Ház-siralom
| Csupa-könny két szemem rom-utcasorra bámul, |
| közbül a kapualj fogatlan szájüreg… |
| Zöld gumikesztyü-kéz mázolta rám kajánul |
| pogány itéletét: Lebontandó, öreg. |
|
| Holnap lesz az a nap. Megfellebbezhetetlen. |
| Lakóim merre, hol? Nem szánják sorsomat? |
| Pedig háborúkat, földrengést kihevertem, |
| s mentettem, bujtattam mindig mindnyájukat! |
|
| Még élhetnék soká – akár százötven évig, |
| s visszajöhetne mind, ki egyszer itt lakott! |
| De nem hallják jajom, életük vígan élik. |
| Magamat sírató siralom-ház vagyok… |
|
| Csak egyszer nyomja le a kisfiú kilincsem, |
| kinek most érte fel először a keze! |
| Álljon egy lány elém, hogy végső búcsut intsen, |
| s arcát szorítsa az ablakra könnyesen! |
|
| Egy ember jönne el, vagy surranó kisértet, |
| simogatná a szentkép foltját a falon, |
| vagy nászágya helyén hajtana sírva térdet: |
| tudnám, hogy életem mégsem volt hasztalan – |
|
| De senki! Senki!… Az a bujdosó galambpár, |
| mely a padlás zugán minap fészket rakott, |
| minden lakóm; felük fölött dróton hagyott |
| pókhálós lámpa mint halálharang kalimpál… |
|
| Holnap!… Udvaromon gépszörnyek hada hancúz. |
| Utolsó szó jogán kinek beszéltem ezt? |
| A földbe süllyedek, mint ócska sírkereszt, |
| s helyemből égre nő a vasbeton galambdúc. |
|
|
|