Atyámfiai…

Atyámfiai, tudjátok, ki voltam.
Halljátok hát végső kérésemet:
közös koporsóba temessetek,
hogy úgy aludhassunk a kriptaboltban,
akárcsak az élő szerelmesek,
kikre hűs árnyat vet a szénaboglya
s elszenderednek összegabalyodva,
miután édes bűnük megesett.
Igy aludjunk a kőpadló alatt,
míg felettünk harangok konganak
s szelíd szájakból búg ünnepi zsoltár;
éjjel szivünkből kék virág fakad
s a falban fénylik a két kődarab,
hirdetve, hogy ki voltam és ki voltál.
*
E versekkel búcsuztam tőle én el,
szegény Agnéta, mondják, zokogott.
De már másnap együtt volt kedvesével
és harmadnap hivatták a papot.
Hűlt testemet barátaim temették,
hogy öngyilkost szokás, éj közepén,
s az árokba, hogy tisztesség ne essék,
a temető leghitványabb helyén.
Fejfámra rótták: lesz feltámadás!
– Most már tudom, hogy ez csak lebegés –
Balra alszik egy jó székely vitéz,
jobbra alszik egy oláh furulyás.
Lelkem lebeg, csatangol nyughatatlan,
vizek felett, tornyokban, vadcsapáson;
kutatom, kiért élni megszakadtam
s nem nyugszom, míg nem lesz találkozásom.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]