Zsámbék romjai

1. A két toronyra

Mord enyészet kormos ökre

folyton-folyvást ökleli,

dúlás-fosztás körmös ökle

üti-zúzza, körmöli.

Rondaságnak kanja rondít

volt oltára elibe,

tolvaj grádicsát fokonkint

testvivőfán viszi le.

Varjú száll rá vad csapatban,

csőrét szent kövén feni,

látható és láthatatlan

millió szárny verdesi.

Mi marad belőle? Semmi.

Csak a dúlt domboldalon

elszórt törmelék, ezernyi,

kőhalom és csonthalom.

2. A rozettára

Kőrózsa, szirmod sem maradt!

kitört a mérmű és az ólomfoglalat,

rajtad, mint izzó ágyucső,

rézsút belő

a Nap.

3. Az apszisra

Nyirkos éj, hideg éj

fondorkodva közelít,

száz bagoly, denevér

rúgja-tépi tetemit;

óneső, fene dér,

jég és hó feszegetik:

nem szánják, azt mondják:

nem kár érte, rúgjuk szerte,

rágjuk szerte ékes köveit!

4. A főhajóra s a nyugati mellékhajóra

Ott hagytam szürke estben

az Egyedülvalót,

reá gyolcsot se tettem,

nem vontam takarót.

Most hordom homlokomban

a szent, csodás romot,

megóvó csont-tokomban

ez alabástromot;

mint drága régi csipkét

védő-üveg alatt,

mint szép oltári kincsét

ládában óvja pap.

Mert nincs őrzője néki,

s oly bús-árván borong,

mint puszta, faluvégi

buckán egy sárga csont.

Tekintsd e művet, Isten,

hisz nem vagy vak s halott,

küldd mellé, hogy segítsen,

két szárnyas angyalod!

S ha nincs felépítője

s ki rakjon új falat,

hadd óvja meg belőle,

bár azt, mi megmaradt!

Járják körülbe karddal,

csapdosván a mezőt,

s kergesse égi kardal

az öldöklő Időt!

1957. október–november

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]