Minden csak jelenés?

Jancsó Adrienne-nek

 
Néztem a művésznő holland fantázia-csokrát,
öt perccel mielőtt dobták volna szemétbe –
Káprázat, csoda volt még három nappal előbb is,
szekfűk, gardeniák, campanulák szövevénye:
tárgyi bizonysága
költészet-imádó
kisvárosi lelkek hódolatának,
s feltehetőn a Siker záloga, biztositék, hogy
mégsem céltalanul szolgálja a versbeli Szépet,
a szépmuzsikáju magyar szót, szerte, ahol magyar él.
Széthullt szirmok a szőnyeg szélén!
Sárga levélkék csüngtek a rézüst pereméről,
reggeli napban enyészve:
gyászkoszorú drótján se különben, a dőlt fakereszten –
Hát amiért rászolgált ő e csokorra: a versek,
hangja, igéi az estély ünnepi áhitatában:
élnek-e vajjon? A lelkek őrzik-e még valameddig
bár egy csepp mosolyát, ottléte szeráfi varázsát,
vagy kiürült hamarost vers, dal a fejekből, akár az
ünnepi estek után a díszterem is kiürül – s kong…?
„Minden csak jelenés?” – Az volna valóban a Szépség-
s Szó-keltette Varázs is, az érzelem-értelem áldott
egy-két percnyi pazar együtt-remegése,
s aztán illan ez is, oszlik az utca porában,
s „mint a kis nefelejcs, enyész” –?

1971

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]