Dicsőítő ének

Miért teszel kitérést a koporsó-bolt előtt?
Nem bizonygattam százszor és ezerszer: szépséged örökkévaló!
A koporsótól ne félj: virágos, karcsú hajó,
új partokon új lét vár, új szeretők.
Mai formájú léted először valahol a Földközi-tenger
babérfás, pálmaligetes öblében kristályosodott;
a Parthenon istennőszobrain márványlik homlokod
s mint Veszta-szüzet gyűrűztek körül hajdan e szerelemmel.
Velence, Zára útvonalán délceg hajók, márványpaloták
féltett – rablott kincse, virága valál,
sápadt apáca egyszer, máskor boldog királyleány,
kinek hol Krisztus-vőlegény, hol tornák deli vitéze várta mosolyát.
Nemde: valahányszor látod a játszva repdeső sirályt,
érezten-érzed, egykor magad is így repültél?
S téli hajnalokon, szobádban a kihűlt tér
nem születésed előtti mélyből sajgat fel mindent, ami fájt?
A tavasz első rohama, a föld-illat, a suttogó szél-beszéd
nem lebbent fel szívedből száz régi tavaszt,
hozván magával mindig ugyanazt:
a földi boldogulás soha be nem telt ígéretét!
Az Isten véghetetlen gonddal, szerelemmel
arkangyalok mintájára teremtett: nem hagy el;
a földi létből olykor-olykor magához emel,
hogy megmutasson újra: íme, a tökéletes asszony-ember!
Hálám neki s hódolatom, amért a káoszból kiváltan
Téged látnom, éretted vívnom adatott!
Boldogtalanságomban is boldog vagyok,
mert Benned az Istent is megtaláltam.

1949

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]