária

…rájöttem. Ezért nem kívánkozom már társaságba sem. Nemcsak azért, mert a csevely unalmas. Hanem mert „többé nem én vagyok a menyasszony.” Azaz nem körülöttem forog a világ. Nem rám tapadnak a szemek. Nők-férfiak szeme. Irigyen vagy sóvárogva. Sőt, Richárd azt mondogatja, hozzá kell szokni, vannak bájos öregasszonyok, s ez nálam még csak az átmenet… Szégyellem ezt a hiúságot. De legalább tudok róla. Nem nyomom tudat alá.

 

Richárd

…nem csalt Marcsikám legendás emberismerete. Ez az Olimpia egy bisszig, fölvágós kis tyúk. A huszonhat évével. Átnéz az emberen, mint a levegőn. És még csak nem is csinos. Klasszikus értelemben szinte ronda. Nagy, négeres-vastag száj. Pici, turcsi orr. Túl közel álló szemek. Ez állítólag szexis, már akinek! És mint a vasalódeszka! A mellét, ha borogatják, reggelre elmúlik… Esküszöm, kísértést érzek, a sleppjére rálépni… hogy hasraessen. Marcsikámért nem cserélném, pedig mostanában Marcsikám az öregest játssza… Ez ugyanaz a borzalmas, fekete kalap… ebben temette Ilonka mamát.

 

Mária

…büszke vagyok, hogy kibírtam epés megjegyzések nélkül. Hogy legyőztem a tipikus nőies ellenérzést. Hogy így, ilyen simán jutottunk el a mai napig. Még a templomi szertartástól is elzárkózott! De nem én élek vele, hanem Márk! S Márkhoz, ne legyünk szubjektívek, nem olyan hűvös. A szülei állítólag két derék parasztember. Hogy hozták ezt a kirakati próbababát össze…? S vajon miért maradtak távol? Miért nem ismerkedhettünk meg? Röstelli tán a kisasszony őket? „Édes fiacskám, ha te szereted, én is szeretni fogom, átlagon felüli teremtés, és ilyen fiatalon, ilyen jól keres…” Mondjam tán, hogy miféle nő az, aki egy hivatást, a vegyészmérnökséget hívságos kozmetikára váltja? A puszta anyagiakért? Hiszen lakásra nincs gondjuk, anyuskának hála. Ez talán még szülni se fog, mint egy összecsukható molylepke, olyan!

(Mária fogadja a gratulációkat, mint egykor a részvétnyilvánítást. Csak éppen mosolyog. A kalap karimája most is útban van. Drága kislányom, mondja Olimpiának, Isten hozott a családban! Aztán böcsüld meg magad, ifiasszony, szól borús arccal Richárd. Márk dühösen rávillant.)

 

Richárd

…no, már viccelni se szabad? A százezremért? A százezrünkért? A tizenöt személyes lakodalmi vacsoráért?

 

Mária

…a gondolatainkon még nem tudunk uralkodni. Az érzéseinken sem. Akkor legalább őszintén bevallani, magunknak. De mások előtt eltitkolni. Hogy ne okozzunk felesleges fájdalmat. Anyuka megtehette, hogy ami a szívén, az a száján. Mert az ő szíve kivételesen tiszta volt. Márk, ne legyen igazam, kisfiam…

(Mária a társaságból Ábelt előrehúzza. Te vagy az édesapja, mondja, ne legyél annyira tutyi-mutyi… Koccints a pezsgővel te is! Azért a mi esküvőnk szebb volt, ha egyszerűbb is, mondja halkan Ábel, te gyöngyvirággal, sötétkék rakott aljban, mint egy gimnazista lány… jóban-rosszban, a Szent Rita kápolnában, holtomiglan-holtodiglan, emlékszel még, Marcsika? Mária szeme megrebben. Szép volt, jó volt, talán igaz se volt, mondja tréfásan. De bizony igaz volt! Ábel gyorsan ellép Mária mellől, a fiát-menyét ölelgeti, neked majd jobban sikerül, súgja Márknak, és ne haragudjatok, de a vendéglőbe már nem… Te tudod, apa, mondja Márk. Mária oldalba böki. Azért marasztalhattad volna egy kicsit… Neki ez csak fáj, éppen te nem érted, anyukám? kérdezi Márk. Ugyan, Angelika vállat ránt, apának mindig sietős, sehonnan-sehova… Ne bántsd szegényt, mondja Mária, nem érdemli…!)

 

Richárd

…sokkal bensőségesebb szertartás volt. A mienk. Hogy rohan az idő, idestova tizenhat éve! S ugyanúgy szeretjük egymást, a meghitt közelségben is. Minden rezdülését ismerem. S a szexualitás annyira másodlagos! Ma már.

(Márió megszakítja a beszélgetést. Pardon, mondja a négy fiatalnak, akik a karosszékét körülülik. Csak egy pillanat! A vécére siet, vizelési ingere van. A vizelet lassan indul el, s lekonyuló ívben a vécécsésze peremére folyik. Márió a húgycsőben enyhe csiklandást érez.)

 

Márió

…ma már ötödször. Felfázhattam. De ki a fene hord flanelgatyát? Pláne júniusban? Kellemetlen. Apró fizikai bosszúság… Ami az emberben magában is kicsírázik, csak az szökellhet aztán a világban is szárba. Itt hagytam abba. S ez egyaránt vonatkozik rosszra, jóra…

(Villő a szociális otthon egyik hatágyas szobájában sámlin kuporog, Levente bácsi lábát fáslizza körül. Nekem meg a vállam fáj, cefetül, mondja Malek bácsi. Majd azt is megmasszírozzuk, mosolyog Villő. Honnan van magácskában ennyi jóság, tündér-Lichtgestalt? kérdezi Levente bácsi, amikor ez nem is a vezető kötelessége?)

 

Villő

…ha arra várnak, amíg valaki kötelességből megteszi! Nonszensz, kötelességből szeretni. A másoknak-jót kötelességből tenni! Ezek a hálás szemek, könnyebbült sóhajok, mindent megérnek… El sem tudom képzelni, hogy egyszer én is ilyen öreg és főleg tehetetlen leszek. És ilyen magányos. Pedig Márió sincs jól, ha nem is panaszkodik. A szexuális érdeklődése is egyre látványosabban csökken. Egyébként is, mintha sértené a saját betegsége. Rá se merek kérdezni, mitől futkos a vécére, még éjszaka is? Ezekben a biológiai dolgokban különösen zárkózott. Például azt sem tudom, a széklete rendben van-e? Neki az ilyesmi derogál. Mintha ő röptiben kiizzadná, nem úgy, mint más közönséges ember! …De csúnya ez az irónia! De csúnya… Nem így kell tekinteni. Hiszen „az évek szállnak, mint a percek, kiömlő véred harmatával irgalmazz nékünk, Jézus herceg…”

 

(1983 októberében folytatódik a vénasszonyok nyara. Ezen a szombaton Tímea nem jön, óvodai bulija van. Mária olvas. Kierkegaard, A szorongásról. Richárd a szomszéd szobában a wimbledoni teniszmeccset bámulja. A játékosokkal egy ütemben, meg-megrándul a karja. Néha felszisszen, föl-fölkiált, hova, te balfék, hova…?! Mária hirtelen leteszi a könyvet.)

 

Mária

…magában beszél! Mint egy gyerek. Big bobby. Még kurjongat is. Voltaképpen aranyos. Csak hát így nem lehet elmélyülni, feldolgozni a gondolatokat. Ez nem krimi! És esténként sem olvashatok, kedvemre, elalvás előtt, mint valaha régen. Hja, a „hitvesi ágy”! Angelika is szólhatott volna előbb. Nem, amikor már rákészültem a gyerekre. Nem szeretném, ha ebből úzus lenne, hogy el-elmaradozik. Már múltkor is előfordult. Pedig még nincsenek iskolai kötelmek. Nagyon el vannak kanászodva, mind! Márkot is, mikor láttam? Ha Blanka néni ünnepi ebédet főz. Akkor is kettesben étkeznek. Protokollvigyor. Semmi intim közlés. Olimpiát a karácsony is irritálja. Egy alkalommal a saját anyját is szentfazékként emlegette… Engem vajon, a hátam mögött, minek nevezhet?! Istenem, csak ki ne bukjon egy gyönge pillanatomban a számon, mennyire ki nem állhatom… Elég, hogy Richárd, ez a különben áldott természetű lény, képtelen moderálni magát, és a véleményét kertelés nélkül kikottyantja! Alig győzöm aztán a hangulatot helyrehozni.

 

Richárd

…végre egy nyugis hétvége! Drága a kis Timi, pláne, hogy már az értelme is nyiladozik, jövő ilyenkor már iskolás, de sok a jóból is megárt! Hiába, nem leszünk egy nappal se fiatalabbak. Mint a só, olyan nehéz, és Marcsikámat is abszolúte lefoglalja, egy percre se képes egyedül játszani. Nagyon elkényeztettük, Angelikának igaza van… A Lendl kevésbé szimpatikus… ez szép volt, Borg! Mintha magamat látnám, húsz éves koromban. Talán nem kellett volna a teniszt abbahagynom. De hát ezt nálunk nem kultiválták, „úrisport”! Mosolyogjatok fiúk, hiszen a második is hatalmas summát szakít le… mosolyogjatok, ne nyögjetek… A grimasztól nem mennek jobban a dolgok! Marcsikám önuralma… ahogy ezzel a pimasz Olimpiával bánik! Irigylésre méltó! Pedig az a taknyos olyan, de olyan szemtelen! Foghegyről köszön, föl se emeli a seggét a fotelból, üdvözlésre… Borg, csak így tovább! A hanghordozásában van valami, amitől fölmegy az emberben a pumpa, „ma már ez nem így van, Ricsi bácsi!”, Ricsi bácsi az anyád valaga! Fúj, de rondát mondanék. Ha Marcsikám szüntelen nem mérsékelne. Nekünk egymással kell elsősorban törődnünk. Gyönyörű ez a délután. Borg győzött…! Marcsikám már bizonyára igényel. Megpróbálkozom.

(Richárd Mária háta mögé oson, a két mellét hátulról megragadja. Nini, mit találtam…!)

 

Mária

…hajaj. Kanos kedve van!

 

Richárd

…fontos, hogy lelkileg is ráhangoljam!

(Mid van neked, nagyanyó? kérdezi Richárd. Irinyó-pirinyó lábacskád, csillogó-villogó szemecskéd, gránátalma-keblecskéd… Nagyanyó, nem is vagy te nagyanyó, hanem Ille-pille királykisasszony…! Mária beleegyezően bólint, a fürdőszobába megy. Krémet keres, a hüvelybejáratot vastagon bekrémezi. Richárd a szokott pózban már várja. Segíts egy kicsit, súgja röstelkedve. Mária szakszerű mozdulatokkal simogatja. Aztán – ezredszer? – az aktus elkezdődik.)

 

 

(Ennyire rossz ez neked, már? kérdezi Richárd, mi történt, édesem? Semmi, mondja Mária, csak egy kicsit belefáradtam. Előbb-utóbb meg kell alkudni, mondja Richárd, hiába, nem vagyunk tinédzserek, s a lényeg úgysem ez…)

 

Richárd

…meg fogom kímélni. A jövőben. Hiszen már nekem se esik olyan jól. Olyan natúr jól. Azelőtt nem fordult elő, hogy rá kelljen segíteni… Előbb-utóbb nálam is eljön a perc. Marcsikámnak ez már teher. Hiába csinál úgy, én mint a tenyeremet, ismerem. Nem kell kapaszkodni, ha valami már nem könnyed, természetes… Az pedig, hogy esetleg egy fiatal csaj, meg se fordul a fejemben.

 

Mária

…szomorú. Az egész nagyon szomorú. Mint egy paródia. Látom magunkat, közben, felülről. Létra tetejéről a jelenetet. Három hurka a derekamon. A mellem, ha nem is nagy, ha nem is lóg, de megnyúlik. Ebben a pózban. Csapódik jobbra-balra. Nem esztétikus. A hiúságom tiltakozik. És meghalt a fantáziám. Milyen más, két fiatal, ruganyos test, két fiatal, mámoros ember, a szikra…! Már a fiam se fiatal. De nem bánthatom meg ezt a jó Richárdot. Nekik ez kardinális kérdés. Az impotenciától rettegnek.

(Még csak délután van, mondja Villő, még nem lehetsz kimerült, mint általában este… Hidd el, aludni is jobban tudsz majd, te Kőtörő óriás, te Fanyüvő… Vetkőzteti Máriót. Ne is ellenkezz, a te kis gésáddal! Márió böcögve nevet; hagyja magát. A becézést tűri. A régi indulattal pattan Villő fölé: no most megkapod, reszkess, te kis haszontalan…)

 

 

(Hála Istennek, mondja Villő, már úsztunk a verejtékben! Rendes vagy, mondja Márió, de miért vágtál közben olyan lehangoló, kétségbeesett pofát? Érted aggódtam, mondja Villő, hogy sikerüljön… legközelebb majd még jobban. Márió felcsattan, értem nem kell aggódni, én uralom a helyzeteket!)

 

Villő

…a látszatot nem szabad elvenni tőle. A férfi a farkában hordja a hiúságát, ezt még Rezsőtől tanultam. A fájdalom meg azért van, mert folyamatosan megerőltetem magamat. Tegnap is, teli kartondobozokat cipelni… tejkonzerv és banánbefőtt jött segélybe, már csak egy hét a szavatossága, a kisöregekkel nagy murit csaptunk… És lesz ez még nekem is jó… És neki a permanens feszültséget mégiscsak levezeti!

 

Márió

…legközelebb! No nem egyhamar. Szegény kicsi Villő, annyira szeretem, de úgy szét van esve. És olyan fárasztó. Mint a talajtorna vagy a menetgyakorlat. Olyan fárasztó! De hát Villő ebben annyira rám van szorulva. A drága jótét lélek… Volt egyszer az a lány, még Mária előtt, ugyan, ki gondol ma már Máriára, nevetséges, ez a felosztás, Mária előtt és Mária után… volt egyszer az a lány, Urbanek vagy Urbancsik Viola, azzal etetett, hogy májcirrózisos, azért olyan sárgás a bőre, aztán kiderült, csak epehólyag, tovább már nem is érdekelt. A hősi pózokat ennyire kedveltem! Nem helyes. Legyünk őszinték, nem helyes. Az állandó fölényérzet, mint követelmény a kapcsolatban. Ez ellen küzdeni kell. De azt, ha én lennék a kiszolgáltatott, végképp nem viselném el… Ha mégis prosztata…

 

(1984 februárjában Márk telefonon közli az anyjával, hogy Olimpia most már biztosan gyereket vár, méghozzá ikrek, az ultrahang kimutatta. Csak hogy egyszerre kettő, Olimpia nagyon nyugtalan, aggályos, ebben annyira hasonlít hozzád, anyukám! Én nem vagyok aggályos, mondja Mária, csak előre felmérem a nehézségeket. Ne hasonlítgass minket össze! Különben: ikerszülés, ma már az orvosnak rutinfeladat… Az orvosnak igen, kiabálja a telefonba Márk, de nem Olimpiának! Veszélyeztetett terhes…! Szólj, ha segíthetek, mondja Mária, melletted vagyok mindenben, tudod. Gyertek át gyakrabban enni. Olimpia ne végezzen semmi házimunkát, ne cipeljen, ne hajoljon, ott vagy te, az erős férfi! Ez magától értetődik, mondja Márk, ehhez nem kell veszélyeztetett terhesnek lenni! Így rendeztük be eleitől fogva, hiszen úgyis nekem van több szabad időm… Szia, anyukám, bezár a közért!)

 

Mária

…kihasználja a jóbolondot. De ne legyünk szubjektívek. Nem szükséges egy nőnek megszakadni… S lám, mégiscsak szül. Többszörös nagyanya leszek. Íme, a perspektíva. És ikrek. Ez zavar. A fogaim is. Újabban. A hideget, meleget nem bírják. Megint belenyilallt. Mintha az agyamat fúrnák.

(Mária felhívja Richárdot az irodában a hírrel. Richárd éppen egy részeges ügyféllel bajlódik. Az ügyfél a teli bukszáját mutogatja, kivillantja az ezresek hasát, pénz beszél, kutya ugat, ez mind a magáé, ügyvédkém, ha a nyanyát végre kiteszik… Ilyen ügyet nem vállalok, mondja Richárd a hadonászó részegnek, nahát, örüljünk, mondja Máriának, reméljük, legalább az egyik fiú lesz, és nem az anyjára hasonlít majd… Hagyja el a helyiséget, kérem!)

 

Richárd

…nem hiányzik a plusz két csecsemő. Elölről kezdeni, hogy se szombat, se vasárnap, óbégatás, már hajnali hatkor… És ezt az irodát is, bár már akkor látnám, amikor a hátam közepét, micsoda alakok, miféle aljas ügyek, tucatjával… Hiába fizetik meg, nyilvánvaló disznóságokat nem képviselhetek, én már nem, ez Marcsikám hatása. Elvtárskám, Bányay főcsővezető úr szövege: az ügyvéd nem válogathat, nem kényeskedhet, mint a szűzlány, az ügyvéd mindenkivel összefekszik, aki csak pénzt kínál… Kurvaság. Szellemi kurvaság. Szerencse, hogy már csak két év nyugdíjig, azt már guggolva is kibírom! Akkor jöhet hat unoka is… Akár…

(Nem rajtam múlik, mondja az „Eszmélet” kiadó igazgatója Máriónak. Nagyon jól tudod, professzor uram, milyen függésben vagyunk. Többé-kevésbé ez az inkriminált könyved is erről szól. Többé-kevésbé, ismétli Márió gúnyosan. De akkor miért hívtál ide…? Ezt a mesét már kívülről fújom! Mert mégiscsak más, mint rideg levélben, mondja Vadász elvtárs, a te személyed iránti általános tisztelet…! Ne nyomd a sódert, Vili! Márió felugrik, disznók elé gyöngyöt, úgy kell nekem! Rossz idegállapotban vagy, mondja Vadász Vili, lerí rólad, annak tudom be… Suszternek lyukas a cipője, tovább nem ragozom! Te, a lélek orvosa…)

 

Márió

…évek óta. Évek óta ezek oktatnak ki. A fióknak írni! Villőnek persze igaza van. Nem a fióknak, hanem Istennek. Villőm néha ráhibázik, ösztönösen. De olyan fáradt vagyok. Megint elkezdeni valamit. Abban a tudatban, hogy minél jobb, annál kevésbé engedik. Idegi tünet a folytonos hugyozhatnék. Irtózom attól, hogy lebetegedjek. És a kreatúra-emberkéktől, a vadászviliktől is irtózom. A „köreim”, ezek a kedves, érdeklődő gyerekek persze mások, mégis egyre nehezebb közéjük ülni, rendíthetetlenül beszélni… Mert aki elgyengül, elbizonytalanodik, aki belekeveri önmagát, annak a tanácsát nem hiszik, nincs hitele. Ez alaptörvény. Gyógyító és gyógyított között. Áttételesen is így működik.

(Villő Levente bácsit szalmaszálon keresztül csipkebogyóteával itatja. Levente bácsi influenzás. Katonadolog, mondja Villő. De nem nyolcvankilenc évesen, mondja Levente bácsi. Egy hevesebb tüsszentés, és kész… Nem, mintha nagyon bánnám, kicsi Lichtgestalt…)

 

Villő

…el fogom cipelni orvoshoz Máriómat. Nem főzök addig, sztrájkba lépek. A halogatás nem megoldás. És ha valami rosszindulatú…?! Megkeressük a legjobb urológust. Elvégre hatvanhét év! Bármilyen stramm. Bármilyen hősies. Kerül, amibe kerül. Ha egyre kevesebb is a pénz. A látogatók még az ajándék konyakról, kávéról, cigarettáról is leszoktak. Márió szoktatta le őket. „A lelketeket hozzátok!” Tanultuk a Martinovics-féle összeesküvést, csak nehogy ilyesmi süljön ki belőle… ahogy a hangok kiszűrődnek. Nekem kutya bajom, nem sajog a méhem, ha békén hagyják. És sajnos vagy nem sajnos, békén van hagyva.

 

(Július elején Máriáék nyaralójába táviratot hoznak. „Dr. Schwester Richárdék, Balatonvilágos, Fogoly u. 4. Tegnapelőtt megszületett Dalma és Zelma, császárral, kettő-harminc, kettő-tíz súllyal, mindhárman jól vannak, csók Márk.” De hiszen csak a hónap végére volt a legkorábban esedékes, mondja Mária, ha ezt sejtem, Pestről nem mozdulok… Ez már nem a te felelősséged, mondja Richárd. Igaz, mondja Mária, csak semmiből se szeretek kimaradni… Pedig hozzá kell szoknunk, Richárd leveszi a Ladáról a védőponyvát, akkor irány a klinika, hozzá kell szoknunk, hogy egyre több dologból marad ki az ember!)

 

Mária

…ez a statiszta-érzet!!!

 

Richárd

…a félrevonulás joga, végre!

(Az ikreket csak a kórházi videón lehet megtekinteni. Tímea is csúnya volt, súgja Richárd Máriának, emlékezz…! Nem túl kicsik? kérdi Angelika. Vicces, mondja Richárd, mintha indigóval… Mária tűnődik. Vajon milyen az, amikor két lelkecske is tülekszik bejutni ugyanabba a testbe? Vagy éppen a kettejük sorsa van ilyen szorosra összekötve, ki tudja…? A család Máriára néz. Zavart csend támad.)

 

Mária

…egy kukkot se értenek. Miért nem tudom befogni a számat?

(Márió az utcai vizeldében lepisálja a cipőjét. Teljesen eltűnt a sugár-ív. Ágyéktájt a szúrás erősödik.)

 

Márió

…ez mégis prosztata. Prosztata-rák. Talán jobb is így.

 

(November, késő este. Mária zokog. Az egész felső korona-rendszert leszedik! A gyökerek elrohadtak alatta! Mert elhanyagoltad, mondja Richárd, hiába sürgettelek. Inkább nyelted azt a vacak Algopyrint. De miért vagy annyira kétségbeesve, a probléma protézissel tökéletesen, egy életre megoldható…)

 

Mária

…az az egyetlen szerencse, hogy egy nem fiatal nő az orvos! Hogy egy férfi kotorásszon az üresen tátogó szájüregben, hogy egy férfi a csupasz ínyemen babráljon… végképp nem bírná a hiúságom elviselni. Szegény anyuka, a fogsorát a kórházból zacskóban adták haza…

(A foghúzást injekcióval meg sem érzed, vigasztalja Richárd, ne légy ennyire betojva… rá sem ismerek az én bátor Marcsikámra! Három hét, fogak nélkül, sírja Mária, az alatt Meával sem találkozhatom, szombat-vasárnap se, csak elvesztené az illúzióit, csillagom, már koptatja az iskolapadot…! Csicsijgasd az ikreket, javasolja Richárd, azok a folytonossági hiányt még nem veszik észre!)

 

Richárd

…Barbarának végig megmaradtak a fogai. A csontsovány arcából disszonánsan kiragyogtak. Még a koporsóban is. Morbid fogpasztareklám.

 

Mária

…az ikrek, szegénykék, halfejűek. És úgy látszik, Olimpia kibékült az anyjával. Odahurcolássza őket. Hogy Monoron egészségesebb a levegő. Olimpia egyébként is úgy csinál, mintha egyedül neki volnának gyerekei a kerek világon. „Én vagyok az anyjuk, én rendelkezem, senkinek semmi beleszólása!” Süsse meg! …Sose fogom a protézist megszokni… Ez egy csapás.

(Villő lepedőt cserél Márió fekhelyén. A csücsköket gondosan gobra köti, a rekamié négy sarkát belecsúsztatja, a lepedőt simára húzza.)

 

Villő

…mint egy szamárfészek! És már el is cseppen. Nem tudja tartani. Csak észre ne vegye, hogy észrevettem. Nem tudom, hova ment. Talán mégis az orvoshoz. Annyira könyörögtem!

(Márió a Központi Kórház ambulanciás rendelésén már húsz perce ül a rácsos padon. Fújja a füstöt. Rászólnak: tilos. Márió a csikket ingerülten eltapossa a sarkával.)

 

Márió

…bejelentkeztem, bemutatkoztam. Hogy képzelik, hogy ezt a sort végig várom? Ha rák, hát rák! Legalább hamarabb túl leszek… csak ez a cirkusz…

(A miniköpenyes, fekete hajú, lófarokfrizurás lány kivágja a rendelőajtót, doktor Mérő Márió, kiáltja messze csengő hangon, tessék befáradni! Nem vagyok süket, morogja Márió. A főorvos udvariasan előrejön az ajtóig. Ne haragudjon, kolléga úr, dehát ma tiszta diliház, mik a panaszok? Szervusz, kérlek, mondja Márió, én vagyok az idősebb…! Leül, a lábát lazán átveti egymáson, a tüneteket tárgyilagosan elsorolja. És mindez már cirka három éve kezdődött? kérdi a főorvos, a fejét csóválja. Miért kellett idáig halogatni? Mint egy laikus… Kérem a gumikesztyűt, Cicababa… előrehajolni, le a gatyával!)

 

Márió

…ez a Cicababa végignézi. Mint a tévéfilmet. Ahogy a seggemben turkálnak.

(A főorvos a végbélbe mélyen benyúl. A mutatóujját körbevezeti. Jó, mondja, kiegyenesedni, fordulni, lássuk a heréket… A herezacskót megmorzsolja, az ágyékot áttapogatja. Nagyszerű, mondja végül, felöltözhetsz kérlek. Cicababa, írja: Proscar. Bejössz holnapután tükrözésre, de már most megnyugtatlak, semmi göbösödés, szövettanira nincs szükség, szimpla benignus prostata hypertophia, neked nem kell lefordítanom… Csoda, hogy ennyi idő alatt szövődmény nem lépett fel. Néhány rutinkérdés: nemi élet gyakorisága…? Márió a lófarkas lányra néz, aki mindezt a kartonra feljegyzi. Kettő-három alkalom hetente, mondja. A főorvos – ötven körüli, köpcös férfi – elismerően füttyent. Gratulálok… De a beavatkozásig és még utána legalább egy hónapig mégsem ajánlatos, a potenciához ugyan semmi köze, de fennáll a fertőzésveszély. Transurethrális resectiót kell végezni! Márió beavatottként bólogat, ambulanter nem megoldható, főorvos uram? Szánj rá egy-két napot, ha komplikációmentes, karácsonyra el is felejted!!)

 

Márió

…az öregedő, nem, az öreg férfiak hetvenkedése! Ekkora halat fogtam, ennyiszer-annyiszor… Micsoda alacsonyság, egy ismeretlen csitri miatt… Mária egyszer azt vágta a fejemhez, egyszer nagyon régen, hogy a férfiak hiúsága mélyebb gyökerű… De hát ezen nekem már túl kéne lennem! Csak ez a megalázó szituáció. Ez őrjít meg. És még csak nem is rák. Egy piti, hétköznapi beavatkozás. Egyszerűen megkisebbítik tűvel a prosztatát… Ha nem is altatnak, de gerincérzéstelenítéssel végzik, remélem…

(Tulajdonképpen mi az a prosztata? kérdezi Villő, meséld el részletesen! Az egy mirigy, mondja Márió, de ne pazaroljunk több szót rá, jóindulatú prosztata-megnagyobbodás… Ezt is csak azért árultam el, hogy feleslegesen ne izgasd magad! Az ilyesmiből komoly ember nem csinál ügyet. A tükrözés ugyan fájdalmas, de a fizikai fájdalomtól én nem ijedek meg. Bámullak, mondja Villő, bámulom ezt a hősiességet. Engem már egy foghúzástól is kitör a frász!)

 

Márió

…pedig a sok édesség roncsolja ám a fogazatot! Épp elöl az a szürkéskék lyuk! Persze, legyünk őszinték, alul nekem is meglazultak, fogínysorvadás, de nálam legalább nem látszik. Szerencsés a szájberendezésem.

 

(December harmadikán Mária szorosra csukott szájjal, zsibbadt arccal hever a rekamién. No ugye hogy nem halálos? Richárd mellette ül, a bal karját védelmezően áttámasztja Mária felsőteste fölött. Mmmm, Mária ingatja a fejét, mmmm… Te kis csacsi, Richárd csókolgatja a homlokát, ha a hamut mamunak mondod majd, én akkor is szeretni foglak!)

 

Mária

…harminckét ép foga van. Harminckettő!!!

(Márió a Központi Kórház Urológiáján, három ágyas szobában már a zárójelentést és Villőt várja. Üldögél az ablak melletti ágyon.)

 

Márió

…tényleg semmiség. Túl lehet a testi bajokon emelkedni. Segíteni a többieknek, még itt is. Ha már különszoba, telefonnal, csak a pártarisztokráciának dukál. Örülök, hogy nem vagyok ennyire tehetetlen, mint a szobatársak. Pedig fiatalabbak! Csak elhagyják magukat. A lelki tartás sokat számít. És a fizikai kondíció.

(Márió feláll, a könyökét egyszer-kétszer óvatosan hátrahúzza, a mellkasát kidülleszti. Berobban a kórterembe egy új nővér. Márió eddig sose látta. Magas, barna, csinos. Szórakozottan megnézi Márió kórlapját. A férfire erélyesen rászól: Ne ficánkoljon, Merő bácsi!)

 

Márió

…Merő bácsi! Merő bácsi. Külső szemlélőnek csupán Merő bácsi… Merő egy bácsi… Meg tudnám fojtani.

 

(December harmincegyedikén Richárd tíz üveg szovjet pezsgőt fuvaroz haza. Miért nem mindjárt egy vagonnal? kérdezi Mária. A protézis nyomja az ínyét, a szavakat sziszegve ejti. Legyen itthon! mondja Richárd. Nem kér kenyeret! Éjfélkor iszunk egy pohárkával, ha már nem tudlak elcsalni sehova. Tudod, hogy félek a szilvesztertől, mondja Mária, ki az a hülye, aki azon mulat, hogy megint elmúlt a szűkre szabott életéből egy egész esztendő…?! Amin lehetetlen változtatni, azon inkább nevessünk, mondja Richárd, és hogy egyúttal kezdődik is egy új év, annak örüljünk! Mária tapogatja a húst az ajka fölött. Jövőre?! Hogy a jövőt is megérjük, arra egyikünknek sincs garancia!)

 

Richárd

…ez a buta fogdolog nagyon megviselte. Szegénykém, szinte kuvikol. Pedig épphogy belépett a hatvannegyedikbe! És egészséges, szervileg. Ha előbb-utóbb mégis történik vele valami, soha el nem hagyom. Ápolom hűségesen. Barbarához is bejártam rendszeresen az Onkológiára… Bár a mostani eszemmel mégsem vagyok magammal visszamenőleg elégedett. Azt hiszem, nem nyújtottam valódi lelki támaszt. És hát olyan igazán nem is szerettem. Mint Marcsikámat. Kétségtelenül hanyatlik. Az utolsó percig mellette leszek.

 

Mária

…számára olyan, mint halál, egyszerűen nem létezik! Száműzte a tudatából. Csak egyszer rendülne meg, csak egyszer, hogy Marcsikám, miképp is van ez, meg fogunk halni?! És ez az idegen vonás, ez a duzzadtság az orrom és a szám között! Soha többé nem lesz az arcom olyan, mint ezelőtt volt. Fém szájpadlás. Nincsenek többé ízek. Se édes, se keserű. Se sós, se csípős. Minden egyre megy. Beleharapni, semmibe… soha többé. És akkor még szilveszterezni…! Ifjúkoromban is utáltam. Nekem ne írják elő a jókedvet. Legalább Tímeát áthozták volna! Buliba hurcolni, egy hatéves kislányt!

 

Richárd

…olyan klassz hecceket csináltunk a haverokkal. Becsöngettünk ide-oda, papírkígyót fújtunk a nők nyakába, rajzottak a csajok, egy könnyed kefélés, hajnal felé… de hát a Biblia is ír olyasmit, hogy mindennek megvan a maga ideje… Diszkréten is lehet szórakozni.

(Villő ropogós malacsültet készít, dinsztelt piroskáposztával. Márió pléddel a derekán magába roskadva ül a konyhaszéken. Föl ne fázz a kövön, mondja Villő, ez még kíméleti periódus, nem mintha bármikor kirúgtunk volna a hámból… Hiányzik? kérdezi Márió, az a csőcselék az utcán, az a fülrepesztő trombita? Vagy az ugrabugra az izzadt tenyerű részegekkel? Isten ments, mondja Villő gyorsan, de azért nem ártana néha újra kimozdulni az oroszlánbarlangból! Csak akadnak még rajtunk kívül is értelmes emberek?! Például akik év közben idemásznak. Vagy talán röstellsz engem közéjük vinni? Jaj, Villő, aranyszív, mondja Márió, mi szamárságot be nem képzelsz magadnak! Ez nem olyan társaság, kicsi szívem! Ezek nem dáridóznak…!!!)

 

Villő

…ez gőg. Néha attól félek. Szabad-e a többieket majdhogynem lenézni? Azért, mert az apró örömeik még megvannak? Istenkém, fölvenni egy jobb göncöt, nem híztam ki mindegyiket, elcsevegni szimpatikus emberekkel, kedélyesen… A tévéműsorba bele-belekukkantani, éjfélkor koccintás, elénekelni a Himnuszt. A hazafias érzelem nem szégyen… Annak idején, a lakótelepen, reptettük az égő csillagszórókat, emeletről a földszintre, szálltak a szikrázó csillagocskák, köszöntöttük egymást, boldog-boldogtalan… Egy kicsit túl komor így az élet. De hát ki vagyok én, hogy Máriót kritizáljam?

 

Márió

…„minden hiábavalóság és szélkergetés.” Prédikátorok Könyve. „Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt… ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a táncnak…” Micsoda gyönyörű, tömör szöveg! S micsoda gyötrő kétely: „Ki tudja, vajon az ember fiainak éltető lehelete fölfelé száll-e, és vajon az állatok éltető lehelete lefelé, a földbe száll-e…?” S milyen racionális konklúzió: „…beláttam, hogy nincs jobb az ember számára, minthogy örömét lelje munkájában, mert ez a sorsa…” Ó, Istenem! Beszélek itt, Villőnek… Dehát ki tévedhetetlen?

(Az a fontos, Márió Villő maszatos kezét megcsókolja, az a fontos, hogy együtt vagyunk. Villő fölragyog. Meglocsolom vörösborral, az ad a sültnek pikáns aromát. Köszönöm, köszönöm, ezt az idestova tíz évet! Persze, hogy eleszegetünk, szép csendben…)

 

Villő

…és a tévé-kabaré. És a tévé-kabaré.

(Mária és Richárd félig szundikálva a tévét nézik. Mária lába Richárd ölében. Svéd gombasalátát, pálcikára szúrt fasírtgolyócskát csipegetnek. Nem fogy a bontott pezsgő. Pedig buborék nélkül már fityiszt sem ér, mondja Mária. Te vagy a buborék az én szürke kis életemben, mondja Richárd. A tévé képernyőjén megnyúlnak a másodpercek. Mint a szívverés, rémülten lüktet az idő. Éjfél. Az óévnek meg kell halnia.)

 

Mária

…dübb-dübb. Memento mori.

(Boldog újévet! Villő megcsókolja Máriót. Márió a csókot szórakozottan viszonozza.)

 

Márió

…„…van, aki hallgat, mert nem tud mit felelni, s van, aki hallgat, mert alkalmas időre vár.” Alkalmas idő. De mikor? De mikor?

 

(1985 márciusában Villő nyugdíjba megy. A búcsúdélutánon az otthon lakói sírnak. Villőt házilag készített emléktárgyakkal ajándékozzák meg. Kukoricacsuhéból font kosárka, szív alakú posztó tűpárna, hajlított drótvirág, zöld krepp levelekkel. Levente bácsi egy zizegő selyempapírba csomagolt elefántcsontszínű csipkegallért ad át. A páromé volt, mondja, de a teknőbe úgyse vihetem magammal. Mi lesz velünk, maga nélkül, kis Lichtgestalt? Legalább azt várta volna ki, amíg én elpatkolok! Száztíz évig tetszik élni, mondja Villő, s én már így is ráhúztam egy kerek esztendőt. Ígérem, jövök majd, látogatóba! És a gallért is viselni fogom! Az utódom rendes, ne tessenek félni…)

 

Villő

…hát persze, olyan a jövőben nem lesz, hogy a felelős vezető, ha muszáj, a fizikai munkába is beálljon. S arra sem alkalmas mindenki, hogy lelki segélyt nyújtson folyamatosan. De hát nem hozhatok több áldozatot, ezzel a kipurcant lábbal. Állandóan fáslizni kéne. Ezek a ronda visszerek, kidagadnak! A pihenés orvosi javallat. Így is marad elég dolgom. Máriót az utóbbi időben szinte elhanyagoltam. Körülötte is akad teendő bőségesen… Nemcsak a koszt, a személyes szükségletei… hanem jobban odafigyelni rá. Ha nem vagyok ennyire hajszolt, ő is szívesebben magyaráz. Ha látja, hogy mélyen érdekel! Mert a kapkodás nem vezet semmire. Koncentrálni kell a legfontosabbra, végre eljött az ideje, odahúzom a goblenzsámolyt a lábához, kiskoromban is azon szerettem üldögélni, képzelegtem, hogy híres balett-táncosnő leszek, milyen felszínes is tud lenni az ember…

(Ugye, örülsz, kérdezi Villő, nincs több rohanás, végre neked élhetek, teljesen. Nem olyan egyértelmű, mondja Márió, az átállás nem könnyű, az életelemedtől fosztottad meg magad, attól tartok! De hát ilyen csúnya visszérrel bizony az ácsorgás, futkosás tilos… Éjszakára polcold föl, aranyom!)

 

Márió

…ez a visszér a súlytöbblettől keletkezett. Nincs szívem a képébe vágni. És legyünk őszinték, már elkezdett fogyni. Mostanában hősiesen ügyel arra, hogy mikor és mennyit fal be. Ezért nem ettem például hónapok óta túrós-tejfölös-szalonnás csuszát, én sem. Szegénykémnek a szőrös lába… illúzióromboló, ahogy a levegőben kalimpál… Tintakék, vastag, centinként bogra kötött kötélzet, közvetlenül a szemem előtt, olyankor… A mosónőnknek volt ilyen, emlékszem. Szegénykém. Persze, hogy aztán a részemről egyre nagyobb erőfeszítést igényel! Persze, hogy kétséges… hogy egyáltalán… hogy valahogy végbevigyem…

(Meglátod, újjászületünk, mondja Villő vidáman. Ez nem kétséges, mondja Márió, csak az még egy kicsit odébb van, aranyszív! Előbb ezt az életet kéne tisztességgel megoldani. Villő hozza a zsámolyt, én ugyan nem gondolkodtam ilyen hosszú távra, de ha már a témát megpendítetted…)

 

Villő

…nekem egyelőre nem hiányzik az etye-petye. De önzés volna kinyilvánítani. Amíg Máriómnak, bármily nyögve-keservesen, de újra sikerülget. És ha pihent leszek, a méhem se fog fájni. A férfiak képesek ezt a dolgot az emberi kor legvégső határáig elhúzni. Pláne az alkotó típus. Picasso, Chaplin, Goethe, Onassis, Yves Montand, Anthony Quinn… Világhírességek. Miért volna éppen Mérő Márió kivétel? …Istenem, mennyire szeretem a hangját! Ezt a mély baritont… ahogy beszél. És közben csillog a szeme. Valósággal megfiatalodik. Ha nem is értem teljesen, de érzem, hogy igaz, amiket mond. Halhatatlan szubsztancia, a mikrokozmikus individualitás makrokozmikussá válik… Micsoda szédítő perspektíva! Mai átlagésszel persze beláthatatlan. Voltaképpen félelemmel tölt el. Lehetne egy kicsivel kevésbé komplikált… Néha jobb volna azt hinni, a temetőben egyszer s mindenkorra befejezzük. De így ez az egész sokkal, de sokkal strapásabb.

(Márió fölkel, szomjas vagyok, maradj ülve, a poharat én is megtalálom, remélem, van tonik? A nagymamám azt vallotta, mondja Villő, hogy valószínűleg nincs Isten, de okosabb úgy élni, mintha volna, mert így nem érhet minket a halál után kellemetlen meglepetés. Márió nevet, visszaül. Pascal után, népszerűsítve…! Racionális érv. Egy kicsit üzletszerű. Nem számításból gyakoroljuk a jót. Nem csak magunkra gondolunk közben, hanem az egész világ-ügyet is próbáljuk előbbre vinni… De ennyit mára, aranyszív! Eredj, fáslizd be a lábad, nekem eszembe jutott valami, gyorsan rögzítem…)

 

Márió

…nem szabad megterhelni. Ezt a nyiladozó lelket.

 

Villő

…nem szabad kihasználni. Óriási koponya!

(Mária az ikrekkel bajlódik. Richárd lefogja a kalimpáló talpacskákat, Mária törli a feneküket nedves szivaccsal, pelenkát vált. Ezt is megértük, mondja, hogy kegyesen itt hagyják őket éjszakára… Persze, mert nem volt más lehetőségük, mondja Richárd, a monori nagymama lerobbant, Olimpia a prágai kozmetikusversenyen, a fiacskád meg nem mer a gyerekekkel éjszakára egyedül maradni! Megértem, mondja Mária, nagyon is nehéz egyszerre kettőre figyelni, ráadásul ennyire egyforma kettőre! Kápráznak a lelki szemeim! És az a félelmetes, hogy mindkettő eredeti, egyik se másolat! Richárd a hallottakon eltöpreng; majd hozzáfűzi, mindenesetre ezekhez még a négy kéz is kevés.)

 

Mária

…Meával ebben a kilenc hónapos korban már eleven kontaktusom volt. Ezeket, szegénykéket, még megkülönböztetni is alig tudom. A bőrükbe nincs monogram varrva! Állandó rettegés, hogy Dalmát teszem Zelma helyére, hogy összecserélem… Olimpia azt mondja, azért mert az anyai ösztönöm nem működik és igazán se Dalma, se Zelma nem áll érzelmileg elég közel. Legyünk objektívek, Olimpia fején találta a szöget. Egyelőre nincs hozzájuk szorosabb közöm. Nem értem, miért. Nagyon fáj, de így van. Úgy szeretném szeretni őket! Édes Istenem, úgy szeretném!

 

Richárd

…meg lehet tőlük őrülni! Hiába ikrek, úgy látszik, ezek nincsenek egybehangolva. Ha az egyik alszik, a másik bőg. Ha az egyik pisil, a másik kakál. És tényleg idegesítő ez az egyformaság. De rajtam nem fognak ki! Az egyiknek van egy parányi barna lencse a popsiján. Csak nem szabad elfelejteni, hogy ez a Dalma. Egy kurta esztendő, és úgy elmegyek nyugdíjba, mint a sicc… Alig bírom már a gyűrődést, az sem érdekel igazán, pert nyerek-e, vagy sem, mintha lebunkózták volna a természetes szakmai hiúságom, pedig doppingolt, idáig… És állandóan mérlegelek, igazat mond-e a delikvens vagy hazudik… Elvesztettem a józan eszemet, ez nem jogi szempont, de Marcsikám épp ezért dicsér, hogy fölébredtem, legalábbis kezdek ébredezni! És talán az se normális, hogy egymás után két esetet is grátisz vállaltam fel, a béna öregasszonyt az eltartó tettleg bántalmazza, az ötgyerekes Buzáékat pedig a lakástulajdonos terrorizálja, ezek ugyan mibül fizessenek…? Peresztrojka ide, peresztrojka oda, az emberi természet nem változik. Szerencsére, nekünk már megvan, ami kell. A tartalék a hosszú, békés öregségre. És ez a két poronty is, csak megnő egyszer, s lehet velük értelmesen kommunikálni…

 

(1985 júliusában Márió jobb lábfején elkezd lüktetni, duzzadni a bütyök. Márió hideg-meleg vízbe mártogatja, Phenylbutazonnal kenegeti. Ez még háborús fagyás, mondja, időnként kiújul, öntörvényű, rá se rántsunk…! Egy radikális műtéttel megszabadulhatsz a bütyöktől, mondja Villő, az otthonban a nyolcvanéves Herti néninek prímán megcsinálták! Eddig is elmúlt, most is elmúlik, mondja Márió, türelem! Igaz, bólogat Villő, itthon nyugodtan mászkálhatsz mamusz-papucsban, nem a szépségedért loholnak ide, remélem, újabban, ezek a mindenféle nők…)

 

Márió

…nem tudom, hogy történt. Néhányan elmaradoztak. Egy-egy fiú megnősült, vagy „tudományos pályára” lépett, „pénzt keres”; néhányukat elszívták az egyébként nagyon is támogatandó ellenzéki mozgalmak. A politikai színtér. S az újak között tényleg sok a nő. Hisztérikus, bazedóvos, kielégítetlen középkorúak. Ami ezeknek kéne: pénisz, receptre… vagy legalábbis az azonnali megváltás, a rögtön ható gyógyír, lehetőleg minden szellemi fáradozás nélkül. Az csak ürügy, hogy embertörténet, a világ sorstörténete érdekli őket, egyes-egyedül önmagukkal foglalkoznak, nem arra figyelnek, amit én mondok, hanem csak úgy ömlik belőlük a szó, én pedig, hogy szimpla pszichoterapeuta legyek…!!! Én közvetítek. De az a néhány kislány, aki így-úgy bepottyan, ígéretesebb. Tétovák, de őszinték. Szinte meggyónnak. A kis szerelmi bonyodalmaikat is, nyers részletességgel. Négyszemközt a legeredményesebb. A talajt előbb az érzelmi túlburjánzástól megtisztítjuk, aztán gyönyör látni, ahogy a szellemi csíra szárbaszökken! Ezek még nincsenek teljesen megrontva. És ha egy nő transzcendens értelemben fogékony, hát fogékonyabb, mint általában a férfiak. Ez volt Mária előnye. Nemcsak kérdezett, de némelykor válaszolt is… Majd ősszel kiderítem, most mindenki nyaral, hova lettek a régebbi „tanítványaim”. „Tanítvány”, idézőjelben! Semmi gőg! Legyünk őszinték, mind tanítványok vagyunk. Nagy felettes erők működnek. Még a politikában is. Ez a Gorbacsov karizmatikus figura. Az a lefelé futó sötétes pacni a fejbőrén, mintha az amerikai kontinens térképét mintázná; mintha megjelölték volna a szellemi hatalmak, valami előre kiszámíthatatlan, különleges feladatra. Persze, idehaza még a betonagyúak az urak. Ide a rossz gyűrűzik be, a jó tán sose. Nyomorult Magyarország… Legalább a könyvem zöld utat kapna. És elkezdhetném az újat. Amit persze ilyen körülmények közt is el kellene kezdenem. Csak nem ebben a kánikulában.

(Papucsban nem mutatkozom, mondja Márió, és ez nem hiúsági kérdés, hanem tartalmi… Nem tudom, mondja hirtelen Villő, miért ne ülhetnék be egyszer-egyszer közétek, már nem vagyok lekötve sehol! Automatikusan, amikor a kávét beviszem. Így olyan, mintha ki volnék zárva! Márió a duzzadt bütyköt nyomogatja: Más szint! És a gyerekeket zavarja a tanú. Gyerekek! Villő fintorít. Némelyikük melle már a térdét verdesi! Ne légy közönséges, Márió megrója, én nem a küllem után minősítek. S épp eleget vagyunk kettesben, nem lehet panaszod, aranyszív!)

 

Villő

…nem merem megpendíteni a hivatalosságot. A hónap végén lesz tíz éve, hogy ideköltöztem. Mi ez, ha nem ideális párkapcsolat? Akkor miért nem lehet törvényesíteni? Hozzák a nyugdíjat, milyen zsenánt, „özv. Pajkos Rezsőné”, mindenki megtudja a házban, hogy nem vagyunk összeesküdve, nagymama ezt vadházasságnak hívta, persze ma divatos „élettársi viszony”. Csak hát ez az „özv. Pajkos Rezsőné”! Hogy jövök én ehhez, még mindig…? Még majd összetévesztenek holmi házvezetőnővel… Ez hiúság. De annyira bosszant. Annyira piszkálja a csőröm. Egy szexuális alkalom kéne, hogy előhozakodjam.

 

Márió

…hiába csukom magamra az ajtót, érzem a szüntelen jelenlétét. Hiába csendes. Talán a falak vékonyak, de mintha egér szaladgálna alumíniumfóliák közt… finom, ezüstös cirregés, mindig matat valamivel, és annyira, de annyira idegesít, maga a tudat, hogy nem vagyok a gondolataimmal egyedül, mintha valaki éberen hallgatózna, folyamatosan ellenőrizné, hogyan haladok… vagy éppen kihez mit beszélek. Sokkal jobb volt, amíg szegénykém dolgozott. A drága lélek. És azért ő tapintatos… Mária, ha néha betette ide a lábát, hirtelen az egész lakást betöltötte… kihúzta a fiókjaimat, szaglászott a fehérneműm közt… átnézte a postámat az íróasztalon… „Miért, van talán valami titkolnivalód? Amit féltesz…?” Akárcsak Etelka néni. A rajtaütésszerű ellenőrzések. Szekrényben, polcon, a füzeteimben. „Csak annak van titka, akinek bűne…” Nem bírom a kontrollt. A másik szüntelen jelenlétét sem. És még a kimozdulás, az „emberhalászat”,így nevezném, még ez is gátolva van, ez a rohadt bütyök, legszívesebben letépném, még világgá se futhatok… S hol vagyok én még attól, a beavatódás ily alacsony fokán, hogy mintegy őrzőjeként a szent kehelynek, a bölcsek kövének, akár a Grálban a „halászkirály”, moccanatlan megmaradjak? Az én utam az épp csak megkezdett, jellegzetesen parszifáli út. A rendületlen keresés… De hát ugyan, Villő minderről mit tehet? Úgy le van merülve, kinek lenne szíve kizavarni, hogy céltudatlanul az utcákat rója…

(Ugye, majd megünnepeljük az évfordulónkat? kérdezi Villő. Olyan régen bújtunk össze! Jó, hogy szóba hoztad, mondja Márió gyöngéden, menj el szakorvoshoz, a méhvel nem tanácsos viccelni, azt hiszed, nem veszem észre, hogy kínlódsz? Nálam úgysem központi kérdés, én le tudok mondani a dologról, akár örökre, első a te egészséged, aranyszív! De engem bánt, hogy miattam, mondja Villő, hogy miattam szenvedsz bármiben is hiányt…)

 

Villő

…félek nőorvos elé kerülni. Még majd… Az biztos, hogy a bolygatás, a hosszú igénybevétel, a szűnni nem akaró macera csak árt neki. Az én elvékonyodott falú, agyongyötört méhemnek. Újabban a petefészek is lüktet. Márió nemes lélek. Ilyenkor mutatkozik meg teljes világossággal, az alapvető önzetlensége.

 

Márió

…Gandhi is többször próbálkozott. Amíg sikerült a szexuális ösztönéletét végleg leállítani. Jobb akkor befejezni, amikor még mienk a döntés. Letenni a kártyát, mielőtt kicsavarják a markunkból. Ez a vergődés már nem méltó. Nem méltó. Talán egy friss élmény visszahozná. „A friss hús.” De hát annyit nem ér, hogy ártatlan, hűséges Villőmet megalázzam… Mária már komplett öregasszony. Nyilván. Pedig milyen klasszikus, megható térdkalácsa volt… És az a sima, éppcsak pelyhes lábszár…

 

(Augusztus tizenkettedikén Mária, Richárd és Tímea közös nyaralása a Balatonnál véget ér. Várják Angelikát és Lórántot, már reggel óta. Délután négy óra, csak nincs valami baj azzal az ócska Trabanttal? Mária aggódik. Mégiscsak túlzás ennyit késni! Ismered őket, Marcsikám, mondja Richárd, aranyos népek, de haláli megbízhatatlanok. Mária figyelmezteti: ne használd a szlenget, „haláli”, nagyon kérlek, és ne halljam többé azt sem, hogy „ha jól csalódom”, meg „pipát kapok”, „fölmegy a pumpa”… ezek a fordulatok árulkodnak! Miről árulkodnak? kérdezi Richárd, fejtsd ki egyszer bátran, ne kímélj, fenséges asszony, te cárnő mindünk fölött! Kár gúnyolódni, mondja Mária, a beszédstílusod munkakörnyezeted hatása, nem téged bíráltalak! Teljesen nem függetleníthetem magam, mondja Richárd, egyelőre ebből élünk. De már nem soká, Marcsikám, már nem soká. Akkor aztán a régi kígyóbőrt levedlem. Bocsáss meg, mondja Mária, nem akartam kötözködni, csak Angelikáék dühítenek… – süvölti Tímea a vécéből, Mámami, kakiltam, átszakad a papír, nem tudom kitörölni rendesen, gyere…! Azért egy első elemista már kitörölhetné a fenekét egyedül, mondja Richárd, a suliban ki segít…?)

 

Mária

…engem hív, még mindig engem, ez a drága! Az iskola sem szakította el! Sőt: új feladat: leckeírás, közösen… Lehettem volna pedagógus is. Megőrültem volna itt, egész nyáron egy helyben, ha ez a gyerek nincs! Richárd nyolc napig hagyott csak magunkra minket, intézte otthon a tapétázást, lemosható tapéta, és az ajtókat-ablakokat újramázoltatta, még kitartott volna egy-két évig, de hát Richárd, ha nincs elfoglaltsága, talál magának… „Neked a kisujjadat se kell mozdítanod, Marcsikám, Blanka nénivel elintézünk mindent, neked csak le kell majd meózni…” Már utazgatni se kíván, ezt a nyavalyás kertet szereti, elvan itt, mint a fodroskarfiol, persze ez így nem igaz, napestig tesz-vesz, ég a dolog a keze alatt, ezt a kócerájt egy kertész se tartaná különbül rendben. Csak hálás lehetek. Csak hálás. A változatosság hiányzik, mindössze. Az első tíz évben fel sem tűnt, hiszen szinte csak látogatóba jártam haza. S milyen jó volt fáradtan betoppanni! Anyukához, Richárdhoz. Azután pedig, ha én itthon is maradtam, Richárd minimum nyolc órát távol töltött… Mind a mai napig… De majd a folyton-együtt! Nyomasztó. A legsikeresebb házasságban is kell valami veszélyeztetettség-érzet. Valami rizikó. Valami kiszámíthatatlan izgalom. Egy parányi komiszság a partnerben. Hogy néha képes legyen megszenvedtetni is. Aztán az oldódás annál édesebb! De Richárddal még veszekedni sem lehet. Mindig legömbölyíti a szavaim élét. Vagy mint a csuka, hallgat. Egyetlen Meám, te okos, te gyönyörű, az iskolában is csak dicsérik, kivéve a magatartást, te különleges, köszönöm a sorsnak, hogy értelmet adott a kényszerű öregségnek… Persze, emellett a belső fejlődés… a meditáció… a magambavonulás… feltéve, ha ez jó Richárdom nyüzsgése mellett megvalósítható.

 

Richárd

…már nagyon itt az ideje a visszavonulásnak, Marcsikám körébe. Már nagyon fogytán a türelme. Ez az ügyvédesdi, ez a hajsza, már nagyon a bögyében van. Ő mindig is fokozott törődést igényelt. S nemcsak fizikailag, ez tévedés, elsősorban lelkileg! Ezen a téren még van pótolnivalóm. „Szép esténk lesz, ha egyszer majd megöregszünk… sose veszekszünk… ülünk a kandallónál, fogjuk majd egymás kezét…”

(De jó kedved van, hogy dudorászol, mondja Mária. Tímea az ölében ül, a nyakát szorongatja. Mária fulladozik. Elég, kicsim, tudom, hogy szeretsz, de elég… Richárdom, ugorj el egy termosz fagyiért, még mielőtt Angelikáék… Miért, talán tőlük sajnálod? kérdezi Richárd. Ugyan, mondja Mária, csak bent a szobában, egyedül akarom kiskanállal megeszegetni. Mint a kutyus a csontot, stikában? Richárd nevet.)

 

Mária

…anyuka néha kivette a műfogsorát, szemérmesen zsebkendőbe csavarta, zsebre tette. Ha kettesben voltunk és valami finomat akart kóstolni. Azt hittem, fegyelmezetlenség. Viszolyogtam. És most én is ide jutottam. Elbújni a falattal; újra érezni az ízeket! Vanília, karamell, eper… Gondoljanak, amit akarnak. Az igazi ok nem tartozik senkire. Hiszen én is elítéltem érte szegény anyukát.

(Angelika és Lóránt háromnegyed nyolckor érkeznek, a tévéhíradó kellős közepén. Ki se csomagolnak. Változott a terv, édesanyu, Angelika kiveszi Mária kezéből a mesekönyvet, a gyereket az ágyból kiemeli, mi az, Timikém, se pacsi, se puszi, a szülőanyádnak? Álmos már, mondja Mária, s ilyenkor nyűgös. Ráértek reggel örvendezni, ha már az esti programot így felborítottátok… Ja, mi dolgozunk, mondja Angelika, nem úgy mint egyes boldog nyugdíjasok! Mi ez a gúnyos célzás? kérdezi Richárd, anyád iránt több tiszteletet… Angelika átöleli Máriát. Miért rántasz te folyton kardot, papóca, anya védelmében?! Meg tudja ő magát védeni. Az én okos, csípős nyelvű anyukám… Miattam késtünk, mondja Lóránt, engedjetek már engem is a kölkömhöz, szia, te hétördög. Megfogja Tímea pizsamából kikandikáló lábfejét, akkor sem ereszti el, amikor Angelika a gyereket az ölébe veszi. És nem is alhatunk itt, hadarja Angelika, holnap már Lórántnak fontos tárgyalása van, Szegeden… Tudniillik az történt, örüljetek ti is velünk, hogy megkaptam az ottani múzeum igazgatói állását, különös tekintettel a modern anyag fejlesztésére, végre rajtam áll a közzététel, rangos kiállítások! folytatja Lóránt. Bizony, veszi át gyorsan Angelika a szót, és még szolgálati lakást is adnak, mi nem örököltünk lakást, mint Márk… És Tímea ősszel már ott kezdheti a másodikat. Én meg idegenvezető leszek a helyi Ibusznál. Kiket fogsz ott vezetni? kérdezi Mária, a románokat, szerbeket, a kágéesté-piacon, körbe-körbe? No de anyu! Ahelyett, hogy velünk örülnél! No de anyu! Angi sértődötten ingatja a fejét. Fölfedez néhány pörsenést Tímea hátán. Ennek a gyereknek allergiája van a Balatonra! A Tiszán legalább nincs algásodás. Mária sírva fakad: Miért nem jeleztétek? Miért nem figyelmeztettetek, legalább? Mert amíg nem volt biztos, nem akartunk izgatni, anyukám, ne facsard a szívünket! Kétszáz kilométer, mi az Richárd papának a Ladával, és az iskolai szünetek! A nyarak! Még meg sem köszöntem, milyen angyalok voltatok, hogy vállaltátok, idáig is! …Hát akkor pakoljunk, mondja halkan Richárd, legyünk túl rajta minél előbb. Nem dőlt össze a világ, gratulálunk! Tudtam, mondja Lóránt, hogy te egészségesen veszed a dolgokat, téged a realitásérzéked a kritikus helyzetekben sem hagy cserben… És majd megbeszélünk egy dátumot, Angelika megcsókolja Máriát, amikor részletesen elmesélek mindent, s a jövőt is kialakítjuk, közösen. A távolság, akik igazán szeretik egymást, azokat nem szakíthatja el, ezt éppen te hirdetgeted, anyukám… Mária leszárítja a könnyeit a gyerekpizsama ujjával. Menjetek hát Isten hírivel. A kicsit jól takard be a hátsó ülésen, Richárd papa készít az útra szendvicset, teát! Tímea szuszog az anyja vállán, a búcsúra fel sem ébred. Mária és Richárd magára marad. Bámulnak a képernyőre, némán. Richárd simogatja Mária kezét: Nem eszik olyan forrón a kását… És hátha majd az ikrek…)

 

Richárd

…hát ezt is elvették tőle. Előre láthattam volna. A gyerekek törvényszerűen eltávolodnak. Csak a két különnemű ember szövetsége, a választott kapcsolat lehet örök. A kárpótlás, mindenért.

 

Mária

…mindjárt sikítok. Mindjárt fölugrom és szétverem a bemondó vigyorgó pofáját. Meg a kerítést. Ez vár rám. Ez a színtelen-szagtalan, beszáradt idill. Hosszú-hosszú évekig. És már semmi sincs előttem. Semmi, ami új…

(Hál’ istennek, hogy egy kicsit megnyugodtál, mondja Richárd, tegyük el magunkat holnapra. Mária az ágyban Richárd mellére húzódik. Találnom kell valamit, ami nem pótcselekvés, hanem szolgálat… ügy a világban…Gyönyörű gondolat, sóhajt Richárd, csak hát hatvanon felül már nem kezdhet merőben újat az ember. Fizikai erőd sincs hozzá, Marcsikám. Beteget emelgetni, levest osztani, netán afrikai gyerekeket etetni, erről már lekéstél! Hová is mehetnél, a te képesítéseddel? Már csak maradj meg ilyen naturbursch filozófusnak, mi így szeretünk!)

 

Mária

…néha dühítően igaza van. De akkor is elviselhetetlen ez a dermedtség. Ez az üresség. Ha megtalálnám. Ami hasznos. Ami tartalmat ad. Ha például Richárd megbetegedne. Tartósan. Tolókocsi. Teljesen rám szorulna. Segíthetnék. Éjt nappallá téve. Volna célja, értelme, hogy élek… Mert mintha elvesztegettem volna. Mintha percenként elvesztegetném… Istenem, micsoda szörnyűség, drága jó Richárdom bőrére spekulálni! Jézus köntösében sátáni gondolat. Az ember nem lehet elég éber.

(Mária megcsókolja Richárd vállát. Bocsáss meg. Bocsáss meg, mindenért. Te bocsáss meg nekem, mondja Richárd, ha nem vagyok túl szórakoztató. De sok beszédnek sok az alja. Mária felsír, én már semmire se vagyok jó, és ráadásul minden nőiességem kiveszett! Ugyan! Richárd szorosan átöleli, te még mindig csodálatos vagy. Csak hát, én lettem, észrevétlenül, rozsdás öregfiú… Valahogy nem hiányzik. Miattam van, hogy mostanában nem… nehogy ezt is magadra vedd!)

 

Richárd

…hadd higgye, hogy ez impotencia. Hadd legyek én az oka. A büszkesége jobban elviseli.

 

Mária

…ez a szép szál, viruló férfi! A viharos múlt, a sok kaland, az üt most vissza! Milyen nehéz lehet ez a tudat neki! Legyünk objektívek, nekem ez nagy testi felszabadulás. Csak valahogy lelkileg nem egészen tetszik. A hiúságomat bántja. Talán arra vágyom, hogy ostromoljon, és én mondhassak utoljára nemet? De hiszen akkor az én csődöm lenne nyilvánvaló… Szegénykém, hát ide jutottál… ilyen aránylag fiatalon… Módszeresen, könyörtelenül kifoszt minket az élet.

(Nem is szabad erőltetni, mondja lágyan Mária, leszel te még fickósabb, ne félj… ez nem probléma, hanem mit kezdjek a hátralévő életemmel? Látod, ezt az édes gyereket is elvették a kezem alól! Nem tudom, mondja Richárd, talán nem kéne mindenáron arra törekedni, hogy te alakítsd a világot… talán hagyni kéne, hogy most már a világ hasson rád. Csak úgy egyszerűen, hétköznapian, befogadni…)

 

Richárd

…miért, hogy én olyan jól el tudom képzelni? A békés, hosszú öregséget? Hogy végre azzal foglalkozhatom, amit szeretek. Barkácsolgatni. Olvasgatni. Egy-egy színház, könnyebb hangverseny. Nyári estéken ez a tücsök-ciripelés. Őszi, alkonyi, langyos fény. Nekem nincsenek már nagy terveim. Én elvégeztem a dolgomat. Ami rám tartozott, sok vagy kevés, megcsináltam. Marcsikámban azonban valami bennmaradt. És ez a valami, mint a betokosodott tüske, belülről folyamatosan irritálja. De hogy mi…? Nekem itt megáll a tudományom.

 

Mária

…számomra a világ nem nyújt semmit, ha én a világnak nem nyújthatok. Tévpályára futottam. A testemet röptettem föl a magasba, a lelkem helyett. Csupa látszatcselekedet. Elfuserált ambíciók. Fóbiák és megtorpanások. Most aztán itt az elodázhatatlan öregség. „Az öregség estéje magával hozza lámpását”, valami francia híres mondás. No hiszen. Micsoda könnyezni való naivitás! Mert ezt a lámpát, barátocskám, „neked magadnak, a saját olajoddal kell megtöltened.” A bibliai balga szüzek olajos korsója is üres volt, nem tudták a lámpást az érkező vőlegény üdvözlésére meggyújtani. S ez itt a bökkenő. Mert „nem ismerjük sem a napot, sem az órát.” Mégsem virrasztunk. Gyanútlanul szunnyad az emberiség… Jó Richárdom még horkol is.

 

(Szeptember huszonkilencedikén Villő kész helyzet elé állítja Máriót. Mozijegy a Filmmúzeumba, délután fél hatra. Zefirelli, Napfivérem, Holdnővérem. Már hetek óta nem voltál utcán, mondja Máriónak, moziba meg, nem is emlékszem… Komoly ember nem jár moziba, mondja Márió. De ez a film kivétel, Villő a döntést megindokolja, Assisi Szent Ferenc élete… végre beengedték hozzánk is! Ez nem csak szórakozás, ez szellemi esemény! És én is megkukulok ám, előbb-utóbb, ebben a bezártságban, Márió szívem!)

 

Márió

…mozi! Gyermekkorom menedéke. Perec. Bodográf. Stant és Pant elüti az automobil. A kövér Stan angyalszárnyakon az égbe száll. Nevetnek. Én meg szörnyen megrémülök. Hogy ez még a bohócokkal is meg esik. Etelka néni rám kiált: „Na mi van már megint, anyámasszony katonája?” …Máriával se mászkáltunk moziba. Talán csak egyetlen egyszer. Éppen a Filmmúzeum. Persze akkor még más neve volt. Talán Barlang. Mária akkor még a férjével élt. Zuhogott az eső, behúzódtunk, csókolózni. Akkor még létezett hátsó páholy.

(Legalább páholyt vettél? kérdezi Márió, hogy ne kelljen vegyülni…? Középzsöllye, tizenharmadik sor, mondja Villő, az most a legjobb hely, előtte átjáró, kényelmesen kinyújthatod a lábadat… Mamuszban nem megyek, mondja Márió, rendes cipőben meg csillagokat látok, időváltozást jelez ez a ronda bütyök… Ne légy már ilyen hiú, mondja Villő. Akkor inkább az a puha edzőcipő, mondja Márió, amit még Sopronban sóztak ránk, kirándulásra. De az a rózsaszín-narancssárga minta, a te korodban, nyilvános helyre, nem komikusabb? kérdi Villő. Márió vállat von. Egy kis vagányság… tudod, hogy utálok mindent, ami konzervatív, begyöpösödött!)

 

Villő

…nem lehet kiigazodni rajta! Képes ezt a kizárólag sportalkalomra illő csukát fölvenni. Én azért tisztességesen felöltözöm. Még szinte nyár van, mehetek nyitott dekoltázzsal. Sajnos, hóka színem van. Hónapok óta nem láttam zöldet. Az otthonban legalább ebédidőben napoztam, az udvaron. A Tekla-gyöngy jól mutat ehhez a sápadtsághoz. Rezső imádott moziba járni. Vígjátékhoz, persze. De ez a film élmény. A közértben mesélte egy nagyon elegáns, disztingvált hölgy. Az egészet végigsírta.

 

Márió

…már nem emlékszem, mit láttunk. Csak arra emlékszem, hogy vetítés előtt régi slágereket játszottak. „Illúzió a szerelem, szíveknek tündérszép illúziója…”, és akkor Mária azt kérdezte, „de a mienk, ugye, nem illúzió…?” Ezt a békát, Villő miatt, ma le kell nyelni.

(Én csak helyeslem, mondja Richárd Máriának, ha bármire kedved szottyan… Érdekes címe van, Napfivér, Holdnővér! Ez egy díjnyertes, híres alkotás, mondja Mária, és a légkondicionálás is működik…)

 

Mária

…nem bántam volna, ha nem éppen a Filmmúzeumban játsszák. De hát tömegeknek, ilyen filmet nem engedélyeznek… Harminchat-harminchét éve. Kábé. Még a nyiladozó szerelmünk idején. „Madonna drága, küldjön egy mosolyt felém…”, ezt harsogta a megafon, s Márió akkor hozzám hajolt, „egy mosolyt, madonnám”, s a fülembe súgta: „…zarándoklelked s változékony arcod bánatát egy szerette csak…” Kinek a verse, kinek a verse…?

 

Richárd

…talán nem lesz annyira vontatott a cselekmény. Még a pokolba is elkísérem, csak földerüljön végre egy kicsit… s ne epekedjen folyton-folyvást Timike után…

(A fél négyes előadás csúszik. A közönség a mozi szűk előcsarnokában összezsúfolódik. Tolongás, torlódás. Mária és Márió sodródik egymás felé, majd a hátuk hirtelen összeér. Gyengéd taszítás. Pardon, mondja Márió, és megfordul. Egy újabb lökés szemből szorítja össze őket. A találkozás létrejön. Harminc másodperc, amíg ott állnak, arc az arc előtt. Márió szeme megrebben. Elmenekül Mária tekintete elől. Nem köszön. Richárd karon fogja, kiszabadítja Máriát. Villő kézenfogva odébbhúzza Máriót. Miért kell nekünk mindig a legsűrűbb büdösben…? kérdi Richárd. Vigyázz a lábadra, mondja Villő, rá ne tapossanak! Megnyitják a nézőtéri ajtókat, a tömeg föllazul. Márió és Mária – távolodóban – még egyszer egymásra pillant. Aztán elnyeli őket – külön-külön – a jobb és a bal oldal.

A jelenés véget ér.)

 

 

(Rég kötött le történet ennyire, mondja Richárd a film után. S téged is régen láttalak, Marcsikám, ennyire elérzékenyülve… Villő boldogan Márió karjába csimpaszkodik: ugye nem bántad meg? Látom a titkolt meghatottságod… Majd otthon kiértékeljük, ha az első benyomások leülepedtek.)

 

 

(Mária a fürdőszobában ötvenszer végighúzza a kefét a haján, apró szikrák pattannak.)

 

Mária

…talán volt némi igazság abban, öt-tíz százaléknyi, amit akkor mondott, azon a szörnyű nyári estén. Amire aztán ordítottam, tűnjön el az életemből. De hát sokszor szakítottunk, néha féléves szünettel, de mindig visszajött. Ez után miért nem jött vissza? Még lapot is írtam, Mikulásra, igaz, névtelenül, „gyere, kedves Télapó…” Azt mondta, az a baj velem, hogy valójában nem is nő vagyok, hanem szirén. És hogy ami a viselkedésemben megnyilvánul, az a homoszexuális hajlam egy ritka, különös formája. Mert a homoszexualitás nem a biologikumomban, hanem a lelki organizmusban lappang, s ez a veszélyesebb. Férfimentalitással szeretek. Nem beolvadni, hanem beolvasztani akarok. Félresikerült egzisztenciaként, folyamatos szerepzavarban létezem. Minden eddiginél jobban, vérig sértett. Ez a lelki homoszexualitás. A félresikerültség… Persze, hogy megfeleltem…

(Mária, már az ágyban, mint Loreley, betakargatja Richárd arcát a hajával, apró, meleg csókokat cuppogat. Ugye, szeretsz, kérdezi, mert én szeretlek, ugye, boldog vagy, ugye boldoggá tettelek…? Immár tizennyolc éve! Te… Oroszlánszívű Richárd! Az utolsó lovag… Nincs nálam szerencsésebb, mondja Richárd, a hajszálakat kiprüszköli, majd meglátod az ezüstlakodalmunkon, te vagy az én életem értelme, Marcsikám!)

 

Richárd

…amikor ilyen nyuszis, gyámoltalan, ez a különben oly karakán, határozott teremtés, meg kell zabálni…! Minden rossz tulajdonsága háttérbe szorul… ha az okításvágyat annak lehet nevezni… hogy emelni akarja a környezetét, szüntelen… és maximalista, nem tud megalkudni… De hát nem helyes, ahogy a közmondás is tartja, másnak a szemében a szálkát is, a magunkéban a gerendát sem… Megszívlelendő, a katekizmus is hirdet valami ilyet, senki se tökéletes, sőt, bűnösök vagyunk mindannyian… Továbbgondolom. A jövőben. Ha majd nem leszek ilyen álmos…

 

Mária

…már alszik is. Ártatlanul, mint a csecsemők. Az élete értelme: én. Ez gyönyörű. És valahogy mégis borzasztó. De ne ítélj, hogy meg ne ítéltessél. Máté evangélium, nagyon fontos: „A konkolyt gyomlálva ki ne tépjétek vele együtt a búzát is… Majd az aratáskor szétválasztják az aratók.” Jó leszek hozzá. Még jobb.

(Márió zuhanyozik. A dörzs-szivaccsal dühödten dörgöli a mellkasát, mintha a szőrt akarná levakarni.)

 

Márió

…ha volt is némi pirinyó részigazsága, azért nem kellett volna olyan könyörtelenül a képembe vágni. Olyan keményen, árnyalatlanul megfogalmazni. Amikor olyat mondtam, pillanatnyi csömörömben, hogy engem voltaképpen a szerzetesi élet vonz. „Ugyan, nem te mennél koldulni, te csak szétporcióznád az alamizsnát, amit a barátok nagykeservesen összegyűjtögettek, penitenciát szabnál ki, tömjénfüstben csodáltatnád a szentségedet! Te a kolostorban is rendfőnök akarsz lenni!” Még ma is, mint a kénsav. Ez a kegyetlen szöveg. Éget. De talán el tudtam volna felejteni. Ha nem hallom azt a gondtalan nevetést, karácsony este, a lépcsőházban, az ajtó mögül. Egy mikulásos lap, én „télapóvá” degradálva, jó, a szándékot kell nézni, megkíséreltem, odamentem, elképzeltem, kétségbeesés, nagycsüggedt némaság, és én, én betoppanok, hozom az ünnepet, az örömet… És akkor az a többszólamú, messzehangzó kacarászás, Ilonka néni beiglijének az illata, átszűrődött a küszöb alatt, ezek nélkülem is megvannak, mit keresek én itt, még mindig…? S lám, megy az élet, tőlem távol, azóta is, ma is, remekül…

(Márió odabújik Villő mellé, a keskeny heverőre. Aranyszív, vajon kaptál-e valamit egyáltalán… ebben a küzdelmes tíz évben, általam? Villő az álla alá szorítja Márió koponyáját. Hogy jutott ez most az eszedbe? Mindent tőled kaptam! Már régen elkallódtam volna. Vagy az esztékába járnék, mint igazolt idegbeteg…)

 

Villő

…ezekért a percekért érdemes élni. Amikor így elárvul s megadja magát. Hiába, nagy tűznek nagy az árnyéka. Néha belémgyalogol, de hát az vesse rá az első követ… A házasságtörő asszonynak is megbocsát Jézus, éppcsak a porba följegyzi… mert valahol a dolgok azért számon vannak tartva. Ez az én misszióm. Bizonyos értelmű támaszt nyújtani. „És lámpást adott a kezembe az Úr.” Aldrich. Harmadszor is elolvastam. Tanulságos, szívbemarkoló regény. Legyünk prérin vagy bárhol, bármilyen sanyarúságban… világítani.

 

Márió

…a nagyszerűsége az egyszerűségében van. A gyengeségeikkel együtt kell az embereket szeretni. Nem tudjuk, hogy amikor a rosszat célozzuk meg valakiben, nem találjuk-e el véletlenül a vele rokon, szomszédos jót is? Nem irtjuk-e ki az önzés mellett az önbecsülést is? A birtoklásvágy után még a ragaszkodást is? Vagy a kóros baleksággal együtt az értékes jóhiszeműséget! Satöbbi. Villő többet érdemel. Megpróbálom mától kezdve még jobban szeretni.

(Lám, tudsz te oldódni, mondja Villő, olvastam valahol, „azt nem akadályozhatjuk meg, hogy a bánat madarai el ne röpüljenek a fejünk felett, de azt igen, hogy a hajunkban fészket rakjanak…” Nem is helyes a múlton merengni, mondja Márió, még tudat alatt sem. Örök jelenben kell élni, de milyen nehéz, ez az örök jelen!)

 

Villő

…ez egy kicsit homályos. Azért a holnappal is törődjünk! Több nap, mint kolbász.

(Mária sem alszik. Oldalt hemperedik. Imádkozik.)

 

Mária

…„És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…” Még mindig nem zártam le! Húsz év múltán sem! Még mindig nyers a seb, a var alatt. Ha megpiszkálják, felsajog. És az egész valómat átjárja. Ezen változtatni fogok. A rágódás csak akadályoz. „Senki, aki kezét az eke szarvára téve hátratekint, nem alkalmas Isten országára.” Most értem csak meg, teljes mélységében. Kellett hozzá ez a sokk.

(Márió visszalopódzik a saját fekhelyére. Az odakészített tonikból kortyonként iszogat. A torkát marják a száraz könnyek.)

 

Márió

…„Ajándékozz meg erőiddel, árassz világosságot…”, mert különben látod, „világtalanok vak vezetői”… És nem több, én sem. „Ha pedig vak vezet világtalant, mindkettő gödörbe esik…”

 

 

 

 

(1986. január másodikán délelőtt napos az idő, Mária a konyhába tart, Blanka nénihez. Richárd pizsamában van még, selyemcérnával a fogai közötti réseket tisztogatja. A fürdőszobaajtót nem csukja be. Mária menet közben odapillant: Hát te miben mesterkedsz? Néha ez is megkívántatik, mondja Richárd, a cérna a szájából kilóg. A makacs szennyeződések különben lerakódnak, nem lehet elérni pusztán fogkefével! Ez a Richárd csuda pofa, mondja Mária, már a konyhában, még a felesleges marhaságokban is fáradhatatlan! Bizony, bizony, bólogat Blanka néni, meg is kell böcsülni, én naponta a küszöbhöz verném a seggemet örömömben, ha ilyen férjem lenne… Hát igen, kincs! Mária ráhagyja.)

 

Mária

…az egészségtől majd kicsattan! Soha egy jaj, soha semmi panasz, hogy legalább vigasztalhassam! Helyette ő akar vigasztalni engem, de nem ismeri a varázsszót. Nem tudja a lelkemből a fájdalmat kiszívni, nem érti, mi a lényeg a jelenség alatt… Jókedvű, elégedett, most, hogy szabadságon van, szinte lubickol. Én meg alig várom, hogy egy kicsit megint magamban lehessek. És megpróbáljam megemészteni ezt a szellemi nedvek nélkül egyébként megemészthetetlen karácsonyt…

 

Richárd

…mintha sejtettem volna, hogy itthon fokozottabban szükség van rám! Áldom az eszemet, hogy ezt a néhány nap rendkívüli szabit kivettem! Ilyen elfuserált karácsonyestét még úgyse produkált az élet… Marcsikám szempontjából, elsősorban. Úgy várta Tímeáékat, úgy várta! Hiszen már hónapok óta nem jöttek, új körülmények, a kezdet nehézségei, érthető, de hát akkor legalább a karácsony… A sokéves tradíció! Hirtelen belázasodott a gyerek, harminckilenc-öt, nem vicc, hóban-fagyban kétszáz kilométert furikázni, este hatkor telefonált Angelika, akkor már minden készen volt, vacsora, ajándékok. „Miért nem szóltatok időben?”, Mária hisztérikusan sírt, eltömődött a könnyeitől a kagyló, hát persze, logikus a magyarázat, az utolsó percig remélték, a lázat le tudják nyomni, Marcsikám többször is megkérdezte, nem hívta-e a kicsi Má-mamit, Angelika hangja fölcsattant, mindenki hallhatta, Olimpia is, „egy beteg gyereknek ennél a kisebb gondja is nagyobb, nem az az érdekes, kit hív, kit nem hív, hanem hogy mi a baja…” Megette a hangulatot a fene. Még a „Csendes éj”-t se lehetett végigénekelni, a gyertyák elferdültek az ágakon, csöpögött a parkettre a viasz, Dalma és Zelma négykézláb rohangászott, rángatta a fát, másfél éves csöppségek, ez be van kalkulálva, de Olimpia minősíthetetlen viselkedése nincs, azt mondta, szerencsére a gyerekek még nem érzékelik ezt a cécót, a jövőben nem szeretné dajkamesékkel traktálni őket, „Jézuska”, „Mennyből az angyal”, és neki is vannak szülei, az együttlétet ugyanolyan jogon igényelnék, bár oda se megy huszonnegyedikén, örül, hogy attól a kenetteljes légkörtől megszabadult. Márk rendes volt, szelíden, de határozottan rászólt Olimpiára, hogy a bensőségesség csak a javára válik mindenkinek, és a monoriak is be vannak huszonötödikére ütemezve! Mert Mária mamád így ütemezte be! mondta Olimpia, mindenki úgy táncol, ahogy a nagyasszony fütyül… Csodáltam Marcsikámat. A lelkierejét. Ahogy napirendre tért. És nem élezte a dolgot, inkább humorra vette. Még engem is leintett. „Itt nem lesz botrány szentkarácsony este.”

(Mária pénzt ad Blanka néninek, az ünnepi elszámolást átnézi. Tűrhetően megúsztuk, mondja, és még maradt is, mennyi sütemény! Vigye el, Blanka néni, mielőtt ránk szárad! Köszönöm szépen, mondja Blanka néni, inkább itt eszegetem meg, lassanként, mert a Jancsi fölzabálja. Csak zabál, vedel, de egy fillér nem sok, annyit sem látok tőle, hogy az Isten nem tudja az ilyet elvenni…! Nem szabad, mondja Mária, megöleli Blanka nénit, nem szabad így beszélni, amit a sors kiszabott… Blanka néni az ölelést elhárítja: Máriának könnyű, mindig a napos oldalon!)

 

Mária

…még nem töltöttem úgy karácsonyt, hogy mindkét gyerekem ne lett volna velem. Még nem töltöttem így karácsonyt, hogy a sötét, luciferi-arimáni erők is ilyen közvetlenül jelen legyenek. De hát nagy eredmény, hogy uralkodtam magamon. És nem pofoztam meg Olimpiát. Próbáltam a szellemi lényegre koncentrálni. Hogy íme, itt van Jézus. A szeretet-princípium. Emberburokba leszállt. És befogadja majd, Vízkereszt ünnepén, a Krisztus-lényt. Igyekeztem Richárdnak is beszélni erről, amikor már kettesben mosogattuk, törölgettük a temérdek mocskos edényt. Richárd azt kérdezte, hát van különbség Jézus és Krisztus közt? És ha van, micsoda? És én ezen a kérdésen annyira elkeseredtem, hogy ennyi év után még mindig itt tart, hogy ami nekem evidencia, az neki teljes homály! Nem feleltem, kitértem, azt éreztem, úgyis csak udvariasságból kérdezi, ezzel akar felvidítani, hogy a „rögeszméimről” szónokoltat… Csak még egyszer lenne valaki… akit a legalapvetőbb dolgokról nem tanítgatni kéne…hanem esetleg tanulni is lehetne tőle… haladni, tovább…

(Richárd hirtelen megszédül. Gyorsan fölgombolyítja a cérnát, mielőtt a csempepadkára letottyan. Nagyokat lélegzik. A szédülés elmúlik. Richárd ülve marad.)

 

Richárd

…no azért! Ne tréfáljunk! Hiányzik a friss levegő. Délután kicsalom Marcsikámat a Svábhegyre. Napfény és hó, egészségügyi séta! Nyártól kezdve pedig csavaroghatunk, akár naphosszat! És nem leszek hajszolt, jobban be tudom majd fogadni azt a sok érdekeset, aminek Marcsikám a birtokában van. S végre úgy istenigazából kifújom magam. Mostanában… valami szokatlan fáradtság… minden ok nélkül… egyszerűen csak elgyengülök… mintha elolvadna a csontozatom… zsibbad a bal karom… még a verejték is elönt… De hát Marcsikámat minek izgassam? Csak ez a furcsa emberundor, a füstbe-bűzbe, ha esik, ha fúj, bemászni, és szembesülni… az igazságtalanság hányszor jogos… ez a legrosszabb! És ezt Marcsikám érti egyedül. Talán még meg sem köszöntem neki, hogy ez a mi találkozásunk hatvanhat októberében, nemsokára húsz éve! mit jelentett… Ötvenezer forintot már összekuporgattam, lecsipegettem a különpénzeimből… csak meg ne találja előbb, Márkot azért beavattam, de Marcsikám nem az a kutakodó fajta, már megvan az elképzelésem, két egybeforrt szív, brilgyűrű, de nem flitter, hanem legalább nullahetvenöt karát… Nekem ez az asszony minden. Ő az én meg-nem-született kislányom. Akiről gondoskodom. Nem csak az összefekvés, valami sokkal több. Nélküle az élet… nagyon szomorú. „Sehr traurig.” Ahogy anya mondani szokta volt. Nagyon eltávolodtunk, anya, apa és én… szinte meg is kellett tagadnom őket, életrajz, káderezés, „kérem, elvtársak, semmi közöm hozzájuk, minden érintkezést megszakítottam…” Talán már akkor meghaltak… előre… s ami maradt, puszta udvariasság… kiürült kapcsolat… Itthagytak igaz. De talán nem csak ők a hibásak. Hogy jut ez éppen most az eszembe?

(Richárd ruganyosan feláll, leveti a pizsamakabátot. A kád fölé hajol, a hidegvízcsapot nyitja. Megtántorodik. Irtózatosan megfeszül valami a mellkasában. Mintha két ló szakítaná kétfelé. Mintha az egész belseje, az ereken keresztül, alulról fölfelé kövesedne. A szappan a kezéből kicsusszan. Még utánanyúl.)

 

Richárd

…mi ez?! Mi történik…?! Mi történik? …Szegény Marcsikám.

(Richárd belebukik a kádba. A jobb keze görcsösen megragadja a melegvízcsapot, teker egyet rajta. A víz – hideg, meleg együtt – a tarkójára zubog. Mária néhány perc múlva fölfigyel a túl erős víz csobogásra. Gyanús a csend is, semmi dudorászás. Mi a csudát csinálsz? kiáltja a konyhából. Ha nem zuhanyozol, miért csurgatod a melegvizet fölöslegesen? Hé! Bedugult a füled…? Ne tessék már őtet szekálni, mondja Blanka néni. Mária leteszi a pénztárcát az asztalra. Azért én csak ránézek! Beront a fürdőszobába. Richárd két lába hosszan elnyúlik. A hátát és a fejét veri a víz. Mária odarohan, először a csapokat zárja el. Mi történt? Igyekszik Richárdot a hátára billenteni.)

 

Mária

…ez a legfontosabb. Hogy fölül legyen az arca. Beverte a homlokát. Ez az átkozott csúszós kő. Mert nem vigyáz, csak bumm, ripsz-ropsz, durrbele…

(Blanka néni, segítsen! Blanka néni jön, összecsapja a kezét, jesszusom! Ketten sem tudják megfordítani a testet. Mentők, nullanégy, kiáltja Mária, Blanka néni fut a telefonhoz. Mária simogatja, szárogatja Richárd hátát, szólongatja, az álla alá nyúl, tartja a tenyerében a lecsukló fejet.)

