Ó, osztováta, osztováta…

Pámer Lászlónak

 
Az ég szelíd esője indul,
A cseppek selymes cérnaszálak,
Amint a lámpafénynél szállnak:
Így bűvösen rá-rászövődnek
Sok hervadt, téli hársfaágra
S a lelkem sző, mint osztováta;
Már nemsokára kész az ábra:
Köd nyak körül valencé csipke,
Ilyet csak régiek viseltek,
Most már bolyongó, foszfor lelkek.
Rajtuk csüng még a foszló csipke,
Ráhull kiszáradt melleikre
És soknak sárga csont-nyakára…
– Ó, osztováta, osztováta!
– – – – – – – – – – – – – – – – –
Most hirtelen nagy, furcsa szél jő,
A hímzőráma-fák vadulnak
És a valencék mind lehullnak.
Arcomba vág a kriptaszellő
S nagyot köszöntök én a multnak…
Ó, osztováta – osztováta…
*
 

Kedves testvérem, így van ez nálam mindig. Ahányszor osztovátám szőni kezd, mindig a múltba sződögél vissza. Leülnek melléje régi, elfelejtett lányok és szőni kezdenek… És ahogy közeledünk a vég felé, úgy több és több lesz a régi, elfelejtett szövő leány, s a végén már nem lesz helyük az osztováta mellett.

És akkor, valamilyen éjszakán az osztováta

összeporlik. A lányok nagyot sikoltanak és

szétszaladnak. Visszafutnak kriptaboltaikba…

1931-ben, mártzius másodikán

Jékely Zoltán

(Enyedi Lóránt)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]