Weöres Sándor: A teremtés dicsérete

A Rimbaud-szerű korán-fejlődött költőt még barátai, közeli ismerősei is világtól elbúvó, mozgalmaitól finnyásan vagy tehetetlenül elhúzódó egyéniségnek tartják, s titokban talán gyáva kis biedermeier embernek is hajlandók őt minősíteni. Mi tagadás, volt idő, amikor már-már magam is bosszankodtam verseinek a világ állapotával vajmi kevés összeköttetést tartó, reflextelen, szervetlennek érzett mivoltán. Abbéli meggyőződésemet azonban, hogy rendkívüli magyar költőtehetség él közöttünk – hála a Weöres-prozódia és -nyelvezet Arany Jánoshoz fogható tökéletességének –, ez a fanyalgás benne való hitemet meg nem rendítette. S ez a kötete, A teremtés dicsérete, végleg megfogalmaztatta velem azt a megállapítást, mely sejtelemszerűen régóta lappang: Weöres Sándor a látszat ellenére ebben a világban, ebben az Európában és ebben a Magyarországban él! Nemcsak hogy itt él, de tudomásul is vesz minden örök érvényű dolgot, ami a mában zajlik, s Erazmus-egyéniségének éppen ez a titka, hogy módszeresen, valami csudálatos jelenségszűrő segítségével kizárólag az örök dolgokat veszi tudomásul. A többi, mint elhanyagolható, nem oda való mennyiség, szűrőjén kívül marad. Hogy is vehetné észre a felületes szemlélő ezt az irigylésre méltó költői állapotot? Csak az foghatja fel, csak az méltányolhatja, aki maga is elvszerűen valami hasonló megoldásért küzd, s hasonló megoldás birtokosát irigyli.

Az ő műszeregyénisége mindent mér ezen a világon, s költőink átlagához úgy viszonylik, mint az öröknaptár az egy esztendőre szóló kalendáriumokhoz vagy mint a csillagászati óra a hétköznapihoz. Hidegen éber tudat tölti ki testét, mely olykor lüktetően a mindenségbe dagad. Ami Európában történik manapság, alig érdemel meg két-három versnél többet: nyilvánvaló, hogy e kicsi csillagnak csak egy rothadó szegelete fortyog. Ellenben a titokzatosan lüktető Ázsiában, közös őshazánkban ősrégi csudákat, a tudás, az emberész meg-megsejthető, régi rejtelmeit őrzik a tengerbe süllyedt városok, s a szigetlakók még tudnak az istenségek nyelvén, állati pőre testük még istenközelben érzi magát. Weöres Sándor nagy pályákat beutazó lelke test szerint is ebbe a birodalomba tart, a Conte Rosso fedélzetén:

 

Színes kristályok álmát álmodó,
játékos forró szemfedő alatt,
nehéz mélységben ismeretlenül
alusznak az elsüllyedt városok,
csak ős nevük zúg, mint kagylóüreg,
miből kihullt az élő és a gyöngy. –

 

Mintha Childe Harold bolyongásainak kísérőszövegét hallanók!

 

Meghalt a szobrász, szobra elveszett,
akár a vályogtégla, utcakő –
Meghalt a költő, verse elveszett,
akár a tréfa-szó, káromkodás –

 

Az elmúlásnak ilyen mélységei felett lebeg éber fájdalma (ébersége minden fájdalmánál erősebb), ilyesmik felett suhan hajójával a „más kor embere, kiben új módon él a régi rossz”.

Azzal is megvádolgatták, hogy nem egy költő hatása érezhető művén, hogy innen-onnan emelne át magához idegen hanghordozást, idegen lélekütemet. Fogjuk fel inkább úgy, hogy ez nem volt más, mint a tapogatózó lélek biztonságvágya és erőpróbája, amelynek segítségével magát saját magának megmutatná. Azonban már jóval túlemelkedett ezen az állapoton, nem is maradt meg ebből egyéb, mint verseinek formai sokfélesége, mely nagyban hozzájárul egyénisége tudatos álcázásához, énködösítéséhez. Így éri el, hogy sámáni személytelenséggel beszél a világnak istenek nyelvén, méghozzá olyan magyarsággal, amilyennel csak legnagyobb költőink beszéltek. A szépség mágikus megmutatója ő, s a megtalált szépséggel eggyé válva, kéjesen merül bele a végtelenbe:

 

Lyukas szépség ura, tökéletesség,
csak egy cseppecskét adj ambróziádból
s én elfelejtem még azt is, hogy élek
s hogy azonos vagyok sajátmagammal.

 

Ki merem mondani róla, hogy teljesítette a legnagyobb költői bravúrok egyikét: művét már zsenge ifjúságában klasszicizálva, embersége szerint majdnem eltűnt a világból (egy-két irodalmáron kívül akad-é valaki, aki látta volna Pesten?) – ahogy ez csak nagy költőknek és zeneszerzőknek sikerülhetett, már életében művében él, az örök életű Weöres-versekkel.

 

1938

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]