 

Mária

…csak elájult. Az ütéstől. Istenem, ha orvos volnék! Nem sikítani. Nem sikítani. Istenem, segíts. Csak egy kicsit kitartani. Lélekjelenlét, mint a gépen. Légzsákban, viharban. Mindjárt elmúlik. Mindjárt jönnek és eszméletre térítik. És minden úgy lesz, mint tíz perccel ezelőtt… Az nem lehet. Ilyen… előzmény nélkül. Ilyen villámgyorsan.

(A mentők kiküldik Máriát a fürdőszobából. Mária felkapja a télikabátját, kísérem a kórházba, mondja Blanka néninek, értesítse a gyerekeimet… Természetesen, mondja Blanka néni, csak lecsukom a kukta alatt a gázt. A mentőorvos kitárja a fürdőszobaajtót, Richárd már a kövön fekszik, kifektetve. Sajnos, asszonyom, részvétem, hova tehetjük, addig is…? Azt akarja mondani, hogy meghalt? kérdezi Mária, szinte suttog. Nem akarom, mondja a mentőorvos, hullik a vállára a korpa, csak ez a helyzet. Ismétlem, sajnos. A szíve, asszonyom… a jelek szerint. Telefon az illetékeseknek, reméljük, a szállítást még ma meg tudják oldani. A bizonyítványt kiállítom, azzal is előbbre vagyunk… Oroszlánszívű Richárdnak becéztük, motyogja Mária, azután elsötétül a kép. Mire újra tudathoz jut, az ágyon fekszik, és Márk már mellette ül. Anyukám, édes anyukám, ha elhagyod magad, azzal csak rontasz… Hol van? kérdezi Mária. A bőrkanapén. A nappaliban, mondja Márk, Blanka néni egy lepedővel letakarta. Ne félj, itt alszom, holnap már Angelika is jön. Ezt a két tablettát most szépen beveszed.)

 

Mária

…„nem ismerjük sem a napot, sem az órát.” Pereg a szánkról a szó. És nem fogjuk fel. Nem fogjuk fel.

(Anyukám, most légy erős, mondja másnap Angelika, ő is sír, apám helyett apám volt, de szedd össze magad, most mutasd meg, milyen szilárd a hited… Tímeát hol hagytad? kérdezi Mária. Nem terhelek ilyennel egy gyereklelket, mondja Angelika, megvannak néhány napig Lóránttal. De hát tudod, hogy mennyire szerette…! mondja Mária. Éppen ezért, szól közbe Márk, elég lesz neki a trauma a temetésen. Apropó, mondja Angelika, sajnos, ezt is intézni kell…)

 

Mária

…megnéztem. Lehajtottam a lepedőt és utoljára megnéztem. Olyan keskeny lett. És a szeme félig nyitva. Márk hadd szidjon, „ez mazochizmus, anyukám,” ez már úgysem ő. Valami szánandó tárgyi maradvány, merev héj, nélküle. Mégis: ő, ha nem is benne, de valahol még ott volt. Éreztem. Itt van. Még ma is érzem. Csak az a szörnyű pléh-tepsi! Nem futamodtam meg… Kerestem neki zoknit, ruhát. A fehér Pierre Cardin-inget. Még együtt vettük Hamburgban. Nekem tényleg nem szabad összeroppannom. Nemcsak szájalni, hanem a gyakorlatban is példát kell mutatnom. Hogy mi a halál és hogyan kell átélni. Elájultam, tegnap, eléggé szégyellem. De olyan váratlanul ért. Nem voltam felkészülve. Soha, a szívében, egyetlen nyilallás sem…

(Az öregeit is értesíteni kell, mondja Angelika, mégiscsak a szülei! És milyen temetést válasszunk? kérdezi Márk, célzott erre valaha? Neki a halál nem volt téma, mondja Mária, maga volt a kicsattanó élet…! Én azt gondolom, Márk simogatja az anyja hátát, ha választhatott volna, hát ezt választotta volna. Ezt a rapid-halált. Ez a dinamikus egyéniségéhez annyira illik. Mária megint felsír, de el sem búcsúzhattunk, és jóformán fel sem foghatta, hogy ezek az utolsó percei… Szerencsére! mondja Angelika, én is ezt kívánnám magamnak. Nyugodj meg, anya, mondja Márk, a te Richárdodnak nem volt mit megbánnia… Én akkor sem így akarom végezni, sírja Mária, hanem igenis, tudatosabban… Nem téged temetünk, hála Istennek! Angelika megpaskolja az anyja arcát, hol van az még, csak a nyugtatókat kapd be pontosan, ne hősködj, most az egyszer! Blanka néni a fürdőszoba keramitkockáit mossa, újra és újra, súrolja a kádat, dünnyög. Összerondítottak ezek a mentősök mindent, hordták a pancsot szanaszét… Ez a szép szál ember, utoljára még hányt is egy kicsit, Szűzanyám, ki hitte volna…? Mindig a jók, mindig a jók…!)

 

Mária

…ha legalább egy órára visszahozhatnám! Ha legalább ott lehettem volna, amikor átlépett. Anyuka is így ment el. Az a mechanikus szertartás! És a göröngyök. Dübb, dübb. Aztán az az ormótlan, hamismárvány síremlék, „párna, virág-girland”, az a tömény giccs… Richárd intézte azt is, a silány választékból a lehető legszolidabbat… De ezt most nem intézheti ő.

(Talán a kettős sírhely volna praktikusabb, mondja Angelika, ha majd, száz év múlva, mellette akarsz nyugodni te is… Hamvasztás mellett döntöttem, mondja Mária, az én tetememmel egyelőre ne számoljatok… A hamvasztás jó megoldás, mondja Márk, csak elhúzódik. Nehezebb túllenni. Úgyis meg kell várni a hamburgiakat, mondja Mária, talpon maradok, ne féljetek!)

 

Mária

…nekem van mibe kapaszkodnom. „Ne félj, csak higgy! Nem halt meg, csak alszik.” Ez nem csak a matériában értelmezhető. És az imám még eléri. Csak arra nem szabad gondolni, hogy égetik. A drága csontjait. Hiába, az edény sem semmi. Az a dolgos két keze. A porcikái. Nem szabad erre gondolni, hogy zsugorodik a tűzben, amíg egy marék por… Irtózatos kép. Irtózatos.

 

(Fantasztikus, mondja Angelika Lórántnak, február hetedikén, a temetés előtt. Fantasztikus, hogy anya ennyire egybe van! Milyen fegyelmezett, milyen higgadt! Túl higgadt, mondja Lóránt, folyamatosan le van szedálva. Mintha hibernálták volna az érzéseit, meglesz ennek a böjtje! Talán, mondja Angelika, a temetés után már könnyebb… Amíg az aktuális tennivalók tartanak, mondja Márk, a hivatalos ügyek, a hagyaték felszámolása, ami jelen esetben egyszerű… a légüres tér csak aztán! Mindenesetre ezentúl ő is rákényszerül majd, mondja Olimpia, hogy a prózai dolgokról is saját maga gondoskodjék. Hogy lehet, hogy a nagypapus halt meg, mikor a má-mami az idősebb? kérdezi szipogva Tímea. A halál nincs korhoz kötve, mondja Márk. Hát ez elég rossz így, Tímea az anyja kezébe kapaszkodik, akkor állandóan lehet félni! Ne hülyítsd te is ezt a gyereket, mondja Olimpia, bezzeg a mieinket egészségesebben neveljük… Azt látom, mondja Lóránt, lelegelik a szőnyegrojtokat! Mária kijön a hálószobából. A fején a nagykarimájú, fekete kalap. Egy kicsit átgőzöltettem, mondja, nem akár egy madárijesztő…? Márk kezet csókol: Richárd papa szerette a stílusodat, büszke vagyok rád, édesanya, ez a méltóság, ez a tartás…!)

 

Mária

…„hagyd a halottakra, hadd temessék a halottaikat…” Az özvegyek mértéktelen zokogása. A sértődöttség Istennel szemben. „Hogy merted elvenni az enyémet?” Pedig semmi sem a mienk. Némely gyász felér az istenkáromlással. De ha ezt most elmagyaráznám, félreértenének. Nem fogok sírni. Már nincs ott, ahova ma ünnepélyesen befalazzák. Az urnák üresek. A hamburgiak se jöttek. A szobalányuk szólt ide telefonon, a gazdái márciusig egzotikus hajóúton tartózkodnak, még nem is vették a hírt, hogy a fiuk meghalt. Helyettük is temetek.

(Márió bütyökfájása megenyhül, váratlanul. Munkakedve visszatért. Fütyörészve indul előadásra a „Herakleitosz” féltitokban működő értelmiségi klubba. Meglátod, Villő fogja Márió sáljának a csücskét, baj lesz ebből, a párt nem lacafacázik, minél gyengébb, annál brutálisabb, ne kockáztass! Márió ráförmed: ez nem politika, hányszor mondjam?! Villő elpityeredik. Márió helyesbít: ne ezzel foglalkozz, aranyszív, inkább menj orvoshoz végre! El is kísérlek, erre mindig szakítok időt!)

 

Márió

…fölrajzolni a szellemi alapot, amiből egy tisztább rendszer kinőhet! Ha hívnak, nem zárkózhatom el. Recseg-ropog minden. Már nem sokáig tarthatják magukat. És akkor hiteles program kell. Én nem végrehajtó, én sugalmazó vagyok. És ugyan mit kockáztatnék, ha adok írást, illegálisan, a szegények javára? Eddig se engedtek nyilvánossághoz, ezután se fognak. Az egész ellenzék, a nemzeti vonal is számít rám, a tekintélyemre, az objektivitásomra, szinte elröstellem magam, amikor szembe dicsérnek, „egy ember az örökkévalóságnak”, srácok, az Becket Tamás volt… túlzás, gyerekek! Bár pozícióra sose törekedtem, és ez a jövőben sem lesz másként, a háttérből is lehet befolyásolni, megvilágítani, magasabbról… Villő állapota az, ami aggaszt. Szinte hétrét görnyed, az egyik keze mindig a hasfalára téved, és a súlyvesztése se normális. Ő, aki úgy imádott enni, szinte falánk volt, most csak turkál az ételben… Erélyesen elcipelem, talán még nem késő, talán még el tudják csípni, tipikus tünetek, de nem akarom riogatni!

 

Villő

…nem szabad a dolgokat fölfújni. Az az egy-két barnásvörös csöpp. Olykor-olykor. A női szervezet már ilyen. Az a sok lágy rész, belül, elég gusztustalan, de bizonyos fokig tisztulás. A gerincem is okozhatja. Az emelgetések az otthonban, meg a piacolás a húsz kilókkal, utólag iszom meg a levét. Rezső jobb diagnoszta volt, Márió hajlamos a nagyításra. Bár a saját prosztataműtétjét föl se vette! Tulajdonképpen ritka jellemvonás, ennyire aggódni, önzetlenül, mindig a másikért! Elmegyek arra a kurva rendelésre, de díszkíséret nem kell, pláne férfikíséret, egy ilyen kényes helyre…!

 

(Márió április harmadikán az előszobában cigarettázva várja Villőt az esztékából. A csikkeket egymás után nyomja el a tenyerében tartott hamutálban. A jobb szeme alatt ugrál a bőr.)

 

Márió

…ragaszkodik az esztékához! Amikor annyi kiváló nőgyógyász van. Ez az átkozott spórolás! Meg fogják állapítani. Össze fog omolni. Ez az aranyos teremtés. Én ettől csak jót kaptam. És még olyan korai. Ötvenhét év, mi az, semmi. Én a hetvenedikbe is beléptem. És prímán érzem magam. Erőm teljében. Ha ennek a kis medikának, Solymosi vagy Zólyomi Juci, hinni lehet, kedden összecsapta a kezét, már nyugdíjban tetszik lenni, aztán persze csak darálta a maga csip-csup bajait, a szellemi ember egyébként is kortalan, drága Villő alátámasztotta, vette nekem azt a fekete kecskebőr félkabátot, fémcipzárakkal, a fekete szín a bölcsességemet szimbolizálja, azt mondta ez az aranyos, a szabás és a díszítés viszont hangsúlyozza a fiatalos lezserséget… Nem ám klakkba-frakkba, mint az az égimeszelő, Mária oldalán, a moziban. Múlt szeptemberben. Hogy „rohan az idő”, Villő danolássza, miközben vasalgat. Már igazán itthon lehetne! Éppen ezt a napot kellett választania! Munkaszünet előtt részben zsúfoltság, tébolyda, részben az orvos is jobban siet.

(Hol kujtorogtál? Márió Villőt ingerülten fogadja. Idegességemben majd megütött a guta! Villő leveti a poncsóját, a fején keresztül; belegabalyodik. Alacsony nő minek hord ilyet, Márió kiszabadítja, úgy nézel ki benne, mint egy sültkrumpli hanyattlökve… Jaj de vicces, ezek a szövegek, Márióm, hol szedsz te össze ilyeneket? A fiatalok, mondja Márió, néha használni kell a nyelvüket, hogy hatni lehessen rájuk… De ne tereld másra a szót, mi a diagnózis, ki vele?! Még nincs diagnózis, mondja Villő, mindenesetre nem a gerinc, nem a vese, nem az epe, nem a máj… Szakáll doktor szerint ezt mind kizárhatjuk, hanem valami daganatféle, szép gyermekfej nagyságú mióma… Be kell feküdnöm. A műtét elkerülhetetlen, de az még nem dőlt el, pontosan, hogy a petefészket is el kell-e távolítani… és milyen jelleggel. Amíg az összes lelet nincs meg. Márió szorosan magához öleli Villőt. Ne félj, aranyszív, veled vagyok, ne félj, szegény kis bogaram… Nem félek, mondja Villő, csak minél előbb túl akarok lenni rajta. Egy kis vágástól miért rettennék meg? És sem vagyok gyávább nálad.)

 

Villő

…mit fog csinálni, egyedül, minimum két hétig? Kilátja el? Bizonyos dolgokról mellettem teljesen leszokott. Azt se tudja, hol a só. Közértbe cirka tíz éve be se tette a lábát. Istenem, Istenem, pont most, amikor végre újra fölpezsdült, újra írogat, ez a malőr…! Mert különben, és ezt az orvos háromszor is elismételte, sima ügy; rosszra gyanakodni nincs okunk, a szövettani is csak rutinvizsgálat. Ha Márióra nem kéne gondolnom, nem is bánnám annyira az egészet. Sőt. Némi változatosság. Kórház. Emberek. Betegek és lábadozók… Az odahagyott szociális otthon. Mennyire hiányzik! És milyen kiábrándító volt a visszalátogatás! Levente bácsi januárban meghalt, nem is értesítettek. A régi lakók talán örültek… De valahogy másképpen. Mint egy idegennek. Távolian. Kiestem az életükből. A Jolán nővért lesték, mikor jön, mit osztogat… Tőlem már nem függ semmi – a szeretetük valójában érdekből fakadt. Ez, persze, az ő helyzetükben érthető. Csak keserű lenyelni. Hogy senki se pótolhatatlan, mindenki feledhető… Márió is, legföljebb fölvenne egy házvezetőnőt… ha úgy esne… véletlenül…

 

Márió

…az utolsó percig fogom majd a kezét. Ha. Megszépítem, ami még hátravan. Ha: Mindenre felelni fogok, sokkal türelmesebben. Főzök rá, mosok rá. Illetve főzetek, mosatok. El vagyok a legrosszabbra készülve. Fél év? Egy év? Kettő? Ha… Az a huncut szeme beesett. Drága kicsi lélek. Te aztán semmiről se tehetsz. Az ágyad szélén fogok virrasztani. Ha. Ne félj, átvezetlek…

(Csak nem könnyek? kérdezi Villő meghatottan, ej-ej, nem akartalak megrémíteni, nyáron már fürdőzhetek, akár a tengerben is! Igen, igen, mondja Márió szenvedélyesen, elviszlek, ahova csak vágyol, esküszöm, a világ végére is, csak meggyógyulj, mielőbb… Hát addig is összeütök egy kis krumplis-hagymás borzaskát, Villő az ölelésből kibontakozik, meg egy kupica Vilmos-körte, jól jön az ijedtségre!)

 

Villő

…ha mégis, az utolsó percig titkolni fogom. Hogy el ne vonjam. Hogy össze ne roppanjon. Nagyon szeret. Nagyon szeret. Miért is kételkedem?

(Mária, Angelika és Blanka néni a szekrényeket rámolják, kiürítik a fiókokat. Nem lehet tovább halogatni, mondja Mária, ha át akarom szervezni az életemet. Vannak helyek, ahol még az eltávozott tányérját is kiteszik az abroszra, a kalapja-kabátja ott lóg a fogason, mondja Blanka néni, nem nyúlnak semmihez! Barbár szokás és bűnös is, sóhajt Mária, szakadatlanul visszahúzni a halottat… visszacsalni… lehet, hogy a hozzátartozóknak könnyebb, de neki nehezebb! Bámullak, anyukám, mondja Angelika, bámulom ezt a rendíthetetlen bizonyosságodat! Mindenesetre takarítani is egyszerűbb, ha a felesleges dolgokat nem kell kerülgetni, mondja Blanka néni. Az ügyvéd úr háziköntösét viszont elvinném, a hosszát a kövérségem fölveszi… Sajnos, bólint Angelika, szinte semmit se tarthat meg a család… Se cipő, se ruha, se ing… pedig tucatjával, még celofánban! Mind extraméret. Lórántnak harminckilences nyaka van, Márk öcsi se az a dalia. El kell kótyavetyélni!)

 

Mária

…az a kopott öregasszony, a temetésen. Odajött, hogy van benne tisztesség, az áldott ügyvéd úrtól kapott négyezer forintot kölcsön, valami vitás villanyvezeték leválasztására, ami miatt őt a szomszéd inzultálni szokta, és ő törleszteni fogja, a nyugdíjából, tizennyolc havi részletre… Hagyja csak, alig bírtam lerázni. Hát erről például nem tudtam. Hogy ilyen is volt az én Richárdom. És a szmoking-nyakkendők alatt ötvenezer forint. Először a döbbenet, előlem dugta el? Aztán Márk felfedte, neki említette a papa, hétpecsétes lakat alatt, ezt a pénzt a huszadik évfordulónkra gyűjtögeti, október kettő és február kilenc, Márk is tudjon róla, ha vele valami történne… Hát sejtette? Mégis? És nem lett volna-e könnyebb, utólag azt hinni, hogy azért Richárdnak is volt valami icipici a füle mögött? A szülei bezzeg, milyen kiábrándítóan viselkedtek! Amikor végre előkerültek. Különösen Helga mutti. Naptól kicserzett múmiák, Helga földig érő nercbe burkolózva, Dolfi farkasbundában, alig bírták a nehéz szőrmét vonszolni. Puszta fölvágásból, márciusban! Vagy ennyire fázósak? Néhány elmorzsolt könnycsepp, lám, a magyar viszonyok, a kommunista robot, ez a tüchtig fiatal ember, ők előre megjósolták, ez a feszített életvitel hová vezet, hát richtig… Helga mutti befalta Blanka néni paprikás csirkéjét, s alig hogy megtörölte a száját, azt kérdezte, „Wo ist die Erbschaft?”, hol van a családi pecsétgyűrű, arra feltétlenül igényt tartanak, ha már egyébként minden ránk marad, pedig első az egyenes ági rokon… Azt a gyűrűt, a gyémántcsillagocskával, nagyon szerettem az ujján. S. R. monogrammal. Persze, mondta Helga, mert volt az ősök közt Roland is. Hadd vigyék, anyu, Márk dühösen rálegyintett, két kilencvenvalahány éves csontkollekció, hadd gazdagítsák a német államot… Undorító! De ne legyünk szubjektívek, lehet, hogy csak szenilisek. Túl öregek. És hogy túl öregek, föl sem bírják már fogni. Nincs már erejük a gyászhoz, a kapzsisággal védekeznek… Azt a régi kis garzont eladom. Nincs energiám fenntartani, csak cirkusz a bérlőkkel… Legyen a gyerekeké a pénz. A takarékbetétünk nagyon megcsappant, elvitte a balatoni építkezés. És a temetés. Maradt százhatvanháromezer forint. De nekem elég a kamat is, nyugdíjkiegészítésre. Ha valaha is vágyom még valamire, ebben az életben…

(Erre mondják, hogy az élet megy tovább, Mária leül, az ölében Richárd gondosan összestószolt alsógatyáit dédelgeti. Legalább annyi ideje lett volna, hogy valamit mondjon még! Anyukám, Angelika a zsebkendőkből válogat, talán inkább te szerettél volna neki még valamit mondani… Talán itt van a kutya elásva!)

 

Mária

…de hiszen sokszor kinyilvánítottam! A hálámat. A ragaszkodásomat. Soha egy durván sértő szót magamnak meg nem engedtem! Uralkodtam a hangulataimon. Fékeztem az indulataimat… Márk is olyan furán vigasztal, szükséged volt Richárdra, elemi szükséged, persze, hogy szeretted, persze, hogy hiányzik… Mintha a jobb karomat vesztettem volna el. Egy apa lehet ilyen. Annyira hozzám tartozott. A részem volt. Szerelem-nem szerelem…! Ki tudja?!

(Mária nagysád mindig úri módon viselkedett, Blanka néni nedves ronggyal törli a fiókokat, én tanúsíthatom, egy-két epésebb megjegyzés a legjobb háznál is előfordul, de olyan, hogy veszekedés, itt nem létezett, itt egy mintaházasság lett a sír által elnyelve… ha engem tetszenek kérdezni! És hogy milyen pedáns rendet hagyott maga után ez a drága-szegény ügyvéd úr! Sehol egy kacat…)

 

Mária

…semmi, amiről ne lett volna tudomásom. Egy árva fénykép. Levél. Hajtincs. Emlék. Semmi titok. Amikor összeházasodtunk, mindent kidobott, összetépett… „Nekem veled kezdődik az élet, mint egy újszülöttnek… A múltra emlékezni se akarok, Marcsikám.” Sose hívott Máriának.

(Hej, hogy tudott élni, az ügyvéd úr! Blanka néni sóhajtva teszi a sportzoknikat a szatyrába. Az a sok pezsgő, szilveszterkor, a speizban penészedik még vagy nyolc üveg…! A pezsgő nem romlik, mondja Angelika, a pezsgőt egyébiránt Lóránt is szereti! És meghalni is hogy tudott, folytatja Blanka néni, milyen elegánsan, Isten nyugtassa…)

 

Mária

…mit tehetnék érte? Mit tehetnék érte? Nem tudja, hova került. Nem tudja, hol van.

(Mára végeztünk, mondja Mária, köszönöm. Búcsút vesz mindenkitől, kulcsra zárja belülről az ajtót. Kezet mos. Nem éhes. Kikeresi a könyvespolcról a Károli-bibliát. Leül a fotelbe. A fotelt középen Richárd feneke egy kissé benyomta. Mária befészkeli magát a horpadásba. Lapozgat. Majd hangosan olvasni kezdi Ézsaiást. „Ne félj, férgecske, Jákob, én megsegítelek, szól az Úr… Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened; megerősítlek, sőt megsegítelek, és igazságom jobbjával támogatlak… Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged…”)

 

Mária

…itt csak nekem van félnivalóm. Aki magamra maradtam. Akit földi módon már nem és égi módon még nem gyámolítanak. De hát nem szólnak-e hozzám is a szók: „Ne féljetek és ne rettegjetek. Hát nem mondtam-é meg és nem jelentém-e előre?”

 

(Május nyolcadikán Márió hazahozza Villőt a kórházból. Villő kipihent, boldog, csacsog-locsog, ez tényleg a győzelem napja! Azért nem muszáj még ficánkolnod, mondja Márió, a nagyműtét nem gyerekjáték, kímélő életmód, hat hét! Egyáltalán nem volt olyan borzasztó, Villő máris öntözi a cserepes virágokat, ez a szegény filodendron egészen kiszáradt… Az altatástól féltem, az igaz. Hogy az ember nem tudja, hol van azalatt. De végül is állíthatom, kellemes, langyos, narancssárga fény. És még hányingerem se, utána, pedig erre felkészítettek, a varratok se gennyesedtek el, és a fájdalomcsillapítás ma már elsőrangú…)

 

Márió

…már legalább ötször hallgattam végig. Mintha egy izgalmas kalandot mesélne. Eufórisztikus. Remélem, nem adtak neki semmi morfinszármazékot.

(A harmadik nap volt csak problémás, folytatja Villő, amikor nem akarta bélműködés megindulni, nem hittem volna, hogy egy kis durrantásért így meg kell szenvednem…)

 

Villő

…ez csak úgy kiszaladt a számon. Örömömben, mivel kirámoltak ugyan, cakumpak, de ezzel el is van a gond egy életre intézve! Márió viszolyog a szellentéstől. Még nem fordult elő, hogy valaha is előttem… vagy hogy én megengedtem volna magamnak, egy jó fűszeres vacsora után… Bezzeg Rezsőnek nem voltak skrupulusai, sőt, kommentálta, „émmá döfi!” És nem volt téma, orvosnak, nővérnek mennyit illik adni, amikor az átkozott abortuszokra befeküdtem, hiszen mint „kolléga-feleség…” Különben is, Rezső nagyon jól keresett, mindig emlegette is nevetve, a boncterem biztos paraszolvencia, vagy azért, hogy a boncolástól tekintsenek el, vagy azért, hogy az ipsét kimosdatva rakják újra össze… Most viszont üres a közös kassza. Ide nem hoznak, innen csak visznek. De hát Márió, amikor még praktizált, akkor se engedte, hogy pénzt dugjanak a zsebébe… a többi orvos luxusvillát szerzett… ő meg… ezt az egy személynek alkalmas ósdi öröklakást! Jó, hogy azt az ötezrest azért valahogy ki tudtuk kalkulálni. Hiába, a szakmai brancsban Márió már régen nincs benne.

(Majd én! Ne hajolgass! Márió kiborítja a sporttáska tartalmát az asztalra, a Fabulon testápoló kifolyik, a kekszes zacskó szétszakad. Jaj, kétbalkezesem! Villő eltolja, csak dupla munka!)

 

Márió

…a zárójelentés világos. Egyértelmű. És a szövettani negatív. És semmi sugár-utókezelés. Vagy kemoterápia. Semmi gyanús. Meg lehet nyugodni, végleg. Csak egy ronda óriásmióma, néhány polip. Lepusztult méhszáj, elvékonyodott falú uterus. Ilyenkor célszerű a petefészket is eltávolitani, ugyanazzal a gőzzel. Hogy később se, semmi meglepetés… Megcsalt a sejtésem. Hála Istennek, vaklárma volt.

 

Villő

…„özvegy Pajkos Rezsőné”, a kórlapon. Még a „dr.”-t is lespórolták a Pajkos elől! Csak ezt tudnám feledni. A kínos magyarázkodások. Az adatfelvétel. „Kije önnek doktor Mérő Márió, a legközelebbi hozzátartozó, de milyen minőségben?” A látogatáskor, a szobatársaknak. „Ki ez a szimpatikus, idős úr?” A bátyám… ezt hazudtam a pletykás, primitív nőknek. Ez nem árulás. Ezzel vettem elejét a további csámcsogásnak. Márió azt mondja, intim szféra, senkinek semmi köze… Könnyű Máriónak! A rabszolga munkára készen visszatért! Milyen piszok is vagyok! Ahelyett, hogy összekulcsolt kézzel hálát adnék, hogy megúsztam ennyivel… A nagymama ilyenkor pénzt dobott a Szent Antalka perselyébe. Én inkább tiszta szívből fohászkodom.

(Mária ágyat bont, lefekvéshez. Egy párna, egy paplan. Egy pár papucs.)

 

Mária

…és csak egyetlen rózsaszín törölköző, a fürdőszobában. Nincs BAC – tabac, semmi férfi pipere. És a pohár, a „papa” matricával, mint egy nipp, a konyhaszekrény tetején.

(Mária elterpeszkedik az ágyon, kezét-lábát kényelmesen teljes hosszában jobbra-balra veti.)

 

Mária

…most aztán olvashatok, akár éjfélig is.

(Beigazítja a kislámpát, szemüveget nyom az orrára, az odakészített könyvet felveszi. Paulo Santarcangeli: A labirintusok könyve.)

 

Mária

…„A boldogtalan Minotaurus által, aki az áthatolhatatlan sötétség lakója, mi, akik talán ártatlannak hittük magunkat, homályos módon felhalmozódott bűnök részeseivé válunk. Ha azonban minotaurusok lettünk, azonosulunk egyúttal a diadalmas naphőssel is. Eros a mi kezünkbe is adott egy fonalat, amely elvezet bennünket a szörnyeteghez, s ha majd fénylő kardunkkal legyőztük őt, a fonál ismét kivezet minket a nagyvilágba, s az örök sötétségben magunk mögött hagyjuk a legyőzött állatiság immár mozdulatlan testét. A szerelem végigvezet bennünket, egészen legkevésbé emberi érzéseink legrejtettebb zugáig, s miután az állatiasságot legyőztük, visszavezet minket a fénylő égbolt alá…” . . . . . . . . . . . . . . . . . Ezt a könyvet még 1971-ben kaptam, az ötvenedik születésnapomra, Ábeltől. Furcsállottam, hogy mi ketten már régen nem, és ő mégis ajándékot ad. Se előtte, se utána, aztán. Ábelben mindig volt valami „túllihegése” a transzcendenciának, „labirintus”, ugyan nem gyengéd célzás-e az akkori életvitelemre? Félretettem… és most mintegy belepottyant a kezembe. Vajon Ariadné fonala, a szerelem a megoldás? Vagy a szerelem inkább csak adja a fonalat, a lehetőséget, úgy kell értelmezni? Hiszen a Márió-história is, hova vezetett? Csak még mélyebbre az útvesztőben. Drága jó Richárd, te se mentettél ki. Utólag se ámítom magam. De velem voltál, a szűk teret szentjánosbogárka-fényeddel otthonossá világítottad, legalább. . . . . . . . „…Talán valami bizonytalan vágy is elfog bennünket az elhagyott sötétség után, egy homályosan gyengéd érzés a szörnyűséges élet iránt, amelyet szétzúztunk magunkban és örökre elhagytunk. Az éjszakában, amelyben ezt az áldozatot bemutattuk, lényünk pokoli fele gyászolva zokog a szörnyeteg holttestén…” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Csoda, hogy ezt a marxisták kiengedték!

(A könyv lehanyatlik Mária kezében. A szemüveg félrecsusszan. Mária a megszokott mozdulattal dugja a lábfejét jobbra. Aztán a semmi elől gyorsan visszahúzza.)

 

Mária

…még mindig! Még mindig keresi a test a testet. Vagy talán nem is a test. Hanem a lélek. Mert a fizikai dolgokat ügyes szervezéssel azért meg lehet oldani. Márk kapta a Ladát, éppen abból a meggondolásból, hogy ő, háromsaroknyira, rendelkezésemre áll, ha valahova feltétlenül kocsival kell furikázni… és azt is ígérte, „ne emészd magad, anyukám, majd mi ápoljuk a kertet, és gyere át gyakrabban, neked is annyi az ide, mint nekünk az oda…” Angelikát kárpótoltam, nincs lelkifurdalásom, ezért nincs, aranyóra, arany cigarettatárca, cizellált, finom kivitel, nő is hordhatja, Tímeának a türkiszköves antik nefelejcsmedál, eleve nem férfiholmi, az ikrek ráérnek örökölni, majd utánam! Angelika nagyon fel van dobva, sikerült a pesti panelt jó áron elsózni, elegánsan bebútorozkodtak, és melegen hangsúlyozza, az egész szabadságát együtt töltjük majd Balatonvilágoson, „és már előre készülj, anyukám; szülinap, karácsony, lesz nálunk télre egy külön szobád…” Szerencse, hogy vannak gyermekeim. Hogy ilyen gyermekeim vannak. Ábel, derék Ábel. Te vagy az apjuk, a te jó tulajdonságaid, részben… Talán a zaklatott Márió-éveket sem sínylették meg annyira, Richárd pedig csak támogatta-segítette őket.:. Helyrezökken minden. Richárd, apaszívű Richárd, köszönöm. Hallod?!

 

(Július közepén Villő megbontja a takarékkönyvét, kivesz ötvenháromezer forintot, valutát váltanak, befizetnek Márióval egy tíznapos mallorcai utat. Szavadat adtad, hogy ha meggyógyulok, nem szívhatod vissza! mondja Villő; keresi a térképen Mallorca szigetét. Dehogyis, mondja Márió, ha te örülsz, én is örülök, majd csak kibírom valahogy… Csak arra kérlek, mondja Villő, ne kürtöld szét a csoportban, hogy nem mint törvényes feleség… Te ragaszkodsz a társasúthoz, mondja Márió; a papírokból úgyis kiderül. Ha nem tudsz felülemelkedni a kispolgári normákon, jobb, ha itthon maradunk!)

 

Villő

…nem ettem meszet, nem hagyom magam a jogos élménytől megfosztani. Egyszer élünk, ez a biztos, s nem az, amit Márió fejteget… Néha azt hiszem, pályát tévesztett. Papi hivatás, ami igazán kielégítené. A cölibátus. Az önmegtartóztatás. Most már nem esne nehezére. De talán a napfény, az izzó déli atmoszféra…

 

Márió

…senki másért meg nem tenném, terméketlen lötyögés, a napkúrát sose bírtam, úszni meg a tengerben nem lehet, a szálloda ócska, külön medence a kelet-európai csóróknak?! De megesküdtem rá… Lám, egészséges, mint a makk, még a visszerei is megnyugodtak, és hátha, hátha lesz majd ott egy magányos szikla és a habok, ahogy mossák a fövenyt, „Lee Annácska”, hátha mégis valamiféle inspiráció…

(Mária a balatonvilágosi nyaralóban a fűnyírógép akadozó zsinórját húzkodja, a kés alig viszi a magasra nőtt füvet. Kora reggel van, mélykék ég, rózsaillat, savanykás műtrágyaszaggal keveredik.)

 

Mária

…ide már kasza kéne! Szegény Richárdom, hányszor emlegette, hajnalban még harmatos a fű, de aztán kánikula; este meg kinek van rá energiája? Nem lett volna szabad ennyire elhanyagolni, de hiába, Márkot nyári táborra beosztották, Olimpia pedig egy kavicsot se rúgna arrébb, betegesen irtózik méhtől, darázstól… A gyom is ellepett mindent. Nem fogadhatom ilyen elvadult, ápolatlan környezetben Angelikát… és az én Meómat… még majd azt hiszik, dolgozni hívtam ide őket. Mindenkinek jár a nyári pihenés. Csak szegény Richárdom nem pihent soha. Halálra hajszolta magát. De hat lóval se lehetett megfékezni. Ilyenkor már a kávét is megfőzte. A friss, ropogós pékzsömle ott várt az asztalon, szinte hallom, „Marcsikám, megszoktam a korai kelést, ha majd nyugdíjban leszek, átáll a szervezetem.” Nem roppanhatok össze. A hit. Az akarat. Meg kell mutatnom. Le kell vágnom a füvet. Gereblyézni. A fridzsidert föltölteni élelemmel. Aztán átöltözni: A kapuhoz kiszaladni elébük, csinosan, fitten. A hét végén Márk is befut, az ikrekkel súlyosbítva. Illetve épp ez a feladat: Dalmát és Zelmát megszelídíteni. Magamhoz édesgetni őket, végre… A magánynak jó oldala is van. Csak meg kell találni. Ábel állítólag fölcsípett egy szimpatikus nőt, hála Istennek! Márió éli a világát a törpepipivel. Dehát nekem a család a támaszom… akiknek fontos vagyok.

 

(Július huszonnyolcadikán déli tizenkét óra. Márió a bérelt napernyő alatt ül a tengerparton, vászonszéken. Villő a szállodai frottírtörölközőn hanyatt fekszik, karját-combját a napfénynek kitárja.)

 

Villő

…a világért ki nem bújna a napfényre! Rossz nézni, fehér tejbőr, hosszú, fekete szőrök. Még a hátán is szőrcsimbók! Hogy szerettem belekapaszkodni! Eleinte… amikor még volt köztünk valami, helyesbítek, amikor még funkcionált a testi kapcsolat… Dehát Villon, hol van már a tavalyi hó? Gubbaszt, mint egy sebzett sasmadár. Vagy elcselleng, ki tudja, merre, csak izgulhatok… Egyetlenegyszer merészkedett a vízbe, egy kagyló a kisujját akkor is megvágta. Született pechfogel, erre szokta a nagymama mondani! Mindenkit elijeszt, különösen a férfiakat, olyan gúnyos vagy kifejezetten mogorva. Ezek a szép, meleg esték! Színes lampionok, ír kiskocsma, „pub”, kínai vendéglő, indonéz bár, csupa táncos hely, behallom a szobánkba a muzsikát, bizsereg a talpam, évek óta nem voltam ilyen jó kondícióban, de vele csak a begyöpösödött öregség, semmi romantika…! Körös-körül gusztusos, barna, izmos testek, a domborulat még a Bermuda-gatya alatt is látszik…

(Megéheztem, mondja Márió, meddig aszalódsz még? Az ultraibolya sugarak déltájt a legveszélyesebbek! Nekem semmi se árt, mondja Villő, nekem nincs rákfóbiám, hagyd, hogy legalább én élvezzem az életemet! Nézd a fodrokat, kék, zöld, szürke, megannyi játszi szín! )

 

Márió

…„Milyen volt szeme kékje, nem tudom már…” De hát nem is kék volt. Barna. Minek tud ez a Villő ennyire örülni? „Megannyi.” A világból kifutnék. A homok az olajos testébe beleragad. Mégiscsak moderálhatná magát! Ez a csitri-vihogás! Kinek akar tetszeni? Egy nő, ötvenen jóval felül… Még ha sikerült is valamennyire kikupálnia magát. Legyünk őszinték. De a bőr, a bőr… a bőr nem hazudik. A fáradt bőr. A repedezett sarok. A sötét pöttyöcskék. A naptól mindig újabbak jönnek. A szeplő csak a bakfisoknál bájos. Később már májfoltnak nevezik. Monokinit se hordhatna… Mária melle gőgösen fölfele nézett, itt ezek az egészen fiatal mellek szinte a számba lógnak, én a bimbók körül a halványbarna holdudvart szeretem, és a háromszögű, dús fanszőrzetet… illetve szerettem. És „táncolni”, komikus! Hogy valaki ennyire ne tudja a helyzetét felmérni!!! Persze, a felszabadultságát megértem. A nagy szorongás után. De éppen ezért! A maradék időt nem elpocsékolni, hanem felhasználni! Magamba mélyedni. Ebben a nyüzsgő tömegben…? Talán alkonyatkor, amikor szellő támad, a part kiürül, és a nap a tengerbe fullad… ahogy érzem, a homok, bármily szilárdan is vetem meg a lábam, a talpam alól szüntelenül kiszalad… az apró hullámok kimossák. Nincs betű, ami a fövenyben megmaradjon… eltűnik, bármilyen erősen vésem… a nagy M.

 

Villő

…rajtakaptam, a háta mögé lopóztam! A saját monogramját írja a homokba! „M. M.” …„M. M.” …Akkor én meg az én jelemet: „V”. Ami egyenlő a győzelemmel.

 

(Augusztus kilencedikén vasárnap Balatonvilágoson elered az eső, a levegő hirtelen lehűl. Márk, Olimpia, Angelika és Lóránt a teraszon römiznek, Tímea a tévét bömbölteti, „Superman”, az ikrek a főttkukorica csutkájával dobálóznak, visonganak a kerek asztal alatt. Mária a szerszámos kamrába behúzza a locsolócsövet, a száradó fürdőruhákat az ágakról lekapdossa, a székeket vigyék be a férfiak, kiáltja. Mindjárt, anyukám, kiált vissza Márk, csak a lapot leosztom!)

 

Mária

…mindjárt, mindjárt…! Szétázik minden. De hadd szórakozzanak. Be tudom én is cipelni!

(Mária két nádszéket egymásba tesz, megemeli. Lassan araszol hátulról előre. Egyre kövérebb esőcseppek paskolják a hátát. A ház oldalánál megáll szuszogni, a terhen kényelmesebb fogást keres. A teraszról a hangokat a szél Mária arcába vágja. Olimpia az ikreket szidja, így nem lehet kártyázni, folyton rángatjátok az asztallábat, nagyanyátok se akkor vigyáz rátok, amikor kéne, hanem amikor kedve szottyan… Meg lehet itt társaság nélkül őrülni, mondja Angelika, és csak fogy a benzin, amíg lepöfögünk a strandig. Az a probléma, mondja Márk, hogy ha mi holnap elmegyünk, ki hurcolja le anyut a vízhez? Lecaplat gyalogosan, mondja Olimpia, az idejébe belefér és a mozgás csak jót tesz. Ne légy már ilyen, Olimpiám, mondja Márk, egyszer mi is megöregszünk! Én előbb fölkötöm magamat, Olimpia leszórja a kártyalapokat, minthogy másra hagyatkozzam. Kopogjuk le, szól bele Lóránt, azért ő még mindig remekül ellátja magát… Úgy van, mondja Angelika, csak hát mind nagyon be vagyunk fogva… és azt a kis szabad idejét szeretné az ember szűk családi körben tölteni. Tímea kirohan a szobából, győzött a superman, viszketek, csupa kiütés a combom megint, ne hagyjatok itt holnap, vigyetek magatokkal, annyira unom, nincs a környéken egyetlen gyerek se, és ti nem tudtok, mint a nagypapus, emelgetni, dobálni a tóban, mondta is a Má-mami, rozzant népség, persze, ő is csak azokat az állati hosszú meséket meséli…)

 

Mária

…lefeküdni ide a betonszegélyre, az eresz alá. Föl sem is kelni többé. Most mit csináljak? Mi a helyes? Istenem. „Szűk családi körben.” Hát én nem tartozom bele? „Annyira unom.” A süketet nem játszhatom. Vagy söprűt fogok és kizavarom az egész pereputtyot a házamból, vagy nagyot lélegzem és humorra veszem. Ha nem akarok végképp kívül rekedni. A humor. Ha bele is döglöm, igen.

(A fülem még jó, mondja Mária, a nádszékeket a terasz sarkába tolja. Alaposan kitárgyaltatok, véletlenül hallottam… Angelika elvörösödik, Márk dühödt pillantást vet Olimpiára, Tímea visszaszalad a tévéhez. No semmi baj, Mária kihúzza Dalmát és Zelmát az asztal alól, alómars, irány mosdani… Frontátvonulás… mindenkiben fölmegy a pumpa.)

 

Mária

…„fölmegy a pumpa!” Richárd szavajárása. Amiért annyit nyüstöltem őt.

(Anyukám, nem úgy értettük, anyukám, Márk a zsebkendőjével szárogatja Mária esőáztatta haját, Angelika majdnem sír, mindenféle hülyeséget fecseg az ember, ne vedd, nagyon kérlek, anyu, komolyan…! Á, Mária legyint, mosolyog, rámfér már egy kis nyugalom, nem ez a fárasztó permanencia… S ki sértődik meg azon, ha egy nyolcéves gyerek vágyik a barátai után…?!)

 

Mária

…Szomory Dezső; Lajos király, Magyar Színház, ezerkilencszáznegyvenegy. A király int. Elvégeztetett. „Most menjetek mind.” Most menjetek mind.

 

(November másodikán, Halottak napján délután háromkor Mária a temetőlátogatásra készen Márkot várja. Márk késik. Mária beül Blanka néni mellé a konyhába. Blanka néni a tűzhelyet súrolja. Korán sötétedik, mondja Mária, miért nem tud időben jönni? Richárdhoz órát lehetett igazítani! Olyan, mint az ügyvéd úr, nem terem minden bokorban, sóhajt Blanka néni, sokszor elgondolkodom, ha legalább a négy polgárit befejezhettem volna, nekem is különb jutott volna, mint ez a Jancsi, tipikus lumpen, a lányom még az ünnepekre se ír, szerintem elkurvult régen, Sydneyben is vannak kurvák, nemcsak a Rákóczi téren… De ne tessék mérgelődni, a halottakhoz nem kell világosság, nekik van, mi meg szabad szemmel úgysem láthatjuk őket… magának magyarázzam? Mária felugrik, a vízcsaphoz szalad. Idegesít ez a csöpögés, nem lehet elzárni?! Bőrözni kell, mondja Blanka néni, megjegyzem, a zuhanyrózsa le-leesik, a gázkazánnál nagyon gyenge a bimetál, egyszer csak itt tetszik majd állni télvíz idején fűtés nélkül! Mária rángatja a csapot. Minden elromlik, most egyszerre?! Eddig minden szuperált? Egy háztartásban mindig van esemény, mondja Blanka néni, csak nem tetszett észrevenni. Mert itt volt a drága ügyvéd úr, az ezermester…)

 

Mária

…előtte meg anyuka. Anyuka régi iparosemberei. Címek. Akikhez bizalommal fordulhatott. Azt se tudom, kit hívjak. És honnan? Ez a vacak szifon! Még ez is kibabrál velem. Már megint mellémegy.

(Még egy pohár szódát se lehet inni, mondja Mária, nyomkodja az üresen pisszegő szifonfejet. A drága ügyvéd úr le szokta sorjázni a patronokat, mondja Blanka néni, hogy százszázalékig passzoljanak. Sorjázza a fene! kiáltja Mária, iszom inkább kristályvizet…Azt haza is kell ám cipelni, üvegszám, mondja Blanka néni.)

 

Mária

…hát akkor csapvizet. Klóros, langyos. De meg lehet szokni. Mint ostrom után a plantateát. Fegyelem kérdése.

(Taxit hívok! Mária fel-alá sétál, pedig amikor a kocsit megkapta, szentül ígérte, „rendelkezésre állok anyukám…” Türelem, mondja Blanka néni, nem szórjuk a pénzt, Mária nagysád! Ez is pazarlás, hogy engem megtartott, bár magam ellen beszélek, magányos asszony, egy személyre, mi munka van, pláne naponta?! Azt a kis ételt csak össze tetszik tudni ütni. A gép kimos, inget már nem kell vasalni, sajnos… Majd jövőre tárgyalunk, mondja Mária, egyelőre még nem vagyok képes… Hát igen, Blanka néni bólogat, magad uram, ha szolgád nincsen, nehéz megszokni! Mária fölcsattan: Blanka néni úgy beszél, mintha világéletemben naplopó lettem volna! Ötvenöt éves koromig dolgoztam! Veszélyes helyen, a levegőben! Tologatni a konténereket, csukni, nyitni, az igenis kemény fizikai munka! Márk végre bezörög. Rossz helyen parkolok, pattanj, anyuci…!)

 

Mária

…mintha kegyet gyakorolnának. Úgy jönnek ki a temetőbe. Angelika meg is ideologizálta. „Te hirdeted, édesanyu, hogy a szeretteink nem ott vannak, az csak a csont, por, hamu… Akkor miért nem vagy következetes? Te, aki köpsz a konvenciókra!” Csakhogy Angelika nem elvből cselekszik így, hanem lustaságból. A lustaságát fedezi. Akárhogy is, de legalább halottak napján igenis oda kell menni! Mécses, krizantém. Ami persze az intenzív rágondolást nem pótolja. Nem bírom elviselni a tudatot, hogy sötét és csupasz anyuka sírja. És Richárdnál az urnafülke kampója üres. Velem nem lesz gondjuk. Az én hamvaimat majd szét fogják szórni. Új szolgáltatás. Az utódok a mászkálást is, a lelkifurdalást is megspórolják. És a hitemhez is ez a legméltóbb forma.

(Villő az ajtóban találkozik össze Márióval. Hova, hova, szép hölgy? kérdi Márió. Ne gúnyolódj, mondja Villő, viszek Rezsőnek egy kis gallyat, tobozzal. És világítok. Évekig nem jutott az eszedbe, mi ütött hirtelen beléd…? kérdi Márió hökkenten, persze, így helyes, eridj, eridj…)

 

Villő

…azért, mert ateista volt, még szabad érte imádkozni. Ha a sírt egyáltalán megtalálom! Márió is felhívhatta volna rá a figyelmemet, hogy ápoljam. De Máriónak ez nem érdeke. Az ő érdeke az, hogy leláncoljon. Néha kezdem ezt hinni.

 

Márió

…nincsenek halottaim. Egy öreg ember, aki senkit sem gyászol! És engem vajon sokan gyászolnak majd…? Dísztemetés akkor sem kéne, ha egy rendszerváltás, esetleg… én nem leszek senkinek a „saját halottja”. Mindenképpen rendelkezni fogok.

 

(December huszonkettedikén reggel Mária telefont kap; hadaró férfihang közli, hogy a neje nem tud az ünnepekre sorompóba állni, mert a csúszós lépcsőn a pincéből jövet leesett a szeneskannával, és combnyaktörést szenvedett. A Rókusban fekszik szegény Blanka, kíván kellemes karácsonyt, búék…)

 

Mária

…ez is egy próbatétel. Márkék elmentek a Tátrába, Olimpia ezt a tesze-tosza Márkot rávette, „Anyukám, te úgyis Angiéknál töltöd a születésnapot, karácsonyt, a kedvenc unokáddal… Utólag összejövünk, a szeretet nincs dátumhoz kötve…” Ne legyünk szubjektívek, Angelika valóban melegen hívott, levélben, de nem tudom feledni, a fülemben cseng a „szűk családi kör”, talán majd jövőre, válaszoltam, nincs kedvem a hidegben vonatozni, de ti gyertek, csakúgy, mint tavaly, mintha misem változott volna! Angelika erre tüstént telefonált, sértett hangon, „anyu, mondd meg nyíltan, ha az egyszerűbb vidéki körülményekhez nem fűlik a fogad! Tímeának karácsonyi bulija van huszonötödikén, Lórántnak hülyéskedik a gerince, miért nem lehet úgy megoldani, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon?! Persze, ha minden kötél szakad, fölutazunk, borítunk mindent, nem maradhatsz egyedül! Ha Márk ennyire nincs tekintettel!” Függőben hagytuk, a vonal bontott. Föladok egy táviratot: vis major, Blanka néni balesete, nem tudom a többszemélyes etetést az utolsó percben megoldani… Szinte látom, ahogy Angelika fellélegzik, tisztességből esetleg még egyszer felhív majd, „anyu-anyu, de hát gyere!” …Csak egy apró fácskát veszek. Az óriás fenyőt Richárd szokta beszerezni. Ne féltsetek, majd januárban találkozunk, az ajándék nem romlik el… Az én jó Istenem megsegít, átvészelem.

(Villő a Magyar Nemzet hirdetéseit böngészi. Márió az első oldalakat elvette tőle. Miért ne ebédelhetnénk karácsonykor a változatosság kedvéért vendéglőben? kérdi Villő, kitűnő ajánlatok… „Hab leány étterem”, ünnepi engedmény, négyfogásos menü, pezsgőkóstoló! A te főztödnek nincs párja, mondja Márió, villany-gyertyák, nyilvánosság, a karácsony jellegét megcsúfolja.)

 

Villő

…az olaszoknál például az utcára áramlik a tömeg, nem ám bezárkózás, hanem közös vigasság, ismeretlenek ölelkeznek össze…

 

Márió

…legszívesebben valami menhelyen tölteném. Rongyos, elhagyatott emberek között. Osztanám a vigaszt. Teátrális elképzelés. Legyünk őszinték. De hogyan is lehetne, teatralitás nélkül?

 

(1987. január tizenharmadikán a hó ráfagy a járdákra. Mária a buszmegállóban toporog, magas sarkú csizmában. A belvárosba igyekszik, nem tudja pontosan, miért és hova.)

 

Mária

…csak ki a lakásból! A négy fal közül. Bár törölnék az összes ünnepet a naptárból. Valamit vásárolni kéne. Valamit, amitől elhiszem: még élek. A pulóver, Angiék csomagjából, három számmal nagyobb. Mint egy teve, úgy nézek ki benne. De hát nagyon szépen fölmáslizta, és Tímea is küldött egy rajzot, egy nőféle kókadt szárnyakkal, aláírta: „Má-mami”. Márk és Olimpia negyedikén átjöttek, az első útjuk hozzám vezetett, flanelhálóing és Dior parfőm együtt, egy kicsit groteszk, de voltaképpen nem lehet egy panaszszavam. És a készpénznek is annyira örültek, „végre egy racionális ötlet”, mondta Olimpia, „nem kell futkosni, csereberélni…” És lám, a karácsonyt is ki lehet bírni, egyedül, először egyedül…Márk kétszer is fölhívott, interurbán a Tátrából, a születésnapomon plusz szenteste, Angelika bár összevonta a jókívánságokat huszonnegyedikére, de aztán harmincegyedikén éjfélkor is rámcsörgetett… Végül is olyan, de olyan rendesek! Nem rontottam el a hangulatukat, megálltam. Voltaképpen büszke vagyok. Még arra is ügyeltem, hogy higgadtan, sőt, kedélyesen szóljak bele a kagylóba. „Anyukám, hála Istennek, árad a hangodból a harmónia…” Mint egy lelkigyakorlat. Ülni a félhomályban, odaidézni anyukát, Richárdot. És gondolkodni, imádkozni… aztán prágai sonka, eidami sajt, citromos tea… képviselőfánk… A képviselőfánkból Blanka néninek is jutott, karácsony másnapján beballagtam hozzá a kórházba, a hab egy kicsit összeesett, de Blanka néni így is meghatódott, befalta a képviselőfánkot, „ezt se hittem volna, hogy valaha Máriácska nagysád lát el engem…” A legnehezebb az ünnepi ebéd volt, a Kiskulacsban, ahogy kibukott belőlem, egy vadidegen pincérnek, hogy most már, mint özvegy, nem érdemes főzni, egymagamnak. És család nincsen? kérdezte a pincér. Család nincsen? A szilveszter ehhez képest könnyű. A tévé áldás, még a bornírt műsor is. Az önuralom, az előírás szerinti fegyelem csodákat tesz. Igen, igen. Eltölt a jogos büszkeség.

(A busz érkezik, a kerekek táncolnak. Az utasok megrohamozzák a lépcsőket. Mária sikeresen sodródik. A lépcső túl magas, a kapaszkodó nem esik kézre. Mária fél lábbal megakad, a csizma sarka csúszik, a térdében nincs elég lendület, Hátulról meglökik, nyomás, nyanya, mondja egy kedélyes férfihang. Valaki a hóna alá nyúl, fölhúzza.)

 

Mária

…dehát én a fürgeségemről vagyok híres! A gépen azt mondták, akár egy kötéltáncos. Olyan biztonsággal… Az egyensúlyom: „Nyanya.” Hogy eshetett meg…? Talán ez a csizma. De hiszen amióta fölserdültem, mindig tűsarkút hordtam… illetve emeletes parafatalpút… szegény anya, lópatának nevezte… kivéve ostrom után azt a néhány típuscipős évet, részben Ábel miatt is: Aztán Márió mellett már nem vettem lapos sarkút, pedig Máriót is zavarta a magasságom. A „manöken-alkat”. Nyanya. Elmúltam hatvanöt éves: Ez már a legújabb kutatások szerint is öregkor. Mintha évekkel ezelőtt… tíz éve tán… egy ilyen téli; napon… csak nem csúszott ennyire… de mintha akkor is mentem volna… és bizakodtam… és Richárd még élt… és nem voltak unokáim… Tervezgettem. És most tessék. És most tessék…

(Mária görcsösen fogja a fogantyút, majd nagy lélegzetet vesz; dolgozik a könyökével, tolakszik a leszálláshoz. Hova olyan sürgős? egy fiatal, csatakos küllemű nő rászól, nyugdíjas létére… Mária a jobb lábával lelép, a balt, biztos talajt tapogatva, lassan, óvatosan teszi utána. Két-három lépést elbotorkál. A zsúfoltságból kijutva, hirtelen, mintha földbe gyökerezne.)

 

Mária

…ez a síkosság. Megbénultam. Mi ez? Félek. Kicsúszik alólam az aszfalt. Iszonyúan félek. Mi ez? Egyszer már éreztem… miután anyuka meghalt. Egy éjszaka. Ezt a rémületet. Ezt a semmit. Meg fogok halni. Én is meg fogok halni. Csak ne itt. Csak ne most… Angyalom, segíts!

(A járókelők Máriának ütköznek; morogva kikerülik. Mária arcán torz mosoly. A mellére szorítja a táskáját; remeg.)

 

Mária

…csak még ez egyszer. Haza tudjak menni. A szó. Meg kell találnom a szót… Szeretlek, Angelika. Szeretlek, Márk. Szeretlek, Richárd. Szeretlek, anyukám. Szeretlek, Tímea. Dalma, Zelma, titeket is szeretlek. Olimpia, még téged is. És Lórántot. És szegény Ábel. És Márió… Élők és holtak, segítsetek!

(A rosszullét, ahogy jött, úgy múlik el, egyik percről a másikra. A világ helyrezökken.)

 

Mária

…íííígy. Nem szabad engedni. Kézben kell tartani. Én parancsolok, nem az idegrendszer. Három oka is volt. Ennek a rettenetes valaminek. A cipőm sarka, a csúszós utak, és a „nyanya”. Igenis, új pulóver, császárhús vacsorára. Olvasás és további meditáció.

(Mária eltipeg a Fontana Üzletházig. A kötöttáru osztályon kinéz magának egy aránylag barátságos, nem fiatal, nem öreg eladót. Milyen árfekvésben tetszik gondolkodni? kérdezi az asszony. Mária legyint, az ár nem számít, csak pasztellszín legyen, nem túl vastag, nem túl vékony, és puha, és nem keresztcsíkos és nem nagy mintás, nem műszálas és semmi esetre se olyan, ami a csípőre szalad…)

 

Mária

…„árfekvésben gondolkodni!” Ez jó…! Minden pulóver plump. Nem kéne pulóvert viselni, se szoknyát. Hanem egybeszabott gyapjú-zsorzsett ruhát. Meglepem magam-magam. Pótkarácsony.

(Márió náthás; gyűrt papírzsebkendők körös-körül. Villő a hőmérőt a hóna alá erőlteti. Egy kis nátha, mondja Márió, minek ez a felhajtás? Nem vagy már tinédzser, mondja Villő, elfajulhat… Egyébként hepibörszdé, csináltam diókrémes piskótát estére, nem akarsz a barátaid közül egyet-kettőt meginvitálni…? Nekem nincsenek barátaim, mondja Márió, ezek egészen más relációk! Mint ahogy lázam sincs, és a hetvenedik éppen olyan, mint a többi. Nem vertem nagydobra.)

 

Márió

…sőt. Vigyáztam, ki ne tudódjon, szélesebb körben. Engem a korom miatt ne ünnepeljenek. Ha már egyáltalán… ne a korom miatt. A születésnapi köszöntő alig jobb a nekrológnál. Hízelgő és hazug. Menetközben, a hétköznapokban becsüljék meg az embert… Teljes, süket csönd. Mindig ez volt az osztályrészem. Már ami a külsőségeket illeti… Bár ötvenhétben, amikor átléptem a negyvenet, Mária gyerekei ragasztottak egy papírházikót, Mária karórát rejtett belé, és ráírták a házikóra: VÁR-LAK… az órát elhagytam a szófiai konferencián. Vagy ellopták a testvéri elvtársak, abban a nyomorúságban. A papírház… Istenem, ki őriz meg egy papírházat? …Hetven esztendő, ez már a finis, kétségtelenül. De nem tartozik senkire.

 

Villő

…a nemtörődömséggel kompenzál. Igazán csaphattak volna ezek a nemtudom-kicsoda emberek, ezek a nemtudom-kiféle-miféle nőcik, csapatostul, egy jó kis murit…minimum kollektív felköszöntés, ha már annyira imádják… és nem csak egyszerűen kihasználják… a hiúságát… illetve az önzetlenségét… mint a szociális otthonban, az én esetemben, „aztán jön az ébredés”, …de hát senki se szophatja az ujjából, Mérő Márió mikor hetvenéves… A lexikon hatvannyolcas kiadású, nem tünteti fel… Talán nekem kellett volna diszkréten sugalmaznom, de az én szobám csak átjáró, rohannak befelé a mannát szívni… Márió nincs tisztában a korával. Férfiaknál a statisztika szerint hatvanöt a halálozási átlag… Napi ötven cigaretta, igaz, a legflancosabb, Multifilter, Marlboro… Három-négy óra alvás, krónikus álmatlanság… nem lesz ennek jó vége!

 

(Február kilencedikén délután Mária előkeresi az esküvői képeket. Kirakja maga elé. Mintha pasziánszozna, egyiket a másikkal lefedi.)

 

Mária

…húsz éve, éppen ezekben a percekben, három órakor! Istenem, milyen szép pár voltunk… Ez a halvány smaragdzöld koktélruha, hozzá a drapp nerckepp, a kölcsönzőből. A hajamban strasszfésű, kalap helyett. A fehér orgonacsokor… És Richárd: szmoking, lakkcipő… hatvanhétben! Mindenki megbámult minket. Maximum, ha harmincötnek kinéztem. S Angelika, milyen karcsú, milyen bájos… Lóránt még nincs a láthatáron. Márkom tizennyolc, de sokkal kölyökebbnek látszik, a nyakkendőt nem tudtuk a nyakába könyörögni… És anyuka! Ó, anyuka. Csinosan, kifrizurázva, széles mosollyal, ő a legvidámabb a képen, rajtam valami titokzatos mélabú, de hát minden fotóm ilyen, ezt nevezte Márió annak idején „Mona Lisa-arckifejezés”-nek. A tanúk… a lányok… a légitársaságtól… ezek a lányok… jószerivel már a nevükre sem emlékszem, pedig együtt repkedtünk, hány hosszú évig…! Ezt a Klárit, ezt fölismerem, aki szegény szörnyethalt hetvenhétben, talán helyettem… Mégis megtarthattam volna valakit… közeli, vagy akárcsak felületes barátnak… De Mártában is – kilenc év után – mekkorát csalódtam! „Te egy kicsit azért fenn hordod az orrod”, ezt még jó Richárdom is megjegyezte, de nem bántó kritikai éllel, ő engem soha nem kritizált… Ilyen elegáns esküvője Angelikának se volt, igaz, ő nem akarta. „Anyukám, én hülyén festek a firlefrancban.” Végül is jól mutatott a fehér farmer, még az oltár előtt is, csak Lóránt tűnt egy kissé öregesnek mellette, a kétsoros halszálkás öltönyében… Mi viszont, Richárddal, nem esküdhettünk templomban. Miattam. Hiszen Ábel még élt. Illetve él ma is. Negyvenöt novemberében a Szent Rita kápolnába beesett a hó, nem tudom, Ábel miféle gyöngyvirágot emlegetett Márk esküvőjén, gyöngyvirágot akkor hozott, amikor Angelika először megmozdult a hasamban… És most itt ülök egyszál-egyedül.

(A telefon megszólal. Mária a kagylót mohón felkapja. Helló, anyu, mondja Angelika, a postáról beszélek, a vonalunk meghibásodott, de tudom ám, milyen nap van ma…! Hogy te milyen aranyos vagy, Mária elpityeredik, és ő, szegény, nem érhette meg! Ez a jó házasságok átka, mondja Angelika, hogy aztán fizetni kell! De neked legalább vannak szép emlékeid… Egyébként Tímea bárányhimlős, Lóránt csúnyán köhög, felsőlégúti bántalmak, ha itt lennél…hiányolunk! Éppenséggel jöhetek, kiáltja Mária, akár holnap is! Hogyne, hogy te is elkapd, hatvanon felül szövődmények…!)

 

Mária

…talán valóban csak féltenek. Azért hárítják el, hogy odautazzam. Erre kell gondolni. S nem a negatív oldalára. Richárdom sokszor figyelmeztetett, „Marcsikám, a gyerekekre nem lehet stabilan számítani, ne ringasd magad illúziókba…” Richárd szavára mérget vehettünk. Az ő ígéreteire. Soha, semmit el nem felejtett. Születésnap, névnap, az évfordulók…!!! Ő az egyetlen gavallér az életemben, akitől értékes ajándékot kaptam. Ábel a maga-készítette, szimbolikus tárgyairól volt híres, filléres dolgok, de teli fantáziával, és honnan is lett volna pénze, csórókámnak, azokban a cudar időkben? Márió soha, semmivel meg nem lepett, mert ahogy kifejtette: „Én vagyok neked az ajándék, a puszta létem…”, igaz, hozzátette, csak egy kicsit halkabban: „mint ahogy te is ajándék vagy nekem”. De ez most a mi napunk, Richárd… szólok hozzád. Koncentrálok. Ugye, az imáim elérnek?

(Mária nem gyújt villanyt, bár már erősen sötétedik. Ül. Az imáit sorba mondja. Többször újrakezdi a Miatyánkot. Az Üdvözlégyet. Majd a saját, külön fohászokat. A mantrákat.)

 

Mária

…valami baj van. Ez csak ajak-ima. Nem megy át. Nem megy át. Sűrű a függöny… És mi ez…? Megint… Ez a szörnyűség… Most aztán minden ok nélkül. Ne hagyj el Istenem. Iszonyúan félek.

 

(Február tizennyolcadika. Márió már öt napja fekszik. Villő szellőztet. A friss levegő még nem ártott meg senkinek! Harminchétnyolc, az csak hőemelkedés, mutasd a torkod, de azért délután mindenkit elzavarok ma is, az influenza cseppfertőzéssel terjed…)

 

Villő

…ilyenkor azért lehet szeretni. Amikor egy apróságtól így elanyátIanodik. Amikor hagyja magát egy kicsit pátyolgatni. Amikor „áááá…”, a száját engedelmesen kitátja.

 

Márió

…ez a levertség is influenzás tünet. Semmi sem idegesít annyira, mint amikor körülöttem sertepertélnek. Amikor ennyire tehetetlen vagyok. Dunna-rabság…! Egy ilyen komolytalan betegség! Nem fogadhatok senkit, ágyban…!!!

 

(Májusban Blanka néni bejelenti Máriának, hogy a legjobb akarattal se tud ősztől kétnaponta bejárni. Húzom a lábam, azóta is, csontritkulás, a csípőizületek tropára mentek, heti egy alkalom az én állapotomban, még az is sok, de ha belegondol Mária nagysád azaz Máriácska, magának is kell lélektanilag, hogy lefoglalja magát. Mert nem tetszik, ahogy időnként látványosan beremeg és az arca…! Hol az a stramm, energikus hölgy?)

 

Mária

…ősszel talán már nem is élek. A megsemmisülés. Gubbaszt a vállamon. Kuvikol a fülembe. Vagy mint egy óriáspók. Körülszőtte a szívemet. S amikor éppen kedve szottyan, belemar. Kiszámíthatatlanul. A rettegés. A gyomromban is. Valami-valaki idegen marokra fogja. Aztán összezsugorítja. Normális szavakba nem önthető fizikai fájdalom, az énemet szippantják ki, a belső szerveimen keresztül, és semmi, semmi nem segít, az ima sem, ez a legkétségbeejtőbb… És nem tudom kézben tartani, épp mintha görcs volna, de erre nincs Nospa vagy hasonló…

(Blanka néni a fagyasztóládát mossa. Rossz nézni ezt a nyüglődést… Jé, itt olyan hús is van lefagyasztva, amit még a szegény ügyvéd úr szerzett… méghozzá vesepecsenye… sajnos, ki kell már dobni… Tessen orvoshoz fordulni! Ez nem gyógyszer kérdése, mondja Mária, ezt belül kell elintézni…)

 

Mária

…az a fulladás… szédülés… az is elmúlt… éppen a légópincében… amikor csak úgy hullottak a bombák… és szakadatlan ágyútűz, belövések… Ábel, mint katonaszökevény… „Én nem ölök, Mari, parancsra sem. Inkább engem állítsanak falhoz, erőszak szüli az újabb erőszakot… Marcsikám, ne félj, csak higgy…” Megfogtam Ábel kezét. Nagy, meleg keze volt. És a melegség, mint valami oldat, az egész valómat átjárta… a szorítás fölengedett. Az nem lehet, hogy most, vénségemre, amikor már annyi mindent megtanultam, ez az iszonyú lelki nyavalya más formában megint elkapjon… Ez a megalázó halálfélelem… sokkal kegyetlenebbül…

(Márió az íróasztalnál ül, dobol a tollával, madarat rajzol a papírra. Lábnélküli, ákom-bákom madarak. A szárnyuk is csukott. Márió egy darabig nézi őket, aztán összegyűri és a zsebébe dugja a papírgombócot.)

 

Márió

…Villőke a szemétkosárból is kihalássza. Kisimítja, ellenőrzi, menynyit haladtam, mivel piszmogtam, amíg ő a hasznos tevékenységét végzi… „Ugyan mit tudsz fölmutatni nyugdíjas korodra?”, ezt kérdezte, így kérdezte, mindenre, ami lényeges, érzéketlenül. Most, amikor körvonalakban megint születik bennem valami. Valami fölöttes közlés. Nem hagyom magam lehúzni. Egyre nagyobb szükség van a konzekvens szellemi képviseletre. Vihar előtti csend, szánalmas konzerválási kísérlet, a változást akár guggolva is kivárom, „veletek vív, száguld, ujjong a lelkem… véreim…”, no, nem magyar proletárok, de „ifjú szívekben élek mind s mind tovább…” Varázslatos az ifjúság. Én sohasem lehettem gond nélkül fiatal. A háború. A hadifogság. És a felismerés, éppen ott a fagyban, tetvek között, roncsolások, csonkolások szemtanújaként, hogy éppen ezért… kell lennie valahol, valamiképp, kiegyenlítésnek. Amíg mások a halvány hitüket is elvesztették, én még árnyaltabb hitet kaptam… Amit a zsidósággal műveltek… az az iszonyat… és a bolsevik terror, rémuralom… a sátáni terv és kivitel, a Sátán ravasz mutációi, csak megerősített: ha ilyen aktív a Gonosz, ha ilyen szervezetten és gátlástalanul támadhat, hát egy még hatalmasabb, de igazságos-könyörületes Istennek, „istenségnek” is léteznie kell… és én ennek a Lénynek a seregébe beállok, segítek a Teremtésnek, erre születtem…

(A kéményseprő itt hagyta a kormot a vederben, fertelmes szaga van! Villő benyit, utána kopog. Kénytelen vagyok az elmélkedésben megzavarni, de egyedül nem bírom lecipelni a kukába. Miért nem adtál neki egy ötvenest? kérdi Márió, mit smucigoskodsz? Azelőtt szépszóra is levitte, mondja Villő, csak rámosolyogtam… Ugye, nem haragszol, ha nem pattanok rögtön? mondja Márió, te kis őrmester…!)

 

Márió

…Villő és a csábmosoly! „Szemérmetes Erzsók ötvenöt éves bájai.” Sőt, ötvennyolc. Irónia nélkül elviselhetetlen… miközben ezek a harmatos, ropogós „leányasszonyok” még mindig… szinte felkínálkoznak. A tréfálkozást, évődést készpénznek veszik… A szoknyalebbenés! A feszes póló! Még a hónaljszőrzet is hogy tud fájni! A kerek, ámuló szemük. A csukló, vékonyka lánccal. A pihék a nyakban. Az ilyen-olyan hajlat. És még okoskák is! Bármelyiket lefektethetném. Egy kis erőbedobással. A nők között gyakori a gerontománia… Idős férfi: izgalmas feladat. De öreg nő…?! Mégsem… És legyünk őszinték, nem csak a morál. Hanem valamiféle szégyen. Hogy egy fiatal lányka a testemen esetleg szívességből babráljon… hogy a tempómon titokban szánakozzon… hogy esetleg így-úgy kielégítve, de mégis elégedetlenül keljen fel… nem viselné el, legyünk őszinték, a büszkeségem.

 

Villő

…ott ül és firkál. Meg a rádiót, a híreket lesi. Aztán illaberek-nádakerek, már itt sincs! Kapkodhatom helyette a telefont, titkárnő, mi vagyok én?! „Nem, holnap nem alkalmas, már foglalt, szabad a becses nevét? Ó igen, már találkoztunk az ajtóban, hát persze…” És soha, egyetlen lyukas peták… soha egy kis kikapcsolódás… Rezső szerette a cigányzenét. „Május van… és májusban… mindenki nagyon szerelmes… oly kék az ég… az ajkunk ég… a szívünk nem engedelmes… Nyílnak a pünkösdi rózsák… eldúdolunk mi is egy nótát…” Hangulatos kiskocsmák! Akáclugas!

 

Márió

…dudorászik az ártatlan! Tömény giccs! Mint pédául ez: „Május van és májusban úgy kell egy kis boldogság…” Dehát „a boldogság útján sose tudtam menni… énnekem az életemben nem sikerült semmi…” Hopp! Egy pillanat és a szellemi kontroll máris meglazul…

 

(Június végén Angelika lehozza Tímeát Máriához, Tímea osztálytársával, Arankával együtt a nyaralóba. Puszipajtások, édesmama, legalább elszórakoztatják egymást, neked meg úgyis mind egy, egy füst alatt… Két kilencéves kölök zabál ám rendesen, mondja Mária. Az nem gond, Angi megcsókolja Máriát, eddig se főzőcskéztél, ezután se fogsz, lángossal, sült hallal, palacsintával elvannak…)

 

Mária

…csakhogy nem vagyok krőzus. Tavasszal felásattam a kertet, metszés, permetezés… kerítés-javítás… az ereszcsatorna lóg… A falubeliek mintha kegyet gyakorolnának, aztán benyújtják a borsos számlát, fizessenek a pestiek…! De ha Márkra vártam volna!! Ezen a nyáron kocsim se lesz, Olimpia torontói unokatestvére meghívta az egész brancsot, ikrestül. „Mikor utazzunk, anyukám? Én csak most vagyok az iskolától szabad…” „Persze, fiacskám, ilyen lehetőséget kihagyni vétek, megoldom…” És most plusz egy fő, idegen…

(Sok élvezetem ebből a nyárból se lesz, mondja Mária, inkább tárgyilagosan, semmint vádképpen. Nem kereshetjük mindig a saját kényelmünket, mondja Angelika. A gyerekkel kötelesség is jár… Ez az Aranka nem sok vizet zavar. Csöndes, szerény kislány. És évközben számtalanszor ők vigyáztak Tímeára. Ez a minimum, hogy most egy hónapra én is elvállaljam!)

 

Mária

…az én kontómra! Átpasszolod, és még ki is oktatsz. De csitt! Csitt… még megdühödik, és Meát is elviszi. Aztán bámulhatom a kaput reggeltől napestig. És talán ez segít. Hogy ügyelek rájuk, hogy lefoglalnak. Meg a nyár, a nagy, egybefüggő zöld… a természet! Ezt az irracionális rettegést végleg elviszi. A körzeti orvos is ebben bízik: „Egy-két Andaxin, mankónak, és ha mégsem, asszonyom, kerítünk egy jó pszichiátert…” Istenem, Márió! Ha nem azzal a törpepipivel élne! Ha nem úgy váltunk volna el! Ha köszönt volna…Ő tudta, hol kell a különböző nyavalyák gyökerét keresni. Minden dilemmát, kételyt meg lehetett vele beszélni. Kivéve, ha a kettőnk ügyéről volt szó, mert olyankor leblokkolt…Hiába, a rokon gondolkodás a legerősebb kapocs.

(Rám számíthatsz, mondja Mária, ha ezzel terhet veszek le a válladról, kislányom! „Kislány…!” Angelika legyint, édesmama, öregszem, negyvenegy év, Lóránt az ötvenedikben, félő, hogy a gerincével leszázalékolják, adj hálát, anyukám, hogy te még mindig ilyen viruló egészségben…!)

 

Mária

…nem akarom rájuk rakni. Nem akarom izgatni őket. Eddig is én voltam a lelki energiaforrás a családban. Most is megbirkózom.

(Te és az öregedés, mondja Mária, csinosabb vagy, mint harmincévesen, későn érő típus! De egy újabb gyereket azért már nem szülhetek meg, Angelika hirtelen kiböki, mert sajnos, anyukám, ez a helyzet… Június húszra már bejelentkeztem a klinikára… És ezt csak így közlöd?! Mária felugrik. Képes vagy elvetetni? Talán akkor szüld meg te, helyettem, kiáltja Angelika, és tartsd is el, egyúttal… nekem is borzasztó, ne tegyél rá még egy lapáttal!)

 

Mária

…gyilkosság. Közönséges gyilkosság. És nem tehetek semmit. Meg kell értenem.

(Tudod, mit gondolok erről, mondja Mária, higgadva. A véleményemet nem tagadhatom el. Fáj értetek a szívem. De a te felelősséged, kislányom. Remélem, baj nélkül túljutsz rajta. És elrendezed a lelkedben. Ez a szuper benned, anyu, mondja Angelika, hogy a teóriát, amiben-ahogyan te hiszel, sohasem kényszerítetted ránk. Kiskoromban is csak annyit válaszoltál, igen, van… van Isten… de mindenkinek magának kell megtalálnia! És megtaláltad? kérdi Mária. Angelika hallgat; bizonytalanul bólogat, majd gyorsan cihelődni kezd. Én csak egy Trabival járok ám, lassú, mint a tetű… Mindenesetre, aki vizet prédikál és bort iszik, az nekem ugyan hiába prédikálna: anyukám, téged idézlek!)

 

Mária

…vagyis ha én megingok, ők is meginganak. Úgyis megmagyarázhatatlan. És őrjítő. Hogy amit oly szilárdan tudok, azt nem érzem. Ez az igazi rejtély. Tudni, hogy nincs megsemmisülés, és mégis rettegni tőle. Ki csinálja ezt bennem, mi csinálja?! És miért? Mi okból, mi célból…? Két gyerek, rámbízva, Istenem, nem omolhatok össze!

(Márió, kiáltja Villő, kész a gombaleves, kaptam csiperkét, és a roseibni csak frissen jó! Márió lecsapja a tollat, kirohan. Sorrend is van a világon… mondat közepén megakasztasz! Csak aztán, ha lottyadt, nem eszed meg, mondja Villő, az én munkámat is meg kell becsülni, a papír megvár! Nyakunkon a festés is, már nem lehet elbliccelni! Hogy lehet valaki ennyire közömbös?! Márió a maradék haját az ujjaival dúltan átboronálja: te meg ennyire tapintatlan! Te vagy az, aki a másik tevékenységét nullába veszi, kiáltja Villő csípőre tett kézzel, úgy viselkedsz, mint egy olajsejk, de olaj nélkül!)

 

Márió

…ennyira triviális hangot még sose használt. Nem mert használni. Tipikus Minderwertigkeits-komplex. Amely átfordul agresszivitásba. Már a szobámban sem vagyok a magam ura. Adj a tótnak szállást… Istenem! Ki mondatja ezt velem? És mi az, ami fölpiszkálja ezt az alapjában derék, aranyos teremtést, ilyen mértékben? Hogy a saját otthonomban sincsen békességem? …És ez a lapító ország! Nem az én országom. Ez a birkatürelmű nyáj. Ez a nyári tespedés. És közben festés, felfordulás. Hova meneküljek? Régebben kivettem egy szállodai szobát. Úgy adták át a lakást, fix und fertig.

 

Villő

…naphosszat nem beszél. Így viselkedik, ilyen szívtelenül, érdektelenül, egy ember, aki folyton Istenre hivatkozik! Szöveg, szöveg… Ha ilyen egy hívő, hátha nincs is Isten…?!

(Villő beborítja a sült krumplit a pedálos kukába. A hokkedlire leroskad.)

 

Villő

…hátha csak szédítés. Úristen! Ha mégsincs Isten…

 

(Augusztus közepén Mária levélben hívja le Blanka nénit Balatonvilágosra. Egy nap utótakarítás, ne hagyjon cserben! Blanka néni összecsapja a kezét, jesszusom, ez a kupleráj, azért ekkora kislányokat már be lehet ám fogni, söprögetni, törölgetni, a teraszt fölmosni, nem szakadnak bele, jobb, ha felkészülnek a női sorsra! Külön női sors, olyan nincs, mondja Mária, egyébként is, még eleget kulizhatnak az életben!)

 

Mária

…mi tagadás, Mea lusta. És mint egy várkisasszony, affektál. Azt a nyamvadt kis Arankát naphosszat dirigálta: „hozd ide, vidd be, ezt játsszuk, azt játsszuk!” Uralkodásra termett. De azt nem engedem, hogy rajtam is uralkodjon. Az az idő elmúlt. Aranka sokkal szófogadóbb. És valósággal törleszkedett. Tímea ki is csúfolta: „mi van, bébi?!” Persze, ne legyünk szubjektívek, lefekvés előtt a „Má-mami-puszit” még mindig elkérte… és azért mondott egy-két nagyon nagyon kedves dolgot, hogy „jé, Má-mami, az apu nálad sokkal ráncosabb!” De ami a fő: egyszer sem tört rám az a szörnyű. Az a megnevezhetetlen. Talán mégis ez a kulcsa: semmi üresjárat, semmi meddő tépelődés, és a gyógyító anyatermészet…

(A gyászév régen letelt, mondja Blanka néni, egy partner, ma már nem elítélendő… valami szorgalmas, antialkoholista, jó karban lévő hetvenes… Mária nevet. Én olyan „hetvenest” nem láttam… s ha véletlenül mégis, annak csibehúsra fáj a foga. Elkomorul: Nekem már a halál a vőlegényem.)

 

Mária

…milyen hülyeséget beszélek! Milyen patetikusan! Mint egy füzetes regény…

(Én speciel nem félek a haláltól, mondja Blanka néni, ennél rosszabb már nem lehet. Nekem a semmi is megváltás, hát még ha van olyan, hogy égi paradicsom…! Láb alatt tetszik lenni, tessen le ballagni a partra, kihasználni a szép időt, aztán úgyis csücsülhet a lakásban eleget!)

 

Mária

…úszom egyet. Napoztatom a hátamat. Áldott napfény. Piros virágok. Ragyogás… Teljesítettem a kötelességemet. Megszerveztem a munkálatokat. Túl vagyok.

(Mária leül a tó melletti betonszegélyre. Napolajat ken a vállára. Mustrálja a fürdőzőket.)

 

Mária

…ezek a foltos bőrök! Lila vadhúsok! És micsoda vaskos combok, oszlop-lábak… milyen elhájasodott, aránylag fiatal nők… és oda se neki, vidámak! Pancsolnak, kacarásznak, visonganak. Én ilyen testtel nem mertem volna a strandon grasszálni. A Palatínuson mindenki megfordult utánam. És még a tengernél is. Richárddal. Ötvenévesen is! És még ma sem vagyok visszataszító… De ilyen gyönyörű, ilyen szemérmetlenül pucér se lehetek már soha, mint például ez a lány… csak egy madzag a segge két dombja között… és ez a falatka melltartó… ez a nedvesen is dús hajzat… Nem engedhetem meg magamnak, hogy fájjon. Hogy szinte gyűlölettel irigyeljem. Amikor végre fölülkerekedtem… De a bokrok már hervadnak. És a piros virágok rozsdásodnak. És a fű már kiégett. Csikkek, szotyola… pusztulás, enyészet… madarak a tó felett… fecskék, mint a villám, cikáznak… én már nem, jön az ősz, jön a tél… átfordul, jaj, megint átfordul, de akaraterővel…

(Nagy, lomha, barnás felhő tapad a napra, mintha hirtelen bealkonyulna. Mária menekül; fölugrana, de a térde megbicsaklik. Négykézlábra áll, úgy tápászkodik.)

 

Mária

…elborult. „A dics elborult.” Hol vagyok? Ki ez az öregasszony? Megsemmisülés. Irtózatos. Segítség. Irtózatos.

(Két fiatalember fogja fel Máriát, mielőtt visszaesik a kőre. Az elsősegélyhelyre hurcolják. Mi történt, asszonyom, kérdi az ügyeletes, a vérnyomás vagy a cukorszint…? Mária fulladozva, ordítva zokog, nem tudom, rosszul vagyok, nagyon rosszul… Napszúrás, mondja valaki más, mert mértéket aztán nem ismernek…)

 

Mária

…milyen megalázó. Csak még egyszer… csak otthon, a saját ágyamban…

 

(Októberben Villő barackszőkére festeti a haját, s halványrózsaszín fedőlakkot kér a körmére. Helyesen tetszett dönteni, mondja a fodrászlány, bizonyos koron túl a kevesebb a több, este majd a kedves férje is visszaigazolja. Lábgyantát nem parancsol…? És ha ajánlhatom, rövid, göndörebb frizura! Miszisz Miniver, mondja Villő. Így hívták azt a frizurát, az én időmben…)

 

Villő

…az én időmben. Miért? Ez az idő talán nem az enyém? Ki másé? Vagy ellopták tőlem? Az órákat, napokat, ezt a tizenegy évet? Becsaptak? Vagy csak kihasználnak? Mindenféle fellengzős duma leple alatt? És én lépre mentem, tanácstalanságból, félelmemben, hogy itt maradok egyedül… anélkül, hogy a saját életemet megcsináltam volna. Csöbörből-vödörbe, s mire föleszmélek, már késő. „Szemétre dobnak, mint fásult virágot…” Milyen nagy sláger volt, nagymama énekelgette, rezgő althangon, akár dizőz is lehetett volna, de a csapodár lánya lett táncosnő, helyette, én meg egy nagy nulla… A munkahelyemen hálátlan vénségek fullajtárja, behelyettesíthető szolgáltató-gépezet… itthon meg szakácsnő, szobacica… és nem társ, nem egyenrangú… és már régen nem szerető! Talán azért nem tudom Márió világát felérni, mert az a világ nem is valóságos, azt csak ő konstruálta, hogy legyen mivel fölényre szert tenni! Kitalálta az Istent, de milyen cifrán, milyen bonyolultan! És lábgyanta… Rezső azt állította, a szőrös láb erotikus…

(Látod, mondja Márió, ezek a színek sokkal jobban illenek hozzád, és hogy nem lóg a lobonc a nyakadba, az is csak előnyös… Köszönöm a kegyes dicséretet, mondja Villő, de te is elslattyoghatnál a borbélyhoz, elöl fényes-kopasz, hátul meg a hosszú, csimbókos szálak, mint a beteg bogár szárnya…)

 

Márió

…ellenséges. Földhözragadt. Ennyi velem töltött év után. Mint a borsó, lepereg a tanítás. A fokozatos felvilágosítás. Hova lett az aranyszív? Most, amikor a nyugodt háttérre egyre nagyobb szükségem volna, most, amikor végre újra fölizzott a parázs a hamu alatt, most, amikor sorsdöntő idők küszöbén állunk! Hiába manipulálnak a betonfejűek! Most kezdi a hisztériát! Most lett az a rohadt festés is sürgős! Mintha szándékosan húzna vissza. Az alacsony régióba, ahonnan én akartam őt kiemelni… A nők mégiscsak reménytelenek. Egy bizonyos ponton túl… Alkatilag képtelenek. Mintha testükkel a lelkük is együtt romlana. A hús uralja őket. Aki meg kivétel… hát azzal nem lehet huzamosabban egy fedél alatt élni. Nem lehetett. Ha még egyszer húsz éves lennék! Sőt, tizenhat! Csodálatosak a fiúk. A keskeny csípő, a bőrövvel. A feszes nadrág, a formás fenék… a hosszú, karcsú ujjak… a duzzadó, kemény ajak… a gödör az ádámcsutka alatt… S mindehhez értelmes szemek, drótpillák… Én talán sose voltam ilyen. Etelka néni kalapácsfejűnek csúfolt. De egy utód! Ha hagyom, hogy Mária teherbe essék! Persze, ő a gyerekkel is csak függőségbe akart hajtani… Mégis, egy utód! Akire rábízhatnám a folytatást, mielőtt a ketyegőm megáll, vér a véremből, egy fiatal férfi, javított kiadás… s ha már ez nem, hát egy barát, szellemi rokon, de nem nő, hanem némiképp androgünosz…

 

(December huszonhetedike. Mária porszívózik Angelikáék szegedi lakásában. Tekergeti a csövet, minduntalan ütközik a bútorokkal. Kapkod, siet, mintha hajszolnák.)

