Hajdan

Kisfiú voltam és egy dombtetőn vízmosta porhanyó, agyagkaréjban csodálatos szerszámokat találtam, kőbaltát, kődárdát és kőnyilat, fehéret, szürkét, sárgát, feketét. Kik jártak itt? Tán játszó gyermekek, azok csiszolták hangya-szorgalommal? S mért hagyták szanaszerte, hanyagul nehéz munkájuk csillogó gyümölcsét? Kik jártak itt tegnap vagy az imént?… S egy őszöreg tudós toppant mögém: – Ezekkel, látod, öltek hajdanán, kobak betört a súlyos kő alatt, velő kiloccsant és fröccsent a vér, ahol a nyílhegy behatolt a bőrbe, s üvöltve elrogyott egy ember, állat! – Hajdan… vagyis az ő gyermekkorában, gondoltam, merthogy ősz volt, őszöreg, nyíl, balta ismerősen állt kezében, maga faragta tán s csiszolta őket, s valami véres, vad játék után vad cimboráival csak ittfeledte, száz év előtt, hajdan gyermekkorában.