Vénember-monológ
| Mért kell, ami öreg, homályos és avult, |
| s amin félszázad év hava csodát terem? |
| Pókhálók rongyait matatja a kezem, |
| mögöttük, itt, közel valami kincs: a Mult! |
|
| Mindenről többet is tudnék, de szétesett rég, |
| piros szöszlabda volt a szétrúgott világ – |
| valamit láthatok olykor, homályon át, |
| ha távoli harang szavát hozzák az esték, |
|
| ha felnyikorog egy kivásott hanglemez |
| s a tű maga előtt seper félszázados port – |
| most jó nekem a dal, amely valaha rossz volt: |
| elsüllyedt táj felé az is irányt jelez… |
|
| – De hol a fekete-főkötős, vén fogatlan |
| asszony, ki valaha félálomban mesélt, |
| mindarról, amit az emberiség megélt?… |
| Maga volt az Idő, a visszahozhatatlan. |
|
|
|