Hajnali Konfirmáció

Nagy hegygerincek erdeje felébred,
kék égbolt előtt csak állanak
a karcsú fák s nem is tudják, de szépek,
amint a mélyből rájuk tűz a Nap.
Szegény agyam, ma üresen maradt,
megcsaltam őt e görbe éjszakával –
most hullanak rá gyöngyház sugarak
s a szoba kongó, búgó zokogást hall,
melyet visszhangzik a plafon s a padló:
elözvegyült ágyam sír testemér’,
mint elpusztult csiga után a kagyló,
amely belé már vissza sose tér.
És én is úgy kivánkozom utána,
mint ház után a házatlan csiga –
az utcát szörnyü patkók zaja rázza,
jön egy tucat kubikostaliga,
aztán jönnek a nagy tejeskocsik,
a köveken éktelenül zenélnek;
felébred, aki mélyen álmodik,
mintha fülébe ólmot öntenének.
De csend, mély csend van a Városmajorban,
csak az új templom szolgája seper
s virgonc rigók csivognak a bokorban,
melyben pityókos csavargó hever.
S jön egy édes széncinke, ugri-bugri,
s fentről fülembe cincog: Itt a reggel!
cinkékkel kellett volna elaludni,
nem baglyokkal és nem bőregerekkel.
Ó, milyen édes kicsifiu voltam!
Boglyas, szöszke fejemre szállt a cinke;
az a szegény, édes kisfiu hol van?
hol van rövidnadrágja, kicsi inge?
Én csak finom kaleidoszkóp vagyok,
fénnyel kristályosítom szörnyű s szép
emlékeim csillámló szemetét,
amit az a kisgyermek rámhagyott.
És éjjelenként őrült bálokon
csalódott nőkkel forgok körbe-körbe,
aztán megyek s könnyezve bámulom
sovány fejem egy toalett-tükörben.
Mert kell a megtört másnapos szerénység,
kell a megbánás kristályos patakja,
kell a megtisztító, savanyu mélység,
ahol könnyezhetem magamra hagyva.
Nyakatekert, vad önsanyargatás,
hedonizmus, aszkézissel vegyes,
többszöri meghalás, feltámadás:
imé, az életemnek rendje ez.

1935

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]