Naponta látlak itt s csodállak…

Naponta látlak itt s csodállak, Szépség, a vén falak között,
szélhozta mag, mely megfogant a zord sziklán s virágba szökött.
Holt dolgok őrző csarnokában, múlt századok gyűjtőhelyén,
Maga vagy a bezárt Természet, nem ide-illő jövevény!
Mikor ott künt a nyári nap süt s vizek újulnak szüntelen,
ha ősszel a lombok pirosulnak s kék pára ring a völgyeken,
mikor a hó a szemhatárig szántalpakon suhanni hív,
vagy az első rigó szavától sajdul a béna, téli szív;
itt kell morzsolnod ifjuságod vissza nem térő napjait
s rácson át látnod a világot s még rácson át is csak alig.
Ó, én ne osszam szenvedésed, a szabadság szerelmese,
ki oly sokáig hitte balgán, hogy életünk tündérmese?
S kit oly korán felháborított és harcra hívott a halál,
sok bárgyú élet-ellenesség, embertelen törvény, szabály,
ki szárnyas Perseust követve vergődtem tengereken át:
ne lássam tiltakozva Benned a láncravert Andromedát?
ne őrjöngjek e gondolatra, ne ostorozzam önmagam,
hogy innen, hol minden lim-lomnak örök zuga, tárlója van,
hol lepke, verskötet, plakátrongy szívósan halhatatlanul,
gyönyörű, drága Nő, te múlj el, te illanj el nyomtalanul?

1953. november 12-én (zárthelyi, extemporale)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]