Önarckép babérkoszorúval

Ó, jaj, e-földi megdicsőülés!
Lihegve, félaléltan
„az érdem oszlopára” kötve!
Csokonai Vitéz, elbírtad volna-é
harminckétévesen,
mit zord korodtól hasztalan reméltél
s ami alatt én, kétszer annyi éves,
halottsápadt-cingáran roskadok,
mióta soha nem remélten s érdemetlen
szállt homlokomra koszorú
s árnyalja zöldelőn a duzzadó erek
vad lüktetését halántékomon –?
S mi ez a szörnyű zizegés,
apró neszek játéka még az éj
közepén túl is, – mert hallom a csendben:
koszorumat talán a posztumuszság
nyirkos, hűvös fuvalma zörgeti?

1973. április

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]