Búcsú Velencétől, I

Útinapló
…Itthagytam ezt a várost a fülleteg éjben,
és oly valószinűtlen, hogy láthatom még valaha,
mint amilyen álomszerű az is már,
hogy újra vendége lehettem,
három nap s három éjszaka…
A vonat még csak Mestre beton-hídján rohan,
egy-két méterre a laguna felszínétől,
de hogy nem vizi jármű repít már,
arról a sínek kattogása árulkodik.
Néhány perc még s tompább dübörgés bizonyítja:
szárazföldön vagyunk.
Itt már ereklye lesz ez a sallangtalan
szálloda-számla is:
a kézzel írt szavakból oly muzsika csendül,
mint a Campanile esti harangszava –
TRE NOTTISETTEMILLECINQUECENTO!
Oly szépen hangzik, tán túlszépen is –
de kell ahhoz, hogy egy cseppet se fájjon,
amikor az ember lepengeti,
ámbár nem ár ez, semmiség,
hiszen az élmény megfizethetetlen,
és még senki se bánta meg, ha
Velence Nagyfejedelemasszony vendégeként
gavallérosan viselkedett:
az úszó gyöngyház-nyoszolyából
még sokszor integet, kacsint hívón utánunk,
s a túlérettség omlatag-édes emléke
minden érzékünkkel tovább incselkedik.

1969

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]