Kimondhatatlan

I Az éjben már édes-keserű hold-szag, s a tücsökhang egy oktávval leszállt; a nyáron annyi sírást tékozoltak! A Nagy Panaszt kimondták legalább? A gyászos ősz suhogó fátyla megjött: tücsök-búval bélelve bánatom, csak sóhajtozom itt értük, helyettük – mert képtelenség AZT kimondanom. 1933   II Valami emlék jön, de honnan? Tódul, eláraszt, lerohan. Ámulva várom, szívdobogva, s belemerülnék boldogan. E földi lét nem földi titka mindjárt tudni fogom, mi volt, és jelenemből kiszakítva, szürcsölhetem, akár a bort! – De illan, mielőtt elérne. Pedig nem álom volt. Dehát mi? S tegnap? Ezer éve?… Talán nem is én éltem át. 1981. október