Álombeli észlelet a boldogság legfelső fokáról

Riasztó minden készületlen ért találkozás,
ha mégúgy vártam is régelszökött szerelmem
felbukkanását isten tudja honnan –
De hogy-hogy itt, e félelmes vadonban
talált rám ő, kiről le sose mondtam,
csak emlékét kerültem, hogy ne fájjon –?
…kerek fején a hosszú, kék-fekete haj
parasztleányosan varkocsba font,
a választék, akár az Igaz Út,
fénylik a közepében.
Gyermek-mosoly a barna-piros arcon,
s ujján a gyűrü még tőlem való!
Hát nyomtalan viharzott el fölötte
az évtized, mely engem összetört,
s tett aggastyánná – ily fiatalon!
Mi konzerválta így idomait?
Talán a bűn, mely lételeme volt?
a megtértek csirátlan tisztulása?
Mert úgy áll most előttem, mint aki visszajött:
virágszedés volt a tisztás gyepén,
szomszéd kertben friss-gyümölcs-lopás
– és tudja, zokszó nélkül megbocsátok,
s zavart mosollyal kínálja jutalmul
titokzatos, bolond tündér-magát.
Valóban ő az, vagy csak álmodom?
nem hihető a táj se, melyben megjelent:
Vad hegyi táj, keresztbe-dőlt
vihar-szaggatta nagy fenyők:
még zöldelő ölelkezés,
vagy már gyökértelen halottaké,
amint egymásba hatolva hevernek,
s át-áthidalva tört sziklák közét –
Egy őrült órjás tombolt itt bizonnyal,
vak bosszujában természet-gyalázó,
paradicsomból száműzött gigász.
Írott s íratlan törvények szerint,
megérdemelne minden büntetést!
– Csodálkozol? – s kézen fogott.
– Jer, mondta, jer! – majd a mesék
nyelvéhez igazodva és e tájhoz,
pásztorleány-ejtéssel: – Jösszte, jösszte!
s a letiport páfrányokon át mind beljebb ráncigált,
mint ördög a diákot.
Jaj, undok dürrögés! Gyalázatot
hányszor hozó, otromba elvakultság!
A véreres szem üdv-káprázata,
amely mögött a Kárhozat lapul!
Áldozati bika botorkál úgy a vér-
mocskolta kőoltár felé, ahogy
én mentem ott lihegve a nyomában –
Ahol a legvadabb e dúlt vadon,
kétember-nagy emberformáju kő hevert,
vagy kőformáju ember, nem tudom,
de mint Bomarzo szörnyei, olyan.
Egy másodpercig láthattam csupán,
mert íme, a mohos ágyékból hirtelen
félrőfnyi rúd meredt fel, duzzadó,
hogy iszonyomban hátratántorodva
kezem a görcsösen szorongató
izzadt kézből rémülten kiragadtam.
Csak tudtam volna menekülni onnan!
Nem a bozót: a látvány bénitott.
Mert rémült hangom még visszhangozott
a messzi szirteken, mikor már csábitóm
gyakorlott mozdulattal ült bele,
és zökkent egyre lejjebb e karóba,
karját szétcsapta és hanyatt zuhant,
testében azzal – azzal a tetemmel.
A boldogságnak oly lépcsője ez,
amelyre én fel sose juthatok!
Valami módon rég halottak ők,
egyik lidérc, a másik kőkolonc.
Feltámadásuk részleges csupán –
túlélő szörnyü szerveik csodája!
El innen, el! Repülve vagy zuhanva!
Fertelmes kéjük láncreakciója
ha elkap itt, az életemmel játszom.

1972

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]