 

Mária

…hasznossá kell tennem magam. Megmondta a doktor Felleg Ágnes. Ez egy rendes teremtés. Csak az a baj, hogy mindössze negyvenéves. Még nem tud a maga életében hátranézni. Nincsenek analógiái. Márió azt szokta mondani, így helyes, az orvos a saját történetét sose keverje a páciens történetével. Mindenesetre nagyon határozott. „Elhanyagolt szorongásos állapot, pánikbetegség”, már az első találkozáskor kész diagnózis! „De hát én semmitől sem szoktam pánikba esni, Ágnes, ugye, tegezhetlek, nekem nincsenek fóbiáim, lift, tömegiszony, tériszony, villámlás-dörgés, pókok, rablók… sőt, inkább inspirál a veszélyhelyzet!” „Ezért bonyolultabb az eset, kedves Mária, mert néninek, ha nem haragszol, nem foglak szólongatni, bár az én anyám nézne ki ilyen klasszul…” Mellbevágó. Pedig bókolni akart. Ennek a kissé hervatag, bágyadt nőnek én az anyja lehetnék?! Ó, igen. Ó, igen. Hiszen Angelikával kábé egykorú… Töviről-hegyire kifaggatott. Jegyzetelt. Keveset beszélt. Valami olyat, hogy túlértékelem a személyiségemet, s most ezt kell a helyére tenni… a magány, a váratlan megözvegyülés… az apa nélküli gyerekkor… az ilyesminek nem egy oka van! „De Ágnes”, mint a papagáj, csak ezt ismételtem, és januárban is ezt fogom kérdezni, „mit csináljak, hogy elmúljon…?” „El kell fogadni” azt hajtogatja, „az öregséget, a halált, el kell fogadni!”„De hiszen én elfogadtam, teljes tudatommal…!” Ez csak szó, ezt mondta. Ez csak szó. De azt bezzeg nem tudta megmondani, hogy akkor hát mi a teendő? Amikor egyszer csak itt van, bejelentés nélkül, akár a legharmonikusabbnak tűnő pillanatban… Hogy lehetne megelőzni? A válasz: nesze semmi, fogd meg jól! „Aki a mélységtől szédül, ne menjen hegyre. A klausztrofóbiás elkerülheti a liftet. Satöbbi. De amitől te rettegsz, azt nem lehet megkerülni. Szedd pontosan, amit felírtam, és ha jön a roham, ne töprenkedj, ne akarj mindenáron ésszel felülkerekedni… pláne, bölcselkedni! Inkább moss ki gyorsan egy piszkos bugyit. Fizikai munka! Ki kell bírni, kedves Mária, majd az idő megoldja.” Hát a kibírásban aztán nagymester vagyok. És a kígyóverem mélyén sem fogom megtagadni, hogy az az igaz, amit tudok. Amit érzek, az csak az én gyöngeségem. Valami állati, ami szűköl bennem. A méltatlanságom. Talán valamiféle elvermelt bűneim…S ha kiderül, a gyerekek előtt is? Hogy nem migrén, nem szimpla tachikardia…? Már gyanakodnak, túl figyelmesek voltak, Angelika, Lóránt, Tímea, karácsonyeste… a „szűk családi kör”. Márk huszonharmadikán, otthon… a születésnapomon… Olimpia is felköszöntött, a maga módján, Napóleon-konyakkal… Dalma és Zelma megültek a térdemen, tíz álló percig! És Meától ez a selyembe kötött, kapcsos napló… „Má-maminak, hogy följegyezhesse azt a sok szépet, amire tanított.” És ez az itteni szobácska is barátságos, csak a falak kopárak… irtózatosan kopárak… nem bírom az üres felületeket. Nem akarom, hogy megtudják, lám, hiába, hogy nem ittam bort, miközben a vizet prédikáltam, mégis… valami ördögi ennyire megmérgezett…

(Angelika kiveszi a porszívót az anyja kezéből, nem azért hívtunk le, hogy dolgoztassunk, legfeljebb, ha szórakozásból elmosogatsz! Már kész, mondja Mária, elküldtem Tímeát mozijegyért a Diadalba, felújították az Ózt… Angikám, mennyire szeretted, „mindig a sárga úton… mindig a sárga úton…”, kézenfogva táncoltuk végig az előszobát! Apropó, mondja Angelika, a programotok sajnos ugrott, elcsalta Timit egy osztálytársa ródlizni, most még friss a hó.)

 

Mária

…ugrott a program. Elcsalták. Elment. Annyira számítottam. Építettem rá. Kihúzták alólam a talajt… Mindenki elment. Márió. Anyuka. Richárd. Árva vagyok. Árva.

(Mária lekuporodik a szőnyegre. Kezét a gyomrára szorítja. Összegörnyed. A jajgató sírás kibukik. Angelika rémülten mellétérdel, mi bajod, édesmama, egy pillanat alatt? Segíts, mondja Lóránt Angelikának, egyedül nem tudom megemelni! Közös erővel föltuszkolják Máriát a fotelba, kétoldalt guggolva néznek az arcába, mit hozzunk, vizet…? A táskámat, nyöszörgi Mária, a pirulákat, gyorsan!)

 

Mária

…Vége. Nem bírom tovább. Hát halljátok mind…

(Mária mohón bekap két szem Rudotelt, félrenyel, köhög. Angelika és Lóránt simogatja Mária karját, pacskolják a kézfejét. A jajgatás nem hagy alább. A remegés nem szűnik. Nem kéne a mentőket…? kérdi Lóránt tétován, ilyen állapotban, nagy felelősség…! Nem, sikoltja Mária, kérlek, könyörgök, ne… elvisznek és bezárnak! De mi ez?! kiáltja Angelika kétségbeesve, mi van veled, anyukám?)

 

Mária

…fázom. Rettenetes, kristályos, éles hideg van. Nem a halál. Nem a halál. Hanem a megsemmisülés. Zsugorodom. Angyalom, segíts!

(Édes gyerekeim, segítsetek! Édes gyerekeim, segítsetek! mondogatja Mária. Szorítja Angelika kezét. Már Angelika is sír. Lóránt feláll a guggolásból, elzsibbadt a lábam, mondja, szerencse, hogy Timi nem a tanúja…)

 

Mária

…most aztán Meát is elvesztettem. Nem bízzák rám soha többet.

(A roham csillapszik. Angelika nedves törölközőt hoz, Mária arcát gyengéden áttörli. Jobb, ugye anyukám, már jobb…? Nem vagyok őrült, mondja Mária, ezt úgy hívják, szorongásos pánik-betegség. De mióta, de mióta? kérdi Angelika. Januárban lesz egy éve… hogy elkezdődött és egyre rosszabb… Orvos látta Máriát? kérdi Lóránt. És csak most vallod be? kérdi Angelika. Azt hittem, hamar le tudom győzni… de most már megadom magam… Ez nem az én bátor anyukám, mondja Angelika, hol a te legendás önuralmad? Itt tartalak, Szegeden is van ideggyógyászat. Magánorvoshoz járok, mondja Mária, nem viselném el, hogy kartotékozzanak! Holnaputánra be is vagyok jelentve. Nem leszek a terhetekre, ezt is eléggé szégyellem… Töltsétek a szilvesztert szűk családi körben. Inkább vágtál volna pofon, mondja Angelika, akkor-ott, rögtön, amikor ez a hülyeség kicsúszott a számon, mint ez a késleltetett reakció… hogy talán az én hibámból is…! Nem, nem, mondja Mária, bocsánat, ti nem vagytok okai semminek, sőt! Kérlek, ne telefonáld meg Márknak, ez nem telefontéma, majd én, alkalomadtán…)

 

Mária

…és ez még mindig nem a szakadék legalja. Mintha még mindig volna lejjebb és lejjebb. Félek. Irtózatosan félek.

(Két ünnep között minden normális ember fölmegy a hegyekbe! Villő a két szoba közötti küszöbön megveti a lábát, Márió tarkójának beszél. Rezsővel síelni jártunk! Márió szembefordul: De hiszen te nem is tudsz síelni! De tanulgattam! Villő hangos. És ha a tragédia be nem következik… Akkor még mindig ott sínylődsz a barbárnak nevezett Rezsődnél, akit eddig csak ócsároltál! Most már Márió is kiabál. Villő odaugrik, a mutatóujjával veri az íróasztal peremét, ne felejtsd el, hogy neki is volt diplomája… és én orvos-özvegyként… valamivel előkelőbb státusz, mint amit melletted betöltök! Te se felejtsd el, milyen állapotban voltál, amikor fölszedtelek, Márió lecsapja a töltőtollát, imádom a te szelektív emlékezetedet…! Kóbor macskákat szoktak fölszedni, Villő zokogni kezd, nem egy szép, viruló asszonyt, aki a fényképek tanúsága szerint voltam…)

 

Márió

…most már csak az a melodramatikus fordulat hiányzik, hogy „én, aki neked áldoztam a fiatalságomat…!” Nincsen szabadságom. Megfojtanak. Nincsen szabadságom.

 

Villő

…akkor kellett volna, tizenkét éve, nem feladni a függetlenségem. Késő bánat, eb gondolat. Bár még mindig maradt egy kis tőkém. Akár el is költözhetnék, lakásra nem, de nívós albérletre futja még. És kecsegtetőek az apróhirdetések. Szinte minden pozitív kívánalomnak megfelelek. „Egészséges, csinos, középkorú, alacsony, teltkarcsú, intelligens, jó kedélyű, érettségizett, gyermektelen, házias feleséget keresek, némi anyagiakkal.” Csak az a kérdés, a hirdető milyen? Mert bizonyos szinthez azért hozzászoktam. Annyira lehetett Máriót szeretni! Amíg tartott a delej. Apróhirdetés, nevetséges…! Csak eljátszogatok a gondolattal, „ábrándozás az élet megrontója”, Vörösmarty ravaszul így édesgette az ifjú Laurát magához, de a valóságban az ábrándozás az élet sója…

 

(Mária szilveszter este bolyhos, puha pizsamakabátba bújik, szardíniás szendvicset és cukrászdai gesztenyés roládot készít maga mellé az asztalkára. Behozza az utolsó üveg pezsgőt. Fészket rak Richárd foteljében, a tévéműsorban a kezdési időpontokat bekarikázza.)

 

Mária

…úgy látszik, Angelika megállta, és nem mesélt Márknak… Viszont azóta is naponta idecsenget, ma is, már délelőtt kívánt boldog újévet… Márk majd éjfélkor hív, de ez nem az az alkalom, hogy kitálaljak. Kellemes, nyugodt este. Ilyenkor, amikor minden rendben, el sem tudom képzelni, milyen, amikor a világ hirtelen kizökken… szinte el sem hiszem, hogy újra megtörténhet. Hátha meghallgatott az én Istenem. Tévé-kabaré. Világsztárok. A kis Felleg doktornőre kell hallgatni. „Ne gondoljon a fehér elefántra.” A fejlődésemmel elégedett. A szegedi jelenet ellenére. Ki kell a gőzt engedni, azt mondja a Felleg. És azt is mondja, bár a gyógyszerre nem szabad inni, de egy pohár pezsgőt nyugodtan… Ám ki se tudom bontani!!! Ezen a helyen ült Richárd, az utolsó vagy az utolsó előtti közös szilveszteren… a lábamat az ölébe tettem, s valami olyat mondtam… olyat mondtam… hogy arra nincs garancia, hogy bármelyikünk is megéri a következő évet… könnyedén mondtam… talán bosszúsan is… Két óra múlva ismét itt a „dübb-dübb”. Az ugrás. Kibírhatatlan, hogy ketyeg az óra. Pitty-pitty. Közelebb visz, egyre közelebb. És ha ezerkilencszáznyolcvannyolc az én utolsó évem?! És nem készültem el… Kisfiam!

(Mária föltépi a telefonkagylót, tárcsázza Márk számát, foglalt.)

 

Mária

…cseverésznek. Mulatnak. De nekem most muszáj.

(Harmadszorra végre kicseng. Olimpia szól bele. Helló, ki vagy? kérdi spicces-vidáman. Márk…Márkot akarom… Mária belesír a kagylóba. Kivel beszélek? kérdi Olimpia. Özvegy Schwesterné Marth Mária, hívd a fiamat… Márk, gyere gyorsan, Olimpia ijedt hangja beszűrődik, valami történt az öreglánnyal! Teljesen ki van fordulva! Anyuci, édes anyuci, rosszul vagy, lázas vagy? Márk csupa aggodalom. Gyere át, sírja Mária, egyetlen jó fiam, gyere át, bocsásd meg, a társaságot megzavartam… Két perc, kiáltja Márk, repülünk, addig a haverok vigyáznak az ikrekre…!)

 

Mária

…én csak őt hívtam. És nem Olimpiát is vele. Most még rosszabb. Ez a kiszolgáltatottság, kiadni magam!

(Olimpia és Márk lázcsillapítóval, görcsoldóval érkezik. Hol fáj, mutass rá, mondja Márk. Minden fáj, tetőtől-talpig, zokogja Mária, belülről, mintha egy pontba rántanák a beleimet össze…Gyomor rontás, mondja Olimpia, nem ez a gesztenyés rolád a ludas…? Márk, édes jó gyerekem, annyira félek, Mária vinnyogva kapaszkodik a fiába, már a nyugtató sem használ, mi lesz, ha egyszer nem múlik el?! Márk az anyját az ölébe vonja, csucsujgatja, anyukám, amikor kicsi voltam és a sötétben féltem, nem te mondtad, a világosság bennünk van, képzeljük el, hogy süt a napocska…? Te, aki mindig mindenkit meg tudtál nyugtatni, az utasokat is a gépen… képességet kaptál erre…most egyszerre átengeded magad? Én nem akarom, nyöszörgi Mária, ez egy betegség… Minden betegségre van orvosság, mondja Olimpia, a fő probléma Mária mama gondolatvilágában leledzik… Az a sok ködös, félelmetes, irracionális töprengés, merengés a múlton, „Richárdom így, Richárdom úgy”, pedig „carpe diem”, Horatius! Ebből a köldöknézegetésből ki kell szakadni. Az első munkanapon bejön Mária mama a szalonba, teljeskörű kozmetikai nagykezelés, termomaszk, iontoforézis, aztán up to date afrofrizura… a vendégem rá! Majd én kézbe veszem a dolgot, Márk, ne aggódj, az anyukád még mindig jó alapanyag, újjá fog születni!)

 

Mária

…mégiscsak van ebben a nőben némi elemi kedvesség. Valami primitív jóindulat. És nem szabad gőgösnek lenni. Hátha ez segít, éppen. Kizökkent ebből a szörnyűségből. Átmenetileg lefoglal. S ráérek aztán. Már megerősödve, a lényegre koncentrálni újra. Ki hitte volna, hogy aki kötelet dob a szakadékba, az éppen Olimpia…?!

(Köszönöm, szívecském, mondja Mária, megfogadom a tanácsod, és ne haragudjatok, hogy a szilveszteri vigasságba így beletapostam… Ugyan! Őszintén kijelentem, mondja Olimpia, hogy így Mária mama sokkal szimpatikusabb… ha nem ül a magas lovon! Azért mielőbb nyeregben lássalak, szól közbe Márk, az a te helyed, nem a porban! Hagyd csak, mondja Mária, Olimpiának is van igazsága…)

 

(1988 februárjában, csaknem kéthónapos, zavartalan szakasz után, Mária bejelenti doktor Felleg Ágnesnek, hogy nem érzi szükségét a további viziteknek; a helyzet ura ismét, egyensúlyba került, az a parányi bizonytalanság, lelki „rebegés”, az már csak hangulat…Felleg Ágnes megdicséri Mária küllemét, a bongyor-göndör új frizurát, a narancs-barna-zöld árnyalatú diszkrét sminket, a rózsaszínszürke kockás Chanel-kosztümöt, a harangvonalú kabátot. Divatlapokhoz is mehetnél modellnek, mondja, mínusz tizenöt év… és ráadásul semmi nem mesterkélt! De azért csak kapdosd be a tablettákat, fokozatosan csökkentve! Mária vidám; fölfedezi, hogy Felleg Ágnesnek átható rumszaga van. És egy kissé homályos a szeme.)

 

Mária

…fogadok, hogy ez a nő se boldog! Fogadok, hogy neki is volna mit kivallania! Olimpia ösztönösen jobb pszichológus. „Mindig csak egy napra tervezni, maximum!” Talán az ikrek se reménytelenek, különösen Dalma, a negyedórával idősebb, ő legalább szót fogad már, s néha rám mosolyog. Zelma egyelőre kezelhetetlen. Mesélek nekik, ő mintha nem is hallaná. Puszit nem ad, és az enyém nyomát is letörli a kézfejével. Dalmát kékre-zöldre csipkedi. Levegőnek vesz, ez a legdühítőbb, és az, hogy alig tudom szeretni… Olimpia reagálása fantasztikus, azt mondja, szeretni nem is kötelező, már az is elég, hogy elviselem, zokszó nélkül… Bizony, neki is Dalma a kedvesebb. Olimpiában van valami nyers őszinteség. Ha szerzek jegyet, operába, színházba is elkísér, csak a hangversenytől kíméljem meg… És persze azért minden este imádkozom. Anyukáért, Richárdért… és önmagamért.

(Villő térdizületei, ahogy enyhül az idő, bedagadnak. A reumatológián felírják a Voltayent, iszappakolást javallanak. Tessék mondani, akkor tökéletesen helyrejön? kérdi Villő. Ez már soha nem lesz panaszmentes, mondja az orvos, ez már egy visszafordíthatatlan folyamat. Villő hazamegy és a vacsorát nem készíti el. A cserépkályha mellé húzódik. Márió a Közgazdasági Egyetem aulájából, „összejövetel” után, energiával telve érkezik. Hát beléd mi ütött, anyóka? kérdezi viccesen. Hosszú… Villő legyint, különben is százszor említettem már, ha rám is figyelnél, egyszer az életben, ez a rohadt térdizület! Azért még nem kell ennyire kétségbeesni, mondja Márió, te, aki egy komplikált hasműtétet is röhögve csináltál végig…)

 

Márió

…mennyi komoly szenvedés van a világban! Mennyi szörnyű gyötrelem! Börtön, láger. Megaláztatás. Kínzások. Gyerekeket akasztottak!!! Most kezd csak fokozatosan kiderülni minden disznóság. Amit ember okozott a másik embernek, puszta aljasságból, politika címszó alatt! Csak itt, a kishazában…! És akkor „izület”!

 

Villő

…ha egyáltalán törődne azzal, hogy mi van velem… Velem! s nem általában az emberiséggel… ha érdekelné… Szívesebben vállalnék újra bármilyen kellemetlen, fájdalmas betegséget, de olyat, amit egyszer s mindenkorra meg lehet gyógyítani… tüdőgyulladás, epekő, satöbbi… Amin túl lehet lenni. De ez a visszafordíthatatlan… ez a kopás… ez a lassú, de biztos elkopás… Ez a tudat, hogy most már mindig így lesz, sőt, csak tovább romlik… Máriót az ilyesmi nem rendíti meg, csügg az ő sajátos Istene ajkán, szívja, mint az ópiumpipát… és mint a sámán, élvezi, hogy a háttérhól titkos hatalommal tán még irányíthat is… Hetvenegy évesen se képes megülni a fenekén. Lesz ennek böjtje, de akkorra már, huss, én innen elrepültem!

 

(Április tizenharmadikán estefelé Mária az Operettszínházba készül. Matat a szekrényben, egy-egy ruhát vállfástul kiemel, maga elé próbálja a tükörben.)

 

Mária

…Olimpia kificamodott kultúrízlése! „Víg özvegy!” Erre valami bohókás cucc is megteszi. Akár a zöld esküvői ruhámat is fölvehetném. Vagy az enciánkéket. Még beleférek. Hála a tornának. Hála az akaraterőmnek, hogy mindenek ellenére sem hagytam abba… Könnyű vacsora, grépfruit, kefir, Blanka néni az ebédet megfőzte a hétre, a fákat Világoson megmetszették, intézkedtem, fizettem, minden a legnagyobb rendben, minden a legnagyobb rendben, „soha ne mondd, hogy vége… csak annyit mondj, ennyi megérte… s ha megérte, jöhet egy pont…” …Az államon egy-két szúrós szőrszál, ha végigsimítom, érzem, bár engem már úgysem simogat senki, de akkor is ki vele, mire való a szemöldökcsipesz?

(Mária szemüveggel néz a tükörbe, egészen közelről. A még kendőzetlen arc minden ráncát, gyűrődését, bőrhibáját fölnagyítva látja.)

 

Mária

…de hát ez egy másik asszony! Ez a sápadt, puffadt béka-pofa! Ez az utálatos vízihulla, a kétoldalt leffedő szemhéjjal… Mikor történt ez? Ilyen romos képpel színházba mászkálni! Egyáltalán, emberek közt forogni! Olimpia is csak hazudik, aztán a hátam mögött kinevet, anyuka mondta mindig, „öreg lóra kell a cifra kantár!” Stop… stop! …Sminkelni, a tükörtől negyven centire, tisztes távolságban. Nem muszáj látni, ezt érezni kell. A gépen megszokhattam, rutinom van, a rutin nem múlik el… Semmi pánik. Íííígy.

(Mária belebújik a karcsúsított szabású, hátul csukódó enciánkék ripszselyem ruhába. Hátranyúl; a cipzárat csak középig tudja fölhúzni. Akárhogy próbálgatja: alulról, fölülről, oldalról, nem éri el.)

 

Mária

…ezt akkor viseltem utoljára, amikor Richárddal megnéztük a Vérnászt. Édes Istenem, hallom a hangomat: „Richárd, segíts, nem tudom egyedül.” „Mi lesz veled, Marcsikám, ha én véletlenül bekrepálok?” „Te és a halál, ugyan! Téged még agyonverni se lehet…”

(Mária letépi magáról a ruhát. Az ágyra roskad. Jaj, de rosszul vagyok, kiáltja az üres lakásnak.)

 

Mária

…megint. Megint. Ki ez itt, ki ez itt, ez a tehetetlen, beszari öregasszony?

(Olimpia fél hétkor ráront a félmeztelen, síró-reszkető Máriára. No nem! A lurex-táskát ingerülten lecsapja. Ezt már nem lehet követni, józan ésszel! Mária mama egy perc alatt képes mindent elrontani. Fogadok, hogy megint olvasott valami elvont zagyvaságot… Én a magam részéről leveszem a kezem!)

 

Mária

…csak ne hagyjatok itt. Az egérlyukba is bebújnék. Annyira félek. Nincs menekvés.

 

(Márió április tizenkilencedikén, közvetlenül Húsvét után táviratot kap az „Eszmélet” kiadó igazgatójától. „Mikor kereshetünk fel személyesen könyved kéziratáért tisztelettel ölel Vadász Vilmos.”)

 

Márió

…ugyanaz a Vadász Vili! Hát mégiscsak megértük, színt vált a kaméleon. Ez a közelgő fordulat legbiztosabb jele. Nem ám nekem kell kilincselni, házhoz jönnek!

(Persze, meg kéne fontolni… Márió eltakarja Villő elöl a tévé képernyőjén a vetélkedőt, megérdemlik-e, vagy egy új, kedvezőbb ajánlatra várjak? Hiszen most már a tenyeremből esznek… Ami biztos, az biztos! Villő Máriót gyengéden odébb hessenti, mindenesetre bagóért ne add!)

 

Villő

…mintha kicserélték volna. Még a füle is ég az izgatottságtól. Méghogy neki a külsőségek nem számítanak! Miért nem lehet bevallani: hiú vagyok én is, kérem szépen, akár a többi közönséges földi halandó…?

 

Márió

…végre kiadják a könyvem, és neki csak a pénz jut az eszébe! Ennyit érzékel az egészből! Nemcsak a szenvedés, a boldogság is megoszthatatlan… Mert ez valódi boldogság. Hogy eljuttathatom, szélesebb körökhöz. Scripta manent! Hogy egy parányit talán ezekkel a gondolatokkal is moccanthatok… Fogadok, egy esztendő, másfél, és a fejéről a talpára fordul a világ, nálunk is… és az én embereim is ott lesznek, akiket szellemi síkon én indítottam… A megfelelő helyen és időben az Isten-elvvel adekvát társadalmi cselekvés! Egy-másfél év és beérik. Halál után feltámadás. Jézus Krisztus közelít az úton. Régi jelenet, de el nem avul. Szólt és szól az apostoloknak: „Békesség veletek! Én vagyok, ne féljetek.”

(Máriát Olimpia beajánlja doktor Kaczúr Lázárhoz, akinek a felesége gyakran jár a kozmetikába, fazonigazításra. Kaczúr Lázár rózsadombi magánrendelőjében fogadja Máriát, soron kívül. Elegáns, magas, jóképű. Máriát kézcsókkal üdvözli, kávéval kínálja, és az opálgyűrűjét megdicséri. Mária hosszan beszél, de közben kontrollál, ügyel a szövegére.)

 

Mária

…Richárdra hasonlít. Talán még fiatalabb is. Nem teregethetek ki, nő létemre, egy ennyire hibátlan küllemű férfinak, gátlás nélkül. Mégis meg kellett volna Felleg Ágnes mellett maradnom. De Olimpia azt mondja, valószínűleg mellékezelt. Csak vájkált, vájkált. És csoportterápiára akart utalni, amikor kínomban újra felkerestem… hát ezzel aztán végképp betette az ajtót. Csoportterápia! Csupa neurotikus! Miért nem ül le közéjük ő maga?! Azt kérdezte, „Mária, te, a tapasztalt asszony… szerinted az értelmiségi nők párkapcsolatai vajon miért fulladnak folyton kudarcba? Miért megy minden viszony tönkre?” Épp csak a birtokos személyragot nem ragasztotta hozzá, „kudarcom”, „viszonyom…” Bagoly mondja verébnek! De ez a Lázár… biztató név… Lázár halottaiból feltámadt… Talán félszavakból is ért… talán le tudja a lelkemet valami különleges radarral tapogatni…

(A dolgokat megnehezíti, mondja Kaczúr Lázár, hogy ön, asszonyom, a rosszulléteihez ideológiát gyárt… Ez egy kémiai-biológiai folyamat. Alapvetően. Bizonyos vegyi anyag az agyból hirtelen lefogy. Azt kell pótolni, megkarózni az idegrendszert. Ha a karcsú kis bokája eltörik, ugye, begipszelteti, és egy darabig nem táncikál vele? Tessék tudomásul venni, ez sem más! Egyébként a leletei kitűnőek. A kondíciója bámulatos. Csak nem töprengeni… Úszás, séta, vidám társaság. Aktivitás. Nem megadni magát az öregségnek. Bezzeg Nyugaton ilyen nincs! Átállítom a gyógyszerezést, ne úgy fogja fel, mint betegséget, hanem mint állapotot. Egyébként idő kérdése, higgyen nekem, még másfél év, és a szervezet megunja, cserélődnek a sejtek…)

 

Mária

…ha vált a rendszer, márpedig vált, nyithatnék újra egy fordítóirodát. Pezsgés. Mindig újabb terv és újabb-újabb cél. Nem megadni magam az öregségnek. Felleg Ágnes szerint viszont elfogadni. Márió azt mondaná: és. Elfogadni és mégsem feladni… De hogyan?! Ó, Angyal. Aki ott ültél a sírnál. Tekinteted mint a villám. Ruhád, mint a hó. Szóltál a rémült asszonyokhoz. „Ne féljetek, tudom, Jézust keresitek, akit keresztre feszítettek. Nincs itt. Föltámadott…” Ó, Angyal. Segíts rajtam is. Síromban fekszem, szólj, hogy csak tetszhalál! Segíts, hogy kibírjam: az időt; évet-éveket…

 

(1989 februárjában Márió kézhez veszi a könyve korrektúráját, a legkisebb nyomdai hibát is gondosan kijavítja. Egy-egy jelzőnél, kötőszónál, sőt, az írásjeleknél is hümmögve elidőz.)

 

Márió

…a jó szöveg vers-törvényű. Vadász Vili azt mondja, a könyv robbanni fog. A Vadász Vili véleménye persze nem számít. De kétségtelen, hogy optimális pillanatban jelenik meg. S az se csekélység, hogy én mindezt már hét esztendővel ezelőtt megírtam. A fülszöveg ki is hangsúlyozza. Szikár, de nem komor borító. Sötétkék vászon, arany betűkkel. Keménykötés, ehhez ragaszkodtam, még ha a honorárium rovására is… Fénykép nem kell. Nem vagyok én mozisztár… és hiú „szépíró” sem. Akinek esetleg még fontos, hogy arcról is fölismerjék. „Az értelmiség nyomorúsága.” Néhányan majd megsértődnek. Most, amikor úgy tetszik, az értelmiség színe-java mégis csak felsorakozott. De akinek nem inge, ne vegye magára! A szavak fölcserélhetetlenek. Nem mindegy, hogy „de” vagy „és” …nem mindegy, pont vagy pontosvessző…

(Villő hangosan, trillázva kacarászik; Márió két szobán át is behallja. Idegesen kikiált, mi ez a lárma, fékezd magad, szívem! A kacagás elcsendesül, az előszobaajtó csapódik, Villő berohan. Piros az arca, nyál csillog a szája szegletében. A villanyszámlás volt, mondja, s kikérem magamnak, hogy idegenek előtt egzecíroztass! Mindig udvarol egy kicsit, miközben a villanyórát leolvassa. Szinte várja, hogy marasztaljam… Te leállsz a villanyszámlással hetyegni? kérdi Márió, te ácsingózol a villanyszámlás bókjai után? Villő csípőre teszi a kezét, miért, te talán nem élvezed, ha az a pattanásos, szőke, állítólagos tanárnő vendéged a füledbe búgja, milyen vagány tetszik lenni, ez a sportos póló, milyen férfias…! Nem vagyok én süket, a csukott ajtón is átszűrődik, ahogy röcögve-böcögve nevetgélsz… azon a jellegzetes hangon!)

 

Villő

…nekem itt éppen annyi jogom van, mint neki. Bármire. Én már lassanként az egész tőkémet belefeccöltem ebbe a vacak lakásba. A pénzecskémet, amit mégiscsak szegény Rezső ügyességének köszönhetek. Ez a villanyszámlás nincs ötvennél több. „Önhibámon kívül kerültem ebbe a helyzetbe, nagyságos asszonyom…” Eredetileg tervező mérnök, de beázott a művház, a falak repedeztek, hát mint pártonkívülire, rákenték az egészet. Nem mindenki az élet császára! Nem mindenkinek adatott meg, hogy lessék a szavait, párás szemmel! Ez a könyv…! Ez a feldobottság! Mintha ennél nagyobb esemény nem is létezne, mint hogy Mérő Márió elmélkedéseit kiadják! „Ment-e a világ könyvek által elébb”, Vörösmarty is kételkedett, ez volt az érettségi tételem… Persze, hogy örül. Én is örülök. Hiszen a siker részben majd feloldja a lelki görcseit, részben pedig a krónikus pénzhiányból is kilábalunk… Csak aztán valahogy nehogy csalódjon. Az a legrosszabb, reménykedni, aztán a „füstbe ment terv” …ezt mára kisöregeknél is megtapasztaltam, amikor hiába várták ünnepen a beígért látogatót… Hogy magamról nagy önfegyelemmel ne is beszéljek!

 

Márió

…minden mozdulatom számon van tartva. És hallgatózik! Már a társaságnak is feltűnt, hogy nem az a nyájas, régi. Vagy morcos, vagy locsogva feltartóztatja őket. Kedvem lenne letagadni, hogy az élettársam. Ez a „bohókás, bájos hölgy”, ahogy a pattanásos szókének minősített Kotori Gizi tréfásan nevezte. De ez nem lenne etikus. Amit egyszer vállaltam, azt nem tehetem le, mint a batyut, az első kanyarban… Felelősség is van a világon. S legyünk őszinték: ha elfogadom tőle, ami nekem kényelmes, akkor viseljem el azt is, ami kényelmetlen. Villőt nem érdekli a világ folyása, a Himnusznál sír, ez a maximum. Engem viszont semmi sem érdekel jelenleg jobban, mint ami most itt történik. És nem hagyom a közérzetemet elrontani. A könyvemet nyáron már olvassa az ország, a munkám gyümölcse, Isten segedelmével, végre-végre beérett…

(Mária Márkéknál Dalmára és Zelmára vigyáz. Az ikrek rá se hederítenek, egymással játszanak, fodrászosdit. Dalma babája „dajert” kér, Zelma babája azt mondja, ötszáz pénz, Delma babája sopánkodik, neki nincs annyi, Zelma babája ráripakodik, akkor menjen olcsóbb helyre, ez egy „szalon…” Gyerekek, Mária próbálkozik, csináljunk inkább állatóvodát, nyuszi, őzike… ápoljuk és bekötözzük őket… Akkor inkább azt, hogy jön a Pókember, és téged megesz, mondja Dalma. Zelma elvonul, a sarokba kuporodik, a babája nyakára színes madzagokat teker.)

 

Mária

…csak addig ne történjen baj, amíg az egyik szülő haza nem ér. Nem tudok ezekkel a kölkökkel mit kezdeni. Tartok tőlük. Hogy kétoldalról rámtámadnak. Vagy egy óvatlan pillanatban fölgyújtják a függönyt. Imádják a gyufát. Vagy Zelma alattomban átharapja Dalma ütőerét. A borotvaéles fogaival. Vagy éppen most kap el a dolog… Csodálom, hogy egyedül mernek hagyni velük. Márk szerint ez is terápia, Olimpia vállat von, „szükség törvényt bont!” De én már akkor is félek, amikor éppen nem félek… attól félek, hogy hamarosan félni fogok…Nem válik be az aktivitás, ha az pusztán pótcselekvés. Mondhat Kaczúr Lázár, amit akar… A kirakatoktól hányingert kapok, s bármerre keresgélek, mindig csak azt mondja egy monoton hang: „jeges, jeges, hideg-hideg, víz-víz…” Normálisan felöltözni, arra nincs erőm. A rúzs egyszerűen kiugrik a kezemből, azt se bírom, ha a fejbőrömön fémcsavarókkal matatnak, a bura mint a villamosszék… „Édesmama, te sose voltál ilyen loncsos-lompos”, Angelika két ujjal nyúlkál a pongyolámhoz, „ez már ragad, nem veszed észre?” „Mi nem pótolhatjuk hiánytalanul a társat,” Márk ezt hajtogatja, „miért nem nézel körül, anyu?” …Bezzeg Ábel is eltűnt. Azelőtt föl-fölrémlett. A derék jó Ábel. Akiben annyira bíztam, huszonhárom-huszonnégy éves koromban. Aki mégiscsak a gyerekeim apja. S aki mégiscsak sokat jelentett, annak idején. A sok csélcsap, üres ficsúr után. Hiszen ő volt az, aki az ostromkor kihúzott a kátyúból, „ne félj, Mari, csak higgy…” De nem szabad. Igaza van Anginak. „Apát ne rángasd bele. Most, amikor végre talált egy rendes, szimpatikus, hozzávaló nőt… Ne rángasd bele, ha ló nincs, szamár is jó alapon… Meggyógyulsz, aztán újra kibillented!” „Igen, igen,” Márk is helyeselt, „erre megvan a reális esély, a természetedet ismerve, édes anyukám…” Nem szabad. Puszta önzés. Nem gyógyszer, hanem kábítószer. „Drága gyerekeim, ne az én esetemből ítéljetek… nem az igazság gyenge, én vagyok gyenge az igazsághoz!” Angelika a fejét csóválja, „anyukám, nem gondolod, hogy te tudat alatt szeretsz szenvedni? Hogy ez rejtett mazochizmus?!” Lehet, hogy ez is igaz. Lehet, hogy mindenkinek igaza van. Felleg Ágnesnek is. Kaczúr Lázárnak is. Külön-külön. De ez nem segít rajtam. A szörnyű ünnepek… szinte az eszméletlenségig benyugtatózva. És már az álmaim se hagynak békén. Újra a gépen vagyok. Ragyogó napfény. Repülünk. Tejszínhab-szőnyeg a gép alatt. Fiatal vagyok, szép vagyok. Minden rendben, jobbra-balra hajladozok, kinek-mi tetszik? Utánam kapnak a vágyakozó kezek. De én tudom, hogy engem otthon, a földön várnak. Nagyon biztosan tudom, csak az, hogy ki vár, éppen az nem jut az eszembe… valami blokkolja az emlékezetemet… és a gép akkor hirtelen elkezd olvadni körülöttem. Meleg és tűz nélkül olvad… s egyszeriben eltűnik… én ott maradok egyedül, a levegőben lebegve, burkolat és talaj nélkül, irtózatosan akarom, hogy a semmiben megtartsam a testem, de zuhanni kezdek, mintha egy másik, negatív naprendszerben zuhannék, zselés és fekete, szurkos közeg… de mielőtt a mélyére érnék, mielőtt végképp elnyel, valahogy, egy utolsó, fogcsikorgató erőfeszítéssel ébrenlétre küzdöm magam… Csupa lucsok a hálóingem, a szám hólyagosra szárad. Már az alvás sem menekvés.

 

(Júniusban az „Eszmélet” kiadó piacra dobja Márió könyvét. Vadász Vili mondja így: „piacra dobtuk.” Márió helyreigazítja: ez nem áru. Nem hal, nem romlandó. A jó könyvnek csak eszmei értéke van, az viszont felbecsülhetetlen! Szerencse, mondja Vadász Vili, hogy hét éve nem lehetett kiadni, akkor elsüllyesztették volna, szervezett elhallgatással. Most viszont az egekbe fogják lőni, mint a cukrot, zabálják majd… Ez nem aktuálpolitika, mondja Márió, ezeket a gondolatokat használni ugyan lehet, de felhasználni nem. Vadász Vili a fejét kételkedve egy kissé balra billenti: Mindenki azt mazsolázza ki, ami a közvetlen érdekét szolgálja. Ez egy „idéző” nemzet. Az összefüggések aztán elsikkadnak. Persze, ne érts félre; Márió bátyám, ez a te könyved kivételes értékein mit sem változtat. A tiszteletpéldányok csak holnapután, de a műszaki példánnyal máris megprezentállak…)

 

Márió

…sunyi alak. Jellemtelen. Az ő érdeke, az ő érdekük az, hogy hamvába hulljon itt minden. De most vétek a kicsinyhitűség. Az újratemetés is bizonyította. Az a hangulat! Az az összeforrt fegyelem! Mintha a népszellem leszállt volna ismét a szférákból, ahova ötvenhat inspirációja után visszavonult. Tapinthatóan jelen volt a tömegben, átlelkesítette. Nem szégyen a szemekben a könny, „Isten, áldd meg a magyart…”, Villő is énekelt, elcsukló szoprán hangon, „Boldogasszony anyánk, régi nagy páátrónánk…” Ez az az alkalom, amikor nem hamis póz, nem puszta szentimentalizmus, bizony, még én is be-bekapcsolódtam, és hazafelé Villő azt mondta, mégiscsak büszke, hogy nem holmi karrierista szarjancsival kötötte össze az életét… Villő olyan-amilyen, a hibáival együtt kell szeretni…

(Villő forgatja a kékkötésű, aranybetűs könyvet. Nagyon reprezentatív, mondja, s ezek szerint az elszámolás is várható. Persze, tudom, fő a „belbecs”… bár már annak idején, kéziratban áttanulmányoztam, de azért már ma este elkezdem… Ez nem regény, mondja Márió, ha unod, nyugodtan tedd félre! És szólj, ha egy-egy mondat nem világos. Sok mindennel kiegészítettem. Villő, hóna alatt a könyvvel, sértetten kivonul. Ha nincs is olyan vájt fülem, azért igenis, megint ki fogom értékelni… a magam keresetlen szókincsével.)

 

Villő

…talán most tényleg itt tartunk, egy tartalmas sikerszéria előtt. Könyvpremier, meghívások. Rádiószereplés. Arra kell gondolnom, hogy legalább ő vitte valamire. Mégis, annyi baljós jel után. Részemről ez a nemes viselkedés. És nem légvárakat szőni, és nem azon filózni, hogy áprilisban betöltöttem a hatvanat. Még csak meg se ünnepeltük! Nem, Márió nem felejtette el, ezt nem lehet a szemére hányni. Csak éppen könnyedén napirendre tért, „nem a kerek naptári évek számítanak”, azt mondta, „inkább a hetesség, hatvanháromig. Aztán, mint határvonal, a hetvenkettő…” Hát akkor ez az ő nagy éve. Én csak statisztálok, tapsolok neki. Részemről ez a nemes viselkedés. Ha már én, önmagamtól, semmire se vittem. Ha már mindenre késő.

(Mária az ötvenéves érettségi találkozóra készül. Félig engedi a kádat, földúsítja fürdőhabbal. Sóhajtva beleereszkedik, elterpeszkedik a vízben. A combja belsejét, a mellbimbók udvarát lágyan cirógatja.)

 

Mária

…Olimpia szerint a langyos ülőfürdő megnyugtató. Harminc éve nem csücsültem kádban. Richárd rászoktatott a zuhanyra. Az a higiénikus, azt hajtogatta, szegény. Pedig régen nagyon szerettem áztatni a testem. Lemorzsolni a felesleges bőrhámot. És énekelni… Tosca imája… „Tisztán éltem, híven szerettem, bajt senkinek nem okoztam…” És a Levél-ária! „Ó, meg kell halnom, bár úgy vágyom élni!!!” A gőz kisimítja a vonásokat is. Ötven év, no ’iszen, csupa vénasszony! Még egyszer sem mentem el. A huszonöt éves találkozóról Márió beszélt le, „hülyeség, csak rossz szájízt hagy maga után, emberek közt nem az az összekötő kapocs, hogy véletlenül egy iskolába jártak!” És a barátnőm, az egyetlen barátnőm, kilenc hosszú éven át… a Rozgonyi Márta… úgyse lesz ott. Negyvenben, búcsú nélkül, szinte szökve, emigrált… faképnél hagyott… s még egy lapot sem írt… a testi-lelki jóbarátnőm… a Mártus… mennyire szerettem! Engem mindenki elhagy… de most el fogok menni, ha a fene fenét eszik is… Nem szabad végleg begubózni, ez egy valóságos program, és hátha az ifjúság, a szép emlékek… hiszen eminens tanuló voltam… és önképzőköri titkár… és irodalmi versenyt nyertem, „Si vis pacem para bellum”, ez volt a dolgozat… már akkor is kifejtettem, milyen cinikus, mennyire jellemzően római ez a közmondás, ha békét akarsz, készülj a háborúra… aztán az atomkorszak beigazolta. Utólag persze minden gyalázat kiderül… Díszsírhely, rehabilitáció, nem tudok meghatódni, a gyilkosok is ott hullajtják a krokodilkönnyeket… Kifelé, kifelé, a jóból is megárt a sok!

(Mária fordul egyet; de nem tud felállni a kádban. A síkos zománcon minduntalan megcsúszik a talpa. Kapaszkodik a csapba; hiába. Vergődik. Vissza-visszaesik. A víz ruganyosan meg-meglendül, a gumiszőnyegre ki-kifröccsen.)

 

Mária

…Istenem, mi ez?! Én innen ki szoktam libbenni. Márió sellőnek nevezett… Istenem, mi lesz velem?! Ha nem tudok kimászni? Ha itt maradok, napokig… amíg a gyerekek rám nem törik az ajtót… A megsemmisülés. Richárd ugyanebbe a kádba… Rögtön meghalok! Angyalom, segíts! Amikor kicsi voltam, anyuka halacskázni tanított… a nagymedencében… a Rudasban… „Fordulj hasra, Marikám…ügyesen… a víz jóbarát. Ne félj…”

(Mária kínlódva hasra fordul. Megnyitja a melegvíz-csapot, vár, amíg a vízszint megemelkedik. Aztán nagy lélegzetet vesz. A kád szélét megragadja. Feltérdel. A térdelésből már sikerül felegyenesednie. Kilép.)

 

Mária

…köszönöm. Anyuka, köszönöm… És ezt az estét azért is megcsinálom. Hiszen én voltam a szépségkirálynő. A maturandusok bálján.

(A Medárd-nap utáni júniusi eső elkezd szemerkélni. A Víg Matrózba Mária taxin érkezik. A társaságot a kerthelyiséghól már beterelték a különterembe. Máriának az arcok épp csak sejlenek. Mindenki mesterséges eufóriában ölelget mindenkit, hát te ki vagy? Huszonkilencből tizennyolc, Mária gyorsan összeszámolja. Még ennyien élünk? kérdi grimaszolva, nem is rossz arány…)

 

Mária

…csupa deformálódott öreg nő. Azért én nem lehetek egészen ilyen. Mint ezek a krumpliszsákok. Azért nekem még van derekam. És nincs víziló-tokám. És van hajam. Nem ez a molyos kóc. És nem járok bottal, és meg görnyedve sem. De vampot se játszom, indián harci színekre mázolva, mint ez itt… kiköpött Warrenné… ismerős… platinaszőkén, súlyos aranyakkal… ez a hunyorgó, zöld varázsszem! De hiszen ez… de hiszen ez…

(Mária fölkiált: Márta! Te vagy az, Rozgonyi Mártus?! A szeméből könny buggyan, gyorsul a szívverése. Rozgonyi Márta fölényesen mosolyog, de á szája széle megrándul. Hát te semmit se változtál, Maricska, nice to meet you… nézd csak ezt a companyt, mit csinált belőlük Kelet-Európa!)

 

Mária

…és te mivé lettél, Mártuska? Miféle paradicsommadár? Annak idején még a rúzst is kritizáltad rajtam, finom lány nem festi magát, maximum Elida-púder, párfümben a „molinő szenk…”

(Mikor jöttél? Mária csókra közelít. Márta elhúzza az arcát, kezet nyújt, lagymatagon. Csinos vagy, Maricska! Köszönöm a bókot, mondja Mária, merthogy mindannyian megöregedtünk, azzal legyünk tisztában. Öreg, ilyen nincs, mondja fölényesen Rozgonyi Márta, az az öreg, aki öregnek érzi magát! Gyere, mondja mohón Mária, mesélj… miért és hova tűntél el, úristen, negyvenkilenc éve? Mi, akik elválaszthatatlanok voltunk! Márta szemén idegesen verdes a műszempilla. Ne bolygassuk a múltat, két hete érkeztem, de szerencsére a jegyem már holnapra bukkolva van! Mária alig bír a zokoghatnékkal. Meg sem is kerestél?! Minek, Márta vállat von, nincs már közös téma, te mindig is talpra estél, mint a macska… Engem viszont kis híján kiirtottak… ha a nagybátyám nem vitet ki az utolsó percben… mint ahogy kiirtották anyukát, apukát. Persze, ez téged sosem érdekelt! Miről beszélsz? Most már Mária is sértett. Márta legyint, Martinit rendel, de a poharat félretolja. Az úri keresztény középosztály! Behunytátok a szemeteket, befogtátok a fületeket, nem látni, nem hallani, úgy a legkényelmesebb… Tudtad, Maricska, hogy zsidó vagyok, s akkor már voltak baljós jelek, de te ezt soha, egyetlen szóval sem érintetted, mintha semmi különbség nem lett volna a helyzetünk közt; csak a tánc, az udvarlók, az akadálytalan jövő… a tervek…A te szárnyaló terveid! …De hát ami elmúlt, elmúlt, gondoltam, már csak megnézem, mi lett ebből a kágébés országból, nálunk most a változásokról annyit, de annyit fecsegnek! Well, I am here… But not so funny… Mária most már sír. Csöndesen, feltűnés nélkül, a papírzsebkendőbe, mintha a szemzugból kaparna ki valami apró piszokszemcsét. De Márta… Mártuskám!!! Nekem az, hogy zsidó-nem zsidó, annyira nem lényeges… a mi barátságunk meg éppen nem erről szólt… hiszen mi testi-lelki jóbarátok voltunk… én mindig az embert néztem, nem megkülönböztetni… már ez is hiba?! Márta csörgeti a csuklóján a dupla aranykarkötőt, a tizenkét leffegő kiselefánttal. El voltál te telve magaddal, abszolút közömbös voltál a másik iránt, alapjában… De hiszen ez nem igaz! Mária felugrik, annyira szerettelek, megosztottam veled a legintimebb titkaimat, és együtt nevettünk, mindenki irigyelte, hogy tudunk, minden apróságon, hangosan röhögni…! Persze, de hogy bennem mi van, azt észre sem vetted! kiáltja Márta. Néma gyereknek az anyja sem érti… kiáltja vissza Mária. A társaság fölfigyel. Veszett balta nyele, mondja Márta, halkabban. Ami elmúlt, elmúlt. Csak soha nem hátranézni! Nagyon jó kis üzlethálózattal bírok, „lingerie”, női fehérnemű, van mit aprítani a levesbe. A tejbe, és fejsze… mondja Mária, de hiszen te belgyógyász akartál lenni! Nem mindenkinek sikerül, mondja Márta, a kisded álom….És hiába, nem jó a fölmelegített leves… vagy főzelék… Azért, ha meggondolod, mondja Mária, hívjál, mielőtt gépre szállsz. Adj egy kártyát, mondja Márta, az enyém angol-francia… Nekem nincs névjegyem, Mária távolodik. Márta utánaszól: De családod ugye van?!)

 

Mária

…engem okol! Valamiért, amiben vétlen vagyok, valamiért, ami felfoghatatlan… Hiszen még a szüleit is megkerestem, de foghegyről beszéltek velem, elhárítottak… negyvenegyben, negyvenkettőben… Később a látókörömből kiestek… Ez egy idegen nő. Nem az én Mártusom. S a lelkembe egyszerűen beletapos. Persze, pénz ide, pénz oda, mélyen szerencsétlen… De miért engem hibáztat?!

(A társaság a tükörfal előtt felsorakozik. Csoportkép. A tornasorrendben még most is Mária a legmagasabb. Az előtte állókon – a tükörből – végigtekint.)

 

Mária

…azért, ha az ember megszokja, már nem is olyan rémesek. A soványak és a csúnyák jártak jobban. No meg a Sárközi meg a Csángó. Ne legyünk szubjektívek, azért hála Istennek, vannak kivételek!

(Mária fölméri a saját külsejét, mintha egy ismeretlent vizsgálna.)

 

Mária

…sportos, egyeneshátú, jólöltözött idősebb hölgy. Semmi túlsúly. Viszonyítani kell. Nem a harminc-negyvenévesekhez mérni magunkat. Az ötvenesek körében még elmenne. „Szép öregasszony leszel.” Richárdom figyelmeztetett.

(Ovális arcú, hullámosan dús, színfehér hajú pap érkezik. Sáros a reverendája alja. Hangos ünneplés: József atya…!!!)

 

Mária

…hát még él! A tiszi. A „laudétur Józsi.” Az egész tanári kar kipusztult már, vagy járóképtelen. De a tiszi, lám… hit- és erkölcstan. A fél osztály szerelmes volt belé, mennyi lehetett akkor, huszonhat-huszonnyolc? És valahogy vonzó, ma is… mintha nem ment volna rajta keresztül a szekér… Alig látszik idősebbnek, mint itt, ezek. Drága tiszi! Ha még egyszer gyónhatnék neki! Engem nagyon szeretett. „Magának adott valami különös képességet az Úr, Mária kisasszony, ne herdálja el a bibliai talentumot, hanem kamatoztassa! Maga képes az embertársaira hatni, használja a szép séget felelősséggel…” Kisasszonynak szólított minket, némi iróniával, soha, semmi pátosz, „leányom”, vagy ilyesmi…

(József atya! Mária a közelébe furakszik, jaj de örülök… tetszik rám emlékezni, a nyolcadik béből a Marth Mária… József atya szomorkásan mosolyog, bocsánat, nem jól látok, glaukóma, de azért rémlik… József atya volt az életemben az első meghatározó, szellemileg, mondja Mária, amikor figyelmeztetett minket, hogy a tisztítótűz, pokol nem ám hely, hanem a lélek állapota… Ma már ez evidens, mondja József atya, de akkor még… nem egyszer meggyűlt a bajom a szabad közléseimért… a hierarchiában nem sokra vittem, ma, ebben a kedves hölgykoszorúban, bevallhatom. De hát végül is Isten kegyes volt hozzám, ellátásban részesülök a Szent Jakab-otthonban, külön szoba és bizony még televízió is, mert a világtól nem félni kell, nem elzárkózni, hanem megismerni és megbirkózni… No, a végén megint én prédikálok!)

 

Mária

…drága tiszi. József atya. Talán te vagy az. Aki elűzi. Kiűzi az ördögöt, emberből a disznócsordába…

(Mária mohón, tapintatlanul karon ragadja József atyát. Két üres sarok-székhez vonja. Atya kérem! mintha megint tizennyolc éves volna, a hangja elvékonyodik. Atya kérem, egy gonosz betegség… annyira szenvedek! Mi a magyarázat? Mit is mondott, hogy hívják, kisasszonyka? kérdezi József atya, s a tenyerét, mint egykor a skrapulárét, a szeme elé tartja. Marth Mária… én szerveztem a lelkigyakorlatokat… és gyűjtöttem a missziónak! Mária, áldott név, karizmatikus, mondja József atya, persze, maguk női lények, jobban szeretnek Évák lenni! Hát mi fáj, meséljen…)

 

Mária

…”gyónom a mindenható Istennek és Isten helyett neked, lelkiatyám…” De hát mi bűnöm van…?

(Mária röviden, tárgyilagosan ismerteti a szörnyű rosszulléteket, a diagnózist, a sikertelen terápiákat. Mintha a kísértő szállna meg, Atya kérem, az a jeges nihil… és nem bírok vele… már két és fél éve! József atya kér egy pikoló sört, ennyi a kapacitásom, mondja, a szenvedés mindig rettenetes. És csak utána világlik ki, mire is volt jó, voltaképpen… Krisztus Jézus is szorongott, a Getsemáni-kertben. Hideget verejtékezett a homloka. De hátha rossz nyomon jár, Mária… hátha nem a Gonosz működik… hátha nem a Gonosz csinálja, hanem éppen ellenkezőleg, a Szent Szellem… Hátha magasabb erők próbája az egész. Hátha akarnak magától valamit…)

 

Mária

…de mit? De mit? Ez a tortúra, mi végre? És meddig? Nem öltem, nem loptam, szántszándékkal senkinek nem ártottam. Szántszándékkal nem. Mégis. A bűntudat. Bocsássatok meg mindenért.

 

(December ötödikén este Márió és Villő összevesznek. Kiderül, Márió a könyvéért kapott nettó százhetvenkétezer forintnak csaknem a felét, kerek nyolcvanezret felajánlott az értelmi fogyatékos fiatalok részére, az újonnan létesült Bárány Alapítványba. Amikor mi magunk is, mondja Villő, alig a nyomorszint fölött! Márió ide-oda csapkod az újsággal: Fogalmad sincs, mi a valódi nyomorszint… csak locsogsz a levegőbe! Kilencvenezret megkaptál! …Téged mindig, minden rendszerben palira vesznek, mi ez az összeg, manapság, nulla, egy ilyen terjedelmes könyvért, ami ráadásul ennyire aktuális… Mert ha bonyolult is, azt azért meg tudom állapítani, hogy elevenbe vág… De neked nem elég a jó kritika, a felhajtás, neked a szentet is meg kell játszanod, kiáltja sírva Villő, hogy széles körben terjedjen, micsoda önzetlenség! Ilyen infláció mellett!)

 

Villő

…ha legalább megbeszéltük volna! Hogy „aranyszív, ebben a te fáradozásod is benne van. Az áldozatosságod nélkül nem készült volna el. Vagy legalább is sokkal nehezebben… de a jótékonyság is fontos… A beleegyezéseddel, Villőkém.”

 

Márió

…nem rendelkezhetem a pénzemmel szabadon?! Ezzel a pénzzel, ami aztán tényleg a legsajátabb sajátom? Nem fizetés, nem lottónyeremény, nem ölbepottyant örökség, hanem egy amúgy is felbecsülhetetlen személyes szellemi teljesítmény jelképes bére?! Legszívesebben úgyis az egészet visszadobtam volna a képükbe, bagatell! De ez színtiszta gőgnek látszana. Így legalább jó helyre, valódi rászorultaknak utalják, a remélhetőleg gondosan megválogatott kuratórium… Így legalább a tettértékű szó mellett a gyakorlatban is csináltam valamit. Amiből nekem több jutott, abból az elmétől megfosztottaknak legalább így, áttételesen törleszthetek… És visszavonhatatlanul itt a szabadság, Magyarország köztársaság, hurrá, hurrá, mint a kamasz, kurjantanék! De Villő szempontjai… ezek a jellegzetesen földhöztapadt, kicsinyes szempontok… Ha nincs kedvem hazajönni, nem csoda. De nem civakodni, nem vitatkozni, hanem türelemmel viselni kell, mert nem úgy van az, hogy „quod licet Iovi, non licet bovi”, hanem fordítva: amit még szabad a kisökörnek, azt már nem szabad Jupiternek!

(Mellettem azért a jövőben sem fogsz nélkülözni, Márió Villőt csitítja. Én, amit vállaltam, azt vállaltam, légy nyugodt! Füstölögd ki magad…)

 

Villő

…csak volna hová mennem! Ha legalább egy ügyvédet ismernék, hogy a jogi helyzetemet tisztán lássam. Márióhoz persze járnak jogászfélék is, dehát a saját fészkembe mégsem piszkíthatok… Bármilyen nagyképű, bárhogy fölvitte hirtelen az Isten a dolgát… Sajnos, nekem viszont nincsenek barátaim. Engem az öregek is csak kihasználtak. Jövő…! Nekem jövőm sincsen.

(Mária nem mer elaludni. A telefon karnyújtásnyira. Éjfél is elmúlt már. Öleli a kispárnát. Rádiózenét hallgat.)

 

Mária

… valami anyagtalan feloldódás. Én már a zenétől is félek. Beethoven magával ránt, elvisz, de nem tudom, hova. És ha elalszom, nem tudom, hol vagyok. Nyár óta csak rosszabb lett minden. Az elgazosodott balatoni kert. Aki vállalta, cserben hagyott. Az az elvadult fű. Kaszást kellett hívni. A dermesztő magány és a fárasztó nyüzsgés, ahogy egymást váltogatta. S az az érzet, hogy inkább teher vagyok már a családnak, mint segítség… Hogy fordult a kocka. Engem kell kötelességből pátyolgatni. És az érettségi találkozó… az én Mártuskám! Az az eltaszítás. Az atya intelmei… hát ha ezt az Isten csinálja, micsoda kegyetlen Isten… Nem, nem akarok káromolni. Csak mint a darázs az ablaküvegen. Zümmög, töri a szárnyát, majd megőrül! Az üveget négyzetcentiméterre letapogatja. De a közvetlenül mellette nyíló, a szabadba vezető rést nem találja… Csupán egyetlen mozdulat kellene, a másik irányba… De az a buta ott döglik meg, a belső párkányra lehullva. Ha csak én be nem segítek, valami lebbenő ronggyal, szelíd tuszkolással… Hát te, Angyalom… hol vagy az én vergődésemben? Nagy, suhogó, terelő szárnyaddal? Vagy csak a halálban…? S addig ez a hullámvasút, nem is hullámvasút, mert hegyei nincsenek, csak a zötyögő vízszintesből az átmenet nélküli mélybezuhanás… Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? És jönnek a naptárból kitörölhetetlen ünnepek. Csak nyűg vagyok a gyerekeim nyakán. Aludni sem akarok. A rémálmot sem akarom. De az ébrenlét is rettenetes.

 

(1990 Húsvétján Mária tüszős mandulagyulladást kap, éppen nagypéntekre virradótag. Márk háromnapos tanulmányi kiránduláson van a diákjaival, Olimpia az ikrekkel Monoron, mert az apja az érszűkületes lábával mozdulni se tud, Olimpia anyja, Margitka azonban mégis elutazott Zircre, a szokásos húsvéti lelkigyakorlatra. Angelika – miután hiába várta Máriát az ünnepekre a reggeli gyorsnál – rémülten telefonál. Most nem az, mondja Mária, már éppen akartalak hívni, csak a mandula, harmincnyolc-öt, el vagyok látva antibiotikummal, Blanka néni főzőcskézett, ne aggódj… Majd elmúlik ez is, mint az egész nyomorult élet! Angelika estére mégis fölvonatozik. Bedöglött a Trabi, de nem venném a lelkemre, hogy itt senyvedj, egyedül, betegen… Pedig a láz jó, használ nekem, mondja Mária, sokkhatás, a vadállat ilyenkor a fülét-farkát behúzza… Te már félrebeszélsz, édesmama, nincs itt még egy rühes macska sem… Angelika hozza a priznicet, az öregkori láz veszélyes, éjszakára itt maradok. Köszönöm, mondja Mária, drága kicsi lányom, mégis hidd el, ez nem a legrosszabb! Angelika citromot csavar a teába: De ezt meg tudom fogni! Ennek van neve! Belenézek a torkodba, és a fehér ronda pöttyöket, a vörös lobosodást észlelem! Ez komoly betegség, megtámadhatja a szívizmokat… Neked, aki orvosnak készültél, neked magyarázzam?)

 

Mária

…ha lebénultam volna. Tolókocsi. Vagy karom-lábam veszett volna. Talán még az is jobb. Mert látható; részvétet kelt. És nem szégyenletes. Sőt, némi mártíromság lengene körül…Ó, ha a tiszinek igaza lenne! „Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt bennem, lemetsz rólam, a gyümölcshozót pedig megtisztítja, hogy többet teremjen…” Jézus búcsúbeszéde, János evangéliumában. A szőlőtő Krisztus Jézus, a szőlőműves az Atya. Ó, ha én a szőlővessző… s ez éppen a tisztítás… a szükségszerű fájdalom… ó, ha hihetném! De hát mit vétettem?! Amit ily kegyetlenül éles késsel kell lesarabolni rólam…?

(Mária fogja Angelika kezét. Kicsi lányom, bocsáss meg, ha valaha bántottalak… Jaj, ne, mondja Angelika, ez bánt, ez a hang! Édes anyukám, mit tehetnék érted? Reggel hat-tizenhétkor mennem kell, Lóránt ellátatlan, Tímea egyhetes tábor előtt, képzeld, kiscserkész…! A krémemet, mondja Mária, hozd be a fürdőszobából! Anyuci, Angelika tréfás-szörnyűlködve nevet, te még lázasan is képes vagy kenegetni az arcodat? Ez mechanizmus, mondja Mária, valamiféle életfenntartás. Onnan fogod tudni, hogy a végére jutottam, ha már nem kenceficézek… mert akkor már az utolsó kenetet várom. Ezt jól jegyezd meg. Hagyjuk a morbiditást, mondja Angelika, nézd, mit hozott a nyuszi neked… Szegeden pillantottam meg, a könyvesboltban, majdnem az utolsó példány, tavalyi kiadás, Mérő Márió: Az értelmiség nyomorúsága. Ez csak a mi Mérő Máriónk lehet, ki más, ilyen faramuci névvel…? Mindig erre hivatkozott, hogy neki feladata van, nemcsak mint pszichiáter… Ezért nem játszott velünk, szinte sosem… Hát úgy látszik, sikerült az írás… Remélem, inkább örömet okoztam, mint izgalmat…)

 

Mária

…én azelőtt naprakész voltam. Tudtam minden érdemes megjelenő könyvről. Teljesen eltompultam. E téren is. Hát megcsinálta… Ami miatt nem mert kötelezettséget vállalni, két gyerekre…! Ő megcsinálta! És mellette az az aránylag fiatal, legyünk objektívek, aránylag helyes nő. Azt bezzeg elvette! Hiába minden naiv fantáziálás: „…ázva, fázva, rongyolódva, talán itt maradtál volna…a szívemre öleltelek volna…” Valami ősrégi, bárgyú nóta… hogyha nem győztesen jönne… ha egyáltalán valaha visszajönne… milyen feltétellel fogadnám vissza… De nem is köszönt. Nem is köszönt. El sem fogom olvasni. El sem is. Jaj, de rossz megint…

 

(Május végén Villő titokban, az utolsó percben beül a Belvárosi Művelődési Egyletben rendezett „Nemzettudat, világtudat a század végén” című kétnapos szümpozion nyitó előadására, amelyet Márió tart. Villő a leghátsó sorban, egy Rákóczi-loboncú, széles vállú fiú mögött húzódik meg, a fején törökmintás sál, a csücsök az áll alatt, elöl csomóra kötve. A napszemüveg sötét; a fél arcát eltakarja.)

 

Villő

…mint egy mozisztár, inkognitóban! Csak rám ne ismerjenek. Hogy én vagyok az a bizonyos nőnemű ajtónyitogató. A bálvány mindenese, legjobb esetben „üdvöskéje”. Szerencse, hogy a felkérő levelet felfedeztem a szemétben. Most aztán lássuk a medvét, lássuk, mitől döglik a légy… nem boszorkányság, pihent aggyal én is tudom követni!

(Márió pingvinmintás kardigánban lép a dobogóra. Körülnéz.)

 

Villő

…mintha számba venné az alattvalóit. Hogy jelen van-e mindenki? És ez a pingvin-minta! Ezt a cuccot nélkülem vette, önállósítja magát, már a vásárlásban is, amit pedig úgy rühell…

(Márió leveti a kardigánt, a szék karfájára borítja. Előjön az asztal mögül, a lábát a dobogó szélén megveti. A szürke nadrág búgja egy kissé totyakos, de a fehér, kihajtott nyakú, hosszú ujjú ing hibátlan.)

 

Villő

…ezt is én vasaltam. Fehérítettem. Keményítettem.

(Márió lassan, körülményesen az orrára teszi a szemüvegét. Hátranyúl a kéziratért. Önök most egy nagyobb munka részletét hallják, mondja, azt is csak vázlatosan. Krákog egyet, azután meg szólal, váratlanul erős, zengő hangon. Jobb kezében a szöveg föl-le mozog, bal kezével – mintha a taktust verné – erősen gesztikulál. Amit mond, szinte vádlóan kiáltja: Torz világtudatból csak torz nemzettudat születhet, az egészséges, a teremtés céljával összhangban működő szellemi élet természetes velejárója a maga helyén kezelt nemzeti érzület, melyet lenullázni éppoly hiba, mint az Istent mintegy félretolva, életünkben a legfőbb hatalommal felruházni azt. A hierarchia, mint az emberi viszonyok merev, külső szabályozása: múltbéli kategória, eredeti értelmét vesztett üres forma. De az értékek hierarchiáját tilos összezavarni, csereberélni önkényesen…)

 

Villő

…egészen érdekes dolgokat mond. Ilyesmit nemigen hallani. Csak miért kiabál?! Kire haragszik? Mi vagyunk itt, a nézőtéren, a vétkesek? A visszamaradottak? A csököttek? Minket kell ilyen agresszíven, ilyen elsöprően kioktatni?! Ahogy mondja. Az a… vehemencia. Nem szimpatikus… És kétoldalt szétáll a gyér haja. És a két lábfeje befele fordul, mint egy kissrác, aki az iskolai ünnepségen szaval… Már izzad is!

(Az önkorlátozó szabadság helyett a fékevesztett szabadosság, az istenemberré válás feladatában megnyilatkozó cél-egyenlőség helyett a hazugmód beígért gazdasági-társadalmi egyenlőség, az embertestvériség beölelő ideája helyett a vérközösség, mint a másokat-gyilkolók összefogása: korunk jó- vagy rosszhiszemű tévedései. S hogy a jóakarat együgyűsége vagy a rosszakarat kígyó-okossága működött-e, az eredményt tekintve, a szánalmas és elborzasztó világhelyzetet tekintve, barátaim, szinte mindegy… És nekünk most minden sémából ki kell törni! Márió hangja hangosítás nélkül is betölti a zsúfolt termet.)

 

Villő

…olvasva könnyebb követni. A vizuális típusnak. Dehát kétségtelen! „Barátaim”, mégis úgy hangzik, mintha azt mondaná, ti ostoba tévelygők, odalenn… Persze, dübörgő vastaps! Talán csak én vagyok túlságosan elfogult. Negatív irányban… Az is csúnya dolog, hogy közben ruha nélkül magam előtt látom… ahogy a bütykét vizsgálgatja… meztelenül felteszi a mosdó peremére a lábát, fogalma sincs, hogy a fürdőszobaablak félrecsúszott függönye mögül minden megfigyelhető… nem is kell annyira kukucskálni… A ritkás, egyenes szálú ősz szőr közt az a féloldalasan lecsüngő, lappadt herezacskó… az a lilás, szomorú, üres tarisznya…Rezsőnél ez még duzzadt, feszes, szív alakú volt. Ugráltak az ujjaim közt, csusszantak ide-oda a golyók…Nem voltam prűd sose, ó, a mozgalmas ifjú évek, a Madisz, évente három-négy udvarló, legalább vannak szexuális emlékeim, amelyeken rágódhatok, Rezső sose rótta fel, hogy nem szűzen mentem hozzá férjhez, a haladó gondolkodásának hála… De gyönyörű is egy fiatal férfitest! De gyönyörű a hímvessző, izgalmi állapotban! S nem ez a náthás, nedvedző, ráncos valami. Hanem amikor a selymes bőrön lüktetve áttetszik a vér… Csak még egyszer megélhetném! Hogy az arcomhoz simulna. Hogy becézhetném, tenyérből-tenyérbe ejtve! Istenem, ha mégis vagy, te aztán tudod, ez nem „szex”, nem „disznólkodás”, ahogy a nagymama mondogatta… hanem ez az élő élet.

 

(Június harmadikán mindkét bejelentett látogató telefonált Máriónak: objektív akadályok, nem jöhetnek, nagygyűlés, illetve felügyelőbizottsági értekezlet. Az előadáshoz melegen gratulálnak. Szerencse fia, mondja Szabó Attila Gerzson, aki ebben az egyre kiélezettebb szituációban is képes a különállását megtartani. Én nem „külön-állok”, mondja Márió, hanem egy másik szintről „rá-tekintek”… Én is így értettem, mondja Szabó Attila Gerzson, búcsúzom tisztelettel. Kotori Gizella, a „pattanásos szőke” is elragadtatottságát fejezi ki, ámbár, mondja, a Biblia szerint legyen a te beszéded igen-nem… és a szervezők nem hagytak időt a valóban pompás szöveg után az elvi vitára…)

 

Márió

…vita!!! Vitába aztán nem bocsátkozom. Ha még a híveim is – legyünk őszinték, szinte tanítványaim, ilyen… ilyen érzéketlenek. Különben is: vitázni csak egyenrangú partnerrel! De akkor már nem vita, hanem eszme-csere… Van valami álságos ebben az újsütetű demokráciában. Mintha senki se függne senkitől. Közben aki pénzt ad, dirigál is. Klánok és klikkek. Kezdenek kialakulni. Erről is írni fogok. Nehogy egy újabb, és sokkal ravaszabbul működő csapdába essünk. Bár lehet, hogy istenigazában meg sem értik. Bólogatnak, hogyne, de mennyire, milyen ragyogó stílus, aztán amit tegnap, teszik holnap is ugyanazt… Egyébként élénk visszhang… és semmi gáncs. „Slágerkönyv”, így nevezik, ilyen gusztustalanul, Az értelmiség nyomorúsága… de mintha nem is rólam szólnának, nem is a könyvemről… ezek az ügyes, kívülről dicsérő irományok… és már ezek is kezdenek apadni. Átok, hogy lényegében soha, senki… Minden csoda három napig tart. Lásd: romániai forradalom. Betöltötte a karácsonyunkat. Minden reménykedő magyar karácsonyát. S hogy ellaposodott, alig fél év alatt! …Villő fölfektetett egy dossziét, gyűjti a „kritikákat”, büszke… Miközben a hirtelen drágulást szidja. Fogalma sincs, valójában mi történik, de talán így jó neki, boldogok a lelki szegények, persze, ezt nem pejoratív értelemben…

 

(Mária június nyolcadikán délután négykor Balatonvilágoson, másodszori olvasás után leteszi Márió könyvét. A lapszélen ceruzajegyzetek. A gyümölcs még nem érik, a virágok még nem nyílnak, de egy-két bimbó már pattan. A fű bokáig ér, a kerítés tövénél burjánzik a tarack, szívós gyökerei behálózzák a kertet.)

 

Mária

…sosem bíztam benne annyira, hogy egy ilyen könyvet meg tud írni. Egy ilyen kristálytisztát. Ilyen mozgósítót. No, nem a pártoskodásra, hanem a gondolkodásunkat felülbíráló gondolkodásra. Úgy elmondanám neki! De erre nincs szüksége. Részben van „osztályos társa”, részben pedig ő soha semmiben nem szorult arra, hogy az igazát mások véleményével támassza alá. Fölvonná a szemöldökét, „no örvendek”, azt mondaná, hűvösen. Bezzeg az én kapcsos-könyvem üres. Egy sor nem sok, annyit nem írtam belé. Pedig Tímea milyen lelkesen ajánlotta! Hogy szinte végrendeletként… Nekem volt írói tehetségem. Az annyiféle elfecsérelt készségem között. Határozottan volt. Azok a fogalmazások. Versek is. Még szegény Ábel is biztatott, „Maricska, ha csak egy kicsivel több kitartás… s nem akarnál mindjárt Ady Endre lenni…!” Dehát minden elsikkadt. Részben a kenyérkereset és a rendszer, de nagy részben a tündöklési vágy. A biztos, gyors siker. S nem a próbálkozás alázata. Összefirkált lapok, kusza sorok, teli sírással-rívással, óbégatással, moralizálás a falvédők modorában… félek, ma már csak ennyi telne tőlem. Ugyan, a világ egy ilyen kifacsart citrommal, fúj, micsoda ócska hasonlat, egy ilyen gonosztól össze-vissza rángatott marionett-figurával, mire menne…? Bár lehetnék kesztyűs báb az Isten kezén… bár lehetnék, egyszer majd, valaha… Ez most jó. Ez a percnyi enyhület.

 

(Augusztus végén meghal Olimpia apja. Olimpia megkéri Máriát, töltsön a temetés után Monoron néhány napot. Két özvegy, mondja, közös téma… Saját anyám, de sajnos, csalánkiütést kapok a szövegeitől! Márk leviszi kocsival Máriát. Nagyon szuper, anyukám, mondja, te még a bajodban is képes vagy másokat istápolni. Én addig kimeszelem a konyhádat. Meg a fürdőszobát. Még a vécét is. Tudok az ecsettel bánni! És Blanka néni feltakarít.)

 

Mária

…mint egy púp a hátamra, úgy kell ez a Margitka nekem. Talán négyszer-ötször, ha találkoztunk, személyesen. Alig ismerem. De hát Olimpiának teszek viszont-szívességet. S ennél az idei balatoni nyárnál a monori ősz sem lehet rosszabb. Tímeát hét napig láthattam, be volt sózva, a cserkészség teljesen beszippantotta, az én időmben, mi, lányok ezt inkább meghagytuk a fiúknak, de ne legyünk szubjektívek! Az ikreknek víziszonyuk van, nem lehet a lépcsőről a vízbe vonszolni őket, visítanak, mint akiket nyúznak. Zelma belekapaszkodott a korlátba, s azt üvöltötte: „Nem vagy az anyám, nem parancsolhatsz!” Sült a pofámon a bőr. Dalma meg folyton kitépi Zelma kezéből a játékokat, „ez az enyém, ezt nekem vették!”, mi kié, tévedhetetlenül számontartja, Zelma meg sportot csinál belőle, hogy juszt is elveszi… „Dalmának fejlett jogérzéke van”, mondta erre Olimpia, „No”, feleltem, „ez nem feltétlenül dicséret…” „Ebben az új világban már becsülik a tulajdont, Mária mama, közös lónak túrós a háta!” „Ez is elég undorító világ lesz, a jelek szerint, csak a pénz, a pénz! És a lónak nem túrós a háta, szívem, hanem túros. Ami annyit tesz: sebes.” Olimpia felhúzta az orrát, „Ha csak egy kicsit jobban van, máris…!” Hát Olimpia ilyen. De tartozom neki. A maga módján próbált segíteni. Amikor még én is azt hittem, van segítség. S nemcsak két kínzás-csigázás közt rövidebb-hosszabb szünet… Ez a Margitka egyszerű asszony, háztartásbeli… Nyilván össze van törve, ha nem is éltek mintaházasságban. Nyilván vár a vigaszra. És a mellékhelyiségek tényleg piszkosak. Richárd megmondta, minimum ötévente… A tapétához, hála Richárdnak, még legalább öt évig nem kell nyúlni…

(Ne rágd a fülemet, mondja Márió, a mi korunkban házassági ceremónia! Nekem most másra kell koncentrálnom. Mindenünnen kérik a munkáimat. No ezt nem igen látom, mondja Villő, inkább azt konstatálom, hogy a forgalom is kezd csökkenni. Másutt sütögetik a pecsenyéjüket a dicső urak és hölgyek… Ez csak a nyár! kiáltja Márió, az uborkaszezon! Most tudnék nyugodtan dolgozni…!)

 

Márió

…talán túlságosan sok meghívásnak engedtem. Más csatornán folyt el az energiám. Ezért olyan nehéz folytatni. Amit jóformán el sem kezdtem. Még a címe sincs meg. „Gondolkodásunk kamaszkora.” „A kataklizmák és a Halhatatlan Individuum.” „Új Ararát.” Mindegyik dagályos. És egyik se foglal mindent magába. Nem tudom, mi ez megint. Ez a szellemi csikorgás. Szárazság. És akkor a tarkómon egy makacs, vádló tekintet. Tizenöt-tizenhat éve, sőt, talán még tíz éve is azt hittem, a múzsám lesz… hogy ilyen múzsa kell nekem… Dehát most, utólag, miért is bántanám, hiszen én rángattam bele… Okosabb lett volna egyedül maradni…Ha már nem… ha már nem Ő.

 

Villő

…már nem is biztos, hogy beleegyeznék a törvényesítésbe. Csak ki akarom ugratni a nyulat a bokorból. Csak kíváncsi vagyok a léghól kapott indokaira. Mert velem mindent meg lehet csinálni. Nekem nincs öreg napjaimra, helyesbítek, eljövendő öreg napjaimra támaszom. Aki megvédene. Fiam vagy lányom. Inkább fiam, mert azok az anyjukhoz ragaszkodóbbak. Ha az első kettőből legalább az egyiket meghagyom, ma már unokám is volna. Unokáim. Akik lefoglalnának. Akik értelmet adnának az életemnek. Akiknek érdemes lenne főzni. Nem csak belafatyolni és annyit se szólni: mukk… Annyira vágyom! Fizikailag vágyom, hogy egy pici arc az arcomhoz érjen… egy nedves puszi… „…átölel… két puha kéz… te boldogabb leszel, kisunokám…” Feleki Kamill ringatta a bölcsőt és énekelt…Ha egy unoka… elmehetne minden büdös férfi a francba. De még egy macskát se tarthatok, Márió allergiás a macskaszőrre, „vagy én, vagy a macska!”, ilyeneket mondogat, jó vicc, mintha volna választásom!

 

(Szeptember másodikán Mária csomagol: egy hét, Margitka, untig elég volt Monoron… De hát nem sok vizet zavarsz, mondja Margitka, a kosztban sem vagy terhesen igényes, Olimpia sokkal válogatósabb, ráadásul pénteken is húst enne. De hát ahhoz korábban kell felkelni, hogy én valakiért is az Isten parancsolatját megszegjem! Kemény asszony vagy, mondja Mária, egy könnyedet se láttam, pedig készültem, hogy lelki vigasz… Margitka ajkai összeszorulnak, szigorú egyenlőségjellé: Ti tudós városi nők, a valódi hitet nagyon is elhanyagoljátok, Frici fölvette az utolsó kenetet, meggyónt, még tudtam intézkedni, misét is mondattam érte, akkor mit sirassak, az már biztos, hogy el nem kárhozik… Bár volt elég vétke, Olimpia ráütött, nem ám rám, aki még lázasan is elmentem vasárnap a templomba! Legalább imádkozol érte? Küldesz utána szeretetet? kérdi Mária. Én inkább Olimpiáért imádkozom, mondja Margitka, hogy Isten térítse igaz útra, még ha sorscsapással is! Mert így – szentkeresztség nélkül – az unokáim is a pokolban fognak égni. Borzasztó szavak, mondja Mária, hagyok itt, az ellátásért, kétezer forintot… Ha a szobát kiadnám, Margitka a pénzt a zsebébe csúsztatja, heti ötöt-hatot is megkaphatnék érte. De mindenféle népekkel nem vesződöm, elég nekem, ha muszáj, az a két istentelen gyerek… Ami itt folyik! Jövel, Bosszúálló, közel a végítélet! Mária becsukja a kiskoffert: Amikor is te majd egyenest a mennybe mész…! Csak gúnyolódj, mondja Margitka, az eretnek rosszabb, mint a hitetlen… nem véletlen, hogy büntetve sújt az Úr, fontold meg, búcsúzóul…)

 

Mária

…szegény, szegény Olimpia! Hát csoda, ha ilyen lett? Az az Isten, akiben ő nem hisz, az nem ugyanaz az Isten, akiben én hiszek. Ha földbe döngöl, hiszek akkor is. Mert valamiért meg kell ennek történnie. S ha a földbe döngölt, ki is csíráztat majd. Csak kibírni. Csak kibírni.

 

(November harminc, Ádvent első hete. Délidő. Márió az Unicumos üveg öblös hasát és a címkén a vastag keresztet bámulja.)

 

Márió

…én nem iszom. Néha rum a presszókávéba. De nem iszom! Mesterséges bódulat… Most kivételesen kívánja a szervezetem. Tompán kong a fejem. Alacsony a vérnyomásom. Ez gyógyszer, de legalább nem szintetikus. Mindössze fél deci. Legföllebb egy. Hideg is van, Villőke tébolyultan spórol a gázzal. Különben ő is iszogat. Talán zugivó. Miért volna másképp itthon ez az ital? De talán jobb is annak, aki a sárga földig le tud részegedni. És ezt az irracionális, eszement gyűlölködést nem észleli. Az embereim szétspricceltek. Az a néhány, aki maradt, kétségbe van esve. Tőlem kérdik, „hogy történhetett ez meg?” Hát honnan tudjam? „Az emberfaj sárkányfog-vetemény, nincsen remény, nincsen remény…” Irtózatos sorok. Sárkányfog-vetemény! Milyen mélypont kellett, hogy Vörösmarty ezt, így, leírja! Idáig nem szabad süllyedni… De ha már nyakig belemásztak a politikába, legalább elfelejtenének! De nem, hűségesek! Olykor rám hivatkoznak, visszahallom! Pro és kontra. Mintha én is ugyanazt mondtam volna. Idáig azt hittem, legalább egy kis, minőségi kör lényegemben megért. S most egyszeriben kiderül, ezek is csak félreértenek. Listák, ellen-listák, itt is, ott is ismerős nevek… akik önmagukban derék fiúk, köztük néhány gyémánt-koponya, és most íme, gátlás nélkül ugranak egymás torkának! Gyerekek, hát nem lehet a nézetkülönbségeket higgadtan, tárgyilagosan megbeszélni? Helyes ez, az országot, mint kutyák a cupákot, acsarogva, ide-oda húzkodni? Gyerekek…! De hát nem kérdez senki. Ideggyenge „honleányok” és frusztrált „világfiak”, mi közöm nekem ehhez?! Kész karikatúragyűjtemény. Oktatófilm, elrettentő példa: ne így, ne így! És akkor írni…! Leírni! Csak pusztába kiáltott szó. Vonítás az éjszakában. Kilencszáznyolcvanegy tele… nyolcvankettő tavasza… akkor éreztem hasonlót… ez a nihil akkor támadott meg… ez a kilátástalanság… De akkor még regnált a régi rendszer! Visszadobták a könyvemet! Kézzelfogható okom volt rá, most pedig mégiscsak valami újnak a kezdete! Méltányolnak… és mégis rosszabb! Sokkal, sokkal rosszabb! Az a néhai válság, hetven százalékban az írással, harminc százalékban a körülményekkel kapcsolatosan…Kievickéltem, még büszke is voltam, hogy méltónak talált az Isten, a felsőbb erő, hogy állhatatosságban megpróbáljon… A lélek sötét éjszakája, Keresztelő Szent János, Avilai Teréz… Kierkegaard, Nietzsche… és nálunk Hamvas… és Arany János… sőt, a mesés-derűs Benedek Elek… hevenyészett, kiragadott példák, az agyam cikázik. És akkor még nem szóltam azokról, akiket végleg elnyelt, legalábbis evilágban a fekete ördög-bendő, végleg elborultak, Bajza József, Juhász Gyula, Osvát… József Attila… és mindazok a „névtelenek”, akiket évtizedekig hiába kezeltem, nem volt segítség, csak a metrósín, a Budapest Nagyszálló tetőterasza, a halálba-alvás az erdőben, a fürdőkádban borotvapenge… Nem nyálas-e minden optimizmus, amikor kitetszik, rossz után is rossz jön, legalábbis rontott…? A teljes reménytelenségnél a reményben-csalatkozás a rettenetesebb. Én ebből a szobából ki nem megyek… De be sem is eresztek senkit!

(Villő már harmadszor hívja Máriót, be is kopog. Majd! kaffantja Márió. Nem erőszak a disznótor, mondja könnyedén Villő, és leül ebédelni. Tölt magának fél pohár Badacsonyi rizlinget. Lebbencsleves, szalonnabürkével, sült csirkeszárny rizzsel, bundás alma.)

 

Villő

…jobb is egyedül enni. Igaza volt a főuraknak, a középkorban. Amit lehet, csülökre fogni, a csontot leszopogatni, de ma már nem hátrahajítani barbár módra, hanem kulturáltan kihelyezni körbe, vendégségnél csontos tányér… Utána egy spiccer, elősegíti az emésztést. Reggel gyomorkeserű, mindjárt vidámabban kezdi az ember a napot. Nem ám begubózás. Újabban még kulcsra is zárja az ajtaját. Ilyen undok még sose volt. Megsértődött, hogy többé nem ő a Guru. Hogy mennek a dolgok nélküle is… és előbb kérnek a narancssárga zakós harmincas brókerektől tanácsot! Megjósolhattam volna. Pénz beszél, kutya ugat. És az erősebb kutya győz. Karinthy Frigyes nagyon karakterisztikusan megírta, másként agitál, aki föl akar jutni a villamosra, és homlokegyenest másként, aki már fönt is csücsül… Ez igazgatja a világot. Hatalom és pénz. Dicsvágy. A többi csak sóder. Ha nem emészti fel a kis tőkémet csaknem mind az elmúlt egy és fél évtized, most itt az alkalom, kezdhetnék én is valamit. A magánvállalkozásé a jövő. Szeretetotthon, öregeknek, persze, alkalmazottakkal, akik kuliznak. Egyszer volt csak Budán kutyavásár, Tatár Villőt többé nem viszitek jégre…! Márió elláthatná a pszichológiai karbantartást… Ha Márió nem ilyen volna. De a lenne meg a volna, nincsnek a sógora, ahogy a nagyi mondogatta. Márió, hogy önmagát ellássa, arra is képtelen. Csak a piszok nagy gőg. Kérdeztem, ne beszélgessünk egy kicsit? hát nem azt felelte, ő önmagával szokott társalogni, manapság az a legjobb társaság… Hát mondhat ilyet egy istenes ember? Pláne a prófétáló…? Hát akkor a maga módján nem volt természetesebb, őszintébb, szegény Rezső? Minden hibája mellett? „Villőkém, Villikém, csacsogj csak, szeretem a hangocskádat, úgy ki tudod a fáradtságot belőlem oldani!” Csak az a beivódott formalinszag! Máriónak viszont izzadságszaga van. Már mosdani is lusta! Nekem kéne valami mellékes után néznem. Az infláció! Persze, Márió erre is fütyül. Előbb-utóbb előbújik, és nehezményezi, hogy miért csak a szárnya-nyaka, és miért nem a csirke combja?! De az, hogy „Villő, köszönöm”, nonszensz!

