Bartók Második hegedűversenyének hallgatása közben

Örjöngő szerelem! S ha nem az, mi más
e számtalan hangszín és változás,
ez önmagát öldöklő ős-elem,
meghalás és feltámadás.
Ezerszárnyú, százkarú szörnyeteg,
vad hímcsoda: kielégíthetetlen.
Minden orgazmusa
új orgazmust szűl; győzhetetlen.
S a női test hogy nem fogy el,
az édes áldozat,
hogy nő, dagad,
e lángoló igyekezetben:
folyton foganva s szűlve egyben,
szaporítja szörny-fiait,
buja, vad hangtest-fattyait,
s alig megszűlvén, ölét kitárva
fogadja őket újra magába.
Boldogság nincs nagyobb a földön,
mint ez eget-földet betöltőn
sikoltozó nemzés-szülés,
test s lélek egybeszentülés!
*
Végre a szörny tunyán elomlott,
kebel közé rogyott a homlok,
s bársonyos, búgó vadgalamb-hang
hirdeti: égedelme lankadt.
A látható s a láthatatlan:
pihen a két test mozdulatlan;
nagy, lila árny a láthatáron,
megváltójuk közel: az álom.
– Új hördülés! Erőre kapva,
megint a rózsás húst harapja
a hím-csoda. – Éles sikoltás –
Erre a tűzre nincsen oltás.
*
Hogy találkoztak az időben
s örökre egymásra akadtak:
másképpen ez, mint csoda, föl nem
fogható: számlálatlan éve
vár a megváltó vőlegényre
a nő, kitartó kínban, árván –
s most ott van elomolva vállán.
Szerelmük megszázszorozódott,
égbe-földbe szerelmet oltott,
s terjed tovább a végtelenben.
Tudják-e, mit vállaltak önként?
Órjások ők a szerelemben,
mely százszor ismételhető még:
a hím az önzés-bódulatban,
a nő az égő áldozatban.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]