Gyászvers egy messzi légikatasztrófa hírére

…Mért nem lehet, hogy azok, akiknek a gépük
tízezer méternél magasabb magasból
zuhanni kezd:
kijátszva a Föld vicinális vonzerejét
egyszersmind fölfelé zuhanjanak,
föl-föl, el-ki a végtelen űrbe!
És a további sorsukat immár
ki nem fürkészett más naprendszerek
fény- vagy tűzözönében folytathassák,
holmi személyiség-átmenekítő létformában
legalább – ha nem is üdvözülten,
valami Minden Mennyeken Túli Mennyben,
vagy akár Poklokon Túli Pokolban,
földi kis érdemeiknek vagy bűneiknek
még ott is isteni űlésrendje szerint…
De jaj, az iszonyatos cafatok,
nap mint nap, dzsungelben, sivatagban
s kültelki szeméttelepek közelében,
a szanaszét hullt testrészek
azonosíthatatlan tömkelege, prédájául
a klór-maszkos, csipeszes halottkémlők
s az életbiztositók
sanda tekintetének…!
Itt már semmi emberi nincsen!
Isteni is csak annyi lehet tán,
hogy zendül a zsoltár
egy távoli szívben:
„Legyetek porrá, kik porból lettetek!”

Visegrád, 1973 júliusában

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]