(Mária az adventi koszorút fölkötözi a csillárra. Este meggyújtja az első gyertyát. Újságpapírt tesz a szőnyegre, hogy a gyertya arra csöpögjön.)

 

Mária

…mintha szegény jó Richárdom itt állna a hátam megett. „Marcsikám, vigyázz, foltot hagy a gyertya!” De a szenvedésemre ő sem tudna többet mondani. Csak fogná a kezem… persze, az is milyen sok. Ha fogná a kezem valaki. A gyerekek nem erre valók. Már az ikrek is iskolások. Dalmát dicsérgetik, Zelmát viszont folyton szidják. Tímea pedig… abban a távolban. Angelika fel van dobva, azt tervezi, nyit egy privát utazási irodát. Lóránt panaszkodik, az önkormányzat nem akarja a múzeumot tisztességesen dotálni. Olimpia bezzeg jól keres! Márk mellett – legyünk objektívek – muszáj is. Márk egyre csüggedtebb. „Ez az új világ se kedvez a művészi hajlamoknak, anyukám… ez se!” Szerencse, hogy a hobbi-szint kielégíti, a festegetésben. Nincs szörnyűbb, mint a féltehetség. A dilettantizmus határán. Valószínű, hogy én is csak szimpla rímfaragó lettem volna… de akkor mi az, ami bennem maradt?! Mi ez a gyötrő elégedetlenség? És ez a homályos bűntudat? Mintha én volnék még azért is felelős, ami csak így, újságból, tévéből-rádióból akarva-akaratlan eljut hozzám… mintha az én dolgom volna, idestova hatvankilenc éves fejjel, hogy beleavatkozzam, hé, hé, megint rossz az irány, kinek kell újra az a világ vissza, amikor csak a rang és a vagyon, mint ahogy persze proletárdiktatúra se kell, s a mameluk-szocializmust sem sírom vissza, nekem nem eszmény Horthy, és nem eszmény Kádár tata sem… viszont a liberál-kapitalizmust sem kívánom, utaztam épp eleget, a pénzuralta rendszereket elég közelről láttam, épérzékű embert csak émelyíti, mintha Mefisztót hallanám, Istenem, a Faustot még együtt Richárddal, „eladó az egész világ…”. De én nem vagyok eladó! Ezt szeretném hangosan kihirdetni… Komikus! Ugyan kinek kellenék én? Ki adna testemért-lelkemért akár egy lyukas garast? Akkor meg miért vádolom magam? Miben vagyok én – a kis pont – mégis ludas? Hát érdemeltem, hogy Rozgonyi Márta a hűtlenségét, az elhidegülését azzal indokolja, hogy voltaképpen én voltam az oka?! Hát én hoztam azokat a gyalázatos zsidótörvényeket? Én vagoníroztam be a szerencsétlen szüleit? Én csináltam aztán az Andrássy út hatvanat, Recsket, Kistarcsát? A kitelepítéseket? Talán még az oroszokat is én hívtam be ötvenhatban?! Én, én, én?!

(Mária gyorsan bakapja a gyógyszerét. Ül a félsötétben, a csepegő gyertyát nézi.)

 

Mária

…a kollektív bűntudat. Márió azt mondaná. Így érzett ő is a háborúban. És ír is valami ilyesfélét a könyvében. Hogy a ránk eső részt igenis vállalni kell. A kollektív tehetetlenségünket. A gyávaságból magunkra erőltetett közönyt… Talán azt a kicsit se tettük meg, ami rajtunk múlott. Maximum sopánkodni tudtunk. Ezt már én gondolom. Önzés és félelem. Sziámi ikrek. S a kettő csak együtt pusztítható el. Istenem, milyen szívósak! És olyan élénken mutogatják, vetítik a képet, hogy hiszen úgyis elrohad minden. Nézd a balatoni novembert. Az elszáradt kertet. A fák csupasz csontvázát. De hát igazság ez? Ez az igazság? Hiszen ugyanaz a kert tavasszal…

 

(December negyedikén Mária meggyújtja a második gyertyát is az adventi koszorún. A viaszpecsétes papírt kicseréli.)

 

Mária

…ez a mértéktelen habzsolás. Ahogy mindenki minden megkaparinthatónak most nekiesik. Ez a megfontolatlan, alattomos harcmodor. Iszapbirkózások. Itt még a döntőbíró is mocskos lesz, ha túl közel lép. Az át-nem-gondolt szavak fröcsögnek. Alakot öltenek a fantom-vágyak. És én is, én is, ez az önsajnáló, állandó nyavalygás! Mintha rajtam kívül nem volna még szenvedő alany a világon! Mit csinálnék én egy cella mélyén…? A kínzókamrában? A lágerben…? Miért mindig csak én?!

(A harmadik gyertya december tizedikén fölfénylik, az előző kettő csonkig égett. Mária elejti a gyufaszálat, a szőnyegen a védőpapír egy kissé megpörkölődik.)

 

Mária

…még majd fölgyújtom a lakást. A házat. Az utcát. Félek a tűztől. Talán még a fénytől is félek. Mert megvilágítja, mi lapul a sötétben… A hazugságokat. Most aztán versenyben hazudnak. És a hazugságot gyakran egy másik hazugsággal cáfolják… Én is mennyit hazudtam! Önérdekből a leggyakrabban. Hogy jó színben tűnjek fel. Hogy szeretgessenek. S amikor tapintatból talán hazudhattam volna, akkor voltam a kíméletlenségig őszinte…

 

(Ádvent utolsó hetében ég a gyertya éjjel-nappal. Mária gondosan cserélgeti a gyertyaszálakat a már pergő tűlevelű koszorún. Összesöpri, ami lehullik.)

 

Mária

…ha mégis meggyulladna a fenyőgally, hát idejében eloltom. Ha rámtörik az ajtót a betörők, a sajtóban ezzel riogatnak, hát rámtörik… csak körülem vihetik el a tárgyakat. Belőlem nem vihetnek el semmit.

Bátorság, Mária

Gondolkodj, Mária

…nagyon messziről

…nagyon halkan

Mintha valaki szólítana.

(Márió ezen az éjszakán lidércnyomásból ébred. A pizsamanadrág szára nedvesen tapad a combjai közé. A végtagjai merevgörcsben.)

 

Márió

…ólomkamra. Nincs semmi külső fény, mégis félhomály. Nyirkos, véres falak. Kocsonyás vér. Nincs ablak. Mégis rács az ablak helyén.

Nem tudom, ki vagyok

…mi a nevem

…nem tudok mozdulni

…nem tudok kiáltani

Valami elnyel.

(Villő még olvasgat. Nem jön az álom. Az izületei fájnak.)

 

Villő

…melegfronti hatás. Ő bezzeg alszik, mint a bunda. Ha nem horkol, hát így harákol… Nincs benne szeretet. Mint a zengő érc. Mint a pengő cimbalom.

 

(1991. április huszonnegyedikén Mária bélelt orkándzsekibe öltözve elveti a virágmagvakat Balatonvilágoson. A kapa élével árkokat húz a fellazított földbe. Az ősszel szedett, télen át szárított magvakat a fel-feltámadó szélben jobb kézzel átpergeti; a pelyva elszállong, a mag a tálkába visszahull.)

 

Mária

…a legkisebb szél is elég, hogy szétválassza. Csak az ember dolgában tapad a jó és a rossz olyan makacsul össze, hogy az Istennek a szíveket drótkefével kell megtisztítania… Ez a kora tavasz… ez a bujkáló nap… ez a percről-percre változó, szeszélyes időjárás… Borzolja az idegrendszert. És persze, megint egyedül. Az ígéretekkel ki vagyok bélelve. Még hálás lehetek, hogy Márk novemberben felásott, és februárban megmetszette a fákat. Csak úgy találomra, átabotában. Termő ágak is áldozatul estek. Angelika lenyírta az első füvet, Olimpia ülve gereblyézett össze. Röhej. Tímea ide se dugta az orrát, nehogy a kapanyelet a kezébe nyomjuk… De hát kótyavetyéljem el, mint Richárd garzonját, aminek az árát a drágáim elosztották és pricc-pracc-prucc, el is költötték…? Legalábbis semmi látszatja. De hát legyünk objektívek, azért rendes, segítőkész gyerekek. Csak éppen akkor nem érnek rá, amikor kell… Magam is megcsinálom! Szinte akarati gyakorlat! Hűvös van. Az idén késett a természet. De úgy-ahogy, végre kiengedett a föld. A vetést nem lehet halogatni, ha június-júliusra várok virágot…

(Márió még délelőtt tizenegykor is ágyban van, állig a paplan alatt. Villő, kiáltja, Villő, hol kódorogsz, ha hívlak?! Villő benyit. Mi van már megint?! Inkább ennél valamit, nem éhgyomorra ez a büdös bagó! Még majd fölgyújtod a párnát! Inkább a gázt gyújtsd be, mondja Márió, meg lehet fagyni ebben a jégveremben. Villő gyufát hoz, a kályhában az őrláng föllobban. Április végén, fűteni!!! Ilyen energiaárak mellett! Ebből a nyugdíjból!)

 

Villő

…de hát érdekli is, mi mibe kerül! Csak legyen meg. Élvezni a készet. Napszámra heverészni, elpöfékelni két pakli márkás cigarettát. Engem kivet az ágy, hacsak nem vagyok halálos beteg. Ő meg makkegészségesen is csak sziesztázik. Még a bejelentkezőket se fogadja, akik mégiscsak maradtak, mégiscsak eljönnének… Elhárítja őket. Mindenféle hazugsággal hárítja el, „halaszthatatlan tennivalók”, „sürgős postamunka”, „készülő könyv”, ebből semmi, de semmi sem igaz. Csak ez a tespedés. Elmenni se akar, szinte már zavarnám, szörnyű, ahogy még a szuszogását is hallani vélem az ajtó mögül… S közben mintha levegő volnék, átnéz rajtam, olyan furcsa a tekintete, mint egy gépet, használ… Lépten-nyomon meg vagyok alázva. Kiújult az aranyerem, bevérzik, „ereszkedjék a vizsgálón négykézláb-pozícióba, Pajkos néni” mondja a körzeti orvos… hát mi vagyok én, állat?!

(Legalább szellőztetek, mondja Villő, pfuj, ez az oroszlánszag! Ki ne nyisd az ablakot! mondja Márió. Hát igen, mondja Villő, még majd bekukkant a tavasz, félj csak tőle!)

 

Márió

…nem érdekel a tavasz. A rügyfakadás. Minek? Süt a nap. Minek? Nem akarok enni. Minek? Senkire se vagyok kíváncsi. Nem akarok fölkelni. Minek? Mókuskerék. Mókuskerék, forog, egyre mélyebb vájatokban. Iszonyatos. Kifejezhetetlen. De kifejezni, bármit is, minek?

 

(Májusban a háromnapos tavaszi eső áztatja Mária kertjét. Az udvaron bokáig ér a víz, Mária kőről-kőre ugrándozva közelíti meg a kaput.)

 

Mária

…ingovány. Egyik zsámbékról a másikra. Átmeneti menedék. A pirulák. A tevékenység. A képzelet mágiája, fölidézni valami szépet. Szokni a magányt. És a fohász. És az akaraterő. A „legendás” akaraterő. Enyhület. De nem megoldás.

nem megoldás.

csak enyhület

legyünk objektívek; talán meg kéne fordítani: Befelé hűvös, tárgyilagos tekintet, egy öreg asszony, aki jódolgában azt se tudja, hogy hol lakik az Isten. Hiszen fizikai baja nincs, nem visszataszító, nem koldusszegény, nem családtalan, még mindig világos eszű… csak egy a sokmilliárdból, még mindig szerencsés… Bizonyos távolságból magamat újra meg újra megszemlélni. Kifelé viszont önátadó, átérző elragadtatottság: csoda a klorofill a növényben, a zöldnek hányféle árnyalata, micsoda bölcsesség, micsoda elpusztíthatatlan erő az újrakezdésre, a természeti törvény milyen rendíthetetlen biztonsága… A giliszta, ahogy a sötétből a fényes felszínre jön, legalább akkor, ha esik az eső… hát csak az ember ne tudná ugyanezt…? Csak az ember él örökké a sötétben? Ha hull rá az áldás, észre sem veszi?!

talán így

talán erre

De még nem elég

valami még hátravan

 

(Július kilencedikén Villő útra készen búcsúzik. Két hét, mondja Máriónak, a vonathoz ki sem kell kísérned, taxit rendeltem. Mindössze két hét, Hajdúszoboszló, Napsugár Gyógyszálló. Regenerálják az ízületeket. Hagytam a mélyhűtőben főtt ételt. Föl is céduláztam, mi micsoda. Csak fölmelegíted! A lustaságból legalább fölserkensz! Szórakozz csak, mondja Márió, te még tudsz szórakozni… Szórakozás?! Villő bekattantja a kofferzárat. Hiszen már mászni is alig tudok, amíg te viruló egészségben…! Viruló egészség! Márió csikorogva nevet. Ja, mondja Villő, ezt csak magadnak köszönheted…ezt a komor hangulatot. Na puszi, föl a fejjel!)

 

Márió

…„hangulat!” Nevezzük nevén. Ez a depresszió. Ha nem is bipoláris-mániás. Megtalált. Legyűrt. Senkinek se vallhatok róla. Az mindent tönkretenne. Hogy csak ennyit ért, az a tudatosság, amivel képviseltem… azt, ami meg sem valósult. Jónás a cet gyomrában. A sértődött Jónás. Az Isten által cserbenhagyott. Akinek hazudott az Isten. Sajog a szívem, a mellkasomban szorítás, nyomás. Klasszikus kísérőtünet. Antidepresszívumot kell szereznem. Hogy legalább napról-napra kibírjam. Amíg talán elvonul…fél év, egy év, két év, hét év… vagy az irgalmas halál. Meg akarok halni. Azt se tudom, ma mi a legkorszerűbb… milyen bogyó… Kollégához nem! A szakmában nem! Valamelyik hívem… egykori hívem… Csak még annyi összeszedettség… hogy telefonáljak a patikába… a Lugosinak… mintha valakinek kérném, karitatív alapon… aki jár hozzám, terápiára… és ugye, nekem se recept, se pecsét… Én már pszichiáter sem vagyok. Semmi se vagyok. De nem akarom a függőséget. A drogabusust… A hamis tudat… ráfeküdt a valódira… fojtogatja… ha egyáltalán

iszonyú!

hacsak nem az a hamis, amiben eddig hittem

s nem ez a valódi:

hogy minek, ez az egész élet?

(Márk váratlanul megjelenik Balatonvilágoson. Anyukám, mégiscsak tudnod kell róla… Apa… szerdán fölnyitották és vissza is varrták… gyomorrák, áttételes… meg vannak a napjai számlálva. Az intenzíven beszélhetsz vele! De hát miért csak most szóltok? kérdi Mária dúltan, az utolsó percben?! Hogy beteg, azt sem említettétek… Kímélni akartunk, csitítja Márk, a te labilis állapotodban. Angelika még most is vacillál, hogy helyes-e belevonni? Segítség úgysincs. De hív téged. Azonnal vigyél, mondja Mária.)

 

Mária

…Krízishelyzetben mindig talpon voltam. A közeledő rossz előtt rettegtem. És ami készületlenül ért, az után omlottam össze.

(Az intenzív osztályon Mária lábára vászonpapucsot kötöznek, a haját fehér tüllel lefogják. A szürkés köpeny rövid és szűk, csak az öv tartja össze. Milyen minőségben…? kérdi a nővér. Mint… mint a gyermekei anyja, mondja Mária. Pár perc türelmet, csak egyenként, a nővér bólint, a felesége éppen bent van.)

 

Mária

…a felesége. Erről se szóltak.

(Síró, cipőgombszemű, harminc-negyvenes nő bújik elő a zárófüggöny mögül. Gondolom, a fényképekről, mondja, ön a Mari. Én már el is tűntem. Ez a látvány, keményítse meg a szívét… Mária belép. Ábel az első ágyon fekszik. A lepedő csak térdig takarja, térdtől fölfelé meztelen. A jobb vénába csöpög az infúzió, a gyomron vastag gézkötés. Az orrban és a száj-szegletében vékony cső, a vérszivárgást vezeti. A megkínzott hímvessző oldalra konyul, a húgycsőben is katéter. A test lapos. Ábel…! Mária könnyei ömlenek. Ábel kinyitja a szemét. A szabad bal karját emeli, följebb húzza a lepedőt, a szemérmét eltakarja. Azután a hajához nyúl, és a homlokába csapzottan hulló, még mindig barna tincset elsimítja. Mari, Maricska, elmotyogja a nevet, félig csukott szájjal.)

 

Mária

…ez a mozdulat. Ahogy megigazítja magát. Mintha tetszeni akarna. Uram Istenem, teremtő irgalmas Atyám! Még mindig szeret. Még mindig szeret.

(Bocsáss meg, bocsáss meg, Máriából kiszakad. Az ágy szélére kuporodik. Te bocsáss meg, mondja Ábel, nem voltam jó apa…nagyapa meg…!!! De nem akartam elvenni őket tőled… és csak így lehetett az elszakadást kibírni… hogy egyúttal törölve minden…de minden! Ne sírj, Mari, az elmúlt félévhez, azokhoz a kínokhoz viszonyítva, ez már csak üdülés:… És lesz még egy kis időm, bivalyszív, nem adják olyan könnyen. Ne sírj, csillagszemű Máriskó… )

 

Mária

…csillagszemű Máriskó. Ez volt a becenevem. A tündérnevem. Így szólongatott. Én meg őt állhatatos Abélardnak. Mintha egy másik életben. Üveg alatt, lepréselve. De most mégis minden életre kel. Széttöri az üveg lapot. Mintha rettenetes erővel visszaszippantanának a múltba. Újra valóság. Megszakad a lelkem.

(Bocsáss meg, bocsáss meg, Mária csak ezt hajtogatja. Életem legfényesebb évei, mondja Ábel, de ott volt a tiltás, a tao… Csak az fáj, hogy aztán se lettél igazán boldog… A cső mellett is szivárog a szájából a vér, a dereka alól rózsaszínes folt terjed. Szalad a nővér, ó, műtét után gyakori a belső vérzés, de kéretik távozni! Mária megcsókolja Ábel homlokát. Holnap is jövök, mondja fulladozva. Ábel int: Ne. Nekünk most már nem szabad, ennél többet.)

 

Mária

…megigazította a haját. Megigazította a haját.

 

(Július huszonharmadikán, délután kettőkor Villő Szoboszlóról barnára sülve, vidáman tér haza. Márió a rekamién kuporog, pizsamában, a kulcs-csikorgásra sem áll fel. A levegő a szobákban áporodott, a redőnyök leeresztve, a sötétben csak az íróasztali lámpa fényköre világítja meg a csupasz asztallapot. Mintha lesöpörték volna, se papír, se toll, se könyv, se levél, se jegyzet. Az Unicumos üveg üresen a földön, a hasára billenve. Mocskos tányérok a szőnyegen. Te jóisten, kiáltja Villő, hát ennyire nem vagy képes magadat ellátni? Három képeslapot is küldtem, pontos címmel, kétszer telefonáltam, azt hittem, szokás szerint csavarogsz. De ki se nyitottad a postaládát, tömve paksamétával! Hát érdemes ide hazajönni?! Nem érdemes, mondja Márió, semmit sem érdemes.)

 

Villő

…már ezt a csipetnyi örömöt se hagyja! Pedig olyan szépen helyrehoztak. Úszás, súlyfürdő, iszappakolás, és az az isteni, bizsergető masszázs… a Reparon csodaszer az aranyérre… Kellemes társaság, szalonzene… És akkor itt találom ezt a morcos, sótlan öregembert. Majdnem azt mondtam, hogy a saját piszkában. Épphogy éhen nem halt. Fogadok, hogy a melegítésre is lusta volt. Csak úgy félfagyosan befalta. Fogadok, hogy a pékig se ment le. Csak a koffein, csak a koffein, a zacc a mosogatóba borítva, kupacokban… ha eldugult, futhatok szerelőért, megint én, megint rajtam minden teher!

(Lázad van? Fáj valamid? Legalább felelj! Villő megrázza Márió vállát. És mik ezek a gyógyszeres dobozok a szemétben?! Noveril… plusz Seduxen… Serkentő és nyugtató egyszerre… Normális ez? Honnan szerezted? Ahelyett, hogy sétálnál, mozognál, szívnád a jó levegőt…, és már a hideg-meleg zuhanyt is feltalálták! Leltároztad a szemetet? kérdi Márió, emelkedett foglalatosság! Te csak gúnyolódni tudsz, mondja Villő, te, aki állítólag undorodsz a macskabűztől, a saját bűzödben bezzeg kibírtad! Kérlek, Márió majdnem könyörög, menj ki a szobából, és ne gyere vissza… és ne eressz be senkit.)

 

Márió

…csak résnyire nyitottam ki az ajtót. Ameddig a lánc engedte. Hogy a Lugosi a tasakot becsúsztassa. „Éppen fürdöm, nagyon köszönöm, jót tettél egy szegény nyomorulttal…” Az a szegény nyomorult én vagyok, de ezt nektek nem kell tudni. Ki ez az idegen asszony, pöttyös sortban?! Mire akar rávenni? Miért ráncigál? Régebben halkan átcsoszogott a szobán. Most dragonyosléptekkel keresztülmasírozik… Szürke reggel, szürke dél, szürke este, szurok éjszaka… Egyetlen perce sincs a napnak, amire várni érdemes. Patkányok csócsálják a szívemet. Nem szeretek senkit. Nem tudok szeretni. És nem szeret senki. Engem nem lehet szeretni. Meg kell már halnom.

(Mária a kertben ül, a még csak karvastagságú diófa alatt. Ragyog a nap. A fiatal ágak átengedik a fényt. A levelek árnya táncol Mária ágyékán. Nem jössz fagyizni? kiált oda a teraszról Tímea. Hagyd a Má-mami, mondja Angelika, ebéd után meditálgatni szokott…)

 

Mária

…„meditálgatni!” Ez az értetlenség. Ez a hanghordozás. Dehogy meditálok. Főlök a saját levemben. Szegény Ábel. Nem ad neki könnyű halált az Isten. Még mindig. Még mindig… Harmincnyolc kiló. Az Emőkéje bízik az akupunktúrában. Hogy legalább a fájdalmat szüntetné meg! De nem. Már beszélgetni se tud. Se velem, se a gyerekekkel, se mással. A kín őt magát már teljesen elfedi. Bocsánatot kértem. És…?! Jóvátehettem ezzel valamit? Változtathatok a tényen, hogy egy embert, aki a légynek se vétett, kiebrudaltam az életemből, voltaképpen az ő saját életéből is,… hogy az arcába vágtam, ő nem olyan vonzó férfi, akit egy nő szenvedéllyel tudna szeretni… hogy asszisztálni kényszerítenem a Márió-szerelemhez, hogy hitegettem, várjon, elmúlik, csak legyen még egy gyerekünk… hogy aztán úgy váltunk el, „közös megegyezéssel”, hogy ő lett az alperes… aki elhanyagolja a családot… És még arra is volt pofám, hogy odarendeljem a válás után a lakásba, az új karnist fölszerelni… miközben Márió alulról vezényelt, Ábelkém, egy kicsit feljebb, most egy kicsit balra… Csodálom, hogy nem verte szét a karnissal a fejünket. Micsoda tapintatlanság, micsoda lelketlenség!… Valami ösztökél, hogy szembenézzek… ki is voltam… milyen is voltam… mit is műveltem… és nemcsak vele. Voltaképpen anyukával is. Egyszer belázasodott, még lánykoromban, kérte, szaladjak el orvosért, de én siettem. Azt hiszem, táncolni siettem. „Egy kis láz, reggelre elmúlik, ne kényeskedj, anyukám!” Tüdőgyulladás lett. S anyuka soha, egyetlen szóval sem hányta a szememre. „Fiatalság, bolondság!”, ezt mondta minden komiszságra… amikor fölkeltettem éjfélkor, hogy a vizsgablúzomat vasalja ki… amikor magától értetődőnek tartottam, hogy Márk pisis pelenkáit ő mossa, amíg én Márióval randevúzom… és Márk is, hogy sírt! Emlékszem a napra, „Mama, ne hagyj itt az oviban, csak ma ne, úgy félek…”, de én otthagytam, micsoda fakszni, mitől is félhetne… és amikor Angelika másfél éves volt, és Ábel vidéki kiküldetésben, és anyuka se ért rá, mégis elmentem Márióval hajnalig, pedig Márió is figyelmeztetett, „Mária, ne hagyd egyedül, hátha megébred, nem helyes!” De én… igaz, egész éjjel fantáziáltam, szinte hallottam, hogy rí a gyerek és hívogat… de mintha az ördög hipnotizált volna, „tedd meg, tudod, hogy rossz, mégis tedd meg…” Kicsi Angikám, reggel hatkor, ahogy lefektettem, úgy találtam, alva, de most ordítani tudnék, hogy tehettem, hogy tehettem…? És Márió… neki is mennyit ártottam… amikor azt mondtam, aki ilyen önző, annak nem is való saját gyerek… amikor azt mondtam, nála minden csak kényelemszeretet… amikor egyszer azt kiabáltam, ugyanolyan flúgos, mint a páciensei… amikor megvádoltam, csak a becsvágy hajtja… amikor azt mondtam, „pszichiáter, tizenkettő egytucat, különb te se vagy!” Amikor azt mondtam, papagájt keres, aki minden szavát ismétli… és amikor azt mondtam, „neked anyapótlék kell, nem szerető…” És a Mártus… csak magamra koncentráltam, nem figyeltem az ő sorsára… az ő sorsukra…

És még mi minden

– a legtárgyilagosabb objektivitással –

még mi minden

és most már hiába

késő

 

(Október hatodikán estefelé Márió ráiszik a gyógyszerre. Lefekszik a szőnyegre.)

 

Márió

…most jó. Nem felébredni. Most jó. „Lenni vagy nem lenni?” Nem kérdés. Nem lenni, dicső Hamlet.

(Villő vizes zsebkendővel áttörli Márió arcát. Rádob egy takarót.)

 

Villő

…hullarészeg. Hogy egy férfi, egy ilyen mindentudó, így elhagyja magát! Isten látja a lelkem, ha beteg volna, ápolnám, a szarból is kimosdatnám, van ebben praxisom, de ezzel mit kezdjek?! Ez mi a frászkarika? Mi bajod, szépen kérdem, hiába… Nem csoda, ha az én hangulatom is lassan a béka feneke alatt, kell egy kis ityóka-pityóka… Hirdetnek olyat, hogy kalandozás a negyedik dimenzióba, hátha nem csak duma azért, mert Isten, valószínűleg, sajnos, mégsincs, lehetnek az emberben rejtett energiák, amelyeket felszabadíthat a saját javára! Tőlem aztán csönghet a telefon, én nem veszem fel, nem tartom a hátam, meguntam, hogy letagadjam, méghogy európai körút…! Orvost nem enged, de hát akkor mi a frászkarika?! Páholyból nézhetnénk, vigyorogva, a tévéhíradót meg a parlamenti műsort… De így bele fogok őrülni. Én is.

(Emőke telefonál Máriának, Ábel ma délután tizenhat óra öt perckor kiszenvedett, a szülővárosában temetjük, neked oda már nem kell lefáradnod, elég, ha a gyerekek… Itthon halt meg, váratlanul, épp csak kimentem meghallgatni a híreket… Isten nyugtassa, végre, mondja Mária. Én bárhogy is, de még marasztaltam volna, mondja Emőke, mert én igazán szerettem! De a kínjait mégis ő érezte, nem te… nem mi! Mária leteszi a kagylót. Szédül; mint a rongybaba, nem ura a hangjának.)

 

Mária

…Ábel sincs már. Nem bírom elviselni. Halál. Nem bírom elviselni. Mindegy, hogy mikor, ha biztosan valamikor. Nem adom az arcom. A térdem. Amit Márió úgy szeretett. A kisujjamat se adom. Egyetlen porcikámat se. A gondolataimat. Az emlékeimet. Azt, aki Ábelnek voltam. Azt, aki Richárdnak voltam… Nem akarom, hogy a gyerekeim is eltűnjenek, hogy Tímea is ott feküdjön egy koporsóban… Az ikrek is. Mindegy, mikor, ha egyszer biztosan! És a reggeli magamraismerést, ezt a legfontosabbat, sem akarom odaadni. Járni akarok. Hallani a hangom. Fogni akarok. Tapintani. Szagolni. Nem más formációban, nem lélek- és szellemtestben, hanem ebben akarok létezni, ebben és itt, ebben a lakásban, ezek között a falak között. Mindenhez ragaszkodom, hazugság volt az ájtatos szavam, a nagy szavak, a valóság ez a görcsös, erőszakos, állati életösztön, ez az ájult, fizikai életimádat,

ez a gyökere

hogy nem akarok meghalni

szőröstül-bőröstül

„én” akarok maradni

(Csöngetnek. Márk hosszan, hangosan berregteti a csöngőt, majd dörömböl. Mária kivánszorog, ajtót nyit, beesik Márk karjába. Anyukám, édes anyukám, hát szegény apa meghalt, de ennyire még Richárd halála sem készített ki… mitől van ez? Mert Richárd úgy ment el, mondja Mária, s hirtelen, amit mond, világos; úgy ment el, hogy ami neki kellett, azt ő alapvetően megkapta tőlem… vagy inkább általam. Amire a sorsához még szüksége volt. De Ábeltől elvettem, csaknem mindent. Anyukám, mondja Márk, és nem gondolod, hogy apu sorsához meg éppen ez kellett… ez a… megfosztás?)

 

Mária

…bárcsak felmenthetném magam! De Judásnak sem mentsége, hogy nélküle nem jut fel Krisztus a megváltó keresztre. Vége az önáltatásnak. Ez vagyok: egy gyönge, önös, gyáva, hazug kis szörnyeteg.

 

(December huszonharmadikán este Villő háromnapi élelmet pakol be a frizsiderbe. A nyakizülete sajog, mintha kampón lógna.)

 

Villő

…a karácsony is olyan nap, mint a többi. Csak a kereskedőknek találták ki. Nem főzőcskézek. A „rákészülés” felesleges. Utána csak annál rosszabb. Márió mintha fűrészport rágna. Azelőtt legalább volt étvágya, ha rühellte is, hogy ételről beszéljen, de azért jóízűen befalta… Talán be kéne tuszkolni egy klinikára, hogy kivizsgálják. Esetleg valami lappangó szervi baj, keringési zavar, vagy nem ürül ki a méreganyag a szervezetéből, a máj nem dolgozik rendesen…kell, hogy legyen ennek a lelki állapotnak, ennek a szörnyű közérzetnek valami fizikai alapja… De akarata ellenére hogyan? Amikor így is szemlátomást gyűlöl, de nemcsak engem, mindenkit, akinek még van egy halvány mosolya… Karácsony!! Persze, ha volna gyerekem. Unokám. Mindig ide lyukadok ki. És álmodok. Pici, ráncos csecsemők, üvegburában, formalinban… szopogatják az ujjukat, én megkocogtatom az üveget, hahó… és akkor rám néznek, négyen is vannak, külön-külön, de mintha mégis egy s ugyanaz, vádlóan néznek, mintha se élni, se meghalni nem tudnának… Reggelre csupa lucsok a párnám, Máriónak elmondanám, ha lehetne még Márióval szót érteni, ha nem gubózott volna be… Kinek panaszkodjak…? Ki segít? Kettőn áll a vásár. Én öltem meg őket. Rezső nyomta a kockás szatyrot a kezembe, de nem volt enyves a tenyerem, letehettem volna, „nem megyek, nem vetetem el, megszülöm, s fölnevelem, akár egyedül…” De nekem nem volt önálló akaratom soha, azt a nagymama kiverte belőlem, „több kurva nem lesz a családban!” És a kényelmet is szerettem. Könnyű utólag mindent Rezsőre kenni. Márió is mondott valami ilyet, amikor még szóra méltatott. Lehet, hogy az ő búskomorságának is én vagyok az oka? Hogy nem tud megszabadulni tőlem? S elvenné inkább azt a tudálékos szóltét? De hiszen mindenkit elmart innen… be nem teszi a lábát élő lélek. Karácsony, születés! Itt csak halál van. Unicum, ityóka-pityóka, szivárvány… néha megértem a drogosokat.

(Márió behúzódik a vécére. Bekattantja a kallantyút. Ráül a vécécsészére. A pizsamanadrág a bokájánál, harmonikában. Cigarettázik; a csikkeket a kövön a papucsával eltapossa.)

 

Márió

…itt a legbiztonságosabb. Ide nem tud követni. Itt nem tud faggatni. Mindig ide szoktam bezárkózni… Miért nem járnak már betlehemesek? Mindig szerettem volna járni. Házakba, udvarokba. A Betlehemmel. Mint az egyik „háromkirály”. De a mama nem engedett. „Az proligyereknek való.” És locsolni se mehettem húsvét hétfőn, mert az meg „paraszt szokás”. Engem mindig gátoltak. Az akaratomban… És tessék, most még a bélműködés is leállt. Mellékhatás. Talán inkább injekcióban kéne. De én képtelen vagyok egy injekciót magamnak beszúrni. Pedig valamikor a sorsom ura voltam. S mindig élveztem valami furcsa kivételezettséget. Hogy tudok másokra hatni az aurámmal… ahogy Mária mondogatta, „te mágus-király!” Valamikor még sebet is varrtam össze. A fronton. Sőt, kisebb műtétek. Kényszerhelyzetekben. A táborban helyre tettem a ficamot. Tetveket irtottam, a rüheseket faggyúval kenegettem, a skorbutnál, ha vitamint nem is varázsolhattam, de tartottam a lelket… a menthálhigiénia támasz a testnek is. És jó diagnoszta voltam, nemcsak a saját szakágamban. Minden mindennel összefügg, ezt hirdettem. Logoterápia! Cél és értelem az eljövendőkben. Még a szenvedésben is. Ezt képviseltem. Hogy nem vissza, a múltba, hanem előre! Ezzel gyógyítottam. És most tehetetlen vagyok, magammal szemben. Lepereg az oktatás, az intelem, mint falról a borsó. Nem tapad meg. Nem tapad meg. Villő úgy kezel, mint egy beteg bogarat, akit egyelőre még undorodik lapátra tenni. „Egy istenes ember, hogy süllyedhet idáig?”, ezt kérdezte, ez az, amire nincsen felelet, mert nem az a probléma, hogy nincs Isten, hanem az, hogy van, de minek? Miért kellett egyáltalán teremteni, miért vagyunk, az egész mire jó? Hol volt a kezdet és milyen az a vég nélküli végtelen? És miért kellett a történetbe egy mindenható Istenségnek a Gonoszt is bekalkulálnia? Beengedni, ilyen mértékben? Mi ez? Elterveltség vagy műhiba? Az emberi lét kényszerpálya eredménye, vagy a Szent Szellem szabad választásának szülötte…?

ez a hamis tudat

az arimáni kísértés

de hátha éppen ez a világos tudat

a nihilt meglátni

 

(December huszonnegyedikére virradó hajnali háromkor Mária, mintha durván berántaná a testébe valaki, mélyalvásból, dupla altató után is megébred. A gyomrában ver a szíve, őrült iramban.)

 

Mária

…tegnap elmúltam hetven éves. Én, aki nemrég még ötven… hatvan… Hogy történhetett meg? Ilyen hirtelenséggel? Családi ünnep. De fel se fogták. Hogy ez tragédia. „Varrasd fel kétoldalt”, Olimpia hozzám nyúlt, „neked érdemes, nincsenek pókháló-ráncok, csak laza a kötőszövet…” Késekkel szabdalják az arcomat? Ilyen hígeszű, ilyen… badar hogyan is lehetnék?! A halált, a meghalást, azt operálja ki valaki. Ami már szépen kicsírázott, nől-növekszik bennem. „Halál, hol a te fullánkod?” Hát itt. Itt, hogy nem akarok magamtól megválni. „Halál pedig nincsen” hányszor mondogattam, milyen könnyedén… Pedig hát van. Marth Mária meghal. A személy meghal. Mit siratok ezen a Marth Márián?… Micsoda torz látvány

kaleidoszkóp-érzékenységű mozgás

hány és hány minta áll össze egyetlen pöccintés nyomán

ugyanabból a szennyes-színes porból

(Mária szívdobogása a gyomor mélyéről a fejüregbe húzódik, hátra. A kép benne és nem kívüle képződik. Nem a szem előtt, hanem mögötte a csukott szemnek.)

 

Mária

…ez vagyok én

ez a zavaros pacni

ez a dühödt villódzás

ez a csonka alakzat

ez a reszkető massza

ez a szívós pumpa

ez a mohó szivacs

Találkozás. A kvintesszencia. Ennyire vittem. S ezt féltem, ezt a csúfságot…?

hát haljon meg

haljon meg, akár tüstént

(A szívverés csitul, a gondolat a fejből mintha a szív gyökeréig lecsurogna. Mária felül az ágyon, a hátát megtámasztja, a két kezével, mint a fogantyút, a levegőt megragadja. Mélyet lélegzik. Mintha spirális alagútba szippantanák lefelé. Megfeszül a talpa.)

 

Mária

…hát legyen. A Te akaratod. „Bizony, bizony mondom Nektek: ha a búzaszem nem esik a földbe és el nem hal, egyedül marad; de ha elhal, termést hoz. Aki szereti életét, elveszíti azt…” Mindig hittem, de sohase tudtam. Mindig ismertem, de sohase éreztem.

bátorság

bizalom

bátorság

bizalom

(Aztán repülés, gépezet és toll-szárny nélkül, fölfelé. Hullámzás, mintha jönne is, menne is Valaki. Két lény egymásban jár. És aki-ami végül megképződik: áttetsző. Minden színek apja-anyja ez. Nem visszaverődés, hanem a fény maga. Nem rebegés, hanem lebegés. Nem dobogás, hanem lüktetés. Nem taszítás: vonzás. Nem közeledés: hívás. Nem ami megtörtént, hanem aminek meg kell majd történnie.)

 

Mária

…de hiszen ez Én vagyok. Nem a Marth Mária. Hanem Én. Várakozik.

gyönyörű

gyönyörű

(Lágyan ejtik újra vízszintesbe.)

 

Mária

…mintha szoros múmia-pólyát tekernének le rólam

olyan könnyű

…mintha átmostak volna

olyan tiszta

…mintha elszívták volna a keserűt

olyan édes

(Mária egészséges, álomtalan alvásba merül.)

 

Mária

…haza …haza, végre

(Márió ezen az éjszakán szakaszosan alszik; az is inkább csak határhelyzet. Sem teljes tudatvesztés, sem éber tudat. Az álmatlanságnál gyötrelmesebb. Hajnali fél négykor úgy érzi, az ágy két oldala kezd kunkorodva csukódni, és a sodrony összenyomja. A fülében repedt harangok konganak. A mellkasa abroncsba szorul.)

 

Márió

…érzékcsalódás, hallucináció. Aztán majd a sárgaház. Előbb akarom befejezni. Ezt az ittet. Ezt a mostat. Isten, „kit a bölcs lángesze föl nem ér”, Benned sose kételkedtem, nem a létezésed, hanem a létezésed értelmét vonom kétségbe… és én, Mérő Márió, ebben a földi életemben már nem jutok többre, át akarok menni… természetes halállal. Lét- félelem ez. Itt már számomra nincsen világosság. János szerint azt mondtad: „ne csodálkozzatok, hogy újra kell születnetek. A szél ott fúj, ahol akar… Hallod a zúgást, de nem tudod, honnan jön és hová megy…” Hát én nem csodálkozom. Ez a saját bölcsesség vége. Vidd el és küldd vissza erősebbnek azt, aki most oly csúfosan elbukott bennem… azt, aki nem tagadott meg, csak a felkínált világodat tolja unva-utálkozva félre… ami a sima tagadásnál talán még rosszabb,… blaszfémia… Törj össze, csak odaát építs fel újra, világosíts meg, ne mondd, hogy „a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget”, mert én semmit sem gyűlölök jobban a sötétségnél, de nincs képességem többé az agyamban a fényt meggyújtani…

(Márió hasra fekszik, mélyen befúrja a fejét a fullasztó párnába, a hátát mutatja az égnek.)

 

Márió

…borzalom. És senkit sem szeretek. És senki sem szeret. Elfordult tőlem az Isten.

(Mária reggel tízig alszik. Frissen ébred. Szalad a spalettát nyitni. Hull a hó, a horgolt csipkefüggöny mögött békésen ringanak a csukaszürke házak.)

 

Mária

…gyönyörű. És még a fehérnek is színe van. És minden… térhatású. A síkból kilépett. Mint egészen kicsiny gyermekkoromban: új. Eleven. Ugyanabban a világban egy másik világ. Éhes vagyok. Tojás, vaj, kenyér. Akácméz. Összefut a nyál a számban.

(A konyhában dudorászva készíti a reggelit. Kettévágja a foszlós mazsolás kalácsot.)

 

Mária

…szent lesz ez az este, valóban… „Ó, Tannenbaum, ó Tannenbaum, wie grün sind seine Blätter…” Szent karácsony éjjelén… ágadnak mint örültem én… Hát ezt akarták tőlem a magas angyalok. És ezt nem akarta a sötét sereg… Hogy a küszöböt átlépjem. Nem tudom, engem ki szeret. De én most szeretek. Csúnyát-szépet. Boldog-boldogtalant. Élőt vagy holtat.

(Odakünn szél támad, a pelyheket megkavarja. Képlékeny arcok táncolnak, mozog, bólogat a folyosórácsra kötözött fenyő. A széltest megzörgeti az ablakot.)

 

Mária

…ó, igen. „Nagy örömet hirdetek nektek és az egész népnek: ma született az Üdvözítő… Ne féljetek.”

(Villő erőszakkal kiráncigálja Máriót a paplan alól. Talpra, bagoly! Ha volna nap, a hasadra sütne, éjjel kell aludni… Mit kívánsz estére, ha már egyszer megint karácsony…? Meg akarok halni, mondja Márió, a tagjai rugalmatlanok. Meg akarok halni. Ez az egyetlen vágyam. Villő áll; tehetetlen. Aztán hirtelen, indulat nélkül, szinte logikusan mondja: Aki komolyan meg akar halni, az meg is hal… Miért nem leszel öngyilkos? Márió döbbenten néz. Villő kifordul a szobából.)

 

Villő

…ki adta ezt a számra? Ki beszél belőlem? Ki használja a nyelvem? Ezt nem én. Nem Én.

 

(1992 februárjában Blanka néni otthon fekszik, combnyaktörés után. Mária meglátogatja, visz neki madártejet. Blanka néni élvezettel szürcsöli, a habgaluskát kiskanállal kihalássza. Hát Máriácska, megint maga–engem…! A kórházból egykettőre kipateroltak, s gyógytornász, kinek van arra módja?! Az orvos nem biztat, ha csoszogok is majd, hát csak járókával… hogyan dolgozzam? És naphosszat rám se nyitják az ajtót, bár be sem engednék idegent. Gyilkosok, rablók járnak, azt hallani a tévéből, ötszáz forintért agyonütnek! Mária igazít a párnán, gyerünk, mondja, amíg itt vagyok, pisilni! Az ágytálat a kórházból hazaloptam, mondja Blanka néni, szerencsére ez már könnyű műanyag… Máriácska, attól félek éjjelente, hogy baltával, fejszével feldarabolnak, beleférek egy vulkánfíber kofferbe, annyira lefogytam… Nem szabad félni, mondja Mária, az ágytálat becsúsztatja, a lumpen elemek elegáns környéken vadásznak…)

 

Mária

…már a számon volt, hogy idézzem: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de aztán semmi egyebet nem tudnak tenni… attól féljetek, aki, miután elvette az életet, elég hatalmas ahhoz, hogy a porba taszítson…” Ha magamnak mondom: igazság. De ha Blanka néninek: demagógia. Blanka néninek fizikai segítség kell. És némi pénz. Amit most már magamnak is nagyon meg kell gondolni, mikor-mit-mire? Az egy nyugdíjból. A „flott” életvitel, Richárd mellett!! Amit akkor oly kevésre becsültem. A gyerekek is támogatásra szorulnak. Angelika utazási irodája befuccsolt, még jó, hogy nem perelték… Lórántot előbb-utóbb leszázalékolják… Márk és a tanári fizetés! S még abból is le-lecsíp festékre, ecsetre. Egyedül Olimpia. Ő tudja, mitől döglik a légy. Az ikrek mindennap kivit esznek, márkás cuccok, varratás a Burdából… Sajnos, mindez csak a jellemüket rontja. Dalina legalább viselkedik, de Zelma! Úgy néz rám néha, mint az ádáz ellenségre!

(És hogy vannak az ördögfiókák? kérdi Blanka néni, jaj, a pisit már csak nem Máriácska fogja kicipelni, csak előkerül az a lókötő, a nyugdíjának a valagára vert már, nincs mit a torkán leeregetni… Mostanában nem bosszantják annyit, Máriácska? Merthogy olyan üde és kisimult az orcája… Vagy valami jó hír?)

 

Mária

…jó hír. Igen. De csak addig, amíg nem locsogok róla.

(Ó, a két kis idétlen! Mária nevet, én még ilyen gyerekeket nem pipáltam, verik-tépik egymást, de ha az ember az egyiküknek a fenekére paskol, hát mint az anyatigris, a másik foggal-körömmel védi… Hát furán mutatkozik, mondja Blanka néni, az ikrek közt szokásos véd- és dacszövetség.)

 

Mária

…bonyolult kapcsolat, ez a kettejüké. Szeretve-gyűlölet. Hogy így, éppen együvé születtek: keserves lecke. De nem véletlen. Nem véletlen.

(Villő a konyhában a dagadt szemhéját kamillás főzettel borogatja. A lé becsurog a mellei közé, mintha az egész arca sárga könnyeket sírna.)

 

Villő

…hogy mondhattam? Hogy tehettem? Már-már felszólítás: légy öngyilkos! Hogy süllyedhettem idáig, én, aki vadidegen emberek seggét hintőporoztam, aki még a pislákoló életeket is marasztaltam! Én, a „Lichtgestalt”?! Ennek a súlyosan deprimált, kétségbeesett férfinek, aki mégiscsak valaki… S akinek a hetvenötödik születésnapjára se figyeltek fel… Igaz, senkit sem volt képes fogadni. A kilincsre tették a virágot. De kitüntetés semmi… egy vacak érdemrend… nem jutott eszükbe! Persze, ő is hibás. Ha ez hiba. Hogy nincsenek szervezett körei. Egy lobby, amelyik felterjessze, megszervezze… Nem bírja elviselni, hogy már nincs hatása. Valószínűleg ebbe roppant bele. Pedig mennyivel méltóbb így: visszavonulni. Mint csak azért is, folyton középre táncolni. Bármi áron, hiteket, elveket feladva. Folyton mindenbe belekotyogni, fontoskodni, szerepelni, szerepelni… van rá példa! …Én se csináltam mást. Koldultam az elismerést. Ácsingóztam a szeretetre. Minden, talán nem is őszinte gesztusra kész voltam, csakhogy a vallomást kicsikarjam: „Maga, Villőke, olyan jó, született angyal!” S ezért „Villőke” voltaképpen mindenkinél különb…! S talán abban is vétkes vagyok, bizonyos fokig, ha nem is teljesen, hogy Márióból ez lett. Ez a majdnem-roncs. Talán túlságosan is imponált, hogy egy professzor… engem szemelt ki, éppen engem… a kis Tatár Villőt… talán a hiúság is motivált, amikor beleszerettem… Talán nem is voltam önzetlen, miközben az önzetlenségemet folyamatosan a szemére hánytam, talán nemcsak a magzatjaimat küldtem a csatornába, hanem áldozatot hangoztatva, éppen én csináltam Márióból áldozatot… Legalábbis társszerző vagyok ebben a megnevezhetetlen szerencsétlenségben. A kételkedéssel. A gúnnyal. A szüntelen dicséret-éhséggel. Az érzelmi zsarolással. És mit tudom én, még mivel? Nem apadnak a könnyek, nem apadnak. A lelkifurdalás…szúrják a kavicsok a lelkemet! „Miért nem leszel öngyilkos?” Legalább védekezett volna, rám ordított volna, hogy mars ki… De csak a csend. A némaság. És az a két hályogos szem, a szemüregben mélyen… Ó, ha megnyílna, mindenek ellenére, hogy „Villő, aranyszív, társam a bajban…!”

(Márió rászánja magát: leborotválja a képéről az ötnapos borostát. A villanyborotva egyáltalán nem viszi, a használt Wilkinson penge életlen, a füle mellett a húsba belenyiszál. A pici seb erősen vérzik.)

 

Márió

…vér. De nem ám töviskoszorú ejtette sebek. Hanem az alkalmatlanság, mindenre. Élni, kiégve, hetvenöt évesen. Zárvány az ősrégi kövezetben… Vér.

(Márió – mint a katicabogarat – fölfogja a kövér vércseppet a mutatóujja begyére. Nézegeti.)

 

Márió

…„Miért nem leszel öngyilkos?” …Nem a gyávaság tart vissza, hanem a maradék tiszta ész. Ha ezt megteszem, minden elveszett. Vagy legalábbis csaknem minden, nemcsak itt, hanem ott is… A táblámról a félig megoldott feladványt letörlik, s kezdhetem elölről… Mindennek inkább meg szabad történnie. Akár, hogy valaki más megöljön. Vagy szívem a szolgálatot felmondja. Elgázoljon a villamos. Csak annak nem, hogy önkezemmel… Mit is műveltem magammal? És mi lett mellettem ebből a kedves, csupaszív, szolgálatkész nőből? Mit műveltem, hogy így kipusztult a szeretete, és a hite is, ez a legőrjítőbb, belőlem kreált bizonyítékot arra, hogy Isten nem létezik, hogy a magasabb erő csak rögeszmés agyszülemény… és egészen odáig hajszoltam, hogy képes volt kimondani, „aki komolyan meg akar halni, az meg is hal.” Villő, aki egy csirke nyakát el nem vágná! Villő, aki még a legyet is kitessékeli, semhogy agyonüsse…! Villő, aki csüngött rajtam! Aki a kívánságaimat leste! Villő, aki szinte bűnös rajongásában a soproni viharban Jézushoz hasonlított… aki lecsillapítja még az elemeket is… És most csak sír, sír… karácsony óta. Ömlik a könnye. A szeme gennyes. Résnyire nyílik, gyulladt a szemhéja. Az arca fölpuffadt… Én mindenkit csak tönkreteszek. Talán annak is én voltam az oka, hogy a mama nem szeretett igazán. Az a „ki-ha-én-nem” természet. A gőg. Az apámmal is éreztettem, nem tartom sokra. Máriával is, milyen rondán bántam. Sokszor. Milyen méltánytalanul. Pedig amikor a klinikán megvádoltak a nézeteimért, Mária volt az, aki megvigasztalt: „Mindenkit gyűlölnek, aki nem evilágból való…” Mégis! Elcsaltam a derék férjétől. Mint a kertész kutyája, ne legyen másé a csont! Az volt a gyávaság: a miattam apátlan két gyerek. Én nem vállaltam a felelősséget. Be akartam Máriát törni. Mert túl szép volt, túl okos. És a moziban… már annak is öt-hat éve… amikor ott álltunk, egymáshoz simulva… nem volt bátorságom, hogy köszönjek… És a hiúság, az irdatlan hiúság… hogy egy nő nekem ne szabja meg, mettől meddig… mint a mamám… ne akarjon dominálni… És mindig csak a negatívumait hangsúlyoztam. Örökké neveltem, mindig mindenkit… mennyire szerettem a saját hangomat! És most néma vagyok, partra vetett hal, tátogok… Szegény Villő, mivé lett? Föl akartam „emelni”, s közben hanyatt löktem. Nekem már végem. De mit tehetnék érte?

 

(Március tizenötödikén délelőtt – váratlanul – Angelika, Lóránt és Tímea beállít Máriához. Márkék már reggel átjöttek, nagy a ricsaj. Holnap úgyis dolgom van a minisztériumban, mondja Lóránt, gondoltam, meglepünk! Hoztam sült húst fóliában, mondja Angelika, és ecetes paprikát, anyukám, a kosztra ne legyen gondod! Én is hoztam, mondja Olimpia, majonézes krumplit meg zserbó-süteményt, mert mi tudjuk, a főzőcske nem a mi Máriánk erőssége! Jaj, de örülök, mondja Mária, ilyen is régen volt, hogy nincs létszámhiány… Csak Richárd papa, mondja Tímea, ő szokott ilyenkor elvinni a Múzeumkertbe. És a drága nagyi, teszi hozzá Márk. Ne feledjétek apátokat se, mondja Mária. Egyébként van húsleves is, paradicsomszósz főtt marhával és meggyes pite… Hát meggyógyult Blanka néni? kérdi Angelika. Ezt én készítettem, szakácskönyvből! Mária nevet. A pite egy kicsit lapos. Nahát, anyukám, Márk az anyjának cuppanós puszit ad, ilyet… te, és az ünnepi ebéd…! És ez a derű! Teljesen ki vagy cserélve. Mint aki titokban találkozott valami-valaki nagyon-nagyon széppel-jóval… Áruld el, mi az, ki az?)

 

Mária

…úgy, úgy! „Langyos, langyos, tűz, tűz!” Locsogni róla? Dicsekedni? Hát azt nem szabad.

(Mi a recept, édesmama, kérdi Angelika is, hogy hirtelen így összeszedted magad? Az a recept, hogy erre nincs recept, mondja Mária, pusztán annyi, hogy az a buta darázs megtalálta a kijáratot… Ne csapongj, anyu, Angelika csóválja a fejét, miféle darázs…? A gyógyulásomban mind benne vagytok, egytől-egyig, mondja Mária gyorsan, még a kísérletező orvosok is! És az Atya! Tudtam, kiáltja Olimpia, megbocsátó iróniával, hogy az Atyaisten az ügyből ki nem maradhat!!! Mária tréfásan grimaszt vág, leveszi a fazékról a födőt, a gőz az arcába csap.)

 

Mária

…semmi elbizakodottság. Semmi tespedés, semmi kényelmesség, semmi önelégültség. Ez csak az első lépés volt. Csak egy fontos csatát nyertem meg. De még nem a háborút. „Vigyázz, hogy a világosság benned sötétség ne legyen…”

(Márió az ünnepség televíziós közvetítését nézi. A tévé váltogatva kapcsolja a helyszíneket. Nagy a tömeg, valamennyi politikai rendezvényen. Mindenütt transzparensek és feliratok. Mindenütt fújolnak és éljeneznek. Márió kikapcsolja a tévét.)

 

Márió

…mindenre akad ember. Mindenre össze lehet itt csődíteni, külön-külön, tán még százezres tömeget is. Igazra, hazugra egyaránt. Nem jelent semmit. A csődületben elveszik a szellem szava. Talapzatról nincs mondanivalóm, lépcsőről nem tudnék beszélni… ha egyáltalán hívnának. Ha egyáltalán hívó szót hallhatnék. Mint a Genezáreti-tavon az a bizonyos Péter… abban a bizonyos viharban… szélhintáztatta tákolmány, a bárka, haragos hullámokon, korhadt evezővel. Nem így hánykolódik-e a lelkem? S aki felém jön, járva a vízen, uralva azt, mégsem ismerem fel…? Nem merem felismerni? Kiáltozom, rémüldözöm, összetévesztem… De ha Róla azt hisszük, kísértet, mi ment meg attól, hogy a Kísértőt higgyük aztán Jézus Krisztusnak? A Hasonló Dolgok Nagymestere, talán ő űzi velem is ezt a szörnyű tréfát? Hogy maradjak veszteg… aztán merüljek el… És amikor a Valódi hív, szűkölök, vonítok, félek, mert nem bízom eléggé… „Bátorság, én vagyok, ne féljetek!” Mert miközben tágítottam az eszemet, elsatnyult szívem. Csak az agyammal tudtam, és a szív hideg maradt. Főhelyre kívántam telepedni… „Aki fölmagasztalja magát, megalázzák; aki pedig megalázza magát, azt fölmagasztalják.” Talán öncsalás volt az egész életem. És szegény Villőt is zsákutcába csaltam. Az elvárásaimmal. A követeléseimmel. A nem rászabott normákkal. És most nincs bocsánat. Nincs bocsánat.

(Villő figyeli a centrifugáló mosógépet; ahogy a centrifuga a nedvességet az utolsó cseppig kifacsarja.)

 

Villő

…alig van mit mosni. Se ing, se zokni, se gatya… Csak a pizsamák… Ha még egyszer moshatnék rá, ha még egyszer enne, kedvteléssel…! Bár újra strabancolna a városban, bár újra magához engedné a népeket, csak hallhatnám ezt a böcögő nevetést…! Mit csináljak? Hova forduljak? Ha külső személyt beavatok, talán tényleg öngyilkos lesz… ha publikussá válik a kudarca… Márió, Márió! Szeretlek. Mégiscsak szeretlek. De ez neked már nem jelent semmit.

 

(Húsvétvasárnap reggelén Mária megissza a feketéjét. Szürcsöli, az aromát élvezi. Odakünn csapkodó eső, orkánszerű léglökések.)

 

Mária

…a fűtés szégyenszemre jólesik. Még nem múltak el a böjti szelek. De az eső is szép. Ahogy a szemetet áztatja, mosdatja a kövezetet. Mindegy, milyen az idő. Hogy süt-e a nap, kívül is, már az is majdnem mindegy: Ott ül a Fehér-ruhába-öltözött a sír szájánál. „Ne féljetek, feltámadott.”

(Villő hazatér a miséről, a vizet az ernyőről leveri. Hallgatózik; Márió szobájában teljes a csend. Lekuporodik a fotelba, folytatja a sírást, ahol reggel abbahagyta, hangtalanul.)

 

Villő

…könyörgök az Istennek, bocsánatért. Orgonaszó. Kézfogások; „engesztelődjünk, testvéreim…” Nekem ez kell. Nekem ez kell. Az akol-meleg. Idegen tollakkal akartam ékeskedni. Irigy voltam arra, amit meg nem érthettem. Igen. Irigység, hogy amit Márió tud, azt én nem vagyok képes tudni. És káröröm. Igen. Káröröm, hogy lám, nem sikerült neki… belebukott. Pedig hát hányszor hallottam a szót: „Senki följebb ne bölcselkedjék… senki se becsülje magát kelleténél többre, hanem gondolkodjék magáról mindenki józanul, az Istentől neki juttatott hit mértéke szerint. Aki a prófétálást kapta, prófétáljon… aki alamizsnát oszt, tegye egyszerűségben… aki irgalmasságot gyakorol, tegye derűsen…” Hol vagyok én ettől, Jóistenem? Miért akartam Márióval versenyezni? Nekem a szolgálat jutott, ki akartam bújni alóla, vagy legalábbis busásan meg akartam fizettetni a szolgálatot. Mint egy ravasz cseléd. Pedig „aki föl nem veszi a keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám…” Ezt is hányszor hallottam. Szajkóztam is. „Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti az életét, megtalálja azt…” Ebből csak a kereszt érthető. Hogy az letehetetlen. De elveszíteni az életemet… ez nehéz… homályos… nekem még embertelenül nehéz… és nem is akármiért veszíteni el: a kulcsszó az „érettem”. Talán a szeretet… az út… a szeretet. Ami „mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél… mindent elvisel.” Istenem, szólíts magadhoz, ha Máriónak már teher vagyok… vedd a sanyarú kis életemet… csak ő még egyszer talpra álljon!

(Márió a csukott ablak keskeny peremére támaszkodik, az ítéletidőt bámulja. Émelyeg a gyomra. Zúg a feje. A szíve görcsöl.)

 

Márió

…felhő, felhő, felhő mindenütt. Vastag felhő. Akárcsak bennem. De nem vatta, hanem üveggyapot. Tapad és szúr. Tapad és szúr. Az a fényes felhő, Jézus körül, a Tábor-hegyen… Nem az enyém. Nem az enyém. Az Ő szentséges színeváltozása, a ragyogás! Én feketéből feketébe váltok. S nem szilárd csúcson, hanem süppedékes völgyben. Ó, ha megnyilatkoznál! Mint a tanítványoknak, ott, egykoron. Az Atyaisten által. „Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik!” Arcra borulnék én is, de meg nem ijednék, elveszíteni magamat örökre… „Keljetek fel, ne féljetek!” Ha a hónom alá nyúlnál, a tetszhalálból keltve, „kelj fel és járj”, újra… Ha magaddal vinnél a feltámadásba!

(A szívgörcs hirtelen fölerősödik. Márió fullad, a verejték elönti. Szédül, mintha hátrabukfencben forgatná valaki, folyton lejjebb és lejjebb, feneketlen kútba.)

 

Márió

…mi ez? Hát itt van. Itt a halál. Ez az. Ezt akartam. Ezt akartam?! Nem most. Még nem. Istenem, kegyelem! Mégsem…

(Márió a térdére esik, megragadja a széket.)

 

Márió

…Istenem. Félkész állapot. Megfutamodás. Idő előtt hívtam a halált. És nem az Isten, hanem az ördög hallgatta meg.

(Villő, kiáltja-nyöszörgi Márió, segítség…! Villő befut a szobába, emelné Máriót, de nem bírja el a testet. Mellékuporodik, átöleli, támogatja. Mentők…! Márió sírni kezd. Mintha fölszakadna valami a mélyben, hangos, kétségbeesett, bőgő sírás ez: Nem akarok… Nem akarok így meghalni! …Nem így akarok… Villő, segíts! Villő magához szorítja, az arcába lehel. Szeretlek, mondja, mintha bevésné Márió tudatába a szavakat. Szeretlek, bocsáss meg… Te bocsáss meg, sírja Márió, s mint a gyerek, öklével a könnyeket elmaszatolja. Odakünn mennydörög, reped az ég.)

 

Villő

…még sose láttam férfit sírni. Istenem-Uram…! Ha nincs itt az óra, múljék el ez a keserű pohár… még sose láttam férfit sírni. Könyörülj rajtunk…

(A fájdalom lassan-lassan enged. Mintha szívó-tapadó korongok válnának le a testi-lelki szervezetről, mintha nyákos-nyúlós sűrű pép oldódna hirtelen kiköphetővé, olyan Márió könnyebbedése. Nem kell mentő, ez nem infarktus! Kapaszkodik Villőbe, a szőnyegen mindketten felülnek. Odakünn a villámlás közeli.)

 

Márió

…a felhő foszlik, valami átdereng. Valami csikorog, aztán átfordul. „…ha tested egészen világos, és nincs benne semmi sötét, olyan világos lesz az egész, mintha a villám fénye világítaná meg…” Köszönöm.

 

(Pünkösd hétfőn reggel kilenckor Mária friss vízbe teszi a kék liliomot. A fátyolzöldet a vázában elrendezi. Ablakot nyit. Hívja a térről a távoli hársfák illatát. Mélyeket lélegzik; van már ereje a sugaraknak.)

 

Mária

…most tudom csak, amikor teli van, milyen üres volt a lelkem.

(Márió átfogja Villő vállát, gyere, aranyszív, járjunk egyet, jót tesz a fránya izületnek, süt a nap, a munka megvár, inkább mesélj, mi finomat eszünk ebédre?)

 

Márió

…„Hol a bölcs? Hol az írástudó? Hol a világnak tudósa?” Aki maradéktalanul meg akarja valósítani Isten országát, itt, az anyagiban az anyagtalant, nagyot téved. De aki egyáltalán nem törekszik erre, az közönséges bűnpártoló.

(Csakhogy visszajöttél közénk, visszajöttél hozzám, nem tudok betelni, ez a csoda! Villő fordul-perdül, csinosan felöltözik.)

 

Villő

…fájdogál a térdem. De nem győzök naponta hálát adni. Minden szentek egységének. Szűzanyának, Terézkének…Márióért. Hordom a virágot. Hit, szeretet, remény… nem falvédőszöveg.

(Villő a magas küszöb előtt félénken megtorpan. Csak lassan, óvatosan, aranyszív! Márió hátranyújtja érte a kezét.)

 

Márió

…aki most rögtön, mohón, mindent tudni akar, alighanem Lucifer zsákmánya lesz. De aki tudni sem akar semmiről, az az arimáni ember. A tanulás ideje ez; s még nem a végső megtudásé. „Még sok mondanivalóm volna, nem vagytok rá azonban elég erősek.”

 

 

 

 

(Szeptember huszonkilencedikén Angelika váratlanul betoppan Máriához. Ne haragudj, anyu, három napig tűrj meg, úgyis csak este jövök haza! A plusz fekhelyet felszámoltam, mondja Mária, mióta Tímea nem alszik itt többé, az ikreknek, ha néha-néha, ott a laticel, azon aztán hancúrozhatnak… De te, kicsi lányom, elférsz mellettem, az ágy kétszemélyes… Hacsak nem idegesít a közellétem… Kitűnő, mondja Angelika és csókot nyom Mária bal orcájára, emlékszel, annak idején mennyit versenyeztünk Márkkal, hogy melyikünk bújhat melléd éjszakára?)

 

Mária

…ó, az a meleg testecske. Az a talpacska. A lepke-puszi a szempillával. Az eszkimó-puszi az orrunkkal. Az az édes kislány. Az a drága fiúcska. Hova lett, hová lettek…?

(Örülök neked, mondja Mária, de mi szél hozott, csak nincs valami baj? Anyukám, miért gondolsz rögtön valami bajra?! Mert ha minden rendben van, nem szoktál előkerülni. Nem szoktatok. Ez nem szemrehányás, pusztán ténymegállapítás. Mária viszonozza a csókot, az ópium nehéz illata megcsapja. Ez a parfüm nem a te egyéniséged… és ez a rikító rúzs… és ez az újdonsült szőkeség…! Hiába, Angelika nevet, téged aztán nem lehet becsapni. Anyukám, olyan boldog vagyok! Belecsöppentem egy nagy szerelembe. Vénségemre, anyukám.)

 

Mária

…az én kicsi lányom. Az én kicsi bubám. És már túl a negyvenötön. Két mély árok a szája körül. A tokája egy parányit megereszkedett. A feneke elszélesedett. Szegény, szegény kicsikém… Még csak ez hiányzott! Egy „nagy” szerelem!

(Te vagy az egyetlen, aki ezt megérted, te is ennyi voltál kábé, amikor találkoztál Richárd papával! Csakhogy akkor már nekem nem volt férjem, mondja Mária, aggódom!)

 

Mária

…egészen más szituáció volt az. Már utána a nagy szerelemnek.

(Te mindig aggódsz, anyukám… Ne felejtsd, én Lórántba sose voltam olyan igazándiból szerelmes! Ezt most hallom először, mondja Mária, az esküvőd előtt épp az ellenkezőjét bizonygattad… Hát persze, mert el akartam menni… irritált, hogy Richárd nyal-fal téged, gazsulál, az én életemben pedig sehol egy komoly udvarló, ráadásul te szanaszét röpködhetsz a világban, én meg szobrozok egy irodában, a Malév-plakát alatt, amin megtévesztésig a te képed mosolyog, ahogy fölibe hajolsz vadidegen kölköknek a gépen…)

 

Mária

…régebben ezt úgy neveztem volna: irigység. Pedig az elhagyatottság. A sikertelenség. Szegény kicsikém. Hogy fájhatott neki! És én ebből semmit, de semmit nem vettem észre.

(Ne haragudj, anyu, nem ezt akartam… Angelika megint megcsókolja Mária arcát, most a jobb oldalon. Csak úgy kicsúszott a számon. Hiszen te csaknem mindent megtettél, amit egy anya tehet.)

 

Mária

…csaknem mindent.

(És Tímeánál szuper-fölülmúltad magadat… Még akkor is, ha mára… lóg az iskolából, csavarog, nem érdekli már a cserkészet sem, csak a fiúk, csak a fiúk… Lórántot leszázalékolták, nekem is egyre kevesebb szervezett utat adnak, a privát vállalkozás után csak az adósság, meg a kudarc… Angelika cigarettára gyújt, remegnek az ujjai. És akkor ajándékképpen megkapom az élettől, hogy végre jön valaki… Ide akarod hozni, hozzám? Itt akartok találkozgatni? kérdi Mária ijedten. Kutya kötelességed lenne, hiszen az anyám vagy! Angelika megemeli a hangját, és te is így csináltad, még szegény apa idejében, amikor berobbant Márió… neked is falazott a nagyi, épp eleget! De szerencsére, Tamásnak Pesten is van egy kéglije… falból kell hogy nálad aludjak, ha Lóránt véletlenül telefonálna, azt hazudtam: tanfolyam… Számíthatsz rám, mondja Mária, csak féltelek, ne lovald bele magad… És azt is akarja, hadarja Angelika, hogy elváljak, csak az a probléma, tudnék-e még szülni… mert ez a vágya… Mindössze harmincnyolc éves, anyukám, és nem az, hogy Adonisz, de mindenről lehet vele beszélni, és érdekli, velem mi van, nem úgy mint Lórántot, aki teljesen magába zuhant.)

 

Mária

…elválni. Nem tudja, mit jelent. Talán nem is akkor, promt. Hanem később. Az emlékek. A lelkifurdalás. A megzavart gyerek. A csalódás. Hogy minden izgalmas-újból egyszer unalmas-régi lesz. Ha csak úgy nem jár, mint én Márióval. Halálig nem gyógyuló sebek.

(Ne kapkodd el, kicsi lányom, mondja Mária, légy okosabb, mint én voltam… Csinálok neked granadér-marsot… gránátos kocka… a nagyinál úgy szeretted! Angelika nagyra nyitja a szemét. Te és a főzőcske! Nem ördöngösség, mondja Mária, Olimpiától kaptam egy szakácskönyvet, az ikreknek is abból kotyvasztottam egész nyáron… muszáj, a Kisrablót ma már nem lehet megfizetni. Blanka néni sincs, leesett a lábáról… kicsi lányom, nem könnyű, nem könnyű… Ugyan, anyukám, egészséges vagy, mint a makk, azt a nyavalyát is, hál’ istennek, nyom nélkül kiheverted, jobban nézel ki, mint valaha… ha nálunk bármi történik, bízom az energiádban, édesmama!)

 

Mária

…nem szabad magamról fecsegnem. Ennyit sem szabad. Nem szabad elsírni, mennyire hiányzik Tímea. Mea. Az, aki volt. Egyetlen egyszer se jött le Világosra. Márknak se szabad elmondanom, hogy Dalma és Zelma nem élvezet. Torokszorító kötelesség velük a nyarat kibírni. Szeretni őket, amikor ők tüntetően nem szeretnek. Különösen Zelma. Elbotlottam egy vakondtúrásban, csúnyán megütöttem a könyököm, jót röhögött. Ha mesélek, hát az hülyeség. Ha kártyázunk, csak ő győzhet, mert különben rám borítja a lapot. Mintha csak etető-fürdető-szórakoztató szerkezet, robot lennék. Nem tudok hatni rájuk. Nem tudok. S ugyanakkor annyira sajnálom őket. A természetükért. A ridegségükért. És kutatom: hátha én vagyok, valamivel, valahogy az oka…!

(Mert mi is itt vagyunk ám, folytatja Angelika, nemcsak Márk, meg az a két elfuserált kölök… sajnállak és csodállak, hogy kibírod velük, anyukám! Ők is az én unokáim, és még kinőhetik, mondja Mária. Hát csak reménykedj, Angelika megint csókot ad. Tímea legalább különleges egyéniség, és egyre szebb… ha nincs rajta a bolondóra, a maga módján ragaszkodó. Most is üdvözöl, melegen!)

 

Mária

…a maga módján. A maga módján mindenki. A másik módján azonban senki se képes szeretni. Én sem. De majd’ belegebedek, úgy igyekszem.

(Márió kimegy a konyhába egy pohár szódavízért. Villő ott ül a konyhaszéken, előtte az asztalon paprika, paradicsom, és a vágódeszka. A kezében kés. Alszik. A feje himbálózik, a tarkója a fatámlának neki-nekiütődik. A száj a résnyire nyitva, a szemhéja meg-megrebben. Márió fölébe hajol.)

 

Márió

…milyen megható ez az alvó öreg arcocska. Ez a kedves száj… Milyen bájosan csücsörített, amikor először felkeresett. Csaknem húsz éve… akkor még praktizáltam… ropogós, fehér, kikeményített köpenyben… és rajta valami fekete, ide-oda hullámzó ruhaféle, merész dekoltázzsal… „Doktor Mérő Márió professzor úrhoz van szerencsém?” Volt benne valami elementárisan őszinte… megható… gyermeki… ahogy, mintha nem is páciens volna, hanem bizalmas régi ismerős, hozzáért, hozzá mert érni a tenyeremhez, „én most leteszem az ön kezébe a sorsomat, nincs senkim a világon”, és közben olyan csinos volt, gusztusos. Istenem, a szája… a meggymag szájacska. És most ez a behúzódó kis gödör… körös-körül a ráncok… mint a sugarak… a két aranyos gribelli, hogy meglappadt… Szegénykém. Mennyire lehet így is szeretni! Talán túlságosan is elhasználódott hatvanhárom éves korára… Mária volt éppen ennyi… körülbelül ennyi… hét évvel ezelőtt a Filmmúzeumban… és mégis abból az arcból akkor még nem költözött ki a fiatalság teljesen… abban még volt valami élet… simaság, csillogás… „Az a szempár másnak ragyog, én meg a bolondja vagyok, halálig…” Ó, ezek az ócska, ragadós műdalok! Amikor egyszer az öregség szóba került, Mária azt mondta, vannak rózsa-nők, akik csak bimbóban mutatnak, a szegfű-nő később teljesedik ki, de ő kardvirág-féle: ahogy elhervad egy-egy alsó virág, mindig újat bont felette. Fantasztikusan eredeti dolgai voltak Máriának.

(Villő Márió lélegzetére megébred. Kiejti a kést a markából, Márió felveszi, megsimítja Villő izzadt homlokát. Aranyszív, mondja, ráér ez a vacak lecsó, miért nem dőlsz le egy kicsikét? Még álmodtam is, mondja Villő, mintha kiscicák ültek volna az ölemben… a hasamat bökdösték a buksijukkal… annyira édes érzés… Villő babrál a combján. Puha, meleg cicák… talán mert a Boldog Margitot olyan habzsolva olvastam… abban is szerepelt egy ilyen álom, mielőtt Margit a szentségre elszánja magát. Márió elfordul. A pohár vizet megissza. Majd Villő mögé lép, a vállait meglapogatja: Tudod mit, mondja lágyan, hát hozd azt a büdös macskát, ha már vágyol rá, annyira…)

 

Villő

…beleegyezett! Amikor pedig utálja a macskákat! Sőt, ő maga ajánlotta fel…! Istenem, mennyire szeret engem ez az ember!

(Villő elpityeredik, nem hiszek a fülemnek, köszönöm! Befut a fürdőszobába, kitörli a szeme csücskét. A tükörbe szórakozott rutinnal tekint, az orra tövét megnyomkodja.)

 

Villő

…„himbe csúf, himbe csúf”, ahogy Rózsa Sándor mondta. Abban a régi tévé-sorozatban. A szám, mint a tyúk segge. Körberovátkált. A szemhéjam, mint a teknőcé. Nem is tudom, van-e még rajtam valami szeretni való. Egy férfi sose lehet ilyen ronda, legfeljebb szánandó. Azzal a pár szál lebegő hajával. És a bőr, elszíneződve, lilás fehérre… De hát mi egymásba sosem a csomagolást szerettük. És végül összecsiszolódtunk, hála néked, Szűzanyám!

(Márió kitárja a dolgozószoba ablakát. Ökörnyál úszik a levegőben. A nap, mielőtt lebukna a szemközti ház mögött, még egy utolsó fénynyalábot beküld. Márió alátartja az arcát. Hosszan álldogál, amíg a fény el nem tűnik.)

 

Márió

…mindent az Istenségnek ajánlani. Minden nagy eredményét a munkánknak. De ez csak az első lépcsőfok: kívülről-befelé, lentről-fölnyújtani. Ami ennél több: bármi kicsit cselekedni, de azt Ott, de azt Benne. Olyan fontos-e, amit mind ez ideig olyan fontosnak hittem?

 

(Angelika november közepén jelzi, az egész családot meghívja Szegedre, Mária születésnapját megülni. És karácsonyra is maradtok, anyukám, akár újévig is… Az összes gyereknek iskolai szünet, a bátyusnak is, Lóránt amúgy is otthon dekkol, legalább nem lesz egyedül, amíg én a csoportommal Bécsben leszek, a két ünnep közt, plusz szilveszter, ugye, érted, anyukám? És Olimpia? kérdezi Mária, a telefonvonal recseg, el-elnyel szótagokat, a kozmetikusnak az a csúcsforgalom! Ó, mondja Angelika, neki a bőre alatt is pénz van, legföljebb hamarabb följön, senki se fogja reklamálni! Sok jó ember kis helyen is elfér, anyukám! Pláne sok rossz ember, mondja Mária, némi fanyar humorral. Jaj, anya, ne légy ünneprontó…!)

 

Mária

…nem tudom visszatartani, Angelika föl fogja borítani az aránylag kényelmes házasságát. Faképnél fogja hagyni azt a szerencsétlen Lórántot. Aztán őt fogja az a fiatal férfi ejteni. És Tímea csak hányódhat. Hiába próbálnám lebeszélni. Én sem hallgattam az anyámra. „Az én életem, ne szólj bele!” Anya sírt. „Marikám, mint a kutya, ha kilencet kölykedzik, meg fogod bánni…!” Egy szavam se lehet. Egy szavam se. És az ünnepek talán jól sikerülnek, majdnem együtt a család… Ennyi embert egy hétig etetni, anyagilag hozzájárulok, ez természetes! És az ajándékok, még ha jelképesek is… mindennek csillagászati ára van… „Ne fáradj, anyu, szülinap, karácsony, húsvét, inkább készpénz, a körítés maradhat!” Ha Richárd élne, nem volna gond. Az ő ügyességével. Már rég önálló ügyvédi iroda… mint jogtanácsos, ezek közt a surmók közt aratna… Csak tudnám, honnan kerültek elő, mint a gomba, szaporodnak, jönnek a fű alól, tízmilliókkal, százmilliókkal… mibül, hölgyeim-uraim, mibül? Ugyanakkor huszonháromezer-hatszáz a nyugdíjam, az átlaghoz viszonyítva nem is kevés, de minden egyéb tartalékom elapadt, talán nem kellett volna Richárd után a gyerekeknek rögtön mindent szétosztani… És Balatonvilágos is zabálja a pénzt… Karácsony előtt ablakpucolás, muszáj… Ezek a magas, régi ablakok… ingólábú létra… Eltörött a porszívó csöve, nincs Richárd, aki megreparálja, sose hittem volna, hogy fillérre be kell osztanom, öregségemre… és hogy nehéz fizikai munkára kényszerülök. Voltaképpen megkérhetném Márkot. Vagy Olimpiát. Esetleg Angelikát, két randevú közt, legalább az ajtó- és ablakfélfákat mossák le, az én hibám, hogy nem áll kérésre a szám… ha maguktól nem jut az eszükbe. És Olimpia már arra is célzott, hogy minek egy ilyen hodályt egyedül fenntartani, három szobát, hogy csak lézengjek benne… Meg fogok mindent oldani, egyedül. Fordítást is vállalhatok, elvégre valaha ebből éltem. Csak utána kell egy kicsit járni. Hiszen még csak hetvenegy leszek. És nem szédülök, nincs magas vérnyomásom, egészséges vagyok, azt az iszonyatot kinőttem, ez a fő, ez a fő… Csak a bizonytalanság-érzet… azt nem szabad hagyni. Hogy eluralkodjon. Abból születik a szorongás. Még csírájában elkapni. Nem elfojtani, hanem szétoszlatni. Nagy különbség, ezt már megtanultam. A gyors fáradás még nem szervi baj, mély lélegzés, nem rohanni, nem hajt a tatár… Nincs nagyobb kincs, ilyen korban, mint az egészség… A ráncok nem fájnak, Blanka néni mondogatta. Pedig, legyünk objektívek, a ráncok is, a szemölcs is, nagyon tudnak fájni… A hiúságot végleg le kéne hagyni. S minél kevesebbet a tükörbe nézni. Az a két vízszintes vonal az ajkaim helyén… hacsak nem tartom dudorítva, ha mások is látják.

(Márió a Rákóczi úton ütközik a tömeggel. Hol a vállát taszítják meg oldalvást, hol hátulról böknek egy sporttáskával a térdébe. Egy fiatalember az égő cigarettacsikket a cipője orrára dobja. Kösz! mondja Márió. Szívesen, máskor is, tata, mondja a fiú.)

 

Márió

…azelőtt már ugrottam volna. „Tata!” Nyugi, csak viccre venni! Durvábban is visszaszólhatott volna. „Vén faszi”, ma ez a divat… Önuralom, türelem. Csak ne kéne emberek közé járni. Nemhogy tömegbe, társaságba, de még az „előadás” is…! Néha úgy érzem, csak tépem a számat. Ez nem emberundor, csak csömör. És ha venni akarok Villőnek valamit, ki kell ezt a tumultust bírni. Arra nincs módom, hogy egy belvárosi szalonban ülve, a párnázott kanapén várjam, hogy a tulaj a legszebb ékszereket személyesen megmutogassa… Nem mintha erre vágynék. Hogy így legyek valaki. Csak ez a préselődés, ez a zsibvásár! Nettó cirka nyolcezer… két hónapig babráltam a szöveggel. Bruttó tizenháromezer forint! Két havi bérem… Szégyen. Ha pénzért írnék, már nem írnék régen. Inkább zsákot hordani, persze, a hetvenhatodikban, röhej, kamaszképzelgés… Sose bírtam cipelni, de most a nagyobb súlyokat, ünnep előtt, muszáj. Villőnek tilos öt kilónál többet. Áldás, hogy így egyben van legalább az én szervezetem, hogy újra pezseg bennem az élet, lám, az apró dolgokra is érzékenyen… Valami szép ajándék. Meglepetés. Egyszer kinéztem egy gyűrűt a bizományiban, Máriának. Fehérarany, smaragddal. Olyan jól illett volna, a hosszú, vékony ujjára! Meg is tudtam volna venni. De az a nyomorult gátlás…! Hogy én, nőnek…! Mintha önmagam, az ön-értékem nem volna elég. Mintha ezzel akarnám őt lekenyerezni. Mintegy ellenszolgáltatással. De nagy kár, de nagy marha voltam! Villő rövidebb ujjaihoz az ezüst pászol, rubin-szívvel. Hogy fog örülni szegénykém, kipirul az arcocskája, talán túlságosan spórolós is, de hát a kettőnk nyugdíjából a havi kiadásokra is alig futja… Vissza kéne szokni a Marlboróról valami hazai márkára. Vagy teljesen lemondani a füstölésről. És agyő, taxizás! Micsoda naivitás volt, hogy majd az új rendszer… Acsarkodás, szított gyűlöletek, dilettáns jóakaratok, hebrencs idealisták és megrögzött anyagelvűek, a nemzettudattal hetvenkedők és a magyarságuk megtagadói… ebben én nem vagyok partner. Talán az a baj, hogy a Kádár-rezsim mégsem volt elég rossz; mégsem volt elég rossz ahhoz, hogy a szenvedés létrehozza – mint a kagylóban az igazgyöngyöt – a valóban minőségi újat… Mi csak leképezni tudjuk a másét, de megképezni nem tudjuk a magunkét. Kopírozzuk a kapitalizmust, rákopírozzuk a felületesen kiradírozott ál-szocializmusra; de hol itt a tiszta lap, a Teremtés titkos vízjelével, amit a mi feladatunk lenne látható rajzolattá tenni? Írni erről: szükséges. De közölni az írást: mintha egyelőre nem volna érdemes. Pulpitusról hirdetni pedig nem szabad.

(Villő az előszobában a macskákat eteti. Tejet önt a csirkebőrre. A nagyobbik macska fehér nőstény. A kisebbik fekete kandúr. A tejet föllefetyelik, a bőrt körbeszaglásszák és otthagyják.)

 

Villő

…hajaj, Trisztán és Izolda… nem leszünk így jóban! Mindent meg kell manapság enni, nem válogatunk! „A macskák Whiskast vennének”, de anyucinak külön pénzt erre senki sem ad… Papizzátok meg, picinyeim, mert holnap talán már ez se lesz… és ne hugyozzatok a papírkosár mellé, mert a gazdi kiteszi a szűrötöket, nincs kecmec…

 

(1993. január tizenharmadikán Mária villamossal megy ki a temetőbe. Ilonka mama sírjára fenyőcsokrot, Richárd urnafülkéjének kampójára piros fagyöngyöt tesz. Nincs hideg; olvad.)

 

Mária

…tizenöt éve múlt. A dédunokáit nem érte meg. Valószínűleg én sem érem meg. S talán még hamarébb elmegyek, mint anyuka. Néha kifejezetten vágyom. S ez sokkal kellemesebb, mint az a tébolyító halálfélelem. Természetesebb. Mintha már tudnám, hova. Csak még a hogyan… nem a halál többé, hanem a meghalás… Jó Ábel kínjai… anyukám, ebben segíts… hogy legalább úgy, mint te… vagy mint Richárd… immár hét esztendeje… de csak akkor, ha már kész vagyok… Átmenni világos tudattal, ezért fohászkodom. Ábel a szöllősi temetőben. Azaz dehogy is ott. Dehogyis ott.

(Mária sétál kifelé a temetőből. Feltámad a szél, borzolja a pocsolyákat. Mária a lapos sarkú csizmában óvatosan lépked.)

 

Mária

…Márió még él. Néha egy-két írását elcsípem. Keveset publikál, de jelen van. A rádió bemondaná, ha… Csak még egyetlen-egyszer találkoznánk! Egy órácskára. Talán lehetne még itt tisztázni. S nem átvinni. Ennél semmit sem kívánok jobban. Rettenetes látni, ahogy az egymást egykor szerető emberek marakodnak. Nekem szidja egyik a másikat. Lóránt Angelikát: hogy pre-klimaxos, nem törődik semmivel, állandóan fel van ajzva, ide-oda lófrál… Olimpia Márkra panaszkodott, hogy semmi mellékese nincs, csak a drága passziója, teli a szoba lakkal, lenolajos-üvegekkel, a záptojás szagával, ha pedig pasztell, hát sok a zsíros kréta, a szőnyegbe taposva, egy fillért se hoz a konyhára, csak visz, és Márk az ikrekkel se foglalkozik eleget, többet ül az iskolai szakkörben, mint otthon… Kérdeztem Márkot, „igaz ez, így igaz, fiam?” Rábólintott, „szóról-szóra, anyukám, de hát nemigen van közös témánk…” „Akkor se volt, amikor elvetted, mégis bolondultál érte!” „Hogy olyan más, az vonzott, most meg éppen ez idegesít, ezt neked értened kell, édesanyám!” Persze, persze, mindent értek. De ez nem változtat azon, hogy szomorú. „Sehr traurig”, ahogy Richárd mondaná. Tímea is, hacsak tehette, ellógott, egyszer sem maradtunk kettesben. Az ikrek viszont fölfordították az egész lakást. Jártam utánuk, fölkapartam a rágógumit a padlóról, töröltem a bútorokról a vajas ujjnyomokat, mintha a rendetlenségükért én volnék a felelős…Karácsonyeste is csak azt lestem, ki-kit kerülget, kinek-mi nem tetszik, ki-miért húzza fel az orrát…? A gyomrom szorult, és a lényeg végképp elsikkadt… Mintha elvesztegettem volna ezt a karácsonyt… éppen a „családi körrel…” Ennél még az a négy év előtti magányos karácsony is tartalmasabb volt. Pedig milyen rosszul voltam, akkor még… Le se vettem a szemem a képernyőről… ahogy azt a rohadt Ceauşescut megbuktatták… aztán az a furcsa, mégis, mindenek ellenére rámtörő részvét… amikor az Elena fején a kendő hátracsúszott… és mint a kutyákat… Most szinte hiába múlik az idő, pedig valami még hátra van… Blanka néni végleg lebénult, az a csavargó férje elme-szociális otthonba csukatja, hirtelen agyérelmeszesedés, engem is alig ismer meg szegény… Sehr traurig, Sehr traurig minden, és valami még hátra van.

