Corona Borealis

Hol a város aranyló tornyok alján,
 
kopott kövek holt álmában piheg,
 
éjfél körül, győzvén a test hatalmán,
 
lelkemnek égi útat építek.
Vergődő létem egyetlen reális
 
fundamentuma az a látomás,
 
amikor a Corona Borealis
 
hat fényes csillaga megkoronáz!
Míg körülötted seregekbe gyűlve
 
káprázik a mohó csillagvadon,
 
megittasulva hintázom az űrben
 
egyetlen-egy arany hajszáladon.
*
Be jó tükrödhöz verni homlokom,
ablak, fénylő hasáb sötét magasban!
Szívem vergődő lepkeszárny: vakon
keresi holtát, Szépség, sugaradban.
Elégni Benned: felséges halál,
zuhanás a Föld izzó közepébe
– Újjászületni, mint főnixmadár
s készülődni száz újhalálú létre!
Megérem-é? Egy sajgó vágy vagyok,
nagy nyíl nő bennem mindig Rádmutatva,
repülni készül a dicső Magasba,
hol csak Te vagy, az Úr s a csillagok.
*
Szépség, aki öröktől fogva vagy,
s ölelésedre ezer éve várok,
hány szív tört össze ablakod alatt,
s szegény hegedűk, fuvolák, gitárok!
Hozzád esengett lila éjszakán
provánszi kertből szívtépő dalocska;
gonosz kard villant a hold sugarán,
– dobtál-e rózsát a hűlő halottra?
Kegyetlenség a kenyered, tudom,
mióta lábad a szívem taposta;
legnagyobb örömöd a bánatom,
kiontott vérrel vagy bebalzsamozva.
Mégis, mégis, nyisd ki az ablakod,
hajolj ki egy szóra a hideg éjbe!
Én feldobom a szívemet. Te dobd
egyetlen-egy hajszáladat cserébe!

1949

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]