Kincs a Szentgyörgy-pusztán
|
Margitnak
| Amerre ősszel a könnyei hulltak, |
| tavaszra ezer virágcsoda nő, |
| s gyökér között, évszázadok ha múltak, |
| terem valami ritka drágakő. |
| S a dombtetőről le a Duna-partig |
| majd mondogatja száz kincskereső: |
| „Kedves halottját itt siratta Margit, |
| a legszépségesebb erdélyi nő…” |
| S gyöngyre lelve örömük keserédes: |
| „Tán az utolsó!… Nem sírt eleget!” |
| S bár tudják, hogy a könnyek száma véges, |
| tovább túrják a gyöngyfukar gyepet… |
|
|