Zsoltár özönvíz után

Ki Nap-szemeddel e gyász-földre sütsz,
Uram, tekintsd e letarolt vidéket!
Hajolj fölé s mint irgalmas becsüs,
mérd föl, amit az árva ember ellen
vad vizeidnek tombolása vétett!
Iszapba fult sokmilliárd kalász,
eper- és málnatő, jaj, hány kirothadt,
összeomolt hány vályogfalu ház,
gyümölcsfa hány pusztult, míg a szem ellát,
súlya alatt az öklelő haboknak!
Zsendültek itt valaha legelők?
Most éhes barmok kórót rágicsálnak.
Már nem lehet szomorubb temetőd,
mint e határ – e horda-járta síkság:
Mohács-mezeje az árvíz-dulásnak.
Sírni kéne, kőlépcsőn roskatag
baktatni végtelen bús körmenetben!
Ha Téged nem, minő hatalmakat,
imádságunk mily földi hivatalt vagy
micsoda bősz csillagórjást keressen?
Mert lásd, egy ember jár a sár-mezőn,
ekére dől, halad lova nyomában,
bomlottan néz maga elé, merőn,
sár-bocskorát kapdossa: túrja földjét
az újrakezdés ősi tébolyában.
Hányadszor is? Vezetted a rovást?
Nyugalma nincsen sem éjjel, se nappal.
S valaha lesz? Lankad szemlátomást.
De nem pihen – csupán az égre bámul,
s megtörli homlokát levett kalappal.

Kisoroszi, 1965 augusztusában

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]