Álmatlanság

Csendes a nagy ház, rég alszik anyám
s már régen alszanak testvéreim.
Csak én járok még ébren koponyám
hátrafutó, végesincs térein.
Mint ingó-bingó töklámpás világit
elém a bóbiskoló féltudat
és itt is, ott is úttalan utak
nyiladoznak talán egy más világig.
Fülem búg, mint üveghangú sziréna,
testem termébe zárva dallama,
konokul int: csak én vagyok, csak én a
zenésze s egyben a publikuma.
Én, én vagyok, ki eddig sose voltam,
új valaki test és lélek szerint,
én, ki eddig éntelenül loholtam
s éntelenül loholok majd megint –
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]