(Márió megbotlik a macskatálban. A kotyvalék kiborul. A fene… Trisztán közel sompolyog Márióhoz, vadul rányávog. Márió rúgásra emeli a lábát, de aztán mégsem. Villőkém, kiáltja, regulázd meg az állataidat!)

 

Márió

…egy macskáról volt szó. „De hát párosan szép az élet, Trisztán és Izolda!” Ez annyira Villőre vall! Már csak a kutya hiányzik, kvázi Mark király! Föl lehet ezt fogni humorosan. Csak hát tényleg büdösek. Izolda speciel az én forgószékemre szokott. Van ebben valami abszurd: hazajövök, és egy kövér, fehér macska ül az íróasztalomnál. Akkor se óhajt kimenni, ha egy-két látogató betoppan. Szemrehányóan a sarokba húzódik, hunyorog, és mintha hallgatózna. Mintha ellenőrizne. Pedig hát nincs miért. Igazán nincs miért. Azok a labilis lányszemélyek… valahogy észrevettem, és hála Istennek, hogy észrevettem, hogy miközben „gyóntatom” őket – pfuj, ez is milyen álságos dolog! – egyre több szexuális részletre vagyok kíváncsi. Faggatózom. És mintha csámcsognék. Mintha élvezkednék, valamiféle pótszeren…Volt igazsága Villőnek, még évekkel ezelőtt. Nem véletlen, hogy csupa fiatal… S nem csak azért, mert ők még fogékonyak… Nem nagyon törtem magamat, hogy a loncsos öregasszonyokat idevonzzam, vagy hogy az életük delén, erejük teljében lévő férfiakat valamelyest egyenrangúként, társ-gondolkodóként kezeljem… Persze, ez nem jelenti azt, hogy a fiatalságtól teljesen el kell zárkóznom… Csak vigyázni… nagyon éberen… hogy nem pusztán a termést zabálom-e le éppen, amikor azt hiszem, hogy a lehető leghasznosabb gyomolást végzem…

(Villő felakasztja Márió kabátját a fogasra, a begyűrődött kabátujjat kihúzkodja, a vállakat eligazítja. Izolda viselős, mondja, lesz gond a kiscicákkal… Én is itt vagyok, mondja Márió évődve, nem csak ezek a dögök! Befejeztem a pulóveredet, mondja Villő, sötétkék angóra, diszkréten szürke csíkokkal, szülinapra!)

 

Villő

…hála az egeknek, hogy azt a komikus pingvines szvettert lekönyörögtem róla… hála az egeknek, hogy a nagymama megtanított kötni! Ha nem is pászent, de azért elegáns, és védi a vesét… Ha már nekem nincs módomban az ő gáláns ajándékát hasonlóval viszonozni… annyit nem tudok a kosztpénzből lecsípni! Az a kis betét pedig végszükségre… Gyűrű, talán fehérarany, és két, talán rubinszív, egybeforrasztva, mi ez, ha nem jelkép? Nagyon jól illik Rezső karikagyűrűje mellé. Szinte kiegészítő. És megálltam, nem böffent fel belőlem, hogy a jegygyűrűnek még jobban örülnék, lett légyen akár rézből… Ezt én már nem kapom meg a sorstól. És csak kiröhögtetném magunkat az anyakönyvvezetőnél, két koporsótöltelék! Az oltár előtt pláne… ez már nem jár… ez már nem jár…

 

(Június harmadikán Balatonvilágoson Mária harminckét fokos melegre ébred. Hálóingben szalad ki a teraszra. Szellő se rebben. Az egész kertet betölti a friss-nyári gyönyörűség.)

 

Mária

…június elején, ez a makulátlan, szépséges idő! Váratlan ajándék. Minden növekedésben, semmi sincs leperzselődve… és még egy felhőpamacs sem… ez még a serdülő nyár… Milyen boldog vagyok. Istenem, milyen boldog! Egyedül nyírtam le a füvet, össze is gereblyéztem, a virágágyást kiritkítottam. Megbirkóztam, hetvenkettedik éves létemre! Fenn tudom tartani. Nem szorulok senkire. Se családi szívességre, se bérmunkára. Úgyse akar itt a tó mellett senki se dolgozni. Cserbenhagynak, átejtenek, berúgnak… És nem is telik. Legyünk objektívek. Nem telik. Szegény Blanka nénire se telne már. Aki nálam évekkel fiatalabb és fekszik, mint egy darab fa. Én pedig egészséges vagyok. Valami őserő, Márió mondogatta mindig, te sose fogsz megöregedni, Máriám, ellenállsz a hervadásnak… mindig új szirmokat bontok, a szárazakat egyszerűen ledobom, nem emlékszem, ezt ő mondta, vagy én találtam ki… A metróban is, szombaton, madarat lehetett volna fogatni velem, „kérem a jegyet, asszonyom, méghogy elmúlt hetven, szíveskedjék a személyit…” Aranyos, aranyos fickó! És drága jó Richárd, ha láttál volna tegnap, ahogy a kiskapát forgattam… és miért ne látnál? Hányszor mondogattad, a gyerekekre nem szabad számítani, a gyerek nem arra való, és azt is te mondtad, a kicsi dolgokat kell élvezni, hagyni, hogy hasson ránk a környező világban azért még imitt-amott föllelhető szépség, nem fontos, egy bizonyos koron túl már nem fontos, hogy mi hassunk mindenáron… S mennyivel nyugalmasabb, meghittebb ez a magány, mint az a zűrös karácsonyeste… vagy a zsúfolt nyarak… Este hétkor elraksz, elpucolsz mindent, és reggel kilenckor már semmise tiszta, semmi sincs a helyén… s úgyis csak magával törődik mindenki. Ha jönnek, hát szívbéli fogadtatás, de nem sóvárgok már senki után. Olimpia és Márk ikrestül Tunéziában. Hátha újra összemelegednek. És hátha Angelika is dűlőre jut végre.

(Titiii-tátáá… titiii-tátáá… Angelika tülköl a Trabanttal a kapuban. Fél tíz van, anyukám, és te még hálócuccban? Az öregeket állítólag hajnalban kiveti az ágy! Nem bánnám, mondja Mária, jobban tudnék az időmmel gazdálkodni, de egyelőre pont fordítva, húznám a lóbőrt akár délig is… Ki is vagy pihenve, mondja Angelika, fantasztikusan nézel ki, én meg totál lestrapálva… Hát Tímea? kérdi Mária. Hadd el, anyuci, hadd el, most éppen Grazban grasszál az énekkarral, képzeld, operaénekesnő akar lenni, mezzoszoprán, ami pedig kevésbé látványos… Majd kinövi, mondja Mária, én költő szerettem volna… Van is olyan mesekönyv, Angi mosolyog, még a szegény nagyi hagyatékából zsákmányoltam, „A gólyakalifa”, amibe te ragasztottad a címkét, „Marth Marika költőnő tulajdona, tizenegy éves…”)

 

Mária

…ó, a „gólyakalifa”. Álom az életben. Élet az álomban. Az átváltozások. Mennyit kerestem…! Marth Marika. Copf. Fűzős száras cipő. Patentharisnya. „Ha nagy leszek, én leszek a legszebb. Loknis hajam lesz, hernyóselyem harisnyám középvarrással és tűsarkú cipőm. És verseket fogok írni az embereknek.”

(„Sápadt vagyok és meghalok, segítsetek jó angyalok, megszülettem, ez a hiba, ebből van a sok galiba” – idézi Mária, nevetve. Ezt én írtam, kilenc évesen. Te már gyereknek is olyan… enyhén szólva koraérett voltál, anyukám, nevet Angelika is, majdnem mazochista! Ha nem lennél, téged ki kéne találni! Mária gyorsan átcseréli a hálóinget fürdőruhára, a villanyrezsóra odakészíti a kávét. Nem ez a téma… Veled mi van?! Mert nem csak a két szép szememért furikáztál kétszáz kilométert, ilyen hőségben, ilyen benzinárak mellett! Természetesen látni akartalak, hadarja Angelika, mert az sem egészséges, hogy annyit vagy magadban, ne adj Isten, történhet bármi… Mária beszívja a lassan csöpögő kávé illatát.)

 

Mária

…igaz. Erre is kell gondolni. Hogy most ugyan jó. Majdnem tökéletes. Nincs fennakadás, nincs fájdalom. Szuperál a szervezetem. De a helyzet megfordulhat, egyik pillanatról a másikra. Anyuka a lépcső alján. Az éthordóban még meleg volt a leves. Richárd öt perccel előtte még cérnával tisztogatta a fogát. És a még rosszabb… a végleges más állapot. Általános szklerózis. Blanka néni. Jó Ábel. Azok az iszonyú kínok… vagy évtizedes szenvedés, aminek csak a halál vet véget… valami visszafordíthatatlan kór. Egyik pillanatról a másikra megtörténhet. El kell készülni. El kell készülni.

(Ne félts te engem, mondja Mária, elég, ha én féltelek titeket, folyton… Anyu, ez a kávéscsésze maszatos, Angelika csóválja a fejét, ott a rúzsnyom a peremén! Az lehetetlen, mondja Mária, el is öblítettem… Angi hozza a szemüveget, vedd csak fel az okulárét, anyukám…!)

 

Mária

…mintha nem is ugyanaz a csésze volna. Egy másik világ. Így, szemüveggel. Most sértődjek meg?

(Ami igaz, az igaz, mondja Mária. Bocs…! De inkább mesélj! Hogy áll a dolog…? Tamásra célzol? kérdi Angelika, jaj, hát finita la komédia! Nem hagyhatom ott azt a beteg embert. A permanens bujkálás meg nem az én stílusom, kikészült az epém is, idegi alapon, a doki szerint, ráadásul össze-vissza vérzek, klimaxnak ez még korai… Tamás nem az a férfi, aki a bajokat társként ideálisan tolerálja, és folyton nyavalyog a volt neje után, nekem furtonfurt egy ismeretlen nőt kellene überelnem, s nemcsak az ágyban… Melyiktek szakított? kérdi Mária, ő vagy te? Angelika fölszegi az állát: Én, én, …időben le kell a lapot tenni, nem megvárni, amíg a partner kicsavarja a kezünkből, ezt tőled tanultam, anyukám! De azért ne hidd, hogy megbántam! Néhány feledhetetlen hónap… kipipálhatom a „nagy szenvedélyt”. Most már több türelmem lesz Lóránthoz. Különben is rájöttem: minden férfi vagy tök dilinyós vagy hót unalmas… Mennyivel okosabb vagy, mint én voltam, mondja Mária, büszke vagyok rád, kicsi lányom… Én vagyok büszke rád, Angelika visszanyeli a könnyeit, hogy egyedül, legyűrve azt a szörnyűséget, mire képes a tested-lelked…!)

 

Mária

…az a kegyelmi karácsony. Kilencvenegy karácsonya. A fordulat. Látom magam előtte, és látom utána. Imaginációs kép. Valamiféle magas fán kuporgok. Nem tudom, hogy kerültem oda, de lemászni már nem szabad, alattam mocsár, elnyel. Két ág közt megszorultam. Az alsó, ingatag ágon támasztom magam a lábaimmal, miközben görcsösen kapaszkodom a felső ágba. A törzsem a levegőben. Ha a legkisebb szél meghimbál, rámtör a lesodródástól való rettegés. Nincs biztonságom. De nem adom fel. Küszködöm. Nekiveselkedem százszor is: föl akarom húzni magam a magasabb, szilárdabb ágra; hogy rajta üljek végre. És aztán százegyedszerre megtörténik. A mulandó én a halhatatlan Én ölében: ez a megtapasztalt felismerés, ez az az erő, amivel a súlypontomat sikerült áthelyeznem, feljebb… A lábam sem a levegőben kalimpál, nyugszik az alsó ágon, illeszkedik két göb közé, pontosan… A kezemet is szabadon használhatom, oldalt és lefelé, bármiféle tevékenységre; mintha már nem volna a folytonos zuhanásveszély…

(De hát, Angikám, ez még mindig nem az összeolvadás… a levelek urával. A gyökérrel. A törzzsel. Anyukám, mondja Angelika, cuki pofa vagy, amikor a realitástól így elkalandozol! Kár, hogy a költészet annak idején benned ragadt. Bocsánat, mondja Mária, csak hangosan gondolkodtam. Egyébként az egyetlen realitás jegyében. Egyszer majd részletezd, anyu, az egészet, mondja Angelika, ha már nem csücsülök a zűrben, nyakig. Voltaképpen kíváncsi vagyok, de legalább annyira félek is ezektől a szellemi ízektől… Kíváncsiságból tilos, mondja Mária, csak, ha mint a szomjúság, éhség, úgy lép fel a vágy: többet tudni… ha már életszükséglet.)

 

Mária

…hiba volna megzavarni. Ó, ha átadhatnám, amit megtudtam, észlelve-érzékelve, mit nem adnék érte…! De neki még korai. Márknak több az affinitása. De sérültebb is, mint Angelika. És az unoka-lányok… reménytelen. E tekintetben reménytelen. Hogy tud az elszigeteltség fájni!

(Ugyan! Élvezzük a mai napot, ahogy Richárd papa mondogatta! Angelika bekapcsolja a táskarádiót. „Megáll az időőő…”)

 

Mária

…igen. Mintha megállt volna az idő. Napok, hetek, hónapok, egybefolyva. Vihar előtti szélcsend. De még mindig nem a szélvédett kikötő…

(Villő a hajdúhadházi szanatórium gyógymedencéjében súlyfürdőt vesz. A lábakra akasztott súllyal nyújtják a nyakizületet. Villő a víz felszínét fodrozza.)

 

Villő

…ez nem nekem való, ez a tétlenség. A kopások úgyse tűnnek el. A gerincmeszesedés sem szívódik fel. Márió túlbuzgalma, „eredj, aranyszív, ne nyugodjunk bele, a kezelés tünetmentessé tehet hónapokra…” Azt ő sem ígéri, hogy meggyógyulok. Csak talán hajlítani tudom a térdem, mert hát mi vagyok most, az Ózból a Bádogember, nyikorgok-csikorgok. Márió meg a Gyáva oroszlán, aki valójában nagyon-nagyon bátor… Nincs benne semmi félelem. Hogy esetleg lerobban. Bár hála a Szűzanyának, energikusabb, mint néhány éve… máig se tudom, mitől, de Isten szándékai kifürkészhetetlenek, és nem is kell folyton fürkészni, azt én meghagyom Máriónak, a szeretet a fontos, például ahogy most a drágám a macskákat eteti, mondta is a szomszéd, amikor Márió homokot cserélt a dögnehéz ládában, „mennyire tetszik a cicákat szeretni…” Márió meg nevetett, kedvesen, böcögősen, „én nem a macskákat szeretem, én a feleségemet szeretem, kérem…” A feleségének nevezett, az idestova húsz év alatt, először! Hát mégis, ennyire szeret! Mit fog csinálni, ha előbb halok meg, édes Szűzanyám, és minden szentek, mit fog kezdeni magával? És ha ő megy el, én hova jutok, milyen sorsra? Csak meg lehetne állítani az időt! Bűnös kívánság, tudom…

(Márió beágyazza a fekhelyét, kitessékeli a macskákat. Hangosan beszél hozzájuk: Kívül tágasabb! Ne dörgölőzzetek! És ne dorombolj, Trisztán… nem hatsz meg. Néhány nap, és itthon lesz a mamuskátok. Ne találjon disznóólat!)

 

Márió

…meg tudom a dolgokat oldani. Nem azért küldtem kúrára, hogy aztán újra, a nehezébe belecseppenjen. Hirtelen öregedett meg. Szegénykém. Sose volt klasszikus, reprezentatív szépség. De annyira… bohókás. Annyira… helyes. Illett az oldalamra. Máriával fordítva. Mintha én lettem volna az ő oldalán… Puszka Pista vagy Bandi, tegnapelőtt összefutottunk, „mi van, főorvos úr”, majdnem hátbaveregetett, a zakója zsebéből kikandikált a mobiltelefon, „azok voltak a szép idők, azok a nyugis hatvanas évek… még a dilisek is szabályosak voltak!” Ez a Puszka ápolóként dolgozott a férfiosztályon, én ugyan meg nem ismerem, ha ő nem… „Mi lett azzal a légitündérrel, főorvos úr, mindenkinek csorgott utána a nyála, csuda, hogy tudott egy ilyen világszépet, már bocs’, egy ilyen szőrmók kifogni!” Ez a modor. Ez a kép. „Szőrmók.” És amit az igazgató mondott, még hatvannégyben. „Nem lesz ennek jó vége, kolléga. Maga tipikusan introvertált alkat, a hölgy pedig tipikusan extrovertált. Szakembernek magyarázzam?” Nekünk csak ellendrukkereink voltak. Senki se mondta: ilyen több nem lesz, becsüld meg, marha! Mária… talán már nem is él. Meg sem is tudom soha. Drága, szegény kis Villőkém. Ha nem szerethetjük azt, akit valójában szeretünk, azt kell szeretnünk, akit szabad… Rádió! Jönnek tízkor a hírek. Botrány botrány után. Jót röhögnék rajta, ha amerikai volnék. Vagy svéd. S nem volnék magyar… „Megáll az időőő…” Ezek a giccses, fülbe ragadó slágerek! Dehogyis áll meg. Sőt. „Úgy rohan az idő… és az idő… könyörtelen… vonatán… fut minden tovább…” Villőkém énekelgette a konyhában. Meg-megbicsaklott a hangja. Két ajtón át is behallottam. De már nem az a dalos pacsirta. Hiányzik. Hiányzol, aranyszív…

 

(1994. március tizenötödikén Márk a megbeszéltnél fél órával korábban érkezik Máriáért. Csipkedd magad, anyukám, nem lehet a dugókat kiszámítani, és nekem is dolgom van, megyünk a Petőfi szoborhoz, aztán fáklyával fel a Várba! Az ikreket miért nem viszed? kérdi Mária, s még egyszer átpúderezi az arcát. Ez nem gyerekprogram, mondja Márk, félig-meddig tüntetés. Mellett vagy ellen? kérdi Mária, ti is mindent ennek a kormánynak a nyakába varrtok? Te aztán, anyukám, a politikához sohasem értettél, mondja Márk, de mi speciel a szélsőségesek ellen vagyunk, félő, hogy ez a kapkodás csak az ő malmukra hajtja a vizet, nem engedjük a nemzeti ünnepet így vagy úgy kisajátítani… ez egy tiszta képlet! Van olyan? Mária bebujtatja a lábfejét a trottőrcipőbe, van olyan, hogy „tiszta képlet”?)

 

Mária

…mintha mindenki hazudna. Bele a képünkbe. Voltaképpen ki a csaló? Akiről állítják, vagy aki állítja? Vagy valamiképpen mind a kettő? Mintha nem az volna valójában a fontos, hogy kinek van igaza, hanem az, hogy miből lehet minél nagyobb botrányt kerekíteni, hogyan lehet az ügyeket felhasználni… manipulálni a tömegeket. Akik nem „bennfentesek”. Egyre nagyobb a zűrzavar. Egyre ízléstelenebb az egész. És az a szegény ember sem él már, hogy akár pizsamásan is, de legalább megpróbálja lecsillapítani a kedélyeket. Mindenki csak olajat önt a tűzre. Talán az elején kellett volna egy kicsit megfontoltabban válogatni, akkor elmozdítani a régi hatalmi garnitúrát. Megnézni, mit kire bízzunk… nem ilyen ügyetlenül. Igen, ez a jó szó. Ügyetlenek. Hebrencsek. A többi viszont nem ügyetlen. Dörzsölt. Ez a jó szó. Dörzsölt.

(Márk határozott: Ha figyelmesebben követnéd az eseményeket, anyukám, rájöhettél volna, hogy például a fiatalság nem ugrik be…sem az antiszemitizmusnak, sem a komcsi-nosztalgiának… magunkra találtunk! Adná Isten, sóhajtja Mária, de azért vigyázz a gumibotokra! Hol élsz te, anyukám, kiáltja Márk, kiveszi a lakáskulcsot Mária kezéből, zárja az ajtót. Gumibot! Ez nem a Kádár-rendszer!)

 

Mária

…ez a hatalomtól való rettegés már a zsigereimben van… Megverték Márkot! Hetvenkettőben a rendőrök… március tizenötödikén… amikor nemzetiszínű szalaggal a karjukon átvonultak az egyetemisták a Lánchídon… Nekem kellett garantálni, mint megbízható szülőnek, hogy csak gyerekes romantika… Most meg elég egy-két bőrfejű barom, és kész a provokáció…

(Az a baj, kicsi fiam, mondja Mária, hogy olyan ramatyul működik az új, hogy az emberek kezdik a régit sajnálni… Remélem, az én okos anyukám nem áll közéjük, mondja Márk, hiszen neked mindig is fontos volt a szabadságod… Lesz itt még jóvilág, az aranyborjút se táncoljuk újra s újra körbe… csak nem kivénhedt gyászhuszárokra vagy az átvedlett pufajkásokra kell bízni… és nem is a cinikus ravaszokra. Irigyellek, mondja Mária, az optimizmusodért. Én már semmi evilági csodában nem tudok hinni. Örülök, hogy az apróságokban helyt tudok állni. Ne vess meg érte, Márk, de nekem jelenleg előbbre van, hogy időre bejussak Blanka nénihez, mint bármelyik ide-oda vonulás. Azt képzeli szegény, hogy én vagyok az Erzsi nevű lánya! Márk megcsókolja Mária kesztyűs kezét. Bámullak is érte, anyukám, odacaplatsz, hetvenkét évesen… se inged, se gatyád, mégis… Le a kalappal! Ezért nem jár dicséret, mondja Mária, ez a minimum.)

 

Mária

…ez a minimum, havi két-három óra. Ha idevenném magamhoz, az lenne valami. Ha éjjel-nappal hordanám alóla a piszkot. Az lenne jóság; ez csak halvány utánzat. Próbálkozás, a lelkiismeret kicselezése… Az nem mentség, hogy idegen. „Aki közületek a legkisebbel cselekszik, az velem cselekszi”, világosan megíratott, de nincs már rá erőm, erre a teljességre, erre a megalkuvás nélküli szolgálatra. Fizikai erőm nincs már erre. Lelkierőm pedig még nincs. Annyi jót tenni, mint amennyi rosszat kaptunk… széndioxidot lélegezni be és oxigénné átalakítva lehelni ki… mint a fák… Gyűlölségből szeretetet, meg-nem-értettségből megértést… könyörtelenségből könyörületességet… Nincs kivel beszélnem. Angyalom, Istenem! Ha legalább leírhatnám. Mint gyermekkoromban. Kockás füzetbe. Versek. Az az üres kapcsos könyv… Tímeától. Egy sor nem sok, annyi sincs benne. Nem lettem költő. Nem lettem orvos. Csak egy bölcselkedő öregasszony, ennyi lettem…

(Blanka néni az elfekvő részlegen, nyolcágyas szobában fekszik. Valamennyi éjjeliszekrényen sárga műanyag bögre, a pisiszínű langyos teával. A szobában áporodott szarszag keveredik a hipó szagával. Mária leül a repedezett tonettszékre, Blanka néni megragadja a kezét. Mit hoztál Erzsikém? A banánt nem szeretem, behozza az Édszt Afrikából, alma, az rendben, de csak a jonatán! Mikor viszel haza, Erzsikém, mindig csak ígéred, pedig hát „Aranyos Erzsike”, Marlittól, onnan szedtem a nevedet, de azt, hogy évekre eltűntél, soha meg nem bocsátom… Nyáron, mondja Mária, hámozza az almát, nyáron, ha már tudsz járni… Hát persze, akkor már könnyű, Blanka néni hangja agresszív, te mindig is a könnyebbet kerested, az apád vére, meg is átkozhatnálak, az megfogan, az anyai átok…! Bocsáss meg, mondja Mária, bocsáss meg a lányodnak. Kérlek, békélj meg, nagyon kérlek…)

 

Mária

…ki tudja, hol kallódik az a nyomorult. Ki tudja, talán segíthetek, ha kikönyörgöm a bocsánatot, az én személyem által, neki…

(Nem szoktál bocsánatot kérni, kiskorodban is olyan önfejű, megátalkodott voltál, mondja Blanka néni dühödten, felállítottalak az ablakpárkányra, ott maradsz, amíg bocsánatot nem kérsz, akár órákig is! Féltél, remegtél, de hiába, az Istennek se hagyta el a megbánás a szádat!)

 

Mária

…jaj. Szegény Erzsike. Reszket a pipaszár lába. Szédül a keskeny párkányon. Jaj, jaj, Blanka néni…

(Most már benőtt a fejem lágya, ne haragudj a te szerencsétlen Erzsikédre, mondja Mária, mély lélegzetet vesz, megcsókolja Blanka néni lucskos homlokát.)

 

Mária

…nem törlöm meg a számat. Nem szabad megtörölnöm.

(Blanka néni sírni kezd. Két oldalt a füle mögé csurognak a könnyek: Engem nem csókolt meg senki. Szinte szűz vagyok… évek óta szűz… Nem haragszom. Nem haragszik a mama…)

 

Mária

…az érintés. Ó, az érintés. A bőr a bőrön. Nem más, csak az érintés. Mennyire hiányzik!

(Márió bevonul a szobájába, egy kis délutáni elmélkedésre, a takarót a dereka köré csavarja. Villő a lehalkított tévét nézi, és közben suttog a cicáknak: Nincs miau, kussti!)

 

Márió

…régen sokkal melegebbek voltak a március tizenötödikék. Etelka néni rám adta a térdharisnyát és a rövid Bocskai-nadrágot. A térdharisnya mindig gurigába szaladt… folytonos húzkodás. Szavalnak a Múzeumkertben, és én a térdharisnyámra figyelek. Hogy harmonikázik-e? „Minden olyan unbetamt ezen a gyereken”, ezt mondja Etelka néni egy másik nőnek, és anya nincs velünk, hogy megvédjen… hogy megcáfolja… Hát engem ugyan már nem ugratnak ki az utcára! Én még az igazságot se bírom ordítva közvetíteni, nemhogy skandálni… Hogy mi lett ebből az egészből… és még mi lesz? Megint naponta egy lista. Aztán ellenlista. Aki aláír, annak a fele csak „igazodik”. Hogy meg ne bélyegezzék. A pikszisből ki ne essék. Aki meg kontra adja a nevét, ijesztő figurákkal is egybekerülhet. Nincs olyan lista, amelyiken minden név hiteles, vállalható… a kakukk-tojások szinte szemet szúrnak… Nem. Ha a Kádár-rendszerben nem tiltottam le magam, most sem teszem. Ezt a habot valahogy túlverték a tálon. Mindkét oldalról. Nincs esélye az objektív, higgadt szónak. Meg kellett érnem, hogy a Kabai, akit én ajánlottam az Intézetbe, nem is alacsony posztra, egy jóemberem, szinte kioktasson: hogy a moralitás már nem elég. Lehet, hogy tíz éve elég volt, de most már nem elég, a tettek mezejére kell lépni, letenni a voksot, nem nyummogni-nyammogni, finnyáskodni… A vezércikkek vagy az egzakt, tudományos tényfeltárás ideje jött el, nem a lamentatív szövegeké… És a meditáció is lejárt műfaj! …”Moralizálás”, „lamentáció”!!! Meditáció, ami számukra egyenlő a terméketlen köldöknézegetéssel… Van olyan színtartomány, amit szabad szemmel nem vagyunk képesek észlelni, de attól az még létezik. Van olyan jelrendszer, amihez a többségnek nincs kódja. S mivel nem érti, hát lecsúsztatja a maga szintjére, közhelyként értelmezi. A moralizálás túlbeszélt, fölvizezett locsogás, a mondatok lötyögnek; a lamentáció pedig pergő, szürke, száraz homok… A meditáció viszont a legnagyobb összefogottság. Meg fogom érni, hogy amíg a régi rendszer alig tolerálta, szinte tiltotta a közléseimet, ez meg most annullálni akarja. A tiltásban volt remény. De ha átnéznek a szón…! …Csak nem lemerülni a lelkemmel, soha többé. Összekapni magam, időben… Mi a részletes ős-oka és végcélja a létezésnek? Nem, ma már nem betegszem bele újra a kételyekbe, de valamit azért meg kell oldanom, mielőtt… Ez még nem a belesimulás… még mindig valamiféle lázongása az elhivatott Én-nek, hogy vajon miért kell így lennie? Miért ez a törvényszerű? Istenem-Uram. Krisztus Jézus imája az apostolokért. A János Evangéliumban. Az Atyához könyörög, valahogy így: „Amit tanítottál, én továbbadtam nekik. A világ gyűlöli őket, mert nem e világból valók, amint én sem vagyok evilágból való. Nem azt kérem, vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket… Amint Te küldtél engem a világba, úgy küldöm én is a világba őket…” Apostol!!! Hol vagyok én ettől?! Csak már azt ne képzeljem. Vénségemre meghülyülve. De egy… közvetítő. Az önbizalom nem elbizakodottság. „Ti vagytok a világ sója… és ha a só elízetlenül, ki sózza meg?” Nem elgyengülni. Képviselni. Csak ez a hermetikus szellemi magány. Ez a társtalanság, ha százan is vesznek körül… Krisztus Jézus a Getsemáni kertben. Minden tanítvány elaludt. Vérverejték. Egy Angyal erősítette meg, Őt, a lényében istenit. Hát akkor mit várhat a halandó, csupa halandó közt? Leszáll-e egy Angyal, ilyen mélyre?

 

Villő

…hat kis dög. Valamit ki kell találni. Nincs szívem elemészteni őket. Különben is: abban a percben kellett volna, amikor az anyjukból kibújtak. Most már a nyakamon maradnak. Hacsak nyáron ki nem tesszük őket az erdőbe. De ez is szörnyű kegyetlenség. Meg kéne fontolni, meg kéne beszélni, de Márió ebben az ügyben nagyon furcsa, „tőlem akár egy macskafarmot is létesíthetsz, csak a szobámból tiltsd ki őket!” Nem folyik bele. Nem jó, hogy a problémákkal ennyire magamra hagy. Hogy mindent rámbíz. Néha meg kéne vitatni, alaposabban, hosszasabban, mi a teendő? Nem vagyunk már tinédzserek, mi lesz a lakással? Se kutyánk, se macskánk, ahogy a szólás tartja, hihihi, nem stimmel, ami a macskákat illeti, de hol az örökös? Márió csak azt fújja, „Villő, jól jön majd, ha én már nem leszek, az a te anyagi hinterlandod…” Slussz-passz, a további eszmecserétől elzárkózik. De ami igaz, az igaz, zokszó nélkül cipeli a szatyrot, leviszi a szemetet, nem vág pofákat, még mosogatni is megpróbált a drága, amikor bedagadtak az ujjaim, ragadt is utána minden… Nem úgy, mint régebben, amikor derogált, most már nem derogál neki semmi, csak volna egy kicsit közlékenyebb! Már nem szeret annyira prédikálni sem, és ez nem gúny, tényleg prédikált, sokkal szuggesztívebben, mint a papunk a tízórás misén, ma már inkább elhárítja, pedig megint sokan ajánlkoznak, de ő nagyon válogat, és mintha a fióknak gyűjtené azt a sok értékes kéziratot, „ezeknek sem adom”, „azoknak sem adom”, de hát akkor kinek…? „Te mondtad, Villőkém, hogy Istennek ír az ember”, „Márió, drágám, de nem ennyire!” Ezen csak nevet. A sajátos humoromon. Ha ezek a dögök nem volnának, halálra unnám az életem. Mert nem hagy igazán törődni. Mint azelőtt. Amikor egy tányért se tett arrébb. Amikor azt se tudta, a zokniját melyik fiókban keresse… Kímél. Én meg, hálátlan perszóna, unatkozom! Nagyon hosszú tud lenni egy nap. „Egytől étel, Villőkém, nekem mindegy!” Nem tudom, jó jel-e, hogy lassanként tényleg mindegy neki, paprikáskrumpli vagy rántott csirke… Esküszöm, a macskák igényesebbek! És esküszöm, a törődést is jobban igénylik. Ó, boldog nők, gyerekkel, unokákkal… Milyen más élet az, milyen más! Milyen mozgalmas! Még szerencse, hogy bejön a tévén az RTL… meg a Cartoon Network… elég nézni, nem muszáj érteni, jók azok a kis szexis klippek, meg a rajzfilmek is jók…

 

(Május harmincegyedikén estefelé Mária Richárd egykori karosszékében ül; olvasgat. Abba-abbahagyja, újrakezdi. Majd az ölébe ejti a könyvet, Rudolf Steiner: Történeti szimptomatológia. A szemüveget leveszi, dörzsöli a szemét. Forgatja a szemgolyókat körbe-körbe.)

 

Mária

…szemtorna. Állítólag visszaadja a lencse rugalmasságát. Lehet, hogy kevés a három dioptria. Vagy a negyvenes körte nem elég. Megint beködlik minden. Új szemüveg kell. Nem ellustulni, fölíratni receptre. Vagy az Ofotértnél, komputeres szemvizsgálat, bár az négyszáz kemény forint… Nem volna szabad ennyit olvasni. De hát ez az egyetlen szórakozásom. És ez az egyetlen külső tudás-forrás. „Egyenlőség, szabadság, testvériség.” Milyen… magától értetődőnek, elcsépeltnek tűnik! És most ezt olvasom: „… a testvériséget csak akkor lehet helyesen megérteni, ha az emberi testek együttélésére alkalmazzuk a fizikai létben. Ha viszont felemelkedünk a lelki élethez, akkor lehet szó a szabadságról. Mindig tévedésben fogunk élni, ha azt hisszük, hogy a szabadság valamiképpen megvalósítható a külső testi együttlétben; lélektől-lélekig azonban megvalósítható… tudnunk kell, hogy az ember testhól, lélekhól és szellemhól áll, és hogy az emberek akkor érkeznek el a szabadsághoz, ha lélekben akarnak szabadok lenni. Egyenlőek viszont az emberek csak a szellem vonatkozásában lehetnek: a szellem, amely spirituálisan ragad meg bennünket, mindenki számára ugyanaz. Ezzel összefüggésben mondja a népi közmondás, hogy a halálban minden ember egyenlő. De ha összekeverjük a dolgokat, és egyszerűen azt mondjuk, hogy az ember éljen a Földön testvériesen, legyen szabad és egyenlő – nem választjuk szét a három működési területet – akkor ez csak zűrzavarhoz vezet.” Másutt Steiner realizált, pontosított: szabadság a szellemi életben, egyenlőség a jogban, testvériség az anyagi javakban, a gazdasági életben… Mit kezdhetne mindezzel egy kortes-beszéd? Egy párt-program? Egy televíziós vitaműsor? … A tévé egyre jobban idegesít. Nem köt le. Mintha pazarolnám az időt. Mintha hasznosabb lenne a sötétben üldögélni… és gondolkodni… mintha egyre gyorsabban fogynának az évek, és valami még hátravan… De egész álló nap gondolkodni se lehet… abba is belepistul az ember… Ha Tímea itt csücsülne a lábamnál a sámlin, „mesélj, Má-mami”, vagy azok a haszontalan ikrek, még a mérgelődés is jobb, mint ez az elszigeteltség, ez a csönd, mértéken felül. „Aki magának főz, bűnt követ el”, Manu kategorikus kijelentése, Hamvas idézi, de ha egyszer nincs az embernek választása…?!

(Csöng a telefon. Mária mohón kapja fel, de a hangját fegyelmezi. Hallóóóó… szia, anyúúúú… mondja Márk, az ú-t megnyújtja, mintegy lelkesülten. Hol császkáltál, már tegnap este is hívtalak… Sétáltam egyet a ház körül, mondja Mária, a négy süket fal néha nyomasztó…Ezzel az erővel egy kutyát is tarthatnál, mondja Márk, hűséges barát, és naponta háromszor megmozgat! Kösz, mondja Mária fanyarul, kecsegtető ajánlat, de én szültem két gyereket. Öt hete nem láttalak! Angit hónapok óta… Igazad van, anyukám, mondja Márk, csendesen. Csak hát ez a hajtás! Besegítek Olimpiának, kapcsolódtunk egy pipere-hálózathoz, fizetéskiegészítés, tényleg, anyukám, vannak nagyon jó arckrémek, zselék, bőrradír… tudok neked a mintakollekcióból hozni. Stabilizálódott Olimpiával a hangulat, nem akarom megint elrontani. És Angelikát se szokásom védeni, de Lóránt a rossz gerincével nehezen mozog, minden teher Angelikára esik, a te imádott Tímeád hidegvízbe se mártja az ujjacskáit… Felajánlottam neki, hogy segítek, mondja Mária, odaköltözöm néhány hónapra, de elengedte a füle mellett! Átmenetileg, az nem megoldás, mondja Márk, meg kéne fontolni valami véglegeset, nem biztonságos egyedül lakni, bármily egészséges is vagy hála Istennek, a te korodban! Persze, mondja Mária, az is rizikó, hogy a végén még az egész lakás elveszik! Senki nem gondol erre, anyukám, senki! kiáltja Márk. Ne értsd félre, az nem szemrehányás, pláne nem vád, nyugtatja Mária, csak a realitás. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni. Jó-jó, Márk hangja csúszkál, de ez nem telefontéma… Vasárnap jönnénk ebédelni, ha nem túl megterhelő, anyukám… csak valami egyszerűt, semmi fakszni!)

 

Mária

…nem kárhoztatom őket. Mindenkinek megvan a magáé. Enni kell hívni a népséget, akkor könnyebben jönnek! Lemegy a nyakukról egy gond. Legyünk objektívek, én is… Anyuka főzte az ebédeket, én megettem. Ez volt a „szorosabb kapcsolat”. Csak nézte szegény, ahogy belapátolom a rizibizit, aztán usgyi… „Legalább ízlik?”, ezt kérdezte szegény, én meg azt feleltem, „hát persze, de nálam a kaja nem beszédtéma” …Az enyimek legalább hálásak, méltányolják, hogy vénségemre szakácskönyvből nekiállok… És ezt a lakásügyet is meg kell oldani. Még majd tényleg az államra száll vissza. Az én felelősségem! Háromszázezer forint kéne, és a nevemre kerül. Bagó! De nincs. Ez nyomaszt. Ha részletre veszem meg, a családnak kéne a részleteket állni. Nyomaszt. Hogy miattam fogják elveszíteni. Hacsak újra el nem kezdek fordítani. Manapság a nyelvtudásnak élénk piaca van. Fordíthatok képeslapnak, sztorikat, vagy akármilyen szakszöveget. A tudás nem vész el. Csak nem, mint a kőbéka, sopánkodni egy helyben…! Drága kicsinyeim.

(Mária villanyt gyújt, előkotorja a régi fényképeket.)

 

Mária

…homályos. Minden kép homályos. Ez a félénk kisfiú, a hatalmas iskolatáskával… egészen lehúzza a vállát. Nem ám színes sportszatyor, mint a maiaknak… Ez az aranyos kisfiú, ez a puha, szőke haj… Csak a szívemre ölelhetném még egyszer… úgy… abban a régi mivoltában… és Angi…a nagy masnival…ül a bilin…és mutat valamit, kerek a pici száj a…„Ott.” Hol? Hol vagytok…? Milyen rémisztő. Milyen iszonyúan fájdalmas tud lenni, ahogy csenget két, már öregedő ember, az ajtóüvegen keresztül szinte idegennek tetsző, s miközben repesek az örömtől, valaki-valami régit keresek bennük, a szőröstül-bőröstül enyimeket, akiket éppen ők faltak föl, ezek az újak, ezek a máshoz tartozók, ezek a világ-prédái… S alig tudom fölismerni bennük az én kicsikéim… Minden egyes alkalommal meg kell szokni, utánaigazítani valamit a bennem élő képükön… Hát akkor hogy is kárhoztathatnám én, őket?! Ők sem találják. Az anyjukat. Az anyut abban a babos pongyolában. Ahogy énekel. „A Dunáról fúj a szél, szegény Márkot mindig ér, Dunáról fúj a szél…” Jujujj, be a paplan alá, gyorsan! „Cifra palota, zöld az ablaka, gyere ki te Angi-baba, vár a mamuka…” Elő-halálok. De ez is csak látszat. Nem szabad belenyugodni. Mert kézzel ugyan már meg nem tapintható, de azért a múlt valamiképpen a jelenben is benne rejlik… Ma is ők azok. „Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.”

(Márió szemben ül Villővel, az ölében tartja Villő lábfejét, frottírtörölközővel szárogatja. Ne félj, aranyszív, nem vágok a húsodba, a háborúban, a fogságban ennél komolyabbat is lebonyolítottam, mint egy benőtt köröm, még fogat is húztam…! Remeg a kezem, mondja Villő, eddig mindig meg tudtam magamnak oldani, de most már merev a térdem is, nem érem el az ollóval… ez a remegés, tuti, hogy Parkinson… Csak egy múló ujj-tremor, mondja Márió, ne fantáziálj… Villő vissza-visszahúzza a lábfejét: nem nagyon bízom, inkább egy pedikűrös… ez egy kisebbfajta operáció, s te annyira nem erre vagy szakosodva… Ha izegsz-mozogsz, tényleg belevágok, Márió felemeli a hangját, ne félj.)

 

Márió

…van ebben valami groteszk. Mint valami blaszfémia. Ne félj, csak higgy… ilyen piti dolgokra alkalmazva. De hát ilyen piti dolgokkal vagyunk körülvéve. Ha nem vágom ki a körmét, nem tud cipőt húzni. Ha nem tud cipőt húzni, holnap nem tud a templomba, piacra, közértbe elmenni, és akkor nyűgös lesz, bezavarosodik a lelke… Szüksége van a nyüzsire, az emberszagra, nekem meg épp a fordítottjára… de meg kell értenem! Csak hát… ügyetlen vagyok, elnehezedett a kezem… már egy intravénás injekciót sem…

(Emlékszel, mondja Villő, amikor a fagyásod kiújult és a bütyköd begyulladt, milyen fiatalok voltunk, sportcipőben jöttél moziba, milyen szép volt az a film, az Assisi… apropó, ma a Zsivágó lesz a Szateliten, el ne mulasszuk, ez neked is kötelező! Ne szorítsd a bokámat! Márió diadalmasan kiemeli az éles körömszilánkot, ííígy… már készen is van, nem boszorkányság, jó szemüveg és a megvilágítás, ez a titka…!)

 

Márió

…az a régi Márió nem lett volna erre képes. Hogy ezt a procedúrát felvállalja. Mamusz-papucsban sem voltam hajlandó utcára menni. Filmmúzeum. Barlang-mozi. Ő. Egészen közel volt az arca. Föl tudom idézni a bőre illatát.

(Márió behunyja a szemét. Villő nevet: megkönnyebbültél, látom! Tökéletes műtét, professzor úr, még az írmagja is ki van irtva!)

 

Villő

…ugyan kinek tenné meg, rajtam kívül? A szerelem hatalma. A szerelem hatalma.

(Villő zoknit húz. Mézes puszedlit készít a tévé mellé, a Szatelit-egyre kapcsol. Csak azt ne mondd, hogy ez se érdekel… legalább a zenéje. Világhírű!)

 

Márió

…doktor Zsivágó. Mária mesélte. Hogy sikerült Londonban megnéznie, amikor a köd miatt napokig nem szálltak fel. Lelkesülten mesélte. Még össze is hasonlította a filmet az angolul megjelent könyvvel: a filmen jobban kijön a szerelmi szál, Zsivágó és Lara szerelme, de a regény árnyaltabb, nem annyira amerikanizált. Lehetett vele beszélgetni.

(Mária fölpolcolt lábbal, hátradőlve ül a karosszékben. A távirányítóval igazgatja a tévé hangerejét.)

 

Mária

…még mindig követem, nehézség nélkül, a németet. Én már ezt láttam valaha, valahol. Nem emlékszem, mikor és hol. Csak arra emlékszem, hogy egyedül láttam, és arra gondoltam közben, vajon megérem-e, hogy Magyarországon is bemutatják, és akkor együtt nézem meg Márióval… És fájt a szívem, és szomorú voltam, mert hirtelen úgy éreztem, reménytelen… egyrészt ezt a filmet a keleti blokk sose engedi be, másrészt Márió meg én éppúgy válásra vagyunk ítélve, mint Zsivágó és Lara… de nem a nagytörténelem az, ami előbb-utóbb elválaszt minket, hanem a saját magántörténetünk… És azt mondtam otthon Máriónak, ha én már nem leszek, és ezt a zenét hallja… „trírá-rá-rá-rá-rárárirara… tirárá-ra-rííí…”, a dallam… ahogy elmúlik és vissza-visszatér… gyöngül és felerősödik…más és más variációban… gondoljon majd kettőnkre… a mi tragikus szerelmünkre… Vajon mit csinál most? Eszébe jutok? Eszébe jutunk?

(Villő pityereg. Márió megfogja a kezét. Ez csak mozi… játék, aranyszív! Akkor is, szipogja Villő, nincs rémesebb, mint amikor a sors választja el az egymáshoz tartozókat… Képzeld el, ha nekünk kellett volna elszakadnunk… Én mindig behelyettesítek!)

 

Márió

…ez a fülbemászó zene! Leszidtam őt. Hogy ne beszéljen folyton elválásról, és ne imádja úgy az önnön könnyeit… Hát ez volt az a dallam…! Több, mint harminc éve… Istenem, talán már nem is él. Vagy talán ő is hallja. És ott ül egy vadidegen férfi mellett édes kettesben, galambősz, és nem is emlékszik… Istenem, ha még egyetlen egyszer, itt a földön, az igazat megtudhatnám róla…

(Ne félj, aranyszív, mondja Márió, velünk ilyen már meg nem eshet. Csak az ásó, kapa, nagyharang…)

 

Villő

…milyen gyengéden szeret… és ez a célzás: ásó, kapa, nagyharang… Szűzanyám, lehet, hogy végül mégis…?

(Mária küszködve alszik el. Forog az ágyban; a kispárnát alakzatokba gyűri, hol a jobb, hol a bal füle alá szorítja. A lábával – mint nyolc év óta minden este – Richárd lába helyén az ürességet kitapogatja.)

 

Mária

…és ez most már mindig így lesz. Senki, senki. Nincs anyuka, hogy enni adjon. Nincs Ábel, hogy a gyerekekről, a közös gyerekeinkről egy kicsit panaszkodhassak. Nincs Richárd, hogy a mindennapi életemet megszervezze… minden csak tönkremegy, romlik. A radiátor, a csap… Balatonon betörtek, vandálok, ha nem is vittek el semmit…És Márió is elhagyott. Éli világát, végzi a magáét, elégedett… Csak egyszer hallanám a jellegzetes csöngetését az ajtón! Egy határozott, rövid. Mint aki tudja, rá úgyis szívrepesve várnak. Istenem, csak egyetlenegyszer, beszélni! …Stop. Stop. Mielőtt belelovallom magam. Vissza ne csússzak… vissza ne csússzak…

(Az éjszaka közepén megint jön az álom. Mária a repülőgépen éppen kávét töltöget az utasoknak; ragyogóan, majdnem fehéren szikrázik a nap. S akkora burkolat kétoldalt hirtelen elkezd olvadni, légneművé válik… az utasok eltűnnek az utastérből… Mária a kávéstermoszt szorongatja, abba kapaszkodik.)

 

Mária

…segíts meg, Istenem-Angyalom! Mindjárt eltűnik alólam a talaj. Mindjárt kint leszek az űrben. Megsemmisül a biztonság. De én ezt nem engedhetem meg. Nem engedem. Nem engedem. Én.

(A repülőtest visszaképződik. Az utasok ismét megjelennek, csevely, zsivaj. Mária lába alatt ismét szilárd a talaj. Csöndesen úszik a gép a levegőben. Mint egy búra, szigetel és véd. Mária megébred.)

 

Mária

…megkísértett és legyőztem. Én. Egyedül Én. Nem lett úrrá az anyag fölöttem. Sőt, mint egy szkafandert, fölhasználtam. Csakhogy a szkafandert is le kéne vetni… Valami még hátravan.

(Márió a nyitott ablaknál az éjszakába bámul. A telihold fénye átsüt az utcai világításon. A járdaszegély élesen kitetszik. Egy jól öltözött férfi éppen körbehugyozza a szemközt parkoló Suzuki kerekét.)

 

Márió

…mintha a tornateremben volnék. Előttem az ugrószekrény. Csak egy dobbantás, átvetem magam… és kész. Meg van oldva. Csakhogy én a gimnáziumban sem tudtam ugrani… odacsaptam a tenyeremet csattanósan a bőrre, aztán oldalt elkullogtam. A tornatanár azt kiabálta, a magyar ember nem ilyen nyámnyila, gyáva… Vonz ez a mélység. Két perc és mindent megtudnék… Vagy éppen ellenkezőleg, nem tudnék meg, éppen ezért, semmit. Nem. Ebbe a kelepcébe nem sétálok újra bele. Csak őrjít ez a telihold. És vonz a négy emelet mélység. De a magasság, fölöttem, négy vacak emeletnél magasabb… Ez is vonzás. Nem ólomsúllyal, lefelé, hanem tollszárny könnyűséggel fölfele… Beleveszni a csillagokba… Nem megadni, hanem beleáldozni magam.

(Villő felriad; még mindig a tévékészülék előtt ül, a képernyő kéken villódzik és serceg. Gyorsan kikapcsolja.)

 

Villő

…milyen jót szundítottam! Milyen gyönyörű, harmonikus este… ez a mai… Istenem, milyen kevés is elég a boldogsághoz, és nem a holnapon filózni! „Megvan a mának a maga baja”, hát akkor az öröme is, én bizony úgy értelmezem…

 

(November negyedikén reggel Mária bevásárolni indul. Felöltözik. Lapos sarkú csizmát húz, a haját hátrafésüli, kontyba. Kasmírkendőt tesz a fejére.)

 

Mária

…épp így készülődtem. Egy januári reggel. „A kendő öregasszonyos. És csak a tűsarkú.” Ez volt bennem.

(Kerekeken gördülő kockás bevásárlótáskát vonszol maga után. A lépcsőfokokat egyenként megnézi, a szélesebb részére húzódik. Odakünn sűrű a köd, és szitál valami nyirkosság.)

 

Mária

…emlékszem, amikor kiskoromban először mentem le úgy a lépcsőn, hogy nem egymás mellé tettem a két lábam, hanem külön-külön. Jobb-bal, már fokonként lépdeltem lefelé… Piros, bolyhos mackóruha, gömbölyű orrú barna fűzőscipő… Látom a képet. Ma is látom. „Bravó, anyuka csillagja, bravó:” Milyen nagy élmény! Milyen nagy büszkeség! És most nemsokára ott tartok ismét, ahol elkezdtem. Már csak az hiányzik, hogy kapaszkodjam is, a korlátba… Köd van. Na és? Nekem aztán „ganz egál”, ahogy Richárdom mondaná. Tudomásul kell venni. Nem a szemüveg gyenge. Hanem hályog… „Operábilis szürke hályog, örüljön, asszonyom, de még nincs beérve… Megvárjuk az optimális kifejlettséget, aztán parányi beavatkozás…” Nem valószínű, hogy rászánom magam a késre. Ha nem romlik rohamosan. Amíg így-úgy tudok olvasni. Szünetekkel. Nappali fénynél. A tévé elmosódik, de mit vesztek vele? Itt a rádió. A világ meg elég ronda ahhoz, hogy ne kívánjam élesebben látni. Egyelőre tájékozódom a lakásban, a környéken… Szorgalmasan csöpögtetek. Vitaphakol. Placebo… Meg lehet szokni. A letompult külvilágot. Ha ezzel párhuzamosan a belvilág élénkül és fényesedik. És még mindig nem olyan szörnyű, mint Blanka néni története… a teljes elbutulás. Az a csupa seb tompor, felfekvés, adtam egy ezrest a gondozónőnek, kenegessék, forgassák naponta többször… Szerencsére végre meghalt. Angelika hogy fölháborodott! „Szerencsére? Anyu, hogy mondhatsz ilyet, éppen te, aki…” Pedig tényleg szerencsére. Ez az a helyzet, amit közhellyel úgy fejezünk ki, számára megváltás volt a halál… Rettenetes lett volna, ha egy kicsit föltisztul az agya, és rájön, nem az imádott-gyűlölt Erzsikéje… Szeptemberben még kiadta az ordrét, legközelebb újra szőkén akar látni, októberben pedig már el is kaparták. Az a link férje nem is értesített. De hát az én tisztem úgyis csak a halálig tartott. Állítólag nem szenvedett… Én vajon majd hogyan…? De ez valahogy messze van. Érdekes: egyre messzebb.

(A Meinlnél kellemes a meleg, jó illat, tömött, tarka polcok; mintha mindenkinek volna pénze, zsibongás, tolongás. Mária a bejáratnál bemutatja az üres guruló-táskát, aztán összecsukva behelyezi a fémkocsiba. Megmarkolja a fogantyút, behatol a tömegbe.)

 

Mária

…mint a dodzsem. Az Angolparkban. Már akkor se szerettem. Ütközés. Csattogás… Rossz, hogy nem látom az árakat tisztán. Egymásra vannak a számok ütve. A háború után óránként törölték a táblákat. Millpengő, billpengő…Nem mindegy, melyik kenyér, melyik kefir… Márk azt mondja, nem vásárolok gazdaságosan. Akcióban vagy nagyban éri meg, diszkont áron, havonta egyszer. Meg a Lehelen. És a kínai piacon. jópofa! Oda ki is kell jutni! És onnan hazacipelni?! Kétszeri átszállással? Az olcsó vásárlást a gazdagoknak találták ki. Például akinek napi tíz deka parizerre, azaz párizsira futja, s nincs frizsidere, az nem veheti meg előre, rúdban, mint mások a téliszalámit. Spájzolni csak az spájzolhat, akinek van befektetni pénze. Gyorsan megvesz egy zsák cukrot, a drágulás előtt… A kágéesté piacot is kitették a pokolba. Akinek kocsija van, az veszi hasznát. Nem tudom, mi a keservesebb: ha nincs választék, csak tucatáru, vagy ha ilyen pompás, széles választék van, és nem telik. Jobban fáj a szegény ember szíve. De semmi önsajnálat. Én még mindig nem vagyok „szegény ember”. És Márk házhoz szállított nekem fél mázsa burgonyát és tíz kiló hagymát. Angelikáék, ha följönnek, mindig hoznak egy-egy óriás tyúkot. Én csak a zöldséget adom hozzá. Segítenek. De nem építhetem rájuk az életemet. Nem szabad elhagynom magam.

(Mária beáll a felvágottas pult sorába. Lassan araszolnak. Bár az üzlet új, a személyzet a régi.)

 

Mária

…én még mindig nem tudom, mi az igazi nyomor. Ha nem ide születtem volna, Máriának, Marinak, Marikának, Maricskának, hanem én lennék most a tanyáról a Mariska néni… csak egy napig… „Ivan Gyenyiszovics egy napja”…

A rosseb – mondja Mariska néni, lefordulva az ágydeszkára dobott szalmazsákról –, hát tennap nem hordtam be se a szárat, se a csuhét… Az éjjel meg esett, füstűni fog…

Mariska néni rongyos kötött szvetterben alszik, a lába körbebagyulálva flaneldarabokkal. Tottyos, fakult tréningnadrágba bújik. A dagadt lábat kitaposott férfi félcipőbe szuszakolja. Ujjatlan bekecséből foszlik a szőr.

Mariska néni a piszokcsíkos lavór fölötti tükörbe néz; a szív alakú tükör fele letörött, a foncsor lekopott. Egy ragadós hajkefével hátrasimítja a maradék haját, bordó micisapkát szorít a fejére, egészen a homlokára húzza, majd hullámcsattal hozzátűzi kétoldalt a hajához.

Az ajtóról leszedi a koszos takarót, amit esténként a cúg ellen feltesz. Odakünn fagyos sár – még alig pitymallik.

– A rosseb, ami kiver – morogja Mariska néni – hát má’ aludni se bírok…

A kút mellett ázik a kukoricaszár.

– Ez se gyullad meg má’ … mind befagy, ahány lyukam…

Az üres kutyaólban egy árva, tollhiányos tyúk kárál. Az udvart ellepi a gaz; a gaz közt nyári veteményes rohad. Az ablak alatt egy kerek kupac, rozsdasárga körömvirággal.

– Ebbül se lett mag… az eső kipergette… – Mariska néni morzsol egyet a virágfejen – de magnak megmaradni minek is kőne… Várnyá te – szól a tyúknak, aki a cipőjéig szemtelenkedik –, majd a morzsát… ha…

Bevisz egy halom csuhét, szétteríti a tapasztott padlózaton.

– Reggelizni nem muszáj – mondja –, úgyis elfogyott a liter tej … negyednapja, hogy a faluban vásárúltam, hát nem bepazarútam?! Óra járás is van, oda-vissza… ha vóna órám… igazúná… és közbe lopnyi is kő… ezt a kis tűzrevalót…amit a gondatlan népek csak úgy odahagynak az útmentibe… Cipekedni! …Vízbe is lehet a kenyeret puhítani… Több nap mint kóbász… Délre csak kiszárad… ez a csuhé… az én jó kis sparhétom… Ha hagyma meg krumpli van, minden van…

Mariska néni nyitja a kék, zománchíjas zsírosbödön tetejét.

– Nocsak… ebbű’ még egy kanál a leveshő’ kigyün…Csak a tüzet adja meg az Atyaisten meg az ő Szent Fia…

A repedező, valaha meszelt falon lóg a kép: Jézus kicsattanó pirospozsgás arccal, dauer-hullámos hajjal és szakállal, majdnem élveteg, mosolygó ajakkal, ívelt szemöldökkel, mint a némafilmek Rudolf Valentinója. Tövisekkel körbetűzdelt, szabályos cseppekben vérző, tűpárna alakú szívére mutat.

Mariska néni elibe áll, keresztet vet.

– Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma… mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma… – ezt ismétli a Miatyánkból, mint aktualitást.

Jézustól balra gyöngyház keretben egy utólag színezett fotográfia: jellegtelen, retusált fiatal férfi és nő, egy kissé kicsavarodott nyakkal, egymásba nőlve. Jobbra: oválisra nyírt fénykép, egy úttörőnyakkendős, lapátfülű fiúcska, a kép alatt csorba gyertyatartó, régen kihűlt faggyúhalommal. Lajoskát tizenkilenc éves korában eltaposta egy harckocsi, „balesetből kifolyólag”, mint sorkatonát.

Mariska néni az esküvői kép előtt is, a halott fiú előtt is keresztet vet.

– Az örök világosság fényeskedjék – mondja –, mert itten ugyan nem lesz a petrólejum pazarúva…

Elnyammogja a vizes kenyeret. Hagy egy kicsit, a tyúkot becsalogatja. A tyúk a gyurmalékot Mariska néni tenyeréből mohón kiszürcsöli.

– Maradhacc – mondja Mariska néni –, danojá’ má’ valamit… ha ugatnyi nem is tudsz, mint az a jó kis Lajcsi kutya… az én harmadik halottam, elsiratva tisztességesen…

Lajcsi kutyát Mariska néni ott találta tavaly, egy téli reggelen a küszöb előtt, négy merev lábbal fölfele.

– Öreg is vót, beteg is vót, éhes is vót – mondja Mariska néni a tyúknak –, mit adtam vóna nekije… A rágós vén húsomat, legföllebb aztat…

A tyúk félrefordított fejjel hosszú kárálásba kezd.

– Úgy, úgy… szépen danolsz…csak ne piszkítná’ be mindent!

Mariska néni kimegy a budira. A budiban széles csíkokra szaggatott férfiing lóg a szögön, a gomboktól lecsupaszítva.

– Jó ez törűnyi – motyogja –, megin nem adtak papírt a kenyérhez… Azér a kis segélyért is be kő caplatni… No, te tyúk, ma ebbül a tűzből se lesz énekes halott… hacsak nem estebédre… Valahogy csak elüssük az Isten napját.

Mariska néni visszabújik az ágyba, a huzatlap dunna alá. A foszladozó angin a szúrós libatollvégeket átereszti.

– Ez a jó, ez a ciha… vót nekem móringom… nem vótam én kódis… a hites uram se vőt kódis… Csak hát megütte a szél. Én meg itten a nyüves egészségben. Csak má’ venne magáhó … Csak még ezt a napot lemorzsújam…

 

(Máriát hátbaböki a mögötte álló elegáns cigány nő. Aranyoskám, nekem otthon rí a család, ne tessék bámészkodni, kell vagy nem kell? Mária felriad. Tizenöt deka kenőmájast kérek, mondja, nem ebből, hanem abból, és ha friss a krinolin, két szálat…)

 

Mária

…mint egy novella-torzó. Nemhogy leírni, de még gondolatban sem tudom befejezni. Nem léphetünk át senki sorsába. De mégis, az empátia: hogy ne képzeljük magunkat a legszerencsétlenebbnek a világon. Lefelé is figyelni, nemcsak azon kutakodni, kinek jutott több dinnyeföld… A liszt is fogytán, a sárgarépa, a zeller, a tojás… levessel nem tölthetem meg Angiék hasát, a karajban sok a csont, és itt sokkal drágább, de ahhoz már nincs erőm, hogy az egész környéket körbecserkésszem, különben is, Richárd mindig azt mondta, olcsó húsnak híg a leve, ó ha Richárd élne…! Stop. Stop.

(Angelika a folyosón ácsorog, ingerülten kiált a szuszogó Máriára: Annyiszor kértem, adjál kulcsot, egyszer majd úgy kell az ajtót rádtörni! S mi a fenének cipekedsz? nem kardinális kérdés a kaja… Délutánra vártalak, mondja Mária, hát a népséget hol hagytad? Angelika kikapja a kulcsot az anyja kezéből: Add ide, rossz nézni, ahogy matatsz! Téged csak Tímea izgat, én smafu vagyok…?!)

 

Mária

…ennek valami baja van! nem szokott. Ennyire nem szokott. Bár már a nyáron is elég pikírt volt. Ezen a kiszámíthatatlanul mozgalmas balatoni nyáron. Mint egy átjáróház, mint egy motel… Nem volt pénzük a nyaralásra, ki akarják tenni őket a szolgálati lakásból, kisebbe, Márkék meg nagyobbra gyűjtenek. Hát ez a legolcsóbb megoldás… Balatonvilágos anyunál… Nem panaszkodhattam, most aztán jöttek csőstül. A haverok is. Kérdezés nélkül, csak úgy betoppantak. Söröztek, üvölttették a magnót. Mindig mást akartak a tévén nézni. „Nekünk legalább van baráti körünk”, mondta Angelika. És a két kompánia folyton összeveszett. Azt hiszem – legyünk objektívek – Angelika egy kicsit irigy Olimpiára. Beszorultam a kisszobába. Isten ne vegye bűnömül, de nem volt jó. Nem volt jó ez se. Sokkal magányosabb az ember, ha a szerettei közt téblábol, és azt érzi, nem oszt, nem szoroz… „Mert te képtelen vagy a közönséges társasági életre”, mondta Olimpia, „téged, Mária mama, minden normális dolog untat…”

(Higgadj le, mondja Mária, uralkodj magadon, Angikám… A hűvös fölény, mondja Angelika, ezzel tudsz végképp kihozni a sodromból! Mária kemény, határozott mozdulattal belöki a lányát az előszobába: Ha akarod, képen is törölhetlek, szégyenszemre még azt is megéred! Ne rajtam töltsd ki a dühödet, te taknyos! Angelika sírva fakad. Lassan ötven leszek és te még mindig úgy kezelsz, mint aki gyámságra szorul… Mária lefejti róla a kínai vattakabátot. Öregapád segge! mondja. Angelika hüppög és csuklik, egyszerűen vonatra ültem, anyukám, anyukám, Lóránt összeszűrte a levet az ápolónővel… aki egy héten kétszer jön a gerincét injekciózni, egy kövér tehén, ott lovagolt rajta a fotelben… azt hittem, elhányom magam… és még csak nem is tagad!!! Mit tagadjon a nyomorult, ha egyszer in flagranti kaptad? kérdezi Mária. Egy leszázalékolt, csaknem mozgásképtelen ember! Akinek egyébként szinte nulla a nemi élete…! Hát fel lehet ezt józan ésszel fogni? Angelika püföli a konyhaasztalt. Mária a táskából a frizsiderbe pakol. Nem mintha mentegetném, de képzeld magad az ő helyébe! Te naphosszat kóricálsz, ő meg otthon, semmi sikerélmény, semmi feladat, és akkor jön egy akármilyen nő, és felkínálkozik, fontossági tudatot ad! Szóval véded? kérdi Angelika dühösen. Dehogy, mondja Mária gyorsan, piszok ügy… És piszokul fájhat. Még ha te is megtetted vele… Az más! Angelika csendesül. Az egy nagy szerelem volt. Nem, mint a bagzó állatok! És azt ő nem tudhatta…)

 

Mária

…„Barátom Platón, de az igazság még inkább barátom…” Valahogy így. De nagyon kell vigyázni. Hogy el ne vadítsam. Ne hivatkozzam az igazságra.

(Jó, jó, Mária átöleli Angelikát. Kislánykorodban is mindig itt bőgtél, a nyakgödrömben. A buksid éppen belesimult. Sírd ki magad. És higgy az öregasszonynak: ha nem szerelemből, az még mindig jobb. Sokkal szimplább képlet. Lóránt téged szeret, és nyilván szánja-bánja. Angelika szeme felcsillan. Mi az, hogy!!! Azt mondta, ha nem bocsátok meg, öngyilkos lesz…hogy ő mellőlem nem mehet már, csak a Tiszának! Azonnal másik gondozót kért, telefonon… hogy ez nincs a helyzet magaslatán… No látod, mondja Mária, pedig ez aztán tényleg a helyzet magaslatán volt! Nevess egy kicsit. Néha segít a humor.)

 

Mária

…szegény kövér nő. Szegény hülye kövér nő. Jól ráfizetett. Csak ki ne szaladjon a számon.

(Mit ennél? Főzök neked, mondja Mária, rendelj… Felfoghatatlan! Angelika lemossa az elkent szemfestéket, ez a te főzési mániád! Te, aki még a konyhaszagot is utáltad… te, aki egészen más típus voltál világéletedben!)

 

Mária

…ez nem az a szituáció, hogy magyarázgassak. Márió emlegette mindig, hogy mint archetípus, az enyém Artemis és Athéné-jelleg, a független nő, a teljesítményorientált, a sóvárgó „vadász”. Bezzeg mennyivel kedvesebbek a sebezhető istennők: Héra, Déméter és Persephoné, akiknek az életét a másikhoz fűződő kapcsolat határozza meg; ők reprezentálják a tradicionális női szerepeket: feleség, anya, leánygyermek… Én akkor fölszegtem a fejem, még ma is az államban van ez a mozdulat, „tévedsz, bölcsek bölcse, én Aphrodité vagyok, a szépség és szerelem istennője, a nyughatatlan, a kalandos, a felejthetetlen…” Nos, itt az idő keveredni. Hozzászerezni. És Hestiát, a hetediket juttatni uralomra. A tűzhely őre. A derűs és békés. Aki önként és nem áldozatból szolgál. A teljesítményt a spirituális növekedésben keresni; ez áll léte centrumában. Független, de nem extrovertált. Jó lenne beszélni róla. De sem a hely, sem az idő… sem a személy… nem alkalmas.

(Lásd, mondja Mária, én nem értek egyet azzal, amit ma oly sokan hirdetnek: hogy az idős kor arra való, hogy végre azt tegyük, amit szeretnénk. Kötelmektől szabadon. Ez legtöbbször nem más, mint megideologizált önzés! Angelika vitatkozik: Mondd ezt egy szövőnőnek, egy hatgyerekes családanyának, aki egész életében nem fordíthatott semmi gondot önmagára! Mária leszedi a krumpliról a csírát. Neki nem mondom, rá más érvényes. Magamnak mondom. Elég sokáig éltem úgy, ahogy nekem tetszett. Végeredményben mindig azt csináltam, amit én akartam. Legyünk objektívek. Munkában, szerelemben. Most megpróbálok váltani. Fantasztikus dolgokat produkálsz, anyukám, Angelika csókot ad, bízom a véleményedben, megbocsáthatok, valahogy, nagynehezen, ennek a disznó Lórántnak?)

 

Mária

…megbocsátani könnyű. De el is felejteni: az már valami. Leveszed a másikról a törlesztés törvényét. Kivonod az érvénye alól. Krisztus lép be a bűn helyébe. „Egymás terhét hordozzátok”, Istenem, miért nem vettem, még időben, komolyan?

(Persze, téged sose csaltak meg, folytatja Angelika, inkább roseibnit süss, csak te csaltad, és hagytad faképnél szegény apát, nem, mintha elítélnélek érte, és Richárd papa ajnározott, a széket is megfújta alattad, nemhogy más nő! Még az a fura Márió is… ezer szállal kötődött… férfiügyekben nagyon szerencsés voltál, anyukám! Ó, igen. Nagyon szerencsés, mondja Mária, halkan.)

 

Mária

…sose tudtam Máriót rajtakapni. Vagy rábizonyítani. Az úgynevezett „hűtlenséget”. Csak gyanakodtam. Iszonyú a féltékenység. Akkor még volt átszállójegy, a lyukasztóból ki lehetett nyomozni, merre járt az Intézeten kívül… melyik vonalon… átkutattam a zsebét… de mindig más és más utat jeleztek a jegyek… És a sok taxiról nem volt számla! Esetleg valaki alkalmi… nem állandó, nem ugyanaz… soha meg nem kérdeztem, nem akartam, hogy észrevegye a sebezhetőségemet, ó, az a királynői gőg, ami eleve kizárja, hogy engem, akárcsak órákra is, egy közönséges halandóval behelyettesíthessenek… De hát külön lakásban laktunk, még ha éjfélkor is ment el tőlem, vagy nagy ritkán én, tőle… amilyen ravasz volt, megtehette… vagy amikor összevesztünk, a hónapos szünetekben. Igen vagy nem…? Most már sose tudom meg az igazat. Most már sose.

(Márió hazafelé tart a Művészetterápiai Társaság konferenciájáról. Rossz a lift. Márió meg-megáll az emeleti fordulóknál, liheg. Eléri őt a szomszédék gimnazista lánya, aki kettesével veszi a lépcsőket. Csókolom, Mérő bácsi, pihengetünk, pihengetünk? Nem, mondja Márió, csak eszembe jutott, visszaugrom a postáért…)

 

Márió

…átkozott hiúság. Pfuj. Ilyenkor úgy utálom magam. Dehát valamikor én is sportot csináltam abból, hogy három lépcsőfokot vettem egyszerre. Babonából. Mint Radnóti. „…hogy aznap ne feleljek én…” Közel az idő, hogy rászorulok a botra. És ha nem vigyázok, arról is azt fogom hazudni, hogy sétapálca. Legyünk őszinték. És hálásak. Hogy csak a fizikum kopik, és még mindig tudok valami újat mondani, mégha meg sem is értik, csak a felületen… A zárszóban az elnök többek között kiemelte „fővédnökünk mélységes, átfogó humanizmusát.” Ennyit fogtak fel. „Szakmailag.” Amikor arról beszéltem, az emberben foganó „manasz”, a szellem-én ébresztése a pszichiátriai betegségeknél, elsősorban a neurózisokat illetően, a művészetek által, hasonlít a természetgyógyászok terápiájához, kiegészítésként egyre nélkülözhetetlenebb. Persze, a kóklert és a valódi természetgyógyászt csakúgy meg kell különböztetni, mint az elszaporodott hagymázas üdvhirdetőket a valódi szellem-tudóstól… Mint egy különleges, még fel nem szúrt bogarat, úgy kezelnek. Igaz, nagy becsben tartva. De ha a négyszázhúsz között csak tíz… vagy csak egyetlenegy akadt… már nem volt hiába. Ki kell mozdulni! A felfuvalkodott, tömény magányba-vonulás ugyanolyan bűn, mint örökké ott lihegni a placcon… A mérték ismerete. Igen.

(Villő kitárja az ajtót, már lestelek, mondja, megint nem tettél kucsmát, direkt olyat vettem, ami kétoldalt lehajtható, hogy a füledet védje. Még nincs kucsma-szezon, szívem, mondja Márió.)

 

Márió

…„usanka.” Mit nem adtam volna érte a fogságban! De nem való rám. Hajadonfőtt! Dacolva az elemekkel. Csak ne fájna annyit a fülem. Ki kéne fújatni, eldugult, nyomja valami a hallójáratot.

(Nem a naptárnak öltözünk, mondja Villő harciasan, legközelebb nem engedlek ki az ajtón! Esküszöm, még a macska is jobban érti a szót…! Márió békítő csókot ad.)

 

Villő

…az én felelősségem! Rámbízta az Úr. Még majd ráfázik, és teljesen megsüketül. Nem akarja belátni. Hogy kettőnk közül mégiscsak én vagyok a fiatalabb. Az izületi bántalom állapot. Nem betegség. Mégis, folyton ő akar kímélni engem. Ha a régi volnék, azt hinném, a fölényhelyzet, azt nem képes feladni. De ez nem igaz. Nem teljesen. Hanem, hogy annyira szeret… ha lehet ezt fokozni, hát egyre jobban…

(A cicákat becsuktam a vécébe, megint, mondja Villő, hogy amíg eszel, legalább addig ne sündörögjenek… Itt járt az állatorvos, meg fogjuk az ivartalanítást oldani, de ez a Scarlett a pettyes fejével olyan bájos, az ilyet szaporítani kéne, viszont a Tatjána hány, és Izolda búskomor, Trisztán meg nyugtalan, mert az Anyegin egyre agresszívebb… már csak öten vannak, de mind-mind külön jellem… nagyon érdekes tanulmányozni őket. Meg is kukulnék az unalomtól, én még érzek magamban energiát!)

 

Márió

…az Isten áldja meg ezeket a dögöket, Villő miatt. Még akkor is, ha engem őrjítően idegesítenek. Valóban allergiás vagyok. A szagukra. A szőrükre. De legalább lefoglalják Villőt. És nem panaszkodik. Én sem panaszkodom. Nem bírom, ha sajnálnak. „Tiszteletem, professzor úr… Márió bátyám… hogy tetszik lenni?” „Kitűnően, köszönöm. Kitűnően.”

 

Villő

…nem vagyok hajlandó feladni. A folyton siránkozó öreg senkinek se kell. Sose tolakszom előre a sorban. A villamoson sem vágok az ülőkre szemrehányó pofákat. S egy lépést se paróka nélkül. Rúzs. Egyenes tartás, akárhogy nyilall. A tartás. Igen. Ez a titka. Nem rájátszani… Nem szétkürtölni. A korombeliek csak kárörvendeznének. A fiatalabbak meg leírnának. Mintha már nem volnék ember, mintha egy egészen más bolygóról csöppentem volna ide. Hiszen én is, én is… minden „jóságom” mellett, én sem kezeltem az öregjeimet teljesértékűnek… Nem engedem, hogy észrevegyék.

(Remek volt az előadásod, nem is kérdezem! Villő hozza a papucsot, átnedvesedett a lábad, dagad a bütyköd! Délelőtt a rádióból hallottam valami érdekeset, háttér-műsor, hogy amíg teszek-veszek a konyhában, legalább emberi hangot halljak, szóval Közérzeti Magazin, többek nyilatkoztak, híres személyiségek, színésznők is, hogy most, nyugdíj után, végre a hobbijuknak élhetnek, van, aki festeget, van, aki kanasztázik, az a finom ősz Szentpályi újra rákapott a lóversenyre… vagyis pályamódosítás, neked magyarázzam?! Nem is kell az élet második felében, feltétlenül erőszakosan azt folytatni, amit eddig, mondja Márió, kapaszkodni hisztérikusan, versengeni a fiatalabbakkal! Jung ezt nagyon világosan látta: az élet első szakasza a szilárd kialakításé, a másodikban elmélyül az önismeret, kialakul a végleges értékrend. De nem hiszem, hogy ez ugyanaz, mint amit a te műsorod propagál, oly nagy hévvel! De azért valami kell, a gyakorlatban is, mondja Villő, ki-be lüktet a szája megereszkedett toka fölött, nem gondolod…? Ami földob, naponta… Persze, persze, Márió bólogat, másodlagosan, feltétlenül…)

 

Villő

…hát aki alkotó, annak könnyebb. Aki végig győzi szuflával. Vagy a nagycsaládos. Ahogy az unokák cirógatva körülveszik. Nekem csak a cicák és Márió. Meg a regények. Az irodalom a fél kenyerem. És vasárnapról vasárnapra az igehirdetések. Tartják a lelket. Mégis… egy kis sava-borsa! Az öregkori szex! Olyan gusztusosan ajánlja az a nemtom-kicsoda jóvágású doktor a tévében. „Nem lemondani, nem csüggedni, hölgyeim és uraim, az örömszerzés különféle módozatai idős korban is nyitottak…” De hát Márió mindezeken már felülemelkedett. Szégyelleném. A bármiféle praktikát, kezdeményt. És esetleg csak fölpiszkálnám az alvó oroszlánt. Aztán menne másfele. Olvastam a Beauvoir-nál, a nők közül sokan buknak az öreg férfiakra. De olyat bezzeg nem pipáltam, hogy fordítva… húszéves fiú és hatvanöt éves asszony… hacsak nem pénzért. Hacsak nem érdekből. Persze nekem nem kéne holmi nyálas zöldfülű. Nekem csak Márió… ahogy tapad a test a testre… az a melegség.

(Tegyél egy mécsest az ablakba, mondja Márió, nemzeti gyásznap, ne felejtsd, november négy!)

 

Márió

…ámbár az egész idei ősz ilyen gyászos. Demokratikus választás, megkérdőjelezhetetlen eredmény. „A többség akarata.” Megvan erről a többségről a véleményem. A dilettáns, botcsinálta, idealista, ebben-abban hibás társaságot most kisöpri, valóban kisöpri, nem csak fenyegetőzik, ez a profi politikai elit… Gratulálok, szegény Magyarország, ezt elintézted, visszahoztad a régieket! Nem az a baj, hogy baloldal, hanem az, hogy egy már hitelét vesztett, a múltért felelős garnitúra… ez nem a nyugati szociáldemokrácia… keresztény szocialisták, vagy ilyesmi… Elvek, itt? És akkor a hatalomért lepaktálnak velük… akik a legjobban szidták őket. Ha vonakodva is, de osztoznak… Most lesz csak igazán pénz-világ, miközben a naiv „többség” az olcsó kenyeret reméli tőlük… Azt mondja Puhay, ez a különben tehetséges ifjú titán, „no problem, Márió bátyám, ha ezek se tetszenek, négy év múlva ezeket is elzavarjuk!” De négy év alatt sokat lehet ám rontani, visszafordíthatatlan dolgok történhetnek, és a morális romlás… De hát ez már egyáltalán nem szempont. „Morál, mi az, eszik vagy isszák?”

 

Villő

…én minden évben elsiratom őket. Az a sok kölyök. Benzines palackkal. A tankok alatt. Vagy szétszóródva, kallódva a nagyvilágban. „Mamának üzeni Guszti, jól vagyok.” „Keresem Kovács Matild tizenhárom éves…” Satöbbi, satöbbi. Szegény nyomorult szülők. És azok a szénné égett ruszki kiskatonák! Azt se tudták, hol vannak, és kire lőnek… mennyi vér! Mennyi erőszakos, korai halál! S nemcsak a harcban, hanem a megtorlásban is! És tessék… tessék körülnézni, mire jutottunk? Lassan a villanyszámlát se tudom kifizetni, Márió nappal is villanyfénynél dolgozik… Most hol a Charta? Hol a fészkes fenében lapul…?!

 

(December elején Mária téliesíti a balatonvilágosi nyaralót. Gumicsizmában, munkakesztyűben toporog. Muszáj a vízaknába lemászni, mondja bocsánatkérően Márknak, ha nem víztelenítünk, szétrepednek a fagyban a csövek. Nem te fogsz lemászni, anyukám, mondja Márk, a jambósapka a hosszú bojttal mulatságosan félrecsúszik a kobakján.)

 

Mária

…olyan aranyos, mint a Kuka törpe, a régi Walt Disney-ben. Egyetlen fiam, de szeretlek! De jó, hogy itt vagy velem! Cudar hideg van. Cudar hideg.

(De nincs gumicsizmád, mondja Mária, Richárdét elcsórták, az enyém meg kicsi… Csak segíts le, és ügyelj fentről. Én naponta tornászom, rutinom van. Nem neked való akkor sem, mondja Márk, ámbár el kell ismerni, biológiai csoda…)

 

Mária

…hadd higgye. Az én kicsattanó egészségemet. Elég lesz megtapasztalnia, ha majd ide jut ő is. Szegénykém. Szegénykéim. Annyira sajnálom őket. Drága Márkom kopaszodik. Olyan tonzúrája van, mint egykor Máriónak. És egyre jobban hasonlít az öregedő Ábelre. Kezd nyúlni az orra. És a bokáját fájdítja, helyettesített a tornaórán, legénykedett. Dehogyis engedem le a vízaknába. Ezzel a lábbal ásni se tud… Örülök, ha a faleveleket kihordja, és egy-két érzékenyebb bokrot betakargat…

(Anyukám! Márk az akna mélyére beszél Máriának, fel kéne ezt az egész kócerájt számolni. Csak a lelkifurdalás, hogy nem tudunk eleget segíteni… nyomja a lelkemet, és Angelika is így van… Több a vesződség, mint a haszon… Kérem a kezed, opplá! Add el és éld fel, utazgass! Te, aki úgy szeretted a változatosságot!)

 

Mária

…győzelem minden ősszel és tavasszal. Hogy azértis meg tudom még oldani. És az emlékképek… Richárd festékes arccal, overállban kenegeti a kerítést. Richárd a nyesőollóval. Richárd a nyári kert közepén, egy kissé düllesztett tartásban, ahogy elégedetten körbetekint. „Marcsikám, hogy fogjuk majd ezt élvezni öregkorunkban!” Mea, a sarazó-vödrével, egy szál bugyiban. „Ültetek neked, Má-mami, kukac-virágot… Te leszel a piros, én a pozsgás…” Nehéz nekifogni, igaz. Egyre nehezebb. De az akaraterő.

(Az utazás nem az öregeknek való, ne hivatkozz nyugati példákra, láttam én elég „múmia-túrt”, mondja Mária. Minden új útnál egy régebbi útra asszociál az ember. Amikor még mindezt fiatalon… középpontban. És nem egyedül. Az útitársak szánalomból túlságosan tapintatosak, a programoknál aggódva megkérdik: „biztosan tetszik ezt majd bírni…?” Vagy eleve kiközösítenek, hozzád se szólnak… Nem, édes fiam, nem szabad oda visszamenni, ahol boldogok voltunk, még ha akkor nem is tudtuk, éppen milyen boldogok vagyunk… Átfagytál, anyukám, mondja Márk, hirtelen szomorú lesz, értelek én, de ez itt… meddig akarod tartani? Az örökségetek, mondja Mária, nem kótyavetyélhetem el. Ezt ne halljam, mondja Márk, fütyülök az örökségre, és a lakásra is fütyülünk, legföllebb elveszik…! Mária a gereblyét Márk markába nyomja. Legalább a diófa alatt, fiam…)

 

Mária

…nem tudok pénzt szerezni. Hogy azt a nyomorult bérlakást megvegyem! Fordítani, hiú ábránd! „Három nyelvből, asszonyom?” hitetlenkedve kérdezte az a csitri, a számítógép előtt, „szépirodalom, tudományos szöveg, kis színes hírek, nagyszerű, nagyszerű… a lapok külföldi anyagból táplálkoznak, próbamunkát rögtön kaphat, hölgyem, a jövő héten lemezen már be is hozhatja!” Ott álltam, megszégyenülten. Miféle lemezen? Miféle lemezen? Miről beszél ez? „Mert ugye, tetszik számítógéppel rendelkezni?” „Még gondolkodom”, azt feleltem, kiszédelegtem az utcára, nekem még az is probléma, hogy a tévén a csatornákat beprogramozzam! Nem tudok pénzt csinálni. Az államé lesz a lakás. Még ha be is jelentek egy családtagot, itt már semmire sincs garancia, elúszik…

(A jövő héten, talán szombaton, folytatjuk, mondja Márk, háromra vissza kell érnem, ma a kocsi Olimpiáé, piperét szállítmányoz, tudod, hogy ez a mellékesünk!)

 

Mária

…hát akkor felibe marad. Majd talán tavasszal. Meg kell érteni. Meg kell érteni őket. A talponmaradásért küzdenek. Ebben a félrevezetett országban. Ijesztő volt látni a képernyőn. Ahogy a megyék egymás után bevörösödtek. Valóságos fizikai fájdalom. Előbb nemzetiszín pántlika még a vécépapíron is, lejáratás, bizonyos fokig, most meg piros, piros, háromszor is piros… némi kék beütéssel… mert minden skrupulus nélkül szövetkeztek velük… Naná, pénz, nagy pénz van a buliban, és a pozíciók… a duma mögött ez bújik meg, és az emberek lépremennek, lépremennek… Nincs illúzióm.

(Hát akkor csapjunk a lovak közé, mondja Mária, ne gatyázzunk, fiacskám! Ez a Lada… biggyeszt Márk, undor beleülni! Fő, hogy gurul, mondja Mária, szegény Richárd tisztán tartotta, pátyolgatta… Anyukám, annak több mint nyolc éve! Ez már nem kocsi: csotrogány! kiáltja Márk. De azért néha le lehetne mosni, mondja Mária halkan. Márk nem válaszol, egy piszkos ronggyal áttörli az ablaküveget.)

 

Mária

…ezt se kellett volna megjegyezni. Az övé. Az övék. Azt csinálnak vele, amit akarnak. Muszáj megtanulni: minél kevesebbet beszélni. De nem teljesen elnémulni, mert az is ingerlő. „Most meg mi bajod, anyu?” Ha kikotyogom, hogy ez hályog… ez a homály… csak keserítem öltet. Csak tehetetlenül toporognának. És nem is olyan borzasztó. Emlékszem, tavaly nyáron Angelika megrótt, hogy nem makulátlan a csésze… szemüveggel aztán már nem volt gond… szép tiszta lett újra minden… most már a szemüveg se megoldás… de rájöttem a dolog forszára: tapintani. Aprólékosan áttapogatni az edényt, az ujjbegyek érzékelik a lerakódást… A tapintás. Ezt feltaláltam.

(A Mikulás-csomagok az ülés alatt vannak, mondja Mária, csókolom a lányokat! Ne verd magad költségbe, a csokit meg sem eszik, kivéve ha kókuszos… Olimpia cirkuszjegyet vett, csak azért nem hívlak, mert te a cirkuszt ki nem állhatod…de apropó, mik a terveid, télire, anyukám? Mert akkor a dicső ikreket a téli szünetre odaadnánk, ha nem zavarják az elképzeléseidet! hadarja Márk.)

