Hagyaték

Mikecs László emlékére

 
Eltűnt a háború vérözönével;
bizonyosra vettük, hogy visszajön;
de vártában szürkén múlt hétre hét el,
s szemünkből rendre elfogyott a könny.
Tépett madárkák jöttek, kósza lelkek,
– Él! – szólt az egyik, – Meghalt! – szólt a más,
lelkünkben egymással így feleseltek
pogány valóság s hívő látomás.
Megkezdett, sárgálló üvegcse mézét
inségemben én nyalogattam el –
suttyomba, lopva, hogy mások ne nézzék,
mert jel lett volna ez, iszonyú jel!
Nem jött… A sálja így került nyakamra:
sebaj, ha megjön, szebbel tisztelem!
Aztán megnyílt a pince és a kamra,
s mindent feléltünk rendre, dicstelen.
Befogtuk fekhelyét, aztán a székét,
már évek múltak el, míg jött a hír:
keresztútjának rég elérte végét,
poklába zárta már a messzi sír…
Élőhalottnak hittük eddig. Most, hogy
holt híre jött: megelevenedett!
Láttuk az utcán, álmunkban fogadtuk
mézzel, kenyérrel – a Kísértetet.
Bezzeg most már tiszteltük hagyatékát!
Noli tangere!… Féltőn és hiún
zártuk el dolgait, könyvét, a tékát,
mely lőn tilalmas, titkos múzeum.
S én bújni kezdtem sok-sok irományát,
könnyezve bámulván a kései
éjszakában, jégábrás ablakán át
fehér arcát!… Tán egy új Széchenyi
tűnt Benne el, tudásával, hitével,
és minden tette ott is áldozat:
sírban is égő, buzdító szívével
istápolja a holt magyarokat.

1956

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]