Látomás és párbeszéd

 

1

Mikor a kórház karcsú tornya
nyársalt egy barna felleget,
s mint árbócrúdon a vitorla,
a felhő duzzadt s lüktetett –
akkor szöktél meg álmaimból,
ZILLAH, ős-asszony-délibáb,
s én gyöngyház-könnyesen a kíntól
bámultam az égi csodát,
a boldog beteljesülést, mely
talán lelkemből lelkezőn
mutatta pompás képletével:
leszel te még a szeretőm!
 

2

Azt hittem, fájdalmam meggabalyít,
és felnyögtem keservesen:
– Hol voltál, míg aludtam? – Itt.
Mért mennék el tetőled, kedvesem?
Melletted is mindig másé vagyok! –
És búgott bársony gerle-kacagása.
 
Hajnalodott.
Megöljem? Nincs erőm.
 
Minden hiába.
– Most meghalok! – mondtam, de még
fogtam forró kezét,
s együtt kezdtünk zuhanni a halálba.

1963. április 17–18.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]