 

Mária

…nekem nincsenek „elképzeléseim”. Mintha megvalósult volna már az egész életem. S ez most a ráadás. Hetvenkettő. Tudomásom szerint: ez a megszabott normális lét-idő. Ez már… mintha fokozott előkészület volna. De nem a halálra. Nem elsősorban a halálra. Hanem valami elkövetkezőre. Amihez most szerzek képességeket. Amit most építek… A hatvanadik születésnapomon… fogadtam a gratulációkat, és már akkor is erre gondoltam… Új borhoz új tömlő. A példabeszéd. Vajon Márió is érzi ezt? Vajon Márió is gondolkodik ilyesmin… amikor fekszik az ágyban és sehogyan sem akar megvirradni? …Az éjszakák. Néha elönt valami édesen forró. A hüvelyem össze-összehúzódik, s közben félálomban alszom. S mintha újra átélném, de nem a fizikai testemben, hanem az asztralitásban. Azt, amit Márió úgy kérdezett, egészen az arcomba hajolva, fürkészve: „Boldog voltál?” Nem jó az ébredés. Minden száraz… Én sem voltam kivétel, bakfiskoromban. Meg-megsimogattam magam, a ténynek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Olyan volt, mint egy sütemény. Az ember megkívánja, ízlik, és túl van rajta. Ennyi. De ma már képtelen lennék a mozdulatra. Képtelen lennék a combom közé nyúlni, csak azért, hogy fölidézzem. Már nem a hormonok diktálnak, nem a biológiai szükségszerűség, nem lehet ráfogni a húsra; a lélek az, a pszichikum, ami rögzítette a szexuális vágyat, bebalzsamozta, épp ezért minden próbálkozás a nyers, társ és szeretet nélküli kielégítésére bűnös és hamis. Tizenhat éves koromban volt mentség, ma már csak azt jelentené, hogy az ember az alacsonyabbnak még a halál előtt is megadja magát. Valóban ön-fertőzés, pontosabban Én-fertőzés, új értelemben az…

(Márió az Astória-aluljáróban a metróhoz igyekszik. Minden fekete rajta, tetőtől talpig. A kucsma egy számmal kisebb a fejénél, a fülvédő szabadon lifeg. Az „autóskabát” nem védi a térdet. A nadrág szára lötyög. Márió a csupasz félkezét zsebre dugja, a nadrág ettől tovább rövidül. A kesztyűs kezével a diplomatatáskát szorongatja.)

 

Márió

…télen ráz a hideg, nyáron dől rólam az izzadság. Ősszel kapar a torkom, tavasszal szénanátha… Nincs már évszak, kedvemre való. A bokámnál kúszik fel a jegesség. Nem volt bolondság gyerekkoromban az a kamásli. Pepita szövet, oldalt három csontgombbal. Pedig mennyire utáltam hordani! Ha összesároztam, Etelka néni leszidott. Csak apa mondta, egyszer: „De kedves kisasszony, a kamásli arra való…” Mindig, mindent utáltam, amit mások erőszakoltak rám. Mária a zakókat imádta. A spriccelt tweed-zakót, meg a karcsúsított tengerészkéket. Akkoriban még jól állt a zakó, nem hatott annyira konzervatívnak, sőt: lázadás volt! Ó, azok a plump, nadrágon kívül viselt „kivingek”! Ma meglett emberek cseresznyepiros zakóban virítanak… és a nyakkendők… az a színorgia… Villőnek is mondogatom, ha már paróka, hát legyen diszkrét mogyoróbarna… és zöld szoknyához semmiképp se lila blúz… Mária mondta mindig, hogy az elegancia ott kezdődik, hogy összehangoljuk a színeket.

(Márió elhalad a kéregetők sorfala közt. Kotorászik a zsebében, az aprót szétosztja.)

 

Márió

…ez az én mindennapi adóm. Tudom, hogy csepp a tengerben. Tudom, hogy ál-megoldás. Tudom, hogy némelyik csaló. De képtelen vagyok továbbmenni. És ezek a szutykos telefonfülkék… még mentőt se lehetne hívni, ha valaki…

(Márió megáll a nyitott fülke előtt; húgyszag csapja meg. A telefonkönyv kitépdesve, a kagyló lóg. A földön koszos matrac, spárgával gurigába fogva, és hatalmas papundeklidoboz, a tetején üres Colás-papírpohár, szalmaszállal.)

 

Márió

…itt valaki lakik. Estére visszatér. Ez az otthona. És ez a valaki én is lehetnék. Ugyanennyi idős és hajléktalan…

(Márió megvárja, amíg hígul a tömeg a mozgólépcsőn, úgy lép rá, hogy közvetlenül előtte ne álljon senki. Egy kevésbé tömött kocsit választ, nem ül le, tessék csak, mondja egy középkorú nőnek, nyájasan.)

 

Márió

…az a hajléktalan én is lehetnék… Számomra nem elképzelhetetlen a szerepcsere…

…a hajam hátul összefogva egy befőttes gumival. A bajszom a szakállal összeér. A bütykömnél a sárga katonabakancs kivágva. A kapca eltömi a nyílást. A kabát kukából kikotorva. A pulóverem a térdemig nyúlik. Ing nincs alatta. A nadrág zöld, lyukas tréningnadrág, oldalt szürkévé fakult két fehér csíkkal. A kezemben reklámszatyor, szakadt füllel. A szatyron szöveg: „Let’s make things better” …A hónom alatt rongyos csehszlovák takaró, szputnyikmintával. Sietek a fülkébe, amíg egy ganéj el nem foglalja. Szeretnek beleülni a készbe. Ma szerencsés napom volt, elcsíptem a lomtalanítást. Egy lejárt lecsókonzerv, egy molyos gyapjúsál, egy drapp szandál, három meghajlott szárú alumínium kanál… És öt kiló réz, tizenöt kiló újságpapír. Ez sör, kenyér és kettőhuszas kolbász negyvennyolc forintért, per pillanat. Egy gyönyörű kis fix stelázsi, amit ott kellett hagyni. Ha majd egyszer újra lesz saját kuckóm, oda lett volna jó. És meg se téptek! Akik jönnek az autókkal, a nyitott csomagtartóval, üzletszerűen guberálni, mindent kiválogatnak, csak a szart hagyják ott, nekünk, momentán rászorulóknak… Bemegyek pisálni a presszóba, hagyják, van ott egy bögyös vörös, néha még pogácsát is ad a tegnapiból, a vécében jól kivakarózom magam, ez az ekcéma rosszabb, mintha összeesnék, mert akkor kénytelen elvinni a mentő, a kórházi kényelembe… és tekerek egy kis vécépapírt is, jó lesz zsebkendőnek, és aludni is kellemes, valahogy behúzom a szél elől az ajtót… egyszer régen, vagy nem is olyan régen, voltam egy szállodában, ki lehetett a kilincsre tenni, „plísz, dont disztörb!” Ne zavarjanak! Ezzel lehet villogni a zsernyákoknak nem mindenki alja, akit átmenetileg, momentán taccsra tettek…! Az a bestia. Az a nő kitúrt. Hej, az a nő…!

(Szíveskedjenek a szerelvényt elhagyni! Márió a sztereotip szövegre felriad.)

 

Márió

…ez már a Déli. Végállomás. Túlfutottam. Minden értelemben túlfutottam. Álságos dolog. Képzelegni. Minél tökéletesebben át tudom venni képzeletben mások sorsát, annál világosabban kitűnik a lelki restség: mégsem tenni semmit. Nincs szöveg, ami segít. Ezeken, itt és most. És nem nyugtat meg a tudás, hogy mindez csak létfokozat. Nem végeredmény, hanem részeredmény. Előzménnyel és perspektívával, kiegyenlítődéssel, valamikor, valahogy… Istenem, olyan bonyolult vagy! Olyan… hosszadalmasra és fájdalmasra csináltad ezt az egészet… A régi kísértés! Hogy a Teremtés… miért nem teljesen átlátható? A mesebeli spanyol király nagyképű ostobasága. Kérdezgeti a csillagászokat a rejtelmes csillagos égről, a távcsőbe belebámul. Föl is néz, a tündöklő egekre. De csak ennyi telik tőle: „…hogyha én terveztem volna, mennyivel praktikusabbra és egyszerűbbre!!!” Hiába, nincs más vigasz, nincs más erőforrás: „Én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig…”

(Villő hozza a rakott kelt, sürög-forog. Különleges világnap, ma nem szaggat! mondja Máriónak. A macskáknak Kitekat-csemegét szór a tálba. Hadd legyen Mikulásuk, inkább én nem eszem franciakrémest! Annyira tán csak nem vagyunk szegények, Márió nevet. Villő Márió ölébe telepszik, Márió két karját a dereka köré fonja. Mikulás este van, hát nekem nem tartogat a Mikulás a puttonyában valami meglepetést?!)

 

Villő

…ennyit talán még meg lehet kockáztatni. Ennyi talán még nem ízléstelen.

(Márió kibújik az öleléshól, gyengéden átteszi Villőt a másik székre. Az órájára pillant. Még egy-két telefon, aztán a tiéd vagyok, aranyszív… nézhetjük a tévét együtt.)

 

Márió

…ó, nem. Nem, drága aranyszív, húgocskám. Persze, hogy képes volnál. Holmi „fölcirógatásra”. Valami aktus nélküli gyönyörnek álcázott pótlékra. De nem. De nem. Azt nem. Etelka néni váratlanul betoppant a szobámba. „Elsorvad a gerinced, ha disznólkodsz… már most is azért tartod olyan hajlottan a hátad! Nagyságos asszonyom, röstellem, de az úrfi a fütyijét húzogatja, tessék megbüntetni… gerincsorvadás!” Hogy megrémültem! De a mama akkor megvédett. Igen. Mégiscsak volt egy alkalom, amikor megvédett. „Maga zöldeket beszél, Etelka. Rossz szokás, halálos bűn, de az egészségre nem ártalmas. Szokjál le, fiam, az Isten mindent lát, és különben is gusztustalan.” Gusztustalan… Mária sohasem ajánlkozott. Sőt. Mintha minden egyes alkalommal meg kellett volna hódítani. Volt egy bizonyos hang. Amit hallatott. Egy bizonyos édes, magasan pengő, hosszan kitartott hang. Nem lekottázható. De felidézhető. Soha-soha nem hallottam, azóta. És már nem is fogom. Shelley. „Ha elhangzott a zene, zeng emlékezete…”

 

(December huszonhatodikán éjjel fél tizenkettőkor Tímea megjelenik Mária ágyánál, kispárnával a hóna alatt. A somközépig érő póló-trikón öt vidám matróz röhög összekapaszkodva, a felirat: „after kiss.” Bocs, mondja Tímea, te sem alszol még, Má-mami? Mert én csak dörzsölöm a szemem, szokatlan ez a vacak laticel… Talán mert nem kértél álom-puszit, mondja Mária, kiskorodban mindig… Jaj, Má-mami, Tímea bebújik Mária mellé, továbblöki a könyökével, az Isten szerelmére, tizenhat éves vagyok! Álom-puszi!!! Nagyon jól elférünk itt együtt, ha már éjszakára nálad ragadtam! Kiskorodban mindig velem aludtál, mondja Mária. Richárd papa féltékeny is volt, emlékszel? Azóta sincs senki, mondja Tímea, akivel a vízben olyan jól elhancúroznék… és hordta a fagylaltokat, cipelt a nyakában…)

 

Mária

…nem azt kérdeztem, Richárdra emlékszik-e? Hanem hogy mi kettőnkre. Lehet, hogy Richárd több nyomot hagyott? És én kiestem? A mesék, a séták, a fantázia-játékok, a mozi, „Hugó, a rózsaszín víziló”?

(A rózsaszín víziló, mondja Mária, odamentél a jegyszedőhöz a film végén, „Néni, tessék a rózsaszín vízilovacskára vigyázni, amíg érte nem jövök a Má-mamival…” A varázsgyűrűd! mondja Tímea, azzal a színjátszó opállal, amit megforgattál, hogy jóra forduljon a történet… én arra emlékszem. Megvan az még? Meg, persze, meg, mondja Mária boldogan, csak meglazult az opál benne. Ha nekem adod, megjavíttatom! Tímea egyetlen lendülettel lehúzza Mária oldaláról a paplant. Majd annak is eljön az ideje, mondja Mária, hirtelen keserűséggel, csak várd ki!)

 

Mária

…mintha lesnék. Édes Istenem, mintha lesnék, hogy mikor… Azt hittem, nem bírom végigcsinálni. Ezt a négy napot. A komplett pereputtyal. Reggeltől estig permanencia. Lóránt és Angelika a laticelen, Tímea az ülő kanapén. Mint egy tankcsapda, úgy nézett ki a lakás. Márkék legalább aludni hazamentek. „Nem panaszkodhatsz”, mondta Márk, s nyájasan hátbaveregetett, ez az újabb szokása, „anyukám, itt az egész szent-család.” Ne legyünk szubjektívek, nagyon igyekezett mindenki. Angelika elmosogatott, Olimpia terített, Márk főzte a teát és a feketét, rám nem maradt, csak az ebéd és a vacsora. Az ikrek hajnaltól a tévét bámulták, Tímea folyton ellógott, ha kérdeztem, hová, hát a válasz: „Jaj, Má-mami, nem vagyok már csecsemő, különben is, mit kezdjek ezzel a két undok kismajommal?” S hiába készítettem el az ebédet egy órára, senki se volt képes pontos lenni, Olimpia kimászkált az anyjához Monorra, állítólag nagyon beteg, de hogy mi baja van…? „Minden”, mondta Olimpia, „a sok rosszaság most jön ki rajta, de mégiscsak az anyám, nem hagyhatom karácsonykor étlen-szomjan, fűtetlen falak közt!” Felajánlottam, hozza el őt is. „Nem tud már járni”, mondta Márk, „és más se hiányzik, akkor lőttek az ünnepnek.” Hát az ünnepnek így is lőttek! A születésnapomat is elbagatellizálták, hetvenhárom, nincs is rajta mit örvendezni, majd a nyolcvan, kilencven… Ott hűlt a karácsonyi ebéd az asztalon. Angelika nem méltóztatott a kádból kikecmeregni. Az ikrek az udvaron hógolyóztak. Márk Olimpiát leste az ablakból, csúszósak az utak, az ócska kocsival fejre ne álljon… Tímea meg… Isten tudja. Angelika szavaival: „Valahol kurválkodik.” Egyedül Lóránt volt nagyon rendes. Megsimogatta a kezemet, aztán megcsókolt, többször is. „Mária, tisztában vagyok vele, mit köszönhetek… Megmentetted a házasságomat. Más anyós ilyenkor csak tovább uszítana. De te sose voltál tipikus anyós. Nézd meg az anyját, vedd el a lányát, én már Angit is ezen az alapon kértem meg… és ha nincs az a klassz Richárd melletted, ki tudja… hiszen már a hatvan felé ballagok én is…” Szerencse, hogy Angelika nem hallotta. Persze, csak duma, hízelgés… de azért jól esik…. Mint egy átjáróház. Mint egy kifőzde. A hangulat, a lényeg elvész. Csak balhé nélkül túllenni, ez jár az ember eszében. S akkor mindennek a tetejébe azt mondja Angelika, miközben a smaragd fülbevalómat a fülembe kapcsoltatom vele, „Anyu, minek ez neked már, egyedül úgyse tudod föltenni…” „Nézegetem, édeslányom, nézegetem, Richárd utolsó ajándéka. Elnézegetem még egy darabig, szíves engedelmeddel…” „Jaj, nem kell rögtön megsértődni, anyukám, eddig is megvoltam nélküle, jobban öltöztet a bizsu…”

(Senki sem spekulál a halálodra, mondja Tímea, ne legyél már te is kényszerképzetes… mint anyu… ahányszor hazajövök a diszkóból, körülszaglász, még a bugyimat is ellenőrzi! Nem szeretné, ha korán kezdenéd, mondja Mária. Ugyan! Tímea megpüföli a párnát, te, a felvilágosult! Csak nem nyomod te is ezt az ósdi szüzességi szöveget?!)

 

Mária

…nem merem megkérdezni. Nem áll rá a szám. Nincs rá stílusos szókincsem. „Voltál már férfival?” „Lefeküdtél már?” Olyan… otromba. „Voltál már komolyan szerelmes?” Olyan… szentimentális. Félek, hogy kinevet.

(Nagyon szeretlek, mondja Mária, így is, úgy is. Jó, hogy itt hever a pofikád… hogy itt fogsz szuszogni mellettem! Azért is kapsz egy álom-puszit! Tímea odatartja a képét, essünk túl rajta, aztán bevágom a szundit. Reggel ródlizni megyünk a srácokkal Galyatetőre!)

 

Mária

…nem szabad már őket csókolgatni. Csókot kérni pedig szigorúan tilos. Akárhogy sikálom, az öreg bőrnek kipárolgása van. Én sem szerettem anyuka arcát a számmal megérinteni. Bezzeg gyerekkoromban le se lehetett vakarni róla! Cuppantgattam, ölelgettem, még tizenkét, tizenháromévesként is. Erre mondogatta szegénykém, „nem engem csókolsz te, Marikám, hanem a királyfit, hófehér paripán…” Csak hát az érintés. Sóvárog a testfelület. Egy kéz a kezemben. Egy tenyér a derekamon. Egy váll, a vállamhoz simulva… Soha már. „Quoth the raven, never more.”

(Szép álmokat, kincsem, mondja Mária, holnap már az ikrekkel vesződöm, január háromig, kell az erő! Ugyan, az anyuci sokkal nyamvadtabb, mondja Tímea, hogy valamilyét ne fájdítsa, nincs olyan nap. Te vagy a példakép, Má-mami!)

 

Mária

…mintha hájjal kenegetnék. A hiúságomat. Ezt az átkozott kullancshiúságot. „Minek emlegeted mindig a korodat?” kérdezte Márk, „minek vágod ki, idegennek is, hetvenhárom…? Hiszen nyugodtan letagadhatnál minimum tizet… nincs benned, anyukám, egy csöpp női hiúság sem?” Dehogy nincs, fiacskám. Ha őszinte lettem volna, így válaszoltam volna: éppen ez az én hiúságom. Hirdetem lépten nyomon az immár hetvenhármat, hogy a hitetlenkedést bekasszírozzam: „Fantasztikus, hatvannak ha tetszik kinézni!” És csipesszel tépkedem elölről az ősz hajszálakat… Hát ez már a sírig elkísér. De legalább tetten érem. És ne az önelégültség! Mert valami még hátravan. Nem akarok többé még egy ilyen… hétköznapi karácsonyt. Úgy szeretném fölrázni őket! Hogy hiába Betlehemben, ha bennetek nem… És hogy milyen fontos, Jézus Krisztus megtestesülésétől kezdve, az egyéni visszafizetés… Idéztem Márknak a konyhában, miközben a halat pucoltam, az ujjam begyével a pikkelyeket kitapogatva, Jeremiás próféta előre megjövendölte: „…azokban a napokban nem mondják többé: az apák ették az éretlen szőlőt, és a fiaik foga vásott el tőle. Mert ki-ki a maga gonoszságáért hal meg; csak annak vásik el a foga, aki az éretlen szőlőt eszi.” „A személyes lélek felelőssége, érted, milyen fontos? Többé nem lehet kollektív bűnökre felmentést kapni, te fizetsz meg… nem a törzs, nem a nemzetség, nem a vérrokonok…” Márk bólogatott: „Így igaz, anyukám, próbáld a halból a szálkát a gerincével együtt kiemelni, csak az a bibi, amit Szent Pál írt a rómaiakhoz: »Bár a jót szeretném tenni, de a rosszra vagyok készen…« Én is olvasgatok ám anyukám!” Kár, hogy berontott Olimpia, ablakot nyitott, „beszivárog a büdös halszag, el lehet ájulni!”

(Mária visszahúzza magára a paplan felét. Ügyel rá, Tímea langyos testével nehogy összeérjen, tolakodóan, a saját teste.)

 

Mária

…nemcsak vigyázzállás. Vigyázzfekvés is létezik. Ó, ez a szuszogás. Ez is milyen áldás. Ez is milyen jó.

(Márió éjfélig ül Villővel a tévé előtt. Villő időnként odapillant, nem alszik-e? Figyelsz te egyáltalán? kérdezgeti, ez nem limonádé, és nem is piff-puff… A félkegyelmű művészi feldolgozás, ez csak érdekel? Hát hogyne, mondja Márió, mit mondott Miskin, éppen…?)

 

Villő

…nem akarja bevallani, hogy alig hall valamit. Bömbölteti a tévét, bántja a dobhártyámat, a szomszédok is átkopogtak. A hiúság ilyen makacs dolog. Persze, nagyon intelligens… cinkosa az intelligencia… mert ha nem is érti tisztán, hát kitalálja, vagy nézi a számat. Nem lesz ennek jó vége. Ha ilyen gyorsan hanyatlik. És én még mindig csak most fordulok a hatvanba! De azt se kell senki orrára kötni. Kinek mi köze hozzá? Bolond leszek bevallani. Önként fölballagni a Taigetoszra… Bízom a Béres-cseppben, igenis életerő!

(Ne haragudj, aranyszív, Márió feláll, elzsibbadtak az ülőgumóim. Tudom én ezt kívülről, megyek a zuhany alá! Fájront!)

 

Márió

…az a kisfilm. Délután. Az újjávarázsolt Angolpark. Illetve Vidámpark. Az a körbeforgó izé. A ringlispíl. Angyalok, szekerek, harsonák. Verkli. Márkot egyszer kivittük, fölültettük az egyik falóra. „Gyia, mozgasd, előre, hátra!” A korlátnál álltunk Máriával, ősz volt, peregtek a levelek, a körhinta elindult… Márk eltűnt a szemünk elől, aztán újra odaforgott… csak ült-ült a lovon, összeszorított ajakkal, mereven nézett, valami archaikus mosolyfélét erőltetett, amikor elénk ért, nagyon be volt tojva… Öt-hat éves lehetett. Angelika nem volt ott… talán az apjánál… vagy Ilonka mamánál… És akkor lecsengették a menetet, Márkot a nyeregből kiemeltük, én magamhoz szorítottam, és azt mondtam, ugyanezen a ringlispílen én is féltem, és Márk fölnézett rám, valami kutyaszerű rajongással, párás szemmel, „ugye, máskor sem hagytok el, mire leszállok? Ugye, nem tűnsz el, Márió bácsi?” Fáj. Fáj valami a mellemben. Szúr és présel. Ez az igazi baj. A viszonylagos süketséget meg lehet szokni. „Hypacusis, öregkori nagyothallás, természetes… kitűnő készülékek vannak, tessék magát, Mérő professzor úr, elszánni…!” Kell a fenének. Úgyis annyira imádtam a saját hangomat. Legyünk őszinték. Ezentúl kénytelen leszek a mások hangjára is jobban odafigyelni… Angelika egyszer a térdemre tette a kezét, és azt kérdezte, „ugye, te leszel a végleges papánk?” Fáj. Fáj valami a mellemben. Mintha félrenyeltem volna egy gombócot. Vajon milyen lesz…? Az utolsó év? Az utolsó hónap? Az utolsó óra? Az utolsó perc? …De hát ez most nem a Halál ideje, hanem a Születésé. Ex Deo nascimur. Ex Deo nascimur. Istenből születünk.

(Tettem csúszásgátlót a kádba, kiáltja utána Villő, s hívjál, megmosom a hátad! Köszönöm, aranyszív, mondja Márió, még az kéne, hogy hajladozz, a te derekaddal!)

 

Villő

…nem szeretem folyton-folyvást hallani. „A te derekad. A te merev térded. A te betokosodott izületeid.” Csak a túlzott féltés. De mégiscsak tapintatosabb nem folyton-folyvást emlegetni. Például mire volna jó: „Márióm, idegesítő ám ez a te süketséged, Márióm, egyre görbébben tartod a hátad, Márióm, ez a drága-okos arcod egyre keskenyebb!” Tartani kell az illúziót. A legvégsőkig tartani. Nem tudom, mit kérjek. A Szentséges Kisdedtől, ezekben a szentséges napokban. Melyikünk halálát, előbb…? Kínoz ez a gondolat. Nem tudom kiverni a fejemből. Vissza-visszatér. Mert aki marad, az jár rosszabbul. Nekem nélküle üres lesz minden. Neki pedig senkije se lesz, aki szeretetből gondoskodik róla. Egy tányér levesért is fizetnie kell majd. De hát nem mi írjuk elő, ki, mikor… és azt sem, hogyan? Édes Jézus, mégis kérlek, majd gyorsan… föl se is ocsúdjam… úgy vigyél át a te fényességes birodalmadba… és ne Parkinsonban, mint a nagymama… és ne a menhelyen… a többi nem az ember dolga, fürkészni, miért és milyen… az a tisztítótűz… a mennyország… hanem hogy Teáltalad történjen… a belépés… „Én vagyok az ajtó… aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár, és legelőre talál…” Ebben meg tudok nyugodni. Azt a legelőt szinte vágyom. Csak a „ki-be” nyugtalanít. Ezt nem szeretném. Ezt én még nem vagyok képes józan ésszel követni. Dehát Hamlet, dán királyfi: „Több dolog van a földön és égen, mint amit bölcselmetek fölfogni képes…” Huszonnégy órára tervezni, ne többre! Egy: holnap átfésültetem a parókámat. Rökk Marikának is parókája van. Kettő: visszaviszem a könyvtárba a Jane Eyre-t, és kikölcsönzöm a Bovarynét.

 

(1995. március tizenkettedikén Mária légcsőhuruttal és homloküreg-gyulladással járó háromhetes szövődményes influenza után, végre teljesen gyógyultan, elkezdi a napot. Takarót terít a szőnyegre, tornához készülődik.)

 

Mária

…kellemetlenebb volt. Hosszadalmasabb, mint régen. Ez a vírus, az idén. A magas láz. És visszamaradt ez a nyomott közérzet. Köhécselés. Mintha a váladék nem tisztult volna fel egészen. Szegény Márk. Megterheltem. Háromszor is itt aludt. Zelma készségesen bevásárolt suli után, ezt nem hittem volna róla! Elég ügyesen bánik már a pénzzel. Olimpia szerencsétlen anyja is éppen most halt meg, mi mindennel jár egy temetés, én csak tudom… És Dalma ronda náthát kapott, nem akarták, hogy tovább fertőzzön… Tímea kificamította a csuklóját. Szegény Angelika, mint az őrült, ingázott volna… ha engedem. Megint túl vagyunk egy nehéz perióduson. Hála neked, Angyalom. Most aztán visszazökkenni. A rendes kerékvágásba. Akaraterő. Rutin. Ha el is szoktam… három hét… egy kis bemelegítés… lazán…

(Mária hanyatt fekszik a szőnyegen, a hasizomgyakorlattal kezdi, fel-le, fel-le, az altest leszorítva. A láb nem akar engedelmeskedni, együtt rándul a törzzsel. Mária beszívja a levegőt, újra neki rugaszkodik. A felülés sikerül. A szoba azonban forogni kezd, a homályon keresztül narancssárga villámok cikáznak, majd mintha májszínű folyadék ömlene szét a szemhéja alatt. Mária oldalt dől, pörög vele a világ; szék, asztal, szekrény, váza, a képek a falon.)

 

Mária

…itt halok meg. A földön. Egy szál ingben. Itt halok meg. Rámtörik az ajtót. Ne így! Angyalom, segíts!

(A forgás lassul. Mária ismét a hátára fordul, mélyeket lélegzik. A narancs- és májszín kialszik. A világ még döccen egyet-kettőt, aztán megszilárdul újra.)

 

Mária

…ez rosszabb volt, mint a rémálom. Csak még egyszer föl tudjak innen simán kelni!

(Mária föltápászkodik; enyhe hányingere van. Megmossa az arcát, de a verejték újra és újra elönti.)

 

Mária

…muszáj leülni. Hencegtem a körzeti orvosnak, még tavaly is… hogy a talajon tornászom… Azt mondta, „helyes, ha majd a szervezet tiltakozik, úgyis meg tetszik érezni, egy-két hét kiesés, egy ágyhoz kötő betegség is elég… Semmit se erőltetni, drága asszonyom.” Hát ez az. Hát ez az. Hát eljött. Amikor tudomásul kell venni. Amikor az a hősiesség, ha belátom: tovább nem megy. De azért holnap-holnapután, egy kis karlengetés, nyakkörzés, az még nem árthat…

(Olimpia hosszan, vadul csönget. Ég a ház? Mária összeszedi magát, pongyolába bújik. Nyitja az ajtót. Na végre, mondja Olimpia, Mária kérem, gratulálok, hát újra talpon! Túl vagy a nehezén? kérdi Mária, akárhogy is, mégiscsak az anyád… Az utolsó percig azzal fenyegetett, hogy átírja a végrendeletet az egyházközség javára, mondja Olimpia, de nem ijedtem meg, „köteles rész”, van olyan a törvényben! És persze, kiderült, egyáltalán nincs is végrendelete, se készpénze, de a házzal, telekkel érdemes valamit kezdeni, képzeld, Monoron még nincs kozmetikai szalon, „Perfect Stúdió”, már a nevet is kitaláltam! De hát Márknak bajos lesz Monorról bejárni, mondja Mária. Olimpia beleveti magát Richárd foteljába, ülj le te is, ne ácsorogj, hát ez az, ezért jöttem ilyen korán, hogy tőlem tudd meg, mielőtt Márk eláztat, szóval az a szitu, hogy válunk. Már be is adtam a keresetet. De ne félj, a gyerekek láthatási jogától nem fosztalak meg, csupán erről akartalak biztosítani… Régen el volt ez már közöttünk döntve, csak hát a lakáskörülmények! És vagyonmegosztást sem igénylek, az a pléh-koporsó és a szoba-alkóf, maradhat Márknak… Mária dadog. Az eredetileg is Márké volt, még az anyámtól örökölte, a kocsit meg Richárdtól, és a készpénz, nyolcvanhatban, a fél garzon ára…)

 

Mária

…beütött a ménkő. Válás. Szegény taccsra tett Márk. A nyomorult, amúgy is kezelhetetlen kislányok. Mi most a helyes? Mit várnak tőlem?

(Azt a félmillócskát elutazgattuk, emlékszel, a kanadai rokonok, onnan átruccantunk Floridába! És amit én ebbe a házasságba menetközben belefeccöltem! Olimpia legyint, grimaszt vág: Márk pedagógusi fizetése! Mária kérlek, tudom, hogy a te egy szem szerelmetes fiacskád, de te annyira objektív szoktál lenni, hát összeillettünk mi, valaha is?! És tartjuk majd a kapcsolatot, azért… hiszen te bizonyos szempontból rendesebb voltál hozzám, mint a saját anyám, nem cikiztél lépten-nyomon, nem hoztad rám a gyehennát, megvolt a magunk külön-külön dilije, de azért jól kijöttünk egymással! A válás nem dráma a mai modern világban! Szegény Márk, Mária sóhajt, ennyit csak megengedsz, szegény Márk! Ugyan, Olimpia hevesen rázza a fejét, neki ott a hobbija, a mázolmányok, különben is, a férfi mindig talpra esik, ebben igazat adok a feministáknak…!)

 

Mária

…a távozó Ábel a bőrönddel. Kinyílt a bőrönd az előszobában. Letérdelt, úgy szedegette a holmiját össze. Most sírnom kell. És sírni is fogok, csak ez a teremtés kívül legyen az ajtón.

(Villő zokogva ront be Márióhoz. Nem szoktam két megállóért villamosra szállni, a rendelőbe, az másfél kiló kenyér ára, de éppen jött, engedtem a lustaságnak, és ma melegfront, nagyon nyilall… Ó, Márió! De hát mi történt? kérdi rémülten Márió, a toll az asztaláról legurul, csak nem estél el? A peronra szorultam, zokogja Villő, és mellettem egy fiatal kölyök, mindennek kinézett, csak apának nem, a karján egy keservesen bömbölő kisgyerek, csücsörítettem, gügyögtem neki: „Mi a baj, kisöreg, eltörött a mécses?” És akkor az a strici rámreccsent, „mit képzel, ami nekem nem sikerült, pont magának fog sikerülni, vén kurva!!!” Vén ku-hurvaaa…! Villő letépi a parókát, a gyér haja, mintha csak oda volna festve, szorosan a koponyájára tapad. Márió magához öleli. És te mit szóltál, aranyszív? Mit szólhattam volna?! Hogy ugyan vén vagyok, de nem kurva?! Vagy hogy a „vén” nagyobb sértés?! Rögtön letakarodtam a kocsiról. Minden jobb érzésű utas föl volt háborodva. Ciccegtek, csóválták a fejüket…)

 

Márió

…aljasság. „Az ember-alatti-ember.” Ez az, ami foglalkoztat. De azt nem kívántam, hogy a témához ez az ártatlan szolgáltasson adalékot… Bizony, egy kicsit sok a festék. És ez a világító sárgászöld dzseki! De nem figyelmeztethetem. Mert akkor átesik a ló túlsó oldalára, és egyáltalán nem ápolja magát. A másik variáció sem jobb. „Vén madárijesztő”, annak sem örülne…

(Primitív barmok mindig akadnak, mondja Márió, emelkedj fölül, és legközelebb hívjál taxit! Villő abbahagyja a zokogást. Taxit…! Hol élsz te, hol élsz…? Már egy kényelmes cipő is probléma tavaszra, a Szalamander éppen annyi, mint a nyugdíjam! Neked is kéne egy könnyebb nadrág, nem járhatsz nyári harminc fokban is feketében… a húst is föllebb vitték! Jó, a piszlicsáré dolgokba te nem merülhetsz bele, de akkor legalább ne ejtsd ki ezt a szót: taxi! Helyes, helyes… Márió ismét megöleli, végre rám haragszol, add ki, jobb, mint ha elnyomod…)

 

Villő

…micsoda kegyelem, hogy hazajövök sírva, és van kinek! Micsoda hálátlanság, ha jósorsomat nem becsülném… Hogy egy alvilági figura ennyire kiboríthat! Hiszen ezeknek áll ma a világ. Ezek dúskálnak. A tisztelt honfitársak se lennének különbek, ha itt is kitörne a belháború, mint a jugóknál. Ha nem is mind. Nem szabad általánosítani. Lehet, hogy ez egy maffiózó volt. Csak az a borzasztó, hogy az ilyenek is nevelhetnek gyerekeket… mi lesz belőlük, mi lesz belőlük? És velünk mi lesz, ha így folytatódik? „Nemcsak kenyérrel él az ember”, igaz, de az Írás az ellenkezőjét sem állítja, hogy pusztán az igével, „nemcsak-hanem”, két fontos kötőszó. Alkalomadtán elmondom majd ezt Máriómnak. Hátha használni tudja. Ennél a nagylélegzetű munkánál, amivel olyan lassan halad. Bár ez nem valószínű. Hogy én az ő életébe valaha is „éceszgéber” lehetnék. Nekem más a feladatom. A gondoskodás. Élére tenni a garast. Semmit sem kidobálni. Se zacskót, se neszkávés üveget. Még egy madzagvéget se. Egyszer még jó lesz valamire. A szalvétát is ketté lehet vágni. Csak a toalett-papír olyan vékony, hogy abból egyszerre duplát, sőt triplát kell használni. Az ablakokra az ecetesvíz is megteszi. Nem Clean. És a Tomi, nem az Ariel. És Bip. Nem ám a Sunlicht. Már megbántam a parókát is. Isten látja lelkemet, megbántam. Felesleges pénzkidobás. A paróka is csak akkor szép, ha legalább havonta karbantartják. Be vele a fiókba! Isten rendezte így, hogy azokkal a durva szavakkal ráébresszen: ínséges időkben a flanc is szinte bűn…

(Biztos voltam benne, hogy ma délután te is befutsz, mondja Mária Márknak, szégyen-gyalázat, hogy Olimpiától kellett megtudnom…! Eszembe se jutott, hogy van mersze idetolni a képét, Márk a barackbefőttet csámcsogva eszi, ez házi befőtt, ugye, anyukám? Az, Mária ráhagyja.)

 

Mária

…magyar barackból osztrák import. De ha neki ebben a tudatban jobban esik! Szegény. Egyre jobban hasonlít Ábelre. A kései Ábelre. De még nem a haldoklóra. Még nem.

(Megvártam, amíg teljesértékűen felépülsz, Márk leveszi a pulóverét, nincs ez a lakás egészségtelenül túlfűtve? És nem érhetett téged váratlanul, anyukám, téged, aki a vesékbe látsz… Hidd el, a nőn már túlvagyok, de a kislányok… Ha neki ítélik őket, meg fogom fellebbezni! Mária hallgat. Segítesz ebben, anyukám? Márk az anyja mellé húzódik, a kanapéra. Nem engedem, hogy a gyerekeimet is elvigye… mi a véleményed?)

 

Mária

…egy percig sem volt kétséges. Hogy a kölkeim velem maradnak. Még lelkifurdalásom se volt, hogy az apjuktól elszakítom őket. Magát a döntést nem bántam meg. Csak a mód.

(Egyet nem vitathatsz, mondja Mária, Olimpia olyan-amilyen, de jó anya. Neked az anyagi körülményeid sem engedik meg, hogy egyedül tartsd el őket, és a nevelésük is megoldhatatlan. Anyukám, Márk átfogja Mária vállát, de hiszen rád számíthatok…! Számíthatsz, mondja Mária, de nem hosszú távon. Mire célzol, mire célzol? Márk beletúr a szakállába, már megint kacérkodsz a halállal? Az a szerencsétlen Teréz fiatalabb volt, és lám, mondja Mária. Ne említsd magatokat közös nevezőn, mondja Márk, mint egy kutya, úgy halt meg. Egy napig feküdt a földön, szörnyű haláltusa, nekem az orvos elárulta! Ezen az egyetlen napon nem tudott Olimpia odamenni, mert érkezett a pipere az AVON cégtől, még az utolsó kenetet se tudta felvenni, nehezményezte is a pap, húsz percet beszélt, „a legönzetlenebb édesanya, feleség, nagyanya…”, még az egyházat is sikerült félrevezetnie! Olimpia úgy bőgött, mint egy pengős malac… Hát mégiscsak szerette, látod! mondja Mária. Ugyan, anyu, magát sajnálta, hogy neki még egy normális anya se jutott, ott esküdözött a friss sírhantnál, hogy Dalma és Zelma másképp fognak fölnőni… Egyébként mindenki olyan halált kap, amilyet megérdemel, anyukám!!! És az apád? kérdi Mária. Vajon azt érdemelte…? És ha igen, hát mikor és mivel? El vagyok keseredve, mondja Márk, csak beszélek bele a vakvilágba, s akkor még te is jössz… hogy nem hosszú távon! Egy hetvenhárom éves asszonyra már nem lehet rátenni két kamaszgyerek gondját, mondja Mária, és te sem vagy rá jelenleg alkalmas, ne legyünk szubjektívek! Erről még majd beszélünk, csak a huhogást hagyd abba, anyukám! Minden este imádkozom, mondja Mária, ha kérhetek, hát azt kérem, ne hirtelen… és ne évekig tartó tehetetlen szenvedéssel… Márk fölnevet: Anyukám! Hamiskásan kacsint; már ne is haragudj, de ez olyan abszurd! Se így, se úgy? Hát akkor hogyan? Nem arról van szó, hogy valójában egyáltalán nem akarsz meghalni?! Mária meghökken. Aztán ő is nevetni kezd.)

 

Mária

…rátapintott. Talán valóban erről van szó. Ki akar az ember a különféle óhajokkal bújni. Talán nem helyes az effajta fohászkodás. Hanem: „Legyen meg a Te akaratod.” Ez a halálra még érvényesebb, mint az életünkre, ami jobban a kezünkben van. Úgysem történhet másként, mint ahogy a saját magasabb érdekemben történni fog. Az egyetlen, amiért könyöröghetek: hogy még előtte megtaláljam. Azt a Valamit. Azt a Valakit. Ami még hátravan… És ne kórházban. Ne kórházban!

 

(Április harmadikán Márió az íróasztalánál ül, mentolos cukrot szopogat, egy kicsit kapar a torka, és az orra nyálkahártyáját is állandó csiklandás irritálja. Így nem lehet dolgozni, mondja, bár senki sincs a szobában. Hirtelen, mintha ötször-hatszor átszúrnák a mellkasát, nagyon hegyes és nagyon vékony tűvel. Mi a fene, mi a fene, motyogja.)

 

Márió

…coronia sclerosis. Koszorúér-elmeszesedés. Ezt eddig is tudtuk. És a vegetatív idegrendszer. Ez sem újság. Az az újság, hogy bármely percben lefordulhatok a székről. És akkor Villő teljes kiszolgáltatottságban itt marad. Ilyen bizonytalan státuszban. Nem tudok szabadulni a gondolattól. Hónapok óta. Ki ugyan nem tehetik a lakásból. Mint élettárs, mindenképpen megörökli. Csak az a vegzatúra. Hogy fogja szegényke röstellni, ha ország-világ előtt kiderül, még csak el se vettem! Több mint két évtizede… tartozom ezzel. Gyávaság és nagyképűség, ami visszatart. Mint ahogy annak idején is ez tartott a házasságtól vissza. Legyünk őszinték. Túl kell esni rajta. Májusban elballagunk az anyakönyvvezetőhöz. Komikus, de ki fogom bírni. A legnagyobb csendben, suba alatt… mielőtt egy újabb plakk a koronáriámon.

(A fájdalmat mintha elfújták volna. Márió feláll, a frottírköpeny övét szorosabbra húzza, az ujjaival átfésüli tarkóján a fehérszürke hajat.)

 

Márió

…nem halogatni. Mint a pirulát, lenyelni. Ha már akkor nem. Ha már Őt nem. Tartozom.

(Villő az ablaknál a még beszűrődő fényben A pármai kolostort olvassa. Felnéz. Még mindig annyi a restanciám, mondja Máriónak, ezt már be se lehet hozni! Kis könyvmolyom, Márió kiveszi a kezéből a könyvtári könyvet, odahajol: Közeleg a születésnapod, kifundáltam valamit. Csak ne kerüljön pénzbe, mondja Villő, gavallériára nem telik! …Megcsináltatjuk azt a nyavalyás papírt, mondja Márió. Villő értetlenül bámul. Összeházasodunk, na …Vedd ezt lánykérésnek! Márió gyorsan sarkon fordul, indul a konyhába vizet inni, persze, minden fakszni nélkül, aranyszív! Villő rohan utána.)

 

Villő

…boldogságos Szűz és szentek koszorúja! Édes Jézusom és magasságos Isten! Amikor már nem kértem, nem reméltem, hát megadták… Doktor Mérő Márióné… az összes fórumon… éppen most, ennyi év után! Hát ennyire szeret, ez a drága ember… hogy túlteszi magát… a saját fura elvein… hogy szabadság, függetlenség… és hogy köpünk a hivatalosságra… ennyire szeret… hogy Isten és ember előtt…

(Templomit nem tartunk, mondja Márió a konyhában. Villőt a nyakából gyengéden lefejti. Megfojtasz, aranyszív… arról valóban lekéstünk.)

 

Márió

…amit Isten egybekötött, ember szét nem választja. Ezer pecsétes írás sem. Amit Isten egybekötött. Egykor. Az idők hajnalán.

(De azért lesz csokrom és pasztell kiskosztüm, hadarja Villő, és a tanúk… a tanúk…)

 

Márió

…„ki volt tanúnk, ó mondd ki volt…? A gólya, mely ott kelepelt…” Római-fürdő. A strand megafonja. Mária hátulról átölel a medence szélén, és azt mondja: „Ha az egész világ a tanúja, azt se bánom…”

(Angelika felgyűri a ruhaujját, ne is tiltakozz, mondja Máriának, én most elmosogatok, legalább ennyi hasznod legyen belőlem, ha már a sors ezt a kétszáz kilométert közénk spékelte, s te makacsul ellenállsz, hogy költözzünk össze… Különben is jó hírem van, a Romulus és Remus Tours-nál alkalmaztak, állandó idegenvezetőnek, ha van ilyen manapság, hogy állandó! Kihelyezett munkatárs, az olasz-görög-török-spanyol tengerpart, májustól október végéig… Hála, hogy annak idején azt a középfokú angolt belémverted! És mi lesz közben Tímeával és Lóránttal? kérdi Mária. Két felnőtt ember, már önellátóak, s majd te is rajtuk tartod a fél szemedet! Mind a két szememen hályog van, Mária akaratlanul kikottyantja, de nem glaukóma, szerencsére!)

 

Mária

…kikotyogni is hiba, magamba zárni is hiba. Mert ha bármi történik, „miért nem voltál őszinte, anyukám?” Emlékszem. Vettem az anyámnak egy japánujjú, pöttyös nyári blúzt. A hetvenötödik születésnapjára. A blúz épp csak a vállát fedte, az egész felsőkart szabadon hagyta. Anya felpróbálta, majd széttárta a két karját, mint aki repülni készül. „Nézd, Marikám… nézd, hogy lötyög kétoldalt a húsom… mint egy ráncos tarisznya… nézd, milyen ronda!” Én meg ingerülten azt mondtam erre, „hát ne tárogasd különféle kicsavart pózokban, lógasd a karod függőlegesen!” A részvétemet kívánta szegénykém, de én dühös voltam, hogy az ajándékomat kritizálja!

(Ó, szürke hályog, nem zöld, pech, de nem veszélyes, mondja Angelika, ha azt a néhány évet leszámítjuk, amikor rajtad volt az a rejtélyes izé, hát tulajdonképpen egész életedben a makkegészség mintapéldánya voltál, nekem folyton vacakol az epehólyagom, ez is egy klimaxos tünet… Más egy influenza után hónapokig kóvályog, te meg regenerálódtál, szinte azonnal! Az a kis köhögés majd elmúlik, ha nem utánzod a kaméliás hölgyet!)

 

Mária

…valami visszamaradt. Valami megtelepedett. Nehezemre esik a lélegzés. Mintha valami elállná a levegő útját befelé. És aztán túl gyorsan lökné vissza. Nem mindig. Csak ha pára van. Csak ha vált az idő. Csak ha egy kicsit többet eszem. Vagy felbosszantom magam. De nem mindig. A krákogás is, talán csak ideges szokás.

(No, sokkal jobban levert az a három hét betegség, mondja Mária, mint néhány éve! De fogadok, mondja Angelika, azért még most is átkened a képed a krémeiddel, láz ide vagy oda… Mária nevet, ha én azt abbahagyom, tudod, hogy az a vég! Tímeának tökéletesen rendbejött a csuklója? Ugyan, Angelika törli az edényeket, nem is volt ficam, csak húzódás, ismered, milyen affekta! Apropó, affekta, tiszta nyereség, hogy ez az Olimpia kikerült a családból! És Márkra nem gondolsz? kérdezi Mária.)

 

Mária

…végül is nem gördített akadályt, hagyta az ikreket az anyjuknál. Negyven százalék tartásdíj, nem csekélység. De a gyerekeket akkor látogathatja, amikor kedve szottyan. Én viszont nem szeretném, ha kötéllel, törvénnyel kéne idevonszolni őket. Ha maguktól nem jut eszükbe. Ha maguktól egyáltalán nem vonzódnak… ámbár mostanában mintha Zelma…

(A szabadság nem ártott meg senkinek, mondja Angelika, csak azt ne halljam, hogy te főzöl rá, az öcsi mindig hajlamos volt a potyára, én már régen a saját lábamon álltam, amikor ő ette a nagyi kosztját, kényelmesen… Szeressétek egymást, könyörgöm, egy kicsit jobban, mondja Mária, ha én már nem leszek, nektek kell egymásra vigyázni! Ad egy, mondja Angelika, hol van az még, ad kettő, ha az ember tárgyilagos, az még nem szeretetlenség… hogy a te szavaiddal éljek. Néha bizony úgy érzem, Márkkal a kezdetektől kivételezel! Ugyan, kiáltja Mária, honnan szeded? Váltsunk témát, mondja gyorsan Angelika, és ne csinálj magadból mártírt a nagy családi etetéssel se… ezentúl másképp fogjuk megszervezni. Ez a haszontalan, finnyás Tímea úgyis hajszálakat halászott ki a karácsonyi gombalevesből, csak a tiéd lehetett, anyu, csak neked van ilyen hosszú, laza és még mindig barna…! Most is teli volt hajszállal a mosogató lefolyója. Ami tőlem telik, mindenben segítek, anyu. Lám, egy „first day off”, hát nem fölrohantam…?)

 

Mária

…hajszálak a levesben. Undorító. Jó kislány ez az Angelika. Mindent, ami tőle telik. Tetszett neki a smaragd fülbevalóm. Karácsonykor. Ha valamit nagyon elirigyel, mindig bandzsít. Miért is nem adtam oda?

(Van egy meglepetésem, mondja Mária, térül-fordul, és már hozza is a fülbevalót. Kislányom, ezt végül is neked szántam! De anyu, Angelika elvörösödik, az örömtől vörösödik el, nem azért, nem azért…! Viseld egészséggel, hozzon boldogságot! Tekintsd előlegnek! Előlegnek, anyu, mire? Angelika elszomorodik. Hát az ötvenedik születésnapodra. Ami aktuális, jövőre… mondja Mária.)

 

Mária

…hiszen már úgysem tudom viselni. Segédlet nélkül a fülembe kapcsolni. Valóban.

(Vedd föl, ha jössz látogatóba. Richárd utolsó ajándéka, legalább néha lássam…)

 

Mária

…csak egy tárgy, amivel már nem tudok bánni. De ha nincs is velem többé, pontosan el tudom képzelni. Belerajzolódott az emlékezetembe. Az opálgyűrűt még megtartom. Az még pászol az ujjamra. A mérték, a mérték, Istenem! Még élve lemondani, de nem melodramatikusan, mindenről. Csak valamiről, legalább!

 

(Május másodikán Villő megkéri Máriót, kísérje ki a piacra. Ma megint Bádogembert játszom, alig forog a térdem, a nyakam is merev, nem masszíroznád meg egy kicsit, áldott a te kezed… Márió feláll az íróasztalától, ahova alig tíz perce ült le. Mutasd, hol fáj, aranyszív?)

 

Márió

…a nyak. Hová lett a nyaka? Behúzódott a vállak közé. Ennek következtében szinte púpos is… Szegénykém. Azért egy magas nő előnyben van.

(És kellene végre valaki melléd a háztartásban, Márió Villő mögé áll, gyúrja Villő nyakizmait. Az én mamám anélkül el se tudta volna az életét képzelni, virágkorában sem! Villő fel-felszisszen: Énrám soha nem dolgozott senki. Én amióta az eszemet tudom, mindig a magam cselédje voltam. Különben is, az a múlt nem jön többé vissza. Amikor a középosztály még urizálhatott. Nincs egy fölösleges vasunk se. És az esküvő! Május nyolc! Legalább egy koktélpartit kéne adni!)

 

Villő

…persze, ez csak leányálom. Az a hülye Dallas! És csak publikussá válna, hogy eddig nem is voltunk összeházasodva.

(Ezt te se gondolod komolyan, mondja Márió. „Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába…” szavalja Villő, már vissza is szívtam! Legföllebb a tanúknak aprósütemény. Ma hosszú nadrágot veszek, hűvös a szél.)

 

Márió

…legalább takarja a visszereket. Ebből már lehet baj, trombózis! Alacsony nőn a nadrág roppant előnytelen.

(Villő öltözik. A pávamintás nejlonpongyolát a fogasra akasztja. Pipiskedik a tükör előtt, futó szemlét tart.)

 

Villő

…ez a hepe-hupa. Ez a narancsbőr! Ezt utálom a legjobban. Hogy milyen cuki fehérneműket lehet kapni! Csupa csipke, csupa hab… azok a parányi tanga-bugyik… azsúros melltartók… masnik… ha fiatalabb volnék… ha volna pénzem… ha Máriót ez még érdekelné!

(Villő húzza a lábát, de az árusokat a piacon mégis lankadatlanul sorra járja. Aranyszív, mondja Márió, csak pocsékoljuk az időt, és rongáljuk a térdedet… az első bódénál vedd meg! Hohó, mondja Villő, nagyon nem mindegy, némelyik stand rabló! Tíz-húsz forintos különbségek! És a kofáknál alkudni kell! Addig én félreállok, mondja Márió, szólj, ha már cipelhetem…)

 

Márió

…a cekker. Ezek a gyűrött reklámzacskók. Ez a repedezett, bordó műbőr retikül… Nem ám krokodil. Mint a mamának. De nincs szíve semmit sem kidobni. Selejtezni. Gyűjtögetési kényszer, „egyszer még jó lesz valamire”, mintha örökké élnénk! Ingerel ez a gyanútlanság. Ingerel. De nem engedem ki a számon. Ha neki így jó.

(Fiatalasszony, mondja a „termelő”, baseball-sapkában, fiatalasszony, vigyen a paprikámból, primőr, csak harminc darabja! Néhány éve három forint volt, mondja Villő, és mi nem szeretjük, a szervezet nem bontja le a cellulózt. Márió rosszallóan cicceg, Villőt odébb húzza. Aranyszív: igen vagy nem! De társalogni? Vadidegen pofákkal? A közértben is, drága Villő, ahogy a pénztárosnővel értekezel, hogy mit esznek a macskák és mit nem, és mit főzöl holnap ebédre…!)

 

Márió

…A fecsegés. Az öregek locsogása. Csak hogy figyeljen rájuk, akárki. Mintha bárkit is érdekelne, mihez kell a káposzta, és az orvos milyen gyógyszert írt fel!

(Hát… ha nem akarok megkukulni! mondja Villő. És te is leállsz a szomszédokkal! Az más, mondja Márió, én azt kérdezem, ők hogy vannak? És nem a saját apró-cseprő problémáimmal traktálom őket. Villő legyint. Ugyan! Hiszen amit válaszolnak, meg se hallod!)

 

Villő

…egyre rosszabb. Ez a süketség. Annyira szeretem őt, és mégis annyira idegesít! De el sem tudom képzelni hallókészülékkel. Ahogy lóg a drót a füléből. Ahogy babrál rajta. Bár az orvos szerint ma már csak pénzkérdés, s akár a legfinomabb szerkentyű…

(Jól van, jól, mondja Márió, ne vitázzunk csacsiságokon! Add a szatyrot… mit vettél, ólmot?!)

 

Márió

…beállt valami görcs az oldalamba. Hirtelen. Hát már tíz-tizenöt kilót se bírok el?! Ez eddig nem volt. Ez eddig nem volt.

(Márió már képtelen a terhet fölcipelni a lépcsőn. A liftakna üres. Az egész liftet kiemelték generális javítás. Ha egyáltalán visszahozzák valaha, dünnyögi Villő, kiveszi a két szatyrot Márió kezéből, csak nem sérv…? Márió kínlódva nevet, sérv, ettől? De már köldöktájt van,… ez a komisz görcs… én még ilyet nem… Az arca halottsápadt, a hideg verejték csomókban csillog a homlokán. Nem viccelek, Villőkém, iszonyú. Ilyet még nem… ilyet még nem… Lekuporodik a kuka mellé. Villő megrémül. Hívjam a mentőt?)

 

Villő

…szentséges Szűz, minden szentek! Ez még nem fordult elő. Hogy ő ilyen magatehetetlen! Csak most ne! Csak még ne! Már az esküvői kalapot is megvettem.

(Jön a postás. Két oldalról föltámogatják Máriót a negyedik emeletre. A csomagokat megőrzi a földszinti lakó. A faterom volt így, súgja a postás Villő fülébe, nagyon jellemző… és a bácsi sovány is…)

 

Márió

…jaj. Fáj. Fáj. Szűnjön meg. Semmi se számít. Csak szűnjön meg. Így még soha. Így még soha. Fáj. Fáj. Isten!

(Az orvosi ügyelet negyven percet várat magára. Villő Márióba tömi az Algopyrint, Troparint. Semmi se használ. Márió embrió-tartásba gömbölyödve hangosan jajgat. Nem bírom, pusztuljak el, nem bírom…)

 

Villő

…megszakad a szívem. Ez komoly. Ha ennyire nem tud uralkodni, aki kifelé soha… Engem vegyél el, Istenem, nélküle mi lesz velem? Istenem, úgy vártam a nagy napra, ne büntess, az „angyalcsinálást” én már rég levezekeltem… „A falat kaparja, kínjában”, a nagymama mondogatta, „aki szül, a falat kaparja kínjában, a gyerekszülés olyan szörnyű!”

(Az orvos liheg, ez a sok lépcső, az ember kikészül! valószínűleg szimpla vesegörcs, uram, az nagyon kellemetlen tud lenni, ez az injekció oldja majd, és reméljük, amennyiben homok, netán kövecske, a vizelettel távozik. Mindenesetre vér- és vizeletvizsgálat, ultrahang-beutaló, ha van egy kis protekció, még a héten megejtik!)

 

Márió

…szimpla vesegörcs! Ez az irtózatos fájdalom. Semmi sem érdekel. Csak szűnjön meg. Csak szűnjön meg.

(Ne sajnálja, kedves, mondja Mária a fodrászlánynak, nyiszálja csak le, egészen rövidre, fiúfrizura…! Otthon is kezelhető… Ne bolondítsuk meg egy kicsit, valami világosabb színnel? kérdi a lópata-bakancsos, kék-körmű leányka. A barna élesen kihozza ám a kontúrokat! Mária mosolyog. Nálam a fodrász már csak higiéniai kérdés, fő, hogy ne lógjon bele a haj a tányérba… A lányka fölháborodik. Hogy lehet így beszélni? A nő haláláig nő marad, az én dédmamám most csináltatott komplett arcplasztikát… De legalább hadd ajánljak egy széles bársonyszalagot a nyakra, antik kámeával… és ez a csúnya vályú eltűnik!)

 

Mária

…miféle vályú? Nekem hosszú, sima nyakam volt. Márió. „A hattyúnyakad. Az a büszke hattyúnyak.”

(Tessék csak a bajuszkát leszedetni, a lányka végighúzza a mutatóujját Mária felsőajka fölött, és a legmodernebb lézeres eljárással ezt a nagyobb pigmentfoltot az orrnyeregről lemaratni…!)

 

Mária

…a mérték. A bajusz, szakáll, szőrösödés, burjánzó szemöldök: azt nem, nem. Kellemes öregasszony. Bájos öregasszony. Harmonikus imázs. Inkább sportos, semmint „démonos”.

(Mária a szárítóburát a fejére húzza.)

 

Mária

…valamikor olvasgattam a bura alatt. De egyre kisebbek a sajtóban a betűk. Bár látványosan nem romlik tovább a szemem. Az orvos nem örül, már fenné a kést. De én örülök. Kitart. A hajamért kár. De hullik. Törik. Ez a rövid is csinos. És könnyebben ápolható. Holnap színház, Mrożek, felújították a Tangót. Nyugdíjas bérlet? Köszönöm, nem. Azt hiszik, aki nyugdíjas, csak az operettre vagy a régi klasszikusokra vágyik. Különben is, csupa vénség a nézőtéren, valóságos gettó-szindróma. „Jól tetted”, Márk is helyeselte, „hogy vettél egy új táskát, menő fazon, anyukám…” Igen, erre mindig igényes voltam, cipő, táska összehangolva, és a kiegészítők… Mégis furdal a lelkiismeret, ha magamra költök. Márkot teljesen lebénították a tartásdíjjal, én bezzeg, ahogy gépre kerültem, nem kértem többé Ábeltől, talán ez volt az egyetlen, amiben rendes voltam hozzá… Márió rapszodikusan adott pénzt, sose havonta, igaz, mindig gavallérosan. Szegény Márk. Az iskolából is kifele áll a szekere rúdja, leépítések… Ez a nyomorult nyaraló, felibe-harmadába minden, de megbirkózom, csak hozza meg a végleges javulást a jó idő… „Krónikus bronchitisz”, nem veszélyes, és a lihegés, ostrom előtt is lihegtem, fulladoztam, aztán mintha elfújták volna! Az akaraterő…!

 

(Június kilencedikén Márió ebéd után lepihen. Majd éjjel kuvikolsz, mondja Villő, inkább tennénk egy sétát!)

 

Villő

…ledőlni, fényes nappal! De hát adjunk hálát. Hogy csak vaklárma. Egy kis vesehomok. Valóban eltávozott, a véres vizelettel. Egy hét múlva már az ultrahang se talált semmit. Kifogástalanul helytállt a szertartáson is. Az én vékony kis Márióm. Olyan „cárt”, olyan törékeny. Mint egy átlátszó porcelánfigura. A nipp nagymama komódján… A trubadúr, lanttal. Csak éppen idősebb kivitelben. Valahogy átnemesedett az a duzzogó oroszlán-arca. Neki jól áll az öregség. Méltóságteljes. A vérnyomása persze ugrál. És magas a koleszterin meg a triglicerid. A fiatalságunkban ilyen nem volt. Vagy legalábbis nem mértük. Örültünk, hogy lyuk van a seggünkön. Ez a lepusztult egészségügy, kész tortúra… tömegnyomorban haldokolni, könyörögni a gyógyszerekért… én ugyan nem engedem kórházba! Ha. Ád majd az én Szűzanyám erőt, hogy a végsőkig ápoljam. Ami pedig engem illet, állva halni, mint a fák, az egy szép magyar film volt, még Rezsővel láttam… A baleset. A kocsironcs. Amikor a helyszínre kihurcoltak. A „tetem” Népszabadsággal letakarva. A vezércikk épp a fejénél… Nagyon félek. Nagyon féltem Máriót. Van egy rossz előérzetem. Folyton jön egy kép: Márió törött koponyával. Mint a tojáshéj, reccs… Hiszen nem hallja, ha rádudálnak. Csak megy, a gondolataiba mélyedve, szórakozottan, leszegett állal. Át a sárgán, piroson. Még az autó is megjelenik előttem, elegáns szürke Rolls-Royce, azzal a kis szárnyas izével az elején. Elcsapja Máriót. Még az álmaimba is belezavar. Valami muzsikáló, alattomos tülkölés. Valami nagy, fémes, mégis állatszerű… ahogy elháríthatatlanul közeleg… Az idegek játéka. Pedig tilos a fantomot folytonos képzelgéssel testhez juttatni, ahogy Márió mondja. És „csak a szépre emlékezem”, annak idején így énekeltük! Május nyolc, nekem valóban a győzelem napja! Márió oldalán… Egy kicsit snassz külsőségek, hullott a lila orgonacsokor, és a kalapom se volt az alkalomra ideális, félhold alakú, a fejem búbjára tűzve, de nagykarimájú kalapot én nem vehetek fel, úgy néztem volna ki benne, mint az esős időben hirtelen nőtt tömpe szárú gomba… De Márió elég jól mutatott. Egy parányit lötyögött rajta a színjátszó sanzsan-öltöny, a gyászos fekete helyett, de most ez a lezser a divat… A gyűrűt kölcsönöztük, a ceremóniára, az a helyes fiatal házaspár, a tanúk… az Értelmi Fogyatékos Gyermekek Alapítványától… akik folyton nyaggatják Máriót… Szimpatikus gyerekek. Akár a magaménak is elfogadnám őket. Falták a lekváros nőiszeszélyt, ez az én specialitásom, „Isten éltesse Villőkét és a tisztelt professzor urat, az emberi kor legvégső határáig…” Márió az anyakönyvvezető előtt szinte vigyázzba vágta magát, a primitív egyenszöveget fegyelmezetten hallgatta, s mint a cserkész, ha fogadalmat tesz, hangosan mondta az igent, én is épp csak elpityeredtem… Gyönyörű nap, ezt kell felidézni mindig, ha jön a gond. Ezt a gyönyörű napot. Részletesen. Már ki is van a névtáblára írva: „dr. Mérő Márióné”. Ez én vagyok, a kis Tatár Villő. Az Isten is rábiccentett, és örök tanulságul a szívembe véste: csak azt kapjuk meg, amiről már lemondtunk… A hűség és szerelem diadala.

(Márió ledobja magáról a takarót, erőltetett ruganyossággal felpattan.)

 

Márió

…nem szabad a lustaságnak a terepet átengedni. Időpocsékolás, délutáni szieszta. Jellegzetesen öreguras tünet. Addig kell csinálni, amit ránk bíztak, amíg van rá energia. Kiszaladok az időből. Be kell a munkát fejezni. Amíg a fizikai szenvedés maga alá nem gyűr. Vesehomok vagy vesekő, újra képződhet, hiába vedelem literszámra a tisztító teát… vagy bármi más. Ami fáj. Félnapos szenvedés volt. Csak félnapos. Majd az a lüktető, maró inger a felsértett húgycsőben, szerdától péntekig. Komolytalan ügy. Mégis, amíg tartott, semmi „emelkedettség”. Maximum, hogy kibírtam, de nem ám teremtő gondolatok…! Ha kín van, hát csak a kín van. A fizikai gyötrelem a pszichikainál nem kevesebb. El kellett ismernem. Hát még ott, ahol a kettő párosul… s nincs szünet… hónapokig, évekig… Ha a kínt egy külső hatalom, a kínzó szánt-szándékkal okozza. Csigázza a testet, és párhuzamosan a lelket is megalázza, ez a legfőbb törekvése. Hol az én szenvedésem Auschwitzhoz képest? Az Andrássy út hatvanhoz képest? Recskhez képest? A Gulághoz képest? Pedig hányan és hányan, az én korosztályomból… Én még a közvetlen frontvonalra se kerültem. Én csak elláttam, akiket hátrahoztak. A hadifogság, na persze, igen, lapostetű, véresre vakart rühesedés, skorbut, hideg, éhség… rossz volt, nagyon rossz, de én az első transzporttal hazakerültem… megmaradt a kezem-lábam… no bumm, megfagyott a bütyköm, de vajon kibírtam volna-e, amit a többi, az oly sok „névtelen”? S mindez együtt mérhető-e a krisztusjézusi kálváriához? Az önként vállalt kereszthez? A minden eredendő és szerzett bűntől mentes isteni személy áldozatához, a minden eredendő és szerzett bűnnel terhes emberiségért…? Milyen kicsi vagyok. Milyen kicsi. És mégis, milyen nagy fába vágtam a fejszémet! „Te burokban születtél”, Mária egyszer azt mondta, „de burokban is halsz meg, ha ezt nem használod jóra!” Én, az „örök mázlista!” Hogy Villő szókincsével éljek… Kedves kis Villő. Hugocskám. Hát ezen is túljutottunk. Megtettem, amit már régen meg kellett volna tennem. Villő bokáig érő, szűk szoknyában. Ahogy tipegett. „Ezt a szoknyát úgy hívják, hogy bukjel-szoknya…”, mama énekelgette a fésülködőasztalkája előtt, sütővassal hullámosította a haját, a sütővasat az Új idők lapjain próbálta ki, nem túl forró-e, érzem az égett papír szagát az orromban, de narancshéjat is szoktunk tenni a kályha platnijára, azt is érzem… Kedves kis Villő, hugocskám. A legkritikusabb pillanat az volt, amikor az anyakönyvvezető rákérdezett, hanyadik házasság… már a nyelvemen volt, hogy a második, amikor rádöbbentem, hiszen én Máriát sose vettem el… hirtelen olyan abszurdnak tűnt a szituáció… a szívem megint ki akart gördülni a torkomon… zsibbadt a bal karom… de az akaraterő. Villő nem vett észre semmit. Hála Istennek. Megvolt. Nem kell ezután rágódni rajta. Lencsés Virgilék nagyon tapintatosak. És nem pletykásak. Tanúsítottak, de semmit nem kérdeztek. Úgy tettek, mint akik nem is csodálkoznak. Derék két ember. Rájuk bízom Villőt, ha. Mintha édes gyerekeim volnának. Illetve unokák. Huszonnyolc, huszonhat… majdnem ennyi idősek lennének. Ha én és Mária. Ha.

(Mocorogsz már, jól hallom? Villő átszól a csukott ajtón. Idd a gyógyteádat…! Márió belekortyol az asztal sarkára készített bögrébe. Dolgozom, aranyszív!)

 

Márió

…bögre. Egy csonka, félfülű bögre. Valamiféle girlandok a hasán. A kakaósüveg helyett. Agyoncsapta a bomba. Azt is. A háború alatt. Csak a bombatölcsér. A kráter. Mama, papa… Nem lemerülni. „A szenvedés nemesít.” De közben ez nem vigasz. Csak utána derül ki, mire volt jó. Például hogy siessek. Beteljesíteni. „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy munkátokkal gyümölcsöt hozzatok: maradandó gyümölcsöt.” Szeretném jövőre nyomdába adni. Még kilencvenhatban publikálni. Látleletgyűjtemény. Korszellem és korlidérc. Ahogy a Gonosz eszközt választ. Mindenütt a világban. Az iszlám fundamentalisták. Ír katolikusok és angol protestánsok. Volt valaha egy páciensem, religiosus paranoiával, villogott a szeme, habzott a szája: „Én a hitemért még Istenen is átgázolok!” Az Isten nevében művelt istentelenség. Terrorista kurdok és baszkok. Tuszik, hutuk, csecsenek – akiknek azelőtt a hírét se hallottuk. Szerbek, horvátok, bosnyákok, semmi sem közös bennük, csak az őrület. Valamiféle előrehozott, idő előtti kísérlet: „a mindenki háborúja mindenki ellen” főpróbája… S vajon ok nélkül jelenhetett meg a földön annyi új, gyógyíthatatlan betegség és ismeretlen vírus? Éppen most, az „okos” ezredvégen? Nem figyelmeztetés, nem megállj-parancsolat-e az Aids a zabolátlan promiszkuitásnak? És mi az ebola? Éppen ott, azon a tájon: mintha még dúsítanák a szellemi hatalmak a törzsi háborúkban fakasztott vér patakját, mintha sokk-terápiával akarnának gyógyítani… Mintha ma fogalmazták volna, olyan hiteles, úgy hat a Visnu Prána, a hindu szent szöveg, a védikus irat: „Az emberek minden gondolata a gazdagság megszerzésére fog irányulni… jobban fognak félni a haláltól, mint valaha… az anyagimádat és az érték eltörlése söpredék-uralmat teremt… A monarchák pusztulásba küldik a nőket, gyermekeket… elragadozzák az alattvalók javait… gyorsan fognak fölemelkedni, és hasonlóképpen elbukni… és nem fognak irgalmat ismerni… A gyengeség lesz az egyetlen oka a függésnek.” És az ó-kínai könyv, A törvény megtörése mindezzel szörnyű egybehangzás: „A világ elsötétülőben van, a hibátlan törvény Napja alászáll. A hosszú éjszakák nyomora jön meg. A törvény hídja leszakadt. Akik a törvényt hirdetni tudták, mind eltűntek… A Nagy Halál megjött.”

Az ember-alatti ember az ezredfordulóra szinte készen van. Az „elállatiasodott” nem pontos jelző rá. Az állatnak az evolúcióban még lehet jövője. A lesüllyedt ember azonban szellemi múltját is kitörölte… Az ember-alatti ember gyakrabban jól fésült, semmint kócos. Valamennyi célja anyagi; üdvtana: a siker. Ha mégis kapiskálna valamit holmi isteni szubsztanciáról, azt hinné, az Interneten az is lehívható. A koldust átlépi, a művészt leszerződteti és korrumpálja, a tudóst és a kétkezi munkálkodót kihasználja, és eközben felhőtlenül, tapsikolva boldog: „élvezi” az életet, amiről fogalma sincs, valójában mire kapta…

A tömegkommunikáció rém-jelentéseiben pedig már „karnyújtásnyira” van az álcázatlan, tetten ért és teljesen kifejlett ember-alatti emberfajta is: a templomi bomba-robbantó, az önmagát „háborús kényszerrel” igazoló tömeggyilkos, a különféle mániák rabjai; marionettfigurák, a Sátán famulusa, a korlidérc által mozgatottan…

(Márió megáll a tollal. Nem teljes, nem teljes, motyogja.)

Minden óránk okulás vagy vakulás. Hisztérikus félelemmel féltjük munkánk eredményét: hogy a tenger nyeli el, betemeti a láva… hogy a civilizációnk elpusztul. Pedig mindez nem végzetes. A végzetes az lenne, ha a szellemi csíra sem élné túl az anyag csaknem totális pusztulását – ha az újrakezdő civilizáció semmi folytathatót nem találna abban a múltban, ami számunkra a jelen. Ha olyan civilizáció jönne, amelyik nem megszenvedett bölcsességre és megismerő szeretetre épít, hanem mindjobban beledöngöli magát az agyagba; ha realitássá válna a sci-fik panorámamozija arról, hogy bandák martalékává válik a föld, ahol a gátlás nélküli csőcselék veszi át kietlen birodalmát, ahol csak magányos hősök kódorognak, pre-historikus emlékei egy olyan kornak, amikor még nem dőlt el, mi a jövő: a kozmikus ember, a „romolhatatlan test” győzelme, vagy a „beolvasztott” massza-emberiség végleges röghöztapadása… A civilizáció emberi termék. De nem mindegy, hogy a kor szelleme, Michael, vagy a kor lidérce, az Antikrisztus előőrse inspirálja…

 

Márió

…de hát: „Ti vagytok a világ világossága”… ezek a szavak is az emberhez szóknak; az ember-reprezentáns is létező való! Aki odaát meg tud felelni, aki teljesíti a törvényt, aki föl tud Hozzá nőlni… Novalis: „Mi küldetésben vagyunk, a Földet megalkotni küldettünk el…”

Nem mindegy, kinek a képére, igényére formálódik a civilizáció: ember-reprezentánsok gazdagítják-e és örökítik tovább, vagy az ember-alatti ember, a „sárkányfog-vetemény” aljasítja-e magához? A felsőbbrendű ember torz ideáján és az ebből eredő világ elleni merényleten talán túl vagyunk; ez tökéletes félreértése a teremtés céljainak, megcsúfolása minden magasabb elgondolásnak. Eleve-elrendelt pokolra-taszítás, s eleve kinyilvánított mennybe-emelés. Szándékos testvérgyilkosság, ahol a gyilkos testvért előbb-utóbb maga alá temeti az áldozatok teteme. Az újfajta raj, a különös masszából gyúrt plakát-ember pedig látványosan bebizonyította, milyen réges-régi rossz van a papírmasé alatt; mert a rögeszmék sosem hoznak megtisztulást, de arra, hogy az amúgyis piszkosat tovább mocskolják, nagyon is alkalmasak.

Az ember-reprezentáns ezeknek ellentéte. Az ember-reprezentáns mindazt nemcsak hirdeti, hanem gyakorolja a legapróbb hétköznapiban is, ami az embert kiemeli az alvó-álmodó természeti világból, de nem a mechanikus világba helyezi, hanem a spiritualitással áthatott Kozmosz várományosává avatja. Az eredmény még kétséges, a kockázat szüntelen. A küzdelem, a sárkány megszelídítése már a személyes lélekben zajlik, de az egész közösségre kihat. Senki sincs kizárva a folyamatból, ez nem maffia. S nem egy-egy „keresztapa” a vezér. Csak az egyes ember zárhatja ki – idegen zsoldba szegődve vagy csökött butaságában – önmagát. Az emberreprezentáns sohasem kiált fel elégedetten: „ilyen az ember!”, hanem azt mondja: „ilyennek kell lennie.” Az irányt ismeri. Van előtte Minta. A lakkozott, csillámporos civilizáció nem az övé; de a szürke bakelit-civilizáció sem. A színarany civilizációért dolgozik… A legdemokratikusabb rang, ami nem függ osztályhelyzettől, anyagi szerencsétől, a hírnévtől, a nemtől, a fajtól, az életkortól, egyes-egyedül a lelkierőtől.

 

Márió

…a Minta. Nehéz néven nevezni. Felismerni Jézust a Halak jegyében és Krisztust, az Égi Bárányt, ki az utolsó vacsorán bárányt áldozik, jelképesen, mert egyúttal magát teszi az addigi véres áldozat helyébe… Buddha megmutatta az emberi szenvedést és a jó halált; a Krisztus-lény azonban át is ment a szenvedésen, és a halálból támadó életet is mintegy „elő-élte”. Utat nyitott, vissza a mikrokozmosz individuumként megtapasztalt fogságából a makrokozmoszban is megtartható individuum szabadságába…

(Odakünn Villő a Panoráma ismétlését nézi, kommentálja a macskáknak: a világ szép! Csak ez a sok rossz ember… ezek teszik tönkre. „What a wonderful word”, Armstrong gyönyörű dala, s közben a képek… folyók, vízesések, naplemente, madárfészek a sziklákon… az is valóság… Miért mindig a szörnyűséget mutatják?!)

 

Márió

…koncentrálni. Ez már egy másik fejezet.

(Villő megkocogtatja az ajtót. Csiga-biga gyere ki, ég a házad ideki, kapsz tejet-vajat… nem biztos, hogy holnapra is marad!)

 

Márió

…„egymás terhét hordozzátok.” Már esteledik. Milyen jó. Ha az idő be van töltve. Látlelet-gyűjtemény…? Prognózis. Terápia, személyre szabottan…

(Mária június tizenkettedikén a délelőtti gyorssal Balatonvilágosra utazik. A vonat zsúfolt, senki sem adja át a helyét. Mária hátát az ablaknak veti, csomagját a lábával támasztja meg.)

 

Mária

…tavaly ennek még örültem volna. Hogy senki sem ugrik föl. Merthogy nem vagyok még annyira roskatag. Merthogy nincs rám írva a csaknem hetvennégy esztendő. De most határozottan jól esne leülni. Ülve könnyebben veszem a levegőt. Ez az egyetlen bajom. Ez a légszomj. Nem akar múlni. Anyuka mondta, közvetlenül a halála előtt, „vigyázz a tüdődre, gyönge a tüdőd…” De hát nem iszom, nem dohányzom, rák nem lehet! Marhaság! Nem kell fantáziálni. Életre kelteni a Gólemet. Elég sok zűr van anélkül is. Az én szegény Márkom. Hát azok a piszkok megtették vele, tényleg! Ősztől létszámfeletti. Egy ének–rajz szakos…! Ugyan mire képeztesse át magát? Aki ráadásul szeretett tanítani, mi másért választotta volna ezt a gyalázatosan fizető pályát, ha nem hivatástudatból? Menjen kolduló zenebohócnak a Váci utcába? Vagy gyorsportré rajzolónak valamelyik aluljáróba? Nagyon aggaszt. Nagyon aggaszt. Éppen most, amikor itt maradt egyedül, ha nem is kifosztva, legyünk objektívek. Feketefuvart vállalt egy sátorpiacozó apukának, osztályfőnöke volt a kölkének… „Átmenetileg, a nyárra, anyukám, ezzel az ócska Ladával.” És nem tudok segíteni rajta. Eddig mindig, mindenkin valahogy segíteni tudtam. Legalábbis ezzel áltattam magam. És most csak tehetetlenül tárom a kezem, „legalább engem nem kell támogatnod!” Hiszen sokan rászorulnak a gyerekeikre, ebben a korban. Mert betegek és még ennyi nyugdíjuk sincs. Viszont a főzőcske sztornó! Örülök, ha magamnak összeütök egy kis rántottát, egy szelet húst kiklopfolok. „Hajszál a levesben” …Nagyon megfeküdte a gyomrom. Nagyon szégyelltem…

(Egy középkorú nő feláll, Mária karját pártfogóan megragadja. Tessék lecsücsülni, mondja, látom, rosszul tetszik lenni! Mária leül, a tömött szatyrát egy férfi földobja a csomagtartóba, majd leszálláskor tessék szólni! Mária mosolyog: köszönöm, semmi, csak ez a meleg…! Úgy tesz, mintha legyezné magát. Az útitársak bólogatnak, tessék mély lélegzetet venni, és a keretig lehúzzák a vonatablakot.)

 

Mária

…mély lélegzet, jó vicc! Most meg ez a cúg a pofámba! De nem lehetek én a „háklis néni”, akinek semmi se jó. Akaraterő. Előttem az egész nap. Lesz mit intézni. Egyetlenegyszer járt kint Márk, ősz óta. Még áprilisban. Épp csak lemosta a kocsiját, és a rohadt levelek nagyját kihordta… Már rég el kellett volna kezdeni. Ha nem is ásni, de legalább felkapálni. A virágaim helyét. Persze már lekéstem. Már csak a petúniát. Palántáról. Egy tő hatvan forint, legalább húsz darab kell, hogy mutasson. És akkor a nagytakarításról nem is szóltam. Beázás, pókok, sáros padló, az ágyneműt mosásra hazacipelni… De csak halogatom. Pató Pálné, született Marth Mária. „Mart” és nem „mersz!” Zelma ugyan ajánlkozott hátramozdítónak, de hát iskola…! Ez a gyerek, csodák csodája, nem tudom, mi lelte, de a legváratlanabbul fölbukkan, a táskáját a sarokba vágja, leül a sámlira, nem kér enni; csak beszél. A válásról nem, arról hallgat, mint a csuka, a vállát vonogatja. Dalma csak akkor jön, ha ünnepkor kötelező. Dalma osztályelső, Márk szerint sakk-zseni, Zelma viszont matekból és angolból bukásra áll, át is tették egy másik osztályba, a pszichológus tanácsolta, merthogy annyira zsenírozza őt a tündi-bündi testvérkéje. Néha tanulunk is ezt-azt… Az influenzám óta ilyen… azt mondta, jó fej vagyok, mert amikor leküldtem a szupermarketba vásárolni, nem kértem utána fillérekként számon… hogy mi-mibe került… hanem megdicsértem, bíztam benne… No, puszi-pacsi, nyalakodás azért még mindig nincs, de szeret velem beszélgetni. Együtt cikizzük a tévéreklámot. Rettenetes… a sárgahomokos tengerparton idilli, ragyogó napfényben hever az emberek sokasága, nők, férfiak, gyerekek… és akkor egy profetikus hang megszólal: „Eljött a nap…!” Fölemelkednek a földön heverők, az átlátszóan kék égboltra néznek, várakozva-vágyakozva… hirtelen felhő takarja el a napot, a tájra árnyék vetül. És beúszik az égen a Spearmint-rágógumi… a tárgyiasított új isten. És ez a tizenegy éves, fékezhetetlennek kikiáltott gyerek azt mondja: „Ezek barmok, Mária-nagyi!” Más, mint Tímea volt. Az én Meám. Más. De a lelki anyaga nem rosszabb, sőt… Úgy kell sötétedés előtt Monorra hazazavarni.

(Mária leszáll a vonatról. Egyik láb a lépcsőre, mellé a másik. Megint egy láb a lépcsőre, mellé a másik. A szatyrot utánanyújtják.)

 

Mária

…ez a tiszta, ózondús levegő! Ez az igazi kúra! A nyár majd rendbe hozza. Ezt az átmeneti légúti panaszt. Csak egy kicsit homályos a zöld.

(Az út a házig hosszú. Mária meg-megáll, ázott a föld, a csomagot nem teszi le a pocsolyába. A kerítés betonperemén megtámasztja a jobb térdét, arra helyezi a szatyrot, a kulcsot az oldalzsebből előbányássza. Az ötvenéves Pannika-szomszéd ráköszön: Csókolom, Mária néni, tessék valamit csinálni, átjön a kertből a gaz, nem győzöm…)

 

Mária

…mi ez a burjánzó vadon? Mik ezek a ragacsos, tetves fák? Mi ez a megdőlt fű-rengeteg? A letört teraszkorlát…?

(Mária bemegy a nyirkos falak közé. A villanyórát felcsapja. Nincs áram. Mária visszamegy az udvarra: Maguknál sincs, Pannikám…? Tegnapelőtt nagy vihar volt! Pannika mázolja a kerti zuhanyozót, nyilván leszakadt a csatlakozó vezeték… tessék nézni, ott leffeg! Életveszély, be kell sürgősen Siófokon jelenteni, az Elektromosoknál!)

 

Mária

…mégha volna is áram, ezt a füvet már nem lehet géppel lenyírni… Kaszálni kell.

(Hirtelen, rohamszerűen fulladni kezd.)

 

Mária

…itt halok meg. Hol kezdjem? Hol kezdjem?

(Leül a terasz málló lépcsőjére. Igyekszik nagyokat lélegezni, a bordáit nyomkodja. Lassan-lassan könnyebbedik. Körültekint. Az általános romlást mint véglegességet rögzíti a lelke. Mintha pattanna egy húr. Fájdalmasan pattan.)

 

Mária

…ez nincs tovább. Bocsáss meg, Richárd. Eladom. Megveszem a lakást a gyerekek nevére. Ez a megoldás. Egyszer a talajtornát is abba kellett hagyni. Hát ez sincs tovább. Be kell ismerni a tehetetlenséget. Most ehhez kell a „legendás” akaraterő. Gyom, moha, elszabadult tüskés rózsaágak a lugasban… vadhajtások. Még a kő is morzsolódik. Minden, de minden elmúlik a nap alatt. Hiába sajnálkozunk. Hiába sopánkodunk. Vigasz csak egy van: „Ég és föld elmúlik, de az én igéim el nem múlnak.”

 

(A meleg augusztus huszadika után is kitart. Márió reggeltől estig veri a gépet, az izzadságát olykor-olykor felitatja. A használt papírzsebkendők gombóccá gyűrve az íróasztalon. Villő mögéje oson, megkocogtatja a hátát. Nem hallod, hogy hívtalak? Ebédet is alig ettél! Márió összerezzen. Ezt az oldalt még be kell fejeznem… Holnap is nap lesz, mondja Villő, kímélő életmód, elő van írva! Határozott mozdulattal kihúzza a villanygép csatlakozóját a konnektorból. Nincs pardon, gyerünk vacsorázni!)

 

Villő

…mint egy gyerekkel. Bizonyos értelemben úgy kell vele bánni. A gépelés a szívizmokat megerőlteti. Nem akarom, hogy ott haljon meg, egy ültő helyében… Igenis, kirángatom. Igenis friss levegő. Alkonyi séta…

 

Márió

…mintha az anyám volna. Anyám, anyám helyett. Alig tudom türtőztetni magam, amikor így kivonszol. De hát igaza van. Be kell egy kis szünetet iktatni. Különben itt fogok lefordulni a székről. Minden tagom fáj. A derekam, a vállam. Nyomás a mellkasomban. De nem bízhatom másra… a javítások olvashatatlanok… és még közben is… finomítás… Diktálni se! Az idegen tekintet lebénít, az instrukciók kizökkentenek, „új bekezdés, idézőjel, gondolatjel, gondolatjel bezárva…” Kiadót kell választani illetve keresni, privatizálták az Eszméletet, most a szakácskönyv és a Walt Disney-album a profiljuk, méregdrága luxuskivitelben… Vadász Vili fő-főlektor otthagyta a szakmát, egy német papírgyár magyarországi képviselője, saját „diplomata-cikk” bolthálózattal, átvedlett, elvtársból tőkéstárssá, a legteljesebb orcátlansággal… És ez történik, tömegesen. Cenzorokból polgárjogi harcosok. Marxistákból nem szabadelvűek, hanem elv-nélküliek. Internacionalistákból kozmopoliták. Kommunistákból bizniszmenek. Lenin-fiúkból bankfiúk. KISZ-titkárból elnök-vezérigazgató. Nemzetrontók a nemzetmentés frázisaival… De jó, hogy én már kifelé… Még utoljára, közölni…

(Fél év! Márió piszkálja a villával a párolt zöldbabot és a szója-fasírtot. Aztán leszakad a teher rólam. Csak addig légy türelemmel, aranyszív! Nem ízlik? kérdi Villő, pedig ez egészséges, nem roncsolja az érrendszert! Márió legyűri a falatot. Se íze, se bűze, Villőkém! Valamiben úgyis meg kell halni! Erről egy szót se, mondja Villő, nem festjük az ördögöt a falra! A negatív gondolatokat kicsukjuk!)

 

Márió

…negatív gondolatok…! Nem tudom kimozdítani, húsz év alatt se tudtam!

