Szivárvány Velencében

 

Az én Ívemet helyeztettem a felhőkben, mely az énközöttem és e föld között való Szövetségnek jele lészen.

Mózes Első könyvéből

 
Egy óra hosszat megbűvölve néztem
a hűs boltív alól,
hová a tomboló vihar elől bemenekültem.
Három süldő angol diáklányt
bámultam azelőtt:
szőke-vörös hajuk csapzottan, súlyosan
csüngött a vállukra, nyakukra,
és combjaik közé mélyen bevágott
a tarka nadrág.
De hirtelen nagyot sikolt az egyikük,
és mutogatni kezd fel, a magasba,
hogy a feje egészen hátranyaklik,
s a többiek, tekintetét követve,
szinte szoborrá válnak bűvöletükben,
három csapzott, viharvert Grácia.
Pompás szivárvány tündökölt felettük!
Többdimenziós, szinte domború,
leírhatatlan színekből szövődött
monumentális égi glóriának
félköríve a Szent-Márk tér egében!
Mintha a templom baloldali kupolája
gyúlt volna lángra és most ez a láng
ívelne szikrát szórva szinte az ég közepéig,
és onnan alá, Szent György kis szigetén túl,
sistergőn a lilás-zöld lagunába veszne –
Akkor a nap már rég a horizont alá bujt,
s a téren sűrűsödött az alkonyat:
a szivárványt számunkra láthatatlan
napsugarak varázsolták elő a frissen
elrobogott zivatar vízcseppjeiből.
(Így villódzik a napsütött magasban
egy-egy üvegnyílhegynyi repülőgép,
mikor a táj, hol állunk, már sötét.
De ez csupán az egyik magyarázat!)
Ugyanbizony hogyan merészkedett ide,
ahol szivárvány nem lehet akármilyen,
hisz tengerből kelt színcsoda Velence is,
ezernyi ívü kacskaringós labirint.
Vagy Ő szűlhette épp e várost hajdanán,
tutajraszállt földönfutók könnyéből és
égigszökött vércseppek gyöngyszemeiből,
s vajudó kínt oldó gyönyör emlékeként
és emlékeztetőül olykor visszatér:
őrjöngő alkonyok napjától lángra gyúl,
s egy óra hosszan tündökölve fentlebeg,
hogy a szivekbe, lent, imádság költözik
– vagy izgalom: megfejteni e fénycsodát,
rögzíteni ecset és lencse nélkül is,
s agyamba rejtve lopni még ma éjszaka,
mint ritka kincset, messze, hét határon át!

1969 júliusában

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]