A hosszú tél után

Látod, apám, hosszabbodik a nap!
A szép piros kakas
mind magasabbra lépeget az égen.
Hallod, apám? Szólnak a madarak!
Te tudnád elsorolni, micsodák,
eligazodván e sokféleségen,
lüktető kis szivek billentyűin,
tarka begyek, torkok hangszálain:
ideszoktattad őket mind e völgybe,
rád emlékeztek Afrikában is,
s hogy visszaértek a nagy útról,
téged keres most minden kis daluk.
Nem látsz, nem hallasz már.
E nagy fényességből hogyan mehettél
oly vak sötétbe?
E nagy madárszólásból, csattogásból
oly szörnyű csendbe hogy vontad magad?
Hideg szobádban az ajtónyikordulás
s egy pillanatnyi függöny-lebbenés:
ez minden élet itt, a hosszú tél után,
melyben először nem volt tűz a házban,
s öreg kezed már fát nem apritott.
S az ablak is hiába tárt, nyitott:
a gyász doha soha ki nem megy innen.
*
Mintha valakiket megleptem volna itt,
kik test szerint bár láthatatlanok,
azóta súlyosabban itt lakoznak,
mióta szemmel fel nem foghatók.
S lelkükre gondolok, az ép parányi részre,
mely valahova tűnt a roncs egészből,
s valami újra, nagyszerűre készül –
tán visszahozza őket test szerint:
– Ó, hosszú-hosszú útról hazatérők,
mit hoztok majd vén, árva fiatoknak?

1968

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]