(Márió felugrik, körbejárja a konyhaasztalt. Villő aranyszív… nem akarlak bántani… de te még mindig nem gondolkodsz el soha, hogy mi történik veled a halál után…? Villő hallgat. Majd felel, csendesen: Én azon tépelődöm, veled mi lesz, ha én meghalok… Márió a hokedlire letottyan.)

 

Márió

…passz. Erre nincs riposzt. Megszégyenültem.

(Ember tervez, Isten végez, folytatja Villő, nemcsak itt, de odaát is. Én már csak így vélem. Ráhagyatkozom. Hát igen, mondja Márió, elvonulni, tanúk nélkül… egyedül. Ha majd…)

 

Márió

…ha nem is egy tölgyfa alatt… miközben szállnak a felhők… ha ez már lehetetlen, hát egy magányos, kórházi szobában… négyszemközt a Nagy Küszöbőrrel…

(Villő sírva fakad. Te kizárnál engem?! Képes volnál ilyen önzésre… kizárni, eltiltani… ez szeretetlenség! Már nem vagyunk egy pár?! Testileg-lelkileg?! Márió hallgat.)

 

Villő

…„circumdederunt me…” A harmadikról meghalt az a bicegő szomszéd… alig negyvenévesen… az ember tisztességből kimegy, legalább kimozdul a lakásból… „Circumdederunt me…” Körülvesznek engem… „Gemitus mortis…” A halál szellemei. Lám, ez a férfi milyen fiatal volt, és mi Márióval, Istennek hála, még mindig élünk… Isten bocsássa meg. Hogy az ember néha ilyen alantas tud lenni, ilyen majdnem kárörvendő… És a felesége az utolsó percig fogta a kezét, ez volt a gyászban az egyetlen enyhülete…

(Borzasztó a halál, hát még segítség nélkül, folytatja Villő, „körülvesznek engem a halál szellemei”, neked idézzem? Márió végre magához öleli, törli a könnyet a konyharuhával. „Megkörnyékeztek engem a halál félelmei…”, így hitelesebb. Aranyszív, a halál nem társasági esemény! Villő már dühös. Szörnyűket tudsz mondani! De szerencsére akkor már nem rád tartozik, próbáld csak megakadályozni, hogy részt vegyek! Így engem is kényszerítesz, hogyha én… ha rám előbb kerül sor, hát tartsam magam a haláltusában távol…)

 

Márió

…valószínűleg igaza van. Nem az a fontos, hogy én mit szeretnék, hanem hogy ő… hogy neki mi a könnyebb. Nem foszthatom meg a búcsúzástól. A tudattól, hogy ő volt az, aki az utolsó leheletemet fölfogta…

(Ma sajnos, túlspannolt vagyok, mondja Márió, hagyjuk ezt a borús témát, de majd szórjátok szét a hamvaimat, legalább ehhez ragaszkodom… ennék egy kis camembert-sajtot…)

 

Villő

…közös sír, egymás mellett. Szétszóratás, morbid ötlet! Ha rajtam múlik, ha én még élek, nem engedem. Mint Ghandit. A Nílusba. De hát az Ghandi volt. Ghandit nagyon tisztelem. De azért megengedhette volna a feleségének, hogy az a szegény, legyengült asszony súlyos betegségében húslevest vegyen magához… ezt az egyet, ezt a szeretetlen elvhűséget nem méltányolom… Mint a gyerek. Olyan tud romantikus elképzelésében ez az én Márióm lenni. És gyerekkel se vitatkozunk.

(Mária a sárga-fekete foltos diófa alatt üldögél a balatonvilágosi kertben. A lenyugvó nap ferde fényt vet a fűre, a nyugtalan fecskék ide-oda cikáznak. Dalma a tévében a Klip-mixet nézi. Zelma egy fonott széket cipel Mária mellé. Alszol, mamóka? Csak pihentetem a szemem, mondja Mária, és szívom a jó levegőt… Jövőre már ez se lesz.)

 

Mária

…szerencse, hogy akadt vevő. Igaz, áron alul. Nagy a kínálat. El van ez félig-meddig kótyavetyélve. De végül is az számít, hogy már nem az enyém az ősz gondja. Szeptember egytől elidegenítve. Márk nagyon flottul intézte. Angelika is, szerzett két markos fickót, egész nyáron kitartottak, kipofozták a házat, a kert is régen volt ilyen rendben… „Muszáj” mondta Angelika, „senki sem vesz meg egy lerobbant kísértet-tanyát…” Kezdik a holmikat is széthordani. Hiszen ki kell üríteni a házat. Én semmit nem tartok meg. Talán csak a falitányérokat. Richárd gyűjtötte őket. Még néhány nap. Aztán soha többé. „Never more.” Istenem! Mennyire nem szerettem ezt a helyet… amikor még Richárd élt. Folyton elvágyakoztam, untam, fumigáltam… különösen Tímea hűtlensége után… És aztán mennyit robotoltam, csakhogy fönntartsam… de hát minek? De hát kinek? Márk rátapintott a lényegre: „Anyukám, ha te egyszer, reméljük, a legtávolabbi jövőben, te már nem leszel, kifogja ezt az egészet karbantartani, művelni?! Az adót, az átírást fizetni? Csak veszekednénk Angelikával, kire mennyi meló és költség jut. Az üdülést is nehéz a két család közt felosztani! A realitás is azt súgja, eladni »sofort«, ahogy Richárd papa mondaná, és ez nem pusztán kényelmi szempont a részünkről, de a te érdeked is, anyukám, a készpénzből vehetsz magad mellé valakit, ha már olyan makacs vagy, és az összeköltözésről hallani sem akarsz!”

(Dalma úgyis rohad a tévé előtt! Zelma hintáztatja a széket: Mamóka, menjünk ki a tóhoz, nézzük meg utoljára… Az aranyhidat! Ahogy összeköti az eget és a földet.)

 

Mária

…utoljára. Mintha ide volnék nőve. Nehezemre esik. Feltápászkodni. Jó ezt a fényt nézni. Fájdalmasan jó. Ahogy visszahúzódik. Ahogy az árnyéknak egyre nagyobb teret enged. Ha Zelma egy kicsit gyorsabbra veszi a tempót, megint kapkodhatom a levegőt.

(Csak lassan-lassan! Mária cipőt cserél, a tréningruha-felsőt a vállára teríti. Te nem jössz, Dalma? Mit bámuljak a parton? Olyan uncsi, mondja Dalma, itt minden olyan uncsi, se műholdas csatornák, se a számítógépem… az ember feldobja a tappancsát. Legalább hot-dogot hozzatok!)

 

Mária

…midennap megkísérlem. És a válasz mindennap ugyanaz! De hát Zelma…! Mintha kicserélték volna.

(A szezonnak vége – alig néhányan lézengenek az alkonyi parton. Ritka tünemény: a nap nem fullad felhőbe, az utolsó percig fényesen csúszik le a horizonton. Az aranyhíd remeg-ragyog a vízen. Mária és Zelma egymás mellé ülnek a keskeny beton-peremen. Addig élvezkedj, mondja Mária, amíg a szúnyogok meg nem rohannak… Kisbogár, mitől lettél te ilyen jókislány, áruld el? Nem vagyok jókislány, Zelma vonogatja a vállát, csak ciki, hogy a többiek folyton hülyére vesznek. Anyu szerint nincs ki a négy kerekem, apu meg… felszívódott. Kéthetente ha látom. És akkor is, mindig együtt Dalmával. És itt? kérdi Mária, itt mitől jobb? És régebben miért nem…? Mert régebben te se vettél komolyan, mamóka! Állandóan a Tímeával példálóztál! És neked se voltam más, mint az ikrek fele. Mindig egyszerre kettőnkkel foglalkoztál. Mintha külön-külön nem is volna érdemes. De hát én nem az egyik iker vagyok, mamóka, hanem a Bokor Zelma!)

 

Mária

…Bokor Zelma! Szegény Ábel. Valamikor Bokor Ábelné is voltam. Szinte egy másik életemben.

(Még szerencse, hogy tavasszal megbetegedtem, Mária nevet, remekül gondomat viselted, te… Bokor Zelma kisasszony! Szép a naplemente, mondja Zelma, menjünk le alfába… és majd meg reikizlek, hogy a csúnya hörghurut múljon el. „New age”, negyedik dimenzió, engem nagyon érdekel… És mit gondolsz, valóban van a Földön kívül élet, vannak űrlakók? Anyu szerint ez csak a lököttagyúak problémája, ő megelégszik azzal, hogy itt a földön legyen mit aprítani a tejbe…)

 

Mária

…hogy fogjak hozzá? Hogy ne tévútra vezessem? Hogy az igazit a hasonlóval össze ne tévessze? Hogy már most, gyerekként valamit megértsen… Luciferi működés: nehézség nélkül, önmagunk alapos ismerete nélkül emelkedni valamiféle hagymázas, ködös egekbe… Ez talán rosszabb, mert megtévesztőbb, mint az arimáni szimpla anyagelv. „Sokan jönnek majd az én nevemben, és azt mondják: én vagyok. És sok embert megtévesztenek.”

(Zelma, kicsi lány, nézz rám! Mária szembefordul. Hiába az „agykontroll”. Divatos, tudom. És a reiki se segít, gyökeresen. És persze hogy van a Földön kívül élet, és persze hogy vannak más lények, de nem úgy, hogy a repülő csészealjból kilépnek, három szemük van és csápjaik, és meg lehet őket fogdosni… Az ilyen képzelgés csak félrevezet. Eltérít. A hierarchikus lények nem tapinthatóak. Csak átélhetőek. És csak kivételesen sikerül odáig eljutni, a földi élet alatt… Kicsi lány, ez nem tízperces traccsparti, hanem hosszú-hosszú tanulás… Ha egy kicsit idősebb leszel, elkezdünk majd erről megalapozottan beszélgetni… Addig is, jól jegyezd meg, semmi sem visz az igazsághoz, ami könnyű sikerrel, azonnali eredménnyel kecsegtet… Semmit sem ér az a hókuszpókusz, ami nem kíván tőled erőfeszítést: hogy igazíts magadon, szüntelenül. Méltóvá tenni magunkat a világteremtés titkaira, az bizony kemény leisztung… Mi az a leisztung? kérdi Zelma. Keserves, folyamatos lelki munka, mondja Mária, de megzabálnak itt a szúnyogok, lehűlt a levegő! Befagy a seggünk…)

 

Mária

…nagy ajándék. Hogy Zelmában megmoccant valami. Csak legyen még annyi időm és erőm, hogy rendszeresen… De megint fulladok. Pedig a nyáron már ritkábban. És Pesten minden szanaszéjjel. Őszi nagytakarítás. Nem tudok egyedül megbirkózni. Kérni kell. Mire való a nagy gőg, hogy: „ha maguktól nem jut az eszükbe…?” Ugyan, ugyan. Nekem mi jutott magamtól az eszembe? Amikor anyuka… az éthordó a kapu alatt… anyuka a létra tetején imbolyog… anyuka nokedlit csinál, „ez az utolsó alkalom, Marikám, nem bírom simára keverni, leszakad a csuklóm…” Kérni kell. A konyhában újra felhólyagosodott a fal, a tapétát is le kéne már mosatni. Tíz éve, hogy Richárd, az utolsó nyáron… Áldom ezért a tapétáért. Mégse csinál akkora mocskot. Csak egy kicsit jobban legyek! Ha marad a pénzből, a lakást is átrendezem, némi segítséggel, huszonöt éves bútorok, még Richárddal vettük, akkor a legmodernebbet, legelegánsabbat, jugó bőrgarnitúra, franciaágy, de mára… vigyázni kell, ne legyen a lakásban öreg-szag, ahogy nyílik az ajtó, ne lehessen azonnal látni, hogy ez egy öreg otthona… Szürke csipkék, megfeketedett ezüst, fakó díványpárnák, nyekergő fotel-rugók, a zsíros szék-kárpit… feslő szőnyegrojtok. Mint anyukánál. Ki fogok cserélni mindent, ha a tüdőm feltisztult. Hogy ami marad, annak az örökösök is tudjanak örülni… Márk is, annak idején, hogy húzta az orrát. „Kinek kell ez az ócska stíl, nagyi után?”, bezzeg Angelika okos volt, jó pénzért a Bizományiban elpasszolta… De én nem akarom, hogy utánam az ószerest hívják, „haláleset miatt bútor és ruházat jutányosan…” Nem akarom. Azt akarom, hogy élvezzék a hagyatékot. Addig is, a segítséget kérni kell. Persze, nem drámai felhanggal. Nem szenvelegve. Hanem tárgyilagosan. Az összeköltözés… Angelika folyton ezt fújja, most különösen, hogy belekényszerült az egy szoba-két félszoba ketrecbe, a szolgálatiból szabályosan kiebrudalták őket… Márk is pedzi, „a két lakásból csináljunk egyet, anyukám”, de nem. Abból csak baj lenne. Permanens viszály. Nem tudom magamat egészen feladni. És nem is hiszem, hogy helyes. Márk dohányzik, éjjel is zenét hallgat, s előbb-utóbb egy nő is feltűnik… Angelika joggal elvárná, hogy napközben Lórántot ellássam, Tímea odahurcolná a haverjait, bömböltetné a magnót… S egy megoldhatatlan apróság: egyik sem bírja a „túlfűtött” lakást… És én folyton fázom. Látom lelki szemeimmel, amint közelharcban tárjuk-csukjuk az ablakot…

(Kellene egy óriási házat venni a zöldben, mondja Zelma, te laknál a felső szinten, körerkély futómuskátlival, és sziklakert… anya és apa újra összeházasodnának, a földszint lenne a mienk, és a szuterénben Angi néniék… együtt a nagy család!)

 

Mária

…a szuterénba én kerülnék, kicsi lány. Méghozzá jószántamból. A barokk stílusú villa. Szép ábránd. El lehet vele játszogatni. Isten veled, Balaton! Nádas. Aranyhíd. A virágok. Diófa. „Ez még akkor is terem, ha én már nem leszek!” Richárd milyen büszkén tömködte a facsemete köré a földet! Már a diófa is beteg. Valami féreg rágja üregesre az ágait. Nehéz lesz a kaput utoljára bezárni. És a kulcscsomót egy idegen tenyerébe ejteni. Az új tulajdonos már jelezte, a házat átépíti. A virágágyást felszámolja, a gyerekei futballozni akarnak. De a lelkemből nem tudják kimozdítani. Látom a képet: látom halálomig. Ezt a házat, ezt a kertet, ezt a kavicsot. Ezt a fényt. Ahogy megsimít délelőtt, beölel délben-délután, és ahogy esténként fokról fokra kihúzódik… A csillagok. A Göncöl-szekér. Ahogy tavasztól őszig vándorol az égen. És én követem az útját a szememmel. Hallom halálomig: a hajnali madárszót, a vonatfüttyöt az éjszakában, a méhzümmögést a napsugárban, és a tücsök hangját a hold alatt. Ami egyszer az enyém volt, semmit sem vehettek el!

 

(December huszonnegyedike, éjjel fél tizenkettő. Zajtalanul, puhán, sűrű pelyhekben hull a hó. Villő az ablaknál áll, dúdol. „Csendes éj, szentséges éj…” Márió elmajszol még egy szelet mákoskalácsot.)

 

Villő

…azelőtt bólogattak a karácsonyfák ágai az ablakok mögött. És a gyertyák lobogtak. Most csak a vibráló színfoltok. A tévé. Mintha ez is csak egy közönséges hétköznap este volna. Kihalt az utca. Csupán néhány taxi surran. Pendliznek a családtagok. Nálunk bezzeg ilyen gond nincs. „Kettecskén, ha jő az éji óra kettecskén…” Nincs senkink, egymáson kívül, a kerek világon… hacsak a cicákat nem számítom.

 

Márió

…valami vers. Egy karácsonyeste. Amikor Máriával éppen haragban voltunk. Ültem a szobámban. Se beigli, se fenyő. Iszogattam. Akkoriban a konyakot szerettem. Rengeteg konyakot kaptam a betegektől. Talán be is rúgtam. Aztán nem bírtam tovább, fölvettem a kagylót, és beolvastam azt a verset. Brjuszov. Még megvan a kötet… Mostanában képeslapokat kapok… ilyentájt… az én jóembereim… Villő nem volt rest, megszámolta, harminckét darab, azért ez jólesik. Nem vagyok elfeledve.

(Hová olyan sietősen? kérdi Villő, elálmosodtál? Pedig beterveztem az éjféli misét, a ropogó hóban, régen volt ilyen fehér karácsony…! Elkísérlek, mondja Márió, csak egy idézet… a holnapi munkámhoz!)

 

Villő

…össze-vissza ugrál a vérnyomása. Képtelen pihenni. Néha rá kell parancsolni, mint egy gyerekre.

(Tíz percet kapsz, mondja Villő. Márió a szobájába megy, a könyvespolchoz.)

 

Márió

…zöld vászonkötés, arany betűk. Brjuszov.

(A könyvek porosak. Márió tüsszög. Tessék, kiált be Villő, már meg is fáztál… a jégeralsó… hát hiába beszélek?! Márió leemeli Brjuszov válogatott verseit. A könyv a jelző-szalagocskánál nyílik szét; egy fotó is kipotyog.)

 

Márió

…„Ha lehetne az árny, csak az árnyad, ő enyém! De neki se szólok, az árnynak; szeretlek én…” Mária sírt és azt mondta: „de szólj… szólj, szerelmem…” Miféle fénykép? Nekem nincsenek fényképeim. A gyerekkoromból, az ifjúságomból. A bombatölcsérben maradt mind. Akár a csonkafülű bögre. És apa és anya… Hát ez hogy menekült meg?

(A kissé gyűrt fényképen Márió áll, a szülők háza előtt, bricsesznadrágban, az egyetemisták tányérsapkája félrecsapva a fején. Márió anyja a földszinti ablakban könyököl, rajongva mosolyog a fiára. Siess, szívem, kiáltja Villő, nem akarok a templomból kiszorulni, lássuk is a szertartást!)

 

Villő

…úgy kell a szobából kirángatni! Őt, akit hat ló se tarthatott volna vissza… ment, ment mint a bolygó hollandi…

 

Márió

…nem emlékszem. Hogy vészelte át ez a kép a háborút? És hogy került éppen ebbe a kötetbe? Mikor, miért? Gyűlölöm a fényképezőgépet. Mintha… lekicsinyítene. Különben is, a masina a személyi vonzerőt nem tudja visszaadni. Ez is, milyen… jellegtelen fiatalember. Átlagos. És a mama. Itt úgy néz, mintha mégis szeretne. És hogy hasonlít! A két arc. Az enyém és a mamáé… Mária. Róla nincs képem. De még a szemölcsöt is… a fülcimpája mögött… érzi az ujjaim begye. És a térde. Az a klasszikus térdkalács… „Csak az árnyad…”

(Villő öltözteti Máriót: körbecsavarja a sálat a nyakán, a gallért föl, a kucsma fülvédőjét lehajtja. Legalább örültél az ajándéknak? kérdi, Karácsony a művészetben, gyönyörű album, szimbólumnak szántam! Ki se találhattál volna jobbat, mondja Márió.)

 

Márió

…Correggio: Szent éj. A fény nem kívülről, nem felülről jön. Minden sötét. Fény csak a gyermek körül van. Mert belőle sugárzik. Az alakok is általa megvilágítottak. Az egyik asszony nem is bírja elviselni; vakítja a fény, a kezét védelmezően az arca elé emeli. A másik asszony sem a Gyermekre, hanem mintegy bíztatást várva a pásztorra néz. De a pásztor tekintete is révedező, a messzeségbe téved. Egyedül Mária állja ennek a fénynek az erejét szemtől-szembe, közelhajol. Jan Joest van Kalkar: A Gyermek imádása. Itt a gyermek fénybölcsőben nyugszik. És Rembrandt: Pásztorok imádása. Barnán dereng az istálló fagerendája, a környezet homályba vész. Mintha egy fénycsupor közepén feküdne a Kisded, s ide, a fénycsupor fölé hajolnak szoros, zárt körben mindannyian… Greco fehér fény ölén ábrázolja, Maulbertsch halványsárga fényburokban… Az ikonokon mindig nappal van, de a fejet színarany aura veszi körül. Egyetlen ábrázolás sincs, ahol szükség lenne valamiféle mesterséges fényforrásra. A külső Napra sincsen szükség, mert már leszállt onnan, ott van, a Jézusgyermek testénél a krisztusi egzisztencia. A csillag az utat már megmutatta, az sem világol. Csak a megtestesült Ige. A nagy művész mindig beavatott. Ez nem véletlen, nem önkényes „ihlet”, hanem a dolgok tudása. Többet mond a hiteles művészet karácsony titkáról, mint az ünnepélyes prédikáció. De alázattal azt is meg kell hallgatni. Hiszen talán ez az utolsó karácsonyom.

(Mária és Márk nézi a laticelen szuszogó Dalmát és Zelmát. Azért sokat fejlődtek, mondja Márk, ugye, anyukám? És Olimpiától is kedves, hogy elengedte őket, ugye, anyukám? Ó, igen, mondja Mária, nem olyan fekete az ördög, ahogy lefestik. Januártól állásod is van. Az is megoldódott, Istennek hála! Hát azért el tudtam volna előnyösebbet képzelni, Márk sóhajt, mint nevelőtanár a zuglói intézetben… éjszakai ügyeletekkel! Ezután még jobban be leszek fogva. Miért nem próbálsz a képeidből egy kis pénzt csinálni? kérdi Mária. Ugyan, anyu, Márk legyint, ez nálam tényleg csak levezetés… Piaci giccset nem vagyok hajlandó mázolni, de a félreértett zsenit se játszom. Richárd papa fején találta a szöget. „Ügyesen forgatod az ecsetet, te fiú…” Ügyesen. De hát egyre kevesebb az időm, kedvtelésre. Azért van egy dédelgetett tervem, téged még lefestelek, majd a hetvenötödik szülinapodon, anyukám… hogy meg legyél örökítve…)

 

Mária

…az van igazán megörökítve, amit az emlékezetünkkel, a lelkünkkel hívunk elő. Nem kell ahhoz fotográfia, festmény. Egyre világosabban látom anyuka utolsó arcát. Valahogy… vízszintben belebeg. És Márió. Sohasem engedte, hogy lefényképezzük. A könyvében sincs fotó róla. Betegesen irtózott. „Engem senki az albumába be ne ragasszon!” Mégis… milyen eleven a képe. Amilyen akkor volt. Még a szeme ideges rebbenése is… és a körme. Ahogy gyengéden a hátamat végigkaparta. És a keze. A hosszú, mozgékony, vékony ujjak… ahogy összekulcsolja és szétnyitja, széles mozdulatokkal a kezét…

(Tegyél le erről a tervedről, mondja Mária, ne rögzítsetek, ilyen öregnek… ha már a fiatalságomban nem. Ugyan, anyu! Márk rágcsálja a bolti csokoládés parányt, olyan kifejezőek a vonásaid… még ma is. Különben is, neked magyarázzam, ne tekints ellenségesen a külsődre, barátkozz meg, próbáld ezt a mostani arcot is megszeretni…)

 

Mária

…egyik arcot sem érdemes megszeretni. Se a fiatalt, se a középkorút, se az öreget, se a vénséges-vénet. Megbecsülni, igen, de szeretni…? Tévedés. Egyik sem Én vagyok… Például a viselkedészavar. Le kéne küzdeni. Néha úgy viselkedem, mintha még mindig szép és fiatal testben élnék, máskor meg azonosulok ezzel a tört, öreg testtel, szinte igazítom magamat hozzá. Gesztusokban, hanghordozásban. „Mache”, mondaná Richárd, „mindkettő mache.” A kortalan emberi lény. Ennek kéne az ilyen-olyan álarcon átsütnie…

(Semmi bajom a fizimiskámmal, mondja Mária, egészen pórias gondjaim vannak, ez a nyavalyás lakás több lett százötvenezerrel, és az utánajárás, ez az, ami fáraszt… Mégis ezek a drága ajándékok! mondja Márk. Mint Richárd papa idejében… Anyukám, több nap, mint kolbász! No, ez nem biztos, mondja Mária, bár, ha ülök, a lélegzésem aránylag normális. Teletömött a körzeti orvos antibiotikummal, mert ez már nem krónikus, hanem idült hörghurut…)

 

Mária

…hacsak nem rák. Hacsak nem rák. Tüdőrák.

(Mert nem kíméled magad, Márk megy a konyhába, ne te ugrálj, iszom egy pohár narancslét. Mária utánaballag. Csak azt csinálom, amit muszáj. Zelma nagyon aranyos, hazacipelte a karácsonyfát. De bánt, hogy nem tudtam nektek, csak vacak készételt föltálalni. Rossz volt Dalma pofikáját nézni, ahogy az előrepanírozott tonhalszeleteket turkálta… és az üzleti, fűrészpor-ízű diósbeigli… Anyukám, ne krenköld magad, ahogy a nagyi szokta mondani, a kaja nem szempont, a szeretet a szempont, Angiék is, milyen szép selyem-táviratot küldtek a szülinapodra, és jönnek holnapután! Kivéve Tímeát, mondja Mária, Tímea Ausztriába utazik sítáborba, adtam is tízezret a felszereléshez…)

 

Mária

…de már Tímea se fáj annyira. Mintha valami érzéstelenítő működne. Milyen régen sírtam! És mennyit sírtam, Márió mellett…! Dagadt szemhéjjal, napszemüveggel álltam szolgálatba. Mintha üvegszilánkok szúrták volna belülről a szememet. Ez az általános homály, ahhoz képest, kellemes…

(Hát igen, Márk bólogat, megnőlnek a gyerekek, kirepülnek. De én itt vagyok neked, anyukám… szentkarácsony este… én is, megint egyedül…)

 

Mária

…mivel vigasztalhatnám? Drága kölköm. Ami nem üres szólam, mivel vigasztalhatnám?

(Jövőre talán már másképp lesz, Mária épp csak megérinti a fia meztelen csuklója fölött a mandzsetta-gombot. Látlak én még újra boldognak… jövő karácsonykor… ha megérem! Miért ne érnéd meg? Márk hangja idegesen el-elcsuklik, semmi jel nem utal arra, ne engedd át magad a hanyatlás gondolatának! Hiszen annyi a vigasztaló momentum… Például?! kérdi Mária. Hát… az unokáid… a programok, kötöttség nélkül… a zavartalan hobbi… az olvasás… a szép emlékek… Márk dadog. Csupa önáltatás, mondja Mária, a tudat kábítószere… amit említesz, persze azért mind fontos. De csak színező-elem. Afféle „vigasztalás”. És vigasztalás sok van. De vigasz csak egyetlenegy. És ezt hadd ne közhelyesítsem, éppen karácsonyeste. Ezt a beölelő szeretetet. Amikor megszületett az ítélet a halálerők felett. Márk hosszan hallgat. Édesanya, mondja végül, és azok, akik nem hiszik, amit te tudni vélsz…? Azoknak mi marad?! Azoknak nincs vigasz, mondja Mária, csak vigasztalódás, ezzel-azzal. S ha úgy tetszik, nevezz ezért könyörtelennek. Vállalom.)

 

Mária

…a „Halálnak halála.” Nemcsak a halál elborzasztó felfokozását sugallja. Hanem egyszerű birtokos szerkezetet is jelöl. A halál is meghalhat. Attól a perctől kezdve, amikor megtörtént a Leszületés. Lehetséges föltámadni. Még itt, a halál előtt, hogy aztán ott is… Ha megpróbáljuk Őt követni. Ha az agy érezni és a szív gondolkodni tanul. Ha erre irányul az a legendás, csip-csup dolgokra pazarolt akaraterő. Imitatio Christi. Az egyetlen utánzás, ami nem kiöli, hanem beteljesíti a személyiséget.

(Márk csak ül-ül a konyhaszéken, a karjait a lába közé lógatja. Aztán bólint egyet és az asztalra csap. Ennyi, anyukám, a mai napra rendelt szentevangélium! Mária egy korty vizet csurgat a bögrébe. Be kell vennem a Doxycyclint, nem mintha használna! Te jó ég, mondja Márk, ez a ronda, csonka bögre megvan még… a nagyitól? Ebből iszogatok, mondja Mária.)

 

Mária

…valószínűleg Ábelé volt. Márió egyszer rácsodálkozott, hogy szakasztott az ő gyerekkori bögréje… Richárd látni se akarta, „fuj, hogy ez nem tud összetörni…”

(Anyukám, nagyon szeretlek, Márk megcsókolja Mária fejebúbját, mit kívánjak neked, ha nem találkozunk újévig? Ismerek egy székely mondást, Mária lenyeli a tablettát: Éljen soká és haljon hamar…)

 

Mária

…gyönyörű. Mert olyan pontos.

 

(1996. január huszonnyolcadikán délelőtt Márió behívja a gangról Villőt. Te künn trafikálsz, szomszédolsz, én meg nem találom az orrcseppemet. És megint lüktet, viszket a bütyköm. Képtelenség koncentrálni. Mit tudsz ezzel a primitív nővel ennyit…? Az ember híreket hall, Villő hozza a Coldastopot. A Mevacor meg a Voltaren eltakarta… lassan átváltozunk patikává! Képzeld, fényes nappal megtámadták az alattunk lakó fiatalasszonyt, a kapu alatt, letépték a nyakáról az aranyláncot. Félek az utcára kilépni, tiszta Csikágó, de itthon sem vagyunk biztonságban… Meg is kell a tulajdont védeni! Ha már riasztót nem, hát legalább egy rácsot!)

 

Márió

…a virágcserép mögött, az ajtó mellett állványkán tartotta a kulcsot. Mária. A cserépből valami zöld növény himbálózott lefelé, aszparágusz, talán… a legkisebb szélben is megremegett. Csak oda kellett nyúlni a kulcsért. Még most is benne van a mozdulat a csuklómban…

(Nem csinálunk börtönt a lakásunkból, mondja Márió, ne féltsük ennyire ezt a kis tiszavirág-életünket! Én alszom az első szobában, mondja Villő, téged úgyis csak rajtam keresztül lehet megközelíteni… A nagykés mindig ott a nachtkaszlin. Mert a macskák, sajnos, nem ugatnak… Megölnek, hagyján, de meg is nyomoríthatnak! Tolószék, ez az, amitől félek!)

 

Márió

…persze, azok más idők voltak. Legyünk őszinték. Mintha egy másik életben…

 

Villő

…és attól is félek, hogy egyszer jön az a nagy autó. És ezt az alvajárót elcsapja. Mint egy gyerek. Annyira nem gondol előre. Mint egy gyerek, ez az én okos hites uram.

(Nincs már olyan sok hátra, nekem biztosan nincs, mondja Márió, hogy lényegtelen dolgokról riadozzam. Én a te jövődet szeretném elrendezni. Ha váratlanul történik velem valami, Lencsésékre támaszkodhatsz. Ők gondoskodnak rólad… aztán te majd a lakást nekik… ők és az Értelmi Fogyatékos Gyermekek Alapítványa legyen a kedvezményezett… Villő toppant. Erről hallani sem akarok! A fagyott bütyök még nem halálos kór, és az érrendszer is regenerálódik, ha a diétát betartod! Nem csak „megnevezett” betegségben lehet meghalni, mondja Márió, a halál egy folyamat csúcsa, az életerő elgyöngül, nem tud többé alakot adni a fizikai testnek, és a széteső fizikai test elengedi a lelket…)

 

Márió

…érdekes megfigyelni. A biológiai involúciót. A leépülést. Ahogy fejlődik a halál bennem. A skizofréniára hasonlít. Van egy, akivel történik, és van egy, aki mindezt éberen látja. De mégsem skizofrénia, sőt annak ellentéte: mert a magasabb tud az alacsonyabbról, az Én a bakon ül, a gyeplőszárat nem dobja oda; az érzelmet, értelmet, akaratot egybefogja. Nincs többé őgyelgés vagy széthúzás. Erről beszél Szent Pál is. „A külső ember romlásnak indul bennünk, a belső napról-napra megújul.” Levél a korünthosziakhoz. Ha a memóriám nem csal.

(Én nem gyártok elméleteket, mondja Villő, ha muszáj, hát majd lehunyom a szemem, „ahol a kincsetek, ott a szívetek”, az én Atyám a síron túl is gondomat viseli… Ma megint hülyéskedik a térdem, bedörzsölöm…)

 

Villő

…minek nyafogjak, van szegénykémnek elég baja. Minek búsítsam? Ez az állandó fájdalom. Éjjel a melegre, nappal a hidegre. A Voltarentől kikészül a gyomrom. És nincs többé szünet. Csak, mintha egy méhkashoz kötöztek volna. Zümm-zümm… néha távolodnak egy kissé, aztán egészen közel jönnek a méhek… és szúrnak. A fájdalomnak ez a szakadatlan zümmögése! Nem hagy el többé soha.

(Mária a Polgármesteri Hivatal Ingatlankezelő káeftéjéhez igyekszik. A sálja az orráig felhúzva, a gyapjún keresztül lélegzik.)

 

Mária

…nyáron a hőség fullaszt. Ősszel a szmog. Tavasszal a parlagfű és a szél. Télen meg ez a fagyos levegő, ami árt. És a sietség. A kapkodás. De hát vannak ügyek, amiket el kell intézni. Nekem kell elintézni. Mielőtt… És különben sem lehet reggeltől estig a szobában gubbasztani. Várni a sült galambot. „Miért nem ülsz be egy hangulatos presszóba?” Ó, Angelika javaslatai! „Trécselni… annyi idős hölgyet látok…” A kávé-nénikék. A fogyó idő pazarlása. Inkább mindennap tenni valamit. Tegnap befizettem a csekket. Négyszázharminchétezer forint. „Nem félsz, anyukám, mászkálni egyedül, ennyi pénzzel?” „Nem félek, fiacskám. Nem engedem meg magamnak, hogy ettől féljek!”

Ma szerződéskötés. Angelika és Márk nevére. A lakás. Én mint haszonélvező. Majd osztozzanak. Mindent sorjában. Szépen. Lassan. Módszeresen. Eltervelten.

(A közlekedési lámpa zöldre vált. Mária elindul a túlsó oldalra. Alig teszi meg az út felét, a lámpa pirosra ugrik. Mária megrémül, igyekszik. De már tülkölnek az autók.)

 

Mária

…én azelőtt… fürgén… akár féllábon is a gépen… viharban is… és hegyet is másztam… Ábel azt mondta, te kis zerge… Márió karcsúlábú gazellának nevezett… Richárd szerint marathoni futóbajnok… és most már az egyik oldalról a másikra se tudok átmenni. Pedig a lábam még mindig jó. De mit érek vele, ha nem győzöm szuflával…ha a luft… a luft… elfogyott…

(Mária végre kikecmereg a forgalomból, megáll a biztonságos járdán. Liheg, köhög. Az oldala nyilall. Újra megindul.)

 

Mária

…már csak két sarok! Látom magam kívülről. Bebagyulált öregasszony, vánszorog. „Kriptaszökevény.” Ahogy mi csúfoltuk, még az elemiben. Az ilyeneket. Aki lettem. De talán nem is Én, csak az a másik. Valami furcsa megkettőződés. De ettől nem szabad megijedni. Nincsen gyámolom, csak… János evangélium, vonatkozó rész. Mennyire bántott! Felháborított. Amikor olvastam. Annak idején. „Bizony, bizony mondom neked: amikor fiatal voltál, magad övezted föl magadat, és oda mentél, ahová akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted karodat és más övez fel téged, aztán oda visz, ahová nem akarod.” De én már akarom. Nincs más vigasz, mint hogy a végső öltöztető Te vagy. Hiszen ott áll az is, ugyanabban a szövegben, egy kicsit lejjebb: „Kövess engem…” Csak a félfogadást le ne késsem! Akkor duplán mászhatok!

 

(Szeles március. Márió a „Nova Vita” kiadó lakótelepi bérelt lakásán tárgyal; a kézirat két példánya dossziéban az asztalon. Még a nagyanyám járogatott önhöz, mondja a békaarcú fiatalember, pszichoterápiára! Ódákat zengett! Én magam is lelkes híve vagyok, az ön neve fogalom egy szűkebb körben, megtiszteltetés, hogy minket tetszett választani. Illetve szerény személyemet. Mert a kiadót egyedül én képviselem, plusz egy technikai munkatárs. Ma már nincs párnázott szék a fenekünk alá tolva, mint az átkosban a szerkesztőknek, fix fizetés, állami dotáció… Mint telefonon is jeleztem, ez egy kitűnő dolgozat, illetve esszégyűjtemény, bár a műfajával egy kicsit bajban leszünk. Örülünk, illetve örülök, hogy kiadhatom. De meg kell pályáztatni. Mi, illetve én nem foglakozom szeméttel, ami eltartaná a minőséget. Én ezt hobbiból csinálom! Mint már említettem… Éppen ez a szimpatikus, mondja Márió, ezért ide jöttem! Köszönöm, mondja a fiatalember, csak hát minél színvonalasabb, annál nehezebb. Fél év is beletelik, mire az Alapítványnál döntenek. S azért két ajánló sem ártana…)

 

Márió

…két ajánló?! Hát ki vagyok én, a zöldfülű Misimókus? Nem elég garancia pusztán a nevem? A jól ismert működés…?

(Az ajánlótól talán tekintsünk el, mondja Márió, ez csak formalitás az én esetemben… A fiatalember sűrűn bólogat. Igaz, igaz, persze, persze… ha a pénz összejön, a karácsonyi vásárra kihozzuk. Az igényes vevőkört célozzuk meg vele, tipikusan karácsonyfa alá való könyv, fényes paperback-ben…)

 

Márió

…mi az, hogy paperback?! Jó, hogy nem vécé-papíron. Az értelmiség nyomorúsága még sötétkék vászon. Mélynyomású arany betűkkel. És ez most, akárhogy is, a főművem! S minden valószínűség szerint az utolsó. Ember az ezredvégen. Ez a puritán cím… végül is ezt választottam. De silány kiállításban nem érvényesül…

(Ragaszkodnék a keménykötéshez, mondja Márió. A fiú megint bólogat. Megértem, de nagyon megdrágítja, ki veszi meg? Az előző is elfogyott, mondja Márió, szinte pult alól… Tessék hinni nekem, Bardócz Alajosnak! A fiú esengő tekintettel néz Márióra, ma már más a helyzet, így is sokat kockáztatok…)

 

Márió

…le kell nyelni. Ez a Bardócz Alajos legalább sejti, mit írtam. Nem akar belepancsolni a szövegbe. Nem javasol rövidítést. És tényleg nem a profitra megy.

(Maga tudja jobban, sóhajt Márió, de semmi figurális ábrázolás a borítón! Pedig egy mozgalmas reprodukció nagyon földobná, valami szimbolikus… Bardócz Alajos a két dossziét gyengéden egy másra teszi. Nem, mondja Márió, a külső képiség csak elterelés. Magának az olvasónak kell képet alkotnia… Meggyőzött, mondja Bardócz Alajos, de szerződést csak akkor köthetek, ha az anyagiak legalább félig-meddig biztosítottak… A honorárium – ezt nyilván tetszik tudni – úgyis csak jelképes…)

 

Márió

…mit bánom én! Csak megérjem… Fárasztó. A szájakat figyelni, meredten. Hogy pontosan mit is beszélnek. „He, he…?” A süket öregúr, vicc-téma, aki lettem! Immár a nyolcvanadikban. És még mindig hajt valami. Valami elintézetlen. Gyanúsak az álmok. Én nem szoktam álmodni. Átlagos hétköznapokban. Csak például negyvenhétben. Levágott ujjak szaladgáltak a parkettán, mint megannyi törpe… Visszahatás a háborús botcsinálta sebészkedésre… az a sok vágás-varrás… amit kénytelen voltam… máig se tudom, nem ártottam-e, friss diplomával a zsebemben, annyira más területen… és a fogság… még fogat is húztam, nyomasztó emlék…

(A pénz nem döntő, mondja Márió, majd később tárgyalunk. Megelégszem nettó kétszázezerrel, az inflációt nem is kalkulálva. Bardócz Alajos rémülten pislog a vastag szemüveg mögött. Ennyit ziher nem lesz módomban… erre ne is tessék számítani! Márió legyint, búcsúzik, ballag hazafelé.)

 

Márió

…Villőt nem hagyhatom itt egy fillér nélkül… Nem az álom tartalma, hanem a dramaturgiája az árulkodó. A depresszióban például… az a véres falú, ablaktalan szoba… De megszabadultam, négy éve húsvétkor! Azóta inkább álmatlanság. És most megint kezdődik. Ismétlődő álom. Homályos fénynél operálok, nincs asszisztencia sem. Valami hosszú fogóféle a kezemben. Egy férfi fekszik az asztalon, a nemi szerve kitakarva, de a mellkasán és az arcán gézlepedő. Nem tudom, ki az, azt azonban mégis tudom, hogy ismerős. Seb a hasfalon. Nem túl nagy, nem túl kicsi. De mint a kráternek, pereme van. Innen kell a golyót kiszedni. Ezt bízták rám. A golyó szakszerű eltávolítása. Benyúlok a sebbe, a kampós fogóval. Nem találom a golyót. Vájkálok. A seb egyre mélyül. Egyre mélyebbre hatolok a testbe, és mintha már érinteném a golyót. De akkor kicsúszik a fogóból, és befelé csusszan. Már a nemes részeket veszélyezteti. Nem hagyhatom abba. Tovább hatolok. A szerszám már-már kínzószerszám a kezemben. Mindjárt átszúrom vele az egész testet. A golyó hátul, a gerincnél fog kipottyanni, és az ember belehal… És hirtelen konstatálom, még gumikesztyű sincs rajtam… minden annyira szabálytalan, dilettáns…

(A sarkon beforduló kukáskocsi hajszál híján elsodorja Máriót. A kocsihátsón kapaszkodó narancssárga mellényes kukás leugrik, az isten bassza meg, vén trotty, nem tud vigyázni, aztán mehetek a sittre, maga miatt…! Bocsánat, morogja Márió, átvág a csoportosulók közt, nem láttam! Nem látni kell, hanem hallani, mondja a kukás csillapodva, ez a dög elég zajt csap!)

 

Márió

…nem. Nem vágyom az utcára. Ez a szél, ez a szél. Ez az álom, ez az álom… A vége előtt mindig felébredek. Mit üzennek? Mit kéne még tennem?

(Villő a csöngetésre hosszan matat a hármas láncos-retesszel. Félrehúzza a függönyt, kikukucskál. Te vagy az, Márió? Ki más? Márió idegesen topog, eressz már be, aranyszív! Ne haragudj, mondja Villő, képzeld, a Liliom presszónál kézigránát robbant, ott jöttem el öt perccel előtte… cafatokra téphetett volna!)

 

Villő

…legszívesebben ki se lépnék. De akkor fölkopna az állunk. Nincs, aki gondoskodjon. A Lencséséket örökbe lehetne fogadni. Olyan rendesek, olyan készségesek. De hát van nekik szülőjük. Sőt, pechünkre, a nagyszüleik is élnek. Mi csak saját magunkban bízhatunk. Élére tenni a garast. Hogy majd az ellátást meg tudjuk fizetni. A nagymama is mindig spórolt. Még a vasalással is. Folyton gyűrött blúzban jártam. De amikor ő leesett a lábáról, én… én voltam neki. Ültem mellette az otthonban, etettem, mosdattam. De velünk mi lesz?! Istenkém, csak ott ne kelljen meghalnom, ahol évtizedekig én istápoltam másokat… Ezek, akik jőnek-jődögélnek, kiöntik a szívüket, és Márióm isteni türelemmel hallgatja, vagyis mintha hallaná, úgy csinál… ezek a kritikus percben mind el fognak tűnni. Nincs illúzióm. Nincs illúzióm.

(Ne rémisztgess, mondja Márió, higgyünk a magasabb oltalomban! Azt a múlt heti közgazdászt várom, engedd majd be, aranyszív! Teljesen kikészítenek, mondja Villő, öntik rád a problémákat, a panaszáradatot! Folyton rettegek, azt is kalkuláld bele: valamelyik irigy szomszéd feljelent az APEH-nél, hogy adócsalás… magyarázhatod, hogy csak emberbarátilag, hiszi a piszi… Ingyen, bármit, a mai világban?! Csak lopják az idődet, pedig most kész a könyved is, és megígérted, hogy ezután csak mi… mi ketten! Villő lehúzza Márióról a ballonkabátot.)

 

Márió

…nem tilthatom meg, ha be-bekérezkednek. Egyik a másikat protezsálja. Van egy hely, ahol szabad őszintén beszélniük. Nem mást akarnak, csak beszélni. Én meg gyakorlom, hogyan kell félsüketen is hallani. Semmi prelegáció… már. Egy-két helyesen megválasztott szó is elég. Mintha letennének itt, legalább ideig-óráig valamit. De ez nem mehet Villő rovására… Villő. Kis, gömbölyded, gurulós anyóka. Már belenyugodott. Nem csinál magából öreg kokottot. Se drindliruhás bakfist. Olyan megható. Csak ez az indokolatlan rettegés! Régebben attól félt, hogy politikai szervezkedés vádjával állítanak elő… Valamiért mindig retteg. Öregkori pszichés tünet. Csak üldözési mániává ne fajuljon! Olyan helyes… ezzel a borz-csíkos bubifrizurával. A mama viselt bubifrizurát. Amikor még egészen kicsi voltam. „Kiköpött Asta Nielsen”, mondta rá a papa. Asta Nielsen. A némafilmek csillaga. De miért „kiköpött”?

 

Villő

…milyen fejedelmi jelenség! Fehér, magas nyakú garbó. Fekete zakó. Az ezüstös haja hátul egy kicsit rálóg a zakógallérra. Van benne valami kodályos, épp csak a kecskeszakáll hiányzik. Előnyére változott. Jól áll neki a késő öregség. Fess.

(Mária az előszobatükör elé lép, leveszi a turbánt a fejéről, igazít a haján.)

 

Mária

…negyvenhárom-negyvennégyben volt nagy divat. Anyuka turbánja. Lám, még most is hordható. Ezért praktikus a fekete: mert nem fakul. S milyen jó szolgálatot tett, ebben a bolond szélben! Ezt az össze-vissza fújó szelet bírom a legkevésbé. Kislánykoromban sem szerettem. Az a vékony kis ceruza-lábszár! Az a lapos mellecske! „Elfúj a szél, olyan gebe vagy!” Megalázott, sikertelen kamaszlány. A fiúk. „Csontkollekció!” „Hosszúlábú gólyanéni, mikor tetszik ebédelni?” Semmi nőiesség. Mind a Mártának akartak udvarolni. Mártának nagy melle volt. A zsúrokon én kurbliztam a gramofont, „An der schönen blauen Donau…” amíg a többiek táncoltak. Hamupipőke. Egészen tizenhét éves koromig. Addigra kupálódtam ki. És lettem egy csapásra az iskola szépe. Bálkirálynő. „Kire hasonlít ez a gyönyörű lány? Nem az anyjára… De nem is szegény apjára. Aki meghalt tüdővészben…” Susmorgások. Dehát akkor kire…?

(Mária újra felpróbálja a turbánt.)

 

Mária

…mintha anyukát látnám. Az utolsó évben. Mintha kinőtt volna anyuka, vénségemre, belőlem. A mozgására is ráismerek. Ahogy a túl alacsony fotelból kikászálódom. És ahogy eszem. Rágom a falatot, csúsztatom előről-hátra, kérődzve. De anyuka sosem tornázott! Én meg, ha nem is olyan intenzíven már, de azért nincs nap, hogy a kar- és derékkörzést, térdhajlítást, törzsfordítást, sőt, a guggolást elmulasztanám… Csak hát nem leltározni a tükörben! „Hol az én csábos szemecském, a piros szájacskám, a feszes bőröcském, a nádszál derekam, a körte mellek…?” Nevetséges.

(Mária átöltözik. Rövidnadrág, póló, zokni. Liheg.)

 

Mária

…a lábam… Egyedül a lábam… az még a régi. A karcsú bokák. A kiugró vádli. Az ívelt rüszt. A párnázott sarkam. De hát ugyan kinek mutogassam? …Rajta. Bemelegítő gyakorlat, nem halogatni, rosszabb teli hassal…

(A tornának nekikezd. A tizenegyedik derékkörzésnél egy ponton – éppen hátrahajolva – megakad. A levegő hirtelen elfogy, megáll a szájüregben. Elsötétül a világ. Mária hátraesik, a fejebúbja súrolja a szekrényt.)

 

Mária

…a halál. Ilyen a halál. De még ne. De még ne! Angyalom! Valami még hátravan.

(Mária elnyúlik a szőnyegen, a hátán fekve. A szívverése csitul. Mintha egy zsilip újra megnyílna, rést talál a levegő. Mária aprókat, sűrűn lélegzik. A szervezete lassan megnyugszik.)

 

Mária

…tüdőrák. Apa tüdővészben. Kicsi koromban tüdőgyulladás. Ostrom előtt fulladás. A légszomj. Anyuka figyelmeztetett. A halálos ágyán. „Marikám, gyenge a tüdőd.” Csak kórházba ne. Csak kórházba ne. És szórjatok szét. És szórjatok szét.

 

(A húsvét április közepére esik. Nagypéntek. Márió tüszős mandulagyulladással, harminckilenc fokos lázban fekszik. Villő priznicbe tekeri, nyaktól-lábig. Paracetamolt és Sumetrolimot ad, citromos teával. Mert beugrasz az első napsugárnak, mondja, és nem veszed komolyan a cseppfertőzést! Hogy köhögött az a pasas a múlt héten…! Egyenesen a képedbe… azért az intimitásnak is van határa!)

 

Villő

…gyerekek szoktak tüszős mandulagyulladást kapni. Nem egy meglett ember, a nyolcvanadik életévben… Persze, gyerekesen felelőtlen! Íme az eredmény. Ecce! „Ecce homo.”

(Az a fontos, hogy az izzadás meginduljon, Villő még egy takarót dob a paplanra, hallgass Mórusz doktorra! Ebben a korban már nem babra megy a játék… Nagyon rossz, mondja Márió, enni, dagadt torokkal…)

 

Márió

…gégemetszés, torokgyík… dehát azt már leküzdötte az orvostudomány… a mamának volt egy kisöccse. Azt hívták Máriónak. Eredetileg. Az halt meg difteritiszben. A tüszős mandula. Nem halálos. Csak kellemetlen. Az orron keresztül szedni a levegőt. Ahol amúgy is sérült a nyálkahártya. És fáj. A fejem is. Az izmok. Miért nem vették ki a mandulámat, kiskoromban? Miért nem törődtek velem igazán…? Miért szoktattak az elhagyatottságra?

(Próbálj aludni, mondja Villő, csak addig megyek ki a szobából, amíg a cicákat ellátom. Ne add át magad a nagypénteki hangulatnak!)

 

Márió

…nagypéntek nélkül nincs feltámadás. Ólomnehéz. Ólomnehéz minden. A gondolat is ólomnehéz. Éppenhogy átadni magunkat! A Fiúnak. In Christo morimur. In Christo morimur. Szomjas vagyok. Kakaó… üvegben… cuppogatva… még egyszer!

(Mit kívánsz? kérdi Villő. Kakaót innék, mondja Márió, cumisüvegből.)

 

Villő

…édes jó Szűzanyám. Félrebeszél. A magas láz. Vagy… amitől a legjobban félek… ez már a szenilitás jele… Egy ilyen briliáns elme… második gyerekkor. Lassan beköszönt.

(Csak tréfáltam, mondja Márió, hogy egy kicsit földerülj.)

 

Márió

… medvecukor. Sárga, kristályos darabok. Kandis-cukor, langyos tejben olvasztva. „Jön a mumus, ha nem nyeled le!” Milyen gyorsan lepergett, ez a hetvenkilenc év… Sós víz, gargalizálás. A papa kék papírba köti a füzeteimet. Vignetta. Piros szegéllyel. „Ez az utolsó eset, hogy megcsinálom helyetted…” Anya énekel, éppcsak behallik. „Most van a nap lemenőben, kimegyek a temetőbe…” Miért énekli? Miért éppen ezt, most, amikor beteg vagyok? Ezt a… temetőset.

(Villő elfordul, a köténye aljába törli az előbukkanó könnyét.)

 

Villő

…Szűzanyám, csak nem végzetes?!

 

Márió

…Krisztusban meghalni. Még nem. Még nem vagyok képes. Még tudni akarok. Valamit. Még nem világos bennem. Valaminek még életre kell kelnie. Bármily groteszk: még a halálnak előtte. És valami adósság-érzet. De már nincs mód a törlesztésre. Mérő Máriónak erre már nincs módja. Mégse törlesztheti le helyettem senki. „Bizony mondom, ki nem szabadulsz, amíg az utolsó fillért le nem fizeted…” De hogyan? A részletek… miért nem kidolgozottak… még mindig… a régi kísértés… én mindent tudni akarok… A golyó… ki kell vennem… addig nem halhatok meg… amíg a golyó nem ki, hanem egyre beljebb…

(Villő besötétít a szobában. Közelhajol Márióhoz, a szuszogását figyeli.)

 

Villő

…hála Szűzanyámnak. Csak elaludt. A gyógyító álom. A gyógyító álom.

(Angelika karonfogva vezeti Máriát; meg-megállnak. Ne siessünk, mondja Angelika, semmi se sürgős! Az a fontos, hogy kész a megnyugtató diagnózis! Ha már a tüdőszűrést évek óta elbliccelted… Méghogy rák! Valamennyi lelet a birtokunkban, nincs több teória! Persze, simább lett volna, ha a háromnapos kivizsgálásra befekszel, mint naponta odacaplatni… Kórházba nem, mondja Mária, ez az egyetlen kérésem! Angi idegesen bólint: akceptáltuk, de hol van az még…?! Egyszerű tüdőtágulás, anyukám… és a pumpád egy kicsit elfáradt…)

 

Mária

…nagyfokú tüdőtágulás. Milyen érdekes. Ez a megkönnyebbülés. Hogy nem rák. Hogy nem rákban fogok meghalni. A tüdőtágulás egy állapot. Még hosszú, hosszú évek… Csak persze nem ficánkolni. Nem flangálni a városban. És semmi artistamutatvány. Aztán majd egyszer. De nem rákban… Mintha embrió volna bennem. A már megfogant halál. És majd meg kell szülni. Esztétikusan. Kitervelni a koreográfiát. Ars moriendi. A meghalás művészete. De még nem tüstént. Valami még hátravan… Mária Magdolna… a sírnál. Ahol két fehér ruhás angyal ül. És Mária Magdolna kertésznek nézi Jézus-Krisztust, aki megkérdezi, asszony, miért sírsz? Kit keresel? És Ő a nevén szólítja: Mária… Akkor ismeri fel… Szólíts néven, engem is, engem is! Kérlek…

(Ne mélázz, anyu, csak két emelet… Ha hozzám jönnél Szegedre, az földszint…és a két lakásért kaphatnánk akár egy kis kertes házat… Angelika tolja Máriát a lépcsőn, maga előtt. Figyelj a lábad alá… Ne a levegőbe!)

 

Mária

…negyvenhét február. Hideg február. A lakáscsere. A nagyot ketté. Anyu az alkófos egyszobásba. Mi ide. Még Márió nem volt. Negyvenhét őszén pottyant be az életembe. Hadifogságból, soványan, de lobogva… Anyukának nem tetszett a második emelet, lift nélkül. „Marikám, gondoljunk az öregségre…” Anyuka a saját öregségére gondolt. Pedig akkor nem volt több, mint cirka ötvenéves… És aztán még hetvenvalahány éves korában is felhordta az ebédet…

(Mindent bevásároltam! Angelika cikázik a konyhában. El vagy az ünnepekre látva, én holnap indulok csoporttal Firenzébe, viszem Tímeát is, a Dávidot akarja látni, nemcsak képről, állítólag hasonlít a magyartanárára, bele van zúgva! Köszönöm, mondja Mária, tudom, ez a három nap mibe került neked… És holnap jön Zelma és talán Dalma is, az öcséd meg húsvéthétfőn… Fő, hogy ott a megfelelő gyógyszer, a neve is biztató, „Diaphyllin”, mint egy görög istennő… Hála az égnek, mondja Angelika, humorodnál vagy, könnyebben hagylak magadra!)

 

Mária

…nagypéntek a magány napja. Az elháríthatatlan gyötrelemé. Egyszer anyukával falun nyaraltunk. Az a barátságos, mulatságos tyúk. A kánikulában nyitva volt a csőre. Kapkodta a levegőt. A nyakán lüktetett a bőr… A piaci csirkék is. Fejjel lefelé, összemadzagolt lábbal lógnak a nejlonszatyorban. A csőrük vé-alakban a hálón kibukik… mielőtt elmetszik a torkukat.

(Mint egy szomjas tyúk, Mária nevet, úgy nézek ki profilból. A nyakamon minden lélegzetvételnél megmozdul ez a ronda lebeny… Angi bekeveri a neszkávét, hát pedig szedd össze magad, most, hogy a rémképeket elhessegettük! Tímea májusban ballag, ne felejtsd, a kedvenc unokád, jelen kell lenned, ha már a szalagavatót elbliccelted… Tímea majd átadja a félszobáját… Egy érettségi valóságos anyagi csőd! Majd beszállok, mondja Mária. Nem azért, anyukám, nem azért…)

 

Mária

…lassú agónia. Az egyik bennem azt súgja. A másik meg minden ilyesmit elhárít. Mi az igazság? Hamarosan, vagy majd valamikor, kétezer után? Egyelőre az egyetlen megkérdőjelezhetetlen igazság ez a kínlódás. A visszafordíthatatlan fizikai folyamat. A betegség többé kiiktathatatlan társasága. És „nem tudhatod sem a napot, sem az órát…” Ez az a keserű pohár, amit az Atya sem ihat ki helyetted. De van választásom. Átkozódom vagy részt veszek. A Bűntelennek ajánlom föl, én, a valamiképpen bűnös, a saját szenvedésem… És legalább a tünetek enyhíthetők… talán… Diaphyllin, nagyon bízom…

 

(Május elsején reggel Villő nem képes a lábára állni. Mintha penge volna a térdében, a legkisebb terhelésre élesen belevág a húsba. Márió, kiáltja, Márió, segíts! Háromszor is kiált, mire Márió végre kirohan a fürdőszobából, a villanyborotva drótja kúszik utána. Szóltál? kérdi, tudod, hogy nem hallani a zümmögésben! Rosszul vagy, aranyszív? Én jól vagyok, Villő igyekszik mosolyogni, csak a lábam nincs jól!)

 

Márió

…milyen találó, amit csak viccnek szánt! Milyen ösztönösen is pontos.

(Úgy látszik, váltjuk egymást! Márió megtapogatja Villő térdét. Villő fölszisszen. Ne is próbálj ránehezedni, mondja Márió, belobbant az izület, radikálisabb kezelés, kihívom az öreg Móruszt! Most, éppen most, amikor illatoznak az orgonák, mondja Villő, és úgy vágynék egy kis napfürdőre… pont most… és mitől?! Hát ezt nem lehet előírni, mondja Márió, hogy mikor és mitől…)

 

Márió

…nem vagyok csodadoktor. Volt egy idő. Amikor már-már annak képzeltem magam. Valamiféle mini-megváltónak. Bevallatlanul is. Ez inspirált. De legalább annyira akadályozott. Ma már tudom. És hálás vagyok ezért a tudásért. De ez nem azt jelenti, hogy a „tanítvány” tehetetlen. Csak az erőt nem sajátíthatja ki. Nem tulajdoníthatja elsősorban önmagának. A kehely abból ad inni, amit beletöltöttek. De csak olyan kehelybe töltenek, ami tiszta. Nem mérgez, nem zavarosít, az isteni ízt sem semlegesíti. Méltóvá válni a közvetítésre… Szegény Villő. Főzök teát, csinálok pirítóst. Ebédre sütök szalonnát tojással… Apa a konyhában. Egy nagy serpenyővel hadonászik. „Mamának migrénje van, a tojás és a szalonna, ez a kettő, a férfiember megmentője!”

 

Villő

…még alig épült fel. És most ímhol. Nem így képzeltem. Hogy amikor ő ráér, addigra én az ágyat nyomom. Rohangászik majd, és elcsapja az az autó. Talán anyát is egy kocsi ütötte el. Vagy a vonat. Valahol Dániában. Mert az nem létezik, hogy valaki az egyetlen gyerekét nem keresi. Sose. Csak táncol. Fátyolban. Mint Salome. Az egyik lába fenn a levegőben. A karja a feje fölött. Megvan még az a kép…? Nekem sose ült az ágyamnál egy édesanya. Nem hozott forró Ovomaltint. Csak a nagymama. De ő a felét mindig megitta.

 

(Május tizenkettedikén vasárnap Mária Angelikáéknál a délutáni filmet nézi a tévében. „Úrilány szobát keres.” Hogy vagy képes erre a baromságra, Má-mami? kérdi Tímea, legalább halkítsd le, érettségire tanulok, ha nem tudnád!)

 

Mária

…tanulsz, tanulsz! Ugyan minek? Manöken, ez a vágya! Ennek az okos, fantáziadús kislánynak. Bár ami igaz, az igaz, a legszebb volt a ballagási sorban. Csak az a bálba illő öltözék! Nekünk még matrózblúz, rakott szoknya. Angelikámnak már mini, duplafodros piros blúzzal. Most meg ez. Ez a bokáig érő, kékes-zöld, fura színkombináció… Ötórai tea a Gellértben. Hernyóselyem fehér ruha, keskeny kígyóbőr övvel. A váll alatt tüllrózsa… Régi magyar film. Persze, hogy baromság. De valamit visszahoz. Ahogy rekedten szól a szaxofon. Egy kéz a derekamon. Már mindegy, kié… Egy kéz! Foxtrott. Apró, sima lépések, aztán hirtelen egy balra sasszé. Istenem, sasszé! Ahogy a váll az ütemre szenvedélyesen kifordul… Most éppen csókolóznak. Csukott száj tapad a csukott szájra. Alig ismerem fel a szereplőket. Elmosódik a kép. De eltereli a figyelmemet. Hogy ne a légzésre koncentráljak… Egyre jobban elmosódik… És akkor még a hangot is vegyem le! Vagy húzódjak vissza a kuckóba. Ami eredetileg Tímeáé. Alacsony mennyezet, rock-sztárok poszterei a falon. Kicsi ablak. Már hatodik napja dekkolok itt. Haza szeretnék menni. A saját vackomba. Ahol azért van légtér. Nem tudok korlátlanul alkalmazkodni. De azt sem viselem el, ha ők alkalmazkodnak hozzám, morogva…

(Én ebéd után aludni szoktam, mondja Lóránt, ez a panel minden hangot átereszt, de Mária kedves, ne zavartasd magad, nem kötelező a délutáni szundi… Vigyetek haza, mondja Mária, szép volt, jó volt, de elég volt! Egy kis türelmet, anyuci! Angelika nyugtatólag megöleli Máriát, Márk megígérte, holnap lejön érted, valahogy szabaddá teszi magát, bár ma már az Intercity… Miért vagy úgy besózva? Amikor itt lehetsz, a kedvenc unokád közelében! A „kedvenc unokámmal” öt nap alatt nem tudtam egy bizalmas szót váltani, mondja Mária, az iskolaudvaron is csak messziről bámulhattam, ki se látszott a temérdek virág mögül, majd megfulladtam abban a tumultusban, nem sok ez a felhajtás? Amikor én ballagtam, mondja Angelika, az egészet lekésted! Mert késett a gép… mert késett a gép… Nem én tehettem róla! Mária sípolva szedi a levegőt. Angelika hozza gyorsan a Diaphyllint. De hát nem azért, anyukám… csak valahogy kiprovokálod… ahogy húzod az orrod mindenre…)

 

Mária

…de hát hálás vagyok. Csak valahogy… most olyan idegenek. Idegenek egy idegen környezetben. És Márk is idegen. A megjegyzései. Most mintha a cserét forszírozná. Menjek a nagyi lakásába, első emelet! Ő meg az enyém be. Nekem a negyvenkét négyzetméter elég. Csakhogy ez Angelikának nem tetszene… Ha már beszorult erre a lakótelepre… ha már annak, amit Lóránt pesti lakásáért annak idején kaptak, könnyelműen a fenekére vert… Olasz konyha, ide be se fért… tükörcsempe, nem vakarhatta le a fürdőszoba falról…! Úgy igazságos, hogy az én lakásom fele az övé. Lesz. Ha… kétezer után. Ne sürgessetek. Ne sürgessetek!

 

(Május harmincegyedikén Villő öltözik, harciasan húzkodja a harisnyanadrágot. Már egészen jól forog, mondja Máriónak, mozgatni kell, különben betokosodik. Ha az elektromos kezelésre be tudtam járni, a boltba is le tudok! Ítéletnapig nem heverhetek tétlenül. Javult, javult, mondja Márió, de ez nem végleges megoldás. Villő legyint. Majd ha bekrepálok, az lesz a végleges megoldás… Térd-protézis, mondja Márió, szánd rá magad! Az csak mese habbal… Villő bicegve végigsétál a szobán, én még nem találkoztam emberrel, akinek utána a panasza megszűnt volna. Különben is, hosszadalmas! Addig te mi a fenét csinálsz itthon, egyedül? Ez az egy hónap nem volt elég? Hogy a feje tetejére álljon minden? A cicák is nagyon megsínylették!)

 

Villő

…az az ízléstelen, híg zacskós leves! Az az összetapadt kifőtt tészta! A csomós rántás! Az a rágós sült hús! Éhen is halhattunk volna. Ha a derék Lencsésék egy hét után be nem segítenek. A Lencsés Kati. Azt mondta, a gondoskodás neki öröm. Két tündér. Ráadásul macskabarátok. Csak a gyermekáldás, az kerüli el őket. Nem hagyom magam „nénizni”. Ez csak Magyarországon divat. Ha fel akarunk zárkózni Európához, erről is le kéne szokni. Európa így, Európa úgy, teli van a hócipőm… Lencsés Virgil még fel is porszívózott. De hát nem lehet a végtelenségig mások jóindulatát kihasználni. Azt se tudom, mivel revanzsáljam? Az más, ha egy saját leszármazott… ápolna és becézgetne…

(Miért? kérdi Márió, hát nem oldottam meg? Nem főztem neked leveskét? És a Lencséséket is mozgósítottam! Ó, persze, mondja Villő, tényleg ott álltál a helyzet magaslatán! Sose hittem volna!)

 

Villő

…azt se hittem volna, hogy ilyen gyöngéd is tud lenni. Majdnem nőies. Ahogy kenegette a térdemet. Bagyulálta, borogatta. Ahogy felolvasott. Ahogy felolvasott abból a nagyon szép, bonyolult szövegből. Ami karácsonyra megjelenik. És ami szerintem szenzáció… De mára már csúnyán le van a drágám strapálva. Fogyott is. Legalább négy kilót. Ideje a kormánypálcát visszavennem. Teljesen fölborult a költségvetés.

(Várj, mondja Márió, ne hajolj, a szandálodat bekapcsolom! Leguggol Villő lába elé.)

 

Márió

…mi lesz vele, ha én már…? De ez még messze van. Minden jel arra mutat. Már nem zabálja semmiféle közléskényszer a maradék életerőmet. A mór megtette kötelességét. De én ezt nem felrovom. Hanem elsóhajtom, könnyebbülten. A mór mehet! Ez számomra nem parancs; inkább engedély. Addig is… csak úgy. A napokba beleélni. Ráadás. Jó a tavasz. A nyár. Az ősz. A tél. Mintha egy harmadik szemem fakadna. A homlokom közepén… Néhány éve. Alkonyatkor. Álltam az ablaknál. És arra gondoltam, valami nagy munkát Istennek ajánlani, helyes. De Benne cselekedni, köznapi egyszerűséggel, talán még helyesebb. De akkor még nem voltam a feladatommal készen. Most jött el… az idő… „mert ideje van a szólásnak és ideje a hallgatásnak…” Valamikor hisztérikusan meg akartam halni. És most élni szeretnék. Hosszan-hosszan, amíg a golyó… az a golyó… a sebből ki nem csusszan. És aztán egészségesen meghalni. Beéretten.

(Vigyázz, Villő megérinti Márió vállát, fenékre ne pottyanj! A hajladozás árt a vérnyomásnak! Ugyan, ugyan, mondja Márió, kutyabajom!)

 

Villő

…gyerekes hetvenkedés. Nem méri fel, nem méri fel!

 

(Július ötödikén déli egy órakor Mária még fekszik; kinyúl jobb kézzel, a rádió gombját csavargatja. Vége a híreknek. Zenét keres. A Bartókon rátalál. Felül, megtámasztja a hátát a függőlegesre állított párnán. Kortyol a még este odakészített hideg teából, elrág két darab Albert-kekszet.)

 

Mária

…pocsék éjszaka. Óránként felriadni. Mintha egy vízzel teleszívott szivacs volna a mellkasomban. Szörcsög. A teret betölti. Reggelre valahogy megkönyörülnek rajtam. A délelőtti mélyalvás… Üdítő. Miért ne aludhatnám át a délelőttöt? Kettőkor megmelegítem a tegnapi szívpörköltet, kifőzök hozzá csigatésztát. Az étvágyam kitűnő. A gyomrom vasból van. Hála Istennek. Utána egy tányérka meggy. Olimpia hozta, Monorról, állítólag saját termés. Olimpia hívott a nyárra. „Tágas a kert, és ha nem is Balatonvilágos, kedves Mária, de a változatosság…” Ez rendes Olimpiától. Hogy a volt anyósát, ha csak udvariasságból is, de invitálja. Semmiféle változatosságra nem vágyom. Tavaly ilyenkor még ott üldögéltem. A diófa alatt. Már javában nyílott a törpedália. A barack már sárgult. Az én meggyem nagy szemű volt. „Üvegmeggy.” …És Richárd… egy szál fürdőgatyában nyírja a füvet. A frissen nyírt fű illata. Ennek már tizenegy éve. Tímea lóg a nyakában, pancsolnak a tóban, és a partról nézem. Legalább tizenöt éve. De ha akarom és koncentrálok, mintha ma lenne. Megképződik. Érzem a szagokat, hallom a hangokat, látom a képet. Amikor így heverészek. És szól a zene. Azelőtt utáltam a rádiót. De a tévé már végképp összefolyik.

(A rádióban fölhangzik Schubert: Fantázia f-moll, zongorára, négy kézre.)

 

Mária

…ketten a zongoránál. Egy férfi, egy nő. A mű ugyanaz. Most a nő alájátszik. Valószínűleg a nő. Aztán mindketten nekifutnak… valami vadulás… Majd szelídül. Csendesül. Együtt vannak, a dallam bármerre is viszi őket. Négykezes. Hát ez nem volt, Márió. Pedig lehetett volna. Lehetett volna.

(Csöng a telefon. A készülék a másik szekrénykén, balkézre. Hogy vagy, anyu? kérdezi Márk. Egyformán, feleli Mária, ez a Diaphyllin fityiszt sem ér. Ne menj ma utcára, mondja Márk, harmincnyolc fok árnyékban, én is csak négy után megyek le az ikrekkel, megmártózni… adom Zelmát és Dalmát! Nagyon hiányolnak, kár, hogy nem tudtunk megagitálni, nekem viszont az engedélyezett három hetet ki kellett a nyaraltatásra használni! Ne mentegetőzz, mondja Mária, kritikus korban vannak, nem szabad, hogy eltávolodjanak tőled… és én, ha nem is vagy itt, akkor is itt érezlek magam mellett…! Halló, Zelma kitépi az apja kezéből a kagylót, mamóka, olvastad A láthatatlan embert? és a 2001. Űrodüsszeát? Nem telefontéma, mondja Mária, majd mindent megbeszélünk személyesen és részletesen, csak gyűjtsd a kérdéseket… Küldök puszit, Zelma cuppant. Delma kiált a kagylóba, szia, mizujs, hogy vagy? Ez nem ám a Balaton, ez egy kacsaúsztató, csupa iszap a víz, de az üdülőben tűrhető a kaja. És vannak fiúk, rikkant bele Zelma. Jól van, jól, Mária köhögni kezd, tegyétek le, apátok ingét-gatyáját kifizeti…)

 

Mária

…csak nyűg lettem volna. Elrontottam volna a nyaralásukat. Én fürdőruhát már nem. Lötyög a combom. És már nem vagyok képes egy szobában. Aludni. Bárkivel is. Éjjelente többször fölkelek. Iszom. Sétálgatok. Gyakrabban kell pisilni is. Angelika is felajánlotta, hogy kivisz Torremolinosba. Bérel egy apartmanházat, Tímeával közösen elférünk. Csak a napi kosztot kell valahogy megoldani. De az nem ügy, abban a hőségben, kinek van étvágya… Tímeának ez az út jutalom. A sikeres érettségiért. Örülök, hogy azt az ötvenezret hozzá tudtam adni. De nem kívánkozom. Nem kívánkozom.

(Ez a lecsó finom volt, aranyszív, mondja Márió, most egy kicsit ejtőzöm… Lehúztam a paprika héját, mondja Villő, és meghámoztam a paradicsomot is, könnyebb emészteni. Ha enyhül a hőség, kimegyünk később a Szigetre? Arany János is ott üldögélt, a tölgyek alatt… Ha neked van kedved, mondja Márió.)

 

Villő

…túl sokat alszik. Túl sokat. Én meg, így nyaranta, föl vagyok pörgetve. Nagyon tisztességesen viselkedik a térdem. Lekopogom, nagyon tisztességesen. Ki ebből a kőrengetegből! Ebből a pesti bűzből. De ő már nem akar. Annyit nem ér, azt mondja, a hercehurcát nem éri meg. És nélküle nem. Nem hagyhatom itt. Képes és a vízcsapot vagy a gázt nyitva felejti. Ki is kéne használni, ezt a viszonylagos erőnlétemet. És végre újra festetni. Kilenc év után. Kormosak a falak… Saját tulajdon, a végén még ránkszakad. De ha elő is tudnám teremteni, a kábé százezret, mit csináljak közben Márióval…? Nincs szívem ide-oda toszogatni. Egyelőre marad a kosz.

 

Márió

…aludni. Durmolni. Semmire se vágyom jobban. Alszom és valahogy mégis érzékelek. Tudok róla, hogy alszom. Csak az az álom. A bennszorult golyó. Valahogy meg kell oldani.

(Még elszívok egy cigit, mondja Márió. Villő odaugrik, kitépi a szájából a cigarettát. Ezt többé meg ne lássam…!)

 

Márió

…mint Etelka néni! Tizenöt éves voltam. Kiverte a számból. „Elő ne forduljon még egyszer!” Villő kölyökként kezel. De ha ez okoz neki örömet… ha ez…

 

Villő

…szigorúan meg van tiltva. Fittyet hány az orvosi előírásra.

 

(Angelika augusztus másodikán Torremolinosban ünnepli az ötvenedik születésnapját. Telefonon szól haza Máriának, itt az öreg lányod, ötven, borzalom! Kösz, hogy megszültél, édesanya! Csöngess rá néha Lórántra, bár a jövő héten ő is utánunk jön, nem mozgásképtelen, csak köztünk legyen szólva, lusta… Frissebb a hangod, anyu, ugye? Most megint jobb egy kicsit, mondja Mária, és Tímea…? Gyűjti a skalpokat…? Az nem kifejezés, mondja Angelika, kutyaharapást a szőrivel, dafke, mert titokban még mindig abba a lókötő magyartanárba szerelmes… akinek mellesleg két porontya van! Ártatlan diákrajongás, mondja Mária. Ártatlan?! Angelika dühösen fölnevet. A háromnapos búcsúkiránduláson összeszűrték a levet, egy gyönge pillanatában kikotyogta! Mária nem hisz a fülének. Tanár?! A saját tanítványával?! Ilyen az én időmben elképzelhetetlen… Anyukám, Angelika türelmetlen, a te idődben…! Régen volt, talán igaz se volt… Szeretnék a gyerek fejével beszélni, mondja Mária, mikor jöttök haza? Én csak októberben, anyukám, de ezt a haszontalant hamarosan visszatoloncolom… És te mivel töltöd a napokat, anyu? Elmélkedsz, olvasgatsz, sétálgatsz, ugye, anyukám? Hosszú, mondja Mária, ez interurbán, nem két fillér, tedd le!)

 

Mária

…ötvenéves. Az én kis Angelikám. Hiszen még csak most született. Sárga mézga tapadt a kobakjára. Ábel a karjába vette. Könnyezett. Olyan boldog volt. És olyan gyanútlan. Olyan gyanútlan… És az én pici Meám. Lefeküdt egy családapával. Aki ráadásul a tanára. Micsoda emberek vannak. Ki kéne tiltani a pedagóguspályáról. De ki tudja, legyünk objektívek, nem Tímea volt-e? Aki provokálta? Legyünk objektívek. Zelma holnap meglátogat. Holnap. Zelma.

(Villő lecsapja a bordó műbőr retikült az előszobafogas alá. Alszol, Márió? kiáltja a két szobán keresztül.)

 

Villő

…minek is erőlködöm? Úgyse hallja. Úgyse.

(Lábujjhegyen a csukott ajtóhoz sompolyog. Márió hirtelen nyitja az ajtót, nekiütközik Villőnek. A frászt hozod rám, aranyszív! Azt hittem megint alszol, mondja Villő, pedig tanácsolom, erőszakkal szakítsd ki magad! Dehogy, mondja Márió, csak ültem, és olyan kellemesen elbambultam… folyatok egy kis vizet a tarkómra…)

 

Márió

…olyan jó. Ez a semmi. Olyan jó. Az agitáltság teljes hiánya. A hetedik nap békessége… Csak az a golyó a sebben…

(Másfél órát álltam sorban, amíg a személyimet méltóztatták kicserélni, mondja Villő. Már régen kellett volna, hogy „dr. Mérő Mórióné”, átíratni, de megvártam a lejáratot, egy füst alatt… Nézd ezt az ortopéd gyorsfényképet, hát a valóságban így nézek én ki?! És korhatár nélkül! Hivatalosan is kinyilvánítják, hogy bármely percben földobhatom a talpam. Drága-egyetlen Márióm, legalább te ne hagyd el magad! Annyi fiatalos idősebb férfi fordul meg a képernyőn… ha nem is az a nagykockás zakó, ha nem is az a csiricsáré nyakkendő…)

 

Villő

…remeg a keze. Mintha a múlt héten még nem remegett volna. És a nyál-hab a szája szegletében.

 

Márió

…taszít, taszít a vén bohóc. Rikít a mahagóni-színű festett haj. Festett haj, férfinél! Vagy a választék-hiányos domború paróka-pamacs. Az arcra feszülő bőrből, a már jól kirajzolódó csontkoponyából vigyorítás közben elővillanó fényesfehér porcelánfogak… A duma. A bornírt duma. „Mi a titka, művész úr, doktor úr, képviselő úr, akárki-úr… mi az örök fiatalság titka?” „Tevékenyen, sportosan élni, mindig csak előre nézni és főleg: sose rágódni a múlton.” A mesterséges, felspannolt jókedv. Teljes tévedés. Zsákutca. Mint a felvirágzott, nótázó bakák, akiket bevagoníroztak. Ahogy fülig érő, nevető szájjal masíroztak a halálba. Tragikus. És komikus. Valószínűleg az volt a tulipiros sálam is. Hatvanéves koromban.

 

(Szeptember elején egy borús koradélután Mária papírt, tollat tesz maga elé, odakészíti az ékszeresládikáját. Nagyokat szeretne sóhajtani; sok apró lihegés, helyette. Odakünn vigasztalanul esik; a sűrű cseppek felkiáltójeleket maszatolnak a poros ablaküvegre.)

 

Mária

…csak a biztonság kedvéért. Hogy véletlenül se nyugtalanítson. Hogy nem intézkedtem. Mert igazságosan. Kell elosztani. Ha majd kétezer után. Hiszen anyuka is. Majdnem nyolcvan évet. Nem adják a halált olyan könnyen. Aztán ne engem kárhoztassanak. Hogy hanyag voltam. Hogy nem voltam előrelátó. Bár ez az egyetlen dolog, az a mikor, amit senki emberfia pontosan betájolni nem képes. „Nem tudjátok sem a napot, sem az órát…” Kegyelem ez a kifürkészhetetlenség. De bármikor is érjen, ne felkészületlenül. Amit lehet, el kell intézni. Búcsúleveleket nem hagyok. Az csak még külön fájna. A maradóknak. Kapcsos-könyv, a kicsi Tímeától. „Má-mami gyönyörű gondolatai.” Ez is üresen… Végrendelet. Kézzel írva, az oldalakat megszámozva, alul minden egyes lapot aláírni. Így szabályos. Még Richárd oktatott ki. Persze, enélkül is a gyerekek az egyedüli örökösök. Nincs, aki kiforgassa őket. De okosabb, ha én osztom el. Mintha nekik kéne belebonyolódni. Egy kényelmetlen osztozkodásba. A lakás. Ez már úgyis két néven van. Valószínűleg azonnal eladják. A berendezés. Néhány jó kép, három kisperzsa. A többi „smonca”, ahogy Richárdom mondaná. Döntsék el: az egyik családé a festmények, a másiké a szőnyegek. A többi szabad préda. A készpénz – ha addig fel nem élem – a három unokának. Három egyenlő rész, valutában. A könyvek. Zelma és Márk válogasson először. Aztán Angelika és Tímea. Végül Dalma. Ez nem kivételezés, Dalma kapja a bontatlan francia parfümöket. Még annak idején hoztam őket, vámmentesen. Mindössze egy-két üveggel adjon belőle a másik három nőnemű lénynek. S egyet Olimpiának. A nercbundám. Richárdtól kaptam az ötéves házassági évfordulónkra. Hát nem tudom. Mások a méretek. Legfeljebb Tímea levágat a hosszából. Ha addig meg nem zabálják a molyok.

(Mária tetszetős félkörbe rakja az ékszereit.)

 

Mária

…az opálgyűrű. A „varázsgyűrű”. Ez Meáé. Már majdnem elkunyerálta úgyis. A hosszú aranylánc, anyukától. Ez Angié. A kígyó-karkötő, a „kékszemű jó kígyó”, ahogy Zelma nevezi, Zelmáé. Ezt még Firenzében. Utoljára Olimpia csatolta a karomra, amikor színházba cipelt. Aranyrózsa klipsz, Madridból. Mindig is szorította a fülcimpámat… Dalmáé! Tenyésztett gyöngysor. Nem emlékszem. Mikor vettem. Jószerivel nem is hordtam. Ábel mondta rá: „Sok könnyébe került ez a nyomorult kagylónak.” Ezek szerint lánykoromból. Talán anyukától. Ezt vigye Márk. Majd csak talál egy rendes nőt, „még áldott anyámtól…”. Istenem! Ábel jegygyűrűje. Ezüst, aranyozva. És ez itt az ujjamon, Richárdtól. Ez a vastag aranykarika. Majd le kell húzni. Anyukának nem volt meg már. A karikagyűrűje. Talán Zelmáé legyen… Angelika megkapta a smaragd fülbevalót. Nem lehetek részrehajló. És itt ez a vékony aranylánc. A szívet elvesztettem róla. Erre Zelma a két gyűrűt fölfűzheti… Képtelenség patikamérlegen! És akkor még ez a platina-medál… Szakadt a karikája. Apa és anya esküvői képe. Apa. Kackiás, fölfelé pödörített bajusszal, keménykalapban. Nem úgy néz ki, mint egy tüdőbajos. Anya. Böszme, illetve megilletődött mosollyal. Hát ennek mi lesz a sorsa? Viselni egyik se fogja. Legyen Dalmáé. Ha ő ad túl rajta, az a gondolat nem fáj annyira. Dátum. 1996 szeptember 3. Aláírás: Dr. Schwesterné Marth Mária. Hogy fognak csodálkozni! Ha majd a fiókból előkerül. Hogy szegény anyánk. Milyen korán rendelkezett. Pedig csak ekkor és ekkor…

(Mária visszacsukja az ékszereit, a borítékot lezárja, és a toalett-asztalka középső fiókjába, feltűnő helyre rakja.)

 

Mária

…slussz-passz. Ezzel sem kell foglalkozni. Ez is csak akadályozott. Félrevitte a gondolataimat. Mert hamisak a praktikus tanácsok. Hogy csak „nem rágondolni” az elkerülhetetlenül közeledő halálra. Kicsukni a tudatunkból. A félelmet. Az ördög elöl mintegy elfutni. Pedig ezt már Márió is megmondta: az ördög gyorsabban fut. Megállni szilárdan, és szembenézni. És azt sem szabad engedni, hogy a még mindig kísértő anyagi világ a csip-csup dolgaival az utolsó percig rabul ejtsen. Hogy a tárgyak a fizikai létbe mintegy visszamérgezzenek. Shopping, pótcselekvések, és minden, amiről a többség úgy tartja: egészséges életösztön. Futni a dolgok után… valószínűleg csak elkendőzés. Elkendőzése a leglényegesebbnek. Nagy kópé ez a Lucifer. Nagy kópé… De ami adódik, amit az élet elénk hoz, azt nem tilos örömmel átélni! Még nem tudom, mit eszem ma vacsorára. Zelmának, Dalmának, Márknak a legrumlisabb a szeptember. Nem akarom a nyaraló árát sem az utolsó vasig elkölteni. És kerülgetni. Valaki idegent. Nem olyan fontos a főtt étel. Szeretem a felvágottat, a sajtot. A mini-marketbe valahogy csak lemászok! A gyomrom is szuperál. Csak ez a légzési nehézség. Ez az egyetlen bajom. Haha…! „Nincs semmi baj, csak a torka véres:” Hahaha…! De hát ostrom előtt is fulladtam. Mert féltem. A bombázástól. Aztán hogy elmúlt… amikor már nem közelített, hanem tényleg ott volt a veszély…

(Mária nevet. Mintha az Én élcelődne az énnel.)

 

Mária

…a halál a halálfélelmet is megszünteti. És nincs légzési nehézség, ha már megfulladtam.

(Elkomorul. Mintha belülről oldalba böknék.)

 

Mária

…de még előtte. Valami még mindig hátra van.

 

(Október harmincadikán délelőtt havas eső esik. Csupa latyak minden, Villő törli a sarat a cipője talpáról, ilyen a mi időnkben nem volt, hó októberben, megbolondult a természet is! Ki ne menj, nem tudnak az autók elég gyorsan fékezni! Nem volt szándékomban, mondja Márió; várom a korrektúrát, járt már a postás? Újabban nem hozza fel, mondja Villő, kétszer-háromszor is megmászhatom a négy emeletet, a ládáig és vissza. De most, kopogjuk le, jó ez a rohadt lift. Per pillanat!)

 

Márió

…„per pillanat!” De nem ez a lényeg. Nem ez a lényeg… Hol késik az a nyomorult levonat? Hogy lesz így könyv karácsonyra? Biztosra ígérte… ez a békaarcú Bardócz Alajos… még a múlt héten is… „Egy kicsit csúszik a nyomda, és nyugalom, kaptunk támogatást, négyszázezer forint, majdnem elég a nyomdaköltségre, a név jól cseng a szakmában…” De a honoráriumot még mindig nem tisztáztuk! A legjobb lenne aludni… átaludni ezt a nyomasztó időt. Mint a medvék. Ebben a jó kis barlangomban. Ezzel a drága Zsuzsó-anyóval. Dörmögő Dömötör és Zebulon… „Kérem a tizenegyóraimat…”

(Megéheztem, mondja Márió, nassolnék valamit. És mit eszünk ebédre? Mit varázsolsz?)

