A vén kőhordó uszály

Már két hete fekszik a fövényen,
mint egy kivetett, órjási hal;
megviselte hetvenhét vihar
s most hét ács tesz-vesz rajta serényen.
Lomha teste tán száz éve jön-megy
Visegrád és Budapest között,
követ szállít, vemhesen döcög,
bálna-orrán nagy láncok zörögnek.
Azt a hegyet – ládd, csak a karéja
maradt már meg – mind ő hordta le,
s elhordatják még azt is vele:
mennyi deszkát halmoztak köréje!
Gyalu nyisszan, sikkan a vonókés,
ácsszekerce csattan a bogon;
órjás fúrót forgat konokon
két napvert, keményen markoló kéz.
Bognárbalta csattog a hasábban,
és a nagy test jajgat és morog;
benne három ács sürög-forog,
három Jónás a cethal hasában…
Talán még ükapjuk építette
ezt a bárkát: hajóács-falu
volt ez egykor, szurokillatú,
rozzant bárkák jöttek a szigetre.
S itt eléje rönköt gördítettek,
kiütötték korhadt oldalát,
s lett új borda s új kormánylapát –
s mennyi szurkot adtak a betegnek!
Forró szurok-balzsam, csepű-vatta
tömködi-kötözi száz sebét,
öreg bordák foghíjas közét,
s messze szurkos a homok alatta.
Az az idő nincs már messze, látom,
mikor májusfa lombjaival
vízre lendül, újra fiatal,
s hömpölyög túl hetedhéthatáron!

1953

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]