Alázat a végtelen előtt

Meghajtom fejemet a végtelen előtt:
nekem titok marad és kifürkészhetetlen.
De ti csak szálljatok, gépszárnyú vakmerők,
hordjátok agyvelőnk hetedhét, kék egekben!
Mint a pásztorfiú, ki kis fejszéjivel
világfa-sudarán lépcsőt lépcsőre vágott,
szívósan jussatok mind magasabbra fel,
hagyván alattatok mind több csillag-világot.
S hadd száguldják a tért, a csillagvégtelent
pazar műcsillagok, hajónyi lövedékek,
s akiknek száma már túl nagy lett idelent,
vigyék magukkal a mohó emberpetéket!
Csak terjeszkedjetek, mint hún vagy szármata,
s mint conquistádorok, hódítsátok a tért meg,
legyen a végtelen az ember gyarmata,
hol már nem ütközik alantas földi érdek.
S ha majd emberi lényt, esetleg angyalit,
találtok valahol egy zöld csillag virányán,
vigyétek a hitet, mely bizton üdvözít,
ne hagyjátok avas hitébe rogyva, árván!
De hogyha hét eget bejárva, győztesen,
be kell majd látnotok, hogy annak nyoma sincsen,
ki oldoz és kötöz minden térségeken –
merjétek vallani, hogy sose volt, az Isten!

1960. december 31.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]