 

Villő

…hála az égnek, a hasát még szereti. Hála az égnek, úgy, de úgy képes bezabálni… azaz a pocakját teletömni…

 

Márió

…szeretek enni. Szó ami szó. Legyünk őszinték. Összeszalad a nyál a számban. Például milánói makaróni. Enyhén borsozva, parmezánnal és tejföllel. Utána aranygaluska.

(Holnap hozzák a nyugdíjat, mondja Villő, ma csak paprikás krumpli kolbásszal, külön neked egy túrósbukta.)

 

Márió

…a mama egyszer csinált aranygaluskát. Sajátkezűleg.

(Mária a konyhában áll. Bontatlan neszkávés üveget tart a kezében. A jobbjával igyekszik a zárófedelet lecsavarni. A fedél nem moccan. Mária leül, az üveget a térde közé szorítja, megpróbálja két kézzel.)

 

Mária

…hát nem megy. Az Istennek sem megy. Pardon, Istenem! Nincs a csuklómban erő. Muszáj kávét innom, hogy valahogy magamhoz térjek. Föl kell öltöznöm. És ebben a randa időben le kell szaladnom. Tejért, kenyérért… Jó vicc! Szaladnom! Learaszolok, kínkeservesen. Most mit tegyek? Angyalom, segíts! Megmozdítani… Nem megy. Hiába.

(Mária sírva fakad. Potyognak a könnyei a kávésüveg műanyag tetejére.)

 

Mária

…hova forduljak? Telefonáljak Márknak a nevelőintézetbe, vagy Angelikának Szegedre? „Ugorjatok ide, a kávémat felbontani!” Vagy kopogjak be a szomszédhoz? És ha annyi erőm se lesz, hogy lezuhanyozzak? És ha nem tudom a bugyimat kilögybölni? És ha behavazódunk, hogy jutok le a patikába, peep-show van a réginek a helyén, hogy verné meg őket… pardon. Kell valakit szereznem. Nem pedig a garast a fogamhoz verni. Angelika is megmondta: „Ne nekünk spórolj, nekünk az a jobb, ha valaki a gondodat viseli!” Aki takarít hébe-hóba. Kimossa az ágyneműt. Portalanít. Leviszi a szemetet. Itt renoválás már nem lesz. Ebben a lakásban. Legalábbis nem egyhamar. Pedig a festés-mázolás friss illata… Lemosható tapéta! Ugyan ki mossa le? És lomtalanítás. Azt nem bízhatom másra. Van egy papírdobozom. Emlékek. Meg kell semmisíteni. Csak most az egyszer segíts még, Angyalom…

(A csavarmenet megindul. Köszönöm, mondja hangosan Mária.)

 

Mária

…de ezt soha többé. Keresek egy asszonyt. Egy jótét lelket. Meg tudom fizetni.

(Csöng a telefon. Ötször-hatszor is, mire Mária odaér. Imádkozni kell, hogy fölvegyed? kérdi Angelika, az embert kitöri a frász! Miért csúcsidőben? kérdezi Mária, amikor minden este itt várom álmatlanul! Jaj, anyu, mondja Angelika, te is tudsz tárcsázni, nem? Ez most sürgős, a hétvégén majd személyesen, voltaképpen nem telefontéma, de addig is… Ülsz, anyukám? Ülj le… Képzeld, nagymama leszek, és te dédi! Hát erre nem számítottam, hebegi Mária, hogy ilyen gyorsan… A fiú pesti lakos, albérletben lakik, Angelika hadar, ez a buta lány még Torremolinosban a tengerparton szedte össze! A szerelem a fontos, mondja Mária. Szerelem, szerelem, Angelika tovább hadar, ez a szamár még mindig azt a nyavalyás magyartanárt siratja… ez az egész csak bosszú. De legkésőbb februárban megesküsznek. Ezzel a tévés sráccal. Aki különben szimpatikus, és a kábeltévénél elég jól keres, persze, annyit nem, hogy egy lakást zsipsz-zsupsz leakasszanak… Tímea még gyest sem fog kapni… Mit akarsz, Angi? Mária újra fulladni kezd. Én? Én aztán ezt igazán nem, Angelika hangja sírósra vált, én elzavarnám abortuszra, de te szisztematikusan bebeszélted neki, hogy az ilyesmi is gyilkosság… Hát most tessék! Átmenetileg hozzád költöznének. Legalább téged is ellátna valaki. És vigyázhatnál majd a babára. Elvégre a kedvenc unokád!)

 

Mária

…be vagyok kerítve. Be vagyok kerítve. Anyuka is be volt kerítve. Amikor Richárddal átpasszoltuk hozzá a két kamasz gyereket. Márk ott is ragadt. Anyuka etette, mosott rá. Tűrte a gitáros haverjait. A végkimerülésig. És én azt gondoltam, ez jó neki. Legalább nincs egyedül! Nincs kitérés. Erre fognak hivatkozni. Hogy a nagyi is. Sietni kell, Istenem, mégiscsak sietni.

(Jól tudod, minek teszel ki, mondja Mária, legalább ne hivatkozzatok az én érdekemre… Én megoldom a kérdést, fölveszek ide valakit. Helyes, helyes, mondja gyorsan Angelika, és különben sem eszik olyan forrón a kását, még hét hónap a szülésig, addig meghúzódhatnak itt, ebben az egérlyukban… Májusi gyerek, a szülés után Tímea is lehiggad…)

 

Mária

…a végrendelet! Máris megbillent a mérleg. Ebbe Márknak is van beleszólása, a lakás fele az ő nevén van, hogy fogják majd őt és a kislányokat kárpótolni? A pénz. A pénzem. Átcsoportosítom. Ha. Ha tényleg bekövetkezik. Ez a megszállás… De hát miért így fogom fel? Miért? Amikor mégiscsak új élet. Mozgás. Egy csecsemő. Talán fiú.

(Anyukám, ez egy idilli helyzet, mondja Angelika, tavasszal rendbehozunk mindent a lakásban, folyton nyafogtál, így a falak, úgy a padló… Miért nem a jó oldalát nézed? Hiszen nem vagy te önző, és a tenyerükön hordanak majd… De ismétlem, nem telefontéma, csupán beharangoztam, szombaton jövünk, Lóránt persze csak a fejét csóválja, mint egy előkelő idegen…)

 

Mária

…idegen. Ez a kulcsszó. Ez az idegenség-érzet. Megint. A saját véreim. Szeretem őket. És mégis. Könyörülő Atyám, nem ismerek rájuk. Nem találom a „van”-ban a „voltat”.

 

(November tizenkettedikén Márió kézhez kapja az imprimatúrát. Nem zavarlak, mondja Villő, hogy közben mennyit szívsz, az a csikkekből úgyis kiderül. Ez már szimplán mechanikus munka, ha jól vagyok értesülve! Olyan írásmű nincs, mondja Márió, amin ne lehetne még elbabrálni. Ez az utolsó alkalom.)

 

Márió

…már nem kerül ünnep előtt a boltokba. Hiába hiteget ez a jófiú. És hemzsegnek a hibák. Hogy egy szót így válasszanak el: megv-áltó! Emb-er! Valami nem-tudom-milyen modern szedéstechnika. De a szövegem él. Nyomtatásban is. Még most húzhatok belőle. Még most akár hozzá is tehetek. Egy-egy állítmánnyal, azaz az állításaimmal elpepecselni. Egy-egy alanyt kicserélni, azaz még találóbb néven nevezni. Hogy a nyelv a gondolatot a legtökéletesebben fejezze ki. Persze, csak a tudomásom szerinti tökéletességben… Vegyünk százszázalékot… az abszolút tudásra… a megtudásra… Akkor ez talán még nyolcvan százalék sincs… nyolcvan… az éveim száma… január tizenharmadikán… Bele kell nyugodni, hogy valami fehér folt mindig marad… ember által teljesen belakott szellemi térkép nincsen. Egyelőre. Majd egykor. Majd utána. Többet tudunk. Csakhogy milyen lesz az az „utána”?

(Villő hallgatózik; be-bekukucskál a kulcslyukon. Leül az asztalhoz, rákönyököl a Füles rejtvényújságra.)

 

Villő

…itt biztonságban van. Itt rajta tartom a szemem. Belediktálom a Béres-cseppet. Ha kell, erőszakhoz folyamodom. Kiverem a szájából a bagót. Nem nyugszom bele, hogy sokszor még a tegnapi eseményekre se emlékezzen. Hogy ki telefonált és miért? Elfelejti a neveket. Lencsés Virgilt tendenciózusan Márknak szólongatja. Még nincs késő. Rá kéne szoktatni a keresztrejtvényre. A legjobb agytorna. Az ő műveltségével, mi az neki… amikor még én is megbirkózom, az érettségimmel! És nyerni is lehet. Tudnám a milliót hová tenni!

 

Márió

…nem fogom hiányolni. Ezt a ványadt testet. Ott majd kiégnek a vágyak. Ami megmaradt, az is. Az „enni” és az „inni”. A becsvágy mint a pernye… csak ezt az egyet nem tudom elképzelni, hogy nyelv nélkül… hogyan létezhet… hogyan tükröz majd az egzisztencia… milyen az, nem reflektálni… és nem is létrehozni a szóban… nem kifejezni… hanem csak úgy, de hogyan? beleélni… Milyen?

(Mária az új körzeti orvosnőt várja. Köntösbe bújik, fésülködik, Nivea-desodort spriccel a hóna alá.)

 

Mária

…nem spré. Nem gázos. Ezt ajánlják. Tizenegyre ígérte. Ez a kis Borszéki Magda. Jó, ha délre betoppan. A Mihály doktor nem akart annyit trafikálni. De hát lassanként mindenki nyugdíjba megy. Helyettesít. Ez az Erdélyből áttelepült kis Borszéki Magda… Testvérek között is negyvenötre saccolom. Csak a lénye olyan. Olyan kis. Hebehurgya. Cilikés. S legalább jönne pontosan. Hogy erről a csúnya tachikardiáról is beszámoljak. Persze, csak bólogat majd. „Mária néni drága, nekem is, hol a hátam, hol a nyakam, tessék a visszereimre pillantani…” A végén még én vigasztalom.

(Doktor Borszéki Magda, mint halálra sebzett üldözött az üldözőkkel a sarkában, úgy csönget. A tenyere tapad a csengőre, a csengő folyamatosan sikolt. Szaladok, kiáltja Mária, már ahogy telik! Doktor Borszéki Magda beesik az ajtón, ezt a rumlit, csókolom Mária néni, nem fehér embernek való! Ma még egy falatot sem ettem, operált gyomrom van, muszáj ezt a kis zalais zsömlét bekapnom, ha egy pohár szódát kérhetnék… Szóda nincs, mondja Mária, bodzaszörppel szolgálhatok, a lányom cipelte Szegedtől idáig, csupa cé-vitamin! Borszéki Magda letelepszik az asztal mellé, a zsömlyét kettétépi, bontja a zsírpapírt, marcangolja a felvágottat. Hát igen, mohón nyeli a falatot, akinek van hozzátartozója… az én páromat még annódacumál Csauék… és gyereket szülni, most már, ebben a világban…? Tessék velem tartani, Mária néni, egy szeletkét még fölajánlhatok…)

 

Mária

…akár egy piknik. Egy kedélyes piknik. És ez az éles, megvasalt tűsarok! Ritmikusan belekoppantja a szalagparkettába. Mégse kellett volna a szőnyeget fölcsavarni. Most aztán félhold alakú maradandó nyomok… De hát édes Istenem! Erre figyelni?! Még most is?!

(Mária elneveti magát. Egy kávét, kisdoktornő? Borszéki Magda a lehúzott felvágott-héjakat belegyűri a papírba, a morzsákat nagyjából a tenyerébe söpri: Kávét nem, Mária néni, ma savas napom van, hova szemetelhetek?)

 

Mária

…mint a bogáncs, úgy ragad a kicsinyesség. Mit számít? Mit számít a padló? Amikor nemsokára.

(Borszéki Magda ellenőrzi Mária pulzusát. Csóválja a fejét. Belenéz Mária torkába. Hümmög. Aztán a tüdőt hallgatja meg. Most egy mélyet lélegezni! mondja. Jó vicc! Mária mókás grimaszt vág. Borszéki Magda a vérnyomást is megméri. Ez szuper, mondja, ideális érték, a korhoz képest. Hát igen, a szívecske rendetlenkedik. És a légcsőhurut megint fellobbant. Ezt a tablettát a szívre írom, jól figyelni, nem összecserélni! Háromszor egy… És próbáljunk meg egy új antibiotikumot, a Diaphyllin marad, erre nem találtak ki jobbat, és vitamin-injekció kúra, ha az az idős hölgy még bejár és vállalkozik…)

 

Mária

…a Szabina asszony. Hogyne járna. Mint egy őrmester. Hetente háromszor. Nővéri képesítéssel. A legjobb referenciákkal. Vásárol, főz, takarít. Nem olcsó. De megbízható. Nincs, amit ne végezne el. Csak éppen az a többesszám-első személy! „Ezt most megesszük!” Mint a csiriz, olyan a főztje. „Most ide átülünk.” „Ma megmossuk a hajunkat!” Nem én irányítok a pénzemért, fordítva: mintha ő fizetne engem. Blanka néni még azt csinálta, amit én akartam és akkor. Igaz, lassan. Szabina bezzeg gyors, mint a villám. Pedig jócskán benne van a hatvanban. A Honvéd kórházból ment nyugdíjba. „Nem szagoljuk, megisszuk!” Ha a családjáról kérdezem – emberi kapcsolat, mégis – a késpenge-keskeny ajkait még szorosabbra húzza, „család, relatív fogalom…” Márk olvad a gyönyörtől, hogy egy ilyen precízet, tisztát sikerült kifogni. Angelika meg kijelentette, „Nem társalkodónőnek vettük fel! Hamarosan itt lesz neked Tímea. Meg az a kis hívatlan vendég.”

(Nincs valami hatásosabb, Magduska? kérdezi Mária, attól tartok, a Diaphyllin nem használ… Különösen, ha vált az idő! Erre nincs gyógyszer, a tüdőtágulásra! Borszéki Magda ingerült lesz, ellátom én a Mária nénit, kellő szakértelemmel, de csodákra egy orvos se képes! Ezt már múltkor is elmagyaráztam, erre se tetszik emlékezni? Ellehet ezzel, egy kis szerencsével, az emberi kor legvégső határáig éldegélni…)

 

Mária

…Tímea is ezt mondta. Olyan cicás volt. Mint régen. Az ölembe ült, félfenékkel. „Má-mami, együtt leszünk megint. Ez a Norbi rendes tag, tud alkalmazkodni, naná, ha mellettem kibírja! És a kicsi tuti föl fog dobni téged, te maradsz a legvilágosabb szobában, és Márk sem sérelmezi, elvégre az egyetlen unokahúg… Mindent meg lehet oldani, egy kis szeretettel, Má-mami!” Talán tévedtem. És alaptalanul félek. Talán még mindig az önzés. Ami munkál a lelkemben. Pedig hát ez a mostani helyzet se papedli… Egyedül. Immár tíz éve. Betegesen. Egy vadidegenre bízva. Csak az a baj, hogy ők is… Megint elő-előjön. Ez a fájó idegenségérzet. Mintha nem ugyanazok volnának a gyerekeim. Akiket annyira szerettem. Ez a műkarmos, csimbókos hajú Tímea. Ez a savanyú, vénkisasszonyos Angelika. És Márk, azzal a ritkás, rőtbarna pofaszakállal, a szőr közt pörsenések. És hogy én sem vagyok számukra ugyanaz a régi anyu. Ugyanaz a Má-mami. Bár rossz jós volnék! Meg fognak utálni. A szuszogásomat. Mintha egy sündisznó bujkálna a szék alatt. A nyámmogásomat. Ahogy rágok. A csosszanást. Ahogy húzom a papucsos lábam. És nem hagyhatok magam után szép emlékeket. Csak megkönnyebbülést… A memóriám egyébként még kitűnő. Ne célozgasson. Ez a szerencsétlen kis fusi-doktor.

 

(November harmincadikán déli egy óra. Márió beleszagol a tányérjába. Vadas marha, finom…! Nyúl a só után. Villő rápaskol a kézfejére. Teszed le azt a sót! Agyvérzés…! Márió eltolja az ételt. Nem akarsz mindjárt meg is pofozni?!)

 

Márió

…anyaszerep. Komplexus. Voltaképpen gyógyítani kéne. De csak a reménytelenségbe gyógyíthatnám bele. Még mindig többet ér, mint amikor a macskáit ringatja. Neki így jó… neki így jó. Nekem meg… most már… legyünk őszinték… ezen a téren… mindegy.

 

Villő

…árgus szemekkel kell figyelni. Képes felemás zokniban kisétálni. És borsoz, paprikáz, túlfűszerez mindent. Amit elibe teszek. Kóstolás nélkül szórja. Semmire nem koncentrál. Látom én az ablakból, leszegett fejjel vonul át az úttesten is… El fogja csapni egy kocsi. Az a kocsi. „Anyám, az álmok nem hazudnak…” Rám van bízva. Muszáj erélyesen.

(Igenis, kapsz egy taslit, mondja Villő, ha ennyire nem törődsz az egészségeddel! Jó, Márió viccre veszi, majd hozom a sámlit, hogy felérhess! Nem vagyok humoros kedvemben, sóhajt Villő, az éjjel megint a vállam, a térdem, mintha baltával hasogatnák, sziszifuszi kínok, azaz pardon, tantaluszi… Az se stimmel, az is mást jelent… amit nem ér el az ember… mondja Márió. Villő gondolkodik. Ja persze, mondja végül, de nem a jelző a lényeg, hanem a kín.)

 

Villő

…hogy ki ne javítson, nem állja meg! Még most se. Az ilyesmi még mindig fontos neki.

(Mária a fürdőszobában bajlódik a harisnyanadrággal. Sem fölemelni nem tudja a lábát, sem a lábához odahajolni nem képes, fulladás nélkül. A lábujjait, a bokáját szemléli. Belenyomja az ujját a húsba.)

 

Mária

…mintha dagadtabb volna a bokám. Tegnaphoz képest. Mintha megszívták volna magukat a lábujjaim. Tömzsin szétmerednek. Mint a jóllakott piócák. Ez meg mi? Ez meg mi?

(Tímea, kiált Mária, dugd ide a buksidat! Tímea, kezében mérőszalaggal, bekukkant. Nem látsz a lábamon valami különöset? Jaj, Má-mami, Tímea futólag odapillant, nagyon jó lábad van még mindig, anyué tele van tyúkszemekkel! De hát ez a deformáció, mondja Mária, mint a kelt tészta! Ott marad benne a nyom… Ja, erre a kis püffedésre célzol? Tímea közelebb lép, megvizsgálja. Nyáron nekem is feldagadt a bokám. Pláne, ha egész nap lógatom… De most nincs nyár, mondja Mária. A cipő a ludas, mondja Tímea, miért nem viselsz magas szárú cipőt, ami tartja a lábat? Várj, segítek! Tímea leguggol, belebujtatja Mária lábfejét a harisnyanadrágba, most hopp, talpra, belerázlak! Ezt nevezik gatyábarázásnak, mondja Mária, pedig téged kellett volna gatyába rázni, korábban…! Ne prédikálj, Má-mami, az nem a te stílusod, hagyd meg anyának… A nagyszoba ötharmincszor-hat méter, a háló négyszer-öt, centire ki kell mérni, mi hova fér be, Norbinak is van bútora, ami a tiedből fölösleges, azt eladjuk, persze a pénz a tied, csak jelöld meg, mihez ragaszkodsz, és mi illik majd bele a te szobádba, az az egyetlen különbejáratú, ne feledd!)

 

Mária

…el kell kezdeni. A pakolászást. Az összehúzódást. A lomtalanítást. A kacatok. A dobozok. Az emlékeim.

(Kíváncsi vagyok erre a Norbira, mondja Mária. Akármikor fölhozhatom, mondja Tímea. Még ne, mondja Mária, várjunk, amíg egy kicsit jobban leszek, kedvező benyomást akarok kelteni… Jaj, te kis hiú! Tímea megöleli. Norbi nagyvonalú, nemcsak a külsőre megy! És a terveid? Mária Tímea kezét fogva óvatosan kilépdel a fürdőszobából, már most, tizennyolc évesen, feladtad? Egy férfiért, akibe nem is vagy úgy istenigazából szerelmes? Ugyan, Má-mami! Tímea becsúsztatja a mérőszalagot a tokjába, manöken, fotómodell, az is terv…?! Te kifogásoltad a legerélyesebben… és azt is tőled hallottam, hogy az abortusz tulajdonképpen gyilkosság… Különben is, lehet, hogy egyelőre nem is esküszünk meg. „Élettárs”, sokkal korszerűbb, mint az ósdi fele-ség… Nem a formalitásról van szó, mondja Mária, de legalább szeretnéd! Ugyan, Má-mami, Norbi a leghűségesebb haver, megértő, még azt is megértette, hogy a Takács Nagy Elemérbe vagyok belezúgva! Ez egy nyitott kapcsolat. Baráti. És Má-mami, neked magyarázzam, hogy sokféle szeretet létezik…?)

 

Mária

…Ábel. Mintha a testvérem. Richárd. Mintha az apám. Valaha. Vagy majd egykor.

(Hát igen, Mária bólogat, jó pap holtig tanul. Csak azt reméltem, te okosabb leszel! Tímea válogat a könyvek között. Ugyan, te milyen voltál tizennyolc éves korodban?!)

 

Mária

…igaz. Az a Mari, a bálkirálynő, a „vamp” …aki mindenbe belekapott, de semmit sem fejezett be… és ez a Mária… ég és föld.

(Karády-frizurát hordtam, Mária mosolyog, össze-vissza randevúztam, rengeteget csókolóztam, de le nem feküdtem… csak huszonöt évesen, a vérszerinti nagyapáddal… Azért kellett aztán később elválnod, mondja Tímea, mert nem tomboltad ki magad, időben… De azt helyeslem, Mária közbevág, ha már így esett, hogy a gyereket megszülöd! Tímea viharosan megcsókolja: te vagy az egyetlen a családban! Fiút szeretnék, mi legyen a neve? Márió, mondja Mária, legyen Márió… Te kis ravasz, Tímea gyengéden megveregeti a nagyanyja hátát, kuc-kuc, ne köhögj… Te kis ravasz! Mert a „Márió” majdnem Mária!)

 

Mária

…Márió. Akivel az Isten összekötött.

 

(December huszonharmadikán az egész család összegyűlik Mária hetvenötödik születésnapjára. Angelika főz és tortát süt, Márk feldíszíti az ajtófélfát fenyőtobozzal: Ha már az idén nem akarsz karácsonyfát, anyukám… Dalma lampiont ragaszt, Zelma könyvjelzőt vagdal posztóból és gyöngyöt varr rá. Tímea beszélget Máriával, de Mária csak kurta igen-nel és nem-mel felel.)

 

Mária

…a vízhajtó. Folyton pisilni kell. És hányingerem van. Elrontottam a gyomromat. Szabina tegnap belémparancsolta. A mirelit kapros-tökfőzeléket. „Nem válogatni, enni! Ízlik-nem ízlik, nem olyan időket élünk.” Nagyon rosszul vagyok. Nagyon rosszul. És végképp nem tudok aludni. Az álom. Ahogy esténként szinte kiprovokálja a lelkem. Nem kerülök az űrbe. Visszaképzem a gép testét. De valami nem stimmel. Nem ez a megoldás: folyton-folyvást megakadályozni; ellenkező irányba, vissza… Milyen tündérek, milyen aranyosak… hogy igyekeznek… De ma képtelenség. Innen felkelni. És szépen felöltözni. Egy falat se megy le. A torkomon. Nagyon rosszul vagyok, jaj, nagyon rosszul…

(Angelika leveszi a kötényt, leül az ágy szélére, mit szeretnél, hogyan tegyük ünnepélyesebbé, ezt a nagy alkalmat? Hiszen tudod, hogy holnap már mindenki kénytelen szétspriccelni… Lóránt kórházban, én nyűglődtem mindig epével, és most ő, epehólyag-gyulladás! Tímea Norbi szüleihez hivatalos Sárbogárdra, bemutatkozó látogatásra, ha már te halogatod… Én is egyedül leszek szenteste, anyukám… Márkot pedig meghívta az újdonsült nője, hárfás a Bécsi Filharmonikusoknál vagy hol, szerződésben, karácsonyi koncert… és Olimpiától sem lehet kívánni, hogy a kölkeit minden karácsonykor nélkülözze… De ma itt vagyunk, együtt, az Isten éltessen, legalább addig kelj fel, amíg elfújod a gyertyákat a születésnapi tortán!)

 

Mária

…én már egy szál gyufát sem tudok elfújni. Nemhogy a gyertyát. Szegény kis Angelikám. Hát tőle is elpártolt a lánya. És nem lelketlenségből. Nem holmi hálátlanságból. Hanem mert így kell lennie. És Márkom végre megint szerelmes. Én is utaznék, az ő helyében. Tímea is. Megy a fiú szüleihez. Nem utasíthatja vissza. Zelma. És persze Dalma. Az anyjukhoz tartoznak, elsősorban. Mindez így természetes.

(Majd Zelma elfújja a gyertyákat helyettem, mondja Mária, és majd holnap eszem belőle, ígérem, befalok mindent, elrontottam a gyomromat, az a tejfölös tökfőzelék, de holnap! Megvár az a sok finomság, Angikám, a te drága kezed munkája, és Márk, ez a gyönyörű dekoráció! Csak ne beszéltessetek! Mária kikászálódik az ágyból, megy pisilni megint. Megtántorodik. Semmi vész, mondja, csak a vízhajtó… rettenetesen legyöngíti az embert. Márk melléugrik, karonfogja. Angelika sírva fakad, könyörögve az anyja arcába néz. Édesmama, ne csináld ezt, hogy hagyjalak itt?! Az a szerencsétlen Lóránt negyvenfokos lázzal, a minimum, hogy szenteste meglátogatom… Mindjárt én is hányok, mondja Tímea, megszakad a szívem, így látni, az én elnyűhetetlen Má-mamimat! Én úgyis ideszököm holnap, mondja Zelma. Azt te csak képzeled, mondja Dalma, abba anyunak is van beleszólása! Mária magára zárja a vécé-ajtót: Köszönöm. Mindent köszönök. Ne aggódjatok! Holnapra megkönnyebbülök. Csak a vízhajtó, ismétlem. Előre jelezte az a kis doktor Futri Kata… Nem is Futri Katának hívják, suttogja Dalma, láttam a pecsétet a recepten. Kever, mondja Angelika, néha engem is Tímeának hív… Engem meg Zelmának! mondja Dalma. Az a legfájdalmasabb, ha Ábelnek szólít, mondja Márk szomorúan. És bocsánatot kér, semmiségekért, hogy „ne haragudj, Ábel”.)

 

Mária

…itt toporognak a vécé előtt. Hogy ki tudok-e jönni? Szabina utasítása. Soha többé belülről beakasztani a láncot. Ez az első szabály. A kórházban is. Ne kórházba. Ne kórházba. Édes gyermekeim. Mennyire szeretlek titeket. És hogy fáj, hogy ti is meg fogtok egyszer halni. És milyen nehéz lesz. Nektek. És nem tudok segíteni. Márk puha szöszke haja. Angelika lábán a három hurkácska. Tímea két elülső tejfoga. És most ez a rőt szakáll. Angelika negyvenes lába. Tímea már buggyanó mellekkel.

(Mária lehúzza a vécét, belebámul az üres kagylóba. Ami rátör, a szituációtól, helytől, rációtól független váratlan boldogságérzet.)

 

Mária

…Istenem… mi ez?! Most hirtelen egybesimul minden. Mindenki, aki van, egyúttal az, aki volt. Nincs rés. Fedi egymást. A látvány. Áttetszik egyik a másikon. Rájuk ismerek. Nincs idegenség. És azt is szeretem bennük, akik majd lesznek. Csodálatos. De szavakkal kifejezhetetlen.

(Mária előbújik, no ne keseregjetek, mondja határozottan, egy kis átmeneti deprimáltság törvényszerű! Elvégre hetvenöt, vagy mi a szösz! Csak egy nap, és Szabina huszonötödikén újra becsörtet. Sipirc a dolgotokra! Zelma, eszedbe ne jusson otthonról ellógni! Mulass jól, Márkom, Bécsben, égek a kíváncsiságtól, milyen az a Zsuzsa! Szegény Lórántot pedig csókoltatom, neked, Angikám, most ott a helyed! Mellette!)

 

Mária

…és még csak nem is póz. Vágyom a csöndre. Valami még hátravan. Tanúk nélkül.

(Legalább egy fotót, anyukám, mondja Márk, kapjál fel egy csinos göncöt, szedd rendbe a frizurád! Megörökítjük ezt a ritka tüneményt, együtt a család! Zelma hozza a vadonatúj fényképezőgépet. Japán automata, te állj középen, mamókám!)

 

Mária

…középen. Többé soha, sehol. A leghazugabb műfaj a családi fotó. Majd ők is rám ismernek. Sokkal hitelesebben. Az emlékeikben.

 

(December huszonnegyedikén este Márió nehezen alszik el, bekap még egy szem Imovanét. Nem zavar, kiáltja ki Villőnek, ha még hallgatok egy kis zenét? Föltenném a gregorián-lemezt… Csak ne bömböltesd, ahogy szoktad, mondja Villő, átkopognak!)

 

Villő

…ez a sok ünnepélyes zsolozsma! Én jobban szeretem az egyszerű karácsonyi dalokat. „Kiskarácsony, nagykarácsony, kisült-é már a kalácsom, ha kisült hát ide véle, hadd eszem meg melegébe” … Bizony, megettük a kenyerünk javát… téved a nóta, „megettem a kenyerem javát, mégse tudom, mi a boldogság…” Én tudom. Mi tudjuk. Öregségünkre megadta az Isten. Ezt az egybeforrottságot. A gregorián ének szomorú. „Venite, adoremus…” Jöjjetek, imádjuk… De miért ilyen komoran? Egy kis lelkesültség, egy kis vidámság, édes ma-született Jézuska…!

 

Márió

…senki sem tartja a szavát. Elakadt a könyv a nyomdában. Éppen karácsony előtt. Jobban fizető postamunka… mondja a békaarcú koma. És azt is mondja, nem baj… mert ez a mű értékeiben úgyis időtlen. Most egyszerre… időtlen! Nevetnem kéne… De legalább Villő örül egy kicsit… az előleget, kárpótlásul, kipréseltem… Földerült az arcocskája, amikor a hatvanezer forintot a markába számoltam. Persze ez még a temetésre se elég. Ha közelest…

descendit de caelis

leszállt az egekből

lux fulgebit

a fény fölragyogott

verbum caro factum est

az Ige testté lőn

…szűk folyosó… sziklába vájt lépcsőfokok… sötétbarna kőkockás falak… daróc… valamiféle bőrszíjakkal rögzített sarú… a meztelen lábfejem… fáklya… szurokszag… mintha… egyre világosabban… egyre élesebben…

 

Villő

…naná, hogy harsogtatja! Másként nem hallja szegénykém. És a memóriája kihagy. Fel kell neki egy cédulára írni. Ha leküldöm az ábécébe. Amikor éppen mászni se tudok. Egy kilogramm kenyér, húsz deka liptói túró, mert tehéntúrót hoz, ha nem írom oda: liptói. Délutánra elfelejti, délelőtt kivel mit beszélt meg. Gyöngülő emlékezet, nagy csapás, egy ilyen világraszóló elmének… De szerencsére, ő nem veszi észre!

(Mária sokkal jobban van. A vízhajtó dolgozott, a püffedések leapadtak. A légzése majdnem normális, valami váladék felszakad. Az étvágya visszatér. Hol ezt, hol azt csipeget. Tányérkákkal körberakja magát.)

 

Mária

…jó hír! Hogy Márkomnak végre van valaki. Nő hárfával. Aki ma hárfázik, az nem lehet haszonleső. De remélem, nem is afféle a felhőkben lebegő, örökké révült tekintetű, neuraszténiás teremtés. Akit úgy kell lepkehálóval a földre visszakapdosni… És ami a fő, nem lettem terhükre. Nem sajnáltattam magam. Szétosztottam a pénzes borítékokat is. Ez most a jutalmam. Ez a jó közérzet. Ez a kellemes magány. Egy szál gally, egy szál gyertya. Rebeg a gyertyafény. Mintha az ablak felöl fújkálná valami. A gyertyámat. Huzat. Az ablakok nem pászentek. No, még egy szelet süti…

(Mária kikel az ágyból, ügyel, hogy semmit föl ne borítson. A nagyszobában sötét van. Mária tapogatva keresi a villanykapcsolót.)

 

Mária

…itt kell lennie, balra. A sezlon fölött. De hol van…? Hova tűnt innen…? A sezlon fölül?

(Áll a sötétben. A szívverése fölgyorsul, a légzése akad.)

 

Mária

…de hát hol vagyok? Ez nem a Tavaszmező tér három…?!

(Szünet. A rövidzárlat feloldódik.)

 

Mária

…Marika, Mari, Marcsika, Mária! De hülye vagy. De hülye! Ez az Akna utca harminchét. A Tavaszmező hármat még negyvenhétben elcseréltük. Az a villanykapcsoló ott volt. A sezlon is ott volt.

(Mária rutinos mozdulattal nyúl a szekrény mögé, fölkapcsolja a villanyt. Megy a konyhába, nyitja a frizsidert, tortát vág.)

 

Mária

…hetven évvel ezelőtt… utoljára ötven éve. Hogy került ez elő? Hogy emlékezhetett a kezem, erre a régire?

(Visszabújik a tortával az ágyba. Künn hullani kezd a hó, az utcai lámpa megvilágítja a pelyheket.)

 

Mária

…szép. Milyen szép! És hány hóhullás van mögötte! Az életem valamennyi havazása. Rácsos kiságy. Odakünn surrognak, csikorognak a hólapátok. A hómunkások lapátjai. Félek. Az éles lapátok. Engem is eltakarítanak. Anyuka jön. Érzem a kezét. Az orromban az illata. Bazsalikom. „Nem téged, Marikám, nem téged!” És tavasz. Egy rózsaszín virágba borult, terebélyes gyümölcsfa, egyedül, egy smaragzöld rét közepén. Az iskolai olvasókönyvben. És a balatonvilágosi kert barackfája. Temérdek sárgabarack a meghajlott ágakon. A kép egyre dúsabb. És almák. Fonott kosárban a piacon. Almák a fa alatt. Ranett, jonatán, starking. Folyók, tavak, tengerek. Háborogva és enyelgő habokkal. Csónak és evezők. A táj szeletekben. A fény különböző szögben és törésben. Őszi erdő. Avar. Búcsúzó, extatikus ragyogása a színeknek. S mindez egymáson, rétegekben, külön-külön is, de mégis tablószerűen. Az esszencia. Minden tavasz, minden nyár. És minden ősz, ezzel az utolsó téllel… A természet, amiben éltem. És most közlekedem benne, innen-oda, szabadon. Idézem tetszés szerint… Príma ez a diókrém!

(Mária lenyalja az ujjait, papírszalvétával megtörölközik.)

 

Mária

…utolsó tél?! Talán csak szenvelgés. Egyelőre alszom. Légy velem, Jézus. A méltatlannal.

(Mária álomba merül. A szaggatott légzés betölti a csöndet. Az ismétlő álom gördülékeny; becsúszik.)

 

Mária

…rajtam nem fog ki! Hohó! Hiába olvad a fémskatulya. Én nem engedem. Hogy kipottyanjak az űrbe. Én megtartom magam körül. A burkolatot. Kilencvenkilencedszer is…

(Belép valami zavaró. Valami nyugtalanító. Valami bizonytalan; valami kétely. Mária tudata az álom és éberenlét határán.)

 

Mária

…de századszorra? És örökké? Nem maradhatok itt bezárva… örökkön-örökké… mégiscsak ki kell innen bújnom… előbb-utóbb…

(A repülőgép hirtelen süllyedni kezd. Pánik. Jégszilánkos rémület.)

 

Mária

…a roncsok. Maguk alá temetnek. A robbanás. Elnyel a feneketlen óceán.

(Vészkijárat: egy raffolt függönnyel takart csapóajtó. Az álombeli Mária megpillantja. Nincs más kiút, motyogja. És már kint is lebeg az űrben. De nem zuhan. Nem zuhan.)

 

Mária

…kibújtam a bőrömből. Mégse folytam széjjel. Nincs kezem. Amivel kapaszkodjam. Nincs vállam, hogy támaszkodjam. És mégis támaszkodom. Nincs lábam, hogy megvessem. És mégis meg vagyok tartva.

mi ez

ki ez

akibe belemerültem

aki áthat

aki befogad

akit befogadok

ez a fénytest

ez a biztonság

ez a gyönyör

(Mintha bárka ringatná lágy hullámokon, Mária a mélyalvásba lassan visszasüpped. Másnap reggel Szabina asszony riasztja: Ilyet ne, morzsák az ágyban!!! Ne fárassza magát, Szabina, mondja Mária, derűsen, én már mindent elintéztem. Nincs magának láza? kérdi Szabina, hozom a hőmérőt… No sejtettem, harminchét-hat.)

 

Mária

…„Nem én, hanem a Krisztus énbennem.” Az élmény. Lehetetlen hitelesen továbbadni. Patetikusan hangzik. A szó itt már nem partner. S minél ékesszólóbb szó, annál kevésbé.

 

(December huszonhatodikán Lencsésék elcsalják Villőt a közeli Eldorádó moziba. Pasolini: Máté evangéliuma, felújítás, ezt látni kell, Villőke… Márió nem tart velük. Egy kicsit zúg a fejem, már a mozijegy is kész vagyon, mondja Villőnek, ne hagyd, hogy ezek a csóró gyerekek fizessék!)

 

Márió

…volt nekem egy malacom… egy rózsaszín cserépmalac-persely… A nyíláson dobtam be… a pengőt, a fillért… a fülemhez emeltem, úgy csörgettem… és apa azt mondta, amíg csörög, nincs tele… de ha tele van akkor fel kell törni… és széttörtük… gurult a pénz… a mama összeszámolta, stószokba rakta… és tételesen meg kellett indokolnom… mennyit mire… nem csak úgy, fruttira, matinéra… Etelka néni… azt mondta… később minden strici úgyis a cafkákhoz viszi… meg a lóversenyre… Annyira szerettem azt a cserépmalacot… annyira sajnáltam a konyhakőhöz vágni… csak azért, mert már kiszolgált szegény…

(Adj tejet a cicáknak, mondja Villő, ne felejtsd el ezt is, szívem! Én?! mondja Márió, aki még a gyerekkori malacomra is emlékszem?)

 

Villő

…magasságos Isten! És minden Szentek! Sose volt disznajuk. Városi gyerek… Lelkifurdalásom van. Egyedül hagyni itthon. A gázcsap. A bojler. Ezer veszélyforrás. De úgy vonz. Ez a téma. Jézus emberi arca.

(Márió kényelmesen elterpeszkedik. Az ajtócsattanást alig várja. Rágyújt. Majszolja a rumos-mazsolás piskótát.)

 

Márió

…tegnap még havazott. Ma szikrázva süt a nap. Milyen jó! Csak így ülni… magamban… Mintha egyszer már ültem volna… így… egy priccs szélén… Novoszibirszkben… a fogságban… amíg a többieket kihajtották…Emlékszem… vérhas-gyanúval különítettek el… de nem vérhas volt. És már lábadoztam. Mellettem egy csajka káposztaleves. Torzsa úszott benne… és én annyira örültem a torzsának… kivételes szerencsém van, ezt gondoltam… és akkor is sütött a nap… fagyos, citromszínű téli nap… bebújt a bedeszkázott ablakon egy vékony sugár, és a felső priccs lábára esett… Oda, ahol a nyers fán, a szálkák közt a göb valamiféle figurát képezett… egy női fej, mint a mama brossán… tornyozott hajkoronával egy finom profil… és hirtelen rámtört valami logikátlan, elementáris boldogság, valami teljesség-érzet, valami hála a létért, hála azért, hogy még a háborúban sem kellett ölnöm, és bizonyossággal éreztem, haza fogok jutni és nagy dolgokra szánt az Isten… És most itt ülök, a melegben, pöfékelek, a fénynyaláb a szőnyegmintán ugyanazt a női fejet mintázza, egy kis fantáziával Mária… és megint ugyanaz a csontig ható boldogság… hála… hogyha nem is mindent… de legalább részben… és nem múlt el az élet hiába… Omlós ez a piskóta. És találtam benne mazsolát…

 

(Szilveszter délutánján – négy rossz nap után – Mária váratlanul ismét erőre kap. Energikusan nekilát, hogy a maradék „limlomot” felszámolja. Szabina asszony haragszik. Felesleges, helyettük elvégezni! Csak azt akarom, hogy az újév rendben találjon, Mária mentegetőzik, jövőre már úgyis Tímeáék veszik át a marsallbotot, bár, hogy az örömtől repesnék, nem állítom! Pedig így igazságos, mondja Szabina szigorúan, a mai világban, egy személynek birtokolni három szobát!!! Amikor egyesek fél évszázad alatt, negyedmagukkal se tudtak az udvari kétszoba-konyhából kivakarózni!)

 

Mária

…ez az „egyesek” Szabina és a pereputtya. Szabina most egy kicsit bosszút áll. Rajtam. A saját sanyarú sorsáért. Végre egy helyzet, amit ő ural.

(És ha kihúzom a lábam, akkor se hajuldozzon! folytatja Szabina. A felelősség az enyém… A spenótot csak föl kell melegíteni. Utálom a spenótot, mondja Mária. Ami egészséges, azt kell szeretni, nem terhelni a gyomrot vacsorára! Látszik, hogy kiskorában elkényeztették! Szabina már az ajtóból szól vissza, és boldogabb új évet, tán csak lejárt a hét szűk esztendő… Másodikán jövök, írja fel magának egy cetlire, nehogy előbb reklamáljon!)

 

Mária

…szerencsére már menetközben megszabadultam. A kacatoktól. Már csak az Orion-tévés papundekli-doboz van hátra. A gardróbból, a régi irhám mögül. A csak nekem fontos emlékek. Nem akarom, hogy találgassanak… „Hát ez a levél, hát ez a hajfürt? Hát ez a préselt virág…?” Semmi szentimentalizmus, ki vele!

(Mária zsámolyra ül, a doboz tartalmát módszeresen a kiürült raffia-krumpliszsákba dobálja.)

 

Mária

…nagyon fájdalmas. Nehéz. Nem hittem volna. Hogy ekkorra ellenállást kell legyűrnöm. Ez a megszürkült viaszvirágos hajpánt. Az elsőáldozós. Ez a lapos tüllrózsa. Az első bál. A Royalban. Ezek a verses irományok. Írta Marth Marika, IV. oszt. tan. „Egyetlen szerelmem!” Valami Miklós levele. Ez meg valami Zolié. És Jóska. Még Ábel előtt. A tucat-gavallérok. Ez a porrá töredezett gyöngyvirág. Amit Ábel, amikor Angi megmozdult a hasamban… És az ákom-bákom rajzocskák. Anyák napjára. Piros papír szív, kihajthatósra ragasztott ablak a közepén, „édesanyámnak, az ő kicsi fia…”, de már nincs ott Márk fényképe az ablakocska alatt… valaki levakarta… talán éppen én… mert gyorsan kellett a fotó… valami igazolványba… Ezt a tigrisnagy macskát Angi rajzolta… „Anyacicának szeretettel” …Később leszoktattam őket. Anyák napja, nők napja, konvencionális, „engem egész évben és ne rendeletileg szeressetek…” Igazam volt, meg nem is…

(Sárgult, vonalas „miniszterpapír” akad Mária kezébe. Szakadozott szélű, gyűrött. Mintha egyszer már el akarták volna indulatosan tüntetni.)

 

Mária

…ezek az elnagyolt „fantázia”-betűk! Márió írása. Aki sosem írt nekem levelet. Vers. Latin vers. Nem tudom, kitől idézi. S azt sem tudom, mikor és miért… én ezt teljesen elfelejtettem. Hogy ez létezik. „…te spectum, suprima mihi cum venerit hora, te teneam moriens deficiente manu…” És a fordítás, alatta. A saját kézírásom. Ahogy megkíséreltem lefordítani. Hevenyészve. „Végső órámon szemeim szemedet keresik majd, és kezedet keresi kába haló kezem is.” Kába. Milyen gyermeteg. De a versláb stimmel. S milyen igaz. Átjár a fájdalom. Átjár a fájdalom, tetőtől-talpig.

(Mária hosszan skandálja a verset, majd gombóccá gyűrve lehúzza a vécében.)

 

Mária

…megsemmisítettem és mégis megőriztem… most néhány szem rumosmeggy, Zelma hozta, stikában. A spenótot majd reggel kiöntöm. Szépen megmosom a kezem. Bebújok az ágyikómba. A rádió. A kabaré. Megvárom az éjfélt. Düb-düb. Cum venerit hora. Te spectem, deficiente manu. Lehet, hogy ez lesz az utolsó évem. De az is lehet, hogy nem. Anyuka hajszál híján a nyolcvanat is megérte. Nem helyes spekulálni. Át kell adni magunkat

át kell adni

át kell

át

(Mária álomtalan, ájulásszerű mélyalvásba merül. A telefoncsöngést se hallja. Hiába keresi Bécs, Szeged, Monor. Január elsején déli tizenkettőkor ébred. Friss és vidám.)

 

Mária

…ez már kilencvenhét! …Mintha hirtelen vége lenne. A betegségnek. Nincs semmi bajom! Csak egy parányi, inkább kellemes gyöngeség. Hosszú évek óta nem volt ilyen tökéletesen jó a közérzetem! Ez a tiszta, ropogós ágynemű! Az öblitő, „a mezők illata”! Milyen élénkek újra a színek! Mintha újra folt nélkül látnék! Teljes ragyogásban a szoba. Húslevest kívánok… Borjúpörköltet izmos, kicsi nokedlikkel. Túrós-tejfölös csusza… Most mintha mennék. Kifelé. Egy zárt teremből. Valami erkélyszerű mellvéd. Félkör alakú. Egy ismerős repedéssel. És valami függőkert. Valami kékzöld tenger. A szemhatáron. És egy síremlék. Repkénnyel befuttatva. Valami kőpad és moha. Hozzám tartozik. Ugyanúgy, mint az Akna utca. És a fény. Ahogy átlósan fut le egy kopott malterú tűzfalon… A Tavaszmező tér! Meggyógyultam! Élni, csak úgy! Élni a világot! Ha újrakezdhetném. Ezzel a tudással.

(Mária fürgén fölkel, mosdik, fésülködik, a bársonypongyoláját fölveszi. Tojásrántottát készít, dúdol.)

 

Mária

…milyen gyönyörű a tojás sárgája! A napraforgó olaj milyen elevenen serceg! Milyen bíbor a cékla! Milyen jó enni! Milyen jó a bodzaszörp! Milyen jó inni! És lélegezni! Magától értetődően, észrevétlenül, nem minden slukkért megharcolva… Teremtő Atya, köszönöm… Hogy fognak majd a gyerekek csodálkozni!

(Márió segít Villőnek a nedves ruhával zsúfolt fregolit fölhúzni. Aranyszív, mondja, éppen újév napján jött rád a moshatnék…?! Újév-nem újév, Villő vállat von, ma volt rá késztetésem. S amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!)

 

Villő

…a holnap bizonytalan. Bármi történhet, és akkor nem tudom az ágyneműt kicserélni. Már csak két váltás el nem rongyolódott maradt. Rettegek. Mindenórás állapot. A terhes anyák érezhetnek hasonlót. Hogy most már minden órában megtörténhet. És az ember túl akar lenni. De mi a halált szüljük meg. Bár Márió azt mondja, egyúttal egy új életet is. Rettegek. Hogy csak úgy kisuttyan a kezeim közül, egyik pillanatról a másikra… A pizsama. A tiszta pizsama is legyen készenlétben. Tegnap egész nap szunyókált. Éjfélre valahogy feltámadt, de addigra már nekem ragadt le a szemem. Rosszat hoz ez a kilencvenhét. Öregnek, fiatalnak.

 

Márió

…olyan furcsa. Obrazcovnál láttam, régen. Egy nagy, kesztyűs bábot… Énekelt. És a végén belülről összezsugorodott a feje… ökölnyire zsugorodott. Mintha engem is… valami húzna. Befelé. A középpontba. Mintha egyetlen csomóba akarna összeolvadni minden. Valami mágneses vonzás, középre. S amikor már ponttá zsugorodott, mintha onnan akarna kitörni… a középponton keresztül távozni… bizarr… bizarr… és nem lefordítható… Megint elmúlt egy esztendő… De szeretném látni, tudni, mit hoz a jövő! Ennek a planétának, ennek a drága, nyomorult kis népnek… már nélkülem…

(Egyszer még a nyakunkba szakad ez az instrumentum, mondja Márió, a kötél annyira elvékonyodott! Villő legyint: Az lenne a legegyszerűbb, ketten egy csapásra!)

 

Villő

…hiú ábránd. Hogy „Uram, múljék el tőlem a keserű pohár…”

 

(Január másodikán reggel tízkor Mária arra ébred, hogy megint erős hányingere van. A lábfeje ismét fölpuffadva. Az ujjak már a kezén is ödémásak. A szeme eltűnik a duzzadt könnyzacskóban. Kapkodja a levegőt. Anyukám, mondja Angelika a telefonba, szilveszterkor sem vetted fel, megőrjíted az egész családot! Elsején meg naphosszat foglalt voltál, kivel fecserészel? Szegény Márk négyszer is rámcsörgetett Bécsből, mi van, mi van anyuval, rajtam kéri számon! Aludtam, suttogja Mária a kagylóba, és elsején… mikor is volt elseje? talán vonalhiba… de Zelma már idelógott tegnap délután, ellenőrzött, megnyugodhatnak a kedélyek… Lórántról beszélj! Holnapután hozom haza, mondja Angelika, ezt most szerencsésen megúszta… de te, hogy képzeled a továbbiakat, anyukám? Ismétlem, kiborítasz mindenkit! Szabina elragadja a kagylót Máriától. Én sem vállalom a felelősséget a kedves anyukáért, mondja, annyira önfejű és össze-vissza eszik, így a hányinger se csoda, és a vízhajtót is elszabotálja! Mária erőszakkal visszaveszi a kagylót. Angelika sírva fakad. Hát megint rosszabbul vagy? Mit csináljak? Most mi az istent csináljak?)

 

Mária

…semmit, édes magzatom. Nincs itt mit csinálni. Talán egy kis madártejet kóstolnék. Anyuka madárteje. Remegő, csillogó hab. Kristálytálban.

(Most le kell tennem, mondja Mária, sajnos, tovább nem… Hát így nem is, kiáltja Angelika, látom, nekem kell intézkednem!)

 

Mária

…csak kórházba ne. Csak kórházba ne. Vanília íz. A nyelvemen.

(Madártej, sóhajtja Mária. Készítek én magának, mondja Szabina, ha azon múlik! De a végtelenségig úgysem húzhatja. A kórházban mégiscsak roborálnák!)

 

Mária

…két rossz nap – két jó nap. Még mindig kiegyeznék.

 

(Január ötödikén estefelé Mária kihányja a madártejet is. Mindentől undorodom, tejnek, tojásnak, húsnak büdös szaga van. Még a gondolat is képtelenség, hogy a falatot a számba vegyem, megrágjam… Mintha az étel elfogná az utat a maradék levegőtől! De hát már jártányi ereje sincs, mondja Szabina, bepanaszolom a fiának!)

 

Mária

…hát nem lehet imával kiváltani. A szenvedést. Ezt a már szünet nélkülit. Se nappal, se éjjel. Így már nem érdemes. Így már nem. Csak a kín, csak a kín. Minden koncentráció a fizikumon. A gondolkodás is megbénul. Eleinte hiúsági kérdés. Aztán egészségügyi… De ez már élet-halál kérdése! Ebben a fázisban. Az öregség. El van tömődve a mellkasom. Az egész belsőmet a legszívesebben kiköpném. De se köpni, se nyelni… Ez lehet az az állapot. Amiből a szólás származik: „Se köpni, se nyelni nem tudott.” Ó, ha csak tíz-tíz perc enyhülés lenne! De nincs. De nincs…! Mi ez…? Mi ez a langyos, híg lötty alattam…?! Hát ez hogy történhetett?

(Hamar, hamar, kiáltja Mária, fogalmam sincs, hogyan… de beszaladt…! Mi szaladt be? kérdi Szabina. Mária lehunyja a szemét. Szégyellem. De bekakáltam… anyuka! Anyuka?! Szabina legyint, hol van az már! Egy-kettőre kiganézzuk!)

 

Mária

…snitt. Snitt. Ezt nem tehetem. Velük. Ne, ami nekem jobb! Hanem ami nekik.

(Telefonáljon Márknak és Angelikának is, sürgősen, mondja Mária, intézzék el a kórházat. Szabina nedves ronggyal mossa Mária lábközét: Forduljon… Emelje meg a popsit… Csak megjött az esze, Vízkereszt napjára!)

 

Mária

…tizenhárom szent éjszaka. Karácsonytól Vízkeresztig. Ő már egészen közel van. Már semmi se számít. Már semmi se fontos. Csak az a meleg, sűrű fény

az a fénytest

Ő bennem

Én benne

csak újra odataláljak

(Vízkereszt magasztos ünnep, mondja Mária, Jézus befogadja Krisztust… Szabina a száraz flanelt Mária feneke alá csúsztatja: kedveském, csak nem akar kiselőadást tartani, félholtan is?!)

 

Mária

…üres a kapcsos könyv. Ha beleírnám: „Minden jó, ha a vége jó.”, azt hinnék, végleg megháborodtam.

 

(Január nyolcadikán reggel hét órakor Angelika és Márk felöltöztetik Máriát. Elég lenne a pongyola is, mondja Angelika, minek ez a puccparádé, anyukám? Hát szakszerűbb a mentő, mondja Szabina. Márk rákiált: Nem engedem hordágyon hurcolni, szirénázva, az én anyámat! Ott még nem tartunk, mondja Angelika is, majd letámogatunk a kocsiig, édesanya! Te olyan szívós vagy. A kórházban újra egyenesbe hoznak. Márk buzgón csomagol: Bár előbb rászántad volna magadat! És nem leszel tömegnyomorban, kétágyas szoba, pusztán pénzkérdés, és az osztályvezető adjunktus személyesen… Mi ez a fura szag? Ez az aceton? Angelika szimatol: Körömlakk…? Ez a vérgáz, súgja Szabina, sok a vérgáz a kedves mamában. Angelika a táskába pillant. Minden itt van, anyukám? Nem felejtettél ki valamit? A krémed… a krémeid! Hol… édes anyukám?! Angelika kétségbeesetten Márkra néz: Hát a krémet… már nem akarja bevinni?!)

 

Mária

… szegényke. Hogy megrémült! Persze, az arckrém. A kencefice. Amit ha már nem, akkor… Az a vég. Hát persze.

(Fene a feledékeny fejemet, mondja Mária, van még egy bontatlan tégelyem és a hidratáló a tubusban… hiányzott volna! Máriát bebújtatják a kabátba. Kalap nem kell, mondja Mária, nincs kalap-arcom.)

 

Mária

…valami zsibbadtság. Az istenek kloroformja. Én ide többet már nem jövök vissza. De hátha… mégis. Érdekes, most mintha nem is volnék olyan rosszul.

(Egy pillanat, mondja Mária, a virágállványhoz lép, megfordítja a könnyezőpálma cserepét: Szabina kérem, ez így álljon, napirányba! Irigylem, mondja Szabina, hogy még ilyenkor is képes… rendezkedni.)

 

Mária

…akit itt elnyel a zűrzavar, az ott is elkallódik. Aki itt nem ismeri ki magát, az ott is eltéved. A madár se tudna láb nélkül elrugaszkodni, hogy aztán szárnyalhasson. Józanság és elragadtatottság. A kettő együtt: nagyon fontos. Mikor melyik… Ezt beírhattam volna a kapcsos könyvbe. De úgyis csak a megtapasztalás.

(A lépcsőnél Mária megszédül. Jaj, mondja, egyszerűen nem vagyok képes két emeletet lemenni…Semmi vész, mondja Angelika, leviszünk Márkkal. Gólya viszi a fiát… emlékszel, Márk? Anya és apa. Így szoktak minket, gólyafogásban, lehintáztatni a lépcsőn… kicsi korunkban. Csak téged, mondja Márk, amikor ők még egy pár voltak… hajdanában-danában…)

 

Mária

…bocsánat. Bocsássatok meg. Talán nem is azt, „amit”. Hanem a „hogyant”.

(Angelika és Márk összefűzik a karjukat, s középre, a tenyerükre ültetik Máriát. Opplá, mondja Márk, a gyaloghintó előállt… Most gondold meg, anyukám, mondja Angelika, mire lesz még szükséged…?)

 

Mária

…szeretet

…bátorság

(Mária átfogja a gyerekei nyakát, az arcukat egy másodpercre kétoldalt a saját arcához húzza.)

 

Mária

…visznek a fogorvoshoz. Félek. Nagyon fáj majd. Anyuka megfogja a kezem. „Essünk túl rajta, Marikám!”

(A kórházban várni kell a megüresedő ágyra. Máriát tolókocsiba tuszkolják, a térdére pokrócot terítenek. Sajnos, cúg van, mondja az ápolónő, és csökkentett fűtés! Ó igen, mondja Mária, az újabb jégkorszak közelít! Márk üldögél Mária mellett, bíztatóan nyomkodja a kézfejét. Angelika leszalad az alagsorba, a felvételi irodára.)

 

Mária

…egy rakás szerencsétlenség. Ahogy itt gubbasztok. Se vagyonom, se pozícióm. Se a legendás „csáberőm”. És nem vagyok „iksz-ipszilon” hozzátartozója sem. Egy rakás szerencsétlenség, minden stallumtól megfosztva.

(Mária végre ágyba kerül. A betegszomszéd fiatal. Engem csúnya strúmával műtenek, mondja Máriának, már a szívemre ment… be is vagyok tojva! Nem kell félni, mondja Mária. Hát nem is félnék, mondja az asszonyka, ha én is annyit éltem volna már, mint a nénike… Mindennap jövünk, mondja Márk, illetve Angi csak hétvégeken, aztán sort kerítünk Zsuzsával a bemutatkozó látogatásra. Fog neked tetszeni! No és Norbi, mondja Angelika, ő is benne van már a pakliban, bővül a család! Csak Zelmát ne eresszétek be, mondja Mária, és Dalmát se… még nem elég érettek. Tímea állapotában pedig ez a légkör csak árthat. Jaj, mondja Angelika, majdnem elfelejtettem, ebben az izgalomban, az ultrahang kimutatta, tényleg fiú… a dédunokád! Örülsz, ugye?)

 

Mária

…olyan távoli. Legyünk objektívek. Olyan mindegy… És ez a sárga műanyag bögre. A szekrénykén. Mint amit Blanka néninél láttam. Ugyanaz a sárga, foltos bögre. „Hodie mihi.” Ma nekem.

(Az osztályos orvos – borostásképű, középkorú férfi – Máriához lép, felemeli a sodrony mellett lecsüngő kezet, és az állához vonja. Majdnem kézcsók. Drága asszonyom, hát mi a baj…? Betolják az oxigénpalackot.)

 

Mária

…az Isten áldja meg! Még akkor is, ha ez csak modor. Vajas pacsni… de megkívántam!

 

(Január tizenkettedike délután három óra. Juci nővér az infúziót kicseréli. Körbetapogatja Mária vénáját. Hát ez nagyon vékony kis erecske, keresünk egy másikat! A palackot egyelőre hanyagolhatjuk, ez haladás, Schwester néni!)

 

Mária

…így még sose szólítottak. Muris. „Schwester néni!” Talán nem is én döglődöm itt. Hanem a Schwester néni!

(Muszáj az infúziót bekötni? kérdi Mária, ha vécére akarok menni, akadályoz… az éjjel is, szégyenszemre, be kellett az éjszakás nővért csengetnem… hogy tegyen tisztába… és nem trónolhatok egész nap az ágytálon sem, nagyon kemény… a derekam! Ne tessék ezen problémázni, mondja Juci nővér, majd bepelenkázzuk! Inkább, mint hogy el tessék szédülni, és plusz egy combnyaktörés…)

 

Mária

…pedig határozottan jobb. A közérzetem. Mintha használna a sok injekció. Mintha egy ici-picit könnyebben lélegeznék. Mintha egy ici-picit.

(Hányadika is van ma? kérdi Mária, ebben a tétlenségben a napok összefolynak! Január tizenkettő, sajnos, már kilencvenhét… mondja Juci nővér, de itt nincs idő!)

 

Mária

…azt hiszem, tizenhárom. Vagy tizennégy. Márió születésnapja. Talán hetvenkilenc. Talán nyolcvan. Jelentős dátum.

(Ma sokkal csinosabb így, frufru nélkül, Jucika… Legalább a látogatásra vegye ki a karomból ezt a vacakot, mondja Mária, minek ijesztgessük a családot? Velem lehet alkudni, mondja Juci nővér, majd fél ötkor, ha jól tetszik viselkedni! Ó, a nénike nagyon csendes, a fiatalasszony is megszólal a szomszéd ágyról, csak az a hörgés, ha alszik! Maga meg horkol, Etuka, mondja Juci nővér, volt alkalmam kifigyelni!)

 

Mária

…Schwester néni hörög.

(Na, a traccsból ennyi, egyedül vagyok az egész emeleti fronton, tripla munka, szimpla fizetés! Juci nővér kivonul. Mit olvas? kérdi Mária Etukától, mit olvas ilyen elmerülten…? Regényújság, szerelmes sztorik, mondja Etuka, előre tudom, mi lesz a vége, de éppen ez olyan megnyugtató! Mária köhög, mosolyog. Elfordítja a fejét. Az ajtót nézi.)

 

Mária

…jót nevetnék. Ezen. Ha bírnék még nevetni. De már nincs levegőm. Se a kacagásra. Se a sírásra. Be kell osztani. Fegyelmezetten. Ötkor jönnek. Zelma is. Nem lehetett visszatartani. A paplan alá nyúl, masszírozza a talpam. „Az a pont… az a bizonyos pont… ha azt eltaláljuk, az majd segít, mamókám…” Szeretem. Szeretem. Mindegyiküket. Még Olimpia is betolta a képét. Dobozos szegfűvel. Egy magyar származású üzletember megkérte a kezét. De remélem, Márk nem engedi kivinni az ikreket, Amerikába. „Itt élned, halnod.” Márió is megmondta. Ki hova születik, nem véletlen. Márió… Csak Márió nem jön. Soha. Hogy megsimogassa az arcom. Szemem a szemedet keresi… Látom a kezét a kilincsen. Vékony, hosszú ujjak. Félhold alakú köröm… Közelít… De mi ez?!

(Mária, mintha rugó lökné, felül az ágyon, az infúzió tűje a karjából kitépődik. Mi ez?! kiáltja hangosan. A tenyerét a szája elé kapja. Zöldes epét hány. Doktor úr! Fuldoklik. Az agyában pattanásig, dugig föltolul valami.)

 

Mária

…segítség! Végső órámon… te teneam… moriens deficiente manu… kába haló kezem. A kezedet. Keresi.

(Etuka megnyomja a csöngőt, Juci nővér az oxigénpalackot begörgeti, Etuka, szóljon már az ügyeletesnek meg az intenzívnek, hadarja, én egy fenékkel csak egyet…! Látni se bírom, borzasztó, mondja Etuka, de kabát nélkül a folyosón, megfagyok! Mária tüdejét mintha karmok szakítanák ketté. Nincs több levegő, befelé.)

 

Mária

…Angyalom. Pléh-lemezek. Ütődnek. Bátorság. Ki innen, gyorsan. Ki innen. Csörgés. Recsegés-ropogás. Az eresztékek. Engedj már el. Essünk túl rajta.

(Ki… ki…! Mária görcsbe feszül, egy utolsó lendülettel kiveti a jobb lábát az ágyból. Szegény, haza akar menni, mondja Jucika, lenyomja Mária törzsét, az oxigénmaszkot megpróbálja az arcra szorítani. Nagyon ficánkol, mondja a futva érkező orvosnak.)

 

Mária

…ott van. Ő. Oda! Szeretet. Engedj el. Oda. Várnak.

(Mária teste elernyed. Az utolsó nyögés, amit hallat, csak részben a fájdalomé. Inkább a csodálkozás ez. A szem és az ajkak elkerekülnek.)

 

Mária

…óóóóóóóóó

(Vélhetően tüdőembólia, mondja öt perc múlva az orvos, de a boncolás majd fixen kimutatja. Mindenesetre hosszú szenvedést spórolt meg… Pedig az előbb még cseverésztünk, mondja Juci nővér, még a hajamat is dicsérte… Hát ez már ilyen, mondja az orvos, jön a dolog, de nem rendelésre! Vezesse rá a kórlapra: exitus tizenöt óra harmincnégy perc, mai dátum, a maga órája, Jucika, késik!)

 

Mária

…Ó!

 

(Márió nyolcvanadik születésnapja, január tizenhárom. Villő mosogat: Lencsésék megnyalták mind a tíz ujjukat! De nagyobb társaságot már nem igényelnék… Nincs is bizalmasom, akit szívesen meghívtam volna, mondja Márió, a többiek is lassan elmaradoznak. Ezen ne csodálkozz, mondja Villő, a múltkor is elbóbiskoltál… amikor az a kikopott káder a sérelmeit panaszolta, harsogva-rángatózva! Nem is tudom, minek kellett fogadni? Mert megkértek rá, mondja Márió, éppen Lencsésék. Aki bajban van, annak segítünk, válogatás nélkül. De velük egy tálból nem cseresznyézünk. Hát nem is hiányzik nekünk senki, Villő a poharakat a fény felé tartja, ajándéknak pedig megadta az Isten, hogy itt a könyved, éppen szülinapra!)

 

Márió

…vasabroncs nyomja a homlokomat. Valami nyilallás jobboldalt a hasfalon. Csak nem megint a vese? Általános pocsék közérzet. Mintha valami nagy bánat ért volna. S megint az a golyó-álom… mára virradóra… Becsúszik a sebbe, egyre mélyebbre csúszik… a legnemesebb szerveket roncsolja… és nem tudom kiszedni… sőt… tovább ártok… azzal, hogy piszkálom…

 

Villő

…mintha nem fogná fel, teljes elméjével. Hogy a könyvét végre kézben tartja. Ötven szerzői példány, szállítás taxival, ezerötszáz forint! Nézi, nézi, simogatja a könyv fedelét, „ami kikívánkozott, ez volt az utolsó…”, de jóformán ki se nyitja. Lencsésék köszöntését is szinte elhárította. „A kor nem érdem. Már csak a halált kell megszülni, de úgy, hogy se koraszülés, se túlhordás ne legyen,” – ezt fejtegette nekik, elég hosszan. És sajnos, nem vagyok képes meggyőzően vigasztalni, én sem, ezt érzem én is, ezt a… ezt a… mindenórásságot, ha csak kiteszi a lábát, rettegek! Csönget a rendőr, „nagyságos asszonyom, egy automobil…”

(Szeretem a nyomdaszagot, mondja Villő, az új könyvek illatát. Oldalanként olvasgatom! Ez nem regény, hogy csak úgy végigszaladjak rajta, ezt meg kell emészteni!)

 

Márió

…milyen idegen. Ez a fényes, csúszós borítás… Az össze-vissza dobált betűk! Úgy kell a címet, ezt a puritán címet kisilabizálni… És a papír is silány. Hát kész. No bumm. És akkor mi van…? Egy raktárban megpenészedik. Vagy majd leárazzák. Azt se tudják, hogy megjelent. Semmi sajtó… No bumm. Pedig örülnöm kéne… azért… mégiscsak… Miért, hogy ahány példány, annyi koporsó? Ha megcsörrenne a telefon… egy hang… az a régi hang… „Márió, hát ez nagyszerű…Márió, édesem, hát megcsináltad!” …Ha elolvasná. Ha fölfogná, miről beszéltem. Hiszen még csak cirka hetvenöt. Istenem, ha eljutna hozzá… Félek. Ez a kedvetlenség… ez az állati szomorúság… már napok óta… nem süllyedhetek vissza… hiszen én már túl vagyok…

 

Villő

…aggaszt, hogy megint messzire néz. Átnéz. Mintha mögöttem állna, akire figyel. A mozdulatai szögletesek. Percekig tart, amíg az étel a szájához elér. Félúton megáll a kanál a levegőben. Rettegek. Hogy megint elkapja az a depresszív hangulat. Most, amikor semmi oka sincs a boldogtalanságra. Sőt! …Logikátlan.

 

(Máriát január huszonharmadikán temetik. A hamvait a szivárványos vízsugár szétszórja a hótól megtisztított, közös, beszentelt temetői földön. A gyérszámú „közönség” részvétet nyilvánít és elszivárog. Márk átöleli Zsuzsát, ha megismerhetted volna… ezt a rendkívüli embert… Angelika zokog. De hogy ilyen hirtelen! És én… egyszer annyira megbántottam… hogy szűk családi körben akarok… nyaralni, ünnepelni… Tímea a hasát tapogatja, ugyan, anyu, erre csak te emlékszel, a Má-mami rég elfeledte! Ide kár ez a drága koszorú, súgja Olimpia Lórántnak, tüstént ellopják, és eladják újra! Brrr, ez a szétszóratás… ez a különcködés annyira szegény Máriára vall! Mindenesetre azt nem hittem volna, sóhajtja Lóránt, hogy túlélem őt, az én rozoga csontozatommal! Dalma is kiprésel egy-két könnyet, a nagyi rendes csaj volt, bár Zelmával néha kivételezett. Zelma nem sír: ő nincs itt… „A földre szegezitek tekinteteket félelmetekben, de hát mit keresitek az élőt a holtak közt?” …A lelkemre kötötte az utolsó látogatáskor, hogy majd ezt mondjam nektek… ha nagyon el lesztek szontyolodva… Menjünk már! Lefagy a lábam! Egyébként éppen az én névnapomon temetjük… Olimpia bosszús. Mit papolsz itt össze-vissza? Mit zagyvál ez a gyerek?! Zelma, Zelma, hát képtelen vagy tíz perc fegyelmezett gyászra?)

 

(Február tizenharmadikán Márió hivatalos értesítést kap az Elnöki Hivataltól. Tárgy: „kitűnt”. Március tizenötödike alkalmából a Magyar Köztársaság Tiszti Keresztjével tüntetik ki. Tiszti? biggyeszt Villő, bár Lencsés Kati már pedzette… vannak még, akik odafigyelnek, de nyolcvanra, tiszti? Mi vagy te, kiszuperált katona? Van bennünk büszkeség, ez nekünk kicsi, Márió, ne fogadd el…! Márió forgatja a vajszínű, recés papírost. Legyint: olyan mindegy!)

 

Márió

…nem adunk egy kormánykitüntetésnek akkora rangot, hogy visszautasítjuk… mintha valójában számítana… Hatvanévesen még ágáltam… nem kellett a „munka-arany” …azoktól. Derogált. De ki tudja, nem fogadtam volna-e el a Zászlórendet?! A hübrisz nem büszkeség. Hanem felfuvalkodottság. Gőg. Ma már olyan mindegy… mintha egy kút mélyén ázna szét úgyis… amit írtam… olyan mindegy.

 

Villő

…ez a teljeskörű apátia! Semmi sem rázza fel. Sem az öröm, sem a csalódás. Megalázó… ezért az alacsony kitüntetésért kicsoszogni a pulpitushoz. És lekezelni.

 

(Március harmincegyedikén, húsvéthétfőn Villő energikusan kirángatja Máriót az ágyból. Három napja vagy pizsamában, mondja, nem lesz ennek jó vége, teletömöd a gyomrod, aztán visszafekszel, le kell a kalóriát mozogni, végy példát, én, ezzel a térdemmel! Fáradt vagyok, mondja Márió, elfáradtam… Hát akkor mit szóljak én? Villő pofozza a párnákat, négyszer álltam sorba, négy helyen… ahol olcsóbb a tejföl, ott drágább a kenyér, ahol kapni sárgarépát, ott ronda a cékla… hogy a főzőcskét ne is említsem! Talpra! Én még a sírból is kikaparlak, a tíz körmömmel!)

 

Villő

…mert hogy szétszórják a hamvait, olyan nincs! Hogy egybekeverjék.

(Igyál egy kis tojáslikőrt! Valamikor az Unicumot is el-elszopogattad… Valamit ki kell találni! Nem ez a teljes tétlenség! Villő a paplant megfordítja. Ha nem írsz, és a tanácsadó tevékenységet is megszünteted, el fogsz tompulni… engem például a keresztrejtvény szellemileg tökéletesen karbantart! …Mondj már valamit…)

 

Márió

…nincs kedvem… beszélgetni… nem szeretem a szavakat… már…

(Még a gratuláló levelekre se válaszoltál, és a táviratok garmadával, harsogja Villő, tolja Máriót a fürdőszobába, azért most kiderült, mennyi híved van! És belátom, helyes volt elfogadni, voltak alattunk még sokkal kisebbek is, a kiskereszt és az érdemrendek, három fokozatban, a miénk mégiscsak érdemrend…! Ebéd után még pihenek, mondja Márió, aztán holnap uzsgyi, mint a nyúl…)

 

Villő

…el fogja csapni. Az a kocsi.

 

Márió

…mintha nem is volna húsvét. Nagypéntek, nagyszombat, húsvétvasárnap, húsvéthétfő. Minden egybefolyik.

(Márió derékig megmosdik, prüszköl, harákol, visszaveszi a pizsamakabátot. A csirkepaprikásnak jó étvággyal nekilát. Hm, isteni! Ilyen jelzőt ételre nem használunk, mondja Villő, ugyebár, professzor úr? Ne mulaszd el lesarabolni a képedről a borostát!)

 

Villő

…impozáns látvány volt. Fehér garbó, fekete öltöny. A kupolacsarnokban. Egyenes derékkal vonult ki. Amikor végre rá került a sor. Volt, akit úgy kellett kitámogatni.

(Hiszen tizenötödikén is te voltál a legsnájdigabb! Villő letörli Márió álláról a szaftot.)

 

Márió

…az a futószalag… az a tömeg… A kitüntetettek tömkelege… az a protokolláris, személytelen szöveg… az a sok reménytelen arc, ahogy reménykedik… Legalább adtak volna hozzá egy kis pénzt. Szegény Villőmnek.

(Nem bánom, mondja Márió, estefelé talán lesétálunk… egészen a parkig…de most még…egy-két órát… vízszintesben… olvasgatnék…)

 

Villő

…csak a Magyar Nemzetet ne borítsa a fejére. Miközben szuszog. Rezső szétroncsolt arcán a Népszabadság. A vezércikk.

(Márió visszabújik a még vetetlen ágyba. A saját könyvét viszi magával, találomra kinyitja, belepillant, majd széthajtva a hasára fekteti.)

 

Márió

…nem vagyok kíváncsi. Nem érdekel. Álmos vagyok. Beivódott a szervezetembe… az altató… mindegy… hogy éjszaka… vagy nappal… már.

(Márió elszunnyad. Alvás közben horkant egyet-kettőt, keze, lába meg-megrándul. Megint becsúszik az álom. Vagy Márió csúszik bele, egyenest az álom közepébe.)

 

Márió

…már a könyököm is véres. Mégse tudom elcsípni. Azt az átkozott golyót. Mindjárt átböki a húst. A túlsó oldalon. A rossz oldalon. És akkor meghal. Ez itten.

(Valaki váratlanul leveszi a kendőt a „beteg” arcáról. Vagy valami fuvallat lefújja. Márió előrehajol. Felismeri a saját arcát az alvó arcban.)

 

Márió

…dehát ez én. Magam vájkálok magamban. Az Én vájkál az énben… és fáj. Nem altattak el elég mélyen… Hol az aneszteziológus? …Miért hagynak egyedül? Hol az a golyó?

(Márió eldobja a kampós fogót. A fodros hasfalat két kézzel a seb mentén könnyedén összenyomja. A golyó közvetlenül a bőr alól, simán kicsusszan.)

 

Márió

…üveggolyó… ez az én gyerekkori csíkos üveggolyóm… Mindig is itt volt… a felszínen… ezt kerestem… nem a puskagolyót… nincs is puskagolyó… az életveszély megszűnt… az életveszély megszűnt…

(A „beteg” Márió felül az asztalon, két oldalt lelóg a lába. Vékony forradás látszik a hasán. A „gyógyító” Márió odagurítja neki az üveggolyót, a vé-alakot formáló combok közé. A másik visszagurítja. Az a fontos, mondja „Márió” Máriónak, hogy ne a kőre essen… egyedül arra kell vigyázni.)

 

Márió

…jaj de jó… ez a boldogság… ez az… együtt-létezés.

(Villő gyengéden megrázza Márió vállát: Ne haragudj, de olyan hangokat adtál… megijedtem. Hogy rémálom és nem tudsz kikecmeregni. Márió Villőre néz. Te vagy az? kérdi kábultan. Nem is a vasorrú bába! Villő nevet. Márió átöleli. Járjunk egyet, aranyszív! Akár a világ végéig is elsétálok… ha akarod, még meg is locsollak!)

 

Villő

…nem jó jel. Ez a hirtelen, átmenet nélküli, logikátlan eufória.

 

Márió

…egész életemben magamat gyógyítottam. Miközben másokat.

 

(Május tizedikén szakad az eső. Ma van a Mennybemenetel napja, mondja Villő, de nekem nincs kedvem ilyen időben még az utcára se kimenni! Semmi se sürgős, mondja Márió, és nem baj, ha zuhog is… Mert te el vagy merülve, mondja Villő, egy új, nagyszabású mű érlelődik, remélem! De nekem a napocska az éltető elemem!)

 

Márió

…megjelent a tanítványoknak. Mielőtt felemelkedett az Atyához. Közéjük jött és azt mondta: „Békesség veletek. Én vagyok, ne féljetek.” Aztán azt is mondta: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.” Fölvitte a meg mentett mikrokozmoszt a makrokozmoszba. Megmutatta az Atyának a megváltott embert. De nem vált el tőlünk a teljes valója. Ez a legszentségesebb titok. Hogy ugyanakkor idekötötte magát. Az új és új megnyilatkozásig. „Veletek vagyok a világ végezetéig.” Nincs mitől félnünk. Megóvtak. Nem fenyeget a feloszlás-elfoszlás a kozmoszban, de az arimáni halhatatlanság sem láncolhat örökre ide, a fizikai világba. Mindegy, hogy kisüt-e a nap. Villő, aranyszív. Csak a belső Nap. Ha Ő fénylik, fénylik minden.

 

Villő

…azelőtt néha vitatkozott. Most már csak bólogat. Lehet, hogy már engem se hall. Második gyerekkor. Végleg beköszöntött. Ahogy ül-üldögél. Se nem ír, se nem olvas, se nem kommunikál. Mit nem adnék érte, ha beleláthatnék. A lelkébe.

 

(Pünkösdre megjön végre az áhított tavasz. Már-már nyári meleg, tizenöt fokot ugrik a hőmérséklet. Villő kitárja az összes ablakot, dalol, egy kissé fals szoprán-hangon: „Piros Pünkösd na-apján mindenek újulnak… az erdők, a mezők virágba borulnak…” Ezzel nyúztak a karéneken, mondja, hogy utáltam, ma meg ezt dalolnám napestig! Micsoda ajándék, ez az isteni idő!)

 

Márió

…a kórus… a repedt cseréphangom… az a mutáló kamaszhang… „A Pünkösdnek jeles napján… Szentlélek Isten küldeték… megerősíti szívöket… az apostoloknak… Tüzes nyelveknek szólása… úgy mint szeleknek zúgása… leszálla az ő fejökre… nagy hirtelenséggel…”

(No ezt is megértem, mondja Villő, kirázza a porrongyot az ablakon, hogy te is dudorászol…!)

 

Márió

…valami váza. Peregnek a bíborpiros szirmok a csipketerítőre. Pünkösdirózsa. Ahogy egy-egy szirom lehullik, szinte hallani. „Rögtön elhervad, a száráról levágva”, mondja Mária, „ez csak a tövén szép, még bimbóban.”

(Ma borsodó lesz piskótával! Villő Márió elé áll, megemeli a férfi fejét, szótagolva, hangosan a képébe mondja: bor-so-dó…)

 

Márió

…úgy beszél hozzám, mint egy hároméveshez… Aki nagyot hall, az egyúttal nem hülye is… Például a telefont tisztán hallom, ha a fülemre szorítom a kagylót. Ó, ha egy telefonhívás… akár a világ másik feléről. Mária. Csak a hangja. „Ezt bizony eltoltuk, kispajtás. Most.” Csak ennyi… A bevallás… Mielőtt…

(Már csorog a nyálam, mondja Márió, hiába, te gondolatolvasó, hogy mit kívánok mindig kitalálod!)

 

Villő

…ez az egyetlen, ami még érdekli. A gyomra. Édes-szegény gyerekem.

 

Márió

…a megvilágosodás. Leszállt a mindent betöltő szeretet szubsztanciája… mintha hályog hullott volna le… az apostolok szeméről… ébredés félálomból… Krisztus szétáradt… a Föld szférájában… a Földön ütötte fel mennyországát… A végérvényes egyesülés… Teljes világos tudattal… nem kiömleni a mindenségbe… hanem megtartottan átköltözni… a Halhatatlan Individuum, majdan…

(Ne porolj már, Villőkém, mondja Márió, Pünkösd szent ünnepén, ne szórd a szemetet az emberek fejére! Ahol macska van, ott naponta kell takarítani, mondja Villő, de egy kurta félórácska, kézmosás, és jöhetsz a vályúhoz!)

 

Villő

…a nagymama szokta. „Ebéd, vályúhoz!”

 

Márió

…per spiritum sanctum reviviscimus… a Szent Szellem által támadunk fel… Fáradt vagyok. Mintha valami nagyon nehezet emeltem volna. Mintha izmom-inam szakadt volna… Megéheztem. Lencseleves. Füstölt tarja. Krumplipüré… borsodó!!!

(Márió kétszer kér a levesből. A piskótát borsodóval dúsan megöntözi. Böffent egyet. Feláll, félig játékosan, félig teátrálisan megcsókolja Villő kezét. Köszönöm, mondja, ami fölséges, az fölséges. Mindent köszönök. Ez a borsodó… hét nyelven beszélt.)

 

Villő

…hálás közönség. Legalább hálás. Mindenért.

(Márió visszavonul: Ne hagyj két óránál többet ejtőzni, vannak még mára terveim! Engem is vonz az anyatermészet, mondja Villő, csak valami mindig közbeszól, ember tervez, Isten végez.)

 

Márió

…le se vetem. A nadrágot. Csak így. Ledőlni… Idejében el kell indulni… hogy még világosban hazaérjünk… „Ti vagytok a világ világossága…”, ezt mondta a tanítványoknak. De azt is mondta: „Én vagyok a világ világossága.” A kettő egy.

nincs hideg

nincs sötétség

a tűz bévül van a házban

és kiragyog az ablakon

(Márió lemerül. Három óra tájt álom-tudatra támad. Nyögdécsel, sziszeg, sóhajtozik, mintha titokban élvezkedne.)

 

Márió

…mélyzöld hegyoldal… buja, nedves növényzet… alacsony fák vagy inkább bokrok… hatalmas levelek… vastag erezettel… Egy barlang… nagyon-nagyon kicsi, takart bejárat… nekem azon most át kell bújnom… de nem férek keresztül… hasmánt sem tudom bepréselni a testem… Egy fiatal fiú… egyszeriben… itt mellettem… puffos ujjú ing, aranycsíkos mellény… apródfrizura… De hiszen ez a fiú ő. Aki Mária! Rajtam meg női abroncsszoknya… akadály… le kell vetkőzni… Ő, aki Mária, mintha vedlene… a ruhából egyszerűen kilép… nem látom már a testét… mégis jelen van… Édes, édes boldogság… olvatag… Ő, aki Mária, vonz maga után, a barlang benyeli, muszáj követnem, változik a kiterjedésem, képlékeny… és mégis, ez fáj… a barlanglyuk a nyakam köré szorul… hurok… megfulladok… Álmodom… azt álmodom, hogy meghalok…Vagy ez az?! Át kell férnem… Még egy utolsó… erőfeszítés

bejutottam

kijutottam

valami pallos villan

valami láng

Sikerült.

(Villő a karórájára pillant. Három óra tíz perc van.)

 

Villő

…kapott még tíz percet. Ráadásnak. Most felrázzuk, gyengéden. Odakünn kezd az ég borulni.

(Óvatosan lenyomja a kilincset, az ágy mellé lép. Márió, itt az idő, mondja halkan. Ááááá… habos nyál csillan Márió szája csücskében, a tekintete tétován-révetegen végigpásztázza a szobát, aztán rögzül az ablakkereten. Villő felsikolt. Rátérdel a testre, pumpálja a mellkast két tenyérrel. Szakszerűen levegőt fúj a szájba, orrba. Csak néhány perc után hagyja abba. Odébbtolja a törzset, leül az ágy szélére, kezét az élettelen kézbe csúsztatja.)

 

Villő

…vége. A karjaim közt halt meg. Megadták a Hatalmak. Belealudt. Nem szenvedett. Szerette őt az Isten. „Halál, hol a te fullánkod?” Itt van, Halál. Bennem. Aki itt maradtam. Engem járt át, engem szegezett fel. Nekem e perctől fogva nincs félnivalóm többé ezen a földön.

(Villő imát mond.)

 

Villő

…az Atya, a Fiú, a Szentlélek nevében

Ámen.

 

(A temetésen, június másodikán, a szertartás latinul folyik. Lencsésék intézték így. Néhány rövid, hivatalos beszéd. Villő a szónokokat nem ismeri. A kandeláberek spiritusz-szaga émelyítő; Villő az esküvői kalapját viseli, sűrű fátyollal, feketére festve. Sötét zsákruháján feszül a boleró. Az urnát kettős sírhelybe helyezik. A barátok nevében itt Lencsés Virgil a búcsúztató. János Jelenések könyvéből idéz, túlságosan halk a hangja, csak azok hallják, akik egészen közel állnak. „Ne félj! Én vagyok az Első és Utolsó, s az Élő… nálam van a halál és az alvilág kulcsa…” Lencsés Kati a könyökénél fogva támogatja Villőt, amíg az utolsó részvétnyilvánító is el nem tűnik. Nem hittem, mondja Villő, hogy ennyien eljönnek… hogy számontartják ennyien… Hiszen partecédulát se bocsátottunk ki, és azok az eldugott nekrológok… Hajó ember hal meg, mondja Lencsés Virgil, a hír szájról-szájra jár. Villő kifújja az orrát. Örülne, ha látná, és hiszem, hogy látja. Az én karjaimban, velem halt meg! És úgyis odafekszem mellé, nemsokára. Csak még a cicák…! Induljunk a kocsihoz, Villőke, mondja Lencsés Kati, vihar készül! Gyalog megyek a főkapuig, kíséret nélkül, mondja Villő, erre vágyom, ott várjatok! Csak semmi hősködés, mondja Lencsés Virgil, csak nagyon lassan, nagyon óvatosan! Kell a mozgás, mondja Villő; egyedül marad egy csenevész fűzfa árnyékában, az út peremén. Álldogál. A motor felbőg, a sarokról Lencsésék autója nekilendül. Villő hirtelen lelép az útszegélyről. A kocsi kis híján elsodorja. Lencsés Virgil a kormányt az utolsó pillanatban kapja jobbra.)

 

Villő

…ez még nem az a kocsi.

(A szél dolgozni kezd. A sírok között spirál alakú portölcsérek szaladnak. Por a port keresi. Csak játszódás; a szél tudja ezt.)

Ami eldőlt, eldőlt

valami végetért

valami elkezdődött