Őszi morfondírozás

„Milyen keserves már megint
levélhullák közt botladozni,
s mely kóbor lélekként kering
s lehull: vállamról elpofozni!…
Az este langyos, élveteg,
tele édeskés erjedéssel:
az óra sürgetőn ketyeg:
bezárják a kaput, ne késs el!
– Tündérecskék, gyönyörüek!
padon ülő, vadóc leányok,
nincs bennetek könyörület,
hogy már velem szóba sem álltok?! –
Bezzeg, mikor bodor-hajú,
kutyafogú legényke voltam,
táncos, bolondozó fiú:
magamban így nem kóboroltam!
Azt hittem, rám vár mindenik,
zengő tavaszban, néma őszben,
s ahogy erőmből csak telik,
falhatom őket eszelősen.
És faltam is, míg beletört
fogam, s a lelkem belevásott,
kéj égetett és kín gyötört,
s tán egy korai sírt megásott.
Vagy, úgy lehet, botozni kell
húsz évig is még fonnyadozva,
s kérőzni egy-egy volt siker
ízét, ha álmom visszahozza;
s be szörnyű lesz majd, Istenem,
ha arcom a tükör se tűri,
s könnyes-riadt tekintetem
a koldus asszony is kerűli!…”
Így dadogott minap Budán,
barátom, egy vén kelekótya.
Ahány levél, lábanyomán
annyi vérszín, tenyérnyi tócsa.
S szobor körül a kőpadon
nadrágos lányok kergetőztek,
hancúzó, öt-hat nőmajom:
a langy ősz csiklandozta őket